Már jó pár hónapja halottnak hittek engem, ami nekem most kapóra jött, hiszen le akartam rendezni Rowant. Már korábban is tettem rá kísérleteket, de harcaimban elbuktam, ám most nálam volt a meglepetés ereje, hiszen szinte senki nem gondolna rá, hogy egy halott ember fog lecsapni bárkire is. Visszatértem New Yorkba, ahol lementem a föld alá, a még érintetlen barlangomba, ahol megvoltak a berendezéseim, felszereléseim és zsákmányaim. Magamra vettem a hófehér golyó és pengeálló öltönyöm, majd a már jól ismert fehér róka álarcomat, hátul bekapcsoltam a szíjakat, majd felhúztam rá a kapucnimat és átmentem a garázsba, ahol még volt két kocsi és három motor. Normál esetben lehet a motorral mentem volna, de mivel célom volt elrabolni Rowant, így a kocsi mellett döntöttem. Bedobtam az anyós ülésre a kábító lövedékes puskát, majd beültem a csúcstechnológiás kocsiba és az éj leple alatt repesztettem is a cirkusz felé. Mikor a cirkusz közelébe értem, leparkoltam. Tudtam, hogy a szörnyszülöttek őrzik a cirkuszt, így a vállamra vettem a puskát, amiben a kábító lövedék volt. Miután bejutottam a cirkusz területére, nagyon résen voltam, hogy ne tudjon meglepni sem Borgan, sem a balta dobáló nyuszilány. Ha esetleg fel is bukkant volna valamelyik, akkor még a támadásuk előtt lelőttem őket annyi kábító lövedékkel, annyi az ártalmatlanításukhoz kellhetett. Elértem Rowan sátorját, lakókocsiját, majd rányitottam a vélhetően békésen alvó, vagy éppen tettre készülő cirkuszigazgatóra és nyakon lőttem a lövedékkel, majd mikor elkábult, magammal vittem őt a kocsimba és megbilincselve egy elit klinikára vittem, hogy az ott dolgozó orvos, hozza helyre az arcát. Hivatalos klinika volt, de volt néhány emelet a kórház alagsora alatt is, ahol az ott dolgozó orvosok a nem hivatalos ügyeiket intézték. Az alagsor alatti második szinten egy plasztikai sebész az éj leple alatt visszaműtötte Rowan arcát a régi szép képére, majd a lábadozási idő miatt egyelőre csak a Rókalyukba vittem, hogy ott tudjon a műtét utáni seb kicsit gyógyulni, hogy még ne a nagyon friss sebbel a képén kerüljön át a táborba, ahová őt szánom küldeni, így egyelőre csak elzártam őt egy üvegfal mögé, megfosztva telefontól és más lehetséges kommunikációs eszközöktől. Az üvegfal túloldalán vártam, hogy magához térjen, hogy felébredjen és beszélhessek vele. Hisz olyan régen volt rá alkalmunk. Maszk nélkül, nyíltan.
Különös biszergéssel az arcomban ébredeztem. Fura, idejében lefeküdtem, egészen jól is aludtam - hála a kocsi morajló hangjának, a kábítólövedéknek és a négykerekű finom ringatózásának - még is fájt egy kissé a fejem. És az arcom is, ahogy egyre inkább magamhoz tértem. Mi a fene? Mintha másodszorra tépték volna le az arcom, ami nem volna lehetetlen, de az már igen, hogy ennyire érzékeny legyen. A hegektől itt-ott úgy megvastagodott a bőröm, hogy nem, hogy érezni, de mozgatni se nagyon tudtam, most meg mintha - a kissé kellemetlen húzó érzés ellenére is - még talán fütyülni is tudnék. Sokat ráncoltam a homlokom és vontam összeszemöldökeim, legalább is amennyire tudtam, mert hogy... be van kötözve?! Talán leestem az elefántról és átment rajtam a fél brigád? Vagy csokis tej helyett whiskyt vedeltem és nekimentem valaminek? Még az ajkaim is éreztem, ami durva. Nyöszörögtem egy halkat, de még nem nyitottam ki szemeim. Ahhoz még túlságosan szédelegtem. De még így is lassan ráébredtem, hogy nem a penész szagú lakókocsimban vagyok, a rugóktól kényelmetlen ágyamban fekve. És még csak nem is a jelmezemben, amiben ledobtam magam az ágyban. Érezhetően tisztaság volt, talán a fertőtlenítő szagát is érezhetni. És világos, ó, igen, nagyon is világos. Az én lakókocsimnak csak egy ablaka van és az is akkora, mint egy újság... összehajtva. Ráadásul a centis retektől annyira ki se látni, nem, hogy még fény jöjjön be rajta. Az egész testem erőtlen volt, mint amikor egész nap verekszel, és másnap izomláz helyett egyszerűen sztrájkba kezd. Újabb halk nyöszörgés hagyja el a szám. Ki- és el is raboltak. Most mondanám, hogy Braxie boy volt azaz agyament, de azt hiszem ennyire messzire ő sem menne. Remélem, hogy nem... Mondjuk igazán még én sem tudom mivel állunk szemben. Lehet még is ő volt? Megharagudott, mikor valahogy tudomást szerzett Websterről? Kizárt. Végül csak sikerül némi életet lehelni lustálkodó izmaimba, s azzal együtt lassan ki is nyitom szemeim, jóóó nagyot nyújtózva, hogy kiropogtassam csontjaim is. De a nyújtózkodó pózom közepette meg is állok, ahogy kicsit a plafont pásztázva, majd a falakat is, rájövök, hogy ez biztos nem Cale műve. Az arcom még mindig ég egy kicsit, de azért óvatosan letaperászom a kötést, amiből éppen csak szemeim, orrom és szám van kint. Nem tudom van e tükör, de ha megpillantom a helyiségben, akkor óvatosan kikelve, és először majdnem el is vágódva odasétálok. Mondjuk... semmit sem látok, amire én most kíváncsi lennék. A vastag kötözés pedig arról árulkodik, hogy nagyon vérezhettem. Mi a franc? Kicsit ki vagyok száradva. Elaltattak? Annak vannak ilyen utó hatásai. Dehát... nem harcoltam senkivel. Nem emlékszem. De szinte biztos, hogy békésen szunyáltam. Nincs is kivel harcoljak manapság... Mert hát Cale lehiggadt, mostanában pedig nagyon csendes, a többi hülye meg távol tartja magát tőlem. El is fordulok az üveg fal felé, miközben sorra veszem, kik mernének az életemre törni, aztán meg is torpanok. Mi a...? Mi...? A...? Hunyorgok egy kicsit az üveg túloldalán lévőre. Biztos délibáb. Talán csak kutyultak valamit a fejemmel. Nem. Kizárt, hogy az ott... Lehetetlen. Hiszen halott! Én is láttam! És tudtommal, rajtunk kívül még senki más nem fedezte fel, hogy lehet visszahozni a holtakat éltükbe. Óvatosan, mert hát elég para, de közelebb sétálok az üveghez. Neeem... ez biztos nem ő. Ott a temetőben a sírja. Hát még én is látogattam, nem vagyok őrült! - Hallucinálok? Vagy valaki benyomott egy adag Sweet Dreamst és ez most a mellékhatása? - hunyorgok rá még mindig kételkedve abban, amit látok. Akit látok. - Te?! - förmedek rá, hátha megijesztem. Pedig arról még mit sem tudok, mit művelt velem.
Nem ijedtem meg, főleg, mivel erősebb voltam nála, ráadásul az üveg amúgy is golyóálló, tehát, ha egy lövést kibír, nem pont az ő ökleitől fog majd betörni. Na nem mintha eddig nagyon próbálkozott volna a szabadulással. Amúgy sem féltem tőle soha. Nem egy ijesztő jelenség. Számomra nem. - Én. Ne izgulj, nem vagy őrült és én sem vagyok élő halott. Ellenben tudom, hogy most mit gondolsz. De nem vagyok halott. Soha nem is voltam. Amit te annak idején ott láttál, az csak egy színjáték volt. Egy illúzió. Egy áll öngyilkosság. Egy megtévesztés. Tudom, hogy nem volt szép dolog tőlem, de meg kellett tennem, hogy mentsem magamat és az elharapódzott helyzetet. Ha megnyugtat a gondolat, sosem tévesztettelek szem elől téged. Mindig odafigyeltem rád. Vártam az alkalmat, ami módot adhat majd rá, hogy visszatérjek hozzád, de rendeznem kellett az életemet és hagyni, hogy elüljön a por. Nevezheted gyávaságnak, hogy akkor ott nem vettem fel a kesztyűt, de nem voltak meg a megfelelő eszközeim, hogy akkor és ott győzhessek. Előbb-utóbb valaki megölt volna engem, ha nem színlelem én a halálom hamarabb - meséltem el neki a történetet röviden, tömören. - De most, hogy újra itt vagyok, ismét a gondjaimba veszlek téged. Első sorban az arcodra fordítottam gondot, így, míg aludtál, egy plasztikai sebész a gondjaiba vette a pofidat, így hamarosan újra a régi leszel. Aztán... - mondtam sejtelmes mosollyal - Szépen elviszlek egy átnevelő táborba, ahol majd megváltozol és rátérsz a jó útra. Ott leszek veled én is és a tábor "lelkésze" is, akivel karöltve majd vezetünk téged az utadon. Hidd el, neked sem késő jó emberré válnod. Olyan emberré, akit megismertem, amikor befogadtalak és otthont adtam neked - mondtam, s közben bennem is felderengett néhány emlék. Jobb kezemet az üvegre tettem. - Én feleltem azért, hogy felemeltelek téged és én vétettem hatalmas hibát, amikor hagytalak a mélybe veszni. De ha egyszer ki tudtalak emelni a mocsokból, most is meg fogom tudni tenni. Helyre fogom hozni a hibáimat és megmentem azt, ami a lelkedből maradt. Mert én képes vagyok rá. Sőt. Egyedül én vagyok rá képes. Én, a Kitsune - idéztem Gydát, aki ő maga is kitsunénak nevezett engem. Hű akartam lenni a nevemhez. - Rowan. Megbántam, amit tettem, de én is fiatal voltam még és... én is el voltam vakulva. De akkor még nem tudtam, hogy a tettem mit fog okozni. Csak később döbbentem rá, hogy mit okoztam. És ha a kárhozatban részt vállaltam, akkor a megváltásban is sikerülni fog.
Nem káprázott a szemem, valóban nem. Ahogy mesélni kezdett, s amiként mesélni kezdett, rájöttem, hogy tényleg ő az. Te jó éég... Hogy színjáték volt, nem kéne, hogy meglepjen, na de azért hónapokra tűnt el, ráadásul... másodjára tényleg bevettem. Jesszusom... Remélem a fele sem igaz, annak, amit mond, mert elég sok privát dolog van, amit szándékosan egyedül intéztem. - Le se tagadhatod... tényleg te vagy, teljes nagyságban... - húzom félre szám jelezvén nem tetszésem, majd heves bólogatásba kezdek, már amennyire a kötés és a kissé kellemetlen, húzó érzés engedte. - Ó, igen, az volt. Gyávaság. Dehát mindegy, hiszen én sem voltam magamnál egy ideig, szóval nem lett volna fair, ha akkor próbálsz kinyírni. - legyintettem, spongyát rá. Nem mintha amúgy ténylegesen a halálát akarnám. Úgy értem... nem vagyunk puszipajtások, nem is leszünk többé soha, és már akkor sem voltunk, mint kiderült, de megölni sosem akarnám. Maximum eljátszom, vagy felpiszkálom, hogy azt higgye, de megtenni nem tenném meg. Haragszom rá, mindig is fogok, de azért... nem felejtem el, hogy nem csak belém rúgott, de... várj... mi van? Hogy... Mit... Csinált? Mit művelt?! Az arcommal?! HOGY MI?!?!? Nem szokásom pánikba esni, de tényleg. És ha azt árulta volna el, hogy az egyik szervem távolíttatta el, mert kellett neki a pénz, még azt is kevésbé sokkolva fogadom. De az arcom? A felismeréstől, hogy emiatt fájhat a képem, úgy kitágultak a pupilláim, mint Csizmás Kandúrnak. Aztán jött a zihálás. De biztos csak viccel. Színlel. Rám akar ijeszteni. Kamu az egész! Idegesen trappolok a tükörhöz vissza, és mit nekem egy kis fájdalom, lehámozom magamról a kötést, miközben hallgatom, de közben azon imádkozom, hogy megint csak hülyére vegyen. Érvelése valahol teljesen logikusnak hangzott, és érthetően is, más esetben, más szereplőkkel, biztos meg is könnyezném, de, ahogy a földre potyogott a kötés és szembe néztem valami vörös hajú, idegen fószerrel... Nos kölyök korom óta nem akadtam ki ennyire, szóval suttba dobva eddigi "az érzelmek távol maradnak tőlem" stílust, felsikítottam, mint Jim Carrey a filmjeiben. Még a javító műtét hegei sem látszódtak, és a pirosságon kívül, igazából semmi sem adta jelét, hogy volt valaha is műtétem, azon túl, hogy én tudtam, hogy nem ezzel a pofával feküdtem le aludni. Nem szokásom káromkodni, de... - Mi a kurva élet?! M-mi-mi-mit tettél??? MIT TETTÉL?! - akadtam ki, és egyszerre voltam dühös, mint egy vad kutya, és rémült, mint egy plázában elveszett kisfiú. Persze, elég profi munka, le a kalappal, de... mi a büdös franc?! Eddig is fájt a fejem, de az új régi képem látva, felidéződtek bennem a régi emlékek, a jók és a rosszak is, na meg azon meg nem történt, de aggodalomra okot adó pillanatok is, amiket a jövőmet illeti. Hogy a szarba megyek így vissza a cirkuszba? Be se engednek majd!! Hírnév? Kuka! Tisztelet? Wcben lehúzva! Az eddigi vérrel kiharcolt életem? Mintha nem is lett volna. Hol a kobakom fogtam, hol a torkom szorongattam, ahogy kapkodni kezdtem a levegőt. Ez nem lehet. Ilyen nincs. Ezt csak álmodom. Ez nem a valóság. Biztos beleestem egy drogos tűbe. Nem. Kizárt, hogy ez megtörtént. Kitsune?! Gyda emlegette sokat... igen... biztos az agyam játszik velem. Mellkasomhoz kapok és bármennyire is próbálok oda se nézni, mindig megtalálom magam a tükörben. Uramisten. URAMISTEN! Nem nyugodtam meg, nem ment, pedig egyre biztosabb voltam benne, hogy ez csak egy nagyooon rossz rémálom, de végül valahogy odabicegtem az üveg ablakhoz hozzá és felnéztem rá. Ahogy pedig rátenyereltem az üveg lapra mindkét kezemmel, fel sem tűnt, hogy a balt, pont odatapasztottam, ahol neki a jobbja volt. - Mit tettél?! Elment az eszed?! Te... te... - szörnyeteg? Elvileg az én vagyok. Voltam. Lehetnék még? Mégis mi ez az egész??? - Nem, nem, nem, ez tuti nem a valóság... Nyilvánvaló, hogy túl sok csokit ettem és a gyomromra ment... ennyi őrültséget összeálmodni... nyilván csak én tudok... - csóválom a fejem. De biztos csak halluzok. Vagy nem?! - Megöllek! - toporzékoltam morcos fejet vágva, de fel is hagytam vele hamar, mert az ablak üveg tükörképemből láttam, hogy meg se közelíti arc mimikám azt a dühöt, amit akkor azzal az arccal tudtam mutatni. Szóval... elég kínos... és azt hittem, mára már képes sem vagyok rá, dee... elkezdtem sírni. - Megöllek... - hüppögtem, lassan lecsúszva a földre, ott térdre rogyva, homlokom a falnak döntve.
- Ezt most bóknak veszem - értettem ezt arra, hogy szerinte le sem tagadhatnám, hogy én Én vagyok. - Hogy én, kinyírni téged? Ugyan. Nem én akartalak megölni, hanem Kian és szerintem talán még Cale is, de, ki tudja. Lehet ő nem. Homályosak már az emlékeim arról a napról és nem is éltem végig azt az időszakot veletek. Azt sajnos már nem igazán tudtam megérteni mi baja volt azzal, hogy plasztikai műtét alá vetettem. Úgy tett, mintha épp tönkre tettem volna az életét, pedig ezzel talán csak könnyebbé teszem neki. Furcsa volt az egész, de valahogy nem tudtam sajnálni. Most csak az arca szépült meg, nemsokára a lelke is meg fog. Tagadott és zokogott, ami még inkább meglepett engem, de ekkor arra gondoltam, hogy ez mind csak az ő érdekét szolgálja. Általában ezzel nyugtattam magam. Végül is Gydával kapcsolatban is ezzel nyugtattam magam. Helyesen cselekszem. Biztos voltam benne, hogy csak túlreagálja a helyzetet és hamarosan ő is át fogja értékelni a dolgokat és meglátja a szépet ebben is. Most csak a kezdeti sokk beszél belőle. - Hidd el, ez is csak a te érdekeidet szolgálja. Minden, amit teszek, azt azért teszem, hogy neked kedvezzek, hogy egy jobb és szebb életet biztosítsak neked. Ezt neked is meg kell értened - mondtam és elsétáltam, hogy ne kelljen tovább érzelegni. Nem akartam neki sem több lelki fájdalmat okozni, sebeket feltépni, ahogy magamnak sem akartam lelki nehézségeket okozni. Miután tovább álltam, elmentem és vettem kaját. Magamnak hekket vettem sült krumplival, Rowannek pedig Diós-rozmaringos sertéstekercset vettem főtt krumplival, mellé csokoládés pitét, majd benyitottam hozzá és letettem a földhöz csavarozott asztalra az ételét és a magamét is, majd leültem a szintén földhöz csavarozott székek egyikére. Kést is vittem neki, de nem volt hegye és éle is csak épp annyi, hogy az omlós húst szét tudja szedni a kés és a tompa villa segítségével. Na nem mintha tartanék tőle, hogy megöl engem, mert nem néztem ki belőle, ráadásul folyamatosan ott volt bennem az, hogy résen kell lennem vele kapcsolatban, mert nem tudhatom mikor akar majd bennem kárt tenni. Ha nem is megölni, de kárt tenni. - Hoztam enni. Jó étvágyat - mondtam, de nem kezdtem el enni, amíg ő is le nem ült enni, szóval ölbe tett kezekkel, türelmesen vártam, hogy mit fog most lépni. Bíztam benne, hogy sikerült eléggé megpuhítanom, hogy együttműködővé váljon velem.
Amíg be nem következik, nehéz is elhinni, hogy egy csettintés alatt képes felfordulni az ember egész, de tényleg az egész élete. Hogy, ami volt, már nem lesz, és ami vár rá, még teljesen idegen. Igen, így tudnám nevezni ezt a gubancos érzést. Úgy éreztem elárultak. Pedig Travis még csak nem is a barátom, szóval emiatt igazán nem orrolhatok meg rá. Egy ellenségtől teljesen elvárható, hogy megpróbálja tönkretenni az életem. Na de ez... Ennél aljasabb húzással még senki sem állt elő. Úgyhogy érthető okokból sokkos sikoltozásba és ordításba kezdtem, amitől amúgy is fakó bőröm rák vörös lett. Aztán jött a következő fázis, életem gyászolása, így az észérvei ellenére is zokogva borultam az üvegnek, majd térdre. Szebb élet?! Szerintem mióta beköltöztem a cirkuszba nem káromkodtam ennyit. Mintha az előtte lévő életem, amit annyira visszaszeretne hozni, már is a nyomomban volna. - Kibaszott... Kibaszott Travis... - bőgtem, és bármennyire nem tartom férfiasnak, most igazán padlón voltam. Nem segített a szónoklása a szebb életről, a boldog jövőről, mert azt éppenséggel most vesztettem el. Kellemetlen is volt, így reagálni mind erre előtte, vagy bárki előtt, de egyenlőre az foglalkoztatott a legkevésbé, hogy meglátnak. Ő úgy is tudja, hogy milyen vagyok. A kiszámíthatatlanságon túl. - Te szemétláda!! Hallod?! GYŰLÖLLEK!! - ordítottam utána torkom szakadtából mikor odébb állt. És most itt hagy meghalni? Egy fehér, színek nélküli helyiségben? Hát tényleg ilyen büntetést érdemlek én? Eltartott egy ideig, míg kifáradtam a bőgéstől és már csak feküdtem a padlón és néztem a nagy fehér semmit. Néha még rám jött a bömbölhetnék, mint egy 5 évesre, akárhányszor felrémlik benne, hogy mennyire szerette a plüss mackóját, amit most kidobtak a kukába, de igyekeztem azzal nyugtatni magam, hogy bosszút fogok állni. Engedelmességre bírom majd az új drogunkkal, vagy örökálomba küldöm vagy tököm, tudja, de megbánja. Mire visszaérkezett már a földön nyűglődtem. Hallottam, hogy bejön, de kizárt, hogy olyan gyorsan feltudtam volna ugrani, hogy őt is félre lökjem és a minden bizonnyal kóddal nyitható ajtón is kijussak. Duzzogó kisgyerekként, morcosan fordítottam oda új képem felé és az asztal felé. Na jóóó, igazából a csokoládé illata vonzotta oda figyelmem, de végig lebiggyesztett ajkakkal, mérges nézéssel néztem felé. Mint, amikor felvett magához és az első pár napban nem lustálkodhattam annyit, amennyit akartam. Végül még mindig gyerek módjára, vérig sértődötten felkeltem és mintha nem is oda mennék célirányosan, felemelt állal illegtem oda. Bár a gondolat, hogy minden grimaszom normális - ÁTLAGOS - képpel kell végig csinálnom, mindig elkeserített, de most inkább csak a sértődésem akartam vele éreztetni. Megvontam volna magamtól a kaját is, deee... hát hülye vagyok én... csokis pitéről beszélünk, ráadásul a húsnak is jó illata volt. Szóval ha nem is azonnal, de letettem a valagam a mozdíthatatlan székre, és úgy lestem felé hunyorogva, mintha látható szikrákat küldenék felé. És csak eztán vettem észre az evőeszközöket. - Te szórakozol velem?! Mik ezek a baba kések és villák?! - kezdtem el sipákolni, még ha csak egy rövid időre is, de azért maxba vágva a duzzogót, leszórtam az evőeszközöket és még mindig meredten őt bámulva markoltam rá a csokis pitére vagy annak egy szeletére és kezdtem el megenni. - Mit akarsz, heh? Mire megy ki a játék valójában? Pénzt? Rabszolgákat? Egy csicska ágyast?! Hah? A cirkuszom nem kapod meg! - csaptam az asztalra félig teli szájjal idegesen. - Az öcsém pártját fogod??? Ezért csináltad? Válaszokat akarok! - toporzékoltam a széken, s mivel, hogy az meg sem mozdult, ezért az asztalba kapaszkodtam két oldalt, hogy azzal zajonghassak, dehát ugye... az is a padlóhoz volt szögezve. Beszarok a palin... Még tombolni sem tombolhatok... Ezért jobb híján, némi kétségbeesésemben megfogtam egy szem kis, főtt krumplit és hozzá vágtam. - Ezt azért kaptad, mert elraboltál! - kiabáltam vele, aztán megint megdobtam még kettő darabbal. - Ezeket meg azért, mert elvetted a szép pofim! - rivalltam rá, miközben a többit meg közelebb húztam magamhoz. - A többit meg csak azért nem kapod meg, mert éhes vagyok. - morogtam oda halkabban.
Mikor visszatértem, láttam rajta, hogy sírt, ahogy azt is, hogy morcos, nyűgös, amiért "elbántam vele", de sajnos nem tudtam mit tenni. Ez volt a helyzet, ezt kellett szeretnie, én így döntöttem. Nem, mintha akkora hatalmam lenne felette és azt sem mondom, hogy én voltam az, aki mindent eldönt az élete felett, de úgy gondoltam tudom, mi a jó neki, hittem benne, hogy minden tettem csak az ő érdekeit szolgálja. Végül csak az asztalomhoz jött és éreztem, hogy minden pillantása éreztetni akarja velem a sértettségét, nem tetszését, de ez már nem lepett meg, hiszen tudtam róla, hogy rendkívül gyerekes. Bármennyire is egy pszichopata, vagy szociopata látszatát akarja mutatni az emberek felé, még ha voltak is ilyen vonásai, akkor is csak egy makacs, kényes gyerek volt. Semmit sem értettem hisztiéből, hogy mi baja lehetett az evőeszközökkel, mitől "baba". Vajon ezt arra érti, hogy kicsit módosítottam rajtuk, hogy emberbarátabbak legyenek? Ugyan. Emiatt kár így sipákolni. Sejtettem, hogy elsőnek a nasival fogja kezdeni és sejtésem be is igazolódott, majd fejem csóválva pillogtam rá, meglepetten, mikor kérdéseit nekem szegezte. Hát olyan embernek ismer, akiknek ilyen igényei lennének? Rabszolga? Ágyas? Ráadásul mit akarnék én a cirkuszával? Néha elég hülyeségeket tud mondani. - Ugye csak viccelsz? - sóhajtottam. - Hát szerinted nekem ilyesfajta igényeim vannak? Ezekre van nekem szükségem? Ne nevettess. Te is tudod, hogy ez nem erről szól. Ahogy az öcsédhez sincs semmi közöm. Főleg, hogy miatta egy élet munkája veszett oda, ahogy elvette tőlem a cégem. Szóval egyébként sem állnék mellé. Ez személyes. Ez rólad és rólam szól - feleltem, noha ő nem érte be ezzel a rövid válasszal. Ki akartam fejteni, de úgy tűnt türelmetlen volt és még dobálni is kezdett az étellel. Megáll az eszem. Igaz, ha már az asztalt nem tudja megdöngetni, akkor dobálódzik. Jogos. Megjegyzésére magasba szökött a szemöldököm és megköszörültem a torkom. - Lelkem... a szép pofid ép most kaptad vissza. Szerintem kéne még neked egy kis idő, hogy az elméd helyre álljon. Nyilván nem nekem kell tetszened, de szerintem mások is egyet értenének velem, akik épp nem torszülöttek. Nos... - szedtem össze a két eldobott krumplit és visszatettem a táljába. - hogy választ is kapj tőlem a kérdésedre, maradj kicsit nyugton. Szóval, arra gondoltam, hogy meg kéne próbálnom végre rendbe szedni az életed. Végtére is, részben én vagyok a felelős azért, ami veled történt, ami miatt idáig jutottál és úgy érzem, hogy felelős vagyok érted. Akkor, évekkel ezelőtt elengedtem a kezed, de most újra meg fogom fogni és mindent meg szeretnék tenni, hogy helyre hozzam az életedet. Vissza vezetni arra az útra, amiről akkor ott letértél. Mert nem ez vagy te. Nem ennek kell lenned. Te többre vagy hivatott és le kell térned erről a bűnös útról és én vagyok az, akinek sikerülhet róla leterelnie téged.
Travis... semmit sem változott. Ugyanúgy kutyának tekinti az embereket. Magát pedig valami kutyakiképzőnek. De tényleg. Nem kérdi meg a négylábút, hogy akar e szobatiszta lenni, vagy vakvezető, azt majd ő tudja. Amikor először léptem be abba a házba és kezet ráztunk az interjú után, bosszantott ez a stílusa. Aztán megszoktam és már-már kedveltem, hogyha már én nem tudom mit akarok kezdeni magammal, ő tudja helyettem is. Nem voltam lusta, de így biztos voltam benne, hogy bármerre is kísér, jó irányba megyek. Most viszont... ismételten megint rohadtul bosszant. Elmúltam már 18, felnőtt vagyok! Saját döntéseim vannak! Jogom van elbaszni a saját életem! Irgum burgum! - Talán nem? - förmedek rá még magam kikérve, hogy megpróbálja felülírni róla alkotott képem. Persze, hogy ilyen! Hiszen én is az egyik... áldozata voltam! Persze akkor kis időre visszaveszek, mikor közli a logikustény, hogy Kian bizony tényleg megszabadította az összes még élő és publikus cégétől, munkájától, bár rajta lelke, hogy azóta is kiemelt népszerűségnek örvendenek, mert odafigyel munkájára. Elég érzékeny rá, szóval mást nem is várhatunk el tőle... De mindegy, most nem ő a lényeg! Hanem a miértek! Itt és most!! Gyermeteg dühvel próbáltam szemléltetni mennyire nem tetszik a helyzetem. Mint egy gyerek kora reggel, aki nem aludta ki magát, és különben sem akar suliba menni, akkor pedig nem is fog és kész! Ő pedig még apai mérhetetlen türelemmel viselte is mindezeket. A szék nem mozdult, és igazából az asztal se, hiába próbáltam ki. De legalább a kaja mozdítható. Mégha óvatosan is bánok a mennyiségének kárbatevésével, elvégre, azért én is éhes vagyok. - Ó! Vagy úgy! Szóval aki csúnya, már nem is lehet szép?! - csapok az asztalra idegesen, így utólag ráeszmélve, de jelét nem adva, mekkora hülyeséget mondtam. VIsszaakartam vágni, de most annyira fel vagyok dúlva, hogy épkéz láb gondolataim nem is nagyon vannak. Csak összerakom a szavakat, amiket épp találok. Mondjuk Lamb lehet jobban fog nekem így örülni, mint úgy... vagy is nem! Mert neki mindegy, hogy répa vagy narancs! Ha mandarin, az se baj! Bazd meg Travis! Lehet mostmár az idegesített jobban, hogy én itt őrjöngök, ő meg olyan lelkibékében viseli ezeket. Neki is állok dobálózni, hátha abból ért. Csakhogy ezzel sem érek el sokat. Végig hallgatom, és addig nem is dobálózom, vagy hőbörgök, na de utána... - Igen, te vagy a felelős! És maradj csak felelős érte! Nem változtathatsz meg! Nem engedem! - toporzékolok, a leszegezett bútorokat tekintve csak lábbal. Aztán tartottam egy pár perces pihiszünetet és addig is morcos ábrázattal ugyan, de megettem a maradék kaját is. Ilyeneket amúgy sem gyakran eszem, lévén, hogy se étteremben, se gyors kajáldában nem látnak szívesen. Elvitelre meg nem lehet mindenhol kérni. - Köszönöm szépen, finom volt! - morogtam mérgesen, mert azért van modorom, és hát mégse hagyott éhenhalni. - És most meghalsz! - mászok fel az asztalra azzal a lendülettel és próbálom elkapni felsőjénél, hogy a földre taszítsam.
- A szép elég relatív, nem gondolod? - billentettem oldalra a fejem a tőlem már jól megszokott rideg nyugalommal. Nem voltam az a fajta alak, aki könnyen megijed, vagy zavarba jön. Tisztában voltam a képességeimmel és tudtam, hogy még krízis helyzetekben is könnyen felülkerekedhetek rajta. Erősebb voltam és higgadtabb, felkészültebb, ő pedig csak egy hisztis kölyök. Mindent, amit tud, annak nagy részét tőlem tanulta. Ha tudna is újat mutatni, akkor sem lenne sok esélye. Meg amúgy is, minek idegesítsem magam, minek stresszeljek? Nincs miért. - Kérlek, légy abban a hitben, hogy van beleszólásod - legyintettem nyugodtan, hiszen nem ő dönti el, hogy változik-e vagy sem, vagy mit is akar. Nélkülem sehol sem lenne. Még mindig csóró hajléktalan lenne, ha éhen nem halt volna, vagy valaki által más irányba nem kanyarodott volna az élete. Mert ki tudja nem-e karolta volna fel valaki helyettem valami céllal és vagy jó, vagy rossz irányba vinni az életét, vagy rosszabb esetben kihasználni fiatalságát és fiatal testét és rabként tartani. Végül is megkajáltunk, aztán jött, aminek jönnie kellett. Kicsit ugyan meglepett a reakciója, de már akkor felkészültem az összecsapásra, amikor kijelentette, hogy "meghalsz". Amint fellépett az asztalra felugrottam a székemről, majd felém nyúló kezét elkapva magamhoz húztam és arccal a falnak nyomtam. - Nem, nem hal meg senki. És ez a véleményem. És nem sokára te is meglátod, hogy milyen jól fogod érezni magad ott a táborban. Igen, a táborban. Pár nap múlva elkábítottam őt a szobájában, majd betettem a kocsijába és elindultam vele a Camp Silent Spirit táborba, hogy ott majd jobb belátásra bírják őt. Úgy hallottam, hogy az ott lévő táborvezető lelkész a világ egyik legjóságosabb, legrendesebb embere tengernyi türelemmel, szóval biztos voltam benne, hogy ő lesz a tökéletes mentora Rowannek. Már mindent elintéztem, így Rowant a szállására vittem, mintha csak aludna, majd befektettem a kényelmes kis ágyikóba a fa épület egy közepes méretű, takarós kis szobájába. Ugyan, ha fel kel, biztosan morcos lesz, de már attól boldog lesz, hogy nem a Rókalyukban kapott zárkájában kell lennie, de tudtam, alaposan szemmel kell majd őt tartanom, hogy nehogy megszökjön, nehogy bajt keverjen. Leültem az ágya mellé, várva, hogy felébredjen és elmagyarázhassam neki, hogy mi fog most történni és bemutathassam neki a táborvezetőt.
Míg ő békésen elüldögélt és mint valami burzsuj kis szarrágó, szépen megeszikélte a menüjét, én legszívesebben úgy tomboltam volna, mint Hulk. Csak hát semmit sem tudtam elmozdítani. A baba villával bökdösni meg... na azért az már tényleg a legalja volna. De hiába dobáltam meg így is, semmit sem hatott. Pff, tipikus Travis... - Mi az, hogy maradjak abban a hitben....?! - kaptam fel a vizet, érthető módon ismét. Ha nem lettem volna éhes, az egész tányért kajástul a fejéhez vágom. Kivéve a pitét. Azért még nálam is lett volna egy határ. De egy ponton túl így is eljutottam odáig, hogy végül megtámadjam. Mondjuk nem tudom mi lett volna, ha kinyírom, mert gondolom innen kijutni nem lenne olyan egyszerű. Sőt... őt ismerve, direkt olyan számkódokat talált ki, amikre biztos nem gondolnék. Mindenesetre azért neki estem... volna, ha nem felejtettem volna el, hogy tőle tanultam egy s mást, ráadásul nem rég ébredtem az altatásból, így a reakció időm sem a legjobb. Nyikkanok is egyet, ahogy magához húzva, és bár megkarmolnám, ha tudnám, esetleg harapnám, de elég hamar kapok egy csókot a faltól, ami által újabb nyögés hagyja el a szám, miközben fel is szisszenek. Nem csak a friss műtéti apró sebek miatt, hanem, mert így, a hegek nélkül, jóval vékonyabb a bőröm, finomabb is, de érzékenyebb is. - Soha! - morgok, már amennyire a fal engedi. Eltelt pár nap, ami alatt végig csúnya bosszúm forraltam, és szinte biztos voltam benne, hogy a tábor valami hülye, nagyon béna kamu szöveg volt. Egészen addig, míg az egyik nap desszert zabálás közben fejbe nem küldött a bele csempészet altató és bele nem fejeltem a tányérba. Nem voltam biztos benne, hogy ezúttal nem kiherélni visz, de olyan hiú ábrándjaim sem voltak, hogy haza visz és békén hagy.
Hallottam a fák félreismerhetetlen susogását a szellőtől, a madarak csipogását, és idővel, ahogy tisztult a hallásom, ahogyan kezdtem magamhoz térni, valaki mocorgását is. Megint ez a kibaszott zsibbadás. Nem viccelt, tényleg... elhozott egy táborba? Megőrült? És én megőrültem?! Adok én neki kiképzőtisztet játszani. Ki is nyitom a szemeim és felé fordítom fejem. Odaakartam neki csapni, hogy érzékeltessem vele, hogy én nem a szófogadó kutyája vagyok, de ez végül kimerült egy gyenge legyintésbe, ami éppen csak elérte. Még kell egy kis idő, amíg a testem összeszedi magát, de azért vágtam már a pofákat. - Na ide figyelj, te semmirekellő bundának való... Velem te nem baszakodsz, megértetted? Látod ezt a párnát... - bökök a fejem alattira. - Ezzel foglak megfojtani álmodban. - mutogattam felé. A fejem még zsongott, de ennyit azért tudatni akartam vele. Nem szeretem a táborokat. A kölyökkori dolog után meg pláne. Ugyan az egy szigeten volt, távol a civilizációtól, de attól még tábor volt. Mintha szándékosan újra akarná élni velem azokat a heteket. Ott is volt egy nyomorult katona, aki mindig rajtunk élte ki frusztráltságát. Csak, hogy akkor még kölyök voltam... Most viszont már nem csak harapni tudok. Húúú, cowboy, fogod még bánni, hogy visszajöttél... Lassan fel is ülök, ha nem nyom vissza vagy ilyesmi, és bár a fejem még sajog, sunyin kivárok egy pillanatot, majd mintha csak a fejemhez akarnám tenni a kezem, kiugrom az ágyból, egyenesen rá, hogy még esés közben vagy a földön behúzhassak neki.
Hát nem tudott rám ijeszteni a fenyegetéseivel, igaz, nem is törődtem vele túl sokat, de sikerült meglepnie, mit ne mondjak. Nem gondoltam volna, hogy félkómásan nekem akar majd esni, ahogy azt sem, hogy az a jelentéktelennek tűnő mozdulat a kezével egy támadás előszele lehet. A földre kerültem, ám nem maradtam ott sokáig, ugyanis felvettem vele a kesztyűt. Nagyban vívtuk a macskaharcunkat, amikor nyílt az ajtó és megjelent egy cingár, frufrus, hózentrogeres pasas. Elegáns volt, de csak annyira, amerre egy kocka egyetemista a természettudományos tanszékről. - Na neeem, ennek nincs itt a helye! - szólt ránk és lehúzott engem Rowanről, felálltam, majd hol rám, hol rá nézett és közénk állt. - Nem verekszünk. Az nagyon csúnya dolog. Viselkedjetek - mosolygott barátságosan, majd rám nézett. - Hogy akarsz így példát mutatni a fiatalembernek, ha még te sem tudsz viselkedni? Enyjebejnye - mondta, majd Rowan felé fordult. - Örvendek. A nevem Terry Scott. Én vagyok a tábor "lelkésze" és egyben a jövőbeli lelki vezetőd, aki támogatni fog a szellemi, lelki és spirituális fejlődésedben. Szeretnélek megkérni rá titeket, hogy a jövőben mellőzzétek az ilyen jeleneteiteket és próbáljatok szeretettel és elfogadással tekinteni egymás felé. Hiszen ez az élet legfőbb célja. Egymás elfogadása és a barátság, a szeretet. Gyertek, fáradjatok velem - mosolygott ismét, töretlenül, majd, ha Rowan nem kezdett el ismét háborúzni, el is indultunk felfedezni vele a tábort. - Üdv a természet lágy ölén, Camp Silent Spiritben. Ez a tábor a lelki béke, a spirituális fejlődés és a jellemfejlődés legszebb melegágya. Itt minden lehetőség adott, hogy az emberek új életet kezdhessenek és felül emelkedhessenek gyalázatos korlátaikon, a lelküket mérgező kényszerképzeteken. Ez lenne a tábor. Erre van az étkező, a hall, a fürdőszobák és WCék többsége - intett a fő épület felé. - A kisebb épületekben pedig a szállások. De nem leszel egyedül, laknak még itt páran rajtad kívül és Travis is tudatta velem, hogy itt tartózkodásod alatt ő is itt szeretne maradni, nekem pedig nem volt ellene kifogásom, hely van bőven. Elfér itt mindenki. Épp időben érkeztetek az ebéd miatt. A papírokat már megcsináltuk, szóval a körbevezetés után akár mehetünk is leülni és elfogyasztani a mai ebédet. Kentucky csirke van és zöldség leves. Én a magam részéről nem eszek húst, de nem én döntöm el milyen ételeket szolgáljanak fel, így ha te magad szereted, akkor megeheted az én csirkémet is - mondta nagylelkűen és átlépte a küszöböt, hogy elvezessen minket a konyhába. Mit mondhatnék, fura fazon volt, érdekes jellem, de nem volt túl sok rossz előérzetem, bár abban biztos voltam, ha én nem leszek itt, ha nem leszek Rowan mellett, ez a dilis kölyök élve felfalja ezt a félnótás srácot. Az nem lenne túl szép.
A rossz hír, hogy nem voltam teljesen erőm teljében, a jó hír, hogy legalább másodszorra sikerült leküzdenem, és úgy tűnt most elcsapkodjuk egymást. Talán még fújtattam is hozzá, mint egy macska. Aztán fölém kerekedett, de úgy sem adtam meg neki a lehetőséget, hogy megint kiüssön vagy valami. Komoly elhatározások közepette voltam, hogy agyonverem, mikor nem csak őt, de engem is kizökkentett az érkező ürge. De legalább leszedte rólam, így én is felkeltem, s csak azért nem estem neki megint, mert a fickó merészen közénk állt. Asszondja, csúnya dolog... Ilyet se hallottam még felnőtt szájából. Az viszont tetszett, hogy mégha elég langyi módon is, de legalább leteremtette Travist. - Igen, cowboy, ejnye bejnye! Te vagy itt a rosszfiú, nem én! - bökdöstem hol felém, hol mellkasomra, állandóan ide-oda kilengve, hogy ne takarjon ki a magas fickó. Amikor pedig amaz felém fordult és rám nézett, morcosan álltam tekintetét, kicsit visszább hajolva, mert ki tudja mit szándékozik most tenni. Itt adja az ártatlant, aztán lehet mindjárt leküld egy tockost. Lamberttől legalább tudom mikor számítsak rá, legtöbbször látszik a szemében, mikor akar pofán verni, de ez a lökött fickó olyan, mint egy unikornis által odahányt szivárvány. Látod, hogy ott van, de még is kétkedve figyeled az egészet. - Neked két keresztneved van? - ez az első, ami először leesik. Még meg is sajnálnám, ha nem jönne a többivel, aminél kitárom kezeim, jelezvén, hogy lassítson, itt ugyanis valami rohadt nagy félreértés van. - Wowow, lassíts! Nekem? Vezetőm? El vagy tévedve, öregem. Hármunk közül én vagyok itt az egyetlen, aki képes akár egy cirkuszi csordát elvezetni. - bökdösöm magamra büszkén, jelezvén, hogy nekem aztán ő csak ne akarjon itt semmit. De elég hamar tova is terelődik a figyelmem. Ez a fickó mókás egy pofa. - Szeretettel?! Olyan szeretettel fordulok mindjárt hozzá, hogy szüksége sem lesz villamos székre, mert a tekintetemmel annyi szikrát küldök felé, hogy helyben megsütöm! - toporzékolok, bár még a legkisebb mértékben sem úgy, mint mikor ketten voltunk. Csak nyugalom Rowan, csak nyugi... lehet, hogy a képed mostantól baba popsi sima, de attól még az vagy, aki. Eddig is jót szórakoztál, eztán is így lesz... Kivéve mikor ránézek oldalra Mr. Tökéletesvagyokra és attól kap el az ideg, hogy semmit nem reagál. Ha még is, akkor legalább egy megkönnyebbült sóhajt el hagyja ajkaim. Még is mit tehettem volna? Mentem velük, pontosabban mögöttük, csak a fickó mögött. Amíg a fickó beszélt, és esetleg nem hátra nézegetett, néha azért piszkálódásból oldalba böktem Travist, had érezze csak, mekkora hiba volt elrabolnia. Úgy ki idegelem a soványkával együtt röpke fél nap alatt, hogy magukra gyújtják a tábort. - Kényszerképzetek? - kérdek vissza, s nem mondom, azért egyszer-kétszer rángatózott tőle alsó szemhéjam. - Én nem vagyok hibbant, mint ez... - bökök Travis felé. - Nem én játszottam el a halálom többször is és ugrabugrálok tünci, fehér lovag ruhácskában, mint egy kihipózott Batman!! - morgolódom, mert bár alapvetően elég türelmes ember vagyok és jól viselem a drámaibb pillanatokat is, úgy érzem az új képemmel senki sem vesz komolyan. Hahó! Most épp egy szociopata gyilkossal beszélgettek! Feladom... ezek az őrültségekhez is hibbantak. Morcos, de néma pillantásokat vetek a mutogatott helyekre, illetve a fickóra. Ez csak annyiban változik, hogy a többi lakót említve, sejtelmesen gonosz vigyor jelenik meg arcomon, gondolván, hogy manipulálni attól még így is tudok, de mikor megjegyzi, hogy Travis ténylegesen itt marad, csak tervemről lemondó szemforgatással tárom szét karjaim. Ismerve az emberkéim, nem sok mindenben bízhatok, de remélem azért Gyda még nem csapta széjjel magát annyira a cuccal, hogy jelezze a valamire való kis segítőimnek, hogy bajban vagyok és jó volna, ha valaki ide tolná a seggét. - De gáz.. és milyen nagylelkű is! Mentem példát veszek rólad, és cserébe a csirke csontokat, kedvességből letolom ennek a beképzelt idiótának a torkán... - lökök egyet Travisen könyökkel. - Remélem, azért nem egy házban kell lennünk, mert a végén még megerőszakol, mint ahogy anno is tette, mikor még korhatár alatti voltam... - dobok be egy full kamu dolgot, hátha rá kap. Bár ha tényleg beszéltek... gondolom mindent is tud. Szemeim forgatom ismételten. Jó, oké, de ha egyedül vagyok akkor legalább könnyebben kitalálok valami szökési tervet, vagy faragok bökőt valami bútorból. Szúrós pillantást vetettem Travisre, aztán követtem a fickót valamelyik asztalhoz vagy, ahová kell. Megtörni, engem? Olyan kiképzést kaptam kölyök koromban a javítóban és Lamberttől, hogy esélyét nem látom.
Csak egy egészen kicsit néztem szúrósan Rowanre, mikor rosszfiúnak nevezett. Még, hogy én? Ez a Terry se lehet százas, ha beveszi majd az áldozati dumáját. Most is biztosan csak azért beszél ilyen szentiesen, hogy a békét fenntartsa. Nem akar balhét, amit meg is értek. Meglepetten pillantottam Rowanre, majd pedig Terryre, hiszen nekem ez fel sem tűnt, illetve nem is tulajdonítottam különösebb jelentőséget a lelkész nevének, de tényleg, most, hogy így Vörös Báró felhívta rá a figyelmem... - És ez milyen dicséretes! - jegyezte meg mosolyogva. - Kevesek képesek rá, hogy összefogjanak egy közösséget és felépítsenek egy jól szervezett fellépéssorozatot. Kiváló adottság és az élet egész sok területén nagy hasznát lehet venni - dicsérgette meg őt, ám a szeretetre tett megjegyzését Rowan nem kellő módon értékelte, ami némi szívfájdalom volt ugyan Terrynek, de nem törte lelkesedését és elfogultságát. - Ugyan-ugyan - veregette vállon a cirkuszost. - Mindent meg lehet beszélni és mindenre megoldást jelenthetnek a pozitív érzések. Hidd el, ezt itt nálunk meg fogod tanulni - mosolygott levakarhatatlan boldogsággal és eltökéltséggel. Tovább indultunk, hogy alaposan körbenézhessünk a táborban Terry útmutatásai szerint, bár én még mindig nem éreztem hibának, hogy leszerveztem ezt és biztos voltam benne, hogy a kezemben tudom majd tartani az irányítást. Nem idegesítettem fel magam még Rowan bökdösései nyomán sem, viszont mellé léptem és megfogtam a kezét, mintha jó barátok lennénk, akik városnézésen vannak. Terry hátra fordult, majd elmosolyodott. - Na látjátok, micsoda tomboló szeretet - mosolygott, bár az arcunk biztos nem azt tükrözte, amit ő kijelentett, de ettől független a beszélgetés tovább siklott elég meredek irányba. - Az csak egyszer fordult elő - utaltam itt a halálomra. - Oké, lehet, hogy szuperhősdizek, de ez itt mellettem meg szörnyeket tart ketrecben egy cirkuszban és embereket öl - mutattam Rowan felé morcosan. - Oké, álljunk meg itt - emelte fel ujját Terry. - Rabság és gyilkosság, ezek súlyos vádak. Biztos csak az előadás része volt és félre értetted - válaszolt, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. Még az állam is leesett. Ez hülye. - Mégis hogy lehet ilyet félre érteni? - kérdeztem vissza. - Ahogy a dlibábot - felelte egyszerűen. - Na te se túlozz - szólt rá Rowanre, mikor nemi erőszakkal vádolt engem. - Biztos csak félre értetted a közeledését. Ma az emberek sok mindent eltúloznak. Bolhából elefántot csinálnak.
Az unikornisnak képzelt szamarunk olyan görcsösen próbálta fent tartani a békét, hogy az már nekem volt kínos. Pillogtam pár értetlent, először a hülye nevére, majd a reakciójára, amit a vezetői képességeimre adott. Persze jól esett, de nem kell dicsérni, magamtól is tudom, hogy egy istenség vagyok. - Hát ez igazán remekül hangzik, és most, hogy így szarrá lettem dicsérve, én lépnék is. Nálam jobb és szebb példát itt aligha találni, szóval nincs is igazán mit keresnem itt... - utalok arra, hogy az, hogy én itt vagyok egy hatalmas félreértés. Pimaszkodásaimmal még sem értem célt. De még annyira sem, hogy legalább Travis idegeire mehessek. - Ez így van drága barátom, és a legközelebbi pozitív érzés akkor tölt majd el engem, amikor békésen álomra szenderülsz, én pedig a képedbe nyomom a párnát és addig fojtogatlak vele, amíg egy porcikád is mozog... - mosolyogtam angyalian a két nevű fickóra, hátul összekulcsolt kezekkel, bár volt egy olyan érzésem, hogy lassan én fogok itt bedilizni tőlük és nem fordítva. A bolondokházában legalább fogékonyak voltak a hülyeségeimre, és valahogy könnyebben ujjaim köré csavartam a közönséget. De ilyen pofával szerintem azt sem tudják ki vagyok! Arrgh! Csak kerüljünk kettesbe egy wc közelében Cowboy és megitatom vele a tartalmát!!! Csak akkor térítette vissza figyelmem a valóságra, mikor ismételten hülyeségre hívta fel a figyelmet. Nem is értettem mire céloz a hibbantja, míg meg nem éreztem, hogy Travis fogja a kezem. Egyik alsó szemhéjam rángatózva néztem el felé, majd vissza előre a gumiszobába valóra. Nagyot nyelve fújtam ki szép lassan a levegőt orromon keresztül, nyugalomra intve magam. Nyugi Rowan, eljön a te időd... - Ó, már ne is haragudj, de rosszul emlékszem, vagy nem te szúrattad le magad karddal is, te patkány! - mordultam rá, de csak azért ingerültebben, mert lelkem mélyén végre szikrát kapott a dühöm, azzal, hogy ő is vitába szállt velem. - Na tessék! Hölgyeim és uraim, mindenki hallotta, bevallotta!! Dugják a diliházba, de azonnal! -toporzékoltam, ami félbe is maradtam, ahogy még rá is tett egy lapáttal. Komolyan mondom kezdem élvezni az itt létet. - Hogy oda ne rohanjak! Akkor majd kieresztem őket! - tártam ki szabad kezem, majd szemeim forgatva hozzá tettem. - Na és? Te talán nem? - húztam fel szám sértődötten, hogy még engem állít be rossznak. Én nem egy barlangba gyűjtögetem a zsozsót, hanem másokat támogatok vele. Nálam nemesebb lelkű szociopata nem létezik a földön! Az külön mulattató volt, hogy Terry is nekem adott igazat. - Látod, ez az ember zseni, pontosan tudja, hogy kinek kell hinni! - intettem birka pásztor vagy ki felé, persze még azért idegesen. Egészen addig így is gondoltam, amíg fél pillanat múlva már Travist védte. Egy helyben kezdtem el ugrálni, ahogy lassan agyvérzésben fogok is megdögleni. - Na nehogy már az ő pártját fogjad! Mi az, hogy félreérteni?! Hogy lehet azt félreérteni?! Hogy lehet félreérteni egy kukit a seggedben?! - sipákoltam, persze tudtam én, hogy nem volt erőszak, és nem is voltam gyerek már, de lényegtelen, mert a magam oldalára szándékoztam állítani. Igen, múlt idő, mert kezdem úgy érezni, hogy itt senkit senki sem tud manipulálni. - Éhes vagyok! Csokit akarok! - hisztiztem. Ez nem is volt teljesen hazugság, de valójában csak menekülni akartam ebből a kellemetlen szituációból, s mivel, hogy az ablakon nem tudtam kivetődni, kénytelen voltam rögtönözni. Olyan kaja csatát rendezek én itt nekik, hogy amíg a pofikájukat törölgetik, én köddé válok.
Terry nem vette fel Rowan megjegyzéseit, hiszen jó pár morcos fiatallal és goromba középkorúval volt már dolga, így megszokta a belőlük áradó kezdeti ellenségességet, amik leperegtek már róla. Rowan szavai is egyik fülén be, másikon ki. Alaposan elgondolkodtam, majd grimaszoltam. - Már el is felejtettem... - sóhajtottam, hisz az nem ma volt. - De miért is foglalkozunk ezzel a gondolattal? - kérdeztem nyugodt elgondolkodottsággal. Ingerültségnek még csak töredéke sem volt bennem Rowanéhez képest. - Jaj, ugyan, maradj már - legyintettem. - Egyszer már leszereltem őket, megteszem újra. Nekem nem akadály néhány torszülött - feleltem, hiszen ha visszaemlékszik, eszibe kell, hogy jusson, amikor a cirkuszban Calel és Shannel balhézott, akkor én sorra szedáltam le a cirkuszi szörnyeit és tettem nekik keresztbe. - Hogy én? - kérdeztem meglepetten és még szívemhez is kaptam a kezem. - Te meg miről beszélsz, én nekem nincsenek ketrecbe zárt kannibáljaim és jelmezes gyúrótermi baltadobáló csajaim. Az a te zsánered, én csak kóbor királyfikat teszek a gyűjtődobozba - mutattam felé ezzel rá utalva. - De még mindig jobban jársz az én luxus börtönömmel, mint az állami sittel öregem. És nem mondhatod, hogy nem bántam jól veled, úri életed volt mellettem még a börtönben is, mindent megadtam neked - morogtam egészen behisztizve most már én is. Hitetlenül néztem Terryre, mikor majdhogynem én lettem a szemében a bűnös, de aztán fordult a kocka és Rowan sem volt már ártatlan a szemében. Ez a fazon kész. Bolond ez is. - Elég a vádaskodásból, maradjon mindenki nyugton - ingatta meg kezeit Terry. - Elég. Csitt. Megcsóváltam a fejem, majd Terry felé pillantottam, aki, mikor beértünk az étkezőbe egy szekrényhez ment és kivett belőle egy csokit, de mielőtt még Rowannek adta volna elvettem tőle. - Még mit nem! Majd ha evett valami rendes ételt is és bocsánatot kért tőlem. Otthon is mindig csak a pitét eszi meg, a zöldséget meg otthagyja. És dobálja a krumplit. Nincs benne semmi tisztelet! Terry laposakat pislogott, majd megingatta a fejét. - Nem vonhatod meg tőle az ételt, Travis. - Ez nem étel, hanem pénzkidobás. Amúgy is, vissza kellene szoknia az egészséges ételre. Régebben minden más volt. - Elég baj, ha maga a múltban élsz. - Itt mindenki hülye? - tártam ki a karjaim hitetlenül.
Próbáltam én a magam módján szítani a tüzet, de most vagy ennyire ártalmatlanná vált a képem, vagy egyszerűen azelőtt kialudt volna bennük a szikra, mielőtt egyáltalán talajt fogott volna. Hát ezt nem hiszem el... Gúnyolódva és kifigurázva utánoztam le Travis kéz legyintését, minden alkalmat megragadva, hogy legalább őt fel idegesítsem, mert úgy tűnt a másik krapek meg se hallotta, amit mondtam. - Hogy miii??? Hát még jó, hogy bezárom őket! - toporzékoltam, de meg is állok a következő pillanatban és némi hitetlenkedő értetlenkedéssel bökök magamra hüvelykujjammal. - Te királyfinak hívtál? - kérdek vissza, majd Terryre nézek ugyanezzel a fejjel. - Ez milyen aranyos volt már tőle... - vigyorgom idétlenül. Hát így se szóltak még be. Már szorítottam össze ajkaim, hogy tovább hisztizzek a válaszán, mikor szemet szúrt, hogy már ő is kezd hisztissé válni. Ó, yeah, kezdek jó úton járni... - Na nehogy már még meg is köszönjem, hogy ki hívtad rám a zsarukat! - morgolódtam, de mielőtt nagyon belelendültünk volna, Terry ismét csendre intett minket. Hát menten lefejelem, és biztos vagyok benne, hogy most már Travis fogná le nekem. Engem csak ne "csittelgessen"! Hozzám képest ő csak egy szem porcukor a szilvás gombócon. Persze egyből csokit követeltem magamnak fegyver híján, amit nagy meglepetésemre meg is kaptam... volna. Még a hisztivel is felhagytam, mikor benyúlt a szekrénybe és előhúzott egy szelet csokit. Tényleg az volt! Öcsém, mintha a kalapjából húzta volna elő a nyulat, úgy néztem rá elkerekedett szemekkel, és már-már csorgó nyállal éppen nyúlva a finomság felé, mikor... - MIIII?!?!?! - sikkantok fel, ahogy két kezemmel vörös hajamba kapok félőrült képpel nézve, ahogy kisajátítja a csokit magának ez a hibbant képregényhős. És még csak szájkarate sem lett a nem létező vitájukból, amit hitetlen fejjel figyeltem oda vissza. - Az egy dolog, hogy bezársz egy kutyáknak való lyukba, de hogy a csokim is elveszed! Több a soknál!!! - ordítottam, és mit sem törődve, hogy mások is vannak ott, előre hajolva rontottam neki, elkapva derekánál, hogy nekifutva feldönthessem. Mivel amúgy is közel volt, könnyű volt nekimenni, noha messzire nem jutottunk, mert a mögöttünk lévő asztalnak estünk, ami felborult velünk együtt. Kiboríthattunk egy-két tányér kaját is talán, de azt biztos, hogy több nézőnk lett. Ráültem a derekára és közben meg megpróbáltam lefogni egy kézzel, másikkal meg elvenni a csokit tőle. Ha mást nem, akkor két kézzel próbáltam utána lefogni, és foggal elvenni tőle a csokim. - Add ide! Nem viccelek! Megharaplak, bassza meg! Adod ide! Travis! Add már... ide! - csattogtattam fogaim, és ha küzdött párszor a ruhája ujjába vagy csuklójába is beleharaptam. Nem erősen, nehogy a fogaim bánják, de próbáltam lefegyverezni. Öcsém, ez pont olyan volt, mint mikor kis pöcsként Lambert mindig lenyúlta a csokim vagy kekszem és vérre menő harcot vívtunk. Mondjuk mindig én maradtam alul, mert bármikor szarrá vert, de most szerintem vagyunk azért egyenrangúak. - Megeszlek a zöldség helyett is, ha így folytatod!
Nem tehettem mást, mint, hogy megakadályozzam, hogy Rowan hozzá jusson az édességhez, de úgy tűnik ezzel csak még nagyobb bombát robbantottam, mint, amit eddig, ugyanis a vörös teljesen begőzölt. Úgy dőltünk el a földön, mint két verekedni akaró részeg, miközben fel is borítottunk ezt-azt magunk körül. Hát pont ez nem hiányzott, de nem adtam meg neki az örömet, igyekeztem minél távolabb tartani tőle a csokit, hogy ne jusson hozzá olyan könnyen, miközben akaratlanul is az évekkel ezelőtti huncuttkodásunk jutott eszembe. Nem gondoltam volna, hogy tettemmel ilyen hatást váltok ki belőle, de most már megtörtént a baj és olybá tűnt csak akkor nyugszik le, ha megkapja a csokit, vagy ha laposra verem és mozgásképtelen lesz. Egyiket se szerettem volna, de végül mégis csak odaadtam neki a csokit. Nem, mintha sokat érne vele, nem is éreztem vereségnek, de kezdtem elveszteni a hitemet abban, hogy ez a tábor lesz majd a megváltás, ugyanis a táborvezető láthatóan egy barom volt, aki nem volt tisztában semmivel sem, csak mosolygott és a szivárványos napfényről regélt, ahogy pedig körbe néztem, láthatóan a többi itt lévő sem arról volt híres, hogy nagyon sokat változott volna, így nem nagyon láttam értelmét a táborban maradásnak, de most még túl feltűnő lenne meglépni. - Tudod mit, Terry? Adj még neki - mondtam és vállon veregettem az egykori FBI ügynököt. - Tessék? - kérdezett vissza, miközben én a derekamat simogattam, amit bevertem. A spéci öltöny nélkül nem kellemes érzés. - Adj még neki több csokit. Ne sajnáld tőle! - léptem a szekrényhez és kivettem belőle még párat, amiket odaadtam Rowannek, Tetty pedig meglepetten szemlélte a jelenetet. - Örülök neki, hogy ilyen hamar beláttad, hogy kedvességgel és adakozással biztosan nála is többet fogsz elérni. Néha nem kell több az embernek, mint egy kis kedvesség és odaadás - mosolygott a lelki vezető. - Nos igen. Ez így van. Gyorsan tanulok - feleltem, majd visszarendeztem az asztalt és a székeket, viszont fel már nem takarítottam az étel és a törött edények után. Valamit ki kell találnom, miként pattanjunk meg ebből az őrültek táborából. Simán el tudnánk menni, de jobban örülnék neki, ha senkinek se szúrna szemet, hogy saját kezűleg távolítom innen el Rowant. Nem akarom, hogy lássák és szeretném, ha Rowan sem lenne akkor magánál. Bár nem hiszem, hogy ellenkezne, de autókázás közben nem bíznék meg benne. Kinézem belőle, hogy a szemeim elé teszi a kezeit, mikor vezetek, hogy fának hajtsak a kocsival. Persze megkötözhetném, megbilincselhetném, meg minden, de ha van rá más mód, akkor miért tegyem? Csak ki kell várnom a kínálkozó alkalmat. Megterítettek nekünk is, így vélhetően mi is asztalhoz ültünk.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz belőle...? Hát én. És biztosan Travis is. A harmadik a csapatban meg szerintem most is unikornisokról és pufók kis angyalkákról ábrándozott, mert eszébe sem jutott már közénk lépni. Vagy csak ennyire kifogtunk rajta s végérvényesen is feladta. Mindenesetre nem féltünk bezúzni egy-két dolgot azért a szelet snickersért. De ez nem csak a csokiról szólt - bár főleg arról -, hanem a megaláztatásokról, a kényszerítésekről és persze... rólunk. Nem feltétlen rossz tulajdonsága Travisnek az atyáskodás - mert jobb híján anno ez húzott ki a csávából - , de ha felettem próbálkozik így felnőttként, az alvilág leghelyesebb bohócaként, az az azért megér egy fejelést. Ugyanakkor mókás is volt újra egymás életére törni, ha most agyon nem is vertük egymást. Persze ennek jelét nem mutattam, főleg, mert jobban lefoglalt az édesség megszerzése, ami végül sikerült is. Nem feltétlen jóvoltamból, de a lényeg, hogy az enyém. Drágasszág! Ki is csomagoltam gyorsan, miután legurultam Travisről, majd felülve, és ezt követően felállva neki is álltam. Nem mondom diadalmas győzelemnek, de azért örültem, hogy végre valami jó is történik ezen a borzalmas helyen. Az elejét a beszélgetésüknek nem sikerült elcsípnem, annyira lefoglalt a tökéletes íz keverék, amit azóta komálok jobban a Milky Waynél, mióta egyszer láttam vele Lambertet incselkedni egy bolti árus előtt pimaszkodásból. - Tessék?! - szökik homlokom legmagasabb pontjára egyik szemöldököm, ahogy Terryvel együtt értetlenkedve figyelem Travis, amúgy nagyon is támogatott ötletét. - Végre egy nyelvet beszélünk cimbora! - mosolyodom el, majd kezemben a még bontatlan csokikkal, kíváncsian pillantok Terryre. Behisztizek e vagy morog e valamit, függetlenül, hogy ennél többet úgy se tehetne, mert hát lássuk be, hármunk közül, ő a leggyengébb láncszem. De azon kívül, hogy elismerte Travis jó tettét, nem csinált semmit. Ő meg úgy láttam kezdte feladni, hogy a végén még ő belőle lesz ellenség. Mosolyogva, de kissé szánakozva figyeltem, ahogy morcosan rendet is rakott. Annyira kis szerencsétlen. Mindig is az volt. Egyedül a munkájában sikeres, de mint amennyire ott igen, minden másban brutál szerencsétlen. Milyen magányos lehet már csóri, pedig én se vagyok semmi. De őt halottnak hiszik, ergo minden régi kapcsolatáról le kellett mondania, már ha voltak neki. S láthatóan most sincsenek nagyon barátai. Persze tudom én, hogy jó részt magának köszönheti, és hogy most sem a legjobb módszereket választja, de attól még pont emiatt elég szánni való. Terry egy idióta, de arra pont jó, hogy a szított tüzet rajta vezessük le. Zsebeimbe tömtem a többi csokit - jóóó lesz az még - és leültem az asztalhoz Avery mellé és amíg vártuk a kaját, az asztal alatt megpaskoltam a combját. - Hééé, mit szólnál hozzá, ha kaja után, ha már nem sajog a hátad, te konditerem kerülő, kimennénk a friss levegőre, hogy a régi idők kedvéért fitogtassuk a tudásunk? Tudod... mint a cirkusz előtt. - vigyorodom el. Jó, mondjuk pont egy ilyen alkalomból lett tragédia - számomra legalább is - de most kétlem, hogy idáig fajulnának a dolgok. - Tanultam pár új fogást, míg te a koporsódban szunyáltál... Esélyed sincs. - heccelem kicsit motiválásképp. - Ha nyersz, visszateszem a csokikat és amíg itt vagyunk, szófogadó kisfiú leszek. De ha vesztesz, éjszaka kilopódzunk és randalírozunk egyet. De hidd el, sokkal jobban élveznéd, mint a jófiúskodást... - vigyorgom.
- Ugye? - mosolyogtam. - Lehet velem beszélni. Nem vagyok én olyan rossz ember, könnyen megütöm én a közös hangot, ha sikerül elfognom a frekvenciát - nevettem és nem is annyira erőltetetten, majd leültem az asztalhoz és hamarosan Rowan is csatlakozott, ahol aztán szóba is elegyedtünk békés körülmények között. Éreztem én, hogy nem fogom megúszni beszólás nélkül, így elhúztam a szám. Úgy beszélt, mintha valami rokkant öregember lennék. Ez szép... köszi Rowan, máris jobban érzem magam. De azért megmosolyogtatott az ajánlata. Aranyos volt és volt egy olyan érzésem, hogy talán mégis van esély rá, hogy rendeződjenek a soraink. Elvigyorodom magabiztosságán. - Rendben, támogatom az ötletet, tetszik - mosolyogtam és ez nyilván legális keret is volt neki arra, hogy péppé verhessen, de arra nem fog sor kerülni. Egy könnyen nem adom a prémem. - Meglátjuk ki nyer és mi lesz a vége, de állom a fogadást - nyújtottam a kezem. Ez egy szikrázó barátság kezdete?! Éreztem én, hogy semmi sincs elveszve. Még lehet köztünk újra jó barátság. Miután megkajáltunk kimentünk a természet lágy ölébe, ahol nem zavarunk sok vizet az itteni raboknak sem hozzuk meg a kedvét ahhoz, hogy beszálljanak egy jó kis buliba hozzánk. Nem hiányzott, hogy a jó ember elmondja a szent beszédet megint, mint, mikor egymásnak estünk a szobában. Még félre érti. Aztán persze meghallottam, ahogy beindítja a buszát és távozik. A távolból felismertem annak a Volkwagennek a búgását. - Nocsak. Sikerült elüldözni a táborból? - nevettem. - Megy vesz magának nyugtatót - vigyorogtam, miközben megtaláltuk a tökéletes helyet, ahol zavartalanul összemérhettük erőinket. Levettem a zakóm és felakasztottam egy ágra, majd felé fordultam. - Nem gondolkodtál még el rajta soha, hogy egy csapat legyünk? - kérdeztem és zsebre dugtam a kezeim. - Meg vannak a te képességeid is, hogy kamatoztasd. Kapnál tőlem egy szép vörös öltönyt és egy vörös sisakot. Hasonló lenne, mint az én fehér szerelésem. Szerintem nem bánnád meg. Jó társ lennél, szerintem ne válaszolj azonnal, mert tudom, hogy nemet mondanál. Aludj rá. Gondolkodj rajta - mondtam és kivettem kezeim a zsebeimből. Megálltam tőle nem messze, majd beálltam egy kezdő pózba és vártam, hogy ő is elhatározza magát amellett, hogy szembeszálljon velem. Meglátjuk, hogy melyikünk a jobb. Kíváncsi voltam mennyi új fogást tanult, de sejtettem, hogy még mindig nem fog tudni legyőzni. Én is képzem magam, én is mindig tanulok valami újat. Hittem benne, hogy jobb vagyok még mindig.
Elég hirtelen változtak a dolgok, bár nem mondanám, hogy a fura fickónak köszönhetően, mint sem inkább nekünk. Hogy melyikünk kezdeményezett azt nem tudnám megmondani. Ő adta a csoki, de én hagytam fel utána a durcival. Bár igazából... lényegtelen. Az is lehet, hogy szimplán csak megsajnáltam... Mint legutóbb. Kár, hogy a pofázmányom már nem idézi fel bennem, miért is akartam pont ettől távol tartani magam. Tettem egy ajánlatott. Olyasfajtát, amivel mindketten leverhetjük egymáson a dolgot, még hozzá törvényesen. Ráadásul jutalom is járna érte. Hát kinek ne érné meg? Nem tudom miért, de azt gondoltam nem fog belemenni. Tévedtem. Igazából... még örült is neki tán. Mi a franc van velünk? Lambert biztos közre fogná most orrnyergét két ujjal, fejét csóválva, miközben mélyet sóhajtva szólítaná a kis Jézust. Travis láthatóan felengedett, még hozzá egyik percről a másikra szinte. Meg én is. Nem mondom, hogy bosszantott, bár szeretem piszkálni, de furcsa volt. Rég volt már ilyen önfeledt, pláne a társaságomban. Akaratlan is felidézi a pillanatokat, ahogy eltekintve az üvegablak felé visszatükröződő tükörképünket nézem. Mintha csak az étkezőjében ülnénk valamelyik étteremből rendelt kaját fogyasztva, és ezalatt kibeszéljük a mai programokat. Kaja után, ha nem is azonnal, de kimentünk, lehetőleg távolabb keresve egy helyet, mert ugyan poénosabb volna, ha még sakk bábuink is lennének, ilyen fejjel kevésbé érzem magam annak a Tricksternek, aki elbírna egy veszett csordával. A kocsi távozása nekem is feltűnt, nem is nagyon értettem, miért hagyja el a bolondokat felügyelet nélkül, de lehet itt ez a szokás, vállat vonva rá pillantottam fel Travisre, aki azért meglepett rosszmájú viccelődésével. Ez rám vallana, mert alapból is rossz vagyok, de rá...? Bizton nagyon bosszanthatta, de akkor is... kettőnk közül nekem kell piszkálni a másikat. Vigyorogva figyeltem, ahogy megszabadul a zakójától még az erdőben is lehetőleg elegáns módon. Na ez már tipikus Travis. Rajtam csak egy rövid ujjú volt, szóval én nem vetkőztem pucérra. Ki tudja nincsenek e szúnyogok meg ilyesmi... Miközben pedig próbáltam megtalálni a megfelelő helyet és vártam, hogy elkészüljön a harcra, eltöprengve hallgattam. Nem azért, mert gondolkodóba ejtett volna már is, inkább a felvetése miatt, hogy egyáltalán társat keres maga mellé... ráadásul pont engem. - Tekintve, hogy eddig halottnak hittelek... - vonok vállat elvigyorodva, mert hát valljuk be, pár nappal ezelőtt még ennek tudatában voltam, így azon kívül, hogy néha sajnáltam, amiért ilyen hülye volt, és vittem a sírjához csokit, meg pénz érméket szimbólikusságból, nem igazán töprengtem semmi hasonlóan. - Mondjak le az évek alatt szépen kijárt rosszfiú utamról és legyek jó? - kérdek vissza, mosolyogva, kissé kétkedően, mert amúgy én ezt totál őrültségnek tartom. Még az ő részéről is. Életem során elég sok minden voltam már, de jó társ semmiképp. Nem való nekem az az élet. Lambert is megmondta előre. És ha megint bakizok? Na meg mi van a bizalommal? Egy jó társban minimum a kölcsönös bizalom meg van. Képes volna rám bízni az életét? Azok után, hogy nem olyan rég még öltük egymást? Nem vagyok pszichológus, és távol álljon tőlem, hogy analizáljak bárkit is, de magamból kiindulva, szerintem Travis nem hős társat keres maga mellé, hanem egy barátot. Partnert, kapcsolatot. Azzal még én is tisztában vagyok a vele töltött sok évem alatt, hogy nem sok emberrel jött ki, akikkel pedig igen, jobbára csak az üzlet végett. Vagy hát a nők a pénze miatt. Pontosan ugyanazt érezheti, mint én kölyök koromban, amikor senki, de senki nem akart, nem szeretett. Csakhogy aztán nekem ott volt Lambert... igaz előtte nem egyszer szarrá vert, néha pedig be kellett zárkóznom a lány wc-be, vagy felkergetett egy fára, mint egy rohadt macskát, de... uhm... várjunk csak...? Azt hiszem egy újabb, noha már sokadik párhuzamot vélem felfedezni. Ahogy nekem egy Lambertre, neki is szüksége van egy Rowanre. A kérdés már csak az, hogy ezt miképp lehetne kivitelezni. Mindenki jól járna, és nekem sem kellene bűntudatot éreznem, amiért... hát igazából magam sem tudom, de akkor sem kéne... - Jó... - legyintek félvállról vetten. - Majd átgondolom... - teszem hozzá, mert lesz min agyalni a témát illetően. - És most készülj a vereségre! - kiáltottam el magam és mivel, hogy ő nem indult el, én ugrottam oda, első körben úgy téve, mintha megakarná ütni, csak hogy közben gáncsolni terveztem.
Mikor ajánlatot tettem Rowannek, akkor még nem tudtam bele fog-e menni, de láttam rajta, hogy fontolóra veszi a gondolatot és komolyan elmereng azon, hogy mit is szeretne felelni rá. Nem kellett azonnal felelnie, választania, ezt tudtára is adtam, de jó érzés volt látni, hogy egyáltalán elgondolkodik rajta. Ez már jelentett valamit. Talán tényleg rendeződni fog a viszonyunk. A verekedés is hamarosan elkezdődött, amibe bele is futottam, így bár sikerült kigáncsolnia, de én időben felkeltem és cseles voltam. A feje felé lendítettem a bal lábam, majd mikor elhajolt-ha elhajolt-a jobb lábammal azonnal reagáltam és földre küldtem én is, ám sajnos nem tudtuk túl sokáig élvezni az önfeled harc okozta nosztalgikus örömöket, mert égtelen röhögéshullám hasított a tábor, az erdő csendjébe. Mintha az egész tábor egyszerre röhögött volna fel és perceken át csak kacagtak, vihogtak, röhögtek, nyerítettek, amit nem tudtam hová tenni. - Mi van, ennyire jó kedve lett mindenkinek? Valaki viccet mesélt? - kérdeztem miközben a földön markoltam Rowant és el is engedtem. A nevetés zaja szép lassan abba is maradt. Füleltem, de már nem hallottam semmit. - Mi volt ez? - felálltam, leporoltam magam és elnéztem a tábor felé, mely most nyugodt és nesztelen volt. Amennyiben Rowan sem bántam, elindultunk vissza felé, hogy kicsit megnézzük magunknak, hogy mi történt, ám, ami ott fogadott minket... Elsőnek csak egy halott, majd még egy, majd még egy és mire felismertük a helyzetet, már mindenki halott volt. Minden bűnöző és minden személyzeti tag az utolsó egy portásig, takarítónőig, de azon túl, hogy meghaltak volt bennük valami közös. Minden halottnak fülig ért a szája. Gorteszk, félelmetes mosolyba fagyott a holttestek arca, ajkaik vérvörösek voltak, szemeik zöldek, kicsit bevérzettek és dülledtek, mintha ki akartak volna esni. Az arcizmaik, idegeik úgy feszültek, mint a kötél, amikor másznak rajta. - Jóságos ég, mindenki meghalt... - léptem át a halottak egyikén. - Ezt eltaláltad! - felelte egy hang a hátunk mögül és lendült is egy szék, amivel a hang forrása hátba vágott engem, én pedig elterültem. - Nagyon jók a meglátásaid, igazi Sherlock Holmes... - felelte vigyorgó ipse, akit talán-talán Rowan ismerhetett csak fel. Bár talán még ő sem, ugyanis Cale már merőbben máshogy nézett ki, mint mikor utoljára látták egymást. A haja, a szája, a szemei, a bőre. A betegség alatt kicsit öregedtek is a vonásai és feszes, vigyorgó ajkai miatt még a hangja, a beszéde is kicsit másabb lett, máshogy formálta a szavakat. - Ááá, hát itt vagy! Már minden felé kerestelek! - nézett Rowanre az őrült porondmester. - Már azt kezdték terjeszteni, hogy meghaltál! - nevetett, miközben felálltam és harcra készen néztem a bohócra.
Jó bulinak indult, bár elég hamar rövidre zártuk a bunyót, a tábor zaja miatt. Naaagy kááár, pedig már majdnem felülkerekedtem. - Vagy csak életre kelt a diliház, így, hogy már nem zargatják őket a hippi dolgokkal. - vigyorogtak, mert speciel engem nem érdekelt. Fura volt, viszont én most is jól elszórakoztam. Már épp leszedtem volna magamról, mire ő önszántából elengedett. - Háh, ezt vegyem feladásnak? - böktem el felé még fektemben, de végül én is felkeltem és leporolva a seggem, utána indultam. - Olyan kis beszari vaagy... - cukkoltam, amiért nagy bánatomra felhagytunk a mókával, és bár én is szemtanúja voltam a dolgoknak, kevésbé hatott meg. Halottat láttam. Hozzájuk hasonlókat is, lévén, hogy nekem is van egy ilyen szerem. Ugyanakkor mit sajnáljam őket? Idióta bűnözők voltak. Ők se sajnálnának fordított esetben. - De jóó! Több csoki marad! - emeltem magasba karjaim, s már indultam is volna el az épület irányába, mikor Travis kapott egyet. Egyik szemöldököm felvonva pillantottam hátra rájuk. Majd szemeim forgatva fújtam egy lemondót. - Komolyan? Ne hozz már kínos helyzetbe... Engem földre küldesz, egy nyugdíjas meg téged küld a földre? A végén még meg is kell tapsolnom, hogy ennyi erőfeszítés mellett nem ment ki a dereka.. - hőbörgök, mert ez most nagyon rosszul esett. Nem csoda, hogy engem is csak álmomban volt képes kiütni... Kiment a gyakorlatból. De azért nem kerülte el figyelmem, hogy rám pillantva beszélt úgy a bácsika, mintha ismerne. Mintha... Mert, hogy én nem ismertem fel őt. Voltak sejtéseim, kit akarna koppintani, de akkor is... A helyébe azért ésszel tennék ilyen távokat. Még a végén szívrohamot kap. Elhúzom a szám. - Már meg bocsássss...son, Mr. Beetle Juice, de szerintem összekever valakivel. Talán pont azzal, akit halottnak hisznek, mert hogy... biztos az is... - vonok vállat, más különben mi más magyarázná a kellemetlen pillanatot. - Viszont! - emeltem fel ujjam morcos pofát vágva. - Ez itt az én ötletem! - dobbantottam egyet a vigyorgó hullák felé bökve. De szinte egyből el is röhögöm magam. - Sejtettem, hogy menő lesz, de hogy ennyire...! Vajon még milyen ötletem lopták el... - forgatom szemeim somolyogva, miközben rálépek valamelyik kövérebb hullának hasára és azon kezdek trambulinozni, amíg be nem durrant. Akkor leugrom róla, miközben könnyeim törölgetve röhögök. - Na és most mi lesz? Jöttél ebédelni? Azt már lekésted cimbora... - vigyorgom.
Travis pechére pont orvul támadtam, így nem tudott védekezni. Lehet nem voltam már harmincas és betegeskedtem is kicsit, de még igen csak volt azért bennem erő, amit tudtam használni. Sosem leszek eléggé elesett és meggyengült, hogy túl könnyű ellenfele legyek bárkinek is. - Ooo nem. Én téged kereslek, biztos jó helyen járok - kuncogtam figyelve a játszadozását, majd mikor feltette a lényegi kérdést vigyorgó ajkaim még szélesebbre húzódtak. - Most mi lesz? Most az lesz, hogy megöllek! - nyomtam meg egy gombot az ingujjam alá tolva középső ujjam, majd sav fröccsent-spriccelt a mellkasomon lévő virágból Rowan arca felé, de Travis volt olyan gyakorlott, hogy időben felismerje a trükköt és félre rántotta Rowant, aki talán maga is átlátott volna rajtam és kivédte volna, de ezt már sose tudjuk meg. A sav a padlóra fröccsent, amit el is kezdett lebontani. Dühösen vágtam össze lábaim a földön és csaptam a földbe sétapálcám végével. - Hogy merted feléleszteni azt a nyomorultat?! - sipákoltam Rowanre. Mert ő volt! Ki más szórakozna ilyesmikkel? Kár lenne bármit is tagadnia. - Pedig már kezdtelek újra megkedvelni. Travis lépett először, néhány jól irányzott ütés és rúgás után földre is küldött, noha én sem hagytam magam olyan könnyen. Alá becsült, nem ismerte minden trükköm. A tenyerembe rejtett sokkolót a nyakára nyomtam és pillanatok alatt ki is csaptam vele, majd lerúgtam magamról és felpattanva Rowant kerestem szemeimmel, ha meg nem lépett, amíg Travisszel foglalkoztam. - Miért nem fogunk kezet a régi idők emlékére? - nyújtottam felé a kezem, ha még ott volt, másik kezemben a sétapálcával, amiben szintén vannak trükkök. Hogy dühös voltam-e rá? Az nem kifejezés. Senki ne keltegesse életre a hulláimat! Azok az én hulláim! Majd én megkérem rá, ha élve akarom látni. - Mi a helyzet Dr. Frankenstein? Miért nem jössz közelebb? - indultam meg felé, persze csak ha nem ment el, amíg én a rókával játszottam. - Most légy nagymenő! Hol a sereged? - nevettem fel. - Hol vannak a menő cuccaid? Te kis féreg... - emeltem a sétapálcát és középen elválasztottam őket. Volt bennük egy-egy penge, így már tulajdonképpen két hosszú nyelű, hosszú pengéjű tőr volt nálam. - Vajon neked is zöld a véred, vagy vörös mint a hajad? Téged vajon ki fog feltámasztani?!
Totál zavaros volt az egész jelenet. Nekem nem volt ismerős a fura fazon és úgy tűnt Travisnek se, noha ő állandóan a torkának esett volna és valahogy mintha hagyta is volna magát. Jó, megértem, egy ilyen öreg embert földre küldeni nem nehéz csak hát veszélyes. Mert ha kimegy a dereka és itt jajgat majd nekünk, mi fogjuk szarul érezni magunk. Neeem, engem néz és nekem beszél, tehát biztosan engem ismer. Mondjuk ilyen képpel nem csodálom, hogy összekever mással. Szerintem én sem ismerném meg magam a tükörben egy ferde este után. Biztos pánikba esnék, hol vannak a hegek, a szép, egyedi pofikám. - Megölsz?? Az bizony sokáig fog tartani... mondjuk úúgy örökké. Raktál el magadnak elég pelust? - vigyorodom el s bár nem okoz nagy meglepetést a bohóc jelmezének trükkjei - ne már, végtére is nekem is van gyilkos cirkuszom - azért jó volt tudni, hogy Travis nem csak magára gondol. Szép, lehet nekem is megkéne védenem... Már majdnem el is hintettem valami poén a számára egy szimpla köszönöm helyett, mikor a bolondos - nak hitt - bácsika toporzékolás közepette végre kinyögte az első dolgot, amivel kezdeni is tudtam valamit. Igaz, elsőre így sem jutottam egyről a kettőre. Összevont szemöldökkel kaptam irányába fejem. Igen, nos, valóban kísérletezünk ilyesmikkel mostanában, és ha nem is olyan nagy sikerrel, valóban voltak, akiket szépen visszahoztunk. Várjunk csak... Ó, basszus! - Állj, várj... - tettem ki magam elé kezem, ahogy fékezni kívántam jó kívánságait felénk. - Te Shane Websterről beszélsz??? - kérdeztem, bár szinte biztos is voltam benne. Addigra már arra is volt sejtésem, ki az ürge, míg végül ő nem igazolta kijelentésével. - Mi a picsa...? - kezdtem el röhögni, ahogy képében fel nem ismerve, de duzzogásában már igen csak láthatóvá vált Cale. - Mi a szar, Cale fiú? - hahotáztam, mert azért lássuk be, amíg én itt elvileg szépülök, ő addig... hát igen... - Megcsípett egy génmanipulált darázs, amitől megdagadtál és 30 évet öregedtél?! - nevettem, mert lássuk be, na ez, tényleg poén. Persze próbáltam én együtt érezni, csak hát... ez nagyon gáz. - Kicsit elhagytad magad, nem gondolod? És látom a keresésembe bele is öregedtél... - kuncogom még mindig. Kellett egy kis idő, amíg kiszórakoztam magam rajta, igazán megérdemeltem ilyen napok után, s ha bár a sokkolótól nem tudtam megvédeni a kis sajtkukacot, azért azt nem hagytam, hogy lerúgja magáról. Én húztam le felsőjénél megfogva Travist. - Nyugi... Ez csak Cale... - forgatom szemeim somolyogva. De Cale kérdése nyomán, ha nem is azonnal, azért leesett mit mondott. Egy dolog, hogy feltámasztottam a fickó, deee... - Várj... de te erről honnan tudsz....? - merült fel bennem a kérdés. Útnak eresztettem egy repülőjeggyel és egy kis pénzzel, de nem mondtam neki, hogy... ó, jaj! Ez a sok szerencsétlen, komolyan mondom... Újra felröhögök. - Ne mááár! Felkeresett??? Édes istenem... - törölgettem könnyeim kuncogva, majd ismételten Travis felé néztem. - Látod? Ilyen a szerelem. Visszatalál az ember. Ha akarja a másik, ha nem... - böktem Cale felé fejem csóválva. - Vegyél róla példát és te inkább maradj magányos fickó... - tanácsoltam, mert hát ő is láthatja mennyire nem jó, ha a másik nyakán marad egy élőholt. Aztán Cale felém nyújtott kezére néztem és elfintorogva léptem egyet hátra egyik lábammal. - Mert egy öreg szenilis fickó lettél, aki lehet elfelejtett szarás után kezet mosni... Fúj. - fintorogtam, még a hideg is kirázott egy pillanatra. - Nyaralok! - tártam szét kezeim, válaszolva arra, miért nincsenek itt. Nem volt nehéz elugrálni előle, de a harcnál most sokkal jobban érdekeltek a miértek. - Féreg? - bökök magamra értetlenkedve. - Koppintod a trükkjeim, feltalálok valamit, ami másnak még sose sikerült és még én vagyok a féreg...? - kérdek vissza, majd egyszeriben vállat vonok. - Oké, nekem jó. - feleltem, mert hát kinek mi. - De áruld már el nekem, te mindenkinél okosabb, kis szájhősnek sem nevezhető dagi pacni... Miért zaklatott fel ennyire? Úgy értem, ha ennyire nem láttad szívesen, gondolom megölöd, és elrejted a testét, hogy többé nem is találjunk rá... nem mintha feltámasztottuk volna még egyszer, az csak egy kísérlet volt. Magától ment oda hozzád, nem én kértem. - vonok vállat. - Most még is te hisztizel itt nekünk teljesen feleslegesen? Vagy ezért öregedtél meg? Mert megrémültél tőle? Mert felé őszinték voltak az érzéseid és féltél, hogy megint ugyanaz lesz? Ne aggódj, a bérgyilkos dilidokidnak fogalma sincs az utóbbi évekről... de ezt biztosan te is észrevetted. Ő abban a tudatban van, hogy dokiként ölted meg. Még nekem sem hitte el, hogy miként. - vigyorgom, pedig nem lenne ezt olyan nehéz elhinni, aki ismeri őket. Közben figyelem, ahogy a nyugdíjas Braxie fiú kést csinál a kis varázspálcájából. - Tudod, nem szép dolog mást hibáztatni, azért, amiben te vagy a bűnös. Vaagy... azért vagy itt, mert... elment hozzád, deee nem akart már veled lenni? Ó, hát az viszont kínos, dehát artról sem én tehetek. - tárom szét karjaim. - Fejezd be a hisztit, Cale... igazán kinőhetnéd már. És most...? Merre van a doki? Azt mondta világgá megy, de ezek szerint... nem sikerült neki?
Voltak kérdései, de nem kellett rájuk válaszolnom, mert megtette saját maga. Sorra jöttek a kérdések, de közvetlen utána meg is válaszolta őket. Rájött, hogy ki vagyok, rájött, hogy Shaneről van szó, rájött, hogy megkeresett és gondolom azt is sejtette mi lett a találkozó vége, viszont nagyon is zavart, hogy-hogy beszélt velem. Flegma volt és lekezelő, beszólt és sértegetett, amitől még dühösebb lettem. Nyaral. Azt elhiszem. Hamarabb hinném azt, hogy kényszer munkára ítélték. - A halottaknak a Föld alatt van a helyük! - jegyeztem meg erélyesen. - Különösen, ha az én halottjaim! Ez a gyilkosság lényege! - még ha nem is én öltem meg. - Jobb volt, míg a föld alatt volt! - de persze ennek ellenére nem öltem meg újra. Nem én. Még nem. De talán nem is fogom megtenni. Azt sem tudom miként állhatnék így elé. Ahogy az érzéseim... nos azok már nem a régiek. Talán nem. - Én nem követtem el hibát! - kiabáltam. - Nem én öltem meg, hanem a te barátnőd csinálta ki! - mutogattam felé. - Az a hibbant liba ölte meg! Ez nem az én bűnöm! - szögeztem le. - Ő nem emlékezett semmire - utaltam Shanere. - Neki még mindig csak egy bűnöző vagyok, aki megpróbált jó útra térni, de az már a rég múlt! Soha nem akartam jobb emberré válni! Én élvezek ilyennek lenni, én élvezem, hogy embereket ölök és, hogy ez a város fél tőlem! Jobban, mint tőled, vagy a torszülötteidtől! Én egy igazi őrült vagyok, míg te csak megjátszod a hibbantat! Szeretnél olyanná válni, mint én, de félsz megőrülni! Pedig hidd el, nem olyan nehéz az, csak engedni kell a zuhanásnak! Nyilván te nem tehetsz semmiről soha, dehogy. Te ártatlan vagyok! De ne izgulj. Elutazott. Most a Langyinációban van. Még! Nevess csak ki, de te sosem érhetsz a nyomomba! Te csak egy Braxton imitátor vagy, aki irigy rám és a szabadságomra! Irigy vagy az életre, ami nekem megadatott! Tudni akarod mi történt velem? - tártam ki karjaim. - Elmeséljem mi lett az arcommal? Olyan jól szórakoztam, ráfagyott a vigyorom! - ugrottam felé előre tartott tőrökkel, mint az ősemberek, amikor rávetették magukat a mamutra.
Kezdőlap
Különös biszergéssel az arcomban ébredeztem. Fura, idejében lefeküdtem, egészen jól is aludtam - hála a kocsi morajló hangjának, a kábítólövedéknek és a négykerekű finom ringatózásának - még is fájt egy kissé a fejem. És az arcom is, ahogy egyre inkább magamhoz tértem. Mi a fene? Mintha másodszorra tépték volna le az arcom, ami nem volna lehetetlen, de az már igen, hogy ennyire érzékeny legyen. A hegektől itt-ott úgy megvastagodott a bőröm, hogy nem, hogy érezni, de mozgatni se nagyon tudtam, most meg mintha - a kissé kellemetlen húzó érzés ellenére is - még talán fütyülni is tudnék. Sokat ráncoltam a homlokom és vontam összeszemöldökeim, legalább is amennyire tudtam, mert hogy... be van kötözve?! Talán leestem az elefántról és átment rajtam a fél brigád? Vagy csokis tej helyett whiskyt vedeltem és nekimentem valaminek? Még az ajkaim is éreztem, ami durva. Nyöszörögtem egy halkat, de még nem nyitottam ki szemeim. Ahhoz még túlságosan szédelegtem. De még így is lassan ráébredtem, hogy nem a penész szagú lakókocsimban vagyok, a rugóktól kényelmetlen ágyamban fekve. És még csak nem is a jelmezemben, amiben ledobtam magam az ágyban. Érezhetően tisztaság volt, talán a fertőtlenítő szagát is érezhetni. És világos, ó, igen, nagyon is világos. Az én lakókocsimnak csak egy ablaka van és az is akkora, mint egy újság... összehajtva. Ráadásul a centis retektől annyira ki se látni, nem, hogy még fény jöjjön be rajta. Az egész testem erőtlen volt, mint amikor egész nap verekszel, és másnap izomláz helyett egyszerűen sztrájkba kezd. Újabb halk nyöszörgés hagyja el a szám. Ki- és el is raboltak. Most mondanám, hogy Braxie boy volt azaz agyament, de azt hiszem ennyire messzire ő sem menne. Remélem, hogy nem... Mondjuk igazán még én sem tudom mivel állunk szemben. Lehet még is ő volt? Megharagudott, mikor valahogy tudomást szerzett Websterről? Kizárt.
Amíg be nem következik, nehéz is elhinni, hogy egy csettintés alatt képes felfordulni az ember egész, de tényleg az egész élete. Hogy, ami volt, már nem lesz, és ami vár rá, még teljesen idegen. Igen, így tudnám nevezni ezt a gubancos érzést. Úgy éreztem elárultak. Pedig Travis még csak nem is a barátom, szóval emiatt igazán nem orrolhatok meg rá. Egy ellenségtől teljesen elvárható, hogy megpróbálja tönkretenni az életem. Na de ez... Ennél aljasabb húzással még senki sem állt elő. Úgyhogy érthető okokból sokkos sikoltozásba és ordításba kezdtem, amitől amúgy is fakó bőröm rák vörös lett. Aztán jött a következő fázis, életem gyászolása, így az észérvei ellenére is zokogva borultam az üvegnek, majd térdre. Szebb élet?! Szerintem mióta beköltöztem a cirkuszba nem káromkodtam ennyit. Mintha az előtte lévő életem, amit annyira visszaszeretne hozni, már is a nyomomban volna.
Míg ő békésen elüldögélt és mint valami burzsuj kis szarrágó, szépen megeszikélte a menüjét, én legszívesebben úgy tomboltam volna, mint Hulk. Csak hát semmit sem tudtam elmozdítani. A baba villával bökdösni meg... na azért az már tényleg a legalja volna. De hiába dobáltam meg így is, semmit sem hatott. Pff, tipikus Travis...
A rossz hír, hogy nem voltam teljesen erőm teljében, a jó hír, hogy legalább másodszorra sikerült leküzdenem, és úgy tűnt most elcsapkodjuk egymást. Talán még fújtattam is hozzá, mint egy macska. Aztán fölém kerekedett, de úgy sem adtam meg neki a lehetőséget, hogy megint kiüssön vagy valami. Komoly elhatározások közepette voltam, hogy agyonverem, mikor nem csak őt, de engem is kizökkentett az érkező ürge. De legalább leszedte rólam, így én is felkeltem, s csak azért nem estem neki megint, mert a fickó merészen közénk állt. Asszondja, csúnya dolog... Ilyet se hallottam még felnőtt szájából. Az viszont tetszett, hogy mégha elég langyi módon is, de legalább leteremtette Travist.
Próbáltam én a magam módján szítani a tüzet, de most vagy ennyire ártalmatlanná vált a képem, vagy egyszerűen azelőtt kialudt volna bennük a szikra, mielőtt egyáltalán talajt fogott volna. Hát ezt nem hiszem el...
Elég hirtelen változtak a dolgok, bár nem mondanám, hogy a fura fickónak köszönhetően, mint sem inkább nekünk. Hogy melyikünk kezdeményezett azt nem tudnám megmondani. Ő adta a csoki, de én hagytam fel utána a durcival. Bár igazából... lényegtelen. Az is lehet, hogy szimplán csak megsajnáltam... Mint legutóbb. Kár, hogy a pofázmányom már nem idézi fel bennem, miért is akartam pont ettől távol tartani magam. Tettem egy ajánlatott. Olyasfajtát, amivel mindketten leverhetjük egymáson a dolgot, még hozzá törvényesen. Ráadásul jutalom is járna érte. Hát kinek ne érné meg?
Jó bulinak indult, bár elég hamar rövidre zártuk a bunyót, a tábor zaja miatt. Naaagy kááár, pedig már majdnem felülkerekedtem.
