Jesie & Braylen

Jesie && Bray

“just sibling things”

Visszazártam az ajtót? Ez az egy kérdés újra meg újra megfordul a fejemben, miközben a monitorom bámulva feszülten fürkészem, mikor fog elém ugrani valami hogy végezzen velem, azonban a játék túlságosan lefoglal ahhoz, hogy akár csak egy pillanatra is itt hagyjam, így eszemben sincs megmozdítani a hátsómat, hogy leellenőrizzem. Ha jobban belegondolnék, biztos arcon csapna a felismerés, hogy igazából az elmúlt napokban egyáltalán nem is csináltam mást, csak a gép előtt gubbasztottam és online, ismeretlen embereken vezettem le a feszültségemet. A luxus élet előnyei közé tartozik, hogyha egy idő után nem lenne baromi unalmas a négy fal közöt létezni, akár egy életre is a szobám rejtekébe zárkózhatnék a világ - vagy leginkább az itthoniak elől anélkül, hogy ki kéne tennem innen a lábamat; mindenem meglenne ahhoz, hogy nyugodtan elvegetálhassak. Az egyetlen amire oda kellene figyelnem az ajtó, hogy mindig zárva legyen, ne törhessen rám csak úgy akárki, különben mi értelme lenne állandóan itt bujkálni? Na nem mintha ez nálam olyan általános dolog lenne. Tény, hogy általában sok időt töltök a szobámban, de csak ritkán fordul elő, hogy el is fordítom a kulcsot a zárban, ez csak olyankor esik meg, amikor teljesen egyedül szeretnék lenni. Mint most is. Csak azért kérdéses, hogy nyitva maradt-e, mert a bejárónő itt volt egy órája és nem rémlik, hogy miután elment, foglalkoztam-e az ajtóval.
Legalább ötödjére fogadom meg magamnak, hogy majd "mindjárt" felkelek és megnézem, csak még megcsinálom ezt a puzzle feladatot előbb, meg összeszedek ezt-azt. Valamiért baromira nehezemre esik egyszerűen megnyomni a pause gombot - lehet azért, mert ha megtenném, az azt jelentené, hogy emlékeztetnem kellene rá magamat, miért is gubbasztok a szobámban napok óta, de a családi drámára meg gondolni sem akarok. Valahányszor eszembe jut, elönt a méreg, a tehetetlen düh, amivel egyszerűen nem tudok mit kezdeni és újra meg újra ugyanott kötök ki, ahol most vagyok; beletemetkezve a videójátékokba.
A sors fintora, hogy amikor végre úgy döntök, hogy nem érdekel tovább és abba hagyom az agyalást, és minden idegszálammal a túlélésre koncentrálok, nehogy szörny eledelként végezze a karakterem, akkor kapok választ a kérdésemre egy égi jel, vagy inkább isten csapása - Braylen formájában. Rohadtul nem zártam be az ajtót.  
Eleinte fel sem tűnik a jelenléte, de amikor a fejhallgatóm odébb csúszik a fejemen, kis híján le is esve róla, kénytelen leszek tudomásul venni, hogy többé nem vagyok egyedül és instant tiltakozásba kezdek:
- Neeee mááár! - nyüszítem irritáltan. Fél kezemmel reflexből csapkodok a fiú után, hátha még elérhetem anélkül, hogy felé néznék, míg a másikkal úgy nyomkodom a billentyűzetem gombjait, hogy belefehérednek az ujjaim. De hiába minden erőfeszítésem, egy pillanattal később így is vér fröccsen a kijelzőmön, a szörny elkapott és most kezdhetném újra. - A büdös francba már, Bray!
Bosszúsan temetem az arcom a kezeimbe, hogy egy kicsit csillapodjak. Veszek egy nagy levegőt és hosszan kifújom. Ez csak egy játék, majd később folytatom. - Hm? - Amikor felpillantok, a lábaimmal úgy forgatom a székemet, hogy teljesen a testvérem felé forduljak vele, közben leoperálom magamról a fejhallgatómat, amit félre rakok az asztalomra, ezzel is jelezve, hogy most már az övé a figyelmem. Kell egy fél pillanat, míg gyorsan átgondolom, hogy tudok-e bármit is a többiek hollétéről, de végül csak megvonom a vállam és nemlegesen ingatom a fejem. - Fogalmam sincs. - Nem is érdekel különösebben, erről pedig a hangszínem is árulkodik. Addig jó, amíg nincsenek itt, ebben valószínűleg ő is egyetérthet velem. - Miért? Zavar, hogy nem téged ugrálnak körül most, hogy hazajöttél? - Tudom, hogy nem erről van szó és nem is teszek úgy, mintha nem érezném a hűvös hanglejtését, vagy mintha az én arcom nem rándulna meg attól, hogy öcsénkként hivatkozik apánk zabigyerekére, de azért mosolygok, mert szórakoztató azzal piszkálni, hogy féltékeny lenne az újdonsült testvérünkre. Elvégre, eddig ő volt egyetlen fiú köztünk, és köztudott tény, mennyire szeret a figyelem középpontjában lenni, most viszont Skyler is itt van és mióta megjelent nálunk, azóta mindenki csak vele foglalkozik. Mindenki, engem leszámítva. Én eddig még csak kísérletet sem tettem arra, hogy megismerjem, vagy hogy megpróbáljam megkönnyíteni a helyzetét, hiába anya, vagy éppen Mona unszolása, inkább azt választottam, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom, minthogy akaratlanul is rá vetítsem ki a haragom, amit apánk iránt érzek. Skyler nem tehet róla, hogy a világra jött, mégis megmagyarázhatatlanul zavart, hogy életünk része lett.
Mielőtt elmerülhetnék a gondolataimban az itthoni szituációról, Bray a szobámra tett megjegyzésével gondoskodik róla, hogy véletlenül se kalandozzak el. - Ha valóban olyan, akkor nem értem, mi kifogásod ellene - vágom rá szinte azonnal, lazán arra célozva, hogy itt ő a neandervölgyi. Igyekszem ehhez teljes mértékig semleges arcot vágni, de érzem, hogy a szám sarka fél oldat felfelé görbül. Neki a világért se vallanám be, de hiányzott a csipkelődése, ez a testvéries adok-kapok. Kicsit valahol talán még neheztelek is rá, amiért nem jött hamarabb, hogy az idegesítő dolgaival feldobja a pocsék napjaimat. Apropó... - Merre jártál? Megint valami hotelben bujkáltál? - Már meg se lepne, ha így lenne, ez bevett szokása volt, hogy elkerülje apánkat. Igazából most jövök rá, hogy halványlila gőzöm sincs, mi mindent csinálhatott mostanában, vagy hogyan dolgozta fel Sky felbukkanását, eddig túlságosan lekötött az, hogy önző mód csak saját magammal foglalkozzak, pedig ez általában fordítva szokott lenni. Szedd össze magad, Jesie!

viselet  |    | 845 | ♡

Jesie & Braylen