Flynn mindenkit ismer, de őt senki nem ismeri igazán. Ebbéli tudástárát mégse a túlzott feszélyezetlenségének lehet betudni, de még rámenősen ismerkedősnek vagy idegesítően közvetlennek se nevezhető az embertársai irányába. Érdeklődőnek már sokkal inkább, ami talán a legjellemzőbb vonása, és aminek hála jól megállja a helyét a jövő újságíróinak várományosaként. Ha valaki kérdezné, ő úgy fogalmazna, hogy inkább csak „jókor van jó helyen” és érdekli a környezete vagy a mindennapok nehézségeinek terhe. Tudja, hogy kell helyezkedni, kik felé kell fordulnia egy kis plusz, de helytálló információért. Ami pedig csurran-cseppen, azt elismerésre méltóan képes hasznosítani. Így, minden különösebb ismertség híján tudta meg, hogy a sarki döneres fazonnak valószínűleg vaj van a füle mögött, azt, hogy a Broadway színházainak falai közé beette magát az egyeduralom és a legtehetségesebb színészeitől és énekeseitől úgy válik meg egy-egy neves intézmény és annak vezetősége, mintha kötelező volna. Arcról felismerné a feketék vagy a melegek jogaiért küzdő- és folyamatosan felszólalókat, s nem különbül hanyagolandó tények is a szolgálatába állnak- és ami mélységesen elszomorítja és felháborítja a környékbeli nagyikat: hétvégenként drágább a gyümölcs a helyi közértben.
Ilyen formában akár kotnyelesnek is lehetne nevezni, inkább mint érdeklődőnek, de távol álljon tőle, csupán a természetes- és szerzett kompetenciái hajtják, hogy egyszer s mind kiszabaduljon a szükségszerűségből és kényszerből élt életéből, hogy kellő szorgalmával, kitartásával újságíró lehessen.
Állhatatos, karakán, ravasz kis pimasz ha a szükség megkívánja, aki mindig tudja, hogy mikor kell felszólalnia a maga, esetleg egy kedvező jobb érdekében. "Bizalomgerjesztő" fejszerkezetéből, bazsalygó, mosolygós, korához mérten gyermeteg, néhányak számára férfi létére feminin vonásaiból könnyedén hasznot tud húzni, ha épp nem válik az pont a hátrányává, hiszen a jelen kor nagy forradalmárai ezen a téren is megütköznek egymással: illik az, ha egy férfiben külső- és belső tulajdonságaiban is megtalálhatóak a női jegyek? Egy időben kifejezetten utálta az ilyen jellegű, ellene vagy a hozzá hasonlóak ellen irányuló támadásokat, idővel viszont – zsenge kora ellenére – büszkén megtanulta viselni azt amit a genetika rá osztott. "Ebbe a testbe született, ezzel kell együtt élnie". Azt viszont ő se tudja megvétózni, hogy szentimentálisabb, érzékenyebb, sebezhetőbb, esetenként sértődékenyebb az átlagnál, noha ahhoz is tartja magát, hogy mindehhez megvan a múltja is.
Kevés lehetetlennek titulált dolgot tart számon az életében, és szinte biztos benne, hogy a négy évvel ez előtt történtek tekintetében nincs olyan nehezített pálya az életében, ami miatt sarkon fordulna, vagy amiről elsőre megmondaná, hogy beletörhet a bicskája. Bármilyen feladatot, munkát képes ellátni, bármit a "hátára vesz" és bármivel megpróbálkozik az eredmény és a sikerek érdekében. Flynn-t inkább a saját öröme, a céljai és tervei hajtják, legalábbis ezt hangoztatja, de a szíve mélyén tudja, hogy ez mind-mind önámítás, mert mindig a megfelelési kényszer volt az, ami rugdalta őt előre.
Legnagyobb mumusa a múltja. Soha nem kívánná senkinek, az ellenségeinek se azt a kiszolgáltatottságot, amit az anyja haláltusájának néhány percében átélt. Magatehetetlenség, harag, félelem és sajnálat... önsajnálat, hiszen nem tudja tagadni, számos alkalommal megfogalmazódott  benne az idő alatt, hogy „mi lesz velem nélküle?” Jogosan tartott tőle...viszont egy túl agresszív, alkoholista nagyszülő se képes eltántorítani, mi több, egyre csak hozzásegíti őt az elérhetetlen célokért való küzdelemhez...

-... és a családod? –  A karcsú, hosszú ujjak óvatos, gondos mozdulatokkal sepertek el a fiú arcából egy kósza hajtincset, majd apró csókot nyomott az állkapcsának élére. Válaszként egy halk, lemondó sóhaj szakadt fel belőle, s úgy húzta fel magára az addig számba se vett takarót, mint egy szemérmes szűz fiú. Pár pillanatig még a plafont bámulta, meg-megborzongott a lány hosszú, selymesen cirógató tincseitől a bőrén, majd lassan az oldalára gördült és felült az ágy szélén.
Vakon tapogatózva, a derengő félhomályban kezdte megkeresni és összeszedni a szanaszét hagyott ruháit.
- Mi van velük? – Nyögte végül a kérdést, miközben felegyenesedett és felhúzta a nadrágjának cipzárját. Telefonja egy pillanatra felvillant, ahogy kézbe vette, majd a farzsebébe rejtette. A lány ez idő alatt csak várt, szemei lekövették minden egyes mozdulatát: érezte a rájuk telepedő nyomasztó csendben, hogy a másik válaszokat várt. Flynn még egyszer végig futtatta a tekintetét a lány karcsú alakján, elidőzve az ajkain és a kíváncsi macska tekintetén, de csak csendben várt.
- Nincs senkid, Flynn, akit megismerhetnék? Tudom ott nem tartunk, hogy bemutass a szüleidnek, de... egy jó fej testvér, nagybáty? Más? Néha úgy érzem, hogy te mindent tudsz, én viszont rólad... szinte semmit! Pedig mióta is ismerlek? Gimi óta!
- Három éve. Az azért nem olyan sok.
- Mások ennyi idő alatt összeházasodnak.
- Össze akarsz házasodni?
- Csak egy példa volt, jó ég! Azt is csak az akcentusodból tudom, hogy angol vagy... – maga elé szorítva a takarót ült fel az ágy közepén. - Nem is meséltél erről. Soha nem beszélsz semmiről, hogy honnan jöttél, mit szeretsz, még a családodról se - nemcsak, hogy róluk nem akart beszélni, másról se. Mindig elvárták tőle, hogy megnyíljon, hogy barátkozzon és ismerkedjen... mikor Amerikába érkezett és a törvényeknek eleget téve be kellett fejeznie a gimit, ott is az volt az első: mesélj magadról valamit a többieknek! De mit mondhatott volna? Akkor még magán viselte az anyja éltét követelő, részben az övét is megnyomorító baleset következményeit... ekkora tragédiákról senki nem szeretett beszélni, főleg nem egy gyerek és nem idegen közegben. Így a nevénél és szülőországánál többet csak a hobbijairól tudott mondani, mely kimerült az olvasásban és a fociban. De akkortájt még ez utóbbit is mellőzni kényszerült a rommá tört lába miatt. Ezek fényében még szerencsésnek is érezhette magát, hogy az osztály nem nevetett rajta. Nem űztek gúnyt a soványságából, az akkori erős sántaságából vagy a kemény brit akcentusából. Nem humorizáltak azon, hogy könyvmoly, akit betegesen vonz az irodalom, a történelem és az újságírás, vagy azon, hogy milyen szürreális kettőst alkotott ezzel a foci imádata vagy éppen a teniszé, aminek szülőhazájában, de főleg a családjában – amit pontosabban az anyja barátai tettek ki - hatalmas kultusza volt. Szánták őt. Szánalomból pedig a legtöbben segítő, baráti jobbot nyújtottak neki, soha nem volt egyedül. Úgy, ahogy évek múltával az egyetemen se, de addigra sikerült annyira ráncba szednie magát, hogy a szánni való külsőt, a mindig szomorú és sokat megélt, tragédiákat látott tekintetet elrejtve tényleg azért kezdték kedvelni, aki volt. Aki lett. Mosolygós, üde színfoltja egy maréknyi társaságnak, néhány barátnak, akik közé látszólag tökéletesen beilleszkedett. Egy-két olyan dolog volt csupán, amivel kilógott a sorból: érezhető volt, hogy bár fizikálisan mindig jelen volt, kötelességből mosolygott és látszólag nagyon együtt élt minden témával, mentálisan és lelkileg mégis messze járt a szedett-vedett bagázstól. De mint kiderült, annyira soha nem érdekelt senkit, hogy komolyan érdeklődjenek felőle, vagy csak úgy gondolták, annak is megvan az oka, hogy magától nem beszél.
- Mert nincs miről beszélnem – és tényleg nem volt... nem volt családja. – Most viszont rohannom kell, elkések az interjúról.


2020. augusztus.
A férfi aznap járőrkocsival érkezett, amit egy ősöreg fa árnyékában parkolt le az út mentén; szembe a forgalommal, járda híján teljes szélességében nyúlva rá az aszfaltra. Csak az elakadásjelző villogása jelezhette, hogy nem szándékozik sokáig maradni, épp csak néhány pillanatot tölt el a lépcsőn üldögélő gyerek vagy a tőle nem messze ácsorgó nő társaságában. Nem állította le a motort. Hüvelykujjait a nadrágjának övébe akasztotta, és a határozottság szobraként indult el a ház felé.
Meleg volt. Az országban megszokotthoz mérten rettenetes meleg, mikor is a fel-felerősödő szél is közel harmincöt fokosan izzasztotta, ahelyett, hogy frissítette volna a város lakóit. A kerítések menti füvet fáradt barnává szikkasztotta a Nap ereje, a fullasztó hőségben még az aszfaltra ütött tojás és tíz másodpercen belül készre sült volna. A ház falát támasztó nő viszont a meleg ellenére is egy ócska kabátot, hosszú nadrágot és csíkos, vastag fonálból készült, színes sálat viselt, míg a lépcsőn üldögélő srác baseball sapkával vetett árnyékot agyon gyötört, csontos arcára. Fehér trikóján átütött a bordája, szinte ordított róla, hogy hosszú hónapokkal az előttre volt tehető, hogy utoljára bőségesen és jóízűen evett valamit, hiába, hogy genetikájába volt kódolva a csontos, sovány felépítés. Beesett arca, karikás szemei, álmatag tekintete egy beteg gyerek érzetét keltették. Göndör fürtjeinek néhány kósza tincse kikandikált a sapka alól, még az is lucskos, nedves volt a melegtől, de némi zsír is csillant rajta az elnapolt hajmosás miatt. Kinek csípte volna ki magát? A lépcső előtt lábait megvető zsarunak? Az ráadásul még nem is hozzá érkezett, hiszen csak egy gyerek volt, "akinek a szavára nem adunk", ő különben is felnőttet keresett. Sokkal inkább remélt.
A szomszéd hívta ki rájuk a rendőrséget, miután az egész környéknek végig kellett hallgatnia a reggel óta tartó hangzavart, üvöltözést és csörömpölést. Azt a fajtát, mikor vélhetően tányérok és poharak repkednek majd törnek darabokra, pofonok csattannak és egy kétségbeesett női hang könyörög zokogva, hogy „ne bántsák…”. Hogy kit? Senkit...
A fiatal zsaru a dohányzó nő felé indult, szúrós szemeit mégis, még jó néhány lépést követően is a lépcsőn üldögélő fiún tartotta. Mintha belé akart volna látni, vagy benne kereste volna a fel nem tett kérdésekre a választ. Mi a fene történt ott?
- Nekünk bezzeg be kell tartanunk a szabályokat, mi?
- Hogy? – Megakasztotta a tervezett továbbhaladásban a fátyolos hang, mire a fiú a csendesen duruzsoló járőr kocsi felé biccentett. Fejét vegy pillanatra nem emelte volna feljebb, nehogy a szeme alá begyűjtött monoklival gyanút keltsen. Nem hiányzott neki, hogy emiatt még nagyobbat kapjon, mint ahogy az se, hogy esetleg előállítsák a nagyapját. Így még el-el lébecolgatott, próbált láthatatlanná válni ahogy tudott, de úgy aztán végképp kirántották volna a talajt a lábai alól.
- Forgalommal szembe? – Az egyenruhás szemöldökei a homloka irányába mozdultak és vetett egy pillantást az otthagyott autóra. Szája széle mosolyba görbült, s mintegy megjegyezve magának, hogy pimasz kis barátra tett szert, tovább ballagott.
Leszegett fejjel, de a füleit hegyezve hallgatta végig, ahogy az egyenruhás kommunikálni próbált a nagyanyjával. A nő világtalan arckifejezéséből ítélve szinte fel se fogta, hogy mi történik körülötte, csak azt hajtogatta, hogy minden rendben van, csak egy családi perpatvart kellett átvészelniük... mint minden egyes napon azóta, hogy Flynn otthagyta Angliát és az utolsó - ismert - élő rokonaihoz, a nagyszüleihez került.


Az iroda nem volt különösebben hivalkodó vagy olyan, aminek képe hosszútávon is életben maradt volna az emlékezetében. Se nem túl nagy, se nem túl kicsi. Pont akkora, ahol kényelmesen elfért három személy, és amibe az íróasztalon és bőrszéken kívül még betudtak passzírozni egy dohányzóasztalt, egy kétszemélyes kanapét, valamint egy fotelt az ablakok mellé úgy, hogy otthonossá váljon, de még így is kellemesen szellős maradjon.
Könyvespolcok, falra tűzött bekeretezett és üvegbe foglalt régi magazinkiadások sorakoztak egymás mellett dekoratívan, hogy az egyszerű- és letisztult design ellenére a The New Yorkerhez hűen, ennyivel kreatívabbá tudják tenni az egyhangú helyiséget.
Másra számított. Többre, nagyobbra, puccosabbra és monumentálisabbra. Olyanra, ami kiemelte egy rovatvezetőnek a nagyságát, fontosságát vagy a befolyásosságát, a felé irányuló tiszteletet. Ennek okán viszont talán tévesen, de ilyennek képzelte el az iroda tulajdonosát is: letisztultan elegánsnak. Abban viszont – és talán pont eme „csalódás” miatt – nem volt száz százalékig biztos, hogy ez negatívan érintette, vagy sem? Egy dolog volt csupán biztos: minél tovább tartózkodott az irodában, a kezdeti frusztrációját egy túlszárnyaló jó és kellemes érzés feledtette vele.
Szemei úgy mérték fel a helyiséget, akár egy harcmezőre küldött katona az előtte álló veszélyzónát, mire tekintete a vele szemben lévő kanapén helyet foglaló magas, nyúlánk, karcsú férfialakon állapodott meg. Volt benne valami ismerős... ez újfent megrémítette.
A férfi kivárt, mintha a pár másodpercig rajtuk terpeszkedő csendben elemezte volna az interjúztatni készülő fiatalt. Csendben ült, kezében egy töltőtollat forgatott. Elegáns volt, maga a mozdulat is, noha volt benne valami ami azt súgta Flynn-nek, hogy utálja ezt csinálni. Új embert keresni nyűg. Új emberben megbízni és elfogadni a létezését, fárasztó és kimerítő. Új embert befogadni „az életébe” és a munkájába felelőtlenség és egy újabb támadási felület. Ám annál nagyobb felelősség.
Nem várt aztán sokáig, elvégre az idő pénz, ráadásul nem osztanak belőle túl sokat. Így még az előtt, hogy a vele szemben helyet foglaló hozzászokhatott volna a nyugvó légkörhöz, határozott arckifejezéssel kapta ölbe a papírkupacot és dőlt hátra kényelmesen a kanapén...
...egy ismerős mozdulat...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Az élet soha nem egyszerű, de az, amit rád mért a sors, az különösen kemény, nehéz és viszontagságokkal teli. A tragédiák sora mintha árnyékként követne téged, kapaszkodva beléd, hogy minden egyes lépéseddel veled tarthasson, viszont az tesz téged igazán különlegessé, hogy mindezek ellenére nem álltál meg, roskadtál önsajnálatba, hanem egyszerűen, ha hallgatva is, de újfent tovább haladtál előre.  
Csak magadra támaszkodhattál, abban, hogy feldolgozd a történteket, ami még úgy is igazán komoly kihívás, hogy legalább iskolai társaid megértéssel és segítői szándékkal fordultak feléd a fizikai állapotodra való tekintettel. A kiszolgáltatottság, a sérülékenység érzetét kerülöd, mint a legtöbben, így a múltaddal kapcsolatban lakat a szádon, ami érthető.. de vajon egészséges is?
Egy fiatal férfi a felnőtté válás küszöbén.. de neked már most annyi jutott (a rosszból), mint másnak egy élet alatt.. vagy még több is, így korod ellenére mérhetetlen tapasztalattal rendelkezel, amit remekül tudsz alkalmazni majd a munkád során. Ezerarcú vagy, így mindenkinek azt tudod mutatni, amivel a leginkább el tudod érni a célodat, de az igazi énedet talán csak te magad ismered ezzel megőrizve annak biztonságát.
Imádom a stílusodat, ahogyan felépítetted a karaktert és annak minden alaposan átgondolt részletét. Nagyon sok sikert kívánok neked az élethez, a karrierhez és a béke vagy valami ahhoz hasonlónak a megleléséhez!

Színt és rangot admintól kapsz majd, a foglalókat és a játékteret azonban máris beveheted. New York már a tiéd is!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!