Az ember lánya – főleg akkor, ha New York-i – hajlamos azt gondolni, hogy márpedig vele az égvilágon semmi baj nem történhet este. A híradó mindig csak túloz, és különben is, attól még, hogy más belesétál egy csapdába, és a nők éjszaka veszélynek vannak kitéve, velünk ez egyszerűen nem eshet meg. Soha nem volt még hasonló, és nem is lesz, meg amúgy is tudunk vigyázni magunkra, akár foggal-körömmel harcolva, ha meg kell védeni a saját testi épségünket.
Nos, én is ebbe a hibába estem, hangoztatva a naiv elgondolásomat már nem egyszer. Egyáltalán nem zavart, hogy a kolléganőm végül az utolsó pillanatban közölte, hogy késik legalább egy órát abból a buliból, amit megbeszéltünk. Mivel a találkozási pontunk a neki megfelelő metrómegállónál lett volna, ezért a klubhoz vezető utat a Central Parkon át kellett megtennem. Együtt ezzel semmi probléma nem is lett volna, egyedül viszont egy kicsit már rizikósabbnak tűnt. Már csak azért is, mert a park veszélyes este, ráadásul én meg elég lengén öltöztem, ahogyan az egy ilyen eseményhez szokás. Ez persze néhány futóbolondnak felhívás lehet keringőre.
Éppen átvágtam az egyik sétányon, amikor az árnyékban valaki megmozdult. Pont a fák alatt szobrozott, ahová csak szűrten ért el a lámpák fénye, én meg mire észbe kaptam, már késő volt. A szívem abban a pillanatban bedobbant, de bátorság ide, vagy oda, azért a nőkben van egy egészséges fajta félelem az ilyen esetekben. Legalábbis akkor, ha nem ostoba az illető. Én szerettem azt gondolni magamról, hogy a kissé laza és szórakozott természetem ellenére sem ejtettek teljesen a fejemre.
- Kiscicám, olyan magányosnak tűnsz. Felvidítsalak? – heherészett az orra alatt, mintha baromira humoros lenne. Nem találtam annak, és ezt valószínűleg a grimaszba forduló vonásaim vele is tudatták, az illuminált állapota ellenére is.
- Nem szükséges, köszönöm! Sietek! – közöltem, és szedtem is a lábaimat, amennyire tudtam a magas sarkakon. Túl ritkán viseltem ilyesmit, mások bezzeg még maratont is képesek voltak lefutni benne. Ki érti ezt?
- Ugyan már! Mit hordod úgy fent az orrod? – utánam eredt, megszaporázva a lépteit. Hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy elég gyorsan képes vagyok-e levenni a szandálomat, és ha igen, akkor a szemébe állítsam a sarkakat, vagy inkább fussak át a biztonságot jelentő utcára a kapun át.
- A vőlegényem bármelyik pillanatban itt lehet, úgyhogy… - nagyot mondtam, és abban a pillanatban már meg is bántam, ugyanis újabb nevetés volt a válasz. Fenébe! Valószínűleg túl átlátszó volt, amit mentőövként szerettem volna használni.
- Persze, a vőlegényed! – dörgölte az ismeretlen az orrom alá, hogy ő bizony egy szavamat sem hiszi. Nem hibáztattam, én sem hittem volna el. És különben is, hogyan lehetett volna akkora szerencsém, hogy ez egyáltalán beváljon?
Ám Fortuna lehet, hogy mégiscsak a kegyeibe fogadott, amikor nem olyan messze tőlem, egy jól szituáltnak tűnő férfi baktatott éppen a mi irányunkba.
- Derek, na végre! – integettem hevesen, és még az sem érdekelt, ha az ismeretlen nem reagál semmit. Az engem követő még hihette azt, hogy tényleg hozzá igyekeztem. – Már azt hittem, hogy sosem érsz ide! – valószínűleg mostanra a másik férfinak is leeshetett, hogy neki beszélek, ugyanis közel s távol nem volt rajtunk kívül más. – Máris késésben vagyunk, gyere! – mire odaértem hozzá, már nem volt kérdés, hogy mit fogok tenni. Olyan gyorsan ragadtam meg a kezét, mikor odaértem hozzá, és csókoltam szájon, hogy arra se legyen ideje, hogy ellépjen tőlem és megakadályozzon.
Hallottam mögöttem a szitkozódást, és érzékeltem, hogy a zaklatóm tovább állt egészen hamar, de addig nem mertem elhúzódni, amíg el nem némultak a közelből a léptei.
- Istenem, nagyon sajnálom, de… az életemet mentette meg! – kezdtem szabadkozni egyből, keresve az ismeretlen hősöm tekintetét.

Tudom én, hogy elég hatásos belépőket tudok rittyenteni, de így még sohasem támadtam le senkit. Ennyire azért még én sem szoktam rámenős lenni, hiába nem kell félteni, ha valamit el szeretnék érni. Az volt a szerencsém, hogy ismeretlen hősöm valószínűleg elég gyorsan kapcsolt – vagy csak annyira meglepődött, hogy minden kiment a fejéből -, mert a zaklatóm úgy gondolta, hogy ideje tovább állnia. Esküszöm, hogy mostantól soha többé nem fogok egyedül bóklászni a sötétben, csakis taxival közlekedek majd, ha ilyen helyzet alakul ki. Bár, lehet akkor is leszólított volna, ha a kolléganőmmel vagyok.
- Köszönöm, igazán lekötelezel vele! – megkönnyebbülten görbültek széles mosolyra az ajkaim, mivel a férfi nem akadt ki teljesen. Sőt, úgy tűnt, hogy még mulatságosnak is találta. Tényleg szerencsés vagyok, hogy nem egy karót nyelt valakit sodort ma este elém a sors, hanem egy olyan embert, aki partner volt az általam megkomponált jelenetben.
- Igazából egy filmből… vagyis inkább sok filmből vettem az ötletet. – nevettem el magam. – Még sohasem történt velem ilyen, és ez tűnt az egyetlen kivitelezhető megoldásnak. Ha nem jössz erre, fogalmam sincs, hogy mi történt volna! – mondtam őszintén, máris adva önmagam a túlzásba vitt beszéddel. Egy egészen kicsit azért lehet hogy még mindig zavarban voltam, de ki hibáztathatna ezért? Ráadásul, ahogy így jobban megnéztem magamnak, még volt olyan mázlim, hogy egy helyes, kékszemű megmentőre tettem szert.
- Nincs még túl késő a vacsorához? – billentettem oldalra kérdőn a fejemet, whisky-szín íriszeim nevetősen csillogtak a sötét ellenére is. – Egyébként ezek után szerintem én tartozom neked minimum egy itallal! – ajánlottam fel. Nem tudtam, hogy ő mennyire mondta komolyan, és mennyi poén volt a szavai mögött, de az egészen biztos, hogy én tényleg szerettem volna meghálálni a közreműködését. – Arrafelé igyekeztem, egy szórakozóhelyre. – mutattam el a park egyik kijáratának irányába, amerre távozni szándékoztam eredetileg.