Kieran & Adaline

Don't tell me I should bow 'cause I'm no clown and this is not a game

Nem hiszem, hogy bárki is örül annak, ha a főnöke irodájába hívatják. Pláne, hogy a főnök az nálunk az egység vezetője is egyben. Főleg, amikor ott szobrozik mellette egy csíkos pizsamás is, iszonyat sok kitüntetéssel. Az meg már csak a hab tortán, amikor négy ismerősöd fényképes aktája köszön vissza az asztalon. Őszintén, nem értem miért vagyok itt, azt sem miért kell nekem ezeket bámulni. A fő kérdés meg, miért van itt egy fejes a tengerészgyalogosoktól… Szerintem, ezek olyan dolgok, amikre nem is akarnál választ kapni, de valószínűleg fogsz. Ez pedig a legrémisztőbb része. Az első akta Doyle-é, az egyik legjobb barátomé, aztán utána ott van Jones-é, aki… Nos, a néhai exem. Aztán Doherty, aki többet látja a fogdát belülről, mert imád a parancsok ellen cselekedni, végül pedig Martinez. Azt meg kitalálhatod, nem a viszontlátás örömének érzése kerít a hatalmába, inkább a félelemé.
Ez csak akkor fokozódik, amikor az FBI biztonsági termébe kísérnek.

Mi a francnak vagyok én itt? Meg mi a picsát keres itt Doherty és Martinez?! Egyszerűen nem értem, de amikor azt mondják, üljek le, úgy teszek. Elém tolnak egy igen vaskos aktát, amin a Ronan Doyle felirat áll. Kérdőn nézek hol az iratra, hol rájuk, de látom ők is idegesen összenéznek. Mi a szar folyik itt, komolyan?!
- Mondták már, hogy az arcodról úgy lehet olvasni, akár egy nyitott könyvből? – röhög fel Doherty, mire én csak felhúzom a szemöldökömet.
- Haver, ez nem vicces! – a karba font kezekkel álló Martinezre nézek, mert még mindig nem tudom mi van, és már szeretném egyre inkább tudni. – Bocs, Greg több időt töltött a fogdán kívül, mint kellett volna. – pillant szúrós tekintettel az egyik férfi a másikra.
- Jó, és elárulnátok, miért vagyok itt? – az arckifejezésemről a dühöt lehet leolvasni, holott a szívem egyre hevesebben ver.
- Doyle nyakig ül a szarban. Le akar szerelni. Érted a kölyök, akinek mindene a katonaság, most úgy dönt, hogy leszerel és köddé válik. – bár, még mindig nem értem mi ebben a probléma. – Az utóbbi időkben a fejesek elkezdték figyelni, mondván furán viselkedik. Több olyan taggal folytatott hívást, akiknek nem éppen tiszta az előéletük, és közük van ehhez-ahhoz. – ingatja a fejét Greg.
- Ehhez miért kellek én? Ez nem a ti belsős ügyetek? – nézek hol Gregre, hol Alecre.
- Nem ilyen egyszerű, Alina. Ronan lépni fog, még hozzá elég gyorsan, ha pedig őt nézzük, valószínűleg egyik napról a másikra fogja elnyelni a föld. Jelenleg megfigyelik, de az nem fog sokat érni. Te vagy az egyetlen, aki képes a srác fejével gondolkodni, nem akarunk külsőst bevonni, ennek a sztorinak pedig rohadtul nem lesz jó kimenetele. – kinyitottam a dokumentumot. Viszont, féltem. Tudom milyen a családja, tudom mit tesz nap, mint nap… Tisztában voltam azzal is, nem hagyhatom őt cserben. Amikor nekem a legnagyobb szükségem volt rá, ott volt mellettem és mindent megtett. Akkor ezek után, hagyjam a szarban? Na, azt már nem! – Kérlek, Alina. Ne miattunk, miatta.
- Vállalom, de mi ennek a következménye? – valami fűtött belülről, de nem tudtam meghatározni az érzést.
- Jones az akciócsoport felelőse. – ó, ez csodás lesz. – Tudjuk mi történt, mi vigyázunk rád, amíg felkészítünk. – ácsi, felkészítünk?
Ronan, ember, te meg mi a francba keveredtél?


Quantico, otthon, édes otthon… Jesszus! El ne hidd, ez egy kínzóközpont, ha nem lenne fontos, nem tengetném itt a napjaimat. Viszont, miután felvilágosodtam, hogy ez az Isten barma, az apját keresi… A pasas meg köztudottan egy IRA terrorista, most már megértem, miért akarnak felkészíteni. Ez a történet egyre rosszabb. Előre félek tőle, mi lesz a vége.
Bevallom, egy négy napos intenzív kiképzéstől elsőre nem vártam sokat. Az elején legalább is nem, viszont, amikor remegő lábakkal estem be az ágyamba, négy óra alvásokkal tarkítva a történetet, rájöttem elbíztam magam. Cserébe egész durva dolgokat tudok már használni. Például a hang-, fénygránát vagy egy Colt M4-es. A szó szoros értelmébe nem csak fegyver nélkül kellett meg tanulnom ölni, hanem a nehéztüzérséggel. Mert ugyan, miért kapna egy szövetségi ügynök szolgálati fegyvernek egy M4-est? Na, ugye, hogy ugye.


Valahol Virginiában

Egy füles szerint, Ronan Doyle fogta magát és köddé vált. Pont, ahogy azt várták. A srác lakását átkutatva meg egyetlen egy nyomra bukkantak. Valahogy, ezért kerültem egy teljesen leamortizálódott raktárépülethez, golyóálló mellényben, teljesen feketében, egy sötét sapkával a fejemen. Szóval kikászálódva az amúgy golyóálló kocsiból – mondtam, hogy minden durva cuccal meg van rakva? – fogtam az újdonsült fegyverem meg egy fénygránátot, mert az épület nem kutatja át magát, ugyebár.

A bejutás nem volt nehéz, az ajtó mindenkinek nyitva áll, már, ha vagy elég őrült bemenni. A raktár közepén egyedül csak középen, egy teljesen akadálymentes részen, szűrődik be a fény, a többi sötétségbe burkolózik. Viszont, az ajtó jobb kéz felőli oldalán van egy lépcső. Felérve, a látvány fura, mindent be lehetne látni, ha nem lenne olyan rohadtul sötét. Amúgy nem is tudom mit vártam. Egy mesterlövész árok féleség, mert Ronan tényleg ehhez ért a legjobban. Lapulni, majd a legjobb időben lőni. Aztán egy üres Mountain Dew, meg felrúgtam egy vodkás üveget. Haver, ez komoly? Na, bár a vodkás üveg jól jöhet, szóval azzal meg a géppisztollyal a kezemben kutattam át a helyet tovább. Az emelvényről leérve a másik lépcsőn – két lépcső vezet fel oda – gyorsan az egyetlen be és kijárat elé tettem a vodkás üveget. Befelé nyílik az ajtó, tehát lesz hangja, ha hívatlan látogató érkezik. Utálom a meglepetéseket, na.
A gépparkot kutatom át következőnek, bár amekkorák ezek a dögök, van mi mögé elrejtőzni. Ha esetleg rosszra fordulna a történet.
Ebben a pillanatban dől el az üveg az ajtónál, hangos csörömpöléssel. Az egyik behemót gép mögé rejtőzöm, mert ezen a helyen még áram sincs, lekapcsolom a zseblámpát és várok. Baszki, mekkora mázli, hogy két utcával feljebb tettem le a kocsit.