Never, we should not say never
We shouldn’t plan another day
The day is here
To make it all clear
Never, we should not surrender
But silence the desire blinded by your fear
When faith carries our dreams
So secretly, intensively, passionately
Tomorrow is a lie

A temetések mindig szomorúak, pedig nem szabadna annak lenniük, hiszen csupán egy testet veszítünk el. Az emlékeket, vagy éppen azt aki ő volt a számunkra, nem veszítjük el.Mégis sírunk, mert képtelenek vagyunk feldolgozni, hogy nem lesz több nap, nem lesz semmi más már együtt. Nem lesz több idő. Nem lesz újabb holnap.
A zene a halott kérésére szólt most. Azt akarta, hogy mindenki hallja azt a kétségbeesést, ami ezekből a sorokból szól. És azt a reményt is egyszerre ami meghúzódik benne. A kettősséget, ami őt is jellemezte.
A gyermekei közül az idősebb tart egy bogárfekete úrnát, benne édesanyjuk hamvaival, hogy utolsó kívánságaként szétszórják Long Island azon részén, ahol felnőtt, ahol egykor édesanyja kertje állhatott, ahol most egy park terül el, benne még mindig ott vannak azok a fák, amelyek alatt kedvenc kutyájával Bear-el játszott. Mert a természet mindig utat tör magának. A zene elhallgatott és hosszú percekig csak a madarak énekét lehetett hallani.
Castor Hallbrook megállt az emelvényen, és reszketeg kezével túrta át ezüstszín göndör tincseit. Nehéz volt már számára állni, a gyász alatt összetörten nézett végig az egybegyűlteken, majd megállapodott a tekintete barátjának két gyermekén és elszorult a szíve. A kislány szakasztott mása volt az édesanyjának. Mintha az idő megrekedt volna, és itt hagyott volna valamit egykori igaz barátnőjéből.
- Kedves Egybegyűltek! Nem vagyunk ma itt sokan, mert Leilani nem szeretett volna nagy tömeget, vagy olyanokat akik nem ismerték, vagy nem szerették őt. Kevesen ismertétek őt, vagy van aki soha annyira, mint én. Kevesen ismerhették a kislányt, aki itt nőtt fel Long Island kertvárosában, egy olyan helyen ahol a szomszédok majdhogynem úgy éltek egymás mellett mint egy nagy család. Kevesen ismerhették a lányt, aki a szülei büszkesége volt, aki mindig segíteni igyekezett mindenkin, aki rászorult. Kevesen ismerhettétek a tiszta szívét. Sokan már csak akkor találkoztak vele, amikor megtörten, szinte a semmiből építette újra az életét.
Kevesen emlékeztek még arra, hogy sötétbarna hajába hogy kapott bele a szél, hogy ragyogó kék szemeivel milyen kíváncsian és örökké érdeklődőn tekintett a világba. Sokan, akik később találkoztatok vele, már csak a fakó kék szemeket láttátok. De mégis….mégis ott volt mögötte a fény, a ragyogás amit a családja kapott tőle. Második férje, aki a tenyerén hordozta, a gyermekei, akikkel megajándékozta a házasságuk alatt, akik a világot jelentették a számára.Lei az az ember volt, aki kétszer adott és egyszer sem kért. Aki bárkinek kinyitotta az ajtaját, aki segítségre szorult, és aki töretlenül hitt az emberekben, még akkor is ha azok közül sokan és sokszor elárulták őt. Ha itt lenne, most azt mondaná, hogy fejezzük be a zokogást, és örüljünk annak, hogy ismerhettük egymást. És annak, hogy mi itt maradtunk. Még itt.
Castor a beszéd végén alig érzékelhetően még elmosolyodott. Pontosan úgy ahogyan azt Lei is szerette volna. Mert a halál nem végállomás, hanem csak egy megálló egy másik utazás előtt.


Levelek a Tündérkertből

1990. nyár
Gaz, kövek, gyomok, üres föld, virágtalan

Maia felegyenesedett az órák óta tartó kapálásból, és tenyerét napellenzőként emelte homloka elé. Kipirult arccal és mosolyogva pillantott a háta mögé, a ház irányába. James egy apró, ezüst színű tálcán frissítőt egyensúlyozott és mosolyogva közeledett felesége felé. Végignézett a virágoskerten és arra gondolt, hogy talán ez az egyetlen, ez az apró föld darab amely boldoggá teheti a feleségét. A föld, amelyet ő készített elő neki, noha ő maga nem tudta volna megkülönböztetni a paradicsom palántát az óriás szarkalábtól sem, de éppen úgy kifogott volna rajta egy japán díszakác és egy rózsatő is.
A kert csupán egy apróság volt, valami, amivel nem tudta pótolni ugyan a nő legnagyobb szíve vágyát, de talán egy időre, talán hosszú időre le tudta vele kötni a figyelmét, és meglehet ez messze űzi majd a kéretlen és komor gondolatokat, amelyek szüntelen ott voltak közöttük. Gyereket szerettek volna. Apró kis lábakat végigszaladni a folyosókon, nevetést a falak közé, értelmet a házasságuknak. Az orvosok azt mondták, hogy semmi akadálya nem lenne, de valahogy mégsem akart megérkezni a várva várt apróság. Aztán egy napon, amikor az első orgonabokrok bimbót hoztak, kibújtak az első színes és mosolygós tulipánok, nárciszok bólogattak a napsütésben, és a színes forgók veszettül táncoltak a szélben Maia szinte repült a férje karjába egy reggelen.
Várandós volt.
Velem.

1994. tavasz
Rózsák, árvácskák, begóniák, rhododendron, mosolyogós kertitörpék, szivárványos szélforgók

Emlékszem arra a nyárra, noha sokan azt mondják, hogy a koragyerekkori emlékek nem maradnak meg úgy az emberben. Meglehet nem tisztán és nem mindenre, de foszlányokban mégis emlékszem. Emlékszem Bear hatalmas barna bundájára, amihez úgy bújtam hozzá, nevetve és kacagva, miközben a lekvártól maszatos kezemet belefúrtam a szőrébe. Ő pedig hagyta. Virágokat hozott nekem anya kertjéből, pedig azt nem volt szabad. A virágokhoz nem nyúlhattam. Azokat csak nézni volt szabad. Mégis Bear számtalanszor odafutott egyikhez vagy a másikhoz és hatalmas pofázmányát kitárva óvatosan elcsippentette a szárát, majd odahozta elém, és lerakta. Lila, piros, ciklámen, aranysárga. Apró ujjaim megmarkolták a virágokat, és egymás mellé rendezgettem őket. Emlékszem erre a pillanatra. Emlékszem a hársfák bódító illatára, emlékszem, hogy anya nevetve csóválja a fejét, amikor meglátta, hogy Bear már megint egy újabb virágot csent el nekem a kertből. Anya sokszor fáradt volt, sokszor kimerült, sokszor láttam amint meseolvasás közben elszunyókál, és szinte már rutinból mesél. Szólószőlő,mosolygóalma,csengőbarack….nevetve kértem, hogy újra és újra meséljen. De mindig csak kettő mese volt, aztán menni kellett aludni.
Boldog gyerekkorom volt. Ha vissza kellene idéznem, hogy milyennek láttam azokat az időket, azt hiszem elmondhatom, hogy meghatározónak.

2013. ősz
Rozsdaszín levelek a selyemakácról, elhulló virágszirmok, gesztenyék, füstillat, almák, szőlők, diók

Mindenem megvolt. Minden amire ember csak vágyott az életében. Az üzleti életben találtam meg a számításom, és mások számára álmodtam meg tündérkerteket, ahogyan anya tette egykor a sajátjával. Otthonokat tettem boldoggá, olyanná mintha egy mesekönyv lapjairól zuhantak volna ki. És ez volt az az év, ez a borongósan édes ősz, amikor megismertem Tobias-t. Úgy éreztem magam, mintha az álmaim, amelyeket egykor gyerekként álmodtam, a meséim, amelyeket tátott szájjal néztem valósággá váltak volna, és én voltam a főszereplője. Szerettem őt. A szívem terítettem elé, vagy még annál is többet adtam neki. Mindent ami voltam, amit a világból magamba szívtam és úgy éreztem, hogy nem lehet nálam boldogabb a világon. Ő engem választott, és nem volt kérdéses, hogy a gyűrű, amit az ujjamra húzott nem csupán formálisan köt hozzá. Tele voltam tervekkel, a közös élünk alapjait a szerelmünkben képzeltem el, azonban ez az alap, ó én ostoba nem láttam, hogy nem volt stabil. Egyre jobban és egyre mélyebbre süllyedt. Ő volt aki süllyesztette: a férfi, akit a támaszomnak hittem, az álmaim megvalósítójának….hazugság volt. Minden az volt, és mire erre rádöbbentem, már késő volt. Nem szeretett soha. Csak birtokolt.
Az első pofon lenyomata az arcomon, amit a könnyek sem mostak el. Az első éjjel, amelyet rettegésben töltöttem, remélve, hogy ma nem fog bántani, hogy nem fog úgy hozzámérni, mintha csak egy eszköz lennék, egy trófea, amit megszerzett. Hiú ábránd. Tobias sosem volt az akinek én gondoltam.

2016. tél
Hólepte fenyők, zúzmarás kopár ágak, cinke lábnyomok a hóban, dércsípte fagyöngy

Mikor tudod, hogy az egyetlen lehetőséged kitörni abból az életből amit magadnak választottál és rémálommá vált, akkor szűnik meg az ártatlan gyerekkorod. Akkor nyílik fel először a szemed, és a tagadás lassan alábbhagy benned. Eleinte nem hitted, hogy veled ez megtörténhet, mostanra felfogod, hogy de igen. Ez éppen most veled történik.
Kockáztattam, mert hittem, hogy vagyok annyira erős és vagyok annyira bátor, hogy meg merjem tenni. Magam mögött hagyni egy hazug életet, és végre a saját lábamra állni.Nem kértem segítséget, mert hittem abban, hogy erre egyedül is képes leszek. Nem önhittség ez, csupán az erőm túlértékelése. A házasság alatt Tobias nem csupán azt a lányt lopta ki belőlem, aki egykor voltam, hanem a merészséget, az önbizalmat, az erőt….maradt a lány, akinek csupán a lelke van, a lelke ami még mindig bízik az emberek jóindulatában, és abban, hogy neki fognak hinni. Aztán egy napon ezt is összetörték.
Nem sokkal azután, hogy elhagytam a férjemet, kopogtattak az otthonunk ajtaján. A rendőrség emberei emeltek meg előttem egy letartóztatási parancsot:ipari kémkedés és lopás. Koholt vádak, amelyeket ugyan senki nem hitt el a környezetemben, de a bizonyítékok ellenem szóltak. Az életem darabokra hullott, és szépen lassan megfakult annak a lánynak az emléke, aki még tudott hinni és bízni az emberekben. Megfosztottak mindentől amit az évek alatt elértem. Megfosztottak az otthonomtól, a munkámtól, a vagyonomtól, a barátaimnak hitt emberek egy része elfordult tőlem, végül megfosztottak a szabadságomtól is, jó időre rács mögé kerültem.

2020. új tavasz
Újra gaz, kövek, gyomok, egy régi kert emléke, amit neked kell újjá építened

Mikor kiszabadultam kevesen vártak rám. Azok, akik végig hittek az ártatlanságomban, azok, akik soha nem fordítottak nekem hátat. Azok, akik azért szerettek aki egykor voltam. Még Tobias előtt. A börtön falai elnyelték annak a lánynak az emlékét, és aki kilépett valahogy fakóbb lett. Fakó, mint a virágtalan kertek, fakó, mint a táj, amelyet elhanyagoltak, amit senki nem gondozott. De új tavasz jön. Új virágokat ültethetünk, új reményeink lehetnek. Nem volt semmim, csak a magamba vetett hitem, és egy büszkefekete Porche Panamera, amelyre Castor vigyáz. Az egyetlen ember, aki soha nem hagyott magamra, aki minden alkalommal amikor csak lehetett látogatott. Aki néha fényképeket hozott a kocsiról, vagy a világról, hogy merre járt, mit látott. Hozott mindig valami apróságot, amit lehetett. Kicsit becsempészte az életet nekem oda ahol a remény az idők alatt fogyott. De sosem adtam fel.
Castor várt rám azon az április reggelen amikor kiléptem a börtön kapuján, a frissen megszerzett szabadságommal, és nem tudtam mit kezdjek vele. Ő azonban tudta.

2021.

Sokat változtam az évek alatt. Mint ahogyan anyám kertjében kinyíltak a virágok, majd egy idő után elfáradtak, és többé nem bontottak szirmot. Voltak melyek az ég felé törtek, voltak amelyek terebélyesedtek. A természet mindig utat talál magának, és nekem is ez a dolgom. Új lehetőségek után menni, új reményekkel, új alapokra építeni az életemet.
...
Este van. Az égbolt feketén és csillagtalanul takarja be a várost. Az óceán felől szél támad, végigkerget néhány őszről itt maradt levelet a betonjárdák repedésein. A kocsiban ülve, éppen csak kihajtva a szervízből kissé oldalra kormányzok, és megállok a járdasziget mellett. Ujjaim fehéredésig markolják a kormányt, kifelé bámulok a szélvédőn. Hosszú percekig, mélán, mintha mázsás súlyt éreznék a lelkemen, mintha mindaz, amelyet az évek alatt raktak rám mások, rakott rám a bűntudat, vagy éppen a börtönben eltöltött idők, a reménytelenséggel való örökös küzdelem most kezdene legördülni. Fáj még levegőt is venni. Fáj létezni. De talán még soha nem akartam ennyire élni, mint most. Már nem az a gyenge lány vagyok, aki meghajolt Tobias előtt. Már nem az az apró facsemete. Terebélyes törzset növesztettem, kemény kérget rakott rám az élet, hogy védekezni tudjak. De alatta, a kéreg alatt, ott van a törékeny facsemete….a lány aki egykor voltam. Aki újra tudna mindent kezdeni. És újra is fog.
Összerezzenek, amikor hirtelen valaki megkocogtatja az ablakot az anyós ülés mellett. Pislogva nézek oldalra, a könnyek még ott tanyáznak elsíratlanul a szemeim sarkában. Leengedem az ablakot, és amikor megpillantom az ismerős arcot, lassan fel is ismerem. Elmosolyodom.
- Szép estét!