Haloványan elmosolyodtam és bólintottam arra amit mondott, de csak az arckifejezésemmel és a pillantásommal fejeztem ki a köszönömet, szavakkal már nem. Főleg, mivel mostanában gyakran kételkedtem magamban, nem csak a tudásomat kérdőjeleztem meg, hanem a személyiségemet is. A balesetemet követően mestere lettem annak, hogy elrejtsem a fájdalmamat és az őrületbe kergessem magamat a gondolatiammal, vagy csak hagyjam azt, hogy a félelmeim kedvükre lakmározzanak a lelkemből.
- Miért gondolod így?  - őszintén érdeklődve fordultam felé, miközben arcának a rezdüléseit fürkésztem. Az a legjobb dolog abban, ha te is hazuggá válsz, hogy egyre jobban felismered azt is, ha mások rejtegetnek valamit. Jó, nem minden esetben és nem lettem élő hazugságvizsgáló, de azért gyakran jók voltak ilyen téren a megérzéseim. – Miért a szív és érsebészet vonz?  - szerintem sok helyen helyt tudna állni a kórház falain belül, de persze mindenkinek akad olyan, amihez jobban húz a szíve, mint a többihez. Amit pedig ő választott, abban is nagyszerű lehet sok gyakorlással és elszántsággal.
- Rose, miért szeretnél orvos lenni? – sose kérdeztem még tőle, pedig általában mindig felteszem ezt a kérdést a rezidenseknek, hogy lássam kit mi motivál, vagy miként is lehet még inkább hatni rájuk. Sokan sose értették ezt, hogy miért teszem, pedig szerintem ez is sok mindent el tud árulni valakiről. Valakit a hírnév hajt, valakit az önzetlenség, más a szülei nyomdokaiba akar lépni és akadnak olyanok is, akik egy családitragédia miatt sodródtak erre a pályára.
A válaszára várva elfordítom a fejemet és kicsit az ég felé emelem, mintha csak abba reménykednék, hogy a napsütés képes lehet áthatolni a bőrömön és a lelkemben keringőző árnyakat kicsit megperzseli, visszaűzheti őket a rejtekhelyükre, én pedig végre kicsit fellélegezhetnék akkor.
Megmosolyogtatott a makacssága és az, hogy mennyire határozott elképzelése volt az egészről. Ráemeltem a pillantásomat és pár lélegzetvételnyi időre némán fürkésztem őt.
- Megértem, hogy miért bosszant téged, de meg kell értened azt is, hogy ha hibázol, akkor az nem csak rád lenne hatással. Ha Dr. Blake úgy érzi, hogy egyik tanítványa se elég ügyes, akkor nem tudsz mit tenni, csak figyelni és megvillogtatni szóban a tudásodat.  – lemondóan sóhajtok egyet, aztán egy kedves emléknek köszönhetően elmosolyodom. – Hajdanán nekem is volt egy hasonló tanárom, aki nem engedett beteg közelébe. Én egy babán gyakoroltam, meg tudod lehet kapni olyan anyagot, ami olyan mintha tényleg bőr lenne.  – nem jutott hirtelen eszembe a pontos megnevezése, de biztosan így is tudni fogja. – Sokáig azokon gyakoroltam, amikor pedig elegem lett, akkor ledobtam a tanárom elé a kész munkáimat és számon kértem őt, hogy mondja meg mi nem a jó, de ha nem tud belekötni, akkor engedjen betegek közelébe. – Dahlia jót nevetett hajdanán a tettemen, de ez annyira rám vallott és bejött. Végre utána részt vehettem műtéteken. – Esetleg azt próbáltad már, hogy te segédkezhessél egy-egy műtét során? – lopva pillantottam rá, mert ha nem, akkor szerintem megérne egy próbát.
- Természetesen igen. – kertelés nélkül bukott ki a válasz. – De ismersz, én is sokszor szembe mentem másokkal. Lesznek, akik továbbra is megpróbálnak majd elgáncsolni, de lesznek olyanok is, akik melléd fognak állni. – hajamba túrtam, mert ez nehéz kérdés volt, főleg, mivel ő még senki tiszteletét se vívhatta ki. – Én a helyedben elsőre megpróbálnék újra beszélni vele, vagy az osztályvezetővel, mielőtt még nyíltan háborút hirdetnél. Hidd el, hogy több a kedves és segítő kolléga, mint a Blakehez hasonló alak. – gyengéden meglapogattam barátilag a vállát, hogy aztán újra a környezetünket fürkésszem. Mert ha háború mellett dönt, abba a karrierje is belebukhat, nem csak itt, hanem a környező kórházakban is, mert mindenkinek akadnak ismerősei a többi helyen és a pletykahálózat eszméletlenül jól működik.  

Szavai simogatják a lelkemet, bár nincsen szükségem dicséretre, mert szerencsére pontosan tisztában vagyok azzal, hogy mik a gyengeségeim és mik az erősségeim, de mindig örömmel hallgatom ha valaki ezeket szintén észre veszik és szóvá is teszi. Valószínű hogy ha a hibáimat kezdené el sorolni annak is ugyan ennyire örülnék, mert hátha van olyam amit eddig nem fedeztem fel, és megpróbálhatok rajta javítani, vagy csak elfogadni, hogy ja igen, én ilyen vagyok. Az önismeret a világon az egyik legfontosabb dolog, és ha lehetne akkor mindenkinek kötelezővé tenném a pszichológust egy bizonyos életszakaszban.
- Köszönöm szépen, ez nagyon jól esik, de csak akkor tudok jól tanulni, ha erre az oktató is nyitott és megpróbálja nem csak a tankönyvi szövegeket bemagoltatni, hanem a való életből is hoz példákat. Ön ilyen, amit nagyon köszönöm – most hogy kellő képpen körbe dicsértük egymást tovább is léphetünk.
Kérdésére felsóhajtok, mert nem azon az osztályon leszek ami a szívem vágya, hanem csak egy társ osztályon.
- A mai napom illetve estém az ortopéd sebészetnek fogom áldozni. Nem igazán az én világom, az erőm megvan hozzá, de úgy gondolom, hogy a kezemnek sokkal inkább kézre áll a szív és az érsebészet. - vannak területek amik nem állnak közel hozzám és ez is egy ilyen, ettől függetlenül ott is a maximumot fogom kihozni magamból, ebben mindenki biztos lehet.
Mélyen beszívom a levegőt, mennyivel másabb, mint bent az épületen belül. Itt nincs fertőtlenítő szag és nem itatja át az érzékeimet száz százalékosan az a tipikus kórház érzés, mint amikor bent vagyok az épületben. illetve a benti rengeteg neonfény után jól esik a szemeimnek a természetes fény is.  
Kissé örömmel tölt el, hogy a tanár nem csak velem csinálja ezt, hanem más diákokat sem enged a páciensei közelébe.
- Nála ellesem a technikákat másnál pedig begyakorlom? Nem tetszik ez így nekem, ha ő tanít valamit akkor szerintem nézze meg azt, hogy mennyire sikerült ellesnem mindent és átültetni a saját mozdulataimba azt amit tanított. - fejtem ki a véleményem. Lehet nyitottabbnak kéne lennem és nem foglalkozni azzal, hogy én hogyan is szeretném ha tanítanának, de mi van ha más orvos nem éppen úgy csinálja mint Ő?
- Jaj dehogy is! Eszemben sincs elvárni, hogy más oldja meg a problémáimat, ha így lenne akkor inkább már írnám is meg  felmondó papíromat. Amit szeretnék kérni az egy tanács, illetve vélemény, lehet-e bármi problémám abból ha szembe megyek Blake-vel és elmondom neki a véleményem? Keresztbe tud tenni nekem? -

Szavaira kicsit elmosolyodom, amit ha a családom látna, akkor biztosan azt hinnék, hogy csak képzelődnek. Nem igazán mosolyogtam az elmúlt majdnem egy év alatt, nem volt rá okom. Még akkor se éreztem igazán megkönnyebbülést, amikor a tárgyalás lezárult és végre megkapta a méltó büntetését az a szemétláda. Kár, hogy az élet nem olyan, mint a mesék történetei, mert akkor mostantól minden a boldogságról szólna. Ezzel szemben a valóságban néha annyira kisiklik az életünk vonatja, hogy fogalmunk sincs arról, hogy még időben újra képesek leszünk-e a megfelelő sínre terelni, vagy végül frontális ütközés lesz a vége. Én legalábbis jelenleg ezt érzem.
- Igen, ezt tudom és talán emiatt se kedvelt mindegyik rezidens téged, mert a maximalizmusodnak köszönhetően sokat fejlődtél és idővel nagyszerű orvos válhat belőled. Emiatt is sajnálom kicsit azt, hogy végül másabb osztály mellett döntöttél. A sürgősségin mindig szükség van a gyors észjárásra és arra, hogy a lehető legjobb akarjon lenni az illető, mert utóbbi arra sarkalhatja az embert, hogy mindig bővíteni akarja a tudását. Itt fontos az is, hogy meglássuk az összefüggéseket és gyorsan tudjunk dönteni, felmérni a helyzetet. Ezek pedig jellemzők rád. – nem állt szándékomban agyondicsérni őt, vagy túlzásba esni, de a tények makacs dolgok. Sok apró dolognak köszönhetően tényleg úgy gondoltam, hogy egyszer még remek orvos válhat belőle, de addig még van mit tanulnia, nem mintha nekem ne lenne. Szerintem egy jó orvos az élete végéig tanul.
Kicsit kérdőn felvonom a szemöldököm, majd megingatom a fejemet, de nem kezdek magyarázkodásba. Nem rá tartozott az, hogy miért is sóhajtottam, ahogyan ahhoz se volt köze, hogy mennyire elcseszett káosz lappang a felszín alatt. Olyan voltam, mint aki minden egyes reggel a smink felvitelével együtt a hazugság maszkját is magára öltené.
- Ezek szerint éjszakás vagy. Melyik osztályon leszel? – kérdőn pillantok rá, mert tényleg érdekelt. Attól még, hogy nem dolgozhatom baromira hiányzik ez az egész hely. Itt legalább kicsit úgy érezhetném, hogy újra érek valamit, mert jelenleg rengeteg kétségem akadt ilyen téren. Haszontalannak érzem magam, mint egy elromlott játékbaba, akit már soha nem lehet megjavítani, így senki se fogja őt választani és végül a kukában végzi. Csendesen teszem meg az utat a kantin felé, ahol minden erőmet arra összpontosítottam, hogy egyetlen egy zaj se ébressze fel bennem a múlt kegyetlen árnyát, hogy ismét megbénítson, vagy legalábbis ennyi ember előtt nehogy kiderüljön az, hogy mennyire is ingoványos talajon sétálok. Még a vezetőség se tud a pánikrohamokról, amik néha rám törnek, de még a családom se. Próbálok mindenkit megkímélni és egyedül túlélni.
Bólintok, majd leülök mellé a padra. Figyelem az orvosokat, ápolókat, a betegeket, akik kijöttek kicsit levegőzni, miközben csendesen hallgatom őt. Kicsit elhúzom a számat a témának köszönhetően, de ő ezt nem láthatja, mert a hajam kitakar előle.
- Mindenki tudja, hogy Blake nehéz eset, viszont remek orvos és néha azzal is sokat tudsz tanulni, ha megfigyeled a technikáját és nem csak ő fog oktatni titeket. – hangom barátságosan csendül, felé fordulok és kérdőn fürkészem őt. Hogy a francba jövök én ahhoz, hogy tanácsokat osztogassak?! Még a saját kis szaros életemet se tudom helyre hozni ama bizonyos eset óta. Majdnem kibeleztek. Majdnem meghaltam, most meg itt ücsörgök és úgy teszek, mint aki tökéletesen van. Rohadt nagy hazug vagy Leilani! – Tudom, hogy van egy hírnevem és sose féltem szembe menni a kollégákkal, vagy éppen helyre tenni őket. – kezdek bele, miközben továbbra is őt fürkészem. – De úgy érzem, hogy nem emiatt kerestél meg, mert azt várnád el, hogy más oldja meg a problémádat. Mit szeretnél pontosan? – megfújom a teámat és óvatosan belekortyolok, amíg a válaszára várok. Természetesen van egy sejtésem, de ha azt akarom, hogy megtalálja igazán a hangját és a sarkára tudjon állni, akkor ahhoz az is kell, hogy most is kimondja pontosan mit is vár el egy másik hajdani oktatójától. Biztatást? Tanácsot? Vagy netalán teljesen mást?

A tervem az volt, hogy a lehető leghamarabb magam mögött hagyjam ezt a helyet. Több okom is volt rá, részben az, hogy dühös voltam a vezetőségre és úgy mindenkire, aki miatt még nem állhattam munkába, még ha olykor magam is úgy láttam, hogy így talán jobb, hiszen miként tudnék másokon segíteni, ha valójában még magamon se tudok? Vagy mi történne akkor, ha esetleg pánikrohamot kapnék életmentés közben? Nem is a lebukás veszélye riasztott el teljesen az egésztől, hiszen aki tényleg képes elhinni azt, hogy egy ilyen eset után teljesen jól lehetek, az még nálam is nagyobb idióta, hanem attól rettegtem leginkább, hogy az életem tényleg darabokra hullott és már soha többé nem leszek képes újra helytállni orvosként.
Bassza meg!
Úgy minden, ez a hely, az a faszkalap, aki azt művelte velem, de talán leginkább én, amiért voltam annyira makacs, hogy túlléptem a hatáskörömet, hogy segítsek egy bajba jutott nőn. Okolhatom a világegyetemet azért a szar lavináért, ami a nyakamba zúdult egy évvel ezelőtt, de én okoztam, én voltam az, aki nem tudta becsukni a szemét és mindenáron segíteni akart egy ártatlan nőnek és egy gyereknek, mielőtt még belőlük is csak egy újabb tragikus hírt lett volna valamelyik újságban, vagy éppen híradóban, de persze helyette majdnem belőlem vált ilyen hír.
Arcomra grimasz szökik, ahogy eszembe jutnak a ruha alatt húzódó hegek, vagy az, hogy milyen érzés is volt eme intézmény falai között magamhoz térni. Néha tényleg úgy érzem, hogy a halál jobb lett volna és bárcsak most kudarcot vallottak volna a kollégák, míg azon voltak, hogy megmentsék a szaros kis életemet.
Hálátlan kis dög vagyok, amiért nem halmozom el szeretettel és hálával azokat, akiknek köszönhetően itt lehetek, de ez van. Leszarom!
Kíváncsian fürkészem Rose-t, míg a válaszára várok, majd lopva a hátam mögé pillantok, mintha csak a zaj vonzotta volna a tekintetemet, de valójában nem így volt. Vonzott az, hogy magam mögött hagyjam ezt a helyet, mielőtt esetleg egy zaj, egy tett újra lebénítana és aminek köszönhetően megmutatkozhatna az, hogy egy omlásra ítélt ház lappang valójában a külsőváz alatt.
- Ez igazán kedves tőled, hogy így gondolod, de ha jól tudom, akkor nem a sürgősségin szeretnél helytállni a későbbiekben, így ha vissza is jövök, akkor se találkoznánk túlzottan gyakran. – hangom barátságosan csendül, ami nem kis erőfeszítésembe kerül, hiszen tényleg egy részem legszívesebben lerázná őt, hogy minél előbb ismételten egy ingérszegényebb környezetbe rejtőzhessek el.
Kicsit kérdőn vonom fel a szemöldökömet, majd fáradtan sóhajtok egyet, mintsem hangot adjak az első gondolatomnak, ami egy határozott nem lenne. Nem gondolnám azt, hogy a jelenlegi állapotomban én lennék a legjobb tanácsadó, de mégis igenlően bólintok.
- Nem ígérem, hogy fogok tudni segíteni, de szívesen meghallgatlak. – újabb féligazság, de egészen hihetően sikerül kiejtenem a szavakat és még egy bátorítómosolyt is kap mellé. Ha jelenleg rám mosolyogna valaki így, akkor esélyesen legszívesebben képen törölném és kifejteném csöppet se kedvesen, hogy hova dugja fel az idióta bátorítását.
- A tea jól hangzik, de inkább én hívlak meg téged. – egészen barátságos hangot sikerül megütnöm, ami részben neki köszönhető és annak is, hogy az elmúlt hónapok alatt egészen jó színésszé váltam. Lassan követem őt a kantin felé, ahol kérek egy teát, meg egy péksüteményt, hiszen ma még nem is ettem semmit se, aztán ránézek, hogy ő mit kér.
Ha sikerült döntenie, akkor kifizettem a rendelésünket, majd egy-két kolléga mellett elhaladva mosolyt erőltetve az arcomra viszonoztam a köszönéseket, miközben igyekeztem kizárni azt a ricsajt, ami uralta a kantint. Roppant nehéz volt úgy végigsétálni, mintha nem lakozna bennem semmiféle félelem. Az udvarra kiérve lassú léptekkel folytattam az utunkat, amikor is kiszúrtam egy padot.
- Ott van egy szabad hely, szeretnél leülni, vagy inkább sétálnál? – nem tudtam, hogy miről lehet szó, vagy éppen mennyire van szüksége támaszra, de igyekszem előcsalogatni még a megmaradt régi énemet, hogy mellette lehessek bármiről is van szó. – Mi aggaszt ennyire? – ráemeltem a pillantásomat, majd a döntésétől függően vagy leültem, vagy nem. Óvatosan megfújtam a teámat, hogy belekortyoljak.

Fertőtlenítő átütő szaga, kék, fehér és zöld falak, gépek csipogása és zümmögése vesz itt körbe. Itt érzem jól magam, itt érzem úgy, hogy igen, otthon vagyok, megérkeztem. Az orvoslás számomra nem egy szakma vagy egy hivatás. Számomra ez az élet, és bár tudom, hogy magánéletben is rendeznem kellene végre a soraimat, de úgy vagyok vele, hogy ez még ráér, először a karrieremet rakjam egyenes vágányra utána pedig jöhet majd minden más. Legalábbis amikor a kórházban vagyok akkor mindig így gondolkodom, aztán hazamegyek az üres lakásba ahol csak a halaim tátognak rám éhesen és a gondolkodásmódom kissé átbillen másik irányba. Előfordult már, hogy társkeresőre is regisztráltam, de a sokadik dick pic után már töröltem is magam és úgy döntöttem az élő ismerkedéssel talán nagyobb szerencsével járok.
De… vissza a munkához, hiszen most is itt vagyok a kedvenc helyemen. Míg a többi rezidensnek vannak olyan munkák amiket annyira nem szívesen csinálnak meg én ezer örömmel vetem bele magam akár a leg „allja” munkákba is. Most is már azon jár az agyam, hogy a nap további részében milyen feladatok várnak rám, dokumentációk, műtétek, vizit-ek, ahol megnézzük, hogy minden rendben van-e a betegeinkkel.
Őszinte öröm jár át amikor meglátom volt oktatómat, aki már egy ideje nem dolgozik velünk, de remélem, hogy ez hamarosan megváltozik. Az okokat nem tudom, nem is kérdeztem, mert nem szeretem a pletykákat, ha tudatni szeretné velem távozása okát akkor majd megosztja velem, de addig is én elvagyok a boldog tudatlanságban egészen addig amíg azt látom, hogy rendben van.
Nem tudom eldönteni, hogy vajon hogyan viszonyul ahhoz hogy leszólítottam, de tudhatja, hogy ha le akar rázni, akkor én ezt teljesen megértem, nem ér rá, siet vagy csak szimplán olyan hangulata van, ami nem társalgásra való.
- Ami azt jelenti, de igen, hiányzik, rengeteg tapasztalata és tudása van amit úgy gondolok hogy még nem sikerült mindent elsajátítanom. – kifejezetten szeretem ha egy oktató szigorú. Inkább olyan legyen, mint az a fajta aki jópofizik a diákokkal, nem azt mondom hogy az nem jó, de mindennek megvan a maga helye és ideje.
– Munkával kapcsolatos és igen kényes téma lenne. Nem tudom, hogy egyáltalán tud-e tanácsot adni nekem. - valakivel meg akarom beszélni, és talán  erre ő lesz a legmegfelelőbb, hiszen mégis csak ismeri a helyi szokásokat, de jelenleg nem képezik a mindennapjai részét a korházi élet.
- Meghívhatom egy kávéra vagy teára? És talán kimehetnénk az udvarra sétálni egyet, a kantin túlzsúfolt… - amennyiben a válasza pozitív el is indulok a kantin irányába, hogy beszerezhessük a kellemes meleg italt.

Egyszerre volt jó érzés újra itt lenni a kórházban, ugyanakkor rohadtul szar érzés is. Nem csak azért volt borzalmas, mert megannyi rossz emléket idézett fel, ami a lábadozásomhoz volt köthető, vagy amikor itt magamhoz tértem, hanem amiatt is, mert még mindig nem állhattam munkába. Szerettem volna, de nem engedték. Mi a szarnak kellett hajdanán azt a megállapodást megkötni?! Tudom, azért, hogy legyen még munkám, ha egyszer jól leszek és kapjak valamennyi fizetést is, mielőtt csődbe mennék. Bár utóbbi nem igazán fenyegetett, főleg, hogy a támadás óta mindig máshol csöveztem, mintsem a saját lakásomban, vagyis a tett színhelyén. Oda szerintem senki be se engedett volna, de nem is bántam, hiszen még a költözés miatt se én mentem oda, hogy csomagoljak. Egyszerűen képtelen lettem volna rá, meg ha annyira odavágyom, akkor csak le kell hunynom a szemem és a véráztatta konyhámat simán fel tudnám eleveníteni minden apró részletével együtt, mert annyiszor láttam már fényképeken. Ne aggódj, tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon elbaszott. S máris visszatérhetek az első állításra, hogy talán soha többé nem lesz olyan, hogy jól leszek. Mindig is egy elcseszett ember maradok és halovány önmaga a régi énjének, amikor lehull a függöny, hiszen míg tart a színdarab, addig igyekszem mindig úgy tűnni, mint akinél akkor gáz már nincs… Ohh, pedig ha tudná a környezetem, hogy olykor a gondolataimtól még én magam is megijedek, akkor esélyesen nem hagyták volna azt, hogy elköltözzek, de így jobb lesz mindenkinek, legalábbis a családomnak tuti.
Muszáj meglelnem azt, hogy miként is tudok végre kikecmeregni ebből a rémálomból, amiben ragadtam. Tényleg irigyeltem olykor azokat az embereket, akiket az amnézia kísértet. Néha azt kívántam bárcsak velem is megesett volna, bárcsak az én elmém is úgy döntött volna, hogy meg akar védeni attól a borzalomtól, ami velem történt, de nem. Helyette inkább újra és újra belelök, mintha csak soha nem lehetne kiszállni ebből a hullámvasútból, ami nem valami rémisztő kastélyon száguld át, hanem inkább egy horrorkastélyon vagyis a velem történeken, mert elegendő egy apró hang és beugrik mindaz, amit velem művelt az a rohadék.
Sietős léptekkel próbálnám magam mögött hagyni a helyet, amikor meghallok egy ismerős hangot és a nevemet. Megtorpanok, de nem fordulok meg egyből.
Rohadt életbe! Tényleg?! Miért nem léphettem le az után, hogy elintéztem a dolgomat? Egyszer baszki nem történhetne valami úgy, ahogy szeretném?! Emelném a plafon felé a pillantásomat, de nem teszem, mert túlbeszédes lenne. Miért kell valakinek annyira bátornak lennie, hogy hozzám szól, mintha nem is látná azt, hogy sietek, de a legabszurdabb az egészben, hogy még örömtelinek is hat a hangja, mint aki tényleg örül annak, hogy lát.
Cseszd meg!
Na jó, ez nem Rosenak szólt, sokkal inkább a helyzetnek. Ő egy nagyon is okos és kedves nő. Kicsit a régi önmagamra emlékeztetett azzal, ahogyan intézte a dolgait, mert nem csak lelkiismeretes volt, hanem kíváncsi, aki nem félt utána járni a szükséges információknak, kérdezni, ahogy az se volt mellékes, hogy még nem ölték ki belőle a kedvességet, ami miatt a betegek egészen hamar megkedvelték őt. Aprót sóhajtottam a közeledő léptekre, majd eleinte a jól bevált hamis mosoly kúszott az arcomra, de ahogy rápillantottam egy kicsit igazivá vált, mert a boldogságtól sugárzó arca valahogy képes volt ezt elérni. Még akkor is, ha eléggé nyúzottnak hatott az ábrázata.  
- Szia Rose! Még nem, csak a papírokat jöttem leadni és egyeztettem a vezetőséggel. – vallom be, mielőtt még azt gondolná, hogy tényleg visszatértem és csak fel akarnám venni a fonalat olyan téren, hogy mi is a helyzet a sürgősségin. Sajnálom, hogy ő végül nem úgy döntött, hogy ott akar helytállni, mert egy tehetséges orvost veszített ez által az az osztály, de azt is tudom, hogy az nem mindenkinek való. Hajdanán nekem se ment mindig könnyedén az, hogy ott helyt tudjak állni. - Csak azt ne mond, hogy hiányzik a szigorú ábrázatom. – részben ugrattam őt, de azért tényleg tudtam szigorú lenni és az elvárásaim is akadtak, de mind-mind azt a célt szolgálta, hogy végül nagyszerű orvosok legyenek.
A kérdését hallva haboztam, majd legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem. Kurvára nincs időm senkire! El akarok tűnni innen, vissza a szobám biztonságos falai közé, mielőtt még kiderülne az, hogy egy roncs halmaz vagyok a felöltött mosoly és kedvesség alatt, de végül még is igent mondtam rá.
- Persze, esetleg van valami eset, amiről szeretnél egyeztetni, vagy másról van szó? Esetleg a jövőddel kapcsolatos? – érdeklődve csendült a hangom, miközben továbbra is őt fürkésztem és szép lassan rájöttem arra is, hogy a pillantásában felelhető kérlelés miatt maradtam, még ha legszívesebben el is futottam volna.
Basszki, talán még se teljesen vált feketévé a szívem, ahogy halottá se.

Hosszú éjszakát valószínű hosszú nappal követ, pláne akkor ha munka mániás vagy és úgy éled az életed mint én… Két végén égetni azt a bizonyos gyertyát nem éppen a legmegfelelőbb életmód, de a kávé és energia ital vállalatoknak is valamiből fent kell tartaniuk magukat. Hiszem, hogy a bevételük minimum fele egyetemi hallgatóktól származik, azon belül pedig egyharmada orvostan hallgatóktól és rezidensektől. Szerencsére ha nagyon elfáradok akkor azt a szervezetem jelzi, nem hagyja magát átverni, és olyankor egyhuzamban legalább nyolc- tíz óra alvásra számíthatok.
Ettől jelenleg még messze állok, talán majd holnap délután jutok el idáig, addig pedig lenyomok egy ügyeletet majd egy kis extra munkával itt tartom magam és befejezem az adminisztrációt. Szeretem ha minden a helyén és rendben van,  nem értem azokat akik a saját dolgukat nehezítik meg. Mindig mindennek megvan a maga helye, minek töltsem az időmet keresgéléssel, ha ezt a felesleges időhúzást el is kerülhetem és az időmet sokkal hasznosabb dolgokra tudom fordítani? Például hazafelé útba ejthetek egy állatokkal foglalkozó szaküzletet, hogy ennivalót vegyek a kis bettáimnak, valamint meglepjem őket pár új növénnyel vagy tereptárggyal. De addig is… vissza rakom az adott kórlapot a helyére és kedvesen mosolygok Mr. Thomasra aki ezt ugyan még nem láthatja, mert még mindig altatásban tartjuk kritikus állapota miatt, de a látszatot fent kell tartani, és ha pozitívan állok hozzá akkor előbb utóbb fel fog gyógyulni. A testéből ki és bevezető csövek mennyisége nem azt mutatja, hogy igazam lesz, de én nem adom fel. Az én betegem is, és én nem vagyok hajlandó egy beteget sem elveszíteni. Pláne nem olyat akivel volt alkalmam megismerkedni a műtét előtt.
Szeretem a betegeimet, még akkor is ha ők esetleg ezt nem így látják. Be kell látniuk előbb vagy utóbb, hogy nem azért vagyok velük kemény, mert egy seggfej vagyok, hanem azért, mert ők azok és a saját butaságukon keresztül nem hajlandóak megérteni azt, hogy én igazából csak segíteni akarok nekik és ha azt mondom, hogy be kell venni a drága gyógyszert az nem azért van mert meg akarom őket kopasztani, hanem mert meggyőződésem arról, hogy a felírt gyógyszer a jelenleg legjobb ami kapható a piacon.
Az intenzívet hátra hagyva   a várótermek felé veszem az irányt, hátha látok olyan beteget akinek pont rám van szüksége. Megakad egy ismerősön a tekintetem, oda megyek hozzá, hogy megérdeklődjem, hogy hogy van mostanában, hiszen nyilvánvalóan nem csak melegedni jött be a kórházba, de a beszélgetésben nem tudunk elmélyedni, mert éppen őt szólítják. Jobb is így, mert a többi beteg tekintete egyre inkább kalandozik el felém. A fehér köpeny átka, tudják ki vagyok és ha elég sokáig maradok itt akkor még a végén letámadnak a kérdéseikkel. Elbúcsúzom az ismerőstől, és megyek tovább a dolgomra, mikor is megakad a tekintetem egy volt oktatómon. Most őszinte mosoly terül szét ajkaimon, miközben felé igyekszem. Remélem nem fog lerázni.
- Dr. Murdoch, de jó Önt újra itt látni! Újra csatlakozik közénk? - rezidensként szinte minden osztályon meg kell fordulnunk, attól függetlenül, hogy mi lenne a szívünk vágya, így kerültem a doktornő szárnyai alá egy rövid idő erejéig.
- Van esetleg rám egy kis szabad ideje?