Cale and Jayda “Adventure awaits...let's escape.”

Besokalltam. Már tényleg nem tudom meddig bírom ezt tovább, legszívesebben még a világból is kifutnék. Egyszerűen úgy érzem megőrülök, vagy éppen máris megőrültem, mintha csapdába kerültem volna és fogalmam sincs, hogyan kerüljek ki belőle. Hogyan kecmeregjek ki abból a szarból, amiben jelenleg vagyok. Őszintén szólva már nem is gondolkozva azon, hogy mit teszek, indultam meg, hogy összepakoljak néhány létfontosságú tárgyat, ruhákat, némi ételt és italt, hogy aztán Larát magammal húzva meginduljak valamerre. Magam sem tudom merre megyünk, még csak célt sem tűztem ki magunk elé, egyszerűen csak ki akarok kerülni ebből a városból, még ha csak néhány napról is van szó. Nem tudom elviselni a nyomást ami rajtam van. A félelmet ami elnyomja a mindennapjaimat, azt hogy egy lépést nem tehetek már meg anélkül, hogy Cale a sarkamban lenne, vagy csak egyszerűen figyelne. Csak néhány nap múlt el azóta, hogy kiszabadultam tőle, hogy felépültem eléggé ahhoz, hogy elhagyhassam a házat. És bár azt semmiképp sem mondanám, hogy szörnyű volt a vele töltött idő, úgy érzem el kell szabadulnom és tiszta fejjel gondolni végig az egész kapcsolatot.
Jól tudom, hogy emiatt még bajba fogok kerülni, érzem hogy hülyeséget csinálok és nem szökhetek el előle, mégsem gondolom meg magam. Jogomban áll elutazni. Jogomban áll szabadságra menni, még ha a betegszabadságomat is használom erre. Nem állíthat meg és nem is büntethet meg azért mert szeretnék a lányommal kettesben elmenni valahová, ahol ő nincs. Ahol nem tud befolyásolni és irányítani, vagy éppen birtokolni. A telefonomat és mindent amiben nyomkövető lehetne otthon hagytam és igyekeztem a tömegközlekedést igénybe venni... főleg mivel ugyebár autóm nincs is. Végül a vasútállomás lett az úticél, ahol szinte gondolkozás nélkül veszem meg a jegyet egy Bostonba leghamarabb induló vonatra. Dave lakik Bostonban, aki bár nem tudja, hogy jövünk, még nincs kizárva, hogy egy látogatást teszünk nála. Lesz egy öt órás vonatútnyi időm gondolkozni azon, hogy Lara talán jobb helyen lenne-e az apjával, ahol legalább nem kell, hogy őrült gyilkosok közelében éljen, akik késeket dobálnak az anyja hátába.
- Megmondod végre, hogy hova megyünk? - Kérdezi most Lara megrökönyödve, mikor végre helyet foglalunk a vonaton, az egyik hat személyes kabinban. Szerencsére a kabin üres, amit talán a hajnali öt órás indulásnak is köszönhetünk. Így aztán az ajtót behúzva magunk mögött, már el is foglaljuk magunknak az egészet. Lara nem vesztegeti az idejét, szinte azonnal elveti magát három ülésen és várakozva néz fel rám.
- Majd meglátod, Tökmag. - Mosolygok le rá idegesen, nem szeretném elárulni neki, hogy hová is megyünk, hiszen nem szeretném ha reménykedni kezdene abban, hogy találkozik az apjával, aki konkrétan egy éve leszarja, hogy mi történik vele. Én magam is végül helyet foglalok a vele szemben lévő oldalon, bár én csak egy ülést veszek használatba, azt amelyik az ablak mellett van. Figyelem a lányomat, ahogy szinte másodpercek alatt merül vissza abba az álomba, amiből korábban én rángattam őt ki, aztán pedig az ablakon kibámulva kezdem lassan nyugtázni, hogy tényleg sikerült elhagyni a várost. Bár még korántsem nyugszom le teljesen, elvégre tudom, hogy bármi megtörténhet, de a remény hal meg utoljára.

You're my perfect little punching bag,
And I need you.
I'm sorry

Cale and Jayda “Adventure awaits...let's escape.”

Ahogyan múlnak a percek, egyre nagyobb nyugodtság kerít magába. Szinte letelepszik rám és én magam is közel kerülök ahhoz, hogy a fejemet az ablaknak döntve szunnyadjak el, bár nagyon igyekszem ezt elkerülni, hiszen nem szeretném ha eközben valaki kirabolna minket... Vagy rosszabb. Magammal küszködve próbálkozom a szememet nyitva tartani és csak a tájat megfigyelni. Hihetetlenül fáradtnak érzem magam, nem is csak azért mert hajnali öt óra van és korán keltem, de még semmiképp sem épültem fel teljesen a sérülésem óta, inkább csak ignorálom a sebet és próbálok úgy tenni, mintha az idővel magától elmúlna. Ami úgy is lesz persze, de ahhoz valószínűleg további pihenésre lenne szükségem és nem pedig menekülésre meg idegeskedésre. A kabin ajtajának nyitódására nézek csak fel, első pillantásra fel sem ismerem a férfit, vagy inkább csak nem szentelek neki nagyobb figyelmet, akkor esik le, hogy ki is ő valójában mikor helyet foglal mellettem és meg is szólal.
- Cale... - Szólalok meg lemondóan, magam sem tudom, hogy mit kellene mondanom. Részben félelem fog el és szemeim most pillanatok alatt kinyílnak, az összes álmosság messze jár már tőlem. Részben pedig mérges vagyok. Mérges vagyok mert képtelen magamra hagyni akár csak egy napra is. És ez pontosan az oka annak, hogy menekülni akartam tőle. Hogy ne fojtson meg a jelenlétével és folytonos irányításával. - Nem kirándulni megyünk. - Mondom és rázom meg a fejem miután elhúzódom a csókja elől, hogy inkább egy hitetlenkedő nézéssel illessem meg őt.
- Mit keresel itt? - Kérdezem némi mérgességgel a hangomban, de igyekezve halk maradni és inkább csak suttogni, már csak Lara miatt is. - Az esetleg eszedbe sem jutott, hogy talán nélküled akartunk útnak indulni? - Fordulok most felsőtestemmel felé az ülésen, próbálok a lehető legerősebbnek és legegészségesebbnek tűnni a szemében. - Honnan tudtad, hogy itt vagyunk? Te komolyan követsz minket, tényleg nincs jobb dolgod ennél? - Értetlenül meredek rá és egyre jobban a harag veszi át azt a nyugodtságot ami korábban bennem volt. Végignézve rajta értékelem, hogy ezúttal egy egész normális kinézetet vett magára és már majdnem meg is jegyzem ezt neki, de végül mégsem teszem mert eszembe jut, hogy a sarkamnak igenis a földön kell maradnia. Nem maradhat! - Nem árulhatom el, hogy hová megyünk. Azt szeretném ha most fognád magad és leszállnál a vonatról a következő megállóban és magunkra hagynál. Nem jöhetsz velünk! Majd találkozunk ha visszaértem. - Komolyan nem értem, hogy mi van a fejében ilyenkor. Nem gondolhatja, hogy örökre elhagyom a várost, aligha lenne elég egy hátizsáknyi cucc ahhoz. Viszont amiben biztos vagyok az az, hogy semmiképp sem tudhatja meg, hogy Lara apját készültem meglátogatni, főleg nem a múltkori féltékenységi prédikációja után.

You're my perfect little punching bag,
And I need you.
I'm sorry

Cale and Jayda “Adventure awaits...let's escape.”

Értékelem, hogy legalább őszinte velem és nem tagadja le, hogy igazából egy pillanat magányom sem lehetne. Ami valahol már meg sem lep. És bár szeretném ha egy normális kapcsolatom lehetne vele, kezdem úgy érezni, hogy bele kell törődnöm, abban soha sem lesz részem. Nem tudok változtatni rajta, legalábbis nem annyit amennyit szeretnék. Ami annyira azért nem sok... Konkrétan egy privát szférában merül ki, amit ő nem lépne át és hagyná, hogy saját életem is legyen és ne lenne ott mindenhol. Azt nem tagadom, hogy a bostoni út talán csak a kezdet lett volna, hogy biztonságban tudjam Larát és talán utána én magam is eltűntem volna, de ezt még én magam sem döntöttem el. Nem egyszerű egy ilyen döntést meghozni, ahogy eltűnni a föld felszínéről sem olyan egyszerű. Gondolkoznom kell, túl sokminden történt velem az elmúlt néhány hétben és ha nem sikerül kibogozni azt a kavalkádot ami a fejemben és egyben szívemben van, nagy valószínűséggel egy pszichiátrián fogok én is kikötni.
- Minden rendben van, oké? - Nézek most rá, próbálok lenyugodni és türelmes lenni vele, mert azt mindketten tudjuk, hogy nem lesz jó vége ha kihozom a sodrából. Az pedig kétségtelen, hogy nem szeretném ha egy vonaton veszítené el az eszét, amin ráadásul a lányom is rajta van. - Ez most nem rólad szól. Ez csakis rólam és róla... - Intek ezzel az alvó kislányra. - Nem kell, hogy mindenhol ott legyél, szükségem van a saját magánéletemre is. Ha valamit pedig nem akarok elmondani neked, akkor annak oka is van és talán mindketten jobban járunk, ha azt talán békében is hagyod. - Mondom most sokat sejtetően, amivel talán csak azt érem el, hogy még kíváncsibb lesz, de talán szerencsém lesz és megérti, hogy mit is szeretnék ezzel tudtára adni. Nem akarja tudni, hogy hová megyek és addig mindenki sokkal boldogabb lesz amíg nem is tudja.
Aztán meglehetősen meglepetésként ér amint beleegyez abba amit mondok, nem akad ki, nem kezd el kiabálni velem, nem is fojtogat meg és még egy kést sem vesz elő. Most először látok igazi változást rajta, olyan változást ami még engem is megérint és tekintetét látva, én magam is elszomorodom. Mégsem állítom meg.
- Én is szeretlek... És köszönöm. - Szólok utána ahogy felkel és legszívesebben utána mennék, hogy megöleljem őt, de mégsem teszem, mert szükségem van arra, hogy leszálljon a vonatról és ne jöjjön velünk. Nem akar Lara apjával találkozni. Én sem akarom, hogy találkozzon vele.
Ezután mégis valami abszurd oknál fogva, elszabadul a pokol. Hirtelen először én magam sem tudom, hogy mi történik. Csak a következő lövés az ami tudatosítja bennem, hogy gáz van. Lara is felébred a dörrenésre, álmosan néz fel rám, még nem érti, hogy mi is történik. Egy szempillantás alatt termek a kislány mellett, majd intem őt arra, hogy húzza össze magát a sarokban, ezután pedig a saját kabátomat levéve terítem azt rá, hogy elbújhasson alatta.
- Lara, most figyelj anyára! Bújj el itt, és ne mozdulj amíg vissza nem térek. Komolyan mondom! Érted? - Megvárom még amíg a kislány bólint, majd nyomok egy puszit a homlokára, felkelek, hogy a hang irányába induljak. Bevallom, hogy először azt hiszem, hogy Cale őrült meg és most így akar engem büntetni. Ártatlanokat öl meg amiért elküldtem őt. Hiszen nem áll messze tőle ez a viselkedés... Éppen ezért is indulok meg szinte gondolkozás nélkül a hang irányába, mert bár a fegyverem nincs nálam, de nem is gondoltam volna, hogy szükségem lenne rá ha Cale-el kell szembenéznem. Egyébként is, az az első alkalom igencsak elvette a kedvem attól, hogy fegyvert fogjak rá. Aztán igencsak meglepődöm, mikor egy teljesen más szituáció kellős közepébe sétálok bele. Fel sem tudom fogni először, hogy mit is látok. Összeszorul a szívem, és bár néha tényleg szerettem volna megszabadulni tőle... De nem így. Szeretem őt.
- Várjon! - Kiáltok a fegyveres férfira, miközben megállok mellettük, reménykedve abban, hogy elveszem a figyelmét és most Cale helyett, rám fog összpontosítani. Nem... Nem szeretnék meghalni, de a férfi már így is az életéért küzd, ha mégegy golyót kap, esélye sem lesz a túlélésre. És hiába gondolja magát macskának, akinek kilenc élete van, pontosan tudjuk, hogy ez nem így van. Ha a fegyveres fickó megfordult, én egy szempillantás alatt emelem kezeimet fel, ezzel is jelezve neki, hogy ártalmatlan vagyok és nem áll szándékomban senkit sem bántani.
- Senkinek sem kell meghalnia, csak mondja meg mit akar és talán segíthetünk. - Lassan lépek közelebb hozzájuk, Calet pedig egy amolyan "fogd be a pofád és meg ne szólalj" pillantással illetem, mert jól tudom, hogy hajlamos a hősködésre, de most épp nem abban az állapotban van, hogy ezt meg is engedhesse magának. - Neki orvosra lesz szüksége... Mihamarabb. - Állok is meg végül a férfi és Cale között, hogy egy pajzsként szolgáljak neki és csak reménykedni tudok abban, hogy nem fogja ezt elszúrni nekem.

You're my perfect little punching bag,
And I need you.
I'm sorry

Cale and Jayda “Adventure awaits...let's escape.”

Én magam sem tudom, hogy mi ütött belém. Mennyivel könnyebb lehetne az életem, ha most hagynám, hogy a férfi lelőjje Cale-t. Teljes mértékben problémamentesülne az életem és újra szabad lehetnék, azt tehetnék és oda mehetnék ahová csak akarok, anélkül, hogy ő mindig a nyakamban loholna. Mégsem tudom megállni, hogy ne álljak be elé, védelmezve őt és egyben a saját nyakamat rakva fel a tétre. Még ha ő őrült is és teljesen eszelős... ő az én őrültem. Aki iránt valamiért érzéseket táplálok és még ha szó szerint folyton öljük is egymást, mégis szeretem őt és nem szeretném meghalni látni. Arról nem is beszélve, hogy fordított esetben most ő is éppen így elém állna... sőt talán már rég megölte volna a férfit. Ilyen a mi kapcsolatunk, utálva szeretjük egymást és valószínűleg örökre ilyen is marad. Bár nem mondanám, hogy semmit sem változott az elmúlt időszakban. Rengeteget változott értem, amit pedig igenis értékelek.
- Itt komolyan mindenki megöl mindenkit aki útban van?! - Szólalok fel hitetlenkedve, ezzel lesandítva Cale felé is, mert ő is pontosan tudja, hogy mire gondolok. Esküszöm őrültekkel vagyok körülvéve. - Mindketten megtanulhatnátok, hogy hogyan kell kikerülni valakit. - Mondom még mindig hitetlenkedéssel a hangomban, bár jól tudom, hogy a férfinak fogalma sincs arról, hogy miről is hadoválok én itt. Cale-nek annál inkább. - Nem szándékozom az útjában állni, sem pedig megkérdőjelezni. Egyszerűen csak segíteni próbálok, hogy ön megkapja amit akar, őt pedig mielőbb egy kórházba tudjam juttatni. - Bökök most állammal a vérző Cale felé. És bár egy fegyvert fog rám, mégsem tud már annyira megrengetni a dolog. Azt hiszem megedződtem Cale mellett, már korántsem félek annyira a haláltól. Mostanában annyiszor voltam halál közeli élményben, hogy már meg sem tud annyira érinteni. Ám ez lehet annak is letudható, hogy csak kezd elmenni az eszem. Sőt, ami azt illeti, ez valószínűleg annak tudható be. Az kétségtelen, hogy az utóbbi időben egyre nehezebbnek tűnik elfogadni mindazt ami körülöttem folyik és szinte érzem ahogyan minden kicsúszik a kezeim közül.  
Amikor felbukkan a másik férfi és ő maga is csatlakozik a mi kis társaságunkhoz, engem pedig most elkap a fegyveresünk, csak ekkor tudatosul bennem, hogy valójában mennyire képes lenne, szinte gondolkozás nélkül meghúzni a ravaszt. És bár a saját életemet már nem féltem, de jól tudom, hogy nem hagyhatom magára a lányomat és még ha kezdek is megőrülni, tudom, hogy szüksége van rám. Éppen ezért döntök úgy, hogy nem szólalok meg amikor a férfi a fejemhez fogja fegyverét. Jobbnak látom nem -még ennél is jobban- magamra vonni a figyelmét. Cale szavai hallatán pedig nagyon igyekszem jelezni neki, hogy inkább fogja be, mert az emberünk felbőszítésével aligha fog segíteni, de végül mégiscsak bejön amit csinál. Abban a pillanatban ahogy már nem felém irányul a fegyvere, karommal először megütöm az azt tartó karját, hogy a pisztoly kiessen kezéből, majd a könyökömmel a mellkasába vágok, de nagy meglepetésemre többre nincs is szükség ahhoz, hogy a férfi kidőljön. Persze azt nem gondolom, hogy én tettem volna mindezt, sejtettem, hogy a harmadik férfi által kilőtt lövedék valamiféle altatót tartalmazhatott.
- Te tényleg meg akarsz halni! Nem vagy normális... - Mondom miközben már nyúlok is Cale felé, hogy vissza is tessékeljem őt a földre, elvégre nem kellene túlzottan mocorognia. - Kórházba kell vigyelek! - Mondom, bár tekintetem hamar értetlenné válik, mert mindketten pontosan tudjuk, hogy nem sétálhatok vele be egy kórházba, még csak mentőt sem hívhatok rá. Mégis mi a szart csinálnak a bünözők ilyenkor? - Oké... Nem tudom mit csináljak... - És már kezdek is pánikolni, ahogy most szinte gondolkozás nélkül húzom le magamról a pólómat, hogy azt végül ráfogjam a vállára, ahonnan csak úgy ömlik a vér és semmiképp sem hagyhatjuk, hogy elvérezzen itt nekem. - Ne merészelj bármit is mondani! - Mondom ezt idegesen, de egy apró mosollyal, utalva a villantásomra, mert tudom hogy nem fogja szó nélkül hagyni, hogy egy vonat közepén, egy melltartóban próbálom most megmenteni az életét. Azt pedig remélem, hogy nem a féltékenykedés lesz most a legnagyobb baja.
- Meg ne halj itt nekem! Cale én nem tudom mit csináljak... Tudom, hogy nem vihetlek be egy kórházba. Fogalmam sincs mit csináltok ilyenkor... - Mondom miközben egyre jobban bepánikolok. A vér áztatta kezeim remegni kezdenek, de még mindig erősen próbálom a pólómat a sebre nyomni, mintha csak ez lenne az egyetlen mentsváram, mert halvány fogalmam sincs, hogy mi a jó büdös fenét kellene tennem. Kérdőn pillantok rá, majd pedig a szőke férfira, aki ha a megérzésem nem csal, nem véletlen volt a vonaton és nagyon is jól ismerik egymást. Nagyon igyekszem a könnyeimmel harcolni és erősnek maradni, hogy segíteni tudjak neki, de érzem ahogyan lassan elmegy az erőm, éppen annyira amennyire az eszem is. Megőrjít a tudat, hogy nem tudom mit csináljak, nem tudok rajta segíteni, a vonat hiába is áll most meg, nem tudom merre menjek vele. A többi utas pedig már tutira hívott mentőt és rendőrt is, tehát túl sok időnk nincs. Aztán ott van Lara is, akit nem hagyhatok hátra, de azt sem akarom, hogy mindezt lássa.

You're my perfect little punching bag,
And I need you.
I'm sorry

Cale and Jayda “Adventure awaits...let's escape.”

Hamar felvilágosodom arról, hogy fogalmam sincs az ő világáról. Semmit sem tudok, még azt sem amit kellene. Nem tartozom oda, ahogyan ő sem az enyémbe. Én nyomozó vagyok, ő bünöző. Nem kellene most itt imádkoznom azért, hogy ne haljon meg, egyáltalán nem kellene még könnyeket is eresztenem érte, de mégis megteszem, mert rohadtul belehabarodtam, mint valami komplett idióta. Nem szabadna egy magafajtával még csak mutatkoznom sem és fogalmam sincs, hogy hogyan fogunk ezen túljutni. Képes leszek feladni a saját életemet azért, hogy vele lehessek? Nem tudom. Viszont a hülye szövege mosolyt csal az arcomra. Komolyan nem tudom, hogy ezeket csak az én cukkolásomra találja ki, vagy halál komolyan is gondolja a reinkarnációkat, mindenesetre képtelen vagyok nem elmosolyodni.
- Néha szívesen behúznék egyet ennek a pofinak, de bizony szükségem van még rá. Szóval nem hagyhatsz még itt. Ha egyszer meghalsz az az én kezem által kell, hogy történjen. - Nagyon próbálkozom elviccelni a helyzetet, még egy vigyorra is húzódnak ajkaim, ám ezzel egyidőben a könnyek is végre utat törnek, nem tudom őket visszatartani, így aztán ez egy elég siralmas vigyorgássá alakul át. Aztán pedig minden olyan gyorsan történik, hogy én magam is alig tudom követni. Egy újabb furcsa alak jelenik meg a vonaton, aki egy doktorról hadovál, tehát jobb ötlet híján, átadom neki a terepet. Igazából már magam sem tudom, hogy mit segíthetnék, vagy mit kellene tennem. Én nem vagyok orvos, azt pedig tudjuk, hogy őt nem találhatja itt senki és egy kórházba sem mehet be. Miután Calet leviszik a vonatról, az egyik embere egy cetlit nyom a kezembe, amin a feltehetőleges kórház címe van. Bólintok neki, aztán én magam a mosdófülkébe indulok, hogy lemossam legalább egy részét a már kezemre száradt vérből, majd csak ez után indulok meg vissza Lara irányába. Igyekszem összeszedni magam, hogy ne ijesszek rá a lányra már annál is jobban, mint amennyire meg van ijedve.
- Itt vagyok, Tökmag. Jól vagy? - Ölelem is magamhoz a lányt, aki még mindig a kabátom alatt bújkált. - Mennünk kell... - A szívem szakad meg azért, hogy ezen át kellett mennie, ahogyan azért is, hogy nem tudtam az apjához juttatni és biztonságba tudni őt, de jól tudom, hogy most itt a helyem. Nem mehetek el. Még nem.
A felsőm híján, most a kabátot kapom magamra, ami eddig Lara-nál volt, majd a hátitáskát a vállamra dobva és a kislány kezét fogva, kezdem el húzni őt, hogy még azelőtt leszállhassunk a vonatról, hogy megérkezne a rendőrség. Nem szívesen magyarázkodnék semmit sem, bár van egy olyan érzésem, hogy nem fogom ilyen könnyen megúszni a dolgot. Taxival megyünk vissza New Yorkba, aligha lenne más lehetőségem, bár tény, hogy a bugyim is rá fog menni annak kifizetésére, egyenlőre igyekszem nem ezzel törődni.
Mikor az autó lehúzódik a lakás elé, szólok neki, hogy várjon egy kicsit, majd pedig Lara kezét megfogva lépek az ajtó elé, ahol Raelyn lakik. Igen, a mai napra ő lesz a bébiszitter, még csak ellenkezni sem hagyom, hiszen amint nyitódik az ajtó, már tolom is be rajta a kislányt és egy köszönömöt elmorzsolva az orrom alatt, már rohanok is vissza a taxiba.
Nem sokkal később érkezek meg a helyszínre, amit Cale egyik embere adott meg, bár nem tagadom, nem érzem úgy, hogy nekem itt kellene lennem. Nem tartozom ide és ha nem lennék megkattanva valószínűleg idecsődíteném most az egész rendőrséget, hogy egy életre elzárjanak itt mindenkit. Mégsem teszem, mert vagyok elég idióta ahhoz, hogy ne tegyem. A pszichopaták védőszentje vagyok. A folyosón várakozom arra, hogy a doktor elvégezze a dolgát. Szerencsére már volt alkalmam találkozni vele, hiszen nem is olyan rég még az én sebeimet látta el. Már ebből kifolyólag is tudom, hogy jó munkát fog végezni. Csak órákkal később jelenik meg a férfi és ad engedélyt arra, hogy beszéljek Cale-el.
- Fene... pedig reménykedtem benne, hogy új arcod lesz. - Jelenek is meg az ajtóban és nem is lennék önmagam ha nem szólnék be neki. Talán az egyetlen ember vagyok aki megengedhet ilyesmit magának vele szemben, tehát még szép, hogy kihasználom ezt. - Szóval hogy érzed magad? Gondolod, hogy most lenne esélyem ellened? - Somolygok, miközben megindulok felé. Nagyon igyekszem az aggodalmamat viccelődéssel leplezni, mert nem akarom, hogy tudja, ténylegesen aggódtam érte, habár abból hogy itt vagyok és nem Bostonban, már rájöhet. Na meg abból, hogy beálltam közé és egy fegyver csöve közé. - Ki volt az a férfi? Ismerted? - Váltom most a szót kicsivel komolyabbra, majd megállok az ágya mellett és lehajolva hozzá egy csókot nyomok ajkaira. - Miért van az, hogy bármerre megyek, mindig a bajt vonzom magam után? - Szeretném hozzátenni, hogy úgy érzem ez az ő hibája, hiszen azóta van ez így, hogy megismertem őt, de végül úgy döntök, megtartom magamnak ezt a kis információt, már így is van elég baja.

You're my perfect little punching bag,
And I need you.
I'm sorry

Cale and Jayda “Adventure awaits...let's escape.”

Akaratlanul is elgondolkozom, hogy ugyan hányszor menthette már meg az életét ez a doki? Hányszor került már erre a furcsa helyre? Aztán pedig azon is elgondolkozom, hogy vajon nekem van-e keresnivalóm itt. A válasz igazából egyértelmű, több mint valószínű, hogy rohadtul nem kellene itt lennem és ha jól sejtem még a mi kis dokink sem tudja, hogy igazából nyomozó vagyok. Vajon baj kerekedhet abból ha ezt valaki megtudja? Vagy esetlegesen felismer? Fogalmam sincs mit tennék akkor... Az már egyértelmű volt eddig is, hogy nekünk nincs keresnivalónk egymás életében, mégis a határainkat feszegetjük. Mint mikor ő jött be velem az őrsre és egy nyomozóként adta ki magát. Veszélyes vizeken evezünk és az már csak idő kérdése, hogy meddig tudjuk ezt eljátszani.
- Ki hát... szét is rúgnám a feneked ha erő fitogtatásokba kezdenél most. - Vigyorgok le rá pimaszul, bár nincs kizárva, hogy még így is ő nyerne. Már csak azért is, mert nekem nem lenne szívem ahhoz, hogy bántsam őt, főleg azok után amin már így is keresztül ment ma. - És ha mégegyszer papinak nevezed magad, én bizony hogy sarkon fordulok és már itt sem vagyok. - Nevetek fel. Tény, hogy van némi korkülönbség a kettőnk között, de azért papinak nevezni magát már több a soknál.
- Hmm... Én utállak. De utálva szeretlek. - Válaszolom incselkedve vele, mert most megtehetem. Meg mert egyébként is nehezemre esik bevallani neki amit érzek és azt sem szeretném ha túlzottan elszállna magától. - Jézusom! Muszáj ezt így mondanod?! - Nézek rá hitetlenkedve, még a szám is tátva marad. Mondhatta volna egyszerűen, hogy csak rám ragasztotta a balszerencséjét, vagy tudom is én. Még hogy spermákkal...
- Azért valljuk be, elég közel álltunk ahhoz, hogy mindketten meghaljunk. Aztán mit tettél volna ha az a férfi fejembe ereszt egy golyót? - Nézek le rá somolyogva, talán tényleg kíváncsi vagyok, hogy mit is tett volna abban az esetben, bár mindketten tudjuk, hogy mozogni is alig bírt, szóval aligha tehetett volna bármit is. - Haza?! - Tekintetem ismételten hitetlenkedéssé válik, pillanatok alatt teszem vállára a kezem, hogy visszatessékeljem őt az ágyba. - Még mit nem! - Örülök, hogy a doktor is mellém áll ebben a hadműveletben, elvégre mindketten tudjuk, hogy annak nagyon rossz vége lehet ha ő most innen hazamegy.
- Ma itt éjszakázunk. Én is. - Mondom, bár azért egy kérdő pillantást vetek a doktor felé, nem vagyok benne biztos, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, bár merem remélni, hogy nem lesz túl sok választása ha Cale beleegyez a dologba. - Lara biztonságos helyen van ma éjszakára, szóval épp ráérek... - Nem tagadom, tényleg szeretnék mellette maradni és megbizonyosodni arról, hogy élve marad, még ha ez azt is jelenti, hogy az ágya mellett lévő karosszékbe kell majd bekucorodnom.
- Megmondaná nekem valaki, hogy ez mit keres itt? - Viharzik be most a szobába egy férfi, akivel a korábbi Cale-re való várakozásom során néhányszor már összeakadt a tekintetem. Számomra ismeretlen arc, ám minden jel arra utal, hogy ő ismer engem... Vagy legalábbis felismer. A fickó az ajtóban áll, egy fegyverrel a kezében, ami most rám szegeződik. - Mióta engedünk be ide nyomozókat? - A férfi idegesnek tűnik és fenyegetően lép néhány lépést közelebb hozzánk. Nem érti, hogy mit keresek én itt... Őszintén szólva én magam sem tudom. Ahogyan azt sem, hogy mit mondhatnék. Na nem mintha engem kérdezett volna, sokkal inkább a többieket kérdezi, valószínűleg abban reménykedve, hogy azok majd meglepetten fognak hüledezni. Talán a doki fog is... Cale aligha. Nem mozdulok, igazából csak kérdőn és egyben segítségkérően pillantok le Cale irányába, reménykedve abban, hogy lesz neki pár szép szava, megmagyarázza, hogy szeretjük egymás haját fonogatni, mielőtt még én is helyet foglalhatnék az egyik ilyen kórházi ágyban egy lőtt sebbel.

You're my perfect little punching bag,
And I need you.
I'm sorry

Cale and Jayda “Adventure awaits...let's escape.”

- Igen ezt valahogy sejtettem is. - Nézek rá felvont szemöldökkel, mert mindketten nagyon jól tudjuk, hogy mennyire szereti is kimutatni, hogy fölényben van. Ahogyan azzal is tisztában vagyunk, hogy nem igazán szívleli ha valaki hátat fordít neki. Könnyen egy késsel a hátában találhatja magát az illető, még akkor is ha azt a valakit elvileg szereti. Nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyire is hülye vagyok amiért még mindig mellette vagyok. Persze nem mintha ez teljes mértékben a saját döntésem lett volna, nagyban rányomott a tőle kapott fenyegetések tömkelege, de az már az én saját hibám, hogy képes voltam valaki olyanba beleszeretni, mint amilyen ő is. Elgyengített a tudat, hogy valaki még annak ellenére is szerethet engem, hogy tudja a legsötétebb titkaimat. Még mindig nem értem, hogy hogyan lehetséges ez...
- Az egész kapcsolatunk elég... Furcsa. Nem gondolod? - Adom válaszul egy kisebb grimasszal az arcomon. Én magam is szörnyen fáradtnak érzem magam és őszintén szólva legszívesebben csak rávetném magam, hogy az ölelését élvezhessem az est további részében, majd pedig ott is aludjak el. Pedig engem még csak meg sem lőttek, mégis lelkileg fáradtam el. Szinte már kézzel tapintható rajtam a zavar és az, hogy bármelyik pillanatban egy idegösszeroppanás széléhez kerülhetek. Nem tudom, hogy még mennyi ilyen lövöldözős és halál közeli élményt tudok még elviselni mielőtt a szakadék szélére érnék.
- Ha jól sejtem akkor nem kimondottan vagy oda azért ha engem fenyegetnek. - Mondom somolyogva, mire már közbe is lép a következő rám vetelkedő fenyegetés, mintha csak bevonzottam volna a dolgot a válaszommal. Hálásan nézek Cale irányába mikor tudatja a férfit, hogy vele vagyok, bár ez nem túlzottan rengette meg a fegyvert tartó fickót, az viszont már igen, mikor Cale embere egy késsel intézi el a "problémát". Hirtelen kapom el a tekintetem az eseményekről, mert magam sem tudom, hogy szemtanúja szeretnék lenni egy gyilkosságnak, vagy sem. Pedig nyomozóként már bőven láttam eleget az életemben, sőt én magam is öltem már meg embert, most mégis úgy érzem ez volt az utolsó csepp abban a bizonyos pohárban. Komolyan csak nekem van itt bajom ezekkel az eszetlen emberölésekkel? Mert itt mindenki útban van és... Nem tudom ezt tovább csinálni.
Csukott szemmel igyekszem pár mély levegőt venni, majd ki is fújni azt, mintha ez segítene abban, hogy lenyugodjak. Már nem hallom, hogy mit beszélnek körülöttem, az egyetlen dolog amivel tisztában vagyok, hogy ki kell szabadulnom innen. Legszívesebben a hajamat kezdeném el tépni, hirtelen olyan elveszettnek érzem magam, mint amilyennek még sohasem éreztem. Harag, szomorúság és félelem kavarog bennem, és bár nem Cale okozta ezt... Legalábbis nem közvetlenül, de mégis rá haragszom mert ő teremtette ezeket a szörnyeket maga körül. Nem érzem úgy, hogy ide tartozom. Nem tartozom közéjük. Sőt, talán már sehova sem tartozom. Már nyomozó sem kimondottan lehetek. Semmi sem lehetek. További szó nélkül, egy üres tekintettel nézek fel, majd egyszerűen csak fogom magam és kiviharzom a szobából. Aztán pedig az egész épületből.
Magam sem tudom először, hogy hova indulok. Ez sem az első alkalom a mai napon, de ezúttal sokkal komolyabb a helyzet. Csak reménykedni tudok abban, hogy Cale emberei eléggé elfoglaltak lesznek ahhoz, hogy őt vigyázzák, meg halott embereket takarítsanak fel, így aztán egy jó harminc perces bolyongás után az egyik városszéli olcsó motelbe térek be. Abba a fajtába, amikbe az emberek vagy szexelni mennek, megcsalni párjaikat, vagy öngyilkosságot készülnek elkövetni. Szeretném azt gondolni, hogy magam sem tudom melyikre készülök én, ám sajnos ez kezd nagyon nyilvánvalóvá válni. Nem kimondottan ezzel az indokkal érek be a szobába, amit néhány napra előre ki is fizettem, inkább csak gondolkozási célzattal. Azzal, hogy egyedül lehessek és magamra koncentráljak, reménykedve abban, hogy ezúttal senki nem követett és senki sem fog utánam jönni. Időre van szükségem ahhoz, hogy fel tudjam magam szedni a padlóról elegendően ahhoz, hogy ne akarjam megölni magam. Lara-nak szüksége van rám és ez az egyetlen okom arra, hogy még nem tettem meg... - De elég erős leszek? - Suttogom ezt magam elé miközben azokkal a gyógyszerekkel szemezek amiket úton idefelé vettem meg.