Érdeklődve figyelem a kivetítőt, még akkor is ha a munkatársaim nagy részének fogalma nincs arról, hogy mi itt mit is csinálunk és mint mindig, most is csak félvállról veszik a feladatot. Ellentétben velem, aki mindig százhúsz százalékot ad bele mindenbe, de legfőképpen akkor ha a munkámról és magáról a divatról van szó. Az egyetlen örök és igaz szerelmem. Talán ostobaság, de tudom, hogy a ruha nem fog hátba szúrni, nem fog megölni, nem fog bántani, nem fog becsapni, mindig mellettem lesz, mindig a bőrömre simulva fog szeretni és soha nem hagy el. Az egyetlen módom arra, hogy valóban kifejezzem magam és megmutassam ki is vagyok én valójában. Könnyen rejtőzködöm el humor mögé, legyen szó bármiről az életemben. Könnyedséggel viccelek el szomorú vagy éppen ijesztő élethelyzeteket és teszek úgy, mintha az meg sem kottyanna nekem, de az öltözékem mindent elárul rólam.
Mikor végre rám kerül a sor és az én képem jelenik meg a kijelzőn, felállok, majd beszélni kezdek. Ezúttal természetesen nem viccelődve, mert akármennyire is szeretném ezt is elviccelni és nagy a késztetés és mindenki azt gondolja rólam, hogy csak egy hóbortos nő vagyok, aki imád diliskedni, mégis tisztában vagyok azzal, hogy mikor kell komolynak lennem.
- Gyönyörű, elegáns, kecses, boldog, színes, pompás, kedvesség és törődés sugárzik belőle, virágzik, de ha teljesen vízbe fojtják, tönkremegy. Életed legboldogabb napján viselheted, de könnyen lehet, hogy egyszer arra a napra legrosszabbként gondolsz vissza. Kívülről csodás, szinte már mosolyog, de belülről, a virágok alatt, talán tüskék vannak, szúr, kényelmetlen. Mégis felveszed mert... Mert muszáj. - A tekintetem szemmel láthatóan elsötétül a végére. Jól tudom, hogy a szobában nem mindenki van tisztában azzal, hogy itt most nem csak egy ruháról beszélek. Itt megtörtént életeseményekről van szó. Egy ruhával ki tudunk érzelmeket, érzéseket, életeseményeket, tetteket... Igazából bármit ki tudunk fejezni. Egyetlen ruha az egész életünket képes leírni ha a megfelelő szemlélettel nézzük meg. Ez a ruha lehetnék akár én magam is.

Lábamat lógatva ülök dacosan az asztalon, akárcsak egy gyerek. Nem értem miért vagyok itt, nem értem miért kényszerítenek arra, hogy beszéljek a dilidokival. Immáron sokadszor küldenek be ide, mintha tényleg abban reménykednének, hogy na majd most megnyílok akárcsak egy könyv. Francokat! Semmi köze senkinek semmihez! Ez az én életem és úgy élem ahogyan én akarom és olyan emberekkel körülvéve, akikkel én akarom. Nem tilthatják el a családomat és barátaimat tőlem egy olyan pillanatban, amikor igenis nagy szükségem lenne rájuk.
- Mrs Belhouane, hányszor mondtam már... - Be sem fejezi a mondatot, mert egy mérges macska módjára megbököm a ceruzatartót és tartalma a földön szóródik szét. Természetesen egy ujjamat sem mozdítom annak érdekében, hogy segítsek neki azokat összeszedni. Még akkor sem ha megvető pillantásokkal illet meg a férfi.
- Miss Jimenes. - Szúrom oda már ki tudja hanyadjára, reménykedve abban, hogy egyszer talán meg is jegyzi azt. Nem az én hibám ha az ostoba ex nem képes békén hagyni, mert képtelen elengedni. Ettől függetlenül még megvan a jogom arra, hogy legalább névben el tudjam magam vonatkoztatni tőle. Igazából ha szeretném még Cirminek is hívhatom magam, senki sem tudna megállítani, legfőképpen nem egy dilidoki aki tényleg nagy erővel próbálja kiszedni belőlem, hogy hogyan is történt az otthon elszenvedett balesetem, aminek következtében több törött csonttal, zúzódással, sebbel és a legfontosabb: egy a hasamban sérüléseket elszenvedett öt hónapos korában holtan megszületett babával. Őszintén? Fogalmam sincs arról, hogy milyen elfogadható magyarázatot tudok adni anélkül, hogy csak még nagyobb veszélybe sodornám saját magam és egyben családom és barátaim életét is. Először készen álltam mindent elmondani, annyira készen álltam. Mérges voltam, életem legszörnyűbb pillanata volt az amikor a doktor kijelentette, hogy nincs szívverés... Aztán mégis rám kényszerítették, hogy adjak életet... akarom mondani... valamit, ami már nem volt, mégis ki kellett, hogy jöjjön.
- Szóval min gondolkozik most? - Áll meg mellettem a férfi, sötétbe borult arcomat pásztázva. Még a hülye is láthassa, hogy nem vagyok jól és egyáltalán nincs rendben a helyzetem, egyértelmű, hogy nem boldog pillangókról és ruhákról álmodozom. Már bár ott lennék. De ehelyett ebbe a kórházi egyenruhába dugtak, vagy mi is ez és képtelenek megérteni, hogy milyen förtelem is ez számomra.  
- Tudja, hogy hogy hívják a férfi börtönőrt? - Kérdezem tőle vigyorogva, bár mivel tudom úgysem fog semmi értelmeset válaszolni, már szólalok is meg újra. - Kancellár! - Nevetek fel saját viccemen, duplán, mert igazából helyette is, hiszen aligha akar felengedni. Végig csak fapofával bámul és azt várja mikor komolyodom meg. Persze igaza van, harminc évesen, egy trauma után talán éppen itt lenne az ideje, bár ő azt nem tudja -vagy talán igen- hogy nekem egyáltalán nem áll szándékomban megkomolyodni. Azt ki kell érdemelni. Ő pedig még csak a nevemet sem volt hajlandó megtanulni, pedig hányadszor vagyok itt... nyolc? Vagy már tíz is? Nem is tudom.
- Miért van annyira a beszélgetés ellen? Csak válaszoljon erre és esküszöm hagyni fogom örökre. Elmehet és soha többet nem kell vissza sem néznie. - Érdeklődve pillantok fel most a negyven körüli pasasra, aki most először jön elő kecsegtető ajánlattal. Talán ráunt a vicceimre? Pedig annyi van még a fejemben... Szívesen elszórakoztatnám őt még néhány órán át. Végül elgondolkozva pillantok rá, tényleg erősen próbálom eldönteni, hogy mennyit mondhatok el neki anélkül, hogy csak nagyobb pokolt engednék családom életére.
- Imádok én beszélgetni, a csacsogás a kedvenc szórakozásom. De... nem beszélhetek. Egyszerűen nem tehetem meg, sem most, sem máskor. Szóval hacsak nem szeretné a következő viccemet meghallgatni, írja a jelentésbe, hogy minden rendben van és engedjen el örökre. Kettőnk között, mindketten tudjuk, hogy igazából nem magamnak ártottam, talán dilis vagyok, de nem önveszélyes. Viszont az leszek ha még egy napot itt kell eltöltenem. Szóval... Kérem? - A férfi most végignéz rajtam. Szerintem ő maga is meglepődik, hiszen nem számított tőlem ennyi információra. Meghintettem neki, hogy nem tettem kárt magamban, még szép hogy nem én voltam, mindegy mennyire próbálja őket Emir befolyásolni vagy lefizetni vagy tököm tudja mit csinálni. Hetek óta itt tartanak, mintha én lennék labilis állapotban és én lennék megőrülve. De nem mondhatom el nekik, mert jól tudom, hogy Emir bosszúja sokkal rosszabb lesz, mint egy halott baba és pár törött csont, ezt nyíltan kimondta. Csak kár, hogy egy diliházba kellett kerülnöm ahhoz, hogy felismerjem milyen egy őrült is a férjem és talán, hogy milyen igaza is volt húgomnak mikor kiborult nála a bili és megtámadta.    
- Rendben. - Válaszolja végül, majd valamit írni kezd az asztalán. - Elmehet. - Bár igazán kíváncsi vagyok, hogy vajon mit is jegyzetelt annyira, de most az egyszer nem ellenkezem. Pillanatok alatt lököm el magam az asztaltól, majd bármiféle köszönés nélkül ereszkedem ki a szobából, hogy aztán saját hálórészlegem felé vegyem az irányt és megvárjam az ítéletet.


Egy hónappal később


Nem tagadom, nem gondoltam volna, hogy egyáltalán eljutok ide. Bár még koránt sincs vége az egésznek, de úgy érzem talán sikerülhet. Megkaptam a menő munkát ami igazából álmaim netovábbja, a menő lakást, amit a menő fizetésemből fent is tudok majd tartani. Olyan közel állok ahhoz, hogy megvalósítsam minden álmom és talán esélyesen húgomat is megtalálhatom és még ha nehezemre is esik, de bocsánatot kérhetek tőle amiért ostoba voltam. Ja, miket beszélek? Én ostoba? Ugyan!
- Mennem kell! - Mondom most édesanyámnak, aki az elmúlt hónapokban a lehető legtöbbet tett értem, annak érdekében, hogy egészségesen kijuthassak az országból és végleg eltűnhessek innen. Hogy Emir még véletlenül sem tudjon semmit a terveinkről. És bár tudom, hogy ő talán emiatt veszélybe kerül és csak reménykedni tudok abban, hogy férjem... akarom mondani ex férjem, nem fog hozzá férkőzni és megőrülni, mégis úgy érzem eljött az én időm.
Nem volt egyszerű gyermekkorom, húgommal együtt mindketten sokat kaptunk apánktól, sokat tűrtünk és elviseltünk. Anya pedig többnyire csak nézte. Nem tett semmit apa ellen, ő maga is csak tűrte ahogyan a férje nap mint nap átsétált rajta, megütötte, megszégyenítette... mindent csak tűrt. És bár az indiaiak gyakran kapják meg a nyugodt jelzőt, kétlem, hogy ezt kellene, hogy jelentse. Pedig nagy valószínűséggel én magam is anyám indiai származásának nyugalmával rendelkeztem, legalábbis egészen eddig. Most végre mindketten kinyitottuk a szemünket és még ha kicsit későn is, de igenis léptünk. Kimentett egy szörnyű élethelyzetből, nem hagyta hogy ott rohadjak meg Emir mellett, nem hagyta hogy ott szenvedjek, mint ahogy ő tette apánk mellett.
Egy utolsó ölelésben részesítem a nőt, akit talán már soha nem fogok látni és a szívem szakad meg ha erre gondolok, de tudom, hogy nem hagyhatok mindent veszni amit értem tett. Mennem kell. Egészen New York-ig meg sem állhatok.
- Mit mond a hordó mikor a társaitól búcsúzik? - Nézek rá mosolyogva a könnyeim mögül, de végül nem fejezem be a búcsúzós viccet, mert az túl fájdalmas lenne. Meg hát valamire mindenkinek várnia kell, nem?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

A lapod meglehetősen vegyes érzéseket keltett bennem: a történeted amennyire megrázó, a személyiséged épp annyira képes ellensúlyozni azt.
Borzalmas, amin keresztül kellett menned... Emir azzal fenyegetett, hogy ennél még rosszabbra is számíthatsz, rosszabb dolgokra is képes, de kérdem én: mégis mi rosszabb van annál, mint elveszíteni egy gyermeket, ráadásul valaki olyan hibájából, akiben megbíztál, aki a családod része volt?
A családon belüli erőszaknak sok változata létezik, de amit neked át kellett élned, a legrosszabb, legfájdalmasabbak közé tartozik. És ennek ellenére megtartottad a humorod, az életerőd, a makacsságod, és úgy tűnik, megtaláltad a bátorságodat is, és az utat az önállóság felé. Az álmaid megvalósítása felé. Remélem, innen már tényleg csak felfelé haladsz tovább, és hogy a húgoddal egyesülve együtt erősebbek lesztek, mint valaha!    

A történeted nagyon szomorú, mégis képes voltál megnevettetni. Ez a kettőség teszi igazán érdekessé a lapodat. Maga a karakter pedig igazán szimpatikusra sikeredett.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!