Az apaság önmagában talán igazán szép is lenne, ha az ember lánya nem kamasz és főleg nem gyönyörű. Bár az elmúlt másfél évben, amióta Lucy meghalt nem teljesen vettem ki a részem a szülőségből, látszólag elhanyagolom és nagyon hosszú pórázon is tartom - látszólag -, de azért ez természetesen nem jelenti azt, hogy ne érdekelne, hogy mi van a lányommal. Azóta, hogy szemtelen módon követett arra a helyre, ahová nem lett volna szabad és látott olyan állapotban, amilyenben sosem kellett volna, még kevesebbet beszélünk, szinte kerül, sőt jóformán csak akkor hajlandó a szemem elé kerülni, amikor valahová menni készül. Nem mintha a lázadását nem épp tőlem örökölte volna és sűrün számítana, hogy épp engedni szeretnám-e vagy sem, de mivel az egyedüli pénz forrása én vagyok, így azért néha kénytelen beszámoljon, bár tudom, hogy nem mindig az igazat mondja. Többször megfordult a fejemben, hogy utána megyek, de nem akarom lejáratni a barátai előtt, és azt hiszem, hogy szüksége is van arra, hogy kicsit még elengedje magát időközben, mert korban is most ideális ez - mondhatni, hiszen, ha rajtam múlna be zárnám élete végéig a szobájába, hogy senki ne érhessen soha hozzá -, de talán a gyász feldolgozása talán így neki is könnyebb. Alig múlt 14 éves amikor elveszítette az édesanyját, azt még felnőttként is nehéz elfogadni, nem hogy egy olyan érzékeny léleknek, mint amilyen Ő.
Nem igazán szoktam éjjeli műszakokat vállalni, mert ilyenkor leginkább csak a részegeket lehet az utcán látni, fuvart is azok kérnek leginkább, és mivel tudom, hogy nem a türelmemről vagyok híres, így jobb elkerülni azokat, viszont Chloénak egyre nagyobb igényei vannak, és hát az éjjeli taxizást sokkal jobban fizetik. Mivel ma a lányom közölte, hogy ott alszik az egyik barátnőjénél a szülinap után - csak reménykedek abban, hogy ez valóban az igazság -, így úgy voltam vele, hogy ma megpróbálom elviselni azt, amit el kell a lányom érdekében, és legalább le is köti a vezetés egy kicsit az agyamat és nem akarok megindulni a kamaszom felkutatására, ami azért sem lenne jó, mert ha ne adj' isten véletlenül valami olyan helyzetben látnám, ami nem tetszene, egészen biztos, hogy az egész helyet rájuk gyújtanám, miután a kisasszonyt kézen fogva kirángatom onnan. Néha jobb tudatlanságban élni.
Leállítom a motort, ki szállok a sárga autóból, majd becsukva annak ajtaját dőlök neki, és gyújtom meg a cigarettámat. A füstöt kifújva köröket formálok, miközben megakad a tekintetem néhány suhancban, akik előre mutogatnak nevetve. Én is arra pillantok, hogy megnézhessem mi a szórakozásuk tárgya, de csak egy egy helyben kuporgó nőt látok. Még egyet szívok a cigimből, és tekintetem továbbra sem veszem le a három fiatal srácról, akik egyre közelebb érnek a nőhöz. El dobom az el sem szívott cigimet, rá taposok és várok arra, hogy mi is fog történni. Bár bíztam abban, hogy tovább állnak, de azoknak sokkal érdekesebb volt kihasználni a nő egyedül létét. Bár a sötétből nem pontosan kivehető, hogy mi is történik pontosan, ahogyan abban sem vagyok biztos, hogy nem ismerik egymást, de mégis megindulok feléjük, a sikolyt meghallva azonban, már szinte futni kezdek. Füttyentek egyet, majd még egyet miközben egyre közelebb érek hozzuk, de mivel látszólag ez egyikőjüket sem érdekli, hát az ujjaimat ki ropogtatva vetődök rá először arra, emelyik a nő táskáját rángatja. A jobbommal telibe találom az arcát, majd hátra vetem a fejem, miközben egyikőjük hátulról jön belém eltalálva az orrát, mire kénytelen elengedjen, megfordulok, és szemből is megfejelem, a harmadik azonban, amelyik egészen eddig csendben nézte a jelenetet, nagy haddal ront felém, amire nem számítok, így az ő ökle sikeresen az állammal találkozik. Dühösen fújom ki a levegőt, de látva a kétségbeesett nőt, majd a menekülő srácokat, végül úgy döntök, hogy nem megyek utánuk. Megsurolom az állam, ahová az ütést kaptam, és közben elgondolom, hogy mennyire hálásak lehetne azért, hogy a védtelen nők a gyengéim.
- Minden rendben? - kérdezem végül, és az álla alá nyúlva mozgatom meg óvatosan a fejét jobbra, majd balra is, hogy meggyőződjek arról, hogy nincs rajta sérülés. - Nem nőknek való hely ez a környék, főleg nem ezekben az órákban. - teszem még hozzá, bár nyílván Ő sem számított arra, hogy ez fog történni vele. A kezeimet végül ismét ökölbe szorítva eresztem le magam mellett, mert ha bele gondolok abba, hogy a lányom is épp kint van valahol, miközben ilyen emberetől hemzseg a város, iszonyú pipa leszek.

A mai estémen nem terveztem verekedni, de mégis képtelen voltam arra, hogy csak úgy végig nézzem, miközben három fiatal suhanc támad meg egyetlen védtelen nőt. Valahogy nem stimmelnek az erő viszonyok, ez pedig feldühít, és kedvem lett volna mindegyiket egyesével fellógatni a villany póznára. Bár elég heves természetem van, gyakran használom az öklömet az agyam helyett, azonban a nők bántalmazása ellen voltam mindig. Gerinctelen féreg mindegyik hímnek nem nevezhető tag, aki a gyengébbik nemmel méri össze az erejét. Mégis minden dühöm ellenére hagyom elszaladni a csibészeket, mert a kétségbeesett nőnek úgy érzem, hogy sokkal nagyobb szüksége van most egy kicsi nyugalomra, mint arra, hogy a szart is ki verjem a szeme láttára legalább az egyik támadójából. Kicsit fel szökik a szemöldököm a megjegyzését hallva, és akaratom ellenére is egy féloldalas mosolyra húzódik a szám, de végül csak legyintek, és az álla alá nyúlva próbálom felméri, hogy okoztak-e rajta olyasmi sérülést, ami elcsúfíthatná az egyébként igazán szép arcát. Nincs rajta semmi mű, olyan természetes szépség.
- Nem kell megköszönni. Fogjuk arra, hogy jókor voltam jó helyen. - legyintek, mert egyáltalán nem azért tettem, hogy hálálkodjon. Azt hiszem, hogy ezt bárki más is megtette volna helyettem. Mármint az aki valódi férfi biztosan. Lányos apukaként azt hiszem, hogy sokkal jobban felbosszant, ha ilyesmit látok. Ha bele gondolok, hogy bármikor kerülhet ő is ilyen helyzetbe a vér is felfut az agyamba, és bár még szerencsémre nem volt szüksége soha arra, hogy bele avatkozzak az életébe úgy komolyabban, de azt hiszem, hogy érte simán meg is ölnék bárkit, egy percig sem gondolkodnék rajta. - Jobban lennék ha legalább az egyik rohadékot a lábai elé tudtam volna vetni, hogy bocsánatot kérjen, és szívesen megtanítottam volna neki a jómodort is. Hogy hogyan kell bánni egy nővel.  - az öklöm ismét megfeszül, amint vissza húzva a kicsit félénk nő álláról, le engedem azt magam mellé, közben végig csillapítva a bennem tomboló dühöt. De szeretném most valahol levezetni a feszültséget. Amazok most megúszták, de az arcukat megjegyeztem. Egészen biztos, hogy ha még valaha is szembe találkozok velük, akkor nem leszek ennyire engedékeny. Most figyelembe vettem azt, hogy egy hölgy is volt a közelünkbe, sőt lényegében miatta is történt a korábbi incidens. Vagyis nem miatta... érte inkább. Ez így sokkal pontosabb. Értetelenül emelem rá kékjeimet, és próbálok rájönni, hogy hogy lehet az, hogy valaki ne tudná, hogy hol jár. Csak hümmögtetni vagyok rá képes, míg végül meg nem magyarázza, bár így meg végképp nem értem, hogy hogyan volt bátorsága ebben az órába egymaga elindulni bárhová is.
- Úgy tűnik ma egy szerencsés napja van. - az arcom még mindig sokkal inkább tűnik szigorúnak, mint barátságosnak, de nem azért, mert bármi bajom lenne az ilyen elveszett lelkekkel. Csak mostanában nem volt túl sok okom mosolyogni. Végül csak felé nyújtom a kezem. - Nataael Norton. Taxisoför. - ha el fogadja a felé nyújtott kezem, óvatosan rázom azt meg, ha meg nem, akkor vállat vonva húzom vissza és nem erőltetem rá a bemutatkozást. De legalább tudja, hogy bárhová el tudom vinni, ahová szeretné. - Örülnék, ha hagynánk a magázódás. Sérti a fülem. - teszem azért hozzá, és elindulok az út szélén hagyott sárga autóm felé abban bízva, hogy követ. Nem szívesen hagynám őt magára. Bár az imént történtek után a bizalmatlansága sem lepne meg.  

Én alapjában véve egyáltalán nem tartom magam valami minta polgárnak, sosem szerettem a szabályokat sem követni, hiszen sokkal egyszerűbb volt sajátokat kialakítani és azok szerint élni, viszont az erőszakot a gyengébbik nem ellen sosem toleráltam. Ez leginkább csak amiatt alakulhatott ki bennem, mert van egy gyönyörű szép kislányom, aki megtanítotott arra, hogy úgy kell bánni a nőkkel, ahogyan én magam is szeretném, hogy a lányommal bánjanak. Fiatalon, amikor még nem ismertem Lucyt, persze sok lányt ki használtam, ezt teszem talán néha még most is a halála óta, hiszen a verekedésen kívül szívesen viszem az ágyamba akármelyiket, hogy elterelődjenek a gondolataim, majd reggelre el tűnök, viszont arra még akkor is figyelek, hogy nőként kezeljek egy nőt, ha történetesen semmi komolyabbat nem tervezek majd vele utána. Az mégis felbosszant, hogy vannak olyan férfi társaim, akik nem csak, hogy képesek erőszakhoz folyamodni, de még ha olyasmit is látnak, képesek vakká és süketté válni. Ez az, amire én képtelen lennék, ezért vagyok itt és próbálom megérteni, hogy mi keresnivalója van egy hölgynek ilyen késői órákban, egy szem maga az utcán. New York eleve egy veszélyes város, nagyon sok minden történik néha még fényes nappal is, viszont ez a környék felülmúlja bármeyliket. Bár talán Bronxban vannak még ennél is veszélyesebb alakok, mint az a három suhanc, akiknek valószínűleg csak a nő táskája kellett volna.
- Ez esetben szerencséje volt, hogy épp erre jártam. - nem vagyok valami bő beszédű férfi, aki ismer az tudhatja rólam, hogy nem szokásom feleslegesen jártatni a lepénylesőmet, inkább úgyis mondhatjuk, hogy a tettek embere vagyok. A szó el száll...szokták mondani. Azt viszont nagyon bánom, hogy nem sikerül legalább az egyiküket itt marasztalnom és móresre tanítanom, hogy következőkor ne jusson eszébe védtelen nőkre támadni. De már ez van. Csak gúnyosan felnevetek a megjegyzésén, mert valahogy én kételekedek abban, hogy tanultak volna a leckéből, de mindegy is ez már, mert elég kevés az esély arra, hogy épp azok a fiatalok még egyszer ebbe a nőbe botoljanak be. Bár én örülnék annak, ha velem még össze futnának, mert akkor egészen biztos, hogy nem hagynám ismét ki szaladni a kezeim közül. Szegény nőt meg nem elég, hogy megtámadják, de még azt sem tudja, hogy merre kell menjen. A sors fintora lehet az, hogy nálam jobban senki sem ismeri a várost, főleg ezt a környéket, bár taxisként néha még nekem is muszáj GPS- t kapcsolnom. A neve azonban még másodpercek múlva is ott cseng a fülemben, hogy az ki mondja. Mirabella. Igazán különleges, és valahogy tökéletesen is illik a szép arcához.
- Az elveszettet csak úgy kell értenem, hogy a városban elveszett? Mert valamiért én mást is hallok ennek a szónak a mögöttesében. - természetesen nem az a célom, hogy azzal szórakoztasson, hogy éppen milyen nyomora van, az van nekem is bőven, nem hiányzik még a másé is, azonban ha el szeretné mondani, nem fogom azt mondani, hogy inkább fogja be. Meghallgatom, hiszen tudom, hogy mennyire jó érzés tud néha lenni, ha az ember ki mondhatja magából azt, ami bántja. Bár valamiért Mirabella nekem nem tűnik olyan nőnek, aki képes lenne az önsajnálatba merülni, vagy épp idegen férfiaknak osztani meg a bánatát.
- Mira... így máris jobban hangzik... Nate. - én is jobban szeretem, ha valaki becéz, és számomra nem fontos, hogy az történetesen egy idegen a számomra. A teljesn neveket használni számomra kicsit olyan, mintha valami hivatalos helyen lennénk. Rideg, meg barátságtalan. Végül meg sem kérdezve, hogy szeretné-e ha esetleg el vinném, csak intek, hogy jojjön utánam, mert természetesen nem áll szándékomban magára hagyni a történtek után. De ha nagyon ragaszkodni fog ahhoz inkább, akkor meg erőltetni sem fogom. Mert nem vagyok én az a fajta, aki bárkinek is könyörögne. - Útba is igazíthatlak, ha mindenképp az a vágyad. De el is vihetlek és akkor nem kell gyalogolnod. - pillantok vissza rá, majd megállok az autó előtt, aminek egyébként is az a szerepe, hogy egyik helyről a másikra juttasson el bárkit is. A telefonjára nézek amelyben a cím szerepel, ahová tartani szeretne és már épp közölném vele, hogy nincs is az olyan túl messze, amikor feltűnik, hogy gyanúsan néz rajtam valamit, a szavaival pedig meg is erősít ebben. Bár először nem is igazán értem, hogy miről beszél, de végül az államhoz nyúlok, és megérezve a ragacsos nedvet rajta jövök rá, hogy vérzik.
- Nem. Semmi szükség nincs arra. Csak egy kis karcolás. - legyintek, mert ha tudná, hogy ennél sokkal több ütésis szokta borítani az arcomat, akkor Ő is úgy vélné, hogy felesleges ezzel fogllakozni. - Na gyerünk. Ne kérleltesd magad tovább. Csk néhány utcányira innen kell mennünk, hogy elérjük azt a címet. - és ezzel már nyitom is az anyós ülés felöli ajtót, és ha beszáll, akkor be is csapom azt mögötte, hogy én is elfoglalhassam a helyem a volán mögött. A telefonom pittyenésére leszek azonban figyelmes, így mielőtt be kapcsolnám a biztonsági övemet rá is pillantok arra. Az egyik bárnak a tulajdonosa nagyon jó ismerősöm, és épp tőle kapok egy üzenetet, amiben az áll, hogy ott van Chloé... épp egy sráccal smacizik. Milyen szó az, hogy smacizik egyáltalán? Dühösen hajítom a telefont a kesztyű tartóba, majd görcsösen szorítok rá a kormányra, az ujjaim szinte bele is fehérednek abba.
- Sajnálom, de van most jelenleg egy annál fontosabb elintéznivalóm is. - bököm oda a nőnek, majd meg sem várva a válaszát, vagy, hogy ki szállhasson a járműből, már indítom is a kocsit, át szelve vele New York utcáit. Ha ciki, ha nem a lányom számára, hogy az apjaként megjelenek, de nem fogom hagyni, hogy akárki is csak úgy le dugja a nyelvét a torkán.   

Nem azzal a céllal jöttem ki, hogy egy számomra ismeretlen nővel bájcsevegjek, azonban valamiért mégis úgy érzem, hogy hiba lenne magára hagynom Őt azok után, hogy rá támadtak. Sajnos ezen az egyáltalán nem barátságos környéken ez gyakori, és az üresnek nevezett lelkem sajnos azt nem tudná megengedni, hogy csak úgy tovább álljak, miután elvégeztem a kötelességem. Most szerencséje volt, hiszen erre jártam, de vajon ha magára hagyom és úgy teszek, mintha mi sem történt volna, az este további részében is ennyire szerencsés lesz? Ki tudja mennyi időbe telne, amíg megtalálná azt a címet, ahová el akar jutni. Szerencséjére most épp amúgy is rá érek, addig is amíg társaságban vagyok, nem kell azon törnöm a fejem, hogy hol lehet a lázadó kamaszom vagy inkább azon, hogy kivel. Bár nem szeretek azon gondolkodni, hogy ki milyen ember lehet, nem hiszem, hogy az én feladatom lenne megfejteni bárkit is, főleg nem a másik lelki világát, de ez a nő valamiért olyannak tűnik, aki nem csak, hogy nehezen megkapható, de bizalmatlan is. Ez mondjuk nem csoda, ha gyakori az, hogy ilyen emberekbe botlik bele, mint a témadói is. Még azt sem mondhatnám, hogy az én társaságom sokkal biztonságosabb lenne a számára, de legalább nem áll szándékomban Őt bántani. Gyűlölöm a gyengébbek elleni erőszakot.
- Én is gyakran dolgozok este, igen. - zárom ezzel rövidre, és a képzelőerejére bízom a többit, mert a taxizást legtöbbször nappalra szoktam hagyni, az amit este csinálok kicsit eltér a valódi munkámtól. Ezt persze nem szándékozok az orrára kötni. Végül aztán látványosan bámulom őt meg és próbálok rá jönni az öltözéke alapján, hogy milyen munka lehet az, amit este kell csinálnia, mert ebben az órában egy nőnek való munka csak egyetlen egy jut az eszembe, és azt valahogy róla elképzelni nem tudom. Mégsem kérdezek erre most inkább rá, mert annyira nem is érdekel, meg amúgy sem hiszem, hogy rám tartozna. Ha sikerül eljuttatnom őt biztonságban oda ahová menni akar, valószínűleg soha többet nem találkozunk majd úgysem. - Szerintem senki nem is a tökéletes életre vágyik. Elég néha csak azt éreznünk, hogy boldogok vagyunk. Te nem tűnsz annak. - állapítom meg egy váll rándítás kíséretében, bár nem mintha különösebben izgatna, hogy milyen bajai vannak. Ha beszélni akarna róla persze meghallgatom, de annál többet aligha tudnék érte tenni. Még saját magamon sem tudok segíteni, nem, hogy máson. Egyébként sem szeretem a lelkizős beszélgetéseket, mindig úgy voltam vele, hogy az ilyesmire vannak külön erre szakosodott emberek, és én nem azok közé tartozok. Az én nyakamon is van annyi szar, hogy még másét is nem szívesen venném oda. Ettől függetlenül még persze szeretnék azon segíteni, hogy épségben ki keveredjen innen, mert az erőmben van az én tudásom, és nem a szavaimban. Sokkal jobban megy előbb cselekdnem, mint beszélnem.
Biccentek egyet felé, mert itt örvendezhetünk egymásnak bármeddig, de jobban örülnék, ha haladnánk is valamerre.
- Igen. Helybéli vagyok. Ismerem az város minden zeg-zúgát. Majdnem. Azért néha én is fenn akadok persze. De ez a cím nincs túl messze innen. -  nyugtatom meg, hiszen még mindig áll az ajánlatom, hogy el viszem őt taxival, és természetesen még fizetnie sem kéne érte. Nem azért mert szokásom ingyen furikázni az embereket, nekem is ez a megélhetőségem, de egy bajban lévő hölgytől kicsit nehezemre esne el venni bármit is. Tényleg őszinték a szándékaim, és csakis a segíteni akarás az, ami hajt jelenleg. A taxim előtt megállva is látom még rajta a bizonytalanságot, épp ezért türelmesen várok is arra, hogy rá bólintson, hogy velem akar-e tartani, mert erőltetni nem fogom, ugyanakkor kérlelni sem. Szabad világban élünk, szabad döntésekkel. Sóhajtok egyet, mert nem igazán értem, hogy miért foglalkozik annyit az államon lévő aprósággal, ha tudná, hogy sokszor milyen állapotban érek haza, akkor valóban be látná Ő is, hogy ez ahhoz képest valóban egy apró karcolás. Értetlenül nézem ahogyan a táskájában kezd el kotorászni, nem igazán tudom hová tenni a jelenetet, azt meg főleg nem, ahogyan egy zsebkendővel a kezében nyúl felém. Tekintetemmel végig a kezét követem, nem mozdulok és akaratom ellenére is megjelenik ajkamon egy féloldalas mosoly. A feleségem halála óta még senki nem törődött velem. Végül mielőtt vissza húzhatná a kezét, ragadom azt meg a sajátommal és kékjeimet bele fúrom a tekintetétbe.
- Köszönöm. - szólalok meg, majd elengedem, és kinyítom a kocsi ajtaját, hogy végre be ülhessen. Nem akarom tovább rabolni az idejét, meg gondolom Ő sem az enyémet. Örülök, hogy nem kell Őt tovább istápolnom és végre be ül az autóba, be is csukom mögötte az ajtót, hogy aztán a taximat megkerülve üljek be én is a saját, már jól megszokott helyemre. A telefonomra kapott üzenet azonban pillanatok alatt húzza keresztbe a számításaimat. Ingerült leszek, amivel azt hiszem, hogy sikerül Mirára is rá ijesztenem, de mit sem törődve az ilyen érzésekkel most taposok rá a gázra, mert biza ma a lányomat ha kell a hajánál fogva rángatom majd haza. Nem tűröm, hogy mindenféle idegen férfiak, akik ki használják csak, le dugják a nyelvüket a torkán.
- Milyen hülyeségeket beszélsz? Nem foglak elrabolni és egy hajad szálla sem fog görbülni. De nem tudok most megállni, hogy ki szállj, mert azzal veszítek az időből. És jelenleg minden másodperc számít. - próbálok a lehető leghiggadtabb maradni, mert nem szeretném még jobban rá hozni a frászt, de ha bele gondolok, hogy milyen látvány fogadhat, egyszerűen pipa leszek. A gyorsaságból azonban egy kicsit vissza veszek, mert nem szeretném, ha be hányna ide vagy rosszul lenne nekem. Csak értse meg, hogy nem áll szándékomban ártani neki. Akár úgy is mondhatjuk, hogy rosszkor van jelenleg rossz helyen. - Ijesztő? Az a tény az ijesztő, hogy a kamasz lányom épp egy idegen férfi társaságában van és nyílvánosan falják egymást fel. - bököm oda végül foghegyről, még erősebben rá markolva a kormányra és remélem, hogy magyarázatnak ez meg felel neki is. - Szóval tégy egy szívességet és most ne pánikolj, mert nem akarok ártani neked. Csak...fogom a lányomat és végeztünk is. - miután szét verem a társaságát. Ezt persze nem teszem hozzá hangosan, de gondolatban azért elég sok minden más is lejátszódik az agyamban.    

Számtalanszor megfogadtam már az átélt traumám után, hogy elzárom a szívemnek azt a részét, amely képes bármiféle érzelmet is megélni, szeretnék olyan lenni, akit nem érdekelnek az emberi sorsok, most mégis Miraval szemben állva úgy tűnik, hogy képtelen vagyok erre. Milyen férfi az, aki magára hagy egy nőt, miután arra rá támadtak az utcán? Engem arra neveltek, hogy a gyengébbik nemre vigyázni kell, hogy úgy kell bánni velük akár a hímes tojással, és épp ez miatt nem tudok úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelne az, hogy ezek után vajon mi lenne a nő sorsa, ha magára hagynám. Azt mondják, hogy ugyanaz a dolog nem történhet meg velünk kétszer, én mégsem gondolom, hogy érdemes lenne ezt megkockáztatni. Még akkor sem, ha nagy valószínűséggel, majd soha többé nem találkozunk. Nem is vágyok egyébként arra, hogy bárki is befúrja magát az életembe, ami már így is a feje tetején áll. Végig nézve azonban rajta, valamiért olyan meggyötörtnek tűnik, épp olyannak, akinek talán pontosan ki jutott már az élet kegyetlenségéből. Persze tévedhetek is, nem is igazán érdekel, de egy kicsit mégis azt érzem, mintha sokkal több közös lenne bennünk, mint gondolnánk.
- Ebben igazad van. Valóban nem igazán szokott érdekelni senki nyomora. - bólintok megjegyzésére, mert én ugyan erőltetni nem fogom azt, hogy bármit is mondjon magáról. Pedig az a titokzatosság, ami belőle árad nem tagadom, hogy kíváncsisággal tölt el. Így igazából csak azért beszélek vele így, mert egyáltalán nem szeretném, ha úgy érezné, hogy kötelessége nekem bármit is elmondani az életét illetően. Hiszen nem az. - Ezt miből gondolod? Lehet, hogy csak ilyen a stílusom. - tetszik, hogy ennyire beszédes egyébként, olyan tipusnak tűnik, aki azt szereti, ha az övé az utolsó szó. Ez valahol biztosan egy nagyszerű tulajdonság lehet, én viszont sokkal inkább vagyok a tettek embere, mint a szavaké. Úgy vagyok vele, hogy a kevesebb az néha több, és nem kell folyton beszélnünk ahhoz, hogy kifejezzük azt, amit gondolunk. De természetesen nem lehetünk mind egyformák. Annak ellenére, hogy látom rajta, hogy szívesebben folytatná az útját nélkülem, minthogy a társaságomat élvezze, terelem a taxim irányába, és valahogy nem is akarok ebből neki engedni. Erőszakkal persze nem fogom be ültetni, de valóban sokkal nyugodtabb lennék a történtek után, ha én magam vinném el Őt biztonságba oda, ahová menni akar. Ez a minimum, amit megtehet az ember egy bajba jutott nőért. Arra azonban nem sikerült felkészülnöm, hogy egy zsebkendővel kezdjen törölgetni, a kezét elkapva próbálom kiolvasni a szeméből azt, hogy közben vajon mire gondolhat. Mintha félelem lenne a tekintetében és egy olyan fajta törődés is, amit régen nem éreztem már senkitől. Azt azonban nehéz lenne eldönteni, hogy mitől fél. Tőlem? Vagy még mindig az imént történtek hatása alatt lehet. Így engedem el végül a kezét és nyitom ki  számára az autó ajtaját, bár arra nem számítok, hogy miféle üzenet lesz az, ami el veszi mindennek a varázsát. Én igazán nem akarok durvának tűnni, az sem volt célom, hogy rá ijesszek a mellettem ülő nőre, de a tudat, hogy a lányom mit csinálhat egy bájgúnárral az őrületbe kerget. Még mindig nem gondolom úgy, hogy Miranak bármi köze is lenne bármihez az életemmel kapcsolatban, viszont azt sem szeretném, hogy féljen és mindenféle hamis elméleteket gyártson miközben úgy szelem át New York utcáin, mintha valamiféle versenyen lennénk. Veszek egy mély levegőt, ki fújom azt és egy kicsit engedek a sebességből is, csak, hogy megnyugodhasson a mellettem ülő. Még, hogy elrabolni akarom. A feltételezés is sértő. Bólintok egyet a megjegyzésére, hiszen igaza van. Nem ismer, és elég nagy sokk érhette nem olyan rég.
- Akkor szerinted mégis mit kéne tegyek? Hagyjam, hogy csak bosszúból, amiért épp én jutottam ki neki apának, mindenfélét elműveljen férfiakkal? Az a baj, hogy kamasz... és azok nem igazán gondolkodnak. Mit csinálok vele, ha egy nap úgy állít majd haza, hogy felcsinálta valamelyik hülyegyerek? - én is jól tudom, hogy nem avatkozhatok bele túlzottan a lányom életébe, de... Ő mégis csak egy gyerek, még akkor is ha azt hiszi magáról, hogy azért, mert nagyra nőtt, már mindent is tud. Semmit sem tud a kegyetlen világról. Ki védhetné meg, ha nem én? - Olyan szabad, akár a madár. És hálából ezt kapom. - még jobban vissza veszek a kocsi tempójából, bár a kormányt azért még mindig görcsösen markolom meg. Nem tudom, hogy mit csinál Mira épp, de valahogy azt érzem, hogy ezúttal neki lehet igaza. Nem oldhatok meg mindent az öklömmel, még akkor sem, ha szívesen felgyújtanék bármit a lányomért. Akivel jól érzi magát az szintén csak egy gyerek... még akkor is ha valami olyasmi van a lába között, amivel ártani tud a lányomnak.
- Ha szemügyre veszem, akkor egészen biztos, hogy nem tudnék uralkodni magamon. - ismerem be, hiszen annyira azért tisztában vagyok a képességeimmel, hogy tudjam: végig nézni, csendben nem lennék képes az egészet. - Nem muszáj oda jönnöd velem, és akkor nem áll fenn annak a veszélye, hogy a rendőrségen kötsz ki. - értem én, hogy saját magát félti Ő is, de én ha egyszer szavamat adom bárkinek is, hogy nem esik semmi bántódása, akkor ahhoz tartom is magam. Ebbe pedig bele tartozik az is, hogy nem fogom hagyni, hogy a rendőrség bárhová is vigye, bár nem szeretném azért annyira én sem, hogy el durvuljon a helyzet. Végül mégis én magam sem tudom miért, de rá taposok a fékre, így a taxi nyikorogva áll meg valamiféle bár előtt.
- Sajnálom, hogy rád ijesztettem. - pillantok Mira felé, miközben le veszem kifehéredett kezeimet a kormányról. - Talán igazad van, és néha jobb nem tudni és látni dolgokat. Ez mindenki érdeke. - bár nehezemre esik kipréselni fogaim közül a szavakat, de ha bele gondolok abba, hogy a lányom még ennél is jobban el távolodhat tőlem... nagyon nem szeretném.
- El viszlek arra a címre, ha még mindig szeretnéd. Vagy... meghívlak egy italra. Ne értsd félre...nincs bennem rossz szándék. Csak azt hiszem, hogy kell egy kis figyelem elterelés, hogy ne menjek mégis a lázadó kamaszom után és ne verjek szét mindent körülötte. - nem indítom egyenlőre a kocsit abban bízva, hogy elfogadja a meghívásomat, de ha mégsem, akkor sem lesz belőle gond, és még mindig érvényes az ajánlatom, hogy el juttatom Őt a célig.   

Általában nem szeretem az olyan embereket, akik állandóan fecsegnek, mert leggyakrabban csak a feltünési fiszketegségük miatt jár annyit az ilyenek szája, sokszor értelme sincs mindannak, amit mondanak, mégis valahogy Miranak ez jól áll. Bár én inkább a csendesebbek táborát erősítem, nem szeretek felesleges szavakat kiejteni, inkább szeretek rövid, de annál tömörebb válaszokat adni, mégis folyamatosan úgy érzem, hogy a nem olyan rég megmentett hölgyemény, képes mosolyt csalni az arcomra, hiszen annak ellenére, hogy elképesztően sokat tud beszélni, mégis van értelme a szavainak. Bár igyekszem a komor énemet mutatni felé, hiszen nem célom senkit, semmilyen formában az életembe fogadni. Semmi más tervem nem lenne vele csak annyi, hogy épségben haza juttassam, ez valahogy emberi kötelességem. Nem szokásom persze a szuperhőst játszani, de mégis valahányszor azt látom, hogy az erősebb kezd ki a gyengébbel, hihetetlen harag képes eluralkodni rajtam. Épp úgy, mint a tudattól, hogy a lányom pasiknak illegeti magát. Tudom, hogy nagy lány, azt is, hogy nem vagyok mindig mellette, amikor arra szüksége van, tisztában vagyok azzal is, hogy mennyire megviselte az anyja halála, de mégis nehéz elfogadnom azt, hogy férfiak játékszere legyen. Én is voltam ebben a korban, és épp ezért tudom, hogy sérülni fog. Ha rajtam múlna, egészen biztos, hogy bezárnám a szobájába mondjuk úgy élete végéig, csakhogy megóvjam mindenféle csalódástól. Sajnos azzal azonban tisztában vagyok, hogy mindezt nem tehetem meg, hiszen így sem tú rózsás a kapcsolatunk. Szóval, így ismeretlenül is igazat kell adnom Miranak ismét, hiszen nem gyűlöltethetem meg magam még ennél is jobban vele. Csak Ő maradt nekem.
- Megismerni a srácot? Azt amelyik ki fogja használni? Ezt ugye nem gondolod komolyan? Úgy nézek én ki, mint aki szívesen ülne le sörözni mindenféle mitugrásszal, aki semmi mást nem akar csak...szóval érted. A lányom 16 éves. Felfogod? Tizenhat. Minek ebben a korban egyáltalán pasi? - hülledezek még mindig, holott tisztában vagyok azzal, hogy épp most van itt ennek az ideje, a kamaszokat hajtja a vére, mégis ha ebbe bele gondolok, megőrülök. Előttem van az a gyönyörű kisbaba, akit a széltől is óvtam. Most is ezt tenném, csak a makacs kamaszom ezt egyre kevésbé tűri. Bárcsak a születésével együtt adtak volna valami útmutatót is hozzá, amiben leírják, hogy hogyan kell kezelni egyes tinis viselkedéseket. Csak most értem meg azt is, hogy mennyire igaz az a mondás, hogy: kicsivel kis baj, naggyal nagy. Szívesen ugranék vissza azokhoz az időkhöz, amikor a lábujj körmöm festette ki, és egy hősként nézett rám. A következő megjegyzésére viszont felemelem a kezem, csendre intve, mert mindenre fel vagyok készülve, de arra nem, hogy szexuális felvilágosítást kelljen bárkinek is tartania neki. Én főleg képtelen lennék rá.
- Az anyja... - itt el is hallgatok egy rövid időre, görcsösen szorítok rá ismét a kormányra, és érzem, hogy a tenyerem is izzadni kezd. Mindenről könnyű beszélnem, de a halott feleségemről egyáltalán nem az. - ... nem tudja el vinni sehová, mert nem él. - folytatom végül a félbe hagyott mondatot, és erről nem is kívánok semmi többet nyilatkozni. Még mindig nehezemre esik kimondani mindezt, azt hiszem, hogy egy egész élet sem lesz elég ahhoz, hogy képes legyek feldolgozni a történtetek. Igyekszem az útra koncentrálni közben és érdekes módon a szavai egyre jobban hatnak rám. Azt érzem, hogy Mira képes arra, hogy elterelje a figyelmem, és ha mindent össze vetünk, akkor kurvára igaza is van. Nem szabad ennyire bele folynom a lányom életébe, csak mellette lennem mindig... akkor is ha csalódik. Bár azt már nem ígérhetem, hogy nem belezem ki azt, aki miatt könnybe lábadnak azok a gyönyörű szemei.
Olyan hírtelen taposok rá a fékre, hogy még én magam is meglepődök rajta, de mindenképp jobbnak látom jelenleg, ha nem megyünk tovább. Nem azért, mert nem szívesen forgatnék fel mindent a lányom miatt, hanem inkább amiatt, hogy ne hozzam Őt kellemetlen helyzetbe, és Mirat sem szeretném bele keverni semmibe, azt hiszem mára már jutott neki elég a bajból.
- Én mellette vagyok... de azért az, hogy akárkivel legyen... mindegy. Majd beszélek vele. - legyintek végül, mintha elengedtem volna ezt az egészet, pedig egyáltalán nem így van. Csak próbálom elkerülni a balhét még egyenlőre. A Mira megjegyzését hallva azonban egy féloldalas mosolyra húzódik a szám, és érzem, hogy a bennem lévő feszültséget egyre jobban sikerül elűznie. Nem tudom, hogy szándékosan csinálja-e, vagy valóban ilyen a természete, de mindenképp jó hatással van rám.
- Téged is le vettelek a lábadról? - fordítom felé tekintetem, kékjeimmel az Ő tekintetét keresve, amelyek ha találkoznak, az én ajkam is még szélesebb vigyorra húzódik. Van benne valami, ami miatt csak még jobban azt érzem, hogy szükségem van a társaságára. Bár megmagyarázni ezt nem igazán tudnám. Mert legtöbbször inkább távol szeretem tartani magamtól az embereket... főleg a nőket. A mosolyom azonban hamar le is hervad rólam, amint egy lehetetlen gondolat jut az eszébe, határozottan csóválom is meg a fejem.
- Az ki van zárva! Milyen férfi lennék, ha hagynám, hogy te hívj meg bármire is? Felejtsd el szépen! Nekem épp elég az hálából, hogy elfogadtad a meghívásom... és, hogy jobb belátásra bírtál. -  a hangomban érződhet, hogy nem tűrök ellentmondást, hiszen a férfiúi büszkeségembe elég sok mindennel könnyen bele lehet gázolni. Az, hogy egy nő fozessen pedig épp azok közé tartozik, így ebből nem vagyok hajlandó engedni. - Nem várom el, hogy alkoholt igyál. Én sem tervezem, mert ma még vezetnem kell. De talán majd odbent elmesélhetnéd, hogy mi lapul ennek a hátterében. - azt veszem észre, hogy egyre jobban megy a komunikálás is vele, olyan, mintha kezdenék feloldódni a közelében. Vagy csak simán képes rá ragasztani az emberre a sokat mondó stílusát, és az aki vele van is kénytelen állandóan beszélni. Bezárom a taxi ajtaját, leellenőrzöm azt, majd Mira mellé lépek, de amint ismét megszólal, egy pillanatra meg is állok, hogy el tudjak gondolkodni azon, hogy milyen titkot is osszak meg vele.
- A titkom? - ugrik fel a szemöldököm, majd ismét elkomolyodok és lépek egyet még közelebb hozzá, elzárva ezzel a köztünk lévő minimális távolságot is. - Szervkereskedő vagyok, és épp az ilyen magányos nőkre vadászok. - súgom a fülébe, majd óvatosan hajolok is el tőle, hogy a tekintetébe tudjak nézni, de onnantól már nem is bírom tovább, és muszáj elnevetnem magam. - Csak viccelek, nyugi. - remélem, hogy érti a poént és nem menekül el végül fejvesztve, mert nem az a célom, hogy elűzzem. Csak egyszerűen nem értem, hogy mit szeretne hallani. - Ha elárulnám a titkomat, akkor az már nem lenne titok. - válaszolok végül mosolyogva, miközben kitárom előtte a bár ajtaját, hogy be léphessen elsőnek, persze ha még nem ment el a kedve a társaságomtól. Ha továbbra is úgy dönt, hogy velem marad, akkor a pult felé megyek, remélhetőleg vele az oldalamon.
- Szóval akkor mit iszol? - pillantok rá, felülve az egyik bárszékre és végig az arcát fürkészve. Van benne valami, ami miatt jobban meg szeretném Őt ismerni.    

Nem érzek haragot azért, amiért ennyire mélyen bele mentünk a magánéletembe, amiről egyébként most beszélek először. Meglepő módon most már könnyebben is bújt ki a számon az az aprócska mondat, hogy a feleségem nem él. Ez nem azt jelenti, hogy elfogadtam, hiszen Lucy annyira fiatal volt, és túl jó lélekkel rendelkezett ahhoz, hogy a gátlástalanságom miatt ilyen hamar véget érjen az élete, viszont megtanultam együtt élni a hiányával, még ha pokoli nehéz is ezt beismerni. Ahogy mondani szokták, az élet megy tovább, bár még a mai napig szívesen cserélnék vele helyet, csak Ő élhessen. Chloénak sokkal nagyobb szüksége lenne az anyjára, aki tökéletesen tudná kezelni azokat a kamaszos problémákat is, amelyekkel én képtelen vagyok megbírkózni. Talán más apák is így éreznek amiatt, ha a lányuk fiúzik, vagy csak én reagálom ezt túl, de mindenestre hatalmas nagy erőfeszítésembe kerül minden egyes alkalommal lenyugtatnom a bennem tomboló haragot, hogy ne zárjam be a szobájába, mondjuk úgy élete végéig. Ha már így is úgyis gyűlöl az egyetlen olyan személy, aki életben tart, akkor lenne rá igazán oka is. Mégis képtelen vagyok arra, hiszen semmi mást nem akarok, csakhogy boldog legyen. Azt pedig nem olyan áron, hogy közben csalódásoknak legyen kitéve.
- Én is voltam tizenéves kölyök. Épp ezért tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen vakarcsokat mennyire hajtja a vérük. Ha tudnám, hogy a lányom mellett marad mindaddig, amíg neki arra szüksége van, akkor leülnék vele szívesen. De ilyen fiatal korban mindketten tudjuk, hogy nem lehet köztük semmi életre szóló... - néha talán maradinak tűnhetek, hiszen valóban az az elméletem, hogy házasság előtt nincs szex, de ez is csak azért van, mert aggódom a lányom lelki világáért. Néha azt kívánom, hogy bárcsak fiú lenne, mert akkor nem lenne ennyire nehéz és kellemetlen olyan dolgokba bele gondolni, amik az élet velejárói. Aztán rájövök végül arra, hogy a világon a legszerencsésebb embere lehetek azért, mert ilyen meseszép kislány szólít az apjának. Még akkor is, ha sokszor a pokolba kívánna küldeni.
- Nincs miért bocsánatot kérned. - nyugtatom meg még mindig rezzenéstelen arccal, és valóban nem haragszom rá, hisz nem tudhatta. Nem igazán szeretek lelkizős témákról beszélni, de valami különös oknál fogva, a Mira jelenléte és szavai elég megnyugatóan hatnak rám. Bár egész fiatalnak tűnik, mégis, mintha már bőven tapasztalt volna eleget az életből, ahhoz, hogy ennyire komolyan tudjon helyzeteket kezelni. Talán a húgával szerzett bőven tapasztalatokat. Idősebb testvérnek sem lehet sokkal könnyebb lenni, mint szülőnek.
- Na és ha valami olyan hibát követ el, amit élete végéig magával cipel majd? Mi lesz akkor, ha valaki annyira bele tipor a lelkébe, a büszkeségébe, hogy nem leszek elég ahhoz egymagam, hogy össze kaparjam a darabjait? - nem igazán tudom, hogy miért Miratól várom a kérdéseimre a választ, de mindenképp szeretném, ha legalább tanácsod adna, ha már ennyire mélyen belefolyt abba, amibe nem lett volna szabad. Talán az élet úgy hozza majd, hogy soha többé nem találkozunk, de azt hiszem, hogy nehezen fogom mégis tudni elfelejteni a ma estét. Több mindenre is felnyította a szememet, ezt nem sok mindenki mondhatja el magáról. Végeredményben pedig arra döbbentem rá, hogy valószínűleg a kamaszomnak semmi másra nincs is szüksége, mint egy anyára, akivel megbeszélhetne olyan csajos dolgokat is, amiket velem nem, hisz vannak olyasmik biztosan, amik mindkettőnket zavarba hozna. Mégsem nősülhetek meg azért újra, hogy a lányom mellett legyen egy nő.
Bár általában igyekszem komoly képet vágni, pont olyat, akivel nem lehet viccelődni és akinek humorérzéke sincs, mégis megmosolyogtat Mira. Mióta találkoztunk nem is tudom, hogy már hányadjára.
- Titeket nőket mindig az vonz, ami veszélyes. Elárulnád, hogy ez miért van? Mellesleg örülök annak, hogy le vettelek a lábadról, de azért vigyázz, mert nem biztos, hogy mindenki olyan szándékkal rabolna el, mint én. Nugtass meg, hogy ez csak egyszeri ilyen alkalom volt, és nem szoktad magad köré vonzani a bajt. - nem mintha közöm lenne hozzá, de valamiért fontosnak érzem, hogy megnyugtasson, hogy igazából nyugodt élete van, most csak épp rosszkor volt rossz helyen. Talán azért érzek így, mert rá jöttem, hogy amúgy igazán jó beszélgető társaság, én is önmagamhoz képest sokkal többet beszélgetek mellette, mint általában tenni szoktam. Ahogyan mondani szokták: inkább az a csendes bolond tipus vagyok. Az viszont kizárt még így is, hogy egy nő fizessen nekem bármit is. Sértené a férfiúi büszkeségemet is. A magasba emelkedik a szemöldököm a kijelentését hallgatva, és már épp el is könyvelném magamban, hogy talán mégsem olyan rendes lány, mint amilyennek mutatni próbálja magát, de aztán elmosolyodom újból, amint kijavítja magát.
- Nem, nem értem. Mivel tudnád meghálálni? - pillantok rá érdeklődve, mintha valóban el is várnám azt, hogy hálálkodjon. Ha azt hiszi, hogy olyan férfi vagyok, aki a testét kérné cserében, akkor azt hiszem, hogy az eddigi beszélgetéseink feleslgesek voltak, mert nem sikerült rájönnie, hogy engem nem az éltet, ha nőket alázhatok meg. A nők számomra becses kincsek. - Tudod mivel hálálhatod meg a leginkább? Ha megpróbálsz vigyázni magadra. Ne legyen már felesleges a védelmedbe fektetett munkám. - a vigyorom még inkább ki szélesedik, majd rövid idő múlva el is nevetem magam, meglátva az arckifejezését, mikor közlöm vele, hogy szervkereskedő vagyok. Hát... végülis majdnem közel áll mindez a valósághoz, mert néha a verekedések során is folyik el annyi mennyiségű vér, amennyit egy mészáros is megirigyelne. Nem tervezem ezt sem közölni vele, csak hangosan, jóízűen nevetek vele együtt és örülök annak, hogy nem vett komolyan, még csak az hiányozna, hogy itt elszaladjon előlem sikítozva és úgy kelljen utána rohannom, hogy gondoskodjak a biztonságáról. Olyan ember avgyok, aki legtöbbször be tartja az adott szavát.
- Két alkoholmentes mojito. - szólok oda végül a pult mögött álló csinos hölgynek, majd vissza is téved a tekinetetem a kotynyeles lánykára, akinek egyre jobban élvezem a társaságát. Az elején még nem is gondoltam volna, hogy eddig is eljutunk. Talán azért, mert látszólag annyira két különböző jellem vagyunk, hogy elképzelhetetlennek tűnt, hogy együtt iszogassunk valami alkholomentes löttyöt. Ismét el röhögöm magam miközben hallgatom, és még mindig nem tartom tolakodónak a kíváncsiskodását, aranyosnak viszont annál is inkább. Úgy tűnik, hogy azok táborába tartozik, akik szeretik bele ütni az orrukat mindenbe.
- Aki kíváncsi az hamar megörgeszik. Kár lenne, ha időnap előtt megráncosodna az a szép, kis pofid. - és ezzel egyszerre a szívószálat ki véve a poharamból iszok is bele az elénk le rakott italba, aminek bár kellemes az íze, de minden bizonnyal nem fog a kedvenceim közé tartozni. Remélem Chloé is ezt issza épp. - Sajnos ki kell ábrándítsalak, mert nincs bennem semmi érdekes. Egy egyedülálló apa vagyok, akinek dühkezelési problémái vannak, mégis annyira nem tudok nemet mondani a nőknek, hogy most itt ülök veled és alkoholmentes mojitot iszok. - lombozom le végül, mert azt hiszem, hogy ennél valami izgalmasabb történetet várt volna el. Mégis azt hiszem, hogy annyira azért nem vagyunk szoros barátságban egymással, hogy ki teregessem előtte a kártyáimat.
- Szóval... most a te titkod jön. Mert biztosra veszem, hogy neked is van olyanod. Mi is az munka, amit ebben az órában szoktak csinálni? - ismét elkomolyodok, de közben valóban kíváncsi vagyok. Benne is ott rejtőzik az a titokzatosság.   

Azt mondják, hogy egyes embereket okkal sodor elénk az élet, amiben én sosem hittem, viszont minél több időt töltök a Mira társaságában, annál inkább érzem azt, hogy szükségem van rá. Na nem úgy...csak egyszerűen jók esik vele beszélgetni, még akkor is, ha alig egy órája ismertem meg. Valahogy olyan, mintha a benne lévő humorral akarna valamit elrejteni, ami mélyen belülről másképpen a felszínre törne. Valami fájdalom, amiről nem beszél.  Mintha sokkal több közös is lenne bennünk, mint azt remélni mertem volna. Titokzatos, és ami számomra a legfontosabb, hogy nagyon az az érzésem, hogy tökéletesen ért a kamaszok nyelvén is. Amióta a feleségem meghalt, egyre inkább érzem úgy, hogy kezdem elveszíteni az irányítást. Nem csak a saját életem felől, de a lányommal szemben is. Amire azt gondoltam, hogy sima ügy lesz majd, uralni fogom a helyzetet, éppen annak a csapdájába kerültem. Hiába látom be azt, hogy az élet velejárója minden, amiken a lányom keresztül kell menjen, mégis akaratlanul is görcsbe rándul a gyomrom a tudattól, hogy: akkorára nőtt már, hogy lehet fiúja. Jó lenne ha létezne valamiféle kézikönyv, ami megtanít kezelni egy tinédzser lázadót úgy, hogy az közben ne kezdjen még jobban lázadni.
- Mindegy, hogy a lányomnak milyen szándékai vannak... ő akkor is csak egy gyerek. Ráadásul az enyém. - hangsúlyozom ki az ijesztő tényt, mert biza Chloé minél idősebb lesz, annál nagyobb bennem a felismerés, hogy mennyire hasonlít rám. A természete. Abban meg csak reménykedek, hogy a sorsa nem lesz ugyanaz. Nem, amíg én élek. - Fel lehet állni, az igaz. Csak épp nem mindegy, hogy egy-egy csalódás milyen mély nyomokat ejt majd benne. De mindegy. Az én gondom ez, és nem a tiéd. A viágért sem akarnálak ezzel terhelni. - már így is jóval többet beszéltem, mint szoktam, mintha ezt Ő maga ragasztotta volna rám. A felismerés pedig, hogy eljön majd egyszer az ideje, hogy nem leszek erős pajzsként a lányom előtt, szinte pofoncsapásként ér. Lucy sem akart meghalni... szerette volna látni a lányát felnőni, sírni az esküvőjén, és játszani az unokáival. De nem élhette mindezt meg, amiért még a tükörbe nézni sem igazán vagyok képes. Én élek... de bármikor eldobnám az életem, ha tudnám, hogy Ő cserében életre kel. Fokozatosan nyugtatom le magam a Mira hatására, akármennyire is nem hiszek a csodákban, de ezúttal tényleg olyan, mintha az égiek küldték volna Őt hozzám, mert máskülönben eddig biztos, hogy darabokra szedtem volna egy gyereket. Mindezt csak azért, mert a lányommal szórakozik. Határozottan szeretném Őt egy vitrinbe zárni, és onnan soha ki nem engedni, csak a port törülgetni róla. Tizenhat évesen had ne csókolgassa már Őt senki. Mira azonban újból eléri, hogy megjelenjen rajtam az a féloldalas mosoly, mert egyszerűen imádom a humorát, és mindazt, ahogyan a világot szemléli.
- Igen. Valami ilyesmire céloztam. Bár az még mindig erős túlzás, hogy elraboltalak volna. - szökik fel a szemöldököm egy kósza pillanatra, miközben rá nézek. Oké, valóban meredek volt a helyzet, én sem így terveztem, de már ez van. - Szóval légy óvatos. - zárom is le ezzel a témát, és ha nem keltette volna fel ennyire az érdeklődésem, akkor azt is mondhatnám, hogy a jövőre nézve ez nem az én problémám lenne, de valamiért örülnék annak, ha az elválásunk majd nem végleges lenne. Lucy óta, Mira az első olyan nő, akit még csak ágyba vinni sem akarok, egyszerűen csak úgy élvezem a társaságát. Mindenféle magyarázat nélkül. Tetszik azonban, hogy látványosan jön zavarba ismét, ha szeretném használni a csöpögös szavakat, akkor talán azt mondanám rá, hogy cuki - Chloé legalábbis előszeretettel dobálózik ezzel a szócskával -, de én inkább csak elnevetem magam. Kicsit olyan, mintha még Ő maga sem tudná, hogy mit is akar épp mondani. Éppen ezért kíváncsi pillantásommal, csak még inkább méregetem miközben dadogva magyarázkodik és mindenféle ajánlatot tesz.
- Szóval szeretnél még találkozni velem... - ezt inkább csak kijelentem, mert valahogy olyan egyértelműnek tűnik. Én meg még örülök is annak. Ahogyan ismét szórakoztat, hogy ezt is megpróbálja kimagyarázni. Honnan tudja, hogy én hogy értem az egyértelműt egyébként? - Nem úgy érted, hogy randizni hívsz? Helyes is. Randizni a kamaszok szoktak. De a lasagnat szeretem. Szóval elfogadom a meghívásodat. -  kacsintok rá és az érintetlen poharamat kezdem vizsgálni. Mióta iszok én ilyen gusztustalan löttyöket egyáltalán? nem azt mondom, hogy alkoholista lennék, tudok mértéket tartani, ha pedig vezetek, akkor sosem fogyasztok alkoholt, viszont ha ilyen helyre jövök, akkor határozottan nem mojitot kérek magamnak. Már mindegy. Egyszer élünk. Épp ezért is emelem fel védekezően magam előt a szabad kezem, mert nekem ugyan semmi bajom ezzel az itallal. Ha Őt egyszer boldoggá teszi.  A pimasz kérdése azonban meglep, fokozatosan oldódik fel köztünk a hangulat, ami egy részből jó, viszont egy kicsit rémisztő is. Lucy volt az utolsó, aki ilyen sokszor meg tudott nevettetni.
- Na, na... azért ennyire ne bízd el magad. A mojito még egy dolog, de a tánc... az már megint más. - nem is tudom, hogy van-e annyi alkohol mennyiség, amitől a bot lábaim elkezdenének táncolni. Kizárt. - Viszont ha az alsógatyám nagyon érdekel, akkor adok neked egyet ajándékba. Hogy eszedbe jusson róla mindig, hogy milyen pimasz voltál azzal, aki tulajdonképpen megmentett. - csóválom meg rosszallóan a fejem, de azért nevetek is közben. Talán ezt Ő sem gondolta komolyan. Ha néhány megjegyzésem képes zavarba hozni, akkor vajon mit váltana ki belőle, ha meglátna alsó nadrágban. Nők. A fene sem érti őket.
- Nem... én nem igazán gondoltalak éjjeli pillangónak. Csak úgy érdekelt. - megnyugszom azért mégis a válaszán, mert beismerem, hogy először valóban valami sokkal rosszabbat feltételeztem róla ennél. De ez hamar el is illant az elmémből, amint beszélgetni kezdtünk. Túl értelmes ahhoz, hogy a férfiak szórakoztatása legyen az életcélja. A megszokás kedvéért azért elkezdem inni az italomat, ami nem is olyan rossz, mint hittem volna, közben pedig türelmetlenül hallgatom ahogyan az életéről kezd beszélni, bár ez még mindig kevés. Jobban meg akarom ismerni.
- Na és miért akartál új életet kezdeni? Vagy inkább úgy kérdem, hogy mi bajod volt a régivel? - természetesen tiszteletben fogom tartani, ha nem akar válaszolni a kérdéseimre, de attól az még nem változtat a tényen, hogy emnnyire különlgesnek találom őt. - Mi a baj a húgoddal? Nem jösztök ki jól? - még mindig kiül a tekintetemre a kíváncsiság, valamiért nem elégszem meg ennyivel. Bár már így is túl mélyen bele merültünk egymás életébe, ami nem biztos, hogy helyénvaló.
- Én nem hiszem, hogy unalmas lenne az életed. Zsebtolvajok támadnak meg, menő a munkád, és mojitot szürcsölgetsz velem egy bárba. - vigyorodom el ismét, miközben vissza rakom a pultra az italomat, és magam sem tudom miért, de óvatosan nyúlok felé, hogy egy kósza tincset, ami a szemébe lóg és el takarja a csodaszép arcát, a füle mögé simítsak. - Eddig nem voltam teljesen biztos, de már azt érzem, hogy nem vagy boldog. Ez azért sajnálatos, mert igazából te egy csodálatos nő vagy. - ezzel egyszerre pedig már vissza is húzom a kezem, mert ezt határozottan nem bóknak szántam, csak azt akartam, hogy tudja. - Nézd miket beszélek. Pedig állítólag a mojitó alkoholmentes. - nevetem el magam újból, pedig nagyon is komolyan beszéltem.    

A szülővé válás legrémisztőbb része talán az, hogy a gyermekedben felfedezheted saját magad, nem csak a kinézetét illetően, hanem a jellemében is. Chloé pontosan olyan, mint a fiatalkori lázadó énem volt, annyi külömbséggel, hogy Ő sokkal törékenyebb, mint amilyen én voltam. Ez pedig éppen elég indok ahhoz, hogy meg akarjam óvni Őt még a széltől is. Bár nem igazán értem, hogy mindenről miért éppen Miraval kívánok beszélgetni, hiszen egyáltalán nem szokásom idegeneknek ecsetelni az elbaszott életemet. Mégis olyan természetesen jön minden, mintha nem is alig egy órája ismerkedtünk volna meg csupán, hanem már legalább évek óta az életem részese lenne. Mellette valahogy olyan könnyű nem csendben maradni, pedig én alajáraton jobban szeretem a szűkszavúságot. A szavai ezúttal valóban elérik azt, hogy ismételten igazat adjak neki, hisz a legnagyobb probléma valóban azzal van, hogy a saját szülői képességeimben nem bízok, ahogyan abban sem, hogy a lányom képes vigyázni magára. Hisz az az én kötelességem, bár azt tudom, hogy bármennyire is szeretném, nem kísérhetem Őt mindenhová kézen fogva.
- Megértettem, kisasszony! - és még jobb kezem a homlokam elé is emelem olyan katonásan, elviccelve a kurva nagy valóságot. Talán éppen csak vele kellett ma megismerkednem ahhoz, hogy a  lányom pasija - vagy bárkije - megússza mindazt, amit pár perccel korábban tenni készültem vele. Mira nagyszerűen tud érvelni és hatni is az emberekre, pedig én elég öntörvényűnek tartottam magam mindig ahhoz, hogy ne hallgassam meg az emberek kéretlen tanácsait. A bárban ülve pedig már teljesen felszabadultnak is érzem magam a társaságában, olyannyira, hogy szinte magamra sem ismerek. Ha akarnám sem tudnám tagadni, hogy mennyire szórakoztatónak tartom azt, hogy néha zavarba jön, a másik pillanatban pedig mintha azt a humorával szeretné leplezni.
- Csak simán vacsoráznak. Ismerkednek. De semmiképp sem randiznak azok az emberek, akik érettek. - tisztázom le ezt, és igyekszem úgy tenni, mintha nem venném célzásnak azt, hogy Ő éppen úgy beszél, mintha valóban randira hívna. A féloldalas mosoly ismét megjelenik az arcomon, amint megpillantom a felém nyújtott névjegykártyát, és hiába mondja azt az eszem, hogy ne fogadjam el sem a számát, sem pedig a meghívását, mégis el veszem tőle azt, és anélkül, hogy rá néznék, csak a belső zsebemből kikotorászom a pénztárcám, és bele csúsztatom abba, ezzel egyszerre pedig ki is fizetem a kért italainkat.
- Nem félsz, hogy zaklatni foglak? Már nem csak a címedet, de a számodat is tudom. - fogalmam sincs, hogy miért szeretném mindenáron elijeszteni magam mellől, de valamiért az tűnik a legjobb ötletnek. Lucy halála óta még egyetlen nő sem volt képes megnevettetni, ez pedig épp elég ahhoz, hogy pánikot keltsen bennem. Én vagyok az a fajta ember, aki mindent elront, amihez csak hozzá ér. Éppen ezért még az esélyét sem szívesen adnám meg annak, hogy Mira fontos részese legyen az életemnek. - Te is hiszel abban, hogy a férfi szívéhez a hasán keresztül vezet az út? - vigyorodom el ismét, bár nem képzelek úgy túlságosan bele annál többet a vacsorába, mint egy hálát - amire egyébként semmi szükség nem lenne -, de azért mindig tetszik, ha sikerül zavarba hoznom. Ahogyan az is, hogy rendszerint valami frappáns válasszal tud szolgálni. Ő tipikusan az a fajta nőnek tűnik, akié mindig kell legyen az utolsó szó.
- A te érdeked is az, hogy ne táncoljunk. Gondolom nem szeretnéd, ha össze vissza taposnám a formás lábaidat. Na meg kár lenne ezért a cipőért. - pillantok le a lába irányába, majd vissza a szemébe, és a szemöldököm is felugrik, mert nagyon olyan, mintha az alsógatyámra hivatkozva flörtölne velem éppen. Vagy csak szeret pimaszkodni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez nem hoz lázba. - Tudod nem olyan könnyű hozzá férni az alsómhoz. Lehet, hogy megharap valami közben. - kacsintok is egyet, bár Isten bizony már nem is igazán értem, hogy hogyan keveredtünk a megmentése után ilyen kényes témák felé. Olyannyira, hogy még arra is kíváncsi lennék, hogy milyen titkokat őriz, pedig egyáltalán nem szoktam mások magánéletével foglalkozni.
- Ezt úgy érted, hogy nem volt, aki megmentsen? - puhatolózok tovább és most már egyre nagyobb bennem a kíváncsiság is. Fogalmam sincs, hogy mi lehetett a múltjában, de egyre biztosabb lesz az a számonra, hogy az a engeteg humor, ami benne van, csak arra szolgálnak, hogy elrejtse a benne lévő fájdalmat. Mert már biztos vagyok abban, hogy az Ő élete sem volt talán zökkenőmentes. Arra meg nem is akarok gondolni, hogy ez éppen elég indok lehet arra, hogy jobban megismerjük egymást, és egymás lelkét. - Igazad van. Ez nem az a nap, amikor erről kéne beszélnünk. Talán majd a vacsora közben vissza térhetünk a témára. - ezzel pedig a tudtára is adom, hogy én nem felejtek. Ugyanakkor a szavamat betartó ember is vagyok, így biztosan felültetni nem fogom a vacsoránkat illetően, viszont azt sem ígérhetem, hogy nem fogok kérdezősködni. Mert meg akarom Őt ismerni. A fene sem tudja, hogy miért, de így érzek.
- Rossz társaságba keveredett? Talán te is alkalmazhatnád azt, ami az én fejemben is megfordult a lányom érdekében. Bezárni körülbelül élete végéig a szobájába. Talán haragszik majd, de tudod, hogy biztonságban van. - oké, én is tudom, hogy ez lehetetlen, viszon még mindig a legkönnyebb út ahhoz, hogy biztonságban tudjuk azt, aki képtelen magára vigyázni. Mivel én magam is meglepődök azon, hogy felé nyúlok, így nem csodálkozok azon, hogy az Ő arcán is azt látom, ez pedig újból egy mosolyra késztet, hiszen a kipirosodott arca igencsak arra utal ismét, hogy zavarban van. Még mindig. Ez pedig tetszik nekem. Nagyon is.
- Én is jól éreztem magam. Leszámítva azt az apróságot. - ismétlem utána a szavakat, ugyanakkor valahol mégis hálás vagyok a sorsnak amiatt, hogy épp a szemem láttára támadtak rá, mert talán megijedt, de legalább lehetőségünk adódott megismerkedni. Ezzel pedig szerintem semmi baj nincs. Azzal már igen, hogy a kezem után nyúl, amit vissza szerettem volna húzni. Egyáltalán nem azt akartam, hogy többet lásson bele az egészbe, mint ami van. Nem mintha érteném, hogy mi is történik pontosan. - Szóra sem érdemes. - bököm oda neki a választ a kezemen lévő kezét figyelve, majd sóhajtva kapom azt ki az övé alól, hogy ismét a poharam után nyúljak, elfogyasztva az italom utolsó tartalmát is. Mára elég volt talán ennyi érzelmeskedés. Ez nem én vagyok.  
- Természetesen haza viszlek. Én mindig állom a szavamat. - biztosítom, majd felállva a intek az ajtó irányába, hogy aztán amint megindul én is követhessem Őt. Túlságosan jól éreztem magam a társaságában ahhoz, hogy ne hívjam majd fel, ha sikerül épségben haza juttatnom.
- Az alsó nadrágomat most szeretnéd megkapni vagy majd akkor, amikor megyek hozzád vacsorázni? - vigyorgok felé, miközben ki tárom a taxim ajtaját, ahová amint be ül, be is csapom az ajtót, hogy elfoglalva a saját helyemet induljunk meg a megadott cím felé. Ezúttal sokkal óvatosabban vezetek, mert már így is elég sok félelemben volt ma része.