Első ránézésre riasztó lehet az a gondterhelt szemöldökráncolás, amivel Will maga elé réved, de amint kizökkentik a gondolatmenetéből egy megszólítással, az első dolga lesz megkérdezni, hogy hogy vagy, és segíthet-e valamiben. Neki nem számít, ha segélynyújtás közben kidobják a taccsot a ruhájára, vagy ha emiatt elkésik a munkából – ha valaki segítségre szorul, akkor ő segít, és kész. Amíg ez nem ütközik az elsődleges prioritásával, azaz a lányával, addig Will követi az apja példáját, és igyekszik az emberiség hasznára lenni.

New York népéhez képest mindenképp szokatlanul emberséges, hiszen csak pár évvel ezelőtt érkezett, míg a korábbi életét egy összetartó rezervátumi közösségben élte le. Ugyanakkor azt is végignézte, ahogy az évről évre eldurvuló csempészet megmérgezi ugyanezt a családias légkört, így nem nevezném ma született báránynak – főleg, hogy ebből maga is kivette a részét.

A legenda úgy tartja, hogy még soha senkiről nem mondott rosszat harmadik személyben. Ha gondja akad valakivel, azt egyenesen az illető szemébe mondja meg, de ez is ritka jelenség. Will az élni és élni hagyni jelmondatra esküszik, és aki ezt szintén betartja, azzal nem valószínű, hogy valaha is súrlódásaik lesznek. Általában nincsen szilárd véleménye a dolgokról, vagy ha mégis, akkor az álláspontoknak szinte a teljes spektrumát képes tisztelettel elfogadni.

A fentiek ellenére nem szokása mások segítségét kérni, elvégre ritkán jut el odáig, hogy egyáltalán hangot adjon a panaszainak. Takarékosan bánik a szavakkal, ritkán pazarolja őket kellemetlen témákra. Minden élőlénnyel törődik valamilyen szinten, így nem bánja az üres csevegést, viszont mélyenszántó beszélgetésekbe elegyedni még a hozzá közel állókkal sem szokott. Ha valakit nagyra értékel, akkor azt inkább tettekkel mutatja ki, mintsem szavakkal.

Nehéz olyan helyzetet előidézni, amiben Will veszélyben érezné magát. A munkája jelentős részét száz méter magasság felett végzi, és a száguldozás szintén mindig a lételeme volt. Bár alapvetően elég béketűrő, egy versenyhelyzet azonnal elő tudja hozni belőle az öngyilkosjelöltet – igaz, a néhai menyasszonya és a kislánya azóta megszelídítették egy kicsit.



tl;dr a kapcsolatkeresőből:
Will egy indián rezervátumon nőtt fel, amit a Kanada-USA határ szel ketté. Ez a földrajzi tény, az amerikai-kanadai-törzsi hatáskör-viták, plusz a különböző rendvédelmi szervek okozta káosz háromféle karrierválasztást inspirált a lakosságban: vendéglátós, építőipari munkás, és persze csempész.

Bár a családi (és törzsi) hagyomány tiszteletére Willből New Yorkba ingázó építőmunkás lett, még 17 évesen maga is belekóstolt az áruszállítás világába. A befagyott folyón át motorosszánnal száguldozni nem túl egészséges, de ő sikeresen túlélte, és a pénzen már 24 évesen New York-i lakást bérelt, amin a barátnőjével, Kelsey-vel osztoztak. Született egy kislányuk is, a most hároméves Laney, az ő örömére Will is felhagyott a csempészettel.

Kelsey-t még a terhesség alatt akut leukémiával diagnosztizálták, de a saját kezelése helyett a kislánya életét választotta. A rendes kemoterápiát így csak később kezdhette el, ami rá egy évre a saját életébe került. Will magára maradt a babával, na meg kórházi számlák rakatjaival, méghozzá a brooklyni East New Yorkban, ami nem éppen egy Beverly Hills. A bátyja aztán addig hívogatta őt otthonról, míg rá nem beszélte, hogy szálljon vissza a rezervátumi ügyletekbe, amíg össze nem gyűlik egy biztos megélhetés Laney számára.

***

2001. szeptember 11., délelőtt 11 óra
Akwesasne indián rezervátum
Quebec, Kanada – Montreal szélén

Dohos egy kis kalyiba volt a miénk, az biztos. Magányosan állt egy jórészt saját kezűleg ácsolt ranch közepén, és az év felében vastag hótakaró borította. A bátyámmal gyerekként kimerülésig tudtunk rohangálni a téli fagyban: arcon dobtuk egymást a kőkeményre gyúrt jéggolyóinkkal, lóháton meg hószánon repesztettünk, és csak néha jutott eszünkbe hiányolni apánkat. Főleg éjszakánként, a takaróinktól remélt biztonságban, amikor olyan csend telepedett a tájra, mintha egyedül mi hárman volnánk az egész világon: én, anya, meg a bátyám. A szél süvítésében időnként hallani véltem egy-egy távoli kiáltást, és a szekrényben tartott légpisztoly után lopakodtam, akárhányszor a kutyák ugatni kezdtek a semmibe. A bejárati ajtónk nem záródott rendesen, és a különösen zord éjeken úgy dörömbölt rajta a huzat, mintha be akarná törni. Álmomban is észben tartottam, hogy a mi felelősségünk megvédeni a ranchet, mert apa csak hétvégénte tér haza, a törzsi rendőrségnek pedig mindig órákba telik kiérni hozzánk.
Nappal viszont tényleg jól megvoltunk, többnyire hármasban, a kutyákat és lovakat számítva tizenhármasban. Volt egy fából ácsolt, dohányfüsttel átitatott nappalink, ami a ház egyetlen élhető méretű tereként szolgált. Azon az átkozott napon is a kanapén kuporogtam egy vastag, skótmintás pokrócba bugyolálva, elvégre muszáj volt fenntartanom a színjátékot anya előtt ahhoz, hogy ellóghassam az adott hétre kitűzött matektesztet. Míg ő a nappalival egybekötött konyhában pakolászott, én időnként eleresztettem egy-egy béna köhögést, hogy tudja, még mindig a halálomon vagyok. Az ablakok fényében örökké világító porszemcséktől mindig tüsszentenem kellett, kivéve akkor, amikor pont jót tett volna az alakításomnak egy kis prüszkölés.
Mellettem az egyik kutyánk, Tón:ton kuksolt, akinek husky-szerű mintázatát leszámítva egyetlen külső jegye sem utalt bármiféle pedigrére. Az öt kutyánk közül ő volt a legfiatalabb és egyben a kedvencem; az én ötéves fejemből pattant ki a Petrezselyem mohawk megfelelője is, mint elnevezés. Kilenc éves koromra sem okosodtam túl sokat: Tón:ton bundájába forgattam az arcomat, aztán tüsszentésre készen a napfénybe néztem, de végül nem lett belőle semmi, csak egy kellemetlen irritáció az orromban. Esküszöm, ez a legkiábrándítóbb érzés a világon.

– Meg ne fulladj itt nekem, te nagybeteg! – szólt oda nekem anya nevetgélve, elnéző játékossággal a hangjában. Túl fiatal volt még a szarkalábakhoz, melyek a mosolya körül kirajzolódtak. Erős csontozatú, magas nő volt; szögegyenes, vastagszálú haja a derekáig ért, mandulavágású szemei mélyen ültek hangsúlyos arccsontjaiban. Szőkeség és soványság terén képtelen lett volna felvenni a versenyt a kanadai címlaplányokkal, de az én szememben ő volt a modellje annak, milyen is egy igazi nő. Odaadó, felelősségteljes, és olyan hatékony, mintha nyolc karja volna. Mellesleg máig nem tudom, hogy ilyenkor valóban hitt-e a színjátékomnak, vagy csak engedékeny kedvében találtam. – A végén még el kell vinnem téged a doktornénihez...
– Ne, nem kell! – csattantam fel olyan hévvel, mintha legalábbis halálos fenyegetés ért volna. Anya jóban volt a körzeti gyermekorvossal, aki minden vizsgálat alkalmával fájdalmasan sokat nyomorgatta „azt az édes kis pofimat”, és mellé ősi indián bölcseletekkel tömte a fejemet. Ha ez önmagában nem lett volna elég: a köpenyét rejtélyes módon mindig macskaszőr borította, és én allergiás vagyok azokra a kis dögökre. Meg egyébként is úgy tudom, a köpeny célja éppen a sterilizálás volna, de ez van, a rezervátumban nekünk ilyen orvosok jutottak. – Jól vagyok, csak a macskás nyanyát ne!
– Hogyha olyan jól vagy, fiatalember, akkor miért nem vagy iskolában? Tudod mit? Elviszlek kocsival, és beérsz a harmadik órára.
Egy démonivadék nyűgös morgásával húztam a pokrócot a fejemre, és reménykedtem benne, hogy anya csak viccelődött. Ellenkező esetben nem adtam volna egykönnyen ezt a szabadnapot, miután annyi vergődésembe került reggel kiharcolnom magamnak. Még azt is megígértem cserébe, hogy nem bliccelem el többé az esti fogmosást.
– Ma olyan jó dolgod lesz, hogy apád hazatérése alkalmából még sütőtökös pitét is csinálok – szűrődött át anya hangja a takarómon. – Ilyet még a New York-i Starbucksban sem enne!
Nagyjából öt másodperc erejéig letakart szoborként tüntettem, de az érdeklődésem hamar felülkerekedett rajtam, így végül előbújtam a pléd alól. Néztem, ahogy anya somolyogva pakolászik, majd észrevesz, felém fordul, és kezeit csípőre teszi.
– Erre bezzeg előkerülsz, te kis éhenkórász! – nevetett. – Pont olyan vagy, mint apád, ő is a hasával gondolkodik. Pite nélkül talán soha többé nem látnánk.

Azzal felsóhajtott, hátat fordított a pultnak, és megtámaszkodott benne. Egy kissé szaporán szedte a levegőt, elvégre már a harmadik trimeszterben járt. Szabad tenyerét a hasára fektette, és a szemében olyan szeretettel mosolygott a saját köldökére, ahogyan csak egy anya tud.
– Akkor végül is lehet a neve Sziporka? – idétlenkedtem vigyorogva. – Puszedli? Csuporka?
Anya türelmesen elhúzta a száját, megforgatta a szemét, majd visszatért a konyha rendezgetéséhez. Mindig ilyen alapossággal készülődött a férje hazatérésére – apa egyike volt azon rezervátumi férfiaknak, akik az otthonuk és New York között ingáztak, hogy odaát égig érő tornyokat húzhassanak fel. A hét elején útra keltek, és csak hétvégére estek haza, holtfáradtan. Az ezernyolcszázas évek derekán már az ük-ükapám is ezzel foglalkozott: ő a montreali hidakon dolgozott, a nagyapám meg magán a Világkereskedelmi Központon. Nem volna nagy túlzás azt állítani, hogy az új, végtelenbe és tovább törekvő Amerika alapköveit is mi, őslakosok fektettük le.
– Sziporka? Hát, kezdem tényleg azt hinni, hogy az önkormányzat még ezt is előbb anyakönyvezné, mint a mi neveinket. – Felsóhajtott. – Ezek meglátják a tévében, hogy Shakira, és gondolkodás vagy jogi problémák nélkül rámondhatják a gyerekre, hogy őt most akkor így hívják. Ha az ő gyereke lehet Shakira, akkor az enyémnek miért nem lehet hagyományos neve? Ez törzsszövetségi föld, és mégis ők akarják elnevezni helyettem a saját lányomat!
Magyarázás közben tehetetlenül hadonászott a karjával, amiből láttam, hogy felzaklatta valami, bár érteni egy szavát sem értettem. Annyit tudtam, hogy az „ők” alatt mindenki másra gondol, a rezervátumon kívüliekre. Szerencsémre nem is annyira hozzám beszélt, inkább csak hangosan méltatlankodott magában, miközben a kelleténél nagyobb hévvel tépett fel egy fiókot.
– Nekik a név semmit nem jelent; nem is csodálom, hogy nem értik, miért nyújtok be kérvényt kérvény hátán, csak azért, hogy rendesen elnevezhessem a húgodat. Nem értik meg, hogy a nevetekkel a nagyapád emlékét vinném tovább, aki segített megépíteni a hídjaikat, meg a tornyaikat, amikre olyan büszkék! Én kérek elnézést, elvégre kit is érdekel, hogy a szabályaikkal gyarmatosítás előtti hagyományokat rúgnak fel? Nálunk a név teszi az embert, és fordítva. A kanadaiak meg sokszor még a saját nevük jelentésével sincsenek tisztában, és ők akarják megmondani nekem, mi a helyes név, és mi nem?

Láthatóan egy számmal kisebbre zsugorodtam, de hiába igyekeztem meghúzni magam, anyának rögtön feltűnt a szokatlan hallgatás. Ismét felém fordult, de ezúttal nem játékból, hanem valódi szigorral vágta csípőre kezeit. Mindig ő volt az elnézőbb szülő: a problémás magatartásomat gyakran betudta annak, hogy egyszerűen csak az apámat hiányolom, viszont a hagyománytiszteletet minden körülmények között elvárta. Gyerekként folyton próbálták a számba rágni, hogy veszélyeztetett faj vagyok, és tanuljak meg nem csak angolul meg franciául, de kenjem-vágjam a kanien'kéhát is – mikor az én szürkeállományommal egy nyelv is soknak bizonyult, nemhogy három.
–  Nahó:ten sá:ton, riièn:’a? – kért számon anya, a hanglejtéséből ítélve legalábbis kérdésnek sejtettem.
Az agyam fogaskerekei nehézkesen, csikorogva indultak mozgásba, de egy szavát sem voltam képes értelmezni. A suliban gyér óraszámban kaptunk nyelvleckéket, de mivel az időseken kívül kevesen beszélték rendesen a nyelvünket, az tanítás vontatott ütemben zajlott. Mire egy rögtönzött oktatóként beidézett nyugdíjas elnyöszörgött egy mohawk mondatot, addigra mi a padtársunkkal már egy tucatnyi elsuttogott poénon túl voltunk. Anyám előtti szégyenemben mélyebbre süppedtem a kanapéban, mire ő feddőn megismételte:
– Mit jelent a neved, Aionwa:tha?
– Két... Két faág... – dadogtam erőlködve. Akkoriban még nem értettem, miért ilyen fontos neki pont ez az egy nyelv, viszont nem akartam, hogy mérges legyen rám. – ...Öhm... A szélben...
Anya mélyet sóhajtott, arcát pedig lemondóan a tenyerébe temette. Akkoriban még nem tudatosult bennem, hogy egy harmadik gyerekkel a hasában mennyire borzolták már az idegeit az anyagi problémáink, a korhadásnak indult rezervátum gondjairól nem is beszélve. Apa nagyrészt távol tartózkodott, a szomszédságunk pedig évről évre egyre veszélyesebb hellyé vált egy egyedülálló nő számára. A rezervátum egyedül a nevében különbözik a gettótól, meg abban, hogy a kormány úgy tesz, mintha a mi közösségünk érdekeit szolgálná. Mintha nem csak valami bazinagy temető volna egy kihalásig irtott civilizációnak.
– Jól van, erre most nincs időm, később megbeszéljük – nyögte végül elcsigázottan anya, és a halántékához kapott. Ebből tudtam, hogy ismét rátörhetett a migrén.
Restellő hallgatásba temetkeztem. Bár egy ideig még figyelemmel kísértem a pakolását, előbb-utóbb magára vonta a figyelmemet a tévé domború, mai szemmel szinte már apró képernyője.

Soha nem fogom elfelejteni azt a mosószer reklámot. Beleégett az emlékezetembe a jellegtelen dallam és az idilli látvány is: az a fajta, ami robotpilótára állítja az agyadat. Hosszú hajú, velem egykorú kislány pörgött-forgott egy függőhintán, és hátracsapott fejével a semmin kacagott. Valahol a szabadban, egy zöld tisztás közepén szaladgált, ahol mintha szeptemberben is tavasz lett volna. Hófehér ruhácskája szinte világított a napfényben, ahogy az is perdült utána.
Korábban tucatnyi alkalommal láttam már ezt a reklámot, ezért meglepődtem kissé, amikor a reggeli híradó felirata hirtelen félbeszakította a jól ismert dallamot. Még a CBC-logó sem maradt a képernyőn olyan sokáig, mint szokott: helyette egy fehér, kopaszodó férfi arca villant fel előttem. Nagyjából úgy festett, mint akit álmából vertek fel, és úgy rángattak be a stúdióba. Feszülten oda-odapillantott valahova a kamera mögé, aztán nagy nehezen szóra bírta magát:
– Köszöntjük ismét nézőinket a CBC reggeli adásában! – Újabb zavart pillantásokat lopott a kamerán túlra. – Megszakító híreinkkel térünk vissza, egyelőre még mi magunk is további tájékoztatásra várunk a történtekkel kapcsolatban. Legfrissebb értesüléseink szerint egy kisebb utasszállító repülőgép zuhant le Manhattanben, New Yorkban, méghozzá... méghozzá úgy tűnik, egyenesen a Világkereskedelmi Központ egyik tornyába zuhant bele.
A szemem sarkából láttam, ahogy anya előjön a konyhából, és megtorpan a képernyőre vetített kép láttán. Az említett torony látszott a felvételen, mely sötéten gomolygó füstfelhőket ontott magából. A homályos minőség ellenére is ki lehetett venni belőle a lényeget: egy repülőgépet, mely behorpasztotta az üvegóriást, és most több emelet közé ékelődve lángol a magasban. Magamtól is tudtam ugyan, hogy ez semmi jót nem jelenthet, de ami valóban megrémített, az anya arca volt, ahogy tátott szájára tapasztotta tenyerét, és megkövült a rettenettől.
– A felvételekből úgy tűnik – folytatta a bemondó –, hogy a gép a becsapódáskor hatalmas tüzet robbantott ki, az... az információink szerint valahol a nyolcvanadik és nyolcvanötödik emeletek között. Élő felvételeket láthattak a WABC jóvoltából, további híreinkért kérjük, maradjanak velünk!

***

2001. október 1., délután 8 óra
Akwesasne indián rezervátum
Quebec, Kanada – Montreal szélén

– Nézd, nézd, nézd, nézd! Az ott apa! Ott van apa! – Egész délután a tévé előtt térdelve vártam erre a pillanatra. Amikor egy távoli felvételen megpillantottam apám munkaruhás alakját, olyan erősen nyomtam a mutatóujjam a képernyőre, hogy az a szivárvány összes színébe gyűrődött. Hiába okított folyton anya, kilenc évesen még nem igazán fogtam fel a helyzet horderejét. Széles vigyort csalt az arcomra a tudat, hogy apám most már ünnepelt hős, elvégre az életét kockáztatta azért, hogy segítse a mentőakciót és a tűzoltást a katasztrófa epicentrumában. A riport a helyszínen dolgozó rendőrökről és tűzoltókról szólt, meg egy önkéntesről, aki segítségnyújtás közben a helyszín közepén keletkezett szakadékba zuhant.
– Azta! – A bátyám, Nathan a kanapéról nyújtogatta a nyakát, és velem együtt hüledezett. Mindketten ugyanolyan építőmunkásnak készültünk, mint apa, és mindketten ugyanolyan hősök akartunk lenni, mint ő. Már fél hónapja nem láttuk sem őt, sem a család többi New Yorkban dolgozó ismerősét, hiszen mindannyian tizenkét órás műszakokban segédkeztek a helyreállításban.
A nagy lelkesedés közepette egyikünk sem figyelt a felvételek alatt futó kommentárra. A végszót egy mikrofonba beszélő, szőke riporternő adta meg, aki a felvételből ítélve még csak a helyszín közelében sem tartózkodott.
– Úgy tűnik, egyelőre a szakértők sem biztosak benne, hogy az epicentrum közelében tartózkodók egészségére hosszú távon hogyan hat majd a légszennyezés ilyen elképesztő mértéke. A tűzoltóság parancsnoka, William Feehan azt nyilatkozta: az oltás hónapokig eltarthat még, a helyszín pedig a beomló törmelékek miatt továbbra is életveszélyes. Köszönjük figyelmüket, a CBC tudósítását hallhatták New Yorkból.
Lelkes mosollyal néztem hátra a vállam felett, de ez abban a pillanatban lehervadt az arcomról, hogy megláttam anya könnyes arcát. Erre Nate is odafordult, aki mindössze másfél évvel volt idősebb nálam, így nem állt sokkal érettebben a helyzethez.
– Anya? – szólalt fel bizonytalan hangon, mire anya csak intett egyet, talpra ugrott, és kisietett a nappaliból.

***

2008 decembere
Akwesasne indián rezervátum
Quebec, Kanada – Montreal szélén

– Hahó! – Szólt rám egy, a sisakomon keresztül tompán átszűrődő hang. Nem volt időm reagálni, mert a bátyám, Nate, máris kopogtatott az arcomat takaró plexin. Kétszer is, olyan erősen, hogy hátratántorodtam tőle. – Élsz még?
– Baszd meg! –  fakadtam ki, felkapva a fejem.
– Jól van, látom, élsz és virulsz – röhögte Nate párafelhőt lehelve a hidegben, azzal maga is átdugta a fejét a sisakján. Mi ketten annyira hasonlítottunk, hogy mindig olyan volt ránézni, mint tükörbe pillantani, és a szemellenzőjében sajnos ezúttal is viszont láttam magamat. Nem gondoltam volna, hogy egy nap mi is idáig süllyedünk majd, ahogy a rezervátumon sokan mások. – És a melót is túl fogod élni, ha nem bambulsz el közben. Nézz magad elé, és akkor nem érhetnek meglepetések!
Amint ezt kimondta, ismét elmerültem az életem újraértékelésében – vele ellentétben nekem ez volt az első bevetésem. Az égbolt feketébe borult felettünk, de a fehér táj így is kiviláglott a sötétből. Éppen hat korunkbeli srác társaságában rakodtunk a vastag hótakaróval terhelt Szent Lőrinc folyó jegén, melynek túlsó partján már amerikai föld húzódott. Miután a rakományt minden oldalról a szánomhoz csatoltam, holdjáró bakancsomban utat törtem a havon keresztül, és nyeregbe szálltam. Fogalmam sem volt, mi van a dobozokban.
Míg a többiek készülődtek, megbabonázva figyeltem a horizontot. Ugyanaz a kietlen jégmező választott el a túlsó parttól, ami már két barátomnak az életét, és megint kettőnek a szabadságát követelte. Talpig fehér anorákom egybeolvadt ugyan a környezettel, a szél mégis nekifutásból taszított egyet rajtam, mintha tudta volna, hogy nem vagyok odaillő. Mintha ki akart volna tagadni, száműzni az őseim földjéről, melyet a közösségünk véres verejték árán foglalt vissza – mi pedig fogtuk magunkat, lepaktáltunk a fehérekkel, és egy kis kenőpénzért cserébe bemocskoltuk az egész törzs hírnevét. De mi mást is tehettünk volna, ha egyszer az őseink földje nem termékeny többé? Az európaiak dacból hányták oda elénk, mint lerágott csontot, és azt mondták: tessék, egyél.
A kietlen tájat egy hóbagoly éles vijjogása járta be. A bagoly mindig rossz előjel, a halál hírnöke, anyáék törzsi babonái szerint legalábbis az. Szemem sarkából vetettem egy pillantást Nate-re, de ő meg se rezzent. A bátyámat ekkorra már réges-rég elhagyta minden hite.

– Figyelem, emberek! – lengette meg a karját az egyik arctalan sisakos, akár egy idegenvezető. Már terpeszben feszített a szánjának nyerge felett, alig győzte túlkiabálni a motorok gépies zakatolását és a szél süvítését. Ennél zordabb időt aligha választhattunk volna az átkeléshez, de az orosz megbízóinknak nem okozott álmatlan éjszakákat a mi biztonságunk. – Az újak kedvéért elmondom! Kurva gyorsnak kell lennetek, mert ha kiszúrnak a terroristák – így nevezte az amerikai határőrséget –, senkit nem tudunk kihúzni a szarból!
– Ez új – jegyeztem meg a mellettem parkoló Nate felé, aki elfelejtette említeni, hogy az oroszoknak mindenre telik a költségvetésből, csak a mi óvadékunkra nem.
– Shh! – intett le. Az éjszaka folyamán először ütközött ki rajta, mennyire ideges is valójában. – Figyelj oda!
– Maradjatok a nyomomban – folytatta a rögtönzött főnök –, és ne térjetek ki semmilyen irányba, mert a jég nem mindenhol elég vastag! Nyilván hallottátok már, de múlt héten beszakadt valaki alatt, méghozzá két óránál! Ismétlem, két óránál! – Vastag, ötujjas kesztyűjével az említett irányba mutogatott, hogy mindenkinek egyértelmű legyen: szögegyenesen kell haladnunk, különben fürdünk egy utolsót. – Haladjatok egyenletes tempóban, nem akarok a kelleténél több motorzúgást hallani! A fényszórókat meg persze messziről kerüljük, ahogy mindig! Van kérdés?
A társaság beleegyező csenddel felelt. A sisakom jelentősen korlátozta a térlátásomat, így meglepődtem kissé, amikor Nate áthajolt felém a szánjáról, és bátorításképp belebokszolt a vállamba.
– Gondolj apára! – emlékeztetett a példaképünkre. A legbátrabb emberre, akit valaha ismertem. Ha apa készen állt életét adni Amerikáért, akkor én is készen álltam megtenni ugyanezt a családomért.
Most már mi voltunk a család két feje, így a mi felelősségünk volt megkeresni a pénzt is, amit rezervátumi munkából nem tudtunk volna összekaparni. Tisztességes munkából legalábbis nem.
Apa is ezt akarta volna – varrtam el magamban a gondolatmenetem szálait.
Küldtem egy utolsó, határozott bólintást Nate felé, majd nagy levegőt vettem, és tekintetemet a túlsó parton rémlő úticélra szegeztem. Csavartam egyet a kormányon, beizzítva a motort.

***

2019 áprilisa
East New York, Brooklyn

Kora délelőtt van, de mivel a konyha lőrésszerű ablakai egy tűzlépcsőkkel teleépített téglafalra néznek, így a legfőbb fényforrást a nappali csupasz, zsinórokról lógó égői jelentik. Nem szándékosan ilyenek, de állítólag most ez a divat, meg a beltéri tégla. Már egy hónapja tervezem, hogy felszerelek néhány normális lámpát, de valahogy mindig akadt sürgetőbb tennivalóm. Vagy Laney akart estimesét, vagy a fürdőszobát kezdte el enni a penész, vagy valaki összepisilte az ágyát, vagy az ablakon berepült egy sereg galamb, akik meg az egész nappalit pisilték össze. Csak a szokásos.
Még mindig nem sikerült elsajátítanom a telefonálással párhuzamos főzés művészetét, pedig amikor Kelsey csinálta, olyan könnyűnek tűnt. Ha kellett, ő képes volt egyszerre telefonálni, pelenkát cserélni, és ha a füle meg a felhúzott válla közé szorította a mobilt, úgy még mindig maradt egy szabad keze vezetni. A kocsit, pelenkázás és telefonálás közben, igen.
– Fhú, azt a ku...iskésit – szalad ki a számon, miközben magam is a vállammal támasztom meg a telefont, és az olajtól pattogzó serpenyő nyeléhez kapok, hogy lerántsam a tűzről. – Hát, ennek annyi.
– Kérem? – értetlenkedik az ügyfélszolgálatos a vonal túloldaláról. Annyira képtelen vagyok egyszerre többfelé figyelni, hogy róla egy pillanatra meg is feledkeztem.
– Elnézést, csak, öhm... – Laney magára vonja a figyelmemet a kuncogásával, és mikor szemem sarkából rápillantok, látom, hogy megint jobbra-balra hintázik az etetőszékében. – Laney, maradj nyugton, fel fogsz dőlni!
– Uram?
– Igen, itt vagyok, bocs, bocsánat. Szóval, 185 dollár az alapdíj, és naponta hússzal nő?
– Harminccal, de mint említettem, vannak hitelcsomagjaink és fizetési terveink, amikkel...
– Igen, ezt már hallottam – szakítom félbe, miközben egy konyharuhával legyezem a füstöt. Laney panírozott Pop-Tartjai majdnem porrá égették a fél utcát. – De azt még mindig nem árulta el nekem, hogy hol tehetek panaszt. Nekem senki nem szólt, hogy pont azon az egy parkolóhelyen akarnak majd filmet forgatni. Még egy tábla sem volt kirakva, meg amúgy is, ki a fff...ene forgat New Yorkban? Nem tudja hová tenni a pénzét, vagy mi?
– Elnézést, uram, de nálunk nincs lehetőség panasztételre. Ha nem tervezi kifizetni a bírságot, azt tudom ajánlani, hogy terelje jogi útra az ügyet.
– Mhm, és költsem ennek a tízszeresét pereskedésre, mi? – Kínomban elnevetem magam. – Azt mondja meg nekem, hogy miért én fizetek? Miért nem a Művész Úr, aki elvontatta a kocsimat egy rövidfilm kedvéért? – Felsóhajtok, hiszen tudom, hogy erre sem kapok majd jobb választ az eddigieknél. Tehetetlenül széttárom a karomat. – Jól van, tudja mit? Fizetek. De ajánlom nekik, hogy a nevemet feltüntessék a producerek között, mert erre a filmsulis projektre rámegy három havi bérem! – Azzal hirtelen felindulásból bontom a vonalat, és sóhajtva megtámaszkodom a konyhapulton. Muszáj kifújnom magam, mielőtt visszatérek a konyhatündérkedéshez.

Az utód elé helyezek egy tányért, melyen egyetlen felszabdalt tükörtojás, meg egy plecsni zabpehellyel kevert joghurt árválkodik. Laney ennek láttán lebiggyeszti a kis száját, és elégedetlenül néz fel rám. Mindig imádta Kelsey reggelijeit, mert ő mindig különféle dolgokat pakolt neki a részekre osztott tányér minden szegletébe. Az első harmadba falatokra vágott avokádót, a másodikba eperkockákkal kevert tejberizst, a harmadikba meg sajtos omlettet. Ehhez képest az én specialitásom a panírozott epres Pop-Tart volt, egyenesen a zacskóból, már amikor az olaj olyan kedvében volt. Ma nem volt olyan kedvében, úgyhogy rögtönöznöm kellett egy jól bevált tükörtojást. Só, bors, voilà. Apámat idézném, aki mindig így érvelt a zenei ízlése mellett: a klasszikusok okkal klasszikusok.
– Bocs, törpe. – Lehajolok Laneyhez, és nyomok egy csókot arra a pelyhes üstökére, majd nyögve leereszkedem az asztalfőnél álló székbe. Azt hiszem, kezdek vénülni. – Holnap majd elviszlek a Chick-fil-A-be, Em néninél úgyis legeltél már eleget. – Akárhányszor rábízom Laneyt a húgomra, Emilyre, mindig egy árnyalattal zöldebben kapom vissza szegény gyereket. Ott reggelire, ebédre és vacsorára is salátát kap, salátával.
Lereszelek egy falatot a tojásom fehérjéből, de amint a szemem sarkából észreveszem Laney néma tüntetését, a villa megáll félúton a szám felé. Elönt a rettegés; már előre tudom, hogy minden áron el kell kerülnöm a kajacsatát – így hívom, amikor a pukkancs eldönti, hogy ő márpedig fogyókúrázik –, hiszen abból úgyis ő jön majd ki győztesen. Az arcomba tömöm a villám végén lifegő tojásszeletet, majd bólogatva összevonom a szemöldökeimet, mintha lenyűgözött volna ez a kulináris élmény.
– Hmm, de finom! – bizonygatom Laney előtt. – Nem tudod, mit hagysz ki, törpe!
Ő időközben kelletlenül eldőlt a székében, és most félig fekvő helyzetből néz fel rám seprű-szempillái alól. A tálcája peremébe kapaszkodik, és duzzogva csücsöríti a száját.
– Nem szeretem – gagyogja.
– De hát a múlt héten még szeretted.
– M-mm – utasít el tömören, a fejét rázva.
– Ááh! – tátom el a számat, mintha most esett volna le a tantusz. – Tudom már, mi a dilemma. Nincs nálad a nyuszis kanalad. Na várj, ez így nem mehet tovább!
Felkelek a székemből, és összeszedem nem csak Laney evőeszközeit, de a sajátjaimat is. Ő egyelőre nem valami profi ezen a téren, de ha a kanalán rózsaszín nyuszifejek vannak, az általában meghozza az étvágyát.
Eltűnök a konyhai fiókban kutakodni, majd négy rózsaszín műanyag evőeszközzel térek vissza. Laney végre felül a székében; nem is engedi, hogy lepakoljam elé a kanalat, hanem rögtön nyújtja érte a kis kezét.
– Igazad van, ma már nyuszis kanállal eszik mindenki, aki számít. Nem is tudom, mit képzeltem.
– Semmi baj – formálja a szavakat Laney némi nehézséggel, miközben új kanalával a joghurt helyett inkább a szájában turkál.
– Ezt nézd! Apa is ilyennel eszik. – Felmutatom neki a kislányokra méretezett evőeszközeimet, ő meg elkezd viháncolni azon, mennyire kicsinek tűnnek a markomban. Vigyorogva figyeli, ahogy lereszelek egy falatot az életlen műanyag késemmel, és felnagyított mozdulattal beburkolom. – Hmm, máris mennyivel finomabb!
Ez bevált. Laney a kanalára összpontosítva elkezd turkálni a zabpehelyben, és ebből tudom, hogy ezt a menetet én nyertem. Míg ő megfürdik a joghurtban, addig én szabad kezemmel magamhoz veszem az egyik bontatlan levelet a sok közül, melyek már teljes halmokba gyűltek az ebédlőasztalon. A borítékról leolvasom a feladót és a dátumot: számlák a Kings County kórházból. Sóhajtok, és hanyag módon visszadobom az összes többi közé. Talán ha nem veszek róluk tudomást, holnap reggelre eltünteti őket a tündérkeresztanyám.
Lehet, hogy mégsem ártana visszahívni Nathant, és végre igent mondani az állásajánlatára.

Laneyt mindössze egy kis csipegetésre sikerült rábírni, de az arcán így is szétkenődött az egész menü. Miközben a száját törölgetem, elégedetlensége jeléül ismét összetalálkoznak a szemöldökei.
– Na, mi nyomja pici lelked? – A könyököm megtámasztom az asztalon, és államat Laney felé bököm. Mivel a közhelyek és szólások értelmezésére még nincs kiképezve, pontosítok:  – Mi a baj?
– Anya nem... anya nem éhes?
Miközben feldolgozom a kérdést, leszegem a fejem, és magamban tépelődve megfeszítem az állkapcsom. Csak ebben a pillanatban értettem meg, miért akar Laney minden temetői látogatás alkalmából uzsonnát vinni magával. Akárhányszor felmerült köztünk ez a téma, mindig más választ adtam neki, abban a reményben, hogy ha új szemszögből közelítjük meg, akkor ezúttal talán majd megérti. Néha azzal halogattam a beszélgetést, hogy anya csak alszik; máskor megpróbáltam elmagyarázni, hogy már nem kel fel soha; és megint máskor azzal nyugtattam szegényt, hogy anya ettől függetlenül ugyanúgy vigyáz ránk odafentről. Nem csoda, hogy Laney még mindig össze van zavarodva, pont annyira, mint én magam is. Már több, mint egy éve annak, hogy Kelsey-től elbúcsúztunk, és még mindig ugyanúgy el vagyok veszve, mint az elején.
Mélyen felsóhajtok, és eldöntöm, hogy megint új magyarázattal próbálkozom: azzal, amelyikkel annak idején anya érttette meg velem, mi történt apával.
– Jól van – kezdek bele a torkomat köszörülve –, mit szólnál, ha mondanék neked egy hosszú mesét? Készen állsz?
Laney buzgón az etetőszék tálcájára könyököl, pofiját megtámasztja kezeiben, és megrebegteti göndör szempilláit. Így tudatja velem, hogy csupa fül, és hogy a mesehallgatásra mindig vevő. Szomorkás mosollyal nézek hatalmas, sötétbarna szemeibe, melyek az anyjáéhoz hasonlóan kerekednek.
Nagy levegőt veszek, és a közepébe vágok:
– Nos, volt egyszer egy fiatal vadász, akit úgy hívtak, hogy Ga-do-waas.
– Kadawa...da?
– Valahogy úgy. – Elmosolyodom, mire Laney kuncog egy sort. – Ga-do-waas réges-régen az emberek között lakott, és ő volt a legjobb vadász az egész Földön. Mikor a Holdanya látta, mennyi életet vesz el, meg akarta leckéztetni. A vadászt magához hívta az égboltra, és rábízta a feladatot, hogy segítse útjukon azokat a lelkeket, akik elhagyták a földi testüket. Olyan lelkek, akik már nem térnek vissza.
– Mint anya?
– Mint anya. – Meglep egy kissé, hogy Laney ilyen szépen követi a történet szálát. Fogalmam sincs, miért nem a népmesével kezdtem már hónapokkal ezelőtt. – Onnantól fogva a vadász volt a lelkek őre. Levette övéről az erszényét, és mikor kiürítette, az égre kiborultak a csillagok. Bevilágították az egész égboltot, és azóta is világítanak. Ha egy földi léleknek útra kell kelnie, megmutatják neki a Földről az égbe vezető ösvényt.
Laney jelentkezik, mintha iskolapadban ülne.
– Az ösvényt csak a lelkek látják, az élők előtt nem látszik – tisztázom, mielőtt még belém köthetne. Leereszti a kezét, úgyhogy folytathatom. – A lelket a déli szelek a kapuhoz viszik, ahol Ga-do-waas őrködik. Levesz egy csillagot az égről, a lélek saját csillagát, és odaadja neki, hogy a lélek lássa, merre tart. Amikor célba ér, akkor Ga-do-waas visszateszi a csillagát az égre, hogy onnan figyelhesse a földieket, és vigyázhasson rájuk.
– Nekem is van csillagom? – szól közbe Laney lelkesen.
– Ne is mondj ilyeneket! – Félig kínomban, félig meghatottságomban elnevetem magam, majd előre hajolok, és nyomok egy újabb csókot a homlokára.