The day that I met you The world had just spit me out On my way to the bottom Sure I'd never be found. Then you saw me for me Made me believe in myself On the day that I met you It all turned around.

Anthony & Felicity

– Akkor úgy fest, mindketten idegen terepre tévedtünk, mert én meg állandóan össze-vissza beszélek, és folyton szóval tartok másokat, most meg, látja... – könnyed kacagással a fülemig húzom a vállaimat, de nem szégyenkezem; egyszerű, lányosan szégyenlős gesztus ez, sokat, túl sokat is sejtető talán. Ember hasznot még nem húzott abból, ha be nem áll a szája, de jelenleg, amikor képtelen vagyok egybefüggő, icipicit is értelmes mondatokat alkotni, annyira elmondhatatlanul vágyom rá! Még a lesújtó szemforgatásokra, a pöffeszkedő szusszanásokra is, őszintén, komolyan... jó, nem annyira komolyan, mert ha valóban akarnék, azokat Tőle is kaphatnék, ehelyett olyan erővel igyekszem nem hülyét csinálni magamból, hogy ettől tűnök komplett idiótának.
– Hát, soha kevésbé lelkes közönséget nem kívánnék magamnak ezek után. Igen magasra tette a lécet! – cinkos pimaszsággal nem is annyira billentem, mint inkább bökök a mellkasa felé az ecset végével; csakhogy van ebben a mozdulatban valami elbizakodottan direkt, már-már túlzottan kacér és kihívó, amitől idegesen kiegyenesített gerinccel, egész lényemben zsibongva fordítom vissza saját magamra a csuklómat. Kezeim egymásba gabalyított ujjakkal, erőtlenül pihennek meg a szegycsontom felett, mosolygok, de azt is olyan sután, mint amilyen bugyután zúgtam keresztül-kasul az imént a végtelen hosszán megannyi buktatót felállított egynéhány másodpercen.
Hálás vagyok, amiért kérdésével feladatot ad – összecsípve ajkaimat, valahová a válla, felkarja magasságára eresztve a tekintetemet szánok némi időt a gondolkodásra.
– Nem is tudom... önmagában, szerintem, a tehetség még senkit nem repített a csillagos égig, de biztos, hogy menetjegynek tökéletes az oda vezető útra – elbizakodott mosolyomat egy pillanat csupán, hogy kétkedő grimasz váltsa fel. – Mondjuk nem, nem egészen... Inkább elsőosztályú különbözet, mert anélkül is eljuthatunk A-ból B-be, csak hát, na... olyan fapados lesz nélküle az élmény. Érti, hogy értem? – repdeső szempilláim élénken verdesnek, vonásaimat, hogy rájövök, lehet még én se értem teljesen, miről is hadováltam, halk nevetés rántja össze. Elcsendesült fizimiskával fürkészem az arcát, mire a szabadkozása végére ér, finom engedékenységgel vonom fel a vállam. – Szerintem én se értem, de az se feltétlenül, aki csinálja, és ez teljesen oké. Mármint... nem biztos, hogy mindennek van konkrét, megmagyarázható értelme. Van, hogy a művész csak hangulatot, érzést akar ébreszteni az emberekben. Még a viszolygás is egy érzés... – osztom meg vele bizalmasan elsuttogott hangon, ezzel a legkevésbé se professzionális hozzáállásommal felbujtva és bűntársammá fogadva. Igen, én elméletileg egy magasan képzett művész...szerű ember vagyok; tudom, mert megtanították, mit kell keresnem, hogy a csodásan komponált rétegeket felboncolva eljussak a műremek velejéig, az ecsetet vezető legrejtettebb okokig, még ha amit ott találok, lehet csak egy beleerőltetett magyarázata is a semminek. Számomra idegen, hogy értésemnek jelét adva fellengzős álldörzsölgetéssel és a szemöldökömet ráncolva hümmögjek a festmények előtt, gondolkodva, hogy tudnám elég körmönfontan megfogalmazni, mit, és azt miért látom, hogy aztán lehetőleg minél nagyobb köztiszteletnek örvendhessek, amiért jól megmondtam.
– Nemrég azt mondta, ha nem is ezekkel a szavakkal, hogy nem szokott csak úgy „csacsogni”, de most mégis... jó, nem egy Indiana Jones-féle kalandfilm, ezt azért lássuk be, de egy szokatlan dolgot fedez fel éppen, nem? – nógatom lágy mosollyal. – Nekem ez egész kalandornak tűnik! – szembesítem buzgón, ahogy levakarhatatlanul a babonázó, kék íriszeibe kapaszkodva figyelem – lehetetlen volna nem engedelmeskednem a huncutul ingerlő kísértésnek, hiába nem tudom, az agyam primitív akaratának szüleménye csupán, vagy felőle érkezik olyan ellenálhatatlanul? Miért boldogít ezzel a megmagyarázhatatlan, abszurd jó érzéssel, hogy pont ma, pont itt gondolta, hogy ki kell lépnie a komfortzónájából? Ijesztő a rám gyakorolt hatása, holott még a nevét se tudom, nem, hogy bármi mást róla...
A földnek szegezett látóterembe kúszik a ráfröccsent pöttyel az eleganciájától fosztott cipője, de a bőröm alatt serkent, egészen a tarkóm idegeiig vándorló csiklandós melegség annál is hamarabb üzen az enyhe közelségéről. Illatfelhőt, piszkosul maszkulin aromákat hoz a mozdulata; felületes levegőt veszek csupán, azt remélve, ha nem szívom le teljesen, tovább érezhetem. Fájdalmasan nagyot nyelek, komótosan, de hogy ne legyen túl nyilvánvaló, el-elvándorló figyelemmel végig bandukol rajta a tekintetem. Vajon mások is szokták érezni a tanácstalanságát annak, hová is kéne nézniük a másikon, melyik szemét kémleljék, hogy ne tűnjenek totálisan háborodottnak a kettő közt ide-oda kapkodott fókusszal, vagy mindenki más normális? Kedvem lenne rákérdezni, milyen tekintetben gondolja, hogy „sok volt”, de nem akarom, hogy úgy érezze, igazolnia kell magát, vagy mentegetnie engem. Aztán meg olyan bájosan idegen a kiállásától a fiatalok trendjére tett említése, hogy azon kapom magam, az arca finom barázdái között keresem a választ arra, vajon hány éves lehet? Valamivel idősebb, mint én, ez látszik – nem, mert ráncos volna, vagy feltűnően őszülne, véletlenül sem! Az egész lénye, kisugárzása veszettül szikár, határozott, már-már tiszteletreméltó, lerí, mennyire kifinomult és összeszedett. Mint aki tökéletesen tisztában van magával, és főként, mint aki már elért dolgokat az életben. Na már most nem kizárt, hogy én csinálom rosszul, de amennyire tudom, ezek egyike se jellemzi az én korosztályomat; bár sose lehessen tudni. Ettől fogva bármelyik lehetek, elrettentő épp úgy, mint tökéletes iskolapélda.
– Na jó, hát akkor már csak muszájból is vállalnám, hogy kettőnk helyett szórakozzak! – és mintha a fene nagy előzékenységemet igazolnám, szívélyes mosollyal, szemeimben villanó rafinált csillogással pislogok fel rá. Felfoghatatlan, mennyire élénkít – a vidám nevetése éppúgy, mint a folytatás érdekében tett kezdeményezései.
– Hm... nekem úgy tűnik, mégiscsak jó szemüvege van a groteszkhez – piszmogom vicceskedve. Mosolyra fakaszt, mennyire zavartalan és nyílt testbeszéddel vállalja, nem törődik a körülöttünk cammogókkal. Én se tettem se eddig, se ezután, mikor az ujjai kézfejem köré simulnak, az az átható, jégkék szempár pedig úgy vizslat, hogy lehetetlen felfognom azt is, létezik a külvilág, nemhogy még foglalkozzak is vele...

---

Mint egy izgatottságtól bezsongott gyerek, egyik lábamról a másikra billentem a súlyomat, és ha már megengedhetem magamnak, mert leköti a „keresd a különbségeket” játék, elrévedek arcának hívogató jellegzetességeiben. Fogaim közé csípem az ecset végét, ahogy elképzelem, hogy kívánkozna vászonra az az erőteljesen ívelt arccsont, a már szinte szúrós állkapocs... milyen színekből keverném ki bőrének, vékony ajkainak tónusát, miként tüntetném fel borostájának a fény keltette csillogását, és hogy próbálkoznék meg vele, hogy megközelítsem szemeinek letaglózó világoskékjét. Nem is tudnám addig nézni, hogy ne jöjjek tőle zavarba, mint teszem azt, mikor felismerem, már nem annyira a vásznakon, mint inkább felém kalandozik a pillantása. Én meg állok itt a bárgyú vigyorommal, mint valami eszelős...
– Ezek a spontán reakciók nem csak, hogy beszédesebbek és hitelesebbek, sokkal többet is jelentenek – szelíd mosollyal, hasonló hanghordozással bizonygatom egy lépéssel közelebb kúszva hozzá és a kettőnk közé emelt italhoz, amit úgy veszek át, hogy közben lehetetlen nem hozzáérnem a bőréhez, és megfigyelnem a zongoristaujjakban végződő irdatlanul szép kezét. Valahogy még ez is lehengerlő, komolyan... – Köszönöm... – duruzsolom lekötelezetten az elviteles pohár szájára; nagyobb, kifejezőbb hálára nem futja, miután az idézett szövegtől nem csak, hogy a levegő, a szó is bennreked – előbbi a rekeszizmomat feszíti, utóbbira pedig minden bizonnyal rácsapódott a gégefedő. Megkukultan pillogok hol rá, hol a megemelt könyvre, aminek esélyem sincs leolvasni a címét, így, hogy az előbbi momentumban ragadva próbálom beérni. Vajon mire gondolt a szerző, és főként, mire gondolt közben az olvasó? És mikre nem gondolok én... – Mert akkor eddig miket olvasott, hogy kikapcsolódjon, ha nem fantáziadús, bizsergető pszichológiájú könyveket? – két kezem közt a pohárral melengetem a tenyereimet, a pereme felett mosolygok kortyolva az illatos-szirupos lattéból. Halk, elégedett nyöszörgéssel hunyom le a szemeim, vállaim megereszkednek és elernyednek, ahogy, mintha csak ennyin múlott volna, minden képzelt és valós gondom legördül róluk. – Tényleg életmentő! – hálával telt hangon dünnyögöm, ellentmondással abban a cseppet sem elegáns, és végképp nem nőies mozdulatban, amivel letörlöm a számról az ujjhegyeimmel a rajta ragadt tejhabot.
Várakozásteljes szemöldökráncolással karjaimat valahová a hasammal egy vonalba engedem. Egy pislogásnyi ideig se szívesen függesztem fel arcának kémlelését, igyekszem – mintha legalábbis értenék hasonlóhoz – tanulmányozni, a motorikusan, tényszerűen felsorakoztatott szavakhoz társul-e bármiféle érzelem? Bosszantja vajon, hogy mindez így van, vagy különösebben nem érdekli? Engem kell-e, hogy aggodalommal töltsön el, vagy én se foglalkozzak vele? Riasztónak kéne találnom bármit is ezek közül? Legfőképp ebben kétkedek, mikor ujjbegyeim egyeletlen ritmust dobolnak a papírpohár oldalán.
– Hát... – magashangú torokköszörüléssel rázok ki pár hajszálat a homlokomból, rá mosolygok. – Azt tulajdonképpen én se tudom, hogy kell jól, igazán jól társalogni másokkal, de mindenki nagy bánatára próbálkozom, kitartóbban is, mint kéne. Azt hiszem ettől, ahogy maga is észrevette, tényleg szorongok, talán van egy kis szociális fóbiám vagy hogy is hívják... félek, hogy ezzel a közléskényszerrel elijesztem az embereket, attól meg pláne, hogy hülyének fognak nézni, vagy hogy csak előttem kedvesek, már amikor kedvesek, ha meg nem hallom, összesúgnak mögöttem – ajkaimat befordítva zavaromban a pohár műanyag fedelének szélét pattogtatom. – Tehát érthető, hogy nagyon kevés barátom van, leginkább a testvéreimet nevezném annak, úgyhogy már csak emiatt is duplán fontos számomra a családom. Ami meg a szarkazmust illeti – vigyorra álló ajkakkal pislantok fel rá –, nagyon ritkán értem csak, de esküszöm, hogy próbálkozni fogok! – nevetek fel, vonásait pásztázva apránként szelídül és lényegül vissza arcomra a kedves, érdeklődő mimika. Nem tudom, máshogy kéne néznem rá ezek után? Rosszul kéne éreznem magam?... – Látja? Ezek mind csak hashtagek – vidáman idézem –, de hálás vagyok, amiért őszinte volt... voltál, ha mondhatom így – ajánlom kérdőn kunkorodó szemöldökeim alól figyelve, hogy lássam, miként reagál arra, hogy én igenis, minden kétséget kizáróan elkötelezett vagyok, azért is ez a közvetlen kezdeményezés.
– Na szóval akkor az van, hogy ezt – ha a bőszen szorongatott kávétól bénán is veszi ki magát, két kézzel mutatok a festőállvány és az azt körbe rakodott, már valamennyire összerendezett holmik felé –, nekem innen most el kéne tűntetnem, hátul a személyzet parkolójában áll a kocsim. Segítesz? – kérlelőn pislogok vissza felé. – Eskü, nem akarok visszaélni a jóindulatoddal! De közben akár kifejthetnéd, miért pont azt a részletet választottad a könyvből...

The day that I met you The world had just spit me out On my way to the bottom Sure I'd never be found. Then you saw me for me Made me believe in myself On the day that I met you It all turned around.

Anthony & Felicity

– Nem! – hiszem, teszem hozzá magamban az amúgy se túl meggyőző, ám kétségtelenül hirtelen feleletemhez; ahogy azt sem hiszem, hogy belátható időn belül képes leszek értelmes szavakat előcsikarni, hogy értelmes mondattá formáljam őket, kedveskedve magamnak abban – meg ha már így alakult, neki is –, hogy ne süljek fel ennél jobban a különösen értelmes tekintete kereszttüzében. Egyszóval nyilvánvaló, hogy nem remélhetem, hogy bármi, közel értelmes megnyilvánulásom legyen – amúgy se gyakran fenyeget ez a veszély –, ha egyszerűen semminek nincs értelme… Ki érti ezt? Pedig nem szorongok, nem hiszem, hogy szorongok, ha egészen pontosak akarunk lenni, ugyebár, de ha egyszer ennyire zavarba ejtőek a szemei?! És még néz is velük, nem is akárhogy – bár megfordult a fejemben, hogy lassan az esetlen létezésemért kérjem a bocsánatát, félő, hogy már amúgy is kiolvasta a pillantásomból, valahonnan a pánik és a szabadkozás egyértelmű vibrálása közül... – Miért… miért gondolja, hogy szoronganék? – kérdezek rá ajkaimat nedvesítve, és ha azt is hiszi, azért, mert érdekel bármiféle okfejtés – történetesen mondjuk így is van, félreértés ne essék! –, mégis inkább, hogy tenni tudjak annak jelei ellen. Sokkal jobban tetszik az idegen csillogás a kékjeiben, mintsem, hogy azt lássam, míg megfontoltan sarkon fordul, ahogy, gondolhatja, eleve tennie kellett volna, hogy ez se normális…
– Köszönöm... – cincogom; túl nagylelkű lenne azt állítani, hogy értelmes hang az, ami halkan süvít keresztül összeszorult torkomon. Ez csak egy bók. Egy egyszerű, ártatlan, mezei bók egy titokzatos, művészetkedvelő idegentől, Felicity, a frász bajod van neked?! Csakhogy a titokzatos, művészetkedvelő idegen rám eső pillantásától kénytelen vagyok akkorát kortyolni a levegőből, hogy úgy érzem, mindenki mástól elnyelem az oxigént, aki rajtunk kívül a teremben tartózkodik; szétfeszíti a tüdőmet, tágítja a légcsövemet, mégis benntartom, ahogy leheletnyit eltartott ajkakkal, megbabonázottan fürdőzöm íriszeinek tengerkékjében. – Hát – olyan, számomra is meglepetésszerű hirtelenséggel fordulok el, mint bárki, aki mélyálomból ébredve a tudott világ síkjára szándékozik kerülni azzal, hogy a környezetébe kapaszkodik; pont olyan kábának is érzem magam –, talán kész állapotában is látható lesz egyszer. Ki tudja? – merthogy ez egy bók volt. Egy bók, ami a félkésznek is csak csúfolva nevezhető festményemnek szólt, semmi másnak. Elmosolyodom, mégis csupán lopva merek rá nézni…
– Ja, ezek csak – valahol a halántékom közelében legyintek egyet – gondolatok. Semmi világmegváltó. Sok ilyesmi gyűlik fel egy nap, amíg ezekkel bajlódunk – könnyedén billen a csuklóm a vászon felé, rajta is felejtem a tekintetem a színkavalkádon, az apránként megelevenedő kompozíción. – Beszédesek, de azért olyan sokat nem mondanak – finoman mozdítok a vállamon, arcomat felé fordítva óvatos, mégis széles mosollyal; pedig annyit mondott és tanított már nekem ez a Cassatt mű az elmúlt két évtizedben, amit az épelméjűségem illékony látszatának érdekében talán jobb is, ha mindörökké elhallgatok. Nevetése tovább metszi a szám sarkát ívelő vigyoromat, beismerő bólintással csatlakozok hozzá. – Nos igen, úgy tartják, hogy nem hátrány – nevezzünk bármit is tehetségnek. Talán mindörökké vitatott téma lesz a tehetség kérdésköre, hiába, hogy az egyetemen is volt egy külön erre irányuló tárgyunk, tehetséggondozás néven. Végül megtudtuk, hogy tulajdonképpen nem tudjuk, mi a tehetség. – De sok múlik a célunkon is. Ha gyönyörködtetni akarunk, valóban. Ha csak valami maradandót alkotni, senki nem hajtja be rajtunk, hogy az valóban szép-e – mondom ezt úgy, hogy alapvetően szeretem azt, ami „konvencionálisan” szép, ami nem megbotránkoztató, és cseppet sem formabontó, mégse vitatom Picasso portréinak nagyságát, avagy művészi értékét, hogy is tehetném? Előfordulhat, sőt, igazán valószínű, hogy a beszélgetőpartnerem mondjuk történetesen nem a következő Picasso, de végül is, sose lehessen tudni!
– Nem sok kalandvágy szorulhatott belé, ha valóban untatja – mert, noha az ecsetkezeléséről egészen pontosan semmit nem tudok, soha nem is fogok többet, azt azért bizton állíthatom, hogy a személye minden, csak nem olyasvalami, ami bárkit is untathatna. Futó mosoly, kíváncsi oldalpillantás kíséri a váratlan, ám őszinte véleményemet.
Amilyen gyorsan nyitom kérdésére a szám, pont úgy is zárom vissza, leejtve a tekintetem fordítva be, és harapva rá ajkaimra. Tényleg, futólag sem utalt hasonlóra – de előtte már annyian tették… Bocsánatkérés helyett megereszkedett tartásom árulkodhat arról, amit kimondani már nem merek.
– Nem, csak – mély levegő, zavart mosollyal sandítok rá – tudom, hogy tudok sok lenni. Szóval ez már olyan, mint a mondatvégi írásjelek – a fülem mögé igazítok egy arcomba szökő tincset, halk nevetéssel palástolom, hogy tulajdonképpen magyarázkodok. Pedig nem szeretek magyarázkodni... mintha igazolnom kéne magam, holott nem kért rá. Hülye belső késztetés... A felismeréssel hajtom le a fejemet, az alsó ajkam szélére harapva a parketta tökéletlenségeit tanulmányozom – azon se kéri senki számon, miért nem maradéktalanul párhuzamos és perfekt az erezete. Rá se nézve figyelem a szavait, azok tartalmára mégis úgy kapom fel a fejemet, mint egy víz alól kibukó, levegő után vágyódó búvár… aki nem mellesleg épp most találkozott egy cápával… Ha maradt is még rajtam valamennyi a reggel felmázolt spirálból, valószínűleg most száműzöm apró cafatokban a szemem alá, olyan sűrűn rebegtetem a szempilláimat. Valószerűen érzem, ahogy arccsontom fölé tolul az utolsó utáni kis vérsejtecske is, nem, hogy aranyos kis pirospozsgásra festve az arcomat, nem! Még a fülem hegye is lángol, hogy ne tudnám, hogy vörös az egész képem?! Akármennyire is igyekszem, nem tudom lefojtani a kislányosan gurgulázó, zavart nevetésemet, és ennyi. Ennyi a válaszom, ha nem vesszük a sietős torokköszörülést, amivel a soraimat rendezném, még ha ügyetlen is egy kísérlet… A térdremegésemen amúgy se segít.
Esetlenség szül esetlenséget, és ha nem tartanék attól, hogy ebben a kínos pillanatban vele együtt nyel el, azt kívánnám, bárcsak megnyílna alattam a föld. Mosolyra fakaszt a fel- és megmentő könnyedsége, kellemes melegséggel árad keresztül egész lényemen.
– Állítólag sose késő váltani – nevetek. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon jól állna az a turbán, vagy hogy is hívják, az a – a fejem búbjától a vállaim felé kalimpálva, a frusztráltságtól, hogy nem jut eszembe, ajkaimat összepréselve gesztikulálok – tudja! Az a dolog, amiben mindig ábrázolják a jósokat! – mivelhogy az átható, lélekbelátó tekintet már adott… – Azt hiszem, amilyen bénán sikerült bemutatkoznom az elmúlt pár percben, csak a renomém szenvedett súlyos sérüléseket – kínos mosollyal legyintek, és bár folytatására összemorzsolom ajkaimat, mellé is pillantok annyira, hogy a perifériámon azért továbbra is tisztán kivehető legyen, szám mégis megőrzi enyhe görbéjét. Váratlan kedvességgel simogatja a lelkemet, és amennyire melenget a gesztus, annál inkább hoz vele újból és újból zavarba; és hogy mi a legdurvább? Bár fogalmam sincs, hogyan is reagálhatnék, egyáltalán nincs ellenemre.
A kusza szó- és gondolatáradatban nem engedek neki teret, de figyelek rá, a reakcióira – megmosolyogtat a halk nevetése, de folytatom, kapkodóvá váltva, hova is akarok kilyukadni.
– Örülök! – derülten pillantok fel rá, fogaim alsó ajkamba csípnek. Még engem is meglep nem, hogy az őszinteség, de maga a túlfűtött lelkesedés is. – Hm… – fogaim közé csípem az ecset hegyét, a szemöldökeimet ráncolom. – Mondjuk egy olyan idézetet a könyvéből, ami valamiért nagyon megfogta. Meg! – felé bökök, de hamar realizálva, hogy nem feltétlen ez a legillendőbb, amivel elő lehet rukkolni, egymásba gabalyítva ujjaimat eresztem le a kezeim. – Egy vaníliás latte macchiato életmentő tudna lenni… – felhúzom a szemöldökeimet, összepréselem a szám, kérdőn szuggerálom; ez lenne a pillanat, amikor azt mondom, hogy „kifizetem”, vagy nem, vagy majd, ha visszajön, vagy?...
Nem tudom megállni, hogy ne szemrevételezzem a kezét – ápolt, eres-inas, rendkívül férfias, hosszú, már-már zongorista ujjak… Hogy lehet tetőtől talpig ennyire esztétikus?!
– Felicity – ábrándos mosollyal simítom a tenyerébe a sajátom. – Általában mondjuk csak Cece-nek hívnak, de jó a Felicity is, bár igazából határozottság és kitartás kérdése, és bármire hallgatok, ha rájövök, hogy azt nekem mondják, szóval… – csacsogom, ujjaim mindvégig a kézfeje körül tartva; ráeszmélve engedem el. – De azt hiszem maradjunk a Cece-nél.

---

Vitatható, mennyire volt produktív az elmúlt két óra… Egy átlagos napon minden további nélkül ki tudja tölteni az összes gondolatomat bármely műremek, a magamra vállalt munka folyamata – csakhogy a mai, hiába annak indult, cseppet sem egy átlagos nap. Mindvégig kellemes borzongással futkosott a bőröm alatt a viszontlátás ígérete, a végbe nem vitt ötlet, hogy talán kezdeni kéne a szedett-vetett fizimiskámmal valamit, mert amit a tükörben láttam finoman szólva is aggasztott. Végül, félve, hogy túl nyilvánvaló lenne, elvetettem a tervet, csak a hajamat fogtam megint, azóta egészen biztosan újfent megereszkedett kontyba, és a mosdókagylóra támaszkodva szajkóztam farkasszemet nézve önmagammal, hogy szedd össze magad. Persze nem sikerült, mert hogy is sikerülhetett volna, amikor a palettán kutyulva és alkotva is csak a szemének kékjét tudtam felidézni?
A kései órákban, hiába nem szorongat még fenyegetőn a záróra gondolata, mindig megnő a pangás a látogatók között, épp ezért a közelítő léptek ütemes kopogását nehéz is lenne mással azonosítanom. Fordultamban már megelőlegezek egy üdvözlő mosolyt.
– Na? – kíváncsi lelkesedéssel állok odébb a vászontól, hogy az eredeti „párjával” egyszerre láthassa. – Tudom, sok minden nem történt, de – játékos kekeckedéssel emelem a szemöldököm – egy jó megfigyelő mindent kiszúr, nem? – ujjaim között pörgetem, forgatom, morzsolom az ecsetet, közben egy pillanatig se veszem le róla a szemem. Úgy tanultuk, jó, ha egy képzőművésznek kiélezett az eidetikus memóriája. Nos, nekem minden bizonnyal az, mert újból, megint őt nézve még mindig nagyon… nagyon. Épp, ahogy emlékeztem.

The day that I met you The world had just spit me out On my way to the bottom Sure I'd never be found. Then you saw me for me Made me believe in myself On the day that I met you It all turned around.

Anthony & Felicity

– Igen… igen, azt hiszem igaza lehet – bólintom, kékjeiről az ujjaim között idegesen járatott ecsetre siklik a tekintetem – realizálva a szükségtelen, a dobosok dobverő pörgető-mozdulatsorára emlékeztető manővert összepréselt ajkakkal fékezem meg a kezemet. Mintha legalábbis bármi baj lenne a pótcselekvéssel. Csak hát… a pótcselekvés egyik lényege – azt hiszem –, hogy nyugtassa az embert. Én legalábbis úgy tudom. Hát, engem most nem nyugtat, szóval valamit nagyon rosszul csinálok. – Bocsánat – mármint… most azért kértem bocsánatot, mert bocsánatot kértem? Minden bizonnyal. Édes istenem… Kínos mosollyal görbítem továbbra is egymásnak szorított ajkaimat, valahol a karja mellett pillantok el a termeket összekötő boltív alatti halszálkamintás padlószerkezetre kipécézve azt a túlanalizált pontot, amiről tudom, hogy bárki súlya alatt berecseg. Valahogy az én agyamban zakatolva forgó – vagyis forogni próbáló – fogaskerekek is hasonlóan elkeseredett hangot adhatnak ki… Ha tovább húzzuk a csöndet, biztos lehetek benne, még hallani is fogom a jajveszékelésüket.
– Hát így… – az ecsetem végével vakarom meg a tarkómat a vászon felé fordultamban – konkrétan nem, de… Végül is az lenne a cél, hogy az utolsó ecsetvonásig a kiköpött mása legyen. De nem lesz – állapítom meg beletörődő mosollyal, megengedve magamnak valahonnan a szemem sarkából egy hosszabb pillantást a férfi alakjára. Teljesen leköt, hogy figyeljem, miként szaladnak át az arcán a koncentrációját sejtető rezzenések. Különös, hogy egy csodák tömkelegét felsorakoztató múzeum közepén állva is mennyire vonzza a tekintetem… Csakis akkor simulnak ki az összpontosításban összeszaladt vonásaim, mikor újból a hangját hallom. Sietve választom le róla a pillantásom, ne vegye észre, hogy rajta legeltettem a szemem. – És ha csak azért hisszük lehetetlennek, mert még nem értük el? – vetem ellene finoman a felvetésének szelíden sandítva felé. Pár másodperc is beletelik, mire zavartan megrázom a fejem. – Áhh, hülyeség… – legyintek. Terelésként felhúzott szemöldökkel, szélesen gesztikulálok felé; mint mindig, ha kellemetlenül érzem magam. – A földhözragadt emberek hogy vélekednek a művészetekről? – szegezem neki a kérdést. – Végül is a legtöbb művészeti ág része, hogy elrugaszkodjunk a földtől és a valóságtól, nem? – magam se tudom, hogy élhetek-e ilyen indiszkrét kérdéssel. Azt se, hogy tényleg indiszkrét-e, vagy csak hirtelen tűnik annak… A szám szélére csípek, ahogy sűrű pillogással a reakcióját lesem. Miért nem tudok csak egyszer a csenddel terelni? Vagy valami értelmesebbel… lehet ilyenkor azt szokás mondani, hogy „ugyan, biztos nem földhözragadt!”... nem?...
– Csak nem lehet olyan rossz! – halkan, vele együtt nevetek. – Amúgy se mindig a végeredmény a lényeg, hanem a folyamat. Az az izgalmas része! – bár tagadhatatlanul mérföldkő lesz az életemben, ha egyszer elkészülök Cassatt kópiájával, tudom, hogy a vászonra nézve mégse a végső mű kapcsán támadnak majd gondolataim, sokkal inkább a festőállvány előtt töltött hosszú-hosszú órák, a tanulás, a, hangozzon bármilyen bugyután is, de a festőnő az ecsettel felmázolt eszmeiségében való elrévedés emléke töltik majd ki a koponyámat. Meg egy kedves idegen lelki szemeim előtt megelevenedett körvonalai… – Aha! – értőn, mégis kaján vigyorral bólintok. – És csak hallgatni tud, vagy figyel is? – cinkos pillantást váltok vele, és bár ott csücsül a számon a korábban már megcímzett mosoly, annak ellentmond a lendület, amit később ismerek fel annál, mint amilyen gyorsan magam elé kapom a kezeimet, felé tartva a tenyereimet, védekezőn. – Bocsánat! – strigulázza ezt vajon bárki? Ha jó hallgatóság, ő egészen biztosan. Majd idővel lekérdezem, hol állok – ha lesz még közösen eltöltött "idő"...
– Azt azért ígérje, meg, hogy amit most mondok, nem fogja tovább adni! – a homlokomra kúszik a szemöldököm, az ígéret után ácsingózva várok néhány pillanatot a folytatásig. Kisujjesküt azért nem kérek, még ha át is futott az agyamon a gondolata... – Lehet csak rossz a tanára… – egészen lehalkítom a hangom, mintha legalábbis államtitkot készülnék megosztani vele. Vagy nagy szégyenkezve megvallanám, hogy laposföld-hívő vagyok, sőt, még ahhoz is tartom magam, hogy a piramisokat a földönkívüliek dobták a bolygónkra. Nyilván nem! De, "mintha"... Arcát figyelve végül elvigyorodok, mígnem…
A tompa nyomás a vállam hegyén csak akkor nyer értelmet, mikor egymással szemközt guggolva, lehajtott fejem ellenére a tekintetemet felé célozva látom, a halántékát dörgöli. Lehetne ez még ennél is borzasztóbb?... csak nyílna meg alattam a föld, esküszöm, nem ágálnék ellene! Az egyetlen mentsvár, amibe kapaszkodni tudok a dallamtapadás-szerűen a fejemben visszhangzó lágy kacaja – nagy baj nem történhetett.
– I… gen?... – nem voltam elég egyértelmű. Vagy maga a szitu nem elég egyértelmű? Bizonytalanságot szül a kérdése, hasonlóan is ejtem meg felé a riposztot, míg vele együtt egyenesedek fel, tekintetem azonban továbbra is a cipőjén hagyott foltokat bővüli. Bár el tudnám tüntetni ráolvasással… pont olyan eszelősnek nézhetek ki, ahogy meredten a lábát kémlelem, mint aki ezzel próbálkozik… Lassan emelem meg a fejemet, hogy felnézzek rá, de rögtön a torkomra forr az ajkaim közt beszívott levegő – hogy lehetnek egy vadidegennek ilyen igézőek a szemei? Semmi értelme…
– De legalábbis – nagyot nyelve igyekszem nedvesíteni a torkomat, hiába érzem, nincs mivel – csak sikerült magához vágnom valamelyik ecsetemet – utalok vissza kellemetlenül a korábban általa felemlegetett szavakra. – Ugye nem ütötte meg nagyon magát? – terelek, továbbra is… – És arra mit tanácsolna, hogy én ne tűnjek ilyen reménytelenül bénának? – óvatos nevetéssel dörgölöm át csuklómmal jobb szemöldököm ívét. Kerülném én a pillantását, ha nem lenne makacs és leküzdhetetlen a késztetés, hogy mégis csak felsandítsak rá kezem takarásából… azok a kékek nem evilágiak. Egy földhözragadt ember biztos nem örülne egy ilyen megállapításnak, ha ezt a véleményemet hangosan is vállalnám.
– Ő… – csak ne képzelj bele semmit. Ne képzelj bele semmit!... – hát… egyébként nem szoktam, és… – farzsebemből kifordítva a telefonomat ellenőrzöm az időt. Figyelmen kívül hagyok minden üzenetet, amik alapesetben érdekelnének, most viszont… most viszont, mintha ott se lennének. – És az idő is szűkös, mármint… sokáig már nem maradhatok. Még két óra – orromon át veszek egy lassú, mély levegőt; érzem, ahogy tágul a mellkasom, vállaim azzal együtt emelkednek. Összemorzsolom ajkaimat, szemeim az övéibe kapaszkodnak. – Van rá esély, hogy akkor még itt lesz? Mert én itt leszek. Úgy… – kézfejemmel magam előtt körözve nyomatékosítok – konkrétan itt. Persze azt is megértem, ha nem! – igazítom ki magamat sietősen, talán hevesebben is, mint ahogy azt fejben elképzeltem. – De ha itt lenne… akkor nagyon szívesen!

The day that I met you The world had just spit me out On my way to the bottom Sure I'd never be found. Then you saw me for me Made me believe in myself On the day that I met you It all turned around.

Anthony & Felicity

Biztos szólhattam volna kedvesebben. Tudom, hogy szólhattam volna kedvesebben, és ha módomban állna visszaszívni, minden további nélkül meg is tenném. Vagy csak én nagyítanám a valós élét a hirtelen szembesítésnek?... igen, hirtelen volt, nem tapintatlan. Azt hiszem... Meddő önnyugtatási kísérletnek, ha másnak nem is, tökéletesen megteszi, amíg nem szembesülök a szája sarkában játszadozó udvarias mosolyával. Mert, mint kiderül, nem csak árnyékot vetni tud tökéletesen, de olyan perfekt mosolyra is képes, amitől másodszor is összeszégyellem magam két egymást követő pillanatban. Szabadkozó pillogással nyúlik a homlokomra a szemöldököm, ajkaim idegesen feszülnek egymásnak. Mert viszonoznám én azt a csalfa kis görbét, minden további nélkül, ha tudnám, hogy „rendben vagyunk”, csak hát nem fogadta a bocsánatkérést…
– Nem, semmi baj, tényleg! Én… – zavartan intek a vászon felé, a lendületből adódóan kissé el is fordulva tőle –, én voltam túl harsány – ami hát mondjuk éppen szegényes annak, hogy ezzel kérjek elnézést, újfent, de a visszahúzódó, röpke mosollyal valahogy mégis annak szánom. Talán nem kezdünk emiatt vitába, meghát mit is mondhatnék, ha végül így lenne? A múzeumi közegben, ahol kissé se meglepő módon emberek vannak, a leggyakoribb, ami megtörténhet, hogy bizony lesznek, akik megtörik a fényviszonyokat, míg bele-belesandítanak a munkánkba. Kezdetben frusztrált, ahogy le-fel nézve összehasonlították az eredetivel, mint a „keresd a különbségeket” játékoknál, kutatva az eltérések után. Néhányuk, a kis „minden lében kanalak” még értőnek szánt hümmögést is elmormogtak aláfestőként, de… ha nem is szoktam meg, végül beletörődtem a jelenlétükbe.
– Ó, hogy… – a férfire, majd rögtön a vászonra felkent színekre, az elnagyolt alakokra pillantok –, hogy ez? Bárcsak Cassatt nyomába lehetne érni vele, de… – finom vállrántás, szelíd mosolyt küldök a vásznamon megkezdett festmény eredetijének. Naiv remények, tudom nagyon jól, hiszen az egyediséget aligha lehet hűen utánozni… márpedig Cassatt, ha valami, hát eredeti a maga pasztell színeivel, a kor ízlésének „túl világosnak” ítélt megjelenítéseivel, a szüfrazsett mozgalmat mindenkor támogató elképzeléseivel, az volt. – Azt hiszem, a lehetetlennel csak megpróbálkozni lehet, de utolérni nem – talán nem is érdemes, ki tudja. A program célja nem is az, hogy a festők „second edition”-jeinek adjon lehetőséget. Mary Cassatt élt már egyszer, rajta keresztül pedig jobb volna, ha az impresszionista festőtechnikákat tökéletesíteném, semmint, hogy vele akarnék azonosulni. De ha egyszer ennyire makulátlan? Kár volna belerondítani, még ha csak egy olcsó kópia is…
– Nem, hát… ha rutinom nincs is sok, de azért egynéhány év tapasztalat van a hátam mögött – a rutin azoknak a kiváltsága, akik foglalkozás-szerűen űzik a mesterséget. Azt hiszem, a gyerekekkel közös almafestegetés, még ha imádom is követni az érdekes szemléletmódjukat és a finommotorikus készségek hiányában széles mozdulatokkal felvitt ecsetvonásaikat, nem nagyon minősül „rutinszerzésnek”. Panaszkodni viszont nem panaszkodhatok, nem is tenném. – És miben nyilvánul meg, hogy amatőr művész? – kérdezem enyhe mosolyra hangolva ajkaimat. Ecsetem sörtéjét egyszer-egyszer belemártom a palettán sorakozó festékbe, és bár mondhatom, hogy még mindig a leghűbb vöröset keresem a kislány hajszínének, pótcselekvésnek épp annyira pazar. Ha már az úriember metszően kék tekintete is túlontúl az…
– Valamit a Metropolitan nagyon jól csinál, ezt be kell látni! – bólintok beleegyezően. – Abszolút testközelbe hozzák a festmények, és hát a festészet élményét – hanyagul, ám óvatosan billentem a csuklómat az állvány felé, elkerülve a véletlen baleseteket – azt hiszem, a „saját hangom” nem egy átlós, piros csík formájában kívánkozik a vászonra. A MET – nehéz lenne nem elfogultan beszélni róla –, de rendre csodás ötletekkel hódítja meg a közönségét. Ezzel a programmal már az 1800-as évek vége óta, és amennyire nagy elismervény, és gyakran lélekmelengető visszajelzés nekünk, alkotóknak – ugyebár… –, legalább annyira kuriózum a látogatóknak is.
– Minden csak gyakorlás kérdése! Senki nem úgy születik, hogy mindent tud – ugyanakkor nyilván kérdést vet fel a „tehetség” témája… pont, mint a férfi folytatásának milyensége. Szinte belesajdul a torkom a rákényszerített mozdulatba; hiába nincs mit lenyelnem, két szó, két akármire érhető szó, mégis kiszárad a szám. Talán, mert a kelleténél tovább hagytam válasz nélkül nyitva, mint egy épp a vízből kihorgászott hal. Sűrű pislogásom a külvilágot gyorsan váltogatott diasorrá avanzsálja, de még mindig előttem van, és még mindig olyan tökéletesen mosolyog, és… bizsereg a járomcsontomon a bőröm, megmagyarázhatatlanul ég a fülem. Mitől ég a fülem?... Kapkodva emelem a kezemet, ujjbegyeim közé csípném a fülcimpám, ha nem fordulna ki hamarabb az ecset az ujjaim közül. Bár utána kapok, mást nem, csak a döglöttmacska-reflexemet villogtathatom előtte – egy emberként fordul a körülöttünk álló publikum a fa csattanó hangjára, és itt állok… guggolok én a kíváncsi tekintetek kereszttüzében egy idegen férfi lába előtt... hogyaza...
– Ne haragudjon, én… a… – felmarom a földről az elhullajtott eszközt, másik kezem a szám elé telepszik, szemrevételezve a pusztítást. Mert ha bőr a cipője, ha nem, attól függetlenül… – az olajfesték nem lemosható, nem… nem jön le semmivel. Annyira sajnálom! – szabadkozom újfent, még mindig a cipője orrát fixírozva, ahogy apránként felegyenesedek. Ujjaim halántékomon át csúsznak a homlokomra, idegesen dörgölöm át, megoldást keresek, szemkontaktust kerülök… mert pillanatnyi megoldásként még mindig ez tűnik a legjobbnak. – Kifizetem!