Donna & Flynn

Az élet alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig rabság.

Kínzó fejfájásra ébredek ( de ne aggódj, minden vasárnap reggelem ilyen), türelmetlen éllel kapok a fejemhez, s mielőtt még a szememet kinyitnám, s próbálnám realizálni a helyzetet, ujjbegyeimet az orrnyergemre szorítom, s lágyan masszírozva próbálom kiűzni a pokoli fejfájást. Na nem mintha ez segítene bármin is, inkább egy utolsó próbálkozás arra, hogy a hosszú hónapok óta tartó rémálomból felébredjek.
Igazán magam sem hiszem el, hogy mindez segíthetne, hogy a fejfájáson vagy a rémálmon, hát azt sem vagyok jelen pillanatban képes eldönteni, a gyötrő fájdalom hasogatva szel ketté minden épkézláb gondolatot.
Lehetne rosszabb. Lehetne rémes hányingerem, amitől legalább délig nem lennék képes kikelni az ágyból, s utána is egész napos rosszullét gyötörne amitől a redőnyöket tilos lenne felhúzni, a szellőztetés pedig szóba sem jöhetne.
Mindent összevetve nem is olyan rossz a helyzet. A szám ugyan ki van száradva, s a fejem is hasogat, de képes vagyok elnyúlni egészen az éjjeliszekrényemig, ott kihúzni a fiókot, kitapogatni a fájdalomcsillapítót, s anélkül a kezembe nyomni a tablettát, hogy különösképpen meg kellene mozdulnom.
Körülbelül ekkorra sikerül felébrednem rendesebben, a fejemet csak óvatosan mozdítom meg feléd, jobban mondva az üres helyed felé, hogy aztán csalódott belenyugvással toljam föl magamat félig ülő helyzetbe. Nem vagy itt. Igazából meg sem lep.
A telefonomért nyúlok, hogy a kijelzőt felvillantva, meglepődött nyögéssel dőljek vissza az ágyba.
Rémesen korán van.
Hívni akarlak, a neveden szólítani vagy csak nyöszörögve utánad kiáltani. Téged akarlak, ide magam mellé, a jelenléted megnyugtatna, s ha dühös is lennél, hát egészen biztosan ki tudnálak engesztelni, a kezedért nyúlnék, s közelebb vonnálak. Hiányoznak az összebújós reggeleink.
Körülbelül még vagy fél óráig fekszem az ágyban, mire sikerül elég erőt vennem ahhoz, hogy kimásszak. Eddigre már a gyógyszer is elkezdi kifejteni a hatását, s a hasogató fejfájásból tompán lüktető zavaró érzés váltja föl.
Anélkül zuhanyozom le, hogy összefutnék veled, pedig egészen biztos vagyok benne, hogy hallod a motoszkálásomat.
A kutyák már régen itt vannak, hálásan dörgölik a fejüket a kezem alá, s játékra hívnak. Játszom velük, majd az ágyat is bevetem, a redőnyt felhúzom, az ablakot kitárom, teszek-veszek, minta csak félnék a közeledbe kerülni. Pedig mi a legrosszabb amit kaphatok? Levegőnek nézel, vagy úgy teszel, mintha az este el sem mentem volna? Majd én is levegőnek nézlek, majd én is úgy teszem, mintha el sem mentem volna.
Pedig elmentem, itt hagytalak, mint meg annyiszor már. Te nem kérdezted hova megyek, én nem mondtam kivel leszek. Te rám sem néztél, én igazán el sem köszöntem. Ezért lehet, hogy olyan idegen most kilépnem a szobából, mintha holmi lakótársak lennénk akiknek nem sok közük van egymáshoz.
A karikagyűrűmet előhalászom a tegnapi nadrágom zsebéből mielőtt megláthatnád, hogy egyáltalán levettem.
- Jó reggelt Bébi! - Melléd lépek, s egy gyors csókot nyomok az arcodra. - Te reggeliztél már? - S nézd csak, én voltam az aki előbb ment bele a színjátékba, én voltam az aki előbb gondolat úgy, hogy jobb ha minden marad a régiben.  Tegyünk csak úgy, mintha semmi sem történt volna. Tegyünk csak úgy, mintha a házasságunk többé nem csak a látszatról szólna.

Flynn & Donna

Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség.

Nem az időt néztem, mégis számoltam a perceket.Vártalak, és nem jöttél. A hajnal megint egyedül talált, noha nincs mit a szemedre vessek. Nem is teszem. Némán tűröm, rezzenetlen nyugalommal, mintha ez a páncél, ez a közönyből eszkábált védelem örökkön tarthatna. Nem tudom meddig fogjuk még ezt a színjátékot játszani, de te belemész, semhogy feloldanád.Én pedig mint ripacs szereplője ennek a melodrámának látványosan szenvedek. Meddig még?
Órákig néztem hányszor rezdül a szemhéjad a sápadt hajnali hold fényében. A függöny résein át beszökő utcai lámpák fényében olyan lehetetlenül letisztult volt minden. Gondolatban ezerszer bevallottam neked, hogy mennyire szenvedek ebben a helyzetben, és elmondtam az összes, előled rejtegetett fájó titkomat. A bőröd felett táncoltak az ujjaim, úgy akartalak érinteni, csak egy másodpercre ott feledni magam, de égette a közelség az ujjbegyeimet. Add vissza magad nekem, vegyél vissza engem! A közelséged végtelen távolság is egyben. Messze űztelek,pedig soha nem akartalak jobban magam mellett tudni, mint éppen most. Lemondásom sóhajtottam feléd, és elfordulva tőled órákig csak nyitott szemmel merengtem. Elmúlt éveink felett, melyet hagytunk elfutni, nem tettünk semmit, hogy a megszokás, mint gondatlan vendég ne hagyja sáros lábnyomait az otthonunkon.Hova tűnt az a szenvedély ami egykor összekötött, amely ott az óceánparton a lemenő nap utolsó sugarai között akár többször egymás után egybefűzött? Hol vagyunk mi az úton, amin együtt indultunk el….miért engedtem el a kezed, és most miért nem nyúlok utánad?
A félelem erősebb. A múlt sebei fájnak, és nem eresztenek. Képtelen vagyok neked beszélni róla.Arról amit tettem, amiről nem is tudok, aminek emlékeit oly mélyre űztem, hogy képes vagyok azt hazudni még magamnak is, hogy nem csináltam semmit. Én nem.
Hajnal fél négyet mutatott a digitális óra vörös számsora az éjjeli szekrényen, amikor csendesen felkeltem mellőled.Hallani a szuszogásod, megállni, hogy ne bújjak szorosan a hátadhoz védelem után kutatva, ez az ami nem megy. Ez tűnik neked úgy, hogy menekülök előled. Pedig nem előled, hanem a saját gyengeségem elől. Meg sem érdemellek.
Masni a küszöbön aludt, álmatagon kapja fel a fejét jöttömre, majd ugyanolyan lassan vissza is heveredik. Szamóca a nappaliban, a kanapé előtt pihen. Ott ahol ülni szoktál. Beburkolózik a lábnyomodba, ahogyan én is szeretném. Az inged a fürdő melletti szennyeskosáron átvetve, meg a nadrág is. Az inget felemelem  a gallérján lévő rúzsfoltokat nézem, és ahogyan magamhoz ölelem az éjszaka csábítást ígérő parfümjeinek szagát érzem. De egyik sem bírt maradásra, végül mégis visszajöttél. Hozzám. Hogy aztán elviseld, hogy megint elüldözlek. Furcsa élet ez, és a különös talán az, hogy senkinek még csak fel sem tűnik. Sem apának, sem a kollégáknak vagy a barátoknak sem. Mert megtanultunk leplezni, játszani, egy olyan életet mímelni, amiben valójában nem is élünk. Csak létezünk.
Fáradtan sétálok be az ingeddel a fürdőbe és beáztatom. Csendesen, lemondóan, de cseppet sem sértetten. Nincs rá jogom, hogy az legyek. Pedig tudom ezt várod. A méltatlankodást, csak azt, hogy egyszer csattanjak fel úgy mint rég. Olyan szenvedéllyel követeljem a kizárólagos figyelmet, ahogyan akkor, amikor rádöbbentem jobban kellesz nekem, mint a levegő, ami éltet. Te voltál az. Most is az vagy. Csak én lettem más.
Az üvegházba megyek, hogy ott legyek a legtávolabb tőled, ha felébrednél. Nem tudok a szemeidbe nézni. A bűnbánattól gyötört arcodon látni, hogy vársz tőlem valamit. Szavakat, kérdéseket, kifakadást, vagy csendes beletörődést. Bármit, amitől úgy érzed még fontos vagy nekem. Mert az vagy. Hiányzol.Minden, amiben benne vagy. A tér amit kitöltesz, a szó amit kimondasz, a suttogás, amelyet felém lehelsz. Adj még! Kérnék, de végül kisétálok a lakásból, hogy a virágaim között  csendességben emésszem önmagam.
Nem nézem mennyi idő telik el így. Csak a kihűlő kávéban mérhetem a múlását, és a bentről lassan felébredő zajokból. A kutyák örömteli csaholásából, a víz zubogásából.A talpad lassú, várakozó csattogásából. Keresel, de nem szavakkal. A jelenléteddel. Mégsem jövök elő. Mégis fontosabb egy szenvedélyes narancsban pompázó cattleya tápoldatozása. Az orchideák királynője. Az első töveket tőled kaptam.Emlékszel a páradús délelőttökre az üvegházban? Még mindig itt fut át a bőrömön minden sóhajod. Nincs semmi ebben a házban, egyetlen helység sem, ahol ne az jutna eszembe milyen bolondul boldogok tudtunk lenni. Egészen addig amíg a gyerekkérdés fel nem merült. Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, csak nem tudtam magam felkészíteni rá. Azóta pedig fogalmam sincs mit kezdjek vele, hogyan mondjam el neked...bár azt hiszem ez már nem olyan egyszerű, mint elsőre lett volna. Akkor ha elmondom...akkor kellett volna. Már késő.
Erőt veszek magamon. Örökkön nem kerülgethetlek. Félredobom kezemről a kesztyűket, megmosom a kis falikútnál, és úgy sétálok vissza a nappaliba. Hallom a lépteid, tudom, hogy merre jársz. A nappaliban találkozunk össze. Nem tudom mit mondjak, vagy hogyan kezdjek hozzá, és mint szinte mindig te vagy aki visszavezet mindkettőnket ebbe a pokoli színjátékba. Mintha az éjjel ugyanott talált volna bennünket. Mintha nem a múltunk felett töprengve vártalak volna haza, mintha nem lenne a rúzsfoltoktól beáztatott ing a fürdőben. A szemedre vethetném egyszerűen. Mégis inkább beletörődöm.Gyors a csókod de az itt hagyott nyomában még fürdőzöm.
- Jó reggelt, Édes.Épp most készültem a konyhába. Arra gondoltam, hogy csinálhatnék omlettet.Bűnös mennyiségű bacon-el és sajttal.- pár éve nyaralni voltunk a Grand Canyonnál. Valami furcsa és különös vágy volt bennem mindig, hogy oda eljussak.Esett, mintha dézsából öntötték volna, és az apró kis szálláson szinte semmi mást nem ettünk, csak omlettet.Akkor a fülünkön jött már ki, most mégis, talán tudat alatt akarok visszacsempészni valamit az akkori időkből.A hiányod átjár. Felemészt.
Masni ugrál közénk és a lábamon megtámaszkodva csahol.Leguggolok és megsimogatom a kutya fejét.
- Melyikre gerjedtél be?Az omlettre, a baconre vagy a sajtra? Na jól van, te is kapsz. Szamóca!- kiabálom bele valahova a nappaliba, aztán mielőtt elfordulnék, hogy a konyhához menjek még kérdőn nézek vissza rád.
-Elkészíted addig a narancslevet?- nem lenne rá szükség, nekem elég lenne ha körülöttem legyeskednél mint rég, de amíg segítesz, addig is marad az a távolság, amibe szépen lassan beledöglök.
Látszatreggel egy látszatházasságban.Látszatszerelem. Valóságos vágy.
-Jól aludtál?- pillantok vissza a vállam felett, miközben a konyha felé sétálok remélhetőleg ott vagy mögöttem. Észreveszed még vajon hogy mikor hordom másképp a hajam? Észreveszed mikor mit viselek a ruha alatt? Kitalálnád még a színét, csupán abból ahogyan redőzik az anyag?
-Nem akartalak felébreszteni, pár virágot elrendeztem, ha már korán keltem.- hát persze, a virágok. Fontosak. Talán mostanában mindennél jobban, mert tökéletesen el lehet temetkezni a velük való foglalatoskodásban.
Szépen lassan halmozom ki az omletthez valókat a pultra. Mintha mindig is így lett volna.Mintha minden reggelünk így nézett volna ki, és nem úgy, hogy a pulton nem a liszt meg a tojások voltak. Hanem én. Omlett ízű csókoddal az ajkaimon.

Donna & Flynn

Az élet alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig rabság.

Óvatosan feléd lesve figyellek. Látszólag még mindig ugyan az a nő vagy, akibe egykoron beleszerettem. A hajad hullámai, a szempillád finom íve, a derekad éle, még a mozdulataid is pont olyanok, mint hosszú évekkel ezelőtt. Hiába keresem a szemmel látható különbséget rajtad, szinte lehetetlen kiszúrni mennyire megváltoztál. Én tudom csak igazán, hogy mennyire más lett minden, hogy többé nem tudlak felmelegíteni a ölelésemmel, hogy többé nem vágyódsz a közelembe, nem kívánod, hogy vágyakozva vonjalak közelebb, s édes suttogással elkábítsalak. Többé már nem vágysz rám. Vagy legalábbis nem úgy, ahogyan ezelőtt. Többé nem öltözöl sejtelmesen, nem invitálsz buja légyottokra, nem kelleted magad előttem. A pillantásod már nem ígér feledhetetlen éjjeleket, a mosolyod már nem görbül olyan elégedetten.
Más lettél. Más lettünk. Csupán egy férfi és egy nő vagyunk, akik akármennyire is szeretnék, többé már nem tudják feléleszteni a régi tüzet, mit oly féltőn óvtak, türelmetlen odaadással dédelgettek. Elfogytunk.
- Csak nem nosztalgiázunk? Ugye nem felejtettem el valami fontosabb évfordulót? - Összeráncolt szemöldökkel lázasan kutatok egy képzelt naptárban, s számba veszek mindent: szülinapokat, házassági évfordulót, s más ünnepélyeket. Visszaidézem a sajtról és a baconről azt a pár napot mikor gyöngyözve gurult a hátunkon az izzadtság, s a lábunk összegabalyodott az ágyban. Ki sem mozdultunk a szobából, bezárkóztunk, s mint valami tini románc főszereplői, csak egymást kívántuk. Mintha sosem láttuk volna a másikat meztelenül, mintha sosem érintettük volna még a másikat úgy. A pikánsabb jeleneteket lágyan simítom arrébb, s igyekszem helyettük utazásunk apropójára koncentrálni. Nem szeretnék kihagyni egy fontos eseményt, nem szeretnélek bántan, nem szeretnék ennél is jobban elhidegülni tőled. Pedig nem mehet ez így tovább, nem játszhatjuk a végtelenségig, hogy minden rendben van.
Pillantásommal követem a mozdulataidat, nézem ahogyan lehajolsz, s kezeddel Masni lágy bundájába túrsz. Bárcsak énhozzám érnél így! Ebben a pillanatban szeretnék kiskutya lenni, akitől nem vonod el a szeretetedet, akit mindig olyan odaadóan ápolsz. Játszol vele, s naphosszat simogatod. Talán kicsit irigykedve is figyelem ahogyan Masni finoman rányal a kézfejedre. Szeretnék én ott lenni helyette, szeretném ha engem érintenél.
Szamóca is hozzád dörgölőzik, a fejét igyekszik benyomni a tenyered alá egy kis simogatást remélve, s utána máris játékot keres.
- Persze. - Lassú léptekkel követlek, s ahogyan a csípőd ringását figyelem, a fejembe újra éles fájdalom hasít, de ez most nem a tegnap este emlékére érkezik, ez a felismerés, hogy elhanyagolódunk egymás mellett.
Szamóca visszaérkezik, előbb nálad próbálkozik, apportírozásra szeretne hívni téged, lábad mellé leteszi a kedvenc kis játékát, várja, hogy lehajolj, fölemeld, s eldobd. Vissza akarja hozni, újból eléd tenni, s újból így várakozva, hatalmas szemekkel könyörögni, hogy dobd el neki megint. Tudom mi fog következni. Ha nem mozdulsz, hát újból a szájába veszi a plüsst, s hozzád közelebb teszi, még a fejét is félredönti, talán ugatva jelez majd neked, hogy észrevedd. Ha ez sem hat meg, hát hozzám jön majd, engem bűvöl majd.
Vágódeszkát veszek elő, narancsért, citromért és grapefruitért nyúlok, hogy tőled másfél lépésre gyakorlott és ügyes mozdulatokkal bontsam ki őket, majd precízen, mintha valamilyen mérnök lennék kettészeljem mindegyiket, s a facsaró gépbe dobhassam mindet.
Egészen hamar végzek a feladatommal, s ahogyan mögötted ellépek, hogy a mosogatóba tehessem az elhasznált eszközöket egy pillanatra megtorpanok mögötted. A sziluettjein játékos kacagásba kezdenek ahogyan az árnyék én a kezét óvatosan a pólód alá vezeti, s ahogyan a sziluett te ezért nevetve tiltakozik. A másik én már a hasadat érinti, s mindent összemaszatol a narancsos kezével, egészen közel hajol a nyakadhoz, s lágyan belemormog. Arra kér, hogy szabadulj meg a felsődtől, mielőtt végérvényesen tiszta ragacs lenne, s a sziluett te ezt gondolkodás nélkül megteszi.
Egy pillanatra arra gondolok, hogy én is megteszem ezt majd, áthidalok minden akadályt, átszelek minden felállított védőbástyát és ostromozni kezdelek, de csak  tovább lépek a mosogató felé, kezemről lemosom a gyümölcsök leveleit, s tétován, szinte csak téblábolva, biztonságos távolságból kerülgetlek. Mintha nem tudnám mit is akarok, előbb egyik oldaladra megyek, majd vissza a másikra.
- Nem mondanám. Rémes fejfájásra ébredtem. - Próbára teszlek, s szinte kíváncsian figyelem, hogy ugrassz-e a megjegyzésre, a finom utalásomra a tegnap estéről. - Igazán felkelthettél volna, az időt egészen biztosan elüthettük volna ketten is. - Nem dorgállak, még csak számonkérés sincsen a hangomban. Inkább csalódottságot vehetsz ki belőle, lassan elnyomott, mélyre ásott vágyat a múltunk felé és feléd. Még mindig él bennem az a férfi aki egykor voltam, még mindig tudok az a szerető lenni aki nem hagy neked nyugtot, akinek a mosolyában ezer ígéret van.
Nagy levegőt veszek, mintha csak elég bátorságot kellett volna gyűjtenem, s mögéd lépek. Karjaimat gondolkodás nélkül fonom köréd, testemmel egészen neked simulok, egy pillanatra a szememet is lehunyom. Lágy virágföld illatod van az üvegházból, s ott van mellette a tőled megszokott parfüm nehézsége, minek belélegzése egyre csak kábít és kábít. - Hiányoztál az ágyból Donna. Minden reggel hiányzol. - A hangom magabiztosan emel vádat ellened, s magamban már készülök a visszautasításodra, már olyan jól ismerem, hogy milyen ha kibújsz a karjaim közül védekezve, ismerem a szabadkozásod okozta mély sebeket.

Flynn & Donna

Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség.

Szeress úgy, hogy szeresselek szeretni!Akarj úgy, hogy ne akarjalak elengedni!Mégis bilincsbe ver a múlt, a jelen börtönében. Itt vergődöm, mint minden reggel, őszintétlen visszatartott szavaimmal, és a lenyelt vallomással együtt. A gyógyszerek nem a testem mérgezik, az egyik leginkább a lelkem és a benne dédelgetett lehetőségeinket.Nyúlnék utánad, ujjaidba fűzném hideg kezeim, melengesd! De végül a kutyának jut minden szeretet amit tőled megvonok. Ne hidd, hogy gyűlöllek a múlt éjszaka miatt, és ne hidd, hogy bármelyik éjszakád nem nyert megbocsátást bennem. És ne hidd egy percig sem, hogy ez nekem, mindentől függetlenül nem fáj. Beledöglök.
Látlak téged most is, még akkor is ha nem éppen a szemeidbe nézek. Tudod, nem olyan egyszerű ez. Kerülöm a pillantásod, mert magába ránt. Mert ott leszek megint a múltban, amikor te meg én még csak tapogatóztunk ebben az egészben. Mikor te meg én, két független és féktelenül rohanó lélek az időben megálltunk és beleborultunk egymásba.Ott vagyunk, ott rekedtünk, és én képtelen vagyok tovább lendülni. Túl sok titok húz vissza. Segíts!
Megrázom a fejem, noha tudod, szinte az orrodban érzed te is annak a nyaralásnak az eső illatú emlékét. Az éjszakák föld szagú páráját, a kopogó cseppeket a párkányon és az ujjaid játékát ahogyan a bőrömön szaladt végig, követelve mindent, amit az utolsó kis verejtékcsepp csak ígért. Mondd miért vagyok ilyen makacs, hogy ahelyett, hogy megélném veled megint, csak nosztalgikus révülettel tapogatózom a múlt szövete alatt, markolva az ürességet, az emlékeket?Helyetted.
A kutyák ott maradnak körülöttünk. Hol egyikünk lába mellett szaladnak el, hol odadörgőlőznek, mintha csak azt mondanák: “Na gyerünk, szeresd! Ne légy morcos!” Ők nem hiszik el a színjátékot, és mi sem hisszük. Csak a kosztüm már ránk nőtt. Oly egyszerű lenne levedleni, elengedni, veszni hagyni. Újat keresni. Egy jobbat, egy szebbet.
Szamóca forró lehelete csapódik a lábamnak, a nedves orra újra és újra nekem dörgölőzik, valami játékkal próbálja magára hívni a figyelmet. Ha most felveszem és megfordulok, szembe találkozom veled. Akkor látod majd az arcomon, amit a sminkekkel takarok, vagy egyszerűen, hosszú percek konok távolságtartásával magamra erőltetek. Most még túl őszinte lenne, túlságosan ott vibrál rajta a múlt éjszaka minden lenyomata. A hiányod, az őrült baromságaim, hogy majd egyszerűbb lesz így, hogy talán egyszer képes leszek mindent elmondani neked anélkül, hogy a saját szégyenem földbe döngölne előtted. Nem akarom, hogy elemezz, hogy tudd a múltamban mennyi olyan dolog van, amit elfelejteni akartam. Ami soha nem derült volna ki, ha nem vetődik fel, hogy gyerekünk legyen. De mégis mire számítottam? Amikor hozzád mentem ez valahogy nem számított, nem is gondoltam felőle. Túl szép volt minden, hogy bármi beárnyékolja. De mindig a zivatar előtt süt legszebben a  nap, ugye Édes?
Puhán huppan a talpam mellett a kutya játéka, de csak oldalról nézek le rá, és a fejem rázom.
- Most ne, kérlek! - fáradt a hangom, vagy csak egyszerűen képtelen vagyok összeszedetten viselkedni. Pedig vagy megnyílok neked, vagy játszom tovább ezt a színjátékot. Az utóbbit választom. Azt hiszem könnyebb, pedig nem az. Tudom és mégis. A kutya csalódottan nyüsszent, ezzel párhuzamosan hallom, hogy a facsarógépbe koppannak a gyümölcsök. Mögöttem szöszmötölsz én mégsem fordulok hátra. Ajkamba harapok, és egy pillanatra lehunyom a szemeim, ahogyan a tojásokat egymás után a tálba ütöm. A tejről lekerül a kupak, a lisztes dobozról a fedő. Só hangja sercen, koppan a kanál a pulton. Az élet hangjai közé beszúrva halk lélegzetvételem, szapora szívverésem, kérlelő néma fohászom, hogy itt maradj. Távol és mégis közel. Mert kellesz, ó ha tudnád mennyire!De nem tudod. Nem a te hibád. Én teszem ezt veled és magunkkal.
A mosogatóhoz lépsz, a víz zubogása sem tudja elrejteni, hogy zavarodottan keresed a lehetőségét annak, hogy valahogy mégis itt maradj, hogy ne küldjelek el. De az, hogy nem nézek rád, hogy jelen pillanatban a tálban kevert tészta sokkal fontosabb sok szempontból is árulkodó lehet. Mire utal? Talán arra, hogy nem tudlak elküldeni. Talán arra, hogy nem is akarlak. De ezt elmondani, kifejezni nem tudom feléd. Még nem.
Beszélgetést is kezdeményezek, próbálok utat találni feléd, meglehet egyszerűen csak fel akarom magunkat oldozni, úgy tenni, mintha tegnap éjjel itt lettél volna, csak mindketten fáradtak voltunk bármihez.
Fáradt voltál. Tudom. Idegen nők illatát éreztem a hajadban. Vonszoltad végig magaddal, a tusfürdő illata sem tudta elnyomni. A rúzs égette a nyakad, lecsókolni vágytam volna, mint egy nem kívánt billogot, elmondani, hogy az enyém vagy. Birtokolni akarlak újra, ahogyan régen, de lefonom szívedről az érzelmeim. Olyan mélyről érkezik egy hatalmas sóhaj, terhet cipelve, visszafogott féktelen féltékenységet vonszolva, egyre nehezebb minden alkalommal, de végül ahogyan érkezik hirtelen, olyan lassan fújom ki a levegőt és megáll a kezemben a fakanál. Úgy ahogyan van a tálban hagyom, a tészta elnyeli. Feléd fordulok, némán, összeszorított ajkakkal, a tekintetemben talán még fellelsz valamit a múlt éjjel dögletes fájdalmából, hogy milyen pokolian kellettél volna.
-Tudom. - felelem végül egyszerűen és szinte semmitmondóan. Ajkaim még elnyílnak, mintha folytatni akarnám, nem elégednék meg ezzel így egyszerűen és tulajdonképpen ez így is van, de végül csak megrázom a fejem. Hazugságot vetek eléd. Egyszerűt. Átlátszót. Nyilvánvalót.
-Gondoltam jobb szeretnél inkább pihenni. Nehéz estéd lehetett.- nem a harag dolgozik bennem, hanem a csalódott lemondás. Hogy megint mások voltak akik boldoggá tudtak tenni….boldoggá tudtak tenni? Tudsz rájuk úgy mosolyogni ahogyan rám? Tudja úgy égetni az utolsó csontszilánkjukat is a csókod ahogyan az enyémet? Tudod őket úgy birtokolni, ahogyan évek óta engem? Megállóhelyek ők, a végtelenbe rohanó vonaton, de a végállomás én vagyok, esküszöm.
Újra a tálhoz hajolok, azt gondolván, hogy majd folytatódik ez az egész tovább, ahogyan mindig, de megtöröd a hamisság összhangját. Amikor hátulról átölelsz összerezzenek. Fáradtan, félve és vágytól reszketegen. A lábaim egy másodpercre megrogynak és az első ösztönös mozdulattal a fejem hátrahajtom a vállgödrödbe. A hajam a csupasz nyakad csiklandozza.
Van valami eredendően perverz abban, ahogyan a reggelihez készülődve az elmúlt éjjel és megannyi más éjjel után éppen itt a konyhában válik meghittebbé az egész helyzet. Feleszmélek másodpercek alatt és az előbb abbahagyott tészta kevergetést folytatom. A fejem kiemelem a vállgödrödből és felveszem a távolságtartó kihúzott testtartást. De az a pár másodperc elárult. Gyenge vagyok küzdeni, egyre gyengébb, és ha ilyet teszel velem, ha közel jössz, ha betolakodsz a közegembe, ahova nem hívtalak, nem is kell, mert már évek óta ott vagy, akkor egyre nehezebb lesz ez nekem, tudod? Játszunk tovább, kérlek, segíts, csináljuk, nem akarok tudomást venni a valóságról! Az túl nyers, túl igazi.
A kezem mozdul és az egyik kezed lefejtem magamról, de a másikat jelzés értékkel ott hagyom. Félig menekülök, félig viszont képtelen vagyok távolabb lenni tőled.
-Minden reggel ott vagyok az ágyban, Rod. Én mindig ott vagyok.- felelem csendesen, szinte szégyenkezve, hogy szándékosan félreértelmezem a kijelentésed.Nem iróniából, hanem azért mert nem tudom mit mondjak, mivel védekezzek. Ne szoríts sarokba!
-És nem csak reggel.- teszem még hozzá elhalkulón, szinte csak kettőnk közé lehelve a mondatot, majd elfordulok tőled és a másik kezed is lefejtve magamról a szekrény aljából serpenyőt veszek ki, és a gázra rakom. Bekapcsolom a villanytűzhelyet, beállítom a hőfokoztatot, majd megfordulok, csípőm a pultnak támasztom,és a karjaim a mellkasom előtt összefonom.
-Egyébként az orchideák királynője két újabb virággal örvendeztetett meg. Szüksége van tápoldatra, és azt reggel, korán kell megkapnia, amíg még párás és hűvösebb a levegő. Ehhez pedig korán kell kelnem.-elhiszed? Nyilvánvalóan hazudok.Játszol velem tovább, vagy feszegeted megint a témát, ami láthatólag kibillentett korábban az rezignált egyensúlyomból.
-Amúgy mennyire vagy éhes?- és legfőképp mire? Egykor ennek a kérdésnek jelentősége volt közöttünk. A jelentése pedig egészen más volt. Most vajon hogy értettem?

Donna & Flynn

Az élet alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig rabság.

Szamóca attól függetlenül, hogy nagyon okos állat, nem igazán érti, miért nem szeretnél vele játszani. A kutyánk  fajtájához hű Border Collie, akinek szüksége van rá, hogy hosszú sétákat tehessen, s lemozoghassa minden energiáját. Általában én vagyok vele a soros, egészen jól bírom én is a hosszú sétákat és a játékhoz is türelemmel állok hozzá, pedig tudom, hogy Szamóca kicsit sem hasonlít Masnira, neki nem elég ha háromszor eldobjuk a kedvenc plüssét, ő hosszú órákon át képes visszahozni az eldobott játékot, s mindig ugyan olyan lelkes pillantással és farokcsóválással várja a következőt.
Szomorú, értetlen pillantásokkal figyel téged, s még egy darabig ugyan próbálkozik, hideg óra meg annyiszor ér még a lábszáradhoz, lágy játékra hívó nyüsztetése téged céloz. Aztán hozzám üget, szájában a kedvenc játékával, s az előbb lejátszott sémát ismétli meg. A lábam elé helyezi a dolgát, s hátrálva pár lépést felpillant rám. Nyüszög, hogy a figyelmem a narancsok helyett inkább felé forduljon, orrocskája a lábamhoz ér, pillantása az enyémbe ütközik.
Játszani szeretnék vele, a legegyszerűbb dolog lenne a világon. Boldog lenne és én is jól érezném magamat. Semmibe sem tartana lehajolnom, megfognom a nyálas kis pamacsot és eldobni egészen a nappaliig. Nem lenne igazán nagy fáradtság, de azt jelentené, hogy tőled el kell távolodjak. Egy bizonyos ék lenne kettőnk között, s ha a beszélgetésünk komolyabbra is fordulna, hát ez meggátolna minden tartalmat. Frusztrálna téged, hogy miközben komolyan beszélek, egy plüss játékot dobálok komolytalanul, s a kutyánkat dicsérem. Engem frusztrálna, hogy minden gondolatomat megszakítja a dicsérő szó vagy a fülvakarás, így hát csak szomorú pillantással csúsztatom a lábamtól arrébb a játékot, s mintha Szamóca ott sem lenne, ellépek mögötted, egészen a mosogatóig, tétovázva egy kicsit, körülötted téblábolva, mintha csak egy ismeretlen vad lennél számomra akiről fogalmam sincs miként szelídítsem meg.
Csak összepréselem az ajkaimat, türelmetlenül, s mondani akarok valamit, valami indulatosat, de a hangod annyira érzelemmentes, annyira nagy távolságot teremt kettőnk közé, hogy képtelen vagyok dühösen visszavágni neked. Pedig lenne mit mondanom, ezernyi vádat vághatnék a fejedhez, hogy rögtön utána meg is bánhassam őket. Igazán téged akarlak hibáztatni mindenért, védekező mechanizmus ez, de jól tudom, hogy a dolgok bizonyos részééért felelhetsz csak te. Minden másért én is felelős vagyok, így ha mérlegre tennék a hibáinkat, pontosan egálban állna meg.
- Később is tudtam volna pihenni. Veled. - Felelem konokul, s azt akarom, hogy a hangomból halld ki minden kívánságomat. Legközelebb ébressz föl! Ezt mondom igazán, ez a lusta próbálkozásom igazi jelentése.
Egyébként sokkal könnyebb így nekem, hogy háttal állsz, s nem tud meglágyítani a tekinteted, nem tud megrémiszteni a mimikád, kissé előnyben is érzem magamat veled szemben. Most kellene férfiasan fellépnem ellened, s követelve kérni, hogy fejezd be. Csakhogy te ebben a kérdésben annyira nő vagy, olyna jól tudod tettetni az ártatlant, olyan jól értesz ahhoz, hogy úgy tegyél, mintha semmilyen összefüggést nem találnál a tegnapi és a mai viselkedésed között. Pedig ez az oka mindennek, ez a fanyar érdektelenség, ez a semmilyen élű hang, ez, hogy még csak megvádolni sem mersz.
Csalódottnak érzem magamat, és összetörtnek.
Férfi vagyok Bébi, nekem kell, hogy szeressenek, kell, hogy megmutasd te is férfinak látsz, kell, hogy érezzem, hogy szükséged van rám. De nem érzek semmit felőled, csak üres, unott jeleket kapok amik mind abban erősítenek meg, hogy többé már nem kellek neked, vagy legalábbis nem úgy. Kicsit olyan ez, mintha többé már nem férfiként kellenék neked, csak egy barátként, egy biztos támaszként. Csak egy valaki kell neked aki meghallgat, de nem akar veled összefeküdni, de az is lehet, hogy kell neked valaki akivel összebújhatsz esténként, csak az a valaki egészen biztosan nem én vagyok.
Úgy érzem, hogy börtönbe zárlak, s nem adok neked kellő szabadságot.
Teljesen összezavarsz, képtelen vagyok megérteni téged, képtelen vagyok kicsikarni belőled egy indokot, hogy miért viselkedsz így velem.
Félsz tőlem? Félsz, hogy nem értenélek meg, ugye? Félsz, hogy nem fogadnám el, hogy többé nem szeretsz?
Tétován ölellek meg hátulról. A testem és a lelkem egyaránt lélegzik föl ahogyan hozzám bújsz. Fejemet egy pillanatra a fejed tetején támasztom meg, olyan közel vagy most hozzám, amilyen közel hetek óta nem kerültél már. Érzem ahogyan mindenhol összeérünk, s már éppen indítanám a kezemet egy lassú felfedezőútra, mikor elhúzódsz.
Olyan ez, mintha még egy pofont adtál volna.
A kezem - amelyiket még nem fejtetted le - egyre bizonytalanabbul tart a csípőd felett. Az elhangzott szavaid keményen ütköznek nekem, s telibe találnak.
A szemöldököm összeráncolom, s felsóhajtok.
- Sosem mondod, hogy ne menjek. Sosem mondod, hogy zavarna ha elmegyek. Igazából sohasem mondasz nekem semmit Donna. Nem kommunikálsz velem, pedig te is tudod, hogy a kommunikáció milyen fontos egy kapcsolatban. -  Szinte kérlellek a kijelentésemmel, kopogtatok a rég bezárt ajtón. Be kell engedned, beszélned kell velem.
A kezem csalódottan siklik le a ruhád anyagán, nézem ahogyan kilépsz az ölelésemből, ahova egykor olyan szívesen jártál vissza. Egyszer biztonságot jelentettem neked, de most már semmit sem.
Dühös leszek rád, dühösebb, mint valaha, s csak csalódottan lépek egyet hátra. Karjaimat ugyan olyan távolságtartó éllel fonom össze a mellkasom előtt, ahogyan te is tetted az előbb, s bántani akarlak, ugyan olyan vad vehemenciával, ahogyan te tetted ezelőtt.
- Leszarom, annyira leszarom azt a kurva virágot Donna! Káromkodom, pedig csak ritkán szoktam, csak olyan esetekben, ha tényleg dühössé válok, és most elhiheted, nagyon is az vagyok. Megbántottál, s visszautasítottál, ki számolja már, hogy hányadára.  -Nem érdekel ha valamelyiket át kell ültetni, nem érdekel, ha.. nem érdekelnek. Elvesznek tőlem, és... -   Dühömben még kifejezni sem udom magamat, a finoman megemelt hangomat, most egészen visszacsitítom, s szomorúan pillantok feléd.  - Mindegy is. Inkább ne fáradj. Elment az étvágyam. -

Flynn & Donna

Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség.

Hasonlóságunkban is különbözőek voltunk mindig. Mégis annyi minden kötött össze. Hozzád vittek örökkön a lépteim. Azok, amelyek ma már inkább csak egyre távolodnak tőled. Az én hibám, mégsem mondom ki soha, pedig annyira várod. Ott vagy, hogy befejezd a félbehagyott mozdulataimat, ott vagy a közelemben, várva arra, hogy beszélni kezdek. Valami olyasmit kellene neked bevallanom, amelyet a házasságunk eleje óta titkoltam, nem csupán előled, hanem magam elől is. Mégis mit hittem? Hogy soha nem fogod azt mondani: “Bébi, mit szólnál ha te meg én valami különlegeset hoznánk össze?” Egy házasság legszebb zárópecsétje a gyermek, és ne hidd Édes, hogy én nem vágyom rá. A félelem amely meggátol. A múltból táplálkozó félelem, amelyet gyáva vagyok neked bevallani Még akkor is ha közben szépen lassan elfogyok mellőled. Hol van a tűz amit adni tudtam neked? Itt szunnyad, lobbantsd lángra! Csak némán. Ne kérdezz, ne vádolj, csak szeress! Olyan nagy kérés ez? Perszehogy az, ha nem adom semmi jelét annak, hogy erre vágyom.Hagylak eltávolodni. Látod, még a kutyákat is arra használom, hogy bennük éljem ki a szeretetem amit feléd nem tudok. A virágaim körül foglalatoskodva, elrejtőzve a mindennapok taposómalmában, várva a megfelelő pillanatot, ami magától nem jön el. Nekem kellene megteremtenem, de mondd, hogyan?
Közeledni vágysz. Szavakkal, érintésekkel, de taszítalak el. Kifogásokkal takarózom, helyetted. A tested helyett, amely ott volt mellettem, amit elég lett volna megérintenem, hogy felém fordulj. Hogy rám szegezd azokat az áthatóan jeges kék íriszeket, és mindenféle kérdés nélkül forrón omoljon rám a csókod. Csendben adhattam volna meg amire vágysz. Amire vágyom. Helyette a hűvös üresség fogadott, amikor felébredtél.
Durcás vagy mint egy kisgyerek, aki hiába magyaráz, mintha senki nem értené mit is akar mondani. Másképp fogalmazol, másképp vagy haragos, másképp vagy sértett, én mégsem leszek más. Ugyanaz maradok. Távol tőled, felelet nélkül hagyva hosszú percekre a morcos megjegyzésed.
- Majd máskor.- ígérem meg, csak azért, hogy végül túljussunk ezen az egészen, hogy ne kelljen továbbra is csak kifogásokat keresnem arra, hogy miért nem keltettelek fel, miért nem te voltál az első gondolatom, amikor reggel kinyitottam a szemeim. Neked vajon én voltam? A szavaid erről mesélnek, a mozdulataid is. Toporogsz, távolságot harapsz el, majd hagysz újra közénk ékelődni. Furcsán mozgunk az ismerős helyen, ahol korábban szét sem lehetett választani bennünket. A beköltözésünk mámoros pezsgő illatú éjjelei, a nyári szabadságok fülledt és önfeledt órái, amikor az ajtó rési közül szöktek ki párás sóhajaink. A mi kapcsolatunk erre épült, és hittük, hogy ez elég lesz. Nekem az is lett volna, tudom, hogy neked is. Csak egyszerűen egy idő után te többet akartál, amit én képtelen vagyok még megadni. Ahhoz teljesen őszintének kellene lenni. De vajon elbírná a házasságunk ezt a hatalmas vallomást? Mellettem maradnál ha tudnád, hogy vér tapad a kezeimhez? Azokhoz a kezekhez, amelyek most gondolatban megsimogatnak, és vigasztalnak, hogy ne légy haragos, hisz itt vagyok, a közeledben, csak neked. Félek elveszíteni téged magam miatt, hát hagyom, hogy a házasságunk unalmába fulladjunk inkább bele. Nem mintha ez könnyebb lenne. Jelen pillanatban sem az. Később sem lesz.
Hallom Szamóca követelőző nyüszögését, hallom Masni bolondos körömkopogását, ahogyan mindkét jószág, érezve a felőlem érkező érdektelenséget, nálad keresnek vigasztalást. Nem értik, bár érzik. A maguk módján próbálnak tenni ellene. Kettőnk között hidat verve ide-oda szaladgálnak. Végül eljutsz hozzám. Érintésnyi közelséged nem utasítom el, hagyom, hogy magadhoz vonj. Kell ez most nekem is, és talán neked is hoz némi megnyugvást. De tudom, hogy ha túl sokáig hagyom magunkon ezt eluralkodni, akkor nem megbeszélni fogjuk a dolgokat, hanem az ágyban elnyomni, elfedni...bár talán ez lenne a legjobb. Fejed a hajam között érzem, lassú sóhajod forrón mászik a fejbőröm sejteibe. Fullasztóan akarlak, de végül mégis újra bezárok előtted. Gonosz és talán becstelen játék, de te vagy aki örökkön próbára tesz, míg egyszer tudom, hogy meg fogsz törni. Nálad jobban senki nincs rám ekkora hatással. Még most is. De ha valami nem megy, ha valami az elején elromlott, de nem foglalkoztunk vele, azt nem lehet ennyi idő alatt helyre hozni. Nekem pedig túl sok és túl nehéz bűneim vannak előtted.
- Most is beszélgetünk. Mit akarsz még tőlem?- fordulok feléd, és bár a válaszom lehetne akár védekezés is, inkább menekülés. A felelősség alól, hogy arra válaszoljak, amit valójában kérdeztél.
- Azt akarod, hogy mondjam ne menj? Azt akarod, hogy számon kérjelek, hogy megtudjam ki visel mályva színű rúzst, hogy ki használ orgona illatú rémes parfümöt, hogy számon kérjem miért vagy minden este részeg? Hogy miért vagyok minden éjjel egyedül? Ezt akarod?- a kérdések veszedelmesen nehezen koppannak kettőnk közé, a hangom azonban nyugodt, lassú és mély. Nem számonkérő, inkább tárgyilagos.
- Nem érdekel. Egyszerűen nem érdekel.- azt hiszem évek óta nem hagyta el ekkora hazugság az ajkaimat, és talán csak az egy apró jele van annak, hogy valótlanságot állítok, hogy leheletnyit megremeg a hangom. Alig érzékelhető módon, és csak reménykedem, hogy elhiszed, amit mondok. Azt hiszem, hogy tökéletesen sikerült ismét felépítenem a távolságot kettőnk közé és le nem rombolható módon majd jóidőre ott is marad, amikor egy olyan mondat hagyja el a szádat, amire felkapom a fejem. Megáll a kezemben a fakanál, és hosszú idő óta adom annak jelét, hogy valami érzelmileg rendesen telibe talált nálam.”Elvesznek tőlem…” felbehagyva, félbetépve lebeg közöttünk ez a mondat, befejezetlenül veted elém, és én nem tudok nem reagálni rá.
- Nem a virágok vesznek el tőled.- fordulok feléd. Íriszeim ide-oda futnak a pillantásodban, arcod vonalán nézek végig, és egy sóhajjal rázom meg a fejem.
- Nem a virágok, Rod.- halkuló, elcsendesülőn ejtem ki. A végső szó, ami mögött annyi minden bújkál, és mégsem teszek hozzá többet, csak azt, hogy nem a virágok a vétkesek. Hanem én.
Megvonom a vállaim és visszafordulok a tál felé, mintha az előbbi közjáték le sem zajlott volna közöttünk. Pedig közel voltam hozzá, hogy színt valljak, de visszavonulót fújtam.
- Ahogy gondolod. Én reggelizem, mert éhes vagyok. Ha akarsz csatlakozol, ha nem, nekem úgy is jó.- nem, rohadtul nem jó, és ha lehetne odafordulnék, és azt mondanám, igazad van, pokolba az egész reggelivel, a kajával, a virágokkal, mindennel, ami sérelem bennünk van, mindennel ami eddig közénk állt, gyere és űzd el minden rossz érzésünket, gyere és ölelj úgy, mintha ez lenne az utolsó utáni pillanat, egy meg nem adott lehetőség, a vég, az öröklét előtti utolsó szívdobbanás…..csak egyszerűen legyél itt nekem. De te még létezni sem tudsz egyszerűen a közelemben. Miért bonyolítunk mindent ennyire túl? Miért bonyolítom én? El kéne a sérelmeket nyomni, elfeledtetni egy időre, a kérdéseket belédfojtani. Ha megadom amire vágysz, akkor nem fogsz faggatni többé? Egy időre talán. Észreveszed vajon, hogy csak erre menne ki a játék? Túl jól ismersz, hogy feltűnjön. Nem kísértem a sorsot. Vagy mégis?
- És ha mégis….- fordulok meg hirtelen és nyújtom ki a kezem feléd, egészen enyhén érintve meg a hasfalad.
-...velem reggeliznél?- kérdezem félrebillenő fejjel, enyhén beharapott majd a gyöngyfogak szorításából elengedett vöröslő ajkakkal.
Különös játékot űzök, mert egyrészt nem akarok a gondjainkról beszélni, egy időre én is felejteni vágynám őket, másrészt ha visszautasítasz, akkor alapot szolgáltatsz a jövőben arra, hogy megmaradjon közöttünk ez az egész hűvösség ami most van.
- Ne beszélj, csak kérlek ne beszélj!- lépek hozzád közelebb és most látod én vagyok aki mutatóujjával az ajkaidon lepecsételi az egész reggel keserű voltát. Ettől többet azonban nem teszek. Elterelek, mert így egyszerűbb.

Donna & Flynn

Az élet alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig rabság.

 Visszhangot vernek a fejemben a szavaid, tompa, hazug ígéretnek hangzik, s a számat nyitnám, hogy ellenérzéseimet kifejezzem, hogy tiltakozva követeljem a bocsánatkérésedet, vagy, hogy legalább arra kérhesselek a szemembe nézve ígérd meg, akkor talán még van valami értelme, akkor talán még elhiszem, hogy ezek nem csak üres szavak, hanem valódi igazságot rejtenek. Mégsem szólalok meg, csak némán nézem ahogy éket ver közénk a távolság. Egy szakadék két szélén állunk, s ha nem vigyázunk eléggé, nem építhetünk majd hidat. Te ott maradsz, én meg itt, s az élet, mint a folyó kettőnk között áramlik.
Próbálom visszafejteni magamban minden bajunk okozóját, ezernyi dologban igyekszem hibát lelni. Elfelejtett alkalmak, fáradt esték, hosszú s időtlen veszekedések, munka, család és barátok, mindben képes lennék bűnbakot lelni, minden napunkra tudnám mondani hogy igen, biztos vagyok benne, hogy akkor történt, mégis egy sem tűnik olyan vészesen nagy bajnak, egy sem látszik eget rengető dolognak. Mégis megtörtént, s te mégis olyan messze távolodtál tőlem, hogy néha még az illatodat is furcsán idegennek érzem.  Olyan messze távolodtam már tőled, hogy a bőröd érintése is újdonságnak hat, hogy a csípőd kereksége is meglep, hogy a hajad illatától újfent elkábulok. Egy lettél a régi kalandjaim közül, akik ha megjelennének, talán újfent meglepnének. Meglepsz te is, de a közönyöd mi igazán kitaszít a mindennapokból, a közöny az ami sebet ejt, ami fájdalmat és értetlenséget okoz, ami lök rajtam még egyet más felé.
Ha tudnád, hogy jegygyűrűm minden egyes bormámoros éjszaka lekerül, ha tudnád, hogy lányok kerek teste simul hozzám, ha látnál akkor, biztosan elfelejtenél, ellöknél, kitaszítanál. De lehetne-e rosszabb akkor, mint most? Lehetne-e kényelmetlenebb más érintése, mint most, mikor bűnnek számít?
- Bébi... - Tehetetlen dühvel fogok rá az orrnyergemre, s lassan pulzáló masszírozással igyekszem fejfájásomat ellökni messzire. Mit akarhatnék tőled?  Úgy érzem ellöksz, s engem teszel felelőssé, mintha mindent kiszívtam, elvettem volna tőled, mintha többet nem adhatnál magadból nekem.
Nem tudom mit mondjak neked, csak nézlek, de mintha már nem az a nő lennél velem, mint aki azelőtt voltál, mintha többé nem a feleségem állna előttem, csak egy kósza, egészen hitelesnek tűnő, ámbár észrevehető hamisítvány.
Összeráncolom  szemöldökömet, s lusta kételkedéssel vonom föl a szemöldökömet. Lehet, hogy csak álmodom?
Nézd meg, még magamban is kételkedem, lassacskán elveszítem józan ítélőképességem.
Válaszolni akarok, heves indulattal neked feszülni, vad artikulálással helyeselni. Ezt akarom, azt akarom, hogy pofozz fel, hogy ess nekem, hogy kérj számon, ha kell zokogj. Vágd a fejemhez, hogy csalódtál bennem , csinálj bármit amiből tudom, hogy még szeretsz, hogy még létezünk, s nem holmi bábuk vagyunk egy másodosztályú rendező keze alatt.
De aztán, ahogy kimondod, ahogyan a szádat elhagyják a kegyetlen szavak, mintha csak pofon vágtál volna. Hátrálok, s néma megrökönyödéssel nézek rád. Mi történt veled? Mióta nem érdekellek, mióta lettem én a közönyöd? Néma sértettséggel viselem szavaid súlyát, jól lehet már régen összetörtem alattuk. Nézlek, nézem ahogyan a nőből akit szeretek hogyan válik egyszerre egy hideg, érzelemmentes asszony. Vajon én tettelek ilyenné? Mit ronthattam el? Mivel bántottalak olyannyira, hogy az élet ilyen serényen megtört?
Megbántottál, s már leplezni sem tudom igazán. A csalódottságom egészen az arcomra ül, karjaimat a megbántottak lemondásával s bezárkózásával fonom magam előtt keményen össze, s elnézek melletted, kibámulok az ablakon tehetetlenül.
Rád sem ismerek. Egyik pillanatról a másikra változol meg, hirtelen a visszautasító feleségből vágyakozó szeretővé lépsz elő. Pillantásom értetlen csúszik fogaid börtönébe zárt ajkadra, tested nekem simulásának testem önkéntelenül válaszol. Nem is tudod, hogy milyen régóta kívánlak, hogy mennyire vágyom tüzes érintésedre, hogy mennyire hiányolom a pezsdülő érintéseket. Mégsem cselekszem, a megbántottságom mélyebbre vert gyökeret, mint vágyaim. Értetlenül, s kétkedve bámullak, látszólag közeledésed nem hat meg, de csak a pillantásom ilyen kemény, testem Júdásként árul el neked.
- Donna.. - Minden kérésed ellenére számat szóra nyitom, tehetetlen vággyal és dühvel simítom meg kézfejemmel az arcod. - Bébi, nem vagy önmagad. Nem látod magad kívülről, de... megrémítesz. - Még mindig égeti a hasfalamat kezed emléke, s a számról tenyeredért nyúlok, hogy lágyan zárhassam kezeim közé.

Flynn & Donna

Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség.

Bárcsak lehetne ezt másképp. Bárcsak visszafordíthatnék mindent, arra a pillanatra, arra az évekkel ezelőtti lehetőségre, amikor még bevallhattam volna neked mindent. Tudom, hogy volt ilyen. Eltűnődve révedek vissza oda, amikor már ott táncoltak a szavak az ajkaim szélén, ott rezgett a vallomásom, hogy eldönthesd kellek neked így is, vagy inkább elküldenél. De rettegtem. Nem is tudod mennyire.Ám a hallgatásom idáig vezetett bennünket. Görgettem a vétkemet magam előtt,folyamatosan rárakódott az évek súlya, meg a házasságunk megannyi gyönyöre, amely még inkább a hallgatásom támogatta.Én csak nem akartalak bántani, látod mit tettem magunkkal? Vonnálak vissza éjjelente, marasztalnálak reggelente, a kelő napot tuszkolnám vissza a horizontra, visszacsiklandoznám a hajnalt, hogy minden egyes nappal, amelyet megváltoztatok, az időt tekerném vissza. Oda, arra a pillanatra, arra az átkozott percre amikor inkább belédborultam megadó záporod árnyékába, semmint beszélni kezdtem volna úgy igazán magamról. Sosem ismertél mert nem hagytam. Most sem ismersz már, mert nem hagyom. És én sem tudom mennyire ismerlek. Mennyire ismerhetlek. Mit engedsz meg, mi az ahonnan kizársz. Az ajtók résnyire mindig nyitva maradnak kettőnk között. Én vagyok túl büszke, hogy megpróbáljak bejutni rajtuk.
Most sem válaszolsz, csak csüggedt egyhangúsággal csípnek ujjaid az orrnyergedre, és érzem ahogyan most másképp ejted ki a becézést. Eltolsz magadtól. Nem tudsz hinni nekem.Én pedig kifakadok. Lassan teszem, talán kicsit érdektelenül, talán lemondással, talán segélykiáltással a szavak mögött, hogy ne engedd, hogy ennyire ne érdekeljen, ne hagyd, hogy kizárjalak az életünkből. Hogy mondjam el neked, hogy minden alkalommal, amikor elmész valami megmozdul ott legbelül, ahogyan kattan a zár? Csendesen osonsz el, azt hiszed nem hallom, pedig az érzékeim még mindig rád vannak legélesebben kihegyezve. Minden mozdulatodra, a szavaidra, a kabátod suttogására, a kezedre, ahogy felmarkolod a kulcsot, a cipőd koppanására. Még azt is hallom, vagy hallani vélem, amidőn a járdán lépteid halkulón távolítanak el. Vészesen növekszik közöttünk a távolság. És nem csak fizikailag. Mégis egy hang legbelül valami veszett reménnyel nyüszít, vágyakozik, hogy visszajössz. Percek múlva nyílik az ajtó, mintha csak itthon hagytál volna valamit….mintha jelentéktelen lenne, és csak állsz ott, engem figyelve, és azt mondod nem akarsz menni. Maradni akarsz. De nem jössz. Közénk születik a fagyos éjjeli hűvös egyedüllét.
Értetlenül meredsz rám, látom a pillantásodból, hogy a szavaim felfogni sem akarnád. Mintha nem értenéd mit kerestünk ennyi időn át egymás mellett. Mi az ami még összetart, Már magam sem tudom. Talán csak gyáva vagyok én kimondani, talán nem a gyávaság, inkább az, hogy hazugság lenne. Még mindig szeretlek, még mindig veled képzelek el mindent, még mindig érzem a talpamon a melengető homokot ott az óceán parti naplementében, még mindig ki tudnám mondani neked, hogy csak te és örökké. De mondd, hát eddig tart az örökké?
Én vágyom rád. Hát ennyi nem elég? Most nem tudok mást adni, hát ezt sem akarod elfogadni? Ujjaim könyörögnek a szádon rezegve, a szavaknak útját akarva állni, csak abban reménykedve, hogy ez neked elég lesz. De hogy is lehetne elég, mikor nekem sem az? Tüzet akarok oltani egy pohár vízzel ott, ahol egy tó kevés lenne.Lángokban áll az életünk, a házasságunk, minden reményünk. Elporlad minden ha nem teszünk valamit.
Mikor kiejted a nevemet, mikor az arcomhoz ér a kezed, már tudom, hogy bármit is akartam ezzel elérni, nem sikerült. Nem hiszel nekem. Átlátsz rajtam, hisz oly egyszerű. A fejem enyhén mozdul hátra, most én vagyok aki kitérni vágyik a gyengédséged elől. Nem kell, nem ez kell. Hát nem érzed, hogy pusztán lehetőséget akartam keresni beszélni neked? Hogy kell valami amiben feloldódom? Hogy kellesz te is, hogy benned és veled oldódjam fel? Nem érzed. Olyan rideg a pillantásod, olyan kegyetlenül távolra taszít, hogy lassú mozdulattal húzom ki a kezem a kezeid közül. Ne akarj vigasztalni, ne akarj számon kérni. Csak most ne! Már így is pokoli bűntudatom van miattad, ne csináld! Eltolom magamtól a kezed. Ott hagyom a félig kész omlett tésztát a pulton, ott marad az érintetlen narancslé….romjai egy olyan közös reggelinek amikor lehetőségünk lett volna beszélgetni. Már nem számít. Én próbálkozom, annyira próbálkozom, hogy beszélni tudjak veled, de te még ezt a lehetőséget is elveszed.
-Lehet, nem látom magam kívülről. Lehet nem vagyok tökéletes. Soha nem is voltam. Csak te akartál annak látni. Lehet….megrémítelek?- nézek rád furcsán, kicsit talán fájdalmasan ráncolva össze a szemöldököm, ajkaim úgy remegnek, mintha vissza akarnám fogni a sírást. Megbicsaklik a hangom. Pedig nem. Nem erről van szó...egyszerűen csak képtelen vagyok felfogni hogyan juthattunk eddig.Megrázom a fejem és egyszerűen ellépek mellőled. A konyharuhát a pultra dobom a kötényt eloldom magam elől, és az is a pulton végzi.
- Masni! Gyere!- a kutyára figyelek, őt akarom magammal hívni, helyetted. Az apró kis fekete orrú hófehér plüssre emlékeztető jószág felkapja a fejét és csaholva iszkol a lábaim mellé. Ott megáll és visszanéz rád, mintha az engedélyed kérné, vagy mintha nem értené az egészet.Végül amint elindulok, ő is velem jön. Az üvegház felé tartok. Ott hagylak téged a konyhában Szamócával együtt, aki valószínű szintén nem érti őt miért nem hívtam magammal. A szavaid még mindig égetik a mellkasom, a szívemben minden dobbanásban elrejtem a fájdalmat, amit az egész ma reggel okozott. Miért nem tudtam egyszerűen eléd állni, hogy beszélnünk kellene? Nem kértem, hogy velem gyere, nem hívtalak, egyszerűen ott hagytalak, magadra a rémülettel együtt amit én okozok. Pedig tudom, hogy igazad van. Már jó ideje nem az a nő vagyok, akit elvettél. Azt sem tudom most ki vagyok, hogy egyáltalán ki voltam. Talán soha nem is léteztem igazán? Talán egy beszélgetés, a múlt ismerete más megvilágításba helyezne mindent, talán az megoldás lehetne a gondjainkra, de képtelen vagyok azon túllépni, hogy ha tudnál rólam mindent, akkor minden bizonnyal elhagynál. Akkor gyereket sem akarnál. Talán én is ezért nem akarok. Egy gyilkos vagyok, Édes. Jogom van egyáltalán ahhoz, hogy életet adjak egy gyereknek, amikor gyerekként én magam vettem el egyet? Morális csapdába estem, és ahelyett, hogy tőled kérnék segítséget egyedül vergődöm benne.
Masni leül a bejáratnál. Tudja jól, hogy amíg engedélyt nem adok, nem léphet be. Egyelőre azonban nem a jószág köt le, hanem a virágok. A színes és tarka rengeteg amelyek gondozásával hónapok óta több időt töltök mint a házasságunk dédelgetésével. Mindegyik gyönyörű, mindegyik virágba borulva próbál nekem örömöt okozni. Némelyiket tőled kaptam, hogy boldoggá tegyél. Ó Édes, te a puszta léteddel boldoggá teszel! Akkor így volt. És most? Most hirtelen önt el az indulat. Dühös vagyok magamra, amiért otthagytalak, dühös vagyok az elmúlt időszakra amelyen képtelen voltam úrrá lenni. Dühös az éjszakáidra, a nőkre, akik a gondolataidat elrabolják tőlem, dühös a lopott percekre, amik nem nekem jutottak. Igen, féltékeny vagyok! Igen, érdekel mit csinálsz! Igenis érdekel!
Az első cserepet egy hatalmas csattanással vágom a földhöz, a sárga virágok ernyedten keverednek a vizes tőzeggel. Egy rószaszín, egy mályva, a mélybordó, egy püspöklila cserép...egymás után esnek áldozatául a haragomnak. Masni a hátam mögött fájdalmasan nyüszít és a két mancsára támaszkodva rejti el a buksiját. Oda sem mer nézni.
De hiába hullanak a cserepek egymás után a földre, nem csillapodik a dühöm. Azt te tudnád csillapítani. De téged ott hagytalak. A konyhában.

Donna & Flynn

Az élet alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig rabság.

Talán már azelőtt tudom, hogy ez lesz a vége, hogy belekezdenék, hogy a kezem olyan aggódva csúszik feléd. Már a pillanat előtt tudom, hogy nem kellene kimondanom hangosan a gondolataimat, hogy az eddig olyan serényen folytatott strucc politikánk most is ezerszer jobb megoldás lenne, mint kimondani az igazat vagy legalábbis megpróbálni kifejteni a gondjainkat.
Nem kellene különösebb nehézséget okoznia, hogy beszélgessünk, vagy rájöjjünk, hogy éppen mi a probléma, hiszen mindketten ezzel foglalkozunk, nap mint nap találkozunk olyanokkal akik a segítségünkre szorulnak, a tanácsaink segítik át őket egy-egy nehéz helyzeten, mi magunk mégis képtelenek vagyunk beszélni. Magunkba zárkózunk, jó mélyre eltemetjük a problémát, s a sírhelyét meg sem jelöljük. Ironikus, nem gondolod? Hiszen felnőtt emberek vagyunk, házasok, s olyan jól ismerjük egymást, akár a tenyerünket. Tudnunk kellene beszélgetni, tudnunk kellene megoldani a problémánkat, tudnunk kellene átlendülni rajta aztán pedig tovább lépni. Mi mégsem tudunk semmit, csak álszent mosollyal fordítjuk el a fejünket egymástól.
Most is ez történik, te még azelőtt hátrálsz ki a beszélgetésből, hogy elkezdődhetne, távolságtartóan húzódsz hátrább, a kezed olyan hidegen csúszik ki az enyém közül, mintha nem is lett volna sohasem odavaló.
A pillantásom esdekelve csúszik össze a tieddel, könyörög, hogy ne tedd ezt, hogy ne lépj a menekülés göröngyös útjára, hogy ne kényszeríts engem se a távolság megtartására. De már késő, már akkor késő volt amikor reggel felkeltem, már késő beismerni is.
Felsóhajtok, néma lemondással, s ahelyett, hogy feléd nyúlva visszatartanálak, kezeimet védekezően fonom össze a mellkasom előtt.
- Nem úgy értettem.. - Pedig mindketten tudjuk, hogy úgy értettem, hogy az igazság bukott ki az előbb belőlem, s hogy neked ennek megfelelően kellett volna reagálnod. Nem is igazán baj, hogy hárítasz és visszakérdezel, ez is lehetne egyfajta módja annak, hogy megbeszéljük a dolgokat. Tulajdonképpen azt hiszem jót tenne nekünk, ha dühöngenénk egy kicsit, ha a feszültség ami bennünk már hosszú ideje gyülemlik a másikon csattanna.
Csak nézem ahogyan távozol, nézem a feszes, dühös lépteket, s nem teszek semmit. Lesújtva és megtörve állok, lesújtva és megtörve hagyom, hogy felnyaláboljon a hiányod. Szamóca szomorú ábrázattal fekszik le elém, hatalmas kutya szemei értetlenkedve merednek rám. Kirekesztettnek érzi magát.
-Én is így érzem magam most Szamóca. - Sóhajtok föl, s lehajolva megvakargatom a kutyánk fülét, aki erre bánatos farokcsóválással felel.
Idegennek érzem magam a saját lakásunkban, idegennek érzem magam a saját életemben is, idegennek érzem magamat melletted. Akárhogyan is próbálok visszaidézni szép emlékeket, képtelen vagyok most boldog pillanatokat feleleveníteni.
Azt hiszem csalódtam is, inkább magamban, mint benned, de talán egy kicsit benned is.
Csak a hűtőbe helyezem a félig elkészített omlett tésztát, ujjaim hezitálnak a vodkás üveg fölött, s csak magammal némán alkudozva fogok a nyaka köré. Cska egy pohárkával.
A fejem kelletlenül fájdul bele a gondolatba, de én mégis letekerem az üveg kupakját, s ahelyett, hogy pohárba tölteném az alkoholt, a számba folyatom. Végigmarja a torkom, háborogva égeti a gyomrom, az alkohol okozta pillanatnyi kábulatból csak a csörömpölés képes kirántani.
Egyszer, kétszer, harmadszor. Először a szomszédra tippelek, aztán Szamóca kíváncsi természetét követve jutok el hozzád.
Fáj téged így látnom, a szeretett virágaid körében, dühösnek és csalódottnak. Azt hiszem romokban heversz, a káosz amit magad köré teremtettél egyfajta lenyomata lehet a benned rejlő gondolatoknak.
Némán nézlek, nézem ahogyan a virágcserepek egymás után csapódnak a földnek, s csak mikor már a sokadik cserépért nyúlnál akkor lépem át a kutyáink szőrös testét, csak akkor igyekszem feléd, csak akkor kerülök mögéd, s erős mozdulatokkal foglak át hátulról, hogyha küzdenél se szabadulhass szorításomból.
A kezeimmel a könyökhajlatod vonalában húzlak magamhoz, fejemet egészen közel fúrom hozzád, egészen felkészültem a harcias mozdulataidra.
Nem menekülhetsz.
- Tudod, hogy ez nem fog segíteni Donna. Olyan nagyon jól tudod. Beszélnünk kellene.- Erős hangom próbál utat törni dühödön keresztül, próbál közel jutni hozzád. - Vagy legalább egy jót szexelnünk. -  Teszem hozzá elképzelve, hogy pár korty alkohol egészen megrészegíthet.

Flynn & Donna

Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség.

Törött szilánkok, akárcsak a házasságunk elmúlt időszaka. Bárcsak úgy tudnál szeretni a jövőben amennyire én gyűlölöm magam a múltban! Bárcsak látnám előre hogyan reagálnál a szavaimra, bárcsak ismerném a gondolataidat...bárcsak előre tudnék nézni és nem rágódni azon, amit már nem tudok megváltoztatni.Helyette pusztítok. Mindent amit szeretek, ami fontos a számomra, amely boldogságot nyújt az utóbbi időkben nélküled. Nem vagyok egész, félbevágva telnek velem a napok, hiányod oly erősen fúj át, mint egy hordhatatlan télikabátot a jeges decemberi szél. Kereslek a hétköznapokban, és mindig reménykedem a délutánokban, hogy amikor hazatérek még nem leszel itthon. Esténként mégis fáj a nélküled eltöltött megannyi óra, ahogyan most is fáj reggel, ez a kelletlen és keserű ébredés. Mintha csak hálótársak lennénk, barátok, érzelmeiket lepakolt, kiégett szerelmesek. Pedig a szenvedély még megvan, én is vágyom rá, ó ne hidd, hogy csak te vagy telve csordultig vággyal. A pusztításom haragja a tehetetlenségnek szól. Hogy mégsem tudok feléd nyitni, és amikor megpróbálom, de nem úgy sül el ahogyan várom durcás kis gyerekként menekülök.Mit vártam? Hogy magadhoz húzol, hogy úgy teszünk mintha semmi nem történne éppen körülöttünk, és belefulladunk a másik illatába, hogy kicsit felejtsük a sérelmeket? Igen! Tudod ennyi is elég lenne, csak ne kérdezz! Adj, végy el mindent belőlem, nem számít….csak ne faggass! Ám tudom, hogy az együttlét után is ugyanitt lennénk, ugyanígy keresnénk a másikban a problémákra adott lehetséges válaszokat. Kiutat egy olyan útvesztőből amely csak egy irányba halad.
Azt mondtad nem úgy értetted...védekezel látod, nem akarsz megbántani. De éppen ezzel bántasz meg. Hogy féltesz, hogy egyszerűen hagyod, hogy itt vergődjek. Nem nyúltál utánam, nem ölelte át a csuklómat marasztalón a kezed, nem volt erős szorítás, nem voltak szavak, egy halk sóhaj sem, amely visszatartott volna. Igaz, talán abban a pillanatban az sem hatott volna meg. Elengedtél. Ahogyan én engedlek el éjjelente, ahogyan én várlak vissza hajnalban, várva, hogy csendesen mellém fekszel és megnyugtató szuszogásod keveredik a kintről hozott friss éjszakai levegő illatával. Időnként azt képzelem, hogy csak sokáig dolgozol, hogy közben is hozzám vágyakozol vissza. De az idegen karok marasztalnak, feledtetik veled részeg bódulatban, hogy itthon mi vár. Én és a reménytelenül mocskossá feslett életünk. Boldogságunk mely egykor oly gyönyörű volt úgy hever előttünk, mint az apró szirmú fehér orchidea a lábaim előtt: a sárban, törötten.A levegő sípolva jut a tüdőmbe a számolatlanul záporzó cserepek nyomán, a kidöntött kancsóban tápoldatos víz, a zöld korláton át a víz alázúdul, elmosva mindent. Nem tudom mennyi virág esett áldozatul a tehetetlen haragomnak, csak azt, hogy marja a torkom a keserves zokogás. Csak Masni halk nyüsszögését hallom, de nem fordulok meg. Olyan az a kutya, mintha a lelkiismeretem lenne, amely nyugalomra int, én azonban nem tudok megállni. Tudom, hogy hallod a zajt, hallod az egészet, és talán idejössz. Nem tudom, hogy akarom e….bár ha jobban belegondolok, akarom! Akarom, hogy itt legyél, hogy figyelmeztess arra ki vagyok, hogy ki voltam. Szinte nevetségessé válok még magam előtt is.
Kézfejemmel végigkenem az arcom, egy csíkban fekete föld maszatolja a jobb arcom csontjától lefelé az állam irányába. Nem veszem észre, ha észrevenném sem érdekelne. Hajam kócosan és szinte megvadult szőke szélviharként lobog körülöttem, arcom kipirult, a levegőt egyre erősebben kapkodom. Nyúlok a következő cserépért, a kezem már ragadja meg a mályva szín szépséges virágokkal pettyezett csodát, amikor megérzem az érintésed. Határozott, megállásra késztet, bár a bennem maradó ellenállás a mozdulat befejezésére ingerel. De nem csak a kezed ér el, hanem tested melege, ahogyan nekem simulsz hátulról. Elgyengítesz.A cserép a kezemből a földre hullik, a lábunk mellett törik darabokra. Lebénulok a közelségedtől, de a harag még nem múlt el teljesen, még nem fejeztem be amit elkezdtem. A lélegzeted párája kicsapódik a bőrömön. Magamba szívom. Rántok egyet a kezemen, de visszatartasz.
- Eressz!- nyekeregve könyörgöm, de olyan gyenge próbálkozás, hogy inkább csak a kétségbeesés mondatja velem, hogy szinte semmi másra nem vágyom, csak pontosan erre. Fedjük el a gondokat? És mi lesz azután? Számít? Jelen pillanatban talán nem. De nem csupán ez a pillanat van. A következő is. Elutasító voltál, most pedig...vajon csak nekem akarsz jót? Vajon azt hiszed ha megadod amit az előbb szerettem volna, akkor beszélni fogok? Nem tudok rajtad kiigazodni.Még mindig nem tudok menekülni a szorításodból, és egyre kevésbé próbálkozom. Úgyis vissza fogsz húzni. Ez most pont az az idő, amikor nem lesz lehetőségem máshova futni, csak hozzád. Annyira talán lazítasz a szorításodon, amikor megérzed, hogy nem elfutni akarok, csak megfordulni. Feléd. Ott állni, szemben, és rád figyelni. A mellkasom süllyed és emelkedik, még mindig egyenetlen, és ziháló a légzésem. De ennek csak egy része a korábbi harag. A másik részét te váltod ki. Gyűlöllek azért amit teszel velem, és magasztallak pontosan ezért egyszerre. Tudom, hogy minden ami most történik javarészt az én hibám, de még nem jött el az idő, hogy beszélhessek neked róla...nem megy.
Körbepillantok. A földön szerteheverő cserepeken, a lassan permetezőbe kapcsoló automata berendezésen, amely óramű pontossággal indul el, és lassú, fojtogató párával ajándékozza meg az üvegházat. A virágokon ritmikusan csepeg az aláhulló víz, mintha a csípő mozdulna egyenlets ütemmel. A levegőben keveredik kettőnk illata. Az én dühöm és a te kérdésekkel súlyosan megpakolt érzelmeid.Különös, de még soha nem voltunk együtt az üvegházban. Valahogyan itt nem akartam. Ez volt az egyetlen menedékem a mindennapok elől, itt úgy akartam lenni, hogy semmi ne emlékeztessen rád. Most mégis, valamiért görcsösen akarom, hogy minden rád emlékeztessen. Azt akarom, hogy gyötörjön a bűntudat azért is amit megadok neked, és azért is amit megvonok.
Megrázom a fejem. De vajon melyik felvetésedre? Hogy beszéljünk, vagy hogy szeretkezzünk?
- Van bármi, ami el tudja nyomni az összes eddigi éjszakád szagát? El tudja nyomni mások sóhaját? El tudja feledtetni azt, hogy hova jutottunk, Rod? Az előbb én vártam tőled ezt, most te akarod. Lesz valaha olyan, hogy mindketten ugyanakkor és ugyanúgy akarjuk?- kérdések ömlenek eléd ajkaim közül, a szavak a mellkasodon gurulnak végig, a leheletem a nyakad vonalát csiklandozza. Földes kezem felemelem és az arcodon simítok végig. Próbálok higgadni, elveszni a vakító kékségben, amelyben saját tükörképem látom. Úgy olvadok beléd, mintha egy örökre itt maradni vágyó semmi kis humán fosszília lennék. Örök életre benned.
- Én szeretnék. De nem tudok. Miért olyan nehéz ezt megérteni?Adj még időt!- amit már eddig is adtál, és cserébe nem kaptál semmit. Tudom, édesem, tudom.
Mondanám, hogy ne menj el, hogy ne hagyj magamra éjjelente, de végül csak állok, figyellek, és kétségbeesve kapaszkodom beléd. Kezem aláhullik, kettőnk közé. Tehetetlen báb vagyok a saját házasságomban, ott ahol korábban ugyanezzel a mozdulattal toltalak a falnak, és lábaim úgy szorítottak rád, hogy képtelen voltál az édes rabigából szabadulni.
Vajon bármire is megoldás lenne ha most ugyanezt tenném? A szemeimben ott az akarat, csak a testem nem engedelmeskedik. Segíts! Segíts feloldani a gátlásokat.
Valahogy...

Donna & Flynn

Az élet alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig rabság.

Egyre csak szorítalak és szorítalak magamhoz, hogy hiába küzdj ellen, még véletlenül se szabadulhass az ölelésemből. De nem olyan meghitt forró ölelés ez amire mindkettőnknek nagy szüksége lenne, inkább olyan szeretetteljesen csitító, mint ahogyan csak az képes ölelni aki rosszabb napokat is megélt már veled. Inkább visszafogás ez, mint igazi ölelés, így próbállak csitítani, jól lehet hagynom kellene, hogy kitombold magad. Hagyhatnám, hogy mindent tönkretégy magad körül, csakhogy később még inkább elzárkózhass üvegházad menedékébe s még távolabb maradhass tőlem.
Talán ez a  hátsószándék vezérel, talán csak én is arra vágyom amire te: Mondom ki határozottan, s a kérésed ellenére nem eresztelek el, szorosan foglak át, beleveszek az illatodba, beleveszek a mozdulataid hevességébe, beleveszek a pillanatba, ahogyan a tested elfeszül tőlem aztán újra közel simul.
Félre ne érts, semmilyen szexuális felindultság nincs most bennem, férjként ölellek most, nem vágyait hajszoló férfiként.
- Nem. -  Mondok határozottan ellent neked. Nem ereszthetlek el, nem hagyhatom, hogy hatalmasabb szakadék kerüljön kettőnk közé, mint amekkora már így is van. Férfiként az én feladatom az, hogy összetartsam a családunkat és megteremtsem a békét, jelen pillanatban viszont úgy érzem, hogy már régen kudarcot vallottam.
Hagyom, hogy a kezeim között megfordulj, hagyom, hogy a pillantásom azért lecsússzon a felsőd vonalára, hagyom, hogy elhitessem magammal a szex bármire képes. Hiszen valahol valakitől azt hallottam házasságokat lehet megmenteni egy jó együtt léttel. Nem kellene nekünk is kipróbálnunk? Nem kellene még tovább próbálkoznunk?
A szemedbe nézek, ahelyett, hogy a támadásodat hallva kihátrálnék, egyenesen belebámulok az ismerős szempárba, egészen mélabúsan nézek bele előbb az egyik, majd a másik lélektükrödbe. Az egyik kezemmel elengedlek, azt hiszem mostanra már biztos lehetek benne, hogy nem tombolsz tovább, és fáradt belenyugvással túrok bele a hajamba. Talán kicsit már túl hosszúra nőtt.
- Te képes lehetsz rá Donna. -  Nem kertelek, nem hazudtollak meg, nem tagadom, hogy hányan simulnak hozzám az éjszakázásaim során, nem akarlak biztosítani afelől, hogy nem nézek rá más nőre. Minek hazudjak neked? Pont neked?
Persze nem vagyok büszke rá, de azt hiszem te löktél bele ebbe a szakadékba, amikor egyik pillanatról a másikra ajtókat zártál be előttem, s hiába dörömböltem, sosem nyitottad ki őket, mintha csak elvesztetted volna a kulcsot.
- Téged akarlak bébi, de megrémiszt, hogy te nem akarsz engem. Nem hibáztathatsz csakis engem. Egyszerűen nem teheted. -  Hiszen férfi vagyok, s férfiként szükségem van arra, hogy nő legyél mellettem, hogy ne csak feleségként jelenj meg az életemben, ne csak a társamként funkcionálj, hanem a szeretőmként is.
- Már nem tekintesz rám úgy, mint azelőtt, igaz? Már nem vagyok az a férfi a szemedben aki egykor voltam, ugye? -   Csalódott pillantásommal téged kereslek, a tenyerem tartása a derekadon kissé megereszkedik, de még mindig nem képes elengedni téged. - Nem számít, hogy egyszerre akarjuk-e, csak akarnunk kell, de azt hiszem én nem érzem ezt felőled. -  Hatalmas sóhajt hallatok. - Talán egyszerűbb lenne ha egy kicsit elköltöznék, nem gondolod? Talán akkor végig gondolhatnánk, hogy mire vágyunk igazán. Talán úgy lenne elég időd eldönteni, hogy megnyílsz-e a férjednek vagy sem.-  Egy kicsit azt hiszem szemrehányóan sikeredett, pedig nem ez volt a célom vele, egyszerűen csak azt akarom, hogy merj lépni mellettem.

Flynn & Donna

Az elhallgatás éppen olyan bénító, mint az őszinteség.

Nem kell a ragaszkodó, nyugtatni próbáló ölelésed. Nem kell a csendesség. Most nem.Mégis elbújok benne, minta utolsó mentsváram lenne. A dühömet, mit a földön szétszórt cserepek jeleznek hagyom beleveszni a mozdulataidba, amelyek megakasztanak és arra késztetnek, hogy hozzád forduljak. Nem hagysz menekülési utat, nem engeded, hogy elfussak, igaz talán jobb ez így. Bele kellene végre törődnöm, hogy vagy magyarázatot adok a helyenként irracionális viselkedésemre, vagy egyszerűen elzárom az utolsó lehetőséget is előled, ezzel pedig szépen lassan halálra ítélem a házasságunkat.Nem akarlak elveszíteni. Hát nem látod, nem érzed, nem akarod meghallani a hangomból? Abból a dacosból, abból az önérzetesből? Nem látod hogy remeg meg alsó ajkam húsa, mely ugyanígy követeli a csókod ahogyan most  csak lemondón biggyesztem le, és szuszogva csillapítom szívem lázas kalapálását?Előled kortyolom a levegőt. Neked. Figyellek, és a szavaid magamba szívom. Én lennék csak képes rá? Én aki elüldöz? Mondd hogyan? Húzzalak vissza amikor indulni készülsz? Mondjam azt, hogy ne menj, hanem maradj velem? Hogyan tehetném ezt édesem, amikor minden áldott alkalommal, amikor maradnál csak kérdezel a tekinteteddel is. Olyan kérdéseket, amikre nem vagyok kész válaszolni. Talán soha nem is leszek. Hosszú időbe telt, amíg eljutottam arra a pontra, hogy olyasmire építettük a házasságunkat, aminek ingatag alapjai voltak. Úgy fészkelte be magát a titok és a hazugság általam, mint egy korhadt fát emésztő szúraj. Csontig hatol a fájdalom, jégkék szemeidben fürdőzve olvaszt tüzet a kérlelő lélektükör. Segítséget várok ott ahol neked is pontosan erre van szükséged. Tőlem. És én nem tudom megadni. Hiába hiszed.
Nem is próbálsz tagadni, mintha szótlanul a szememre vetnéd, hogy mindez egyedül az én bűnöm. Viseljem, hurcoljam, nélküled. Nem tagadod, meg sem próbálsz hazugságok mögé bújni. Büntetsz a féltékenység hiányáért. Pedig tudod, hogy az vagyok. Hogy beledöglök, hogy elképzelem és nem tudok átlépni rajta. Belefáradok, hogy mindig várlak haza, és szépen lassan én is arra az útra lépek amelyen te jársz. Ellenkező az irány, mégis oly hasonló. Szerelemért esdekelve másoknál keressük a gyönyört. Mégis minden ölelésben te bukkansz fel, az illatod pillanatnyi ködbe burkolózik, hogy aztán elhamvadjon az idegen sóhajokban.
A kérdéseid zápora elém hullik, apró tócsába áll össze, könnytelen szemeim emelem rád és megrázom a fejemet.
- Nem. Nem miattad. Én vagyok más. Mindig is az voltam.- sóhajtok, majd érzem a kezed ernyedéséből, hogy feladni készülsz. Testileg sem akarsz már visszafogni, igaz én sem akarok már törni és zúzni. Körbepillanatva csak azt látom, hogy pontosan úgy fest eddigi menedékem, ahogyan a lelkemben elvonult vihar után a tökéletes káosz. Viharvert a kapcsolatunk, a házasságunk soha nem látott mélyponton. Fáradt vagyok tovább küzdeni, és érzem, hogy menni akarsz. Levegőre vágysz, miközben mellettem akarsz ébredni. Távolságra, miközben örökkön visszahoznának a lépteid. Mert a hiány úgy tölt ki mindkettőnket, akár a repedezett falak között megbúvó évek óta lerakodó puha moha.
A derekamon pihenő kezedre vezetem a sajátomat, majd megfogom és magam elé húzom. Óvatosan emelem az ajkaimhoz, szétnyitom a tenyered, és aprót csókolok bele. Egyetlen csókot zárok bele. Talán az utolsót. Őrizd, vigyázz rá!
- Talán ez az egyetlen járható út. Én nem akarlak gyötörni Rod. Nem akarom, hogy mindazért amit teszel miattam legyen bűntudatod...szeretlek annyira, hogy elengedjelek, és akarlak annyira, hogy ebbe kicsit belehaljak. Nem egyszerre és nem egyformán akarjuk ezt az egészet. Máskor mindenre megoldás volt egy jó epertorta, pár pohár pezsgő és valami andalító blues. Máskor mindenre megoldás volt, hogy együtt lehettünk. Testben és felolvadva az együttlétben a lelkünk is megnyugodott. De akkor még nem volt ennyi hordalék rajtunk. Én pedig most még képtelen vagyok ezt feloldani. Még akkor sem ha ennek az lesz a következménye, hogy…- elhallgatok. Látod a szavakat is elnyelem, mert ha nem mondom ki, talán meg sem történik. Úgy igazán.Sóhajtok. És megfordulni készülök, kezed hagyom kettőnk közé lehullani, és minden porcikám azért könyörög, hogy ne fogj vissza. A földre guggolok és rendezgetni kezdem a lehullott virágokat. A cserepeket, a nagyobb darabokat odébb teszem, így nézek vissza rád.
- Hova fogsz menni?- tudom, hogy van hova. Ott a lakásunk a belvárosban, amit szinte nem is használunk. Ostoba kis szerepjátékaink egyikeként vásároltuk, mintha megint el akarnánk játszani, hogy idegenek vagyunk egymás számára, akik most keverednek össze először...talán valami ilyesmi tenne most jót nekünk. Egy új élet, egy tiszta lap, egy hely ahol azt érezzük, hogy meg sem történtek az előző évek, mégis úgy hangolódunk a másikra, olyan egyszerű gyönyörűséggel ahogyan a legelején. A befejezett félmondatokban, a hawaii éjszakák nehéz, virágillatú ködében...bárcsak visszamehetnék oda veled. De lehet nélküled, hogy az emlékekből gyűjtsek erőt.
- És a srácokkal mi legyen?- pillantok a két kutyára, akik most, hogy megérezték róluk van szó, és talán nem a legjobb közegében a beszélgetésnek farkcsóválva pattannak négy lábra, és csóválják a farkukat. Szamóca közelebb merészkedik, Masni szorosan mögötte, a nyomában, de egy centire sem előzve meg a másikat. Nem jönnek látszólag beljebb, de Szamóca igen diszkréten araszol. Téged néz, tőled várja a választ, noha a kérdés az én számból hangzott el.Elnézve őket éppúgy fájna egymástól elválasztani a jószágokat, ahogyan nekünk lesz ugyanez, ugyanígy keserű.
- Masnit szeretném mindenképpen. Szamóca viszont megbolondulna nélküled.- jelentem ki, miközben felegyenesedem, és összeütöm a két tenyerem, hogy a  földet leseperjem róla. Én is meg fogok ami azt illeti.
A takarítás itt várhat, az, hogy eldöntsük hogyan tovább, az viszont nem. Elengednem kellene téged, tudom, hogy ez az egyetlen, hogy feloldjam benned a lelkiismeretfurdalást, és azt is tudom, hogy ennek egyenes következménye lesz, hogy ha nem történik valami, valami csoda, akkor a távolság végképp felemészt majd bennünket. Sok dolgot kibírt a kapcsolatunk. Vajon  ezt is ki fogja bírni? Nem tudok lemondani rólad,a  szavaim mégis megteszik, bár soha nem érzett szúró fájdalmat érzek a nyelőcsövemben, amikor kimondom őket. Gombóccá áll össze, és egyre erőteljesebben kapaszkodik a szemeim felé.
- Rod….én csak...csak egyszerűen nem az vagyok, akinek hittél ennyi időn át. És nem tudom mennyire tudnám elviselni, ha az igazság távol taszítana tőlem. Még ennél is távolabb.- annyira szeretném neked elmondani. Talán az utolsó lehetőségem, talán nem lesz több. Nem lesz több ilyen reggel, de olyan sem amilyen mindig is volt. A kapcsolatok idővel átalakulnak, megélnek millió hullámvölgyet és ki is lábalnak belőle...a kapcsolatok amelyek elég erősek, hogy a szerelmet ragaszkodó szeretetté érleljék bármin túllépnek...csak el kell jutni oda, hogy beismerjük a hibáinkat. Azt hiszem mi még mindig a szenvedélybe kapaszkodunk, a szerelem fel nem foghatóan erős érzésébe, amely az idők alatt nem halványult, de nem kezdett még átalakulni sem. Én még nem tudok rád szeretettel tekinteni. Én még akarlak, mérhetetlen vággyal.
- A két barna bőrönd a padláson van. Kicsit le kell majd porolni de a célnak megfelel.- lassan, és fájdalmasan ejtem ki a szavakat, miközben legbelül kaparom a távolságtartásom falát, körmeim véresen törnek le, a hangom elcsukló ordítás, hogy visszatartsalak. Kiszakítani akarom mindezt magamból, de nem megy.
S ha megkérdeznéd valóban ezt akarom e, a fejem ráznám. Nem ezt akarom. Én téged akarlak. Mint rég...mint egykor...mint abban a kopott falú, klórillatú motelszobában, mint azon a parti fövenyen hajnalban üres, daraquiri illatú poharakkal...mint az esőben tangót táncolva...téged. De úgy mosódsz el, ahogyan a könnyeim, amelyek belül hullnak csak el. Csendesen.

Donna & Flynn

Az élet alkalmazkodás, az alkalmazkodás pedig rabság.

Az ölelésemben olyanná válsz, mint egy jégkirálynő, merev vagy és feszélyezett. Többé már azt hiszem nem old föl téged a karjaim biztonságos menedéke, többé azt hiszem már nem gondolod azt, hogy a karjaim igazi menedéket nyújthatnak neked. Talán ténylegesen idegenné válok a számodra, akinek az érintése nem okoz mást csak kellemetlen feszélyezettséget. Ettől kényelmetlenné válik minden mozdulat, kényelmetlenné válik a karom a tested körül, olyan, mintha idegen férfiként fognék át egy idegen nőt aki nem vágyik a társaságomra. Csakhogy te nem vagy idegen nő, elméletileg a tenyeremnél is jobban ismerlek, gyakorlatilag lassan már azt sem tudom, hogy ki vagy te és kivé változtam én melletted. Egy üres férfi lettem aki szabadidejében alkoholt iszik és más nők társaságában keresi a vigaszt. Hát nem veszed észre, hogy nem vágyom másra? Hát nem egyértelmű, hogy mindenki közül én csak téged akarlak? Te miért nem akarsz viszont? Mi változott, hogy ezt érdemlem? Mi változott, hogy ezt érdemeljük?
Kérdezni akarlak, tények elé állítani, de még én magam sem vagyok képes belátni a magunkban és egymásban okozott károk mértékét. Mi van akkor ha kiderül, hogy én rontottam el? Mi lesz akkor ha rájövök, hogy ez ténylegesen az én hibám? Hogy én változtattalak egy szigorú, távolságtartó feleséggé? Vajon tudnék-e együtt élni a gondolattal? S mi van akkor ha kiderül, hogy többé már nem engem szeretsz, hanem valaki más rabolta el a szíved? Meg tudnék bocsátani neked? Meg tudnám állni, hogy ne eredjek a férfi nyomába és verjem péppé? Tudnék-e akkor racionális, felnőtt férfiként gondolkodni?
Így hát csak némán hagyom kezeimet lehullani rólad, hagyom, hogy eltávolodj, hogy a közelséged hiánya hatalmas súlyként szakadjon a vállamra. Csak nézlek ahogyan biztonságos távolba húzódsz és végtelenül szomorúvá változom.
- A más lehet különleges is. - Azt hiszem még mindig szeretném veled elhitetni, hogy lehetnénk rendben is, azt hiszem még mindig szeretném elhinni, hogy minden rendbe jöhet.
Egy pillanatra átkozom magamat, hogy reggel a konyhában nem feküdtem le veled, ha megtettem volna, most nem így állnánk egymás előtt, most nem terveznénk a különválást. De vajon meddig húzhattuk volna még az időt? Hány reggelünk telt volna hazugságok között, s hány éjszakán keresztül játszottuk volna még ugyan azt a szerepjátékot?
Valahogyan máshogyan képzeltem ezt a jelenetet. Valahogy úgy, hogy te majd visszatartasz, hogy egy kicsit marasztalsz. Úgy képzeltem, hogy a pillantásod szomorúvá válik, és az ajkaid csalódottan hajlanak majd lefelé. Úgy hittem, hogy a tested az enyémnek simul majd, úgy akarsz visszatartani.
Ehelyett, csak pár lépés távolságból nézel rám, tekintetedből nem tudnék különösképpen semmit sem kiolvasni.
- Mikor váltunk ilyenné Donna? Mikor váltunk ennyire érzéktelenné a másik iránt? Mikor változott a házasságunk egy kihűlt otthonná? Miért nem elég már a pezsgő és a bluse, miért nem elég feloldódnunk testben és lélekben egyaránt? Te miért nem jársz előttem fehérneműben, miért nem hagyod, hogy nőként lássalak? És én miért felejtem el, hogy milyen is igazán férfinak leni, miért nem küzdök érted teljesen? -  Csalódottságom át üt a szavakon, s ugyan minden kérdést felteszek amire választ szeretnék kapni, igazán egyik sem megválaszolandó. Hiszen nem tudhatjuk mi történt, egyszerűen egyszer csak megtörtént, s onnantól minden megváltozott.
Csak megrántom a vállamat. Fogalmam sincsen. Azt hiszem nem akarok a belvárosi lakásunkba menni ahol minden kettőnkre emlékeztet. Nem akarom az illatodat érezni és a közös ágyunkban aludni. Nem akarom látni a közös képeket.
- Talán kiveszek majd egy hotelszobát. -  Valószínűleg így lesz, egy hotelszobát amit majd a takarítónő takarít helyettem, ahol semmi nem fog rád emlékeztetni, mintha csak nem is léteznél. Erre lenne szükségem, egy kicsit felejtnei, de én magam is jól tudom, hogy nem menne. Soha nem tudnék nem rád gondolni, soha nem tudnálak kizárni az életemből. Egyszerűen nem menne.
A kutyákra nézek, s csak érdektelen megrántom a vállamat. Kit érdekelnek most, hogy minden szétesik körülöttünk?
- Nem tudom, hogy találok-e olyan helyet ahova vihetném magammal. Ameddig nem tudom hova megyek addig itt hagyom. -   Hallgasd csak a nyüzsögését ahogy siránkozva vár. Hirtelenjében túl dühös leszek rád, hirtelenjében rád akarok terhelni minden vádat. Pedig ehhez ketten kellettünk.
Hitetlenkedve pillantok rád, karjaimat tüntetőleg összefonom a mellkasom előtt.
- Ugyan Donna? Hiszen, hogy kerülhetnénk még ennél is távolabb egymástól? -   Csóválom dühös csalódottsággal a fejemet. - Oké, akkor én.. azt hiszem összepakolok. -   S téged megkerülve dühös indulattal indulok meg a padlás felé. Ami egykoron szép volt köztünk, mostanra már teljesen megromlott.