Kíváncsian fürkészem hol az arcát, hol pedig a falra aggatott képet, majd kezeimet a nadrágom zsebébe rejtve, leheletnyit előre dőlve a padló egy hibáját próbálom „felkapargatni” vagy arrébb rugdosni a cipőm orrával.
- Akkor úgy mondom, hogy hozzá nem értőként nyilván nem fogalmazhatok meg róla szakmai kritikát – javítom ki magam ismét rá emelve a tekintetemet, és egy halk szusszanással biccentek. – Ilyenkor meg elvárt, hogy mindig kiemeljük, hogy „nekem”… vagy „az én ízlésemnek.” De az meg, hogy kinek mi a véleménye, az eddigi tapasztalataim alapján a kutyát nem érdekli, mondjanak bármit is – lezser vállvonással fordulok teljes alakkal a fotó felé. Erről talán még szakmailag is tudnék ezt-azt mondani, és bár papírom nincs arról, hogy fotós lennék, mert nem is vagyok az – talán, ha újságíróként megfeneklek, még válthatok pályát - de jó ideje „fotózgatok”, s ha csak tiszteletbeli is, de végtére is ímmel-ámmal szakmabéli vagyok. – Végezetül mindig oda lyukadunk ki, hogy „ki vagy te, hogy egyáltalán véleményt formálj, ha nem értesz hozzá? Nem vagy festő, nem tudhatod... Nem vagy fotós, azt se... Terveztél vagy varrtál már meg életedben ruhát? Nem? Akkor ne is szólj bele" - megkaptam ezt ma Jeremytől is a választott ruhakölteményeivel kapcsolatban; maradi vagyok és ódivatú. Egy olyan szintű magazinnál, mint a The New Yorker, amúgy is legyek olyan kedves, erőltessem meg magam és hordjak ehhez megfelelő, színes egyéniségre utaló ruhákat, hiába, hogy soha nem voltam „színes egyéniség”.
Ökölbe szorított kezemet a szám elé emelve köszörülöm meg a torkomat, mikor a szavait hallva magamra ismerek bennük.
- Pont ma kifogásoltam hasonlóképpen ezt – lebegtetem meg magamon a laza, fényes és illetlenül színes anyagot a két ujjam közé csípve. Valljuk be, annyira mégse lógok ki a sorból úgy, hogy van, aki kanárinak öltözött, más pedig az egész ruhásszekrényét magára vette, biztos, ami tuti alapon. Ez a szín még egész szolidnak tűnik. - Tudjam hol a helyem, nekem tisztelettel kell adóznom a „magenta” színű gúnya tervezője és készítője előtt, nemhogy még kifogásolni a szín-anyag-szabás szentháromságot. Nekem nem úgy tűnik, hogy ebben a világban bárki is dönthet úgy, hogy kritikával illetheti egy nálánál nagyobb hatalmú, vagy szimplán egy nevesebb ember munkásságát. „Tartsd meg magadnak a véleményedet!” Mondotta volt az okosabb és tapasztaltabb – utalok az apjától nem messze toporgó kollégámra.
- Ezt gondolom. És ha már itt tartunk és mondhatni magunk között vagyunk, az ilyen jellegű festményekre csak azért nem mondom, hogy ez nekem nem művészet, mert jól nevelt kölyök vagyok, és nem degradálom le mások munkáját. Nyíltan legalábbis – és ez az igazság. Óvatosabb és szelídebb gyerek vagyok én annál, hogy őszintén merjem vállalni a véleményemet bárki, és akárki előtt. Ha pedig mégis meg kell nyilvánuljak, azt burkoltan, már-már virágnyelven teszem, és szent a béke. – Amúgy… kedvelem az őszinteséget – fűzöm hozzá kíváncsi pillantással keresve meg az övét, határozott célzást téve arra, hogy azért kemény pár perc volt az iménti, de valóban tetszik a karakánsága. Is.
- Érdekes, elvarázsolt egy ember lehet szegény – grimaszolok.
- Végülis, de… mázli, hogy annyi műfaj, annyi technika van már manapság, hogy mindenki kedvére választhat kedvencet. Lehet kicsit irigylem is őket emiatt – biccentek a gömbök meg a vonalak irányába, mutogatni azért mégse illik. – Furcsa lehet az ilyen alacsony ingerküszöb. Golyók meg vonalak – nem bírom megállni, hogy ne fűzzem hozzá.
- Látványos? Kérdezd az udvarlóidat – éppen csak egy leheletnyit billentem balra a fejemet, hogy a tőlünk nem messze ácsorgó pasi hordára tereljem a figyelmét. Ki pezsgőzgetés közben les felé, más a kommunikációját szakítja meg, hogy lopott pillantást vessen a lány felé. Ha őszinte akarnék lenni, azt mondanám, hogy undorító hiénának tűnik az összes, de mint naiv, ábrándos lelkű idegen, megmaradok abban a tévhitben, hogy tényleg a „látványossága” vonzza a kíváncsi tekintetüket.
Drámai sóhajjal fújom ki orron át a levegőt.
- Apák…? – Inkább kérdezem, mint mondom, mert normális esetben az apai figyelem és óvás annak kellene szóljon, hogy az egyetlen lányát – nem pedig örökösét – félti a sáskaként érte ácsingózóktól. Az ő világában egy apának mégis más a szerepe, mint ahogy az övé is más az örege értelmezésében. De valahol mégiscsak az apja.
- Nagyobb csalódás lenne, ha néhány percnyi beszélgetés után ez lenne a vége... még rám kennék – azt már fel se veszem, hogy a valószínűsíthető milliárdokat milliókra korcsosította. Nyilvánvaló, hogy a hatalmasok jól belé nevelték, hogy miről mennyit mondhat, és nem csak a kérdéses és kényes témákban, de nagy általánosságban is.
- Nem is értem miből gondoltad… - duruzsolom az orrom alatt rendíthetetlenül haladva utána, miközben a bezsebelt pezsgők egyikét átruházom rá.
- Ismerek én pszichopatákat, de azok nem ilyenek. Ezek csak sznobok – azok a fajták, akik csak a magasművészetekben hisznek, az operában, a tökéletes hangokban, azokban a képzőművészeti alkotásokban, amit mindenki majmol a milliomos-milliárdosok közül. Azt éltetik, az kell nekik, ami mindenki másnak is van, nehogy kilógjanak a sorból.
Fáj, de magamra ismerek az általa felvázoltakban, s nem tagadom, hogy a lelkiismeretem mintha ezen a ponton rúgna seggbe, hiába, hogy az elmúlt percekben egyetlen másodpercig se élt bennem a szándék, hogy kicsalogassak belőle olyan információkat, amit az újság javára feltudok majd használni. Amúgy se egy szennylap vagyunk, akik ostobaságokat és pletykákat híresztelnének másokról. Az, hogy Jeremyt a politikai része érinti, az, amit a lány apja csinál, az az ő dolga, azt intézze ő. Én az irodalmi és kultúra rovatnál vagyok, márpedig nézzük bárhonnan, most kulturális körökben mozgunk.
- Nem lehet egyszerű. De a világ ilyen… mindenhol, nem csak itt – mutatok az ajtó irányába - kétszínű vagy hazug. Neked annyiból van nehezebb helyzeted, hogy tudják, hogy mit nyerhetnek a bizalmaddal – és itt most nagy pénzekről van szó és titulusokról, státuszról, nem szimpla emberi kapcsolatokról, érzésekről vagy hasonló ábrándos dolgokról.
- Köszönöm – veszek el egy szálat, majd felhúzom magam és leülök a kőkorlátra azután, hogy előbányászom a saját öngyújtómat a zsebemből. Előrehajolva adok neki tüzet és a magamét is meggyújtom.
Bokáimat határozottan, játékosan csapkodom össze egy szórakozott kis nevetgélés kíséretében.
- Két, egy számmal nagyobb csizma… egy flancos Maserati, amit a tömegre való tekintettel csak két sarokkal odébb lehetett leparkolni. Persze ez is az én hibám. Egy munkatársi kötelesség, mert hiába, hogy megakarunk nézni egy kiállítást, hogy a feltörekvő tehetségeket támogassuk és interjút kérjünk a szervezővel- és finanszírozóval, ha egyedül nem szeretünk eljárkálni sehova, mert az milyen már? Elvárások… mert nyilván nincs jobb dolgom, mint meló után is… dolgozni? Igen, azt hiszem ez is munkaköri kötelesség amiért maximum buksi simi jár. És a kíváncsiság… vajon milyen a híres neves, Mr. Douglas milliókat öröklő, egyetlen lánya? – Keresem meg a tekintetét. Bár nem mondom ki én se, mégis nyilvánvalóvá teszem, hogy sokakkal ellentétben én tényleg nem azért vagyok itt, hogy vaskos pénzkötegeket tegyek be az üvegbúrába vagy utaljam át a sok nullás végű összegeket a kifejezetten erre a célra létrehozott alapítvány számlájára...

Többen figyelmeztettek már, hogy ha jót akarok magamnak, akkor nem töltök el túl sok időt Jeremy társaságában, mert „toxikus”, narcisztikus, ráadásul rajongásig imádja a magamfajta könnyen irányítható, jó teherbírású fiatalokat, idővel pedig mindet felfalja vagy elüldözi a magazintól. Mire én értetlen képpel, a világ összes felháborodását egy mondatomba zárva „mégis, hogy a viharba mondjak nemet egy vezető újságírónak?” erősítettem meg őket abban, hogy igencsak kiscsirke vagyok még a The New Yorker hatalmas tyúkóljában ahhoz, hogy dirigáljak vagy ellenszegüljek. Nem csak a koromra, hanem a hozzáállásomra való tekintettel is. „Csak egy kis határozottság!” „Légy kemény, fiú! Ne hagyd magad!” „Nem kötelességed senkinek se igent mondani, aki nem a feljebb valód.” „Egyelőre még az én rovatomnál vagy, maradjunk ennyiben…” – kaptam a biztató vagy épp dorgáló szavakat. Minden egyes alkalommal, ha meghallom Jeremy nyájas, bájolgó hanglejtését és fülsértő orgánumát, elhatározom, hogy na majd most megmondom neki, amit meg kell mondani. Végeredményében aztán mégis egy reszkető kölyökké válok az irodája küszöbén, aki csak bólogatni tud, egyetérteni és beleegyezni, de legfőképp beletörődni… többek között a sorsomba, amit a szóban forgó szőke üstökű bájgúnár szán nekem.
Máshonnan nézve viszont, bármennyire is tartsam kellemetlennek a személyét vagy azt, hogy rendszeresen hasznot húz belőlem és az agilitásomból, mégis képes adni is valamit, amit az irodalmi részlegen nem biztos, hogy lenne lehetőségem megtapasztalni. Ilyen a mai magánakciója is – ő neki aztán tök mindegy, hogy milyen ügyeket tesznek le az asztalára, ha talál azoknál egy szerinte izgalmasabbat, tuti az lesz az első – amiről mindaddig egy szót nem ejt, míg le nem parkol a puccos környék puccos gépjárműi között, hogy aztán velem az oldalán beandalogjon az eddig látottaknál is puccosabb ruhakölteménybe bújt férfiak és nők közé. Nem titkolom, viszketni kezdek már a gondolattól is, hogy a magas elit között kellene bájolognom, vagy… bármit is csinálnom.
„Kiállítás megnyitó”. Ennyit kaptam támpontként, vagyis a művészibb beállítottságú énemet szükségeltetik elővenni, ha bármit el szeretne érni velem, noha a „kiállítás megnyitó” még így is piszkosul tág fogalom. Bár, az általa kiválasztott ruhákból kiindulva volt egy halovány sejtésem, hogy mire kell készüljek. Más kérdés, hogy azokat a bizonyos nagyságokat és befolyásokat még ezek ellenére se tudtam tökéletesen felmérni… tényleg rá kell hasalnom azokra a bizonyos ruhamárkákra, úgy néz ki, hogy nem mindegy az se, hogy hova veszünk fel Guccit vagy hova Armanit. Szívem szerint még most is előre cibálnám a zakóm gallérját, hogy vegyek egy pillantást a címkéjére, mi van rajtam és az alapján milyen rendezvényen is vagyunk, mekkora kutyák között.
Halkan hümmentek és kilépek a takarásából, hogy jobb rálátásom legyen a festményre.
- Ki vagyok én, hogy hozzá nem értőként kritikát fogalmazzak meg egy… műről – legyintek a kép irányába – de kezd egy kicsit meredekké válni a művészi szabadság. Persze, ez is csak az én véleményem – simítom kezemet a mellkasomra, mielőtt folytatnám – a régi nagy festők festményein míg van miért ámuldozzak, a színhasználaton, a formákon, emberi alakokon, a részletességen vagy a tér ábrázolásán, a mai képek olyanok, mintha valakinek a lelkivilágát próbálnánk megérteni. Elvont látásmód, „önkifejezés”. Abszurd, de mintha magát a festőt akarnám felakasztani a szögre odahaza. Mit kezdjek a „magánnyal” – billentem a fejem egy másik kép felé. A fekete vászon közepén egy fehér gömb. – Ha az ennyi? Nekem ez sokkal kifejezőbb magány – egy másik fénykép az ő választottja mellett. Alulnézet, magas, perspektívának megfelelően torzuló emberek, égbetörő felhőkarcolók New York utcáin. Akár egy hajléktalan vagy egy kisállat helyébe is oda tudom képzelni magam. Persze ehhez is kell egy bizonyos mennyiségű fantázia vagy lelkület. Azt hiszem nekem mindkettő megvan, és sokkal előbb vagyok képes a saját magányomat fölém tornyosuló emberekkel a magam lekicsinylésével kifejezni, mint egy fehér golyóval a fekete vászon közepén. – De talán nem vagyok elég „művész beállítottságú” – mert nem is vagyok az, hiába, hogy én magam is fényképezek, az mégis inkább hobbi.
- Szerencsével… méregdrága gépekkel – forgatom meg a szememet a közhelyekre. - Vagy az agyukkal és a képzelőerejükkel. Tény, képeket lövöldözni bárki tud, főleg, ha a kezében van a technika. Minőséget, fotográfiát viszont egy fényképezőgép vagy telefon se készített még magától.
Megdermedek, mikor a szemem sarkában érzékelem a közeledő kezét, ám azt, hogy a meglepetés ereje vagy a pillanatnyi pánik kerít hatalmába és billent ki az addigi magabiztosságomból, nem tudnám megmondani. Mintha a nagyapám lénye ilyenkor is üldözne. Az ijedtséget hamar felváltja valami más, és az igazgató mozdulatokat kíváncsian, érdeklődő mosollyal követem végig egészen a remélt kézfogásig.
- Tudom – fogok rá a kezére – nehéz volt nem észre venni a szüleidet – ha mindeddig nem tudtam volna, hogy ki ő, hát az apja azonnal elárulta. Minden második mondatát követően Bambi felé pillantott, mintha csak ellenőrzés alatt tartaná. – Mondd csak? – Hajolok leheletnyit közelebb, mielőtt elengedném a kezét, de a mondottak fényében még én is a tömeg felé sandítok tartva attól, hogy a szülei látnának bennünket. – Rossz fát tettél a tűzre? – Emelem meg játékosan, gyermeteg lelkesedéssel a szemöldökömet. – Flynn Eagleton – ha már ő is bemutatkozott, nekem is illene a nevemmel szolgálni.  
A szülők vizslató tekintete helyett Jeremy elcsigázott, értetlen kék íriszeit szúrom ki magamnak két pasas bűvkörében. Mintha ideges lenne… csak nem lepattant a célpontjáról?
- De az ugráshoz nem asszisztálok! – Figyelmeztetem mosolyogva, jelezve, hogy észrevettem a semmiből kerekedő zaklatottságát. Mint egy csapdába ejtett kisállat. - Ezer örömmel! Kezd fullasztó lenni a légkör – nem szimplán Jeremy arckifejezése és vad villámokat szóró tekintete elől menekülnék én magam is, ha már egyszer lehetőségem van rá, de a sznob tömegtől is minél messzebb, akik tettetett mű nevetgéléssel hahotáznak és rikácsolnak körülöttünk. Előre engedem őt, valószínűleg jobban tudja az utat nálam, de még mielőtt a lépcsőkhöz érnénk, a már üresnek számító poharamat az egyik asztalra helyezem, és lekapok az ezüst tálcáról két másik pohárkát. Nem mondom, hogy szükség lesz rá, de ingyen pia…
- Tapintatos leszek, csak azért nem mondom, hogy „jó a party” mert tartok a gyilkos tekintetedtől meg attól, hogy nyakon öntesz vele – nyújtom felé az egyik pezsgőt. - Nem csinálod ezt szívesen, igaz?

- Kiállítás megnyitó? – Vakarom meg a tarkómat, ahogy átlépem az iroda képzeletbeli küszöbét. Ekkor már alig lehet valamit látni a magához hívató újságíróból, csak egy gyors, ide-oda suhanó csíkot.  Igen, nagyjából ugyan ilyen lendületesen működik ő épületen kívül, „terepen” is. Mire kettőt pislogsz már messze jár, letudott három interjút, lőtt vagy száz ténylegesen használható fényképet, ráadásul fejben megírt két vezércikket, neked pedig csak úgy van lehetőséged megállítani, ha elhasalsz előtte ő meg átesik rajtad. Ijesztő létforma, mintha nem is evilági lenne az a munkamorál, amit ő bír.
Jeremy makulátlan szőke üstöke jóformán száll utána, mintha egy L’oreal reklámból lépett volna elő, ahogy az asztalától az ablakig lebeg, hogy behúzza a sötétítőket, felkapcsolja a lámpát, majd megveti a lábát a szekrénye előtt.
- Te tényleg itt laksz… - állapítom meg elképedve, mikor kinyílik a gardrób ajtaja. Zavarba ejtően, már-már pofátlanul keresi velem a szemkontaktust, bájgúnárokat megszégyenítő vigyort villant felém beleszőve minden perverzióját, érdeklődését és… visszataszítóságát? Nem tudom. Hozzászoktam már az irányomba kizárólag közömbösséget mutató és tápláló emberekhez; a ridegséghez, a távolságtartáshoz vagy a lekezelő modorhoz, így azt hiszem az érint rosszabbul, vagy kellemetlenül, ha valaki – főleg férfiként – túl közel akar kerülni hozzám, érdeklődik, sőt mi több, már-már bensőséges viszonyt próbál teremteni. Ebből kiindulva kijelenthetem, hogy valószínűleg ő az egyetlen olyan fazon a szerkesztőségnél, akit inkább kerülnék, hiába, hogy manapság egyre többször próbál egy-egy projektjével magához csalogatni.
Újabb mosollyal vonja fel a szemöldökét; szerencsétlen pasas inkább tűnik egy emberi létforma művi karikatúrájának, mint hús-vér embernek. De ha más nem, hát a Shrek mesék Prince Charmingjának kiköpött mása lehetne.
- Sok időt töltök itt. Majd rájössz, hogy könnyebb „innen munkába menni”, mint a város másik végéből – áll ki a maga igaza mellett, miközben visszapörög a szekrénye elé és sürgölődve túrja át a felakasztott ruhadarabokat. – Mi van rajtad? - Két kutató mozdulat között bújik elő, hogy alaposabban felmérjen. Zaklató tekintete elől jóformán menekülnék, hiába, hogy tényleg érdekel, mit is talált ki mára. Kék szemei a cipőmtől a fejem búbjáig végig mérnek, s csak azután kapom el a tekintetemet, hogy a kelleténél hosszabb ideig bámulja a fejszerkezetemet. - Kell keresni neked valami használható göncöt, így nem vihetlek magammal.
- Nekem?
- Hát nem is nekem – simít végig az oldalán, erős utalást téve a hamisíthatatlan, ki tudja, hogy milyen márkájú ruháira. Talán senkit nem lep meg – remélem nem is vetnek meg – ha első ránézésre még nem ismerem fel a nagyobb ruhamárkákat. Főleg, hogy a legtöbb ijesztően hasonlít egymásra, és manapság inkább az egyforma lezserség jellemzi őket, vagy az extrém szabás, mint az egyedi jegyek. - Mi a méreted?
- Öhm…
- Milyen szín áll jól?
- Nem tu…
- Nézz rám! – Utasít, én pedig eleget téve a követelésnek, két pislogással próbálom nem felvenni vele újra a szemkontaktust, viszont ügyelek arra, hogy ne tűnjek zavartnak vagy közömbösnek számára. Talán igaz lehet, hogy „megérzi a félelmet” és csak olaj lenne a tűzre, kihasználva ezzel a bizonytalanságomat. – Zárd már be azt az ajtót az ég megáldjon! Így akarsz meztelenkedni? – Ijedtemben talán a kelleténél nagyobb erőkifejtéssel lököm be a fát magam mögött, a falra szerelt polcokon összecsörrennek a kisebb-nagyobb csecsebecsék és bizbaszok. Bocsánatot kérni, de mozdulni sincs lehetőségem, már int.
- Igazából nem akarok... – zárom rövidre.
- Akkor, hogy akarsz átöltözni? Közelebb!
- Nincs ez egy kicsit… túlreagálva? – Próbálkozok akadozva, de mintha nem is foglalkozna velem, arcomat a két lapát keze közé fogva méreget.
- Valószínűleg minden… Kék? Magenta?
- Az mi?
- Babakék?
- Babakék?! – Morranok, bár a hangom inkább egy szűkölő segítségkérésnek hat, mint bármi másnak. Lopva az üvegajtó felé pillantok, hátha valaki kiment Jeremy fogságából. Esélytelen, mindenki szétszaladt.
- Akkor mi a fenét szoktál te hordani, úgy mégis?
- Feketét…fehéret…szürkét. Farmert.
- Nevetséges. Unalmas. Hatalmas összegeket mernék tenni rá, hogy messze dekoratívabb göncöket is magadra aggathatnál, talán még úgy is néznél ki, mint egy újságíró, nem pedig egy kisiskolás a nagyok között.
- Szerintem nem a címlapokra készülök, és emlékeztetlek, hogy nem vagyok újságíró – ez mintha kibillentené abból a fene nagy magabiztosságából, egy pillanatra megakad a mozdulatban, ahogy ide-oda tologatja a vállfákat a ruhásszekrényben. – Arról meg nem láttam előírást, hogy gyakornokként milyen ruhában kellene megjelennem, de majd szem előtt tartom… a meglátásaidat.
- Ez vagy ez? – Tart elém két szerelést; egyik tetőtől talpig bőr holmi, a másik valami színes, de legalább ránézésre elegánsabbnak tűnő szett. Te meg döntsd el, hogy hím ribanc akarsz lenni vagy papagáj.
- Más…?  - Szavak helyett egy határozott mozdulattal emeli magasabbra a két vállfát jelezve, hogy nincs apelláta, csak ez a kettő jöhet szóba.
- Akkor legyen az…

- Haditerv a következő! Én körbejárok, megpróbálok beszélni vele, hátha elég jó kedvében van ahhoz, hogy adjon is egy interjút. Túl sok minden foglalkoztat ahhoz, hogy veszni hagyjam ezt a lehetőséget…
- Téged ismerve nem lesz probléma. Én meg addig… ?
- Járj körbe, nézelődj. Meríts ihletet egy cikk íráshoz, valami rövid összefoglalóra is szükség lesz majd a főcímre. Rövid, tömör sztori, kik hol, mikor és mit tartottak, kiknek a tiszteletére, milyen alkalomból és társai. Kevés de ütős legyen. Menni fog?
- Azt hiszem ez még nem haladja meg a képességeimet – forgatom meg a szemeimet, s megigazgatva az egy-két számmal nagyobb ruhadarabot magamon, Jeremy vizslató tekintetének kíséretében eltávolodok tőle, hogy eleget téve az utasításainak, felmérjem a terepet… először a festményeket, az azok között szédelgő művészjelölteket, művészetkedvelőket, akik magasztos szavakkal próbálnak meg többet mesélni és magyarázni a foltok, körök, csíkok és színek mögé, mint ami bennük van. Világ életemben szerelmese voltam a művészettörténetnek, de az egyike volt azon óráknak is, mikor a legnagyobb bizonytalanságban és annál nagyobb kritikusi szemlélettel dőltem hátra a székben, mindahányszor próbálták egy festménybe belemagyarázni, hogy melyik szín mit ábrázol, minek mi a szimbolikája. Gazdagság, tisztaság, szerelem, szegénység; a magam véleménye pedig: ilyen szín volt kéznél, csá!
Félrebillentett fejjel dőlök előrébb egy nagydarab faszi takarásából, ahogy megakad a tekintetem egy, a tömegből kiemelkedő hölgyeményen. Nyilván, mint nő fog meg elsők között és kelti fel az érdeklődésemet, minthogy tudatosulna bennem, hogy ki is az. Csak nagy sokára a tömegben lézengve, tekintetemet felé-felé vezetve sikerül felvilágosulnom a személyét illetően. Néhány, a fotográfiák között eltöltött tétova percét követően közelítem meg őt, menet közben emelve le egy pezsgőt az egyik kihelyezett, fehér abrosszal borított asztalról. Ha már alkalomhoz illőnek kell lennem, furcsán venné ki magát, ha üres kézzel lézengenék, mint egy betolakodó, akinek voltaképp fogalma nincs arról, hogy mit is csinál itt.
- Messze több érzést képesek kiváltani az emberből, mint a sík formák, nem? – Teszek tétova utalást egy apró biccentéssel arra a festményre, aminek megértésével az imént ő is próbálkozott, talán kevesebb, mint több sikerrel tekintettel arra, hogy gyorsabban távozott, mint a magukat nagy szakértőnek tartó, még mindig ugyan ott héderelő párocska.
- Vagy csak nekem olyan primitív és „szakmaiatlan” a fantáziám és hozzáállásom, hogy képtelen vagyok többet látni a körök és a vonalak mögé, mint… amik? – Vagy. Vagy pedig képtelen vagyok letagadni, hogy a fotózás, mint művészet és hobbi is közelebb áll hozzám, mint a színek, ecsetek és festékek.