Az édesanyáddal nagyon fiatalon vállaltuk be a szülőség szerepét, és több kevesebb sikerrel, de azt hiszem, hogy remekül boldogultunk a feladattal, bár nem tagadom elég sokszor feladtad a leckét. A nagyfejűséged, pimaszságod és akaratos természeted egyértelműen tőlem örökölted, a szépséged viszont vitathatatlanul az édesanyádtól ered. Sosem félsz ki mondani azt amit gondolsz, ugyanakkor azt is tudod, hogy mikor kell hallgatnod. Te tanítottál meg arra, hogy a lányok hosszú haja például nem csak dísznek van a fejükön, hanem azzal kezdeni is kell néha valamit. Ha anya nincs, akkor pedig kinek kellet cuki copfokat csinálnia? Hát nyílván apának, és sokszor haraptad is le a fejemet, ha éppen az nem úgy jött össze. Mostanra mondhatni profi vagyok benne, csak azt sajnálom, hogy már nem igazán kérsz belőle. Belőlem. Ez részben az én hibám persze, hiszen minél nagyobbra nősz, annál kevésbé tudom, hogy mit kell kezdenem a helyzettel. Csinos vagy, egyre merészebb ruhákat vásárolsz és basszus... hamarosan kész nővé cseperedsz, melyik férfi képes végig nézni azt, hogy a kislánya, aki a szemében mindig olyan icike-picike marad, felnő? Félre ne érts...örülök annak, hogy ilyen gyönörű vagy, de ez olyan ijesztő is.
Mindig is jól kijöttünk, igyekeztem nem csak az apád, de a szövetségesed is lenni, az édesanyád halála azonban mindent megváltoztatott. Téged is. Engem is. Mit kezdhetne egy egyedül maradt apa, a kamasz lányával, aki úgy dolgozza fel a mai napig a veszteségét, hogy egyre gyakrabban jár el otthonról, kerüli a közös beszélgetéseket és lényegében tojik arra, amit az egyedüli életben maradt szülője szeretne mondani neki? Nem, mintha annyira igyekeznék. Persze féltelek, meg sokszor aggódom, de mégsem kérdezlek soha. Semmiről. Bele megyek a játékodban, hagyom, hogy ki tombold magadból a fájdalmadat, de minden alkalommal amikor valami mini ruhában csukod be magad mögött az ajtót, össze szorul a torkom, és kedvem lenne téged be zárni valami kalitkába. Mégis igyekszem süketnek és vaknak maradni, mert így könnyebb elviselnem a bűntudatomat. Nagyon nehezen tudok a szemedbe nézni, hiszen az édesanyád miattam halt meg. Legalábbis én magam okolom érte. A sok év alatt, amit egymás mellett töltöttünk megbotlottam, és hűtlen voltam hozzá. Veszekedtünk, majd annak a fának csapódtunk. Én túl éltem, ő nem. Ha meg tudnád a teljes igazságot vajon te is engem okolnál? Már így is egyre jobban zátonyra futott a kapcsolatunk, mert azon az estén hiba volt követned. Megtudtad, hogy a taxizás mellett verekedem is, és mikor esténként el megyek otthonról, akkor az nem azért van, hogy a barátaimmal megigyak egy sört, a szemem alatt ékeskedő monoklik pedig nem egy kocsmai verekedésből származnak, hanem szándékosan élek veszélyesen. Tudod valamivel nekem is le kell vezetnem a bennem lévő haragot, amit saját magam iránt érzek.

Semmit nem szeretnék igazából megszabni az éltét illetően, bár ilyen  tipikus lázadó, semmitől sem félő kis ördögfiókának tudnám elképzelni. Jó lenne, ha idővel a kapcsolatuk is rendeződne az édesapjával, de ez természetesen talán hosszú harc lesz. A pb-hez nem ragaszkodom, bár mindenképp örülnék valami hasonlóan gyönyörű, kék szemű leányzónak.  ha itt vagy jelezd, és tegyél boldoggá