A legboldogabb talán akkor voltam, amikor kiszabadultam Maine-ből. Számomra unalmas volt, a világ legunalmasabb helye Portland. Szerintem. Na, meg az, hogy a szüleim adtak egy második keresztnevet. Apai üknagymamám vagy kicsoda nevét, merthogy hasonlítok reá. Gertrude. Még szerencse, hogy a Samantha tetszik nekem is. Felnőttként biztosan átneveztettem volna magam valami élhetőbb névre. A másik legjobb az volt, hogy velem tartott a mesterhármasunk egyik tagja. A gyerekkori legjobb barátom. Weiss. Őt is remek keresztnevekkel gazdagították meg. Nem csodálom.
Nagyszájú, szókimondó csaj vagyok. Aki ismer, az tudja, hogy nagyon is így van, ami a szívemen, az a számon. Ki is mondom. Vélemény, kritika, kijelentés, felszólítás. Természetesen szoktam kérdésre kérdéssel válaszolni, de az olyan nagy probléma lenne?! Szerintem nem. Szeretek beszélgetni. A semmiről is. A napfényről is. Meg a két nappal korábbi, pocsék randidról vagy a magányban eltöltött erotikus álmodról is mesélhetsz nekem. Ne aggódj, nem ítéllek el semmiért sem. Locsi-fecsi. Régen szinte minden egyes nap hallottam valakitől. Igaz, akkor még csak picike voltam. Talán öt-hat-hét-nyolcéves lehettem. Mindenbe beleszóltam.
Általánosságba véve a kíváncsiság a lételemem, de természetesen, a titkokat megőrzöm. Érdekel, hogy kivel mi van, nemcsak felszínesen. Riporter vagyok, ugyan nem bíztak meg még mással, mint a legegyszerűbb riportokkal, a közlekedési híreken át a városi események is kapnak néhány percet a tévében. Kellő motivációval, kitartással rendelkezem, mert mindenki szeretne annál is jobban teljesíteni, mint amennyire teszi jelenleg.
Valakitől azt is hallottam már, hogy kedvesen sértő vagyok, meg sokat mondom azt is, hogy ugye, megmondtam... A lényeg, hogy mindenkivel figyelmes vagyok, nem rohanok le senkit semmivel. Azt hiszem. Tapintatosnak is mondanám magam, talán elsőre nem tűnök annak, de az vagyok. Amúgy meg, jófej, szikrázóan mosolygós, érzékenyen érint sok minden. Vannak érzelmeim, sőt egyesekhez sokkal mélyebben viszonyulok. Tudom, ha mindent bevallanék, akkor nem lenne jó vége. Az érzelmeimet csökkentve mutatom ki inkább, hülyéskedéssel vonom el figyelmem erről vagy épp munkával.


- Jó reggelt, aranyvirágom! Ne csak te beszélj a lányoddal, én is szeretnék! Megnyertem a helyi főzőversenyt, Camilla csak a második lett! Olyan kómás vagy, nem aludtál rendesen?! Mikor hozol már magaddal partnert, aki tényleg rendes?
Ezek és ehhez hasonló mondatokkal, kérdésekkel bombáztak engem. Szüleim mókás kedvükben voltak, mert már hajnali öt órakor felébresztettek a videóhívásukkal. Nahát, eljutott már az uncsi Maine-ben is az ilyen technológiai kihívás? Na, jó. Nem vagyok akkora utálója annak az államnak, mert hiszen ott születtem, meg örülök, hiszen a világ minden városkája vagy települése nem lehet olyan hatalmas és modern, mint New York vagy bármelyik más metropolisz.
Azt sem tudom, hogyan kellene kikelnem az ágyból. Nem tudom, egyáltalán Weiss otthon van -e, vagy éjszakai műszakba kergették őt? Fogalmam sincs hirtelen semmiről. Pár órája úgy dőltem be az ágyba, mint egy rongybaba. Előre is sajnálom, hogyha végig kellett hallgatnia ezt a kínos családi hívást. Bárkinek, aki itt tartózkodik. Mondjuk, nem először esik meg az ilyen.
Nem akarok már visszaaludni, mert akkor tuti elkésnék. Nyújtózkodások tömkelege után előbb lábaimat lógatom le az ágyról, majd kisebb és lazább mozdulattal felülök, leszállok róla. Korog a gyomrom, de előbb arc frissítés meg fogmosás. Utána meg úgy is fura íze lesz mindennek, szóval mindegy, mit teszek a reggeli kávéba. Sót. Cukrot. Fahéjat. A telefonomon van pár üzenet, valami fickótól, akivel este találkoztam valahol. Egy jó volt benne, legalább nem tett randidrogot az italaimba.


Pont készültem összeszedni magam egy kávé mellett, amikor halálra ijesztett a pár méterről jövő hang, ami közeledett hozzám. Szinte para volt már.
- Billy lebetegedett, ezért téged jelöltelek ki arra, hogy csinálj pár perces bejelentkezéseket arról a rendezvényről, ahol néhány, a várost érintő téma lesz a középpontban.
Kaptam plusz munkát attól a modortalan, tuskó Jane-től, aki úgy viselkedik főnök létére, mintha más nem létezne vagy mivel ő a híradó vezető producere már úgy beszélhet másokkal, mintha azok valami mentálisan gyenge, munkára alkalmatlan emberek lennének. Sokáig ő is csak másodhegedűs volt itt a csatornán belül, valahogy elérte, ő legyen az, aki ugráltat másokat. Azóta sem hallottam Andy-ről, pedig Andy rendes fickó volt. Lehet, eltette láb alól. Legalábbis én nekem ez is eszembe jutott.
Unalmas lesz a napom, merthogy az ilyen esemény-láncolat sokszor elhúzódik napestig is. Lementem a parkolóba, ahol már pakolta be a kamerát a kollégám, akit legalább el lehet viselni, bár önimádó ő is, meg ahogy látom, az e-cigerattájával játszadozik, de ahogy meglát, végigmér. Vagy nagyon rettenetesen fáradtan nézek ki, vagy tetszik neki az új cipőm.
- Indulunk?
Nem köszöntöttem neki, mert épp eleget fogom őt látni ma. Ott kell állnunk meg ülnünk egy helyen. Órákig. Beültem az anyósülésre, valami elhagyott papírzacskóval találtam szembe magam, ami már ki tudja mennyi ideje ott volt. Maradt benne még valami. Ocsmány banda. Megkocogtattam a vállát ennek a kollégának, - hogy mire vár még, menjünk már -, aki kiköpött hasonmása lehet Borat-nak. Tudja mindenki ki az a fazon, ugye?!
Még szerencse, hogy nem valami feszülős blúzt vettem fel, mert biztosan nem az utat bámulná Stanley. Azt hiszem, így hívják, nem dolgoztam vele sokszor. Belenéztem a programba, hogy lesz -e valami ténylegesen érdekes téma, de aztán inkább elővettem a telefonom, majd írtam Weiss-nek, hogy este innunk kell ezután a nap után.
- Mit tettél, hogy még mindig nem vagy sztár-riporter, aki sokkal fantasztikusabb munkákat kap?
- Ez most... komoly? Szerintem a te munkád sem egy álommeló, lehetnél te is bent a klímás stúdióban a kamerák mögött. Figyelj az útra, tudod, a közlekedési hírekből már profi vagyok.
Mindketten elmosolyodtunk, majd pedig újra mutatnom kellett az útra, mert most meg majdnem áthajtottunk a pirosnál. Mondjuk, legalább kis izgalom lett volna látni, ahogy megbüntet minket az NYPD valamely járőre. Nem sokkal később odaértünk a rendezvény helyszínére, ahol először ismételten cigizni kezdett a Borat-klón, aztán én pedig a programfüzetet hozzácsatoltam a többi papírhoz. Kellemetlenül kellemes nap lesz. Csak legyen vége.


Akarok egy cicát. Még egy legyen. Egyedül nem dönthetek. Vajon megmerjem mondani ezt Weiss-éknek? Vagy milyen reakciójuk lenne? Láttam egy cicát az utcán kóborolni, amikor bringával tekertem haza. Igaz, emiatt lehorzsoltam a bal alkaromat, mert annyira néztem, hogy elveszítettem az egyensúlyomat... Horrorisztikus jelenet. Szerencsére nem esett nagy bajom, így nem kell mentőt hívni vagy orvost is elkerülhetem. Csak fertőtlenítem, teszek rá tapaszt, és ennyi. Aztán pedig kotyvasztok valamit a konyhában, ha már sikerült ilyen hamar hazaérni.
Beállok a fürdőszobai tükör elé, aztán mintha egy filmes jelenetre készülve elkezdek kicsit arcmimikát váltogatni. Elképzelem a két lakótársam is, hogy a vizuális élmény is meglegyen.
- Beszélnünk kell. Beszélnünk kell arról, hogy... Köhécselés után folytattam. - Kell nekünk még egy cica! Tudjátok, ami nyávogással ébresztene fel, dorombolni is tud, meg szétkarmol minket Á, ez csúcs szöveg, de azt hiszem, elnapolom. Mint a bíró szokta a tárgyalást.
A konyhába megyek, előkészítem a receptkönyvet, de abban a szent másodpercben visszarakom a helyére. Az a kezdeti lelkesedésem a főzés irányába ellaposodott. Inkább bekapcsolom a televíziót, hátha csorgathatom a nyálam valami jóféle pasasra valamelyik krimisorozatban.
Beszundikáltam. Az éhség előbújt. A gyomrom is jelzett. Legyek kedves és csináljak valami kaját, mire hazaér Weiss? Vagy hol van egyáltalán? Már közel egy napja nem láttam őt itthon. Remélem, nem Lauren-t keresi fel. Nos, visszatérve a kajához. Rendelek, aztán az itthoni tányérokba átpakolom, tűnjön úgy, mintha én készítettem volna. Nagyon ravasz, rafinált vagyok. Hah, lebukom, mert nem tudok úgysem jobbat, mint a tejfölös-hagymás szósz meg nachos párosnál.