A hajnali négy már az állvány előtt látott. Ha ihletem van, mindegy, mennyi az idő. Úgysem tudok aludni, akkor már inkább felkelek és megteszem azt, amire hajt az ihlet. Kis híján szétkenem a babaolajat a képen, ahogy Zeus a lábamra ugrik. - Zeus, megéred a neved - kapom el a kezem a képtől a fülpálcikával. Leteszem a mellettem lévő asztalra és felveszem a közepes méretű, vörös szörnyeteget. - Éhes vagy még mindig? Vagy szomjas? Nézd, most itt tartok. - de ahogy le akarom tenni, belém kapaszkodik. - Okéééé, akkor jössz a nyakamba. Ezt itt nem hagynom. Telhetetlen boszi. Nem hagyom magam kizökkenteni. Időbe tellett, mire Zeus megtanulta, ha felveszem és elkezdek dolgozni az állványon, akkor nem macukál bele. Így is maradt nyoma a játékainak, mert belenyúlt a képbe. Benne hagytam. Legyen híres, maradjon meg mancsnyoma az utókornak! Most csak néha kapott a pálcika után, ahogy dolgoztam össze a színt, inkább dorombolt és lelkesen vadászta a fejével a mozdulatot. Azért így dolgozni nem könnyű, de szórakoztató.
Rosszanya-szokásomhoz híven, miután befejeztem, a család ébresztése és a reggeli készítése helyett a reggeli futásra készültem fel. Annyit megtettem, hogy felnyomtam a rádiót a folyosón, teljes hangerővel, hogy eszükbe ne jusson visszaaludni. Cserébe a hálóban egy morcos, félálmos férj fogadott, s direkt elfoglaltam előle a fürdőt, így kénytelen volt kimenni az emeleten lévőbe. Futócipő, futóruha, felkötött haj, felkarra illesztett lejátszó, fülhallgató a fülbe én meg ki az utcára. Adott helyre beszéltük meg a találkozót, így senki sem került feleslegesen, értékes perceket veszítve a futásból és egymás társaságából. - Jó reggelt! - Meg nem álltam a kocogásban, csak ha már hozzáértem, kivéve a fülhallgatót a fülemből, s széles mosollyal, adtam neki két puszit. - Bemelegítettél? Ja, én nem, és már olyan mindegy. Mehetünk? - Taposgatom az aszfaltot, hogy bemelegítve tartsam a lábizmaim, miközben beszélek vele. - Ó! - Látom meg az arcán a festéknyomot. - Én ragasztottam rád? - Simítok végig az arcomon, a megfelelő helyen, majd megnézem a tenyerem. - Hoh. Így futottam végig a városon?
A cousin is a little bit of childhood that can never be lost.
Ahhoz, hogy szellemileg friss maradhassak, szükségem van rá, hogy fizikailag se maradjak le attól, amit a szervezetem megigényel tőlem. Főleg, mivel a megjelenésemen sok múlik egy-egy nagyobb értekezleten, vagy a vendégek előtt. Sokan persze nem tudják, hogy mit lófrálok a konyhán, mert nem szívem pingvin kosztümben flangálni a munkatársaim között, ettől függetlenül, ha valaki mégis elég tájékozott, akkor csak annál kínosabb, hogyha egy magára igénytelen alak ugrik ki az ajtóból. És nem mellesleg egy-egy ilyen alkalmat ki tudtam használni, hogy a legkedvesebb vértestvéremmel tölthessem a reggelt. Egyszerű az aznapi rutin. Ébredés után mosakodás, majd futószerkó és már robogok is a megbeszélt helyre. Nyilvánvalóan olyan parkot választottunk ki már a legelején, ami közelebb esik az ő otthonához. Rá mégis számítanak otthon, és ha bármi történik, nem baj ha egy gólyalábra vagyunk.
Odalenn ugrálok már, mint egy megkergült szöcske, amikor megpillantom. Kiszélesedő vigyorral lépkedek elé, hogy meggyorsítsam találkozásunk folyamatát. - Szia, Essy. - puszilok a hajába bele, ahogy átölelem egy pillanatra. Amikor kölykök voltunk, és még nem tudtam kimondani a nevét, 'Essy'-nek becéztem, ez pedig ránk ragadt azóta. Ellépek tőle, és büszkén kihúzva magam hátra dobálom a karjaimat. - Ha bemelegítésnek számít, hogy próbáltam meglesni mennyibe kerül a fánk a túloldalt és emiatt ugráltam, mint egy majom, akkor igen. -kiszélesedő vigyorral felelem, majd ha elindul, kocogok mellette-mögötte. Én nem hoztam magammal zenét, de nincs is szükségem rá. Ő szokott inkább hallgatni, olyankor én legalább figyelek a közlekedésre, meg a zajokra, ha valaki megszólítana bennünket. - Na? Nem borotválkoztam! - védekezően feltartom a kezeim, mert nem értem, mi a baj a képemmel. Amíg nem hívja fel a figyelmem a festékre az arcán, addig nem is veszem észre a kocogó-ugrabugráló mozdulatsorok között. Rögtön beindul a nevetésem, ahogy meghallom a kérdését. Sajnos elég kárörvendő típus vagyok, de ezt az évek során már megtanulta. - Kérlek mondd, hogy sokan megnéztek maguknak! - vigyorogva kuncogok, ahogy aztán fejemmel lendítek az útirányunk felé. Kocogás közben csak tőmondatokban szoktunk csevegni egymással, de olyan jó kedvem lett a festékfoltja miatt, hogy képtelen vagyok nem kuncogni, még utána is. - Mit alkottál? - érdeklődöm hol rá, hol előre révedve.
Mosolyogva ölelem át, főleg, mikor a becenevemen szólít. Tőle szeretem és csakis neki engedem, hogy Essynek szólítson. Gyerekkorunk óta így szólít és nem is tudnám elképzelni, hogy leEszterezzen. Nem tudom megpuszilni, csak ha már némileg nagyobb a távolság közöttünk. Hangosan elnevetem magam, majd a vállára csapok vigyorogva, korántsem egy egetrengető erővel. - Te még futás közben a fánkon gondolkodol. A fánk jó, de... pont futás után? Na jó-jó, egy kávé mellé jöhet. Sok-sok cukorral, tejszínnel és tejjel. Meg olyan színes cukorkákkal a tetején. A kardigánom cipzáros zsebébe helyezem a fülest, rá is húzom, nehogy kedve legyen kiugrálgatni, megnézni a környéket és elfelejtsen visszatérni hozzám. Én meg kereshetem, mint az őrült, vérkomolyan kifaggatva az összes családtagot, meg a szomszéd macskáját is meggyanúsítom. Merthogy... a bolond már egyszer megrágott egy fülesemet, olyan jóízűen, mintha egér lett volna. - Azt látom és éreztem is - kuncogok a komolyságomba bele, aztán rájövök, hogy én vagyok festékes és elnevetem magam, vagyis rám ragad tőle. Na, hát istenem, annyira jóízűen tud nevetni! - Hát ez szép! Köszönöm Owen! - Vágom játékos mérgességgel csípőre a kezem, de a szemem és a szám sarka nevetésre áll. Aztán fogom és a maradék festéket leszedem az arcomról, némileg kevés sikerrel, még össze is keverem a színeket, így a citromsárga, bronz és türkizzöldből valami borzalmas barna kerekedik, néhol ki-ki kandikálva az eredeti szín. Ez az átka az olajpasztelnek. - Kértek egy retro neuvo art festményt. Mucha a kedvence és jó ideje tanulmányozom a technikáját, csak most... - ahhhvvvahh, lihegni borzalmas futás közben, csend is lesz egy ideig, mire meglesz az oxigénadagom. - valahogy nem jött az ihlet.... - nyomi kavicsok, mindig betalálják a lábam, nem foglalkozom, hogy megbillent a bokám, balettáncosnak nem olyan laza, mint nekem. - és tegnap hajnalban meg va.. ma, beütött az ihlet és alkottam. Egy ideig kocogok csendben, mert ez sok volt egyszerre. A kérdésem azonban nekem sem marad el. - De hogy hogy most ráértél? Nem most... szóval... nem úgy volt, hogy a héten nem leszel.... a városban? Azt hiszem, a gyereknevelés hatávnyozottan visszaüt az időérzékemre. A gyerekek kinőttek belőle, bezzeg én meg elkaptam tőlük, mint a náthát.
A cousin is a little bit of childhood that can never be lost.
Mosolyom kiszélesedik, miközben nézem a barna törpelányt. Az élet rengeteg pontján állja a sarat, megszégyenítő tökéletességgel. Éppen ezért a minimum, amit érdemel, hogy egy kicsit kikapcsolódjon és levezesse a feszkót. Én pedig - mivel szintén vágyom a testmozgásra - nyilvánvalóan örömmel felajánlom a társaságom, akkor is, ha csak csendben kocogunk kilométereken keresztül, de akkor is, ha egy kis oldalbecsípődés mellé inkább fecsegnénk. - A fánkokkal háborúkat nyertek volna, én pedig élvezem őket. Nincs rossz fánk, csak tele pocak, vagy kényes igények. Ezt sose felejtsd el! - komolyan így gondolom. Minden porcikámmal odavagyok a fánkokért, noha mértékletesen szabad csak fogyasztani, minden nap tudnék enni belőlük. - Na ugye, máris a cukorra gondolunk mindketten, amikor futni se kezdtünk igazán. Ilyen ez a diéta! Undorító! - kacagok közben, mert nyilván nem gondolom komolyan. Mégis, nem fogok lemondani az ételekről, amiket szeretek, csak azért, hogy valakinek tetsszem. Ha akar engem, akarjon egy fánkréteggel is. Nem?! Hát de! Nevetésem csak öblösebb lesz, miközben a festékes arcáról beszélünk és arról, hogy valószínűleg így jött végig a városnak ezen a részén. Lefojtom a következő kacajt és futóléptekkel kezdek pattogni mellette. - Tudod, hogy rám mindig számíthatsz. Előbb nevetek, aztán segítek! - ahol még marad rajta festék, onnan leszedem az ujjammal. Természetesen végig vigyorogva közben. Futás közben beszélgetünk. Amikor szünetet tart, türelemmel várok és koncentrálok az útirányra, amikor kanyarodunk, elé rakom a karom és mutatóujjammal bökök az irány fele, hogy ne ütközzünk. Így csináljuk, már régóta. Ő így kényelmesen hallgatja a zenét, én pedig vezetem kettőnket. - Biztos, hogy gyönyörű lesz! - pihegve közlöm. Magától értetődő, hogy bármibe, amibe belefog, az elkészül és messze szebb lesz, mint ahogy elsőre gondolná az ember, vagy ahogy elképzelné. Esther nagyon tehetséges festőművész. Több képe lóg a falamon otthon nekem is. - De, de. De aztán csak lemondták... Mondjuk nem bánom, mindig kaviár van a szakácstalin, én meg nem bírom és folyton bunkónak néznek, hogy fintorgok. - kuncogva, magas térdemeléssel haladok mellette. Belőve egy nem túl lassú, de nem is túl gyors tempót kettőnk igényeinek megfelelően. - Mi van a kölykökkel? Hogy vannak? - kérdezem, hol felé pillantva, hol előre.
A rossz fánkra felkacagok. - A tele pocak jó, és akkor még. Á, nem is ettél életem első fánkjából - nevetem el ismét magam. - Ha ettél borzasztó fánkot az az volt - ugyanis nem sült meg a közepe, tiszta borzalom volt az egész. A lelkesedésem meg akkora volt, hogy hadseregnyi mennyiséget készítettem. Ritkán dobok ki sírva ételt, így a felénél már fuldokolva kacagtam, mert a férjem elkezdett figurákat tépkedni a maradékokbül és ugye, ha valaminek nincs megsülve a közepe, ott aztán bármi történhet. - Cukor-cukor! Minden mennyiségben, minden formában! - fogalmam sincs, hogy édesszájú vagyok-e, a kávét hatalmas mennyiségű cukorral vagyok csak hajlandó elfogyasztani. Meg a teát. Áh, jajistenem, annyira élvezet ételről beszélgetni Owennel. Az összes csaj állandóan csak "ezt nem ehetem, azt nem ehetem, meg fogyizok" és olyan savanyú uborkák, mint a fene! Néha van képem előttük felfalni egy pizzát vagy fánkot, vagy akármilyen sütit. Ők fogyóznak, nem én . Elkezdi leszedni a festéket az arcomról, még oda is fordítom felé azt az oldalt és meglepődök, mennyit képes még leszedni. Persze, nem olyan könnyű, mert minduntalan felnevetek. - Fogadjunk, hogy ezt a krémhabos bajszodért kapom - akkor én sem szóltam. Márpedig gyalog kísért haza... Néha elfogy a szufla, olyankor visszarendezem a levegővételt és csak bólintok s haladok, amerre mutatja. Ezért is olyan jó Owennel kocogni. Ismerjük már egymás szokásait, s ha éppen nem akar beszélgetni, csak kocogni, akkor én vagyok csendben és fordítva. Ez így a tökéletes. És odáig vagyok a jó kedvéért. - Köszönöm - a dícséretektől még most is zavarba jövök, s korántsem vagyok álszent az elégedetlenségemmel. Úgy érzem, nem vagyok képes kihozni a festményből, alkotásból azt, ami benne lapul, s csak halvány lenyomatát vagyok képes valahogy visszaadni. - Vleee - fintorgok, ahogy kimondja, kaviár. - hogy lehet azt a petét - ikra, nem érdekel, nekem az pete! - megenni. - bár a vörös jó, de csak sushin vagyok hajlandó megenni. - Pedig lehet, megérné. A fintorgás ragadós. Hátha a következő évben, lévén mindenki fintorgott az előző rendezvényen, leveszik a menüről - okoskodom félkomolyan, igazodva a tempóhoz. - Teljesen szuperül, köszi! - Vigyorgok. - A nagyobbikra már néha azt hiszem, Ichtiander néz vissza skypeon, a középső, hát fogalmam sincs, múltkor mondtam neki, hogy mintha előző nap is ugyanaz a blúz lett volna rajta - sokat dolgozik. Értem én, hogy bizonyítási vágy, de tönkremegy bele. - A kisebbik meg fotózni ment el a haverjaival. De szerintem csajoznak, szívnak és söröznek - s mivel már nagykorú, ehhez aztán nem lehet szavam. Vagyis de, csak ha tiltom, tuti csinálja. Így meg legalább tudok róla és közbe tudok lépni, ha olyan a helyzet. Ezért vannak a szülők. Rafkósnak kell lenni a kölökkel! - A ház? Hogy áll? - Írtó kiváncsi vagyok a házára, s azt tervezzük, amint kireppen a kicsi is, nekilátunk keresni egy házat, nagyobb kerttel, messzebb a várostól. S mert alapvetően érdekel. - Ha kell segítség, szólj. Bár van jobb szakácsod és én csak összendönteni tudnám a házat, lelkesen fel tudnálak tartani - felelem művi komolysággal. Pedig... istenemre, minden szava igaz!
A cousin is a little bit of childhood that can never be lost.
- Ennyire rosszul sikerült? Ú, emlékszel a nagyi fánkjaira? Imádtam őket. Tuti neki köszönhetem ezt a fánkizmusom. - nevetgélek az emlékeken. Sosem felejtem el, hogy mennyi nyarat töltöttünk nála. Hányszor bújtunk el a szüleink elől, csakhogy maradhassunk még játszani. Mennyiszer aludtunk a nagyi két oldalán, főleg mi ketten. Nagypapa pedig állandóan a fejét fogta tőlünk... Hiányoznak azok az idők, amikor még a legnagyobb gondot az jelentette, hogy miért nem sikerül minden vékony szálát elfújni a pitypangnak a kertjében, vagy hogy, hogyan mondjam meg neki, hogy nem kérek több levest?! Helyeslőn bólogatok a cukorra tett megjegyzésére. Sportolás rendben, nagyon is rendben, de hogy lemondjak a cukorról? Esélytelen. Együtt nevetek vele, hát még amikor megemlíti a bajszos esetet. - No, de nekem legalább jól állt. - villantok egy megjátszottan elégedett vigyort felé, a végén már csak úgy rokoni kötelességből bökve az orra hegyére ujjbegyemmel, mielőtt futni indulnánk együtt. Magas sarok emeléssel futok mellette. Ha érzem, hogy lassít, én is lassítok. Ha én lassítok, ő is fékez velem. Szeretek mellette kocogni, mert általában egy rugóra mozgunk és azonosak a gén igényeink, ennek köszönhetően lehet, hogy mással nem is tudok futni, csak vele. - Komolyan gondolom. - fűzöm még hozzá, ha nem volna egyértelmű a lihegős hangvételemből. Tényleg úgy gondolom, hogy bármibe is fog, az káprázatos lesz végül. Aztán csak rám terelődik a szó, én meg pihegve fosom azt magamból. - Ezek kaviármániásak, sose veszik le a menüről, csak ha valaki meghal a fogyasztása közben. - közlöm egyszerű tényként, néha levegőért kapkodva a szavak között. A következő zebránál lelassítok vele, de egy helyben kocogok tovább, vagy ugrálok, magam sem tudom mit csinálok éppen. Elégedetten nevetek a meséje közben, ahol kell, vagy épp csendesen hallgatom, mikor azt érzem, nem illik nevetnem. - Szuperül csinálod. - jegyzem meg elégedetten, és elismerően. Tényleg remek anya! Nem csak otthon, a karrierjében is helyt áll, és még a szerelmi életéről sem hallottam panaszkodni sosem. Taníthatná, hogyan kell mindent így összehangolni. - A ház nagyon lassan halad, de... - mély levegőt veszek a kanyar előtt, és a következő szavaim előtt. - ... nem bánom igazából. Jó néha odamenekülni a nagyvilág súlyai alól, tudod. - rántok vállat lágyan, ám ez a futás adta függőleges mozgás miatt nem látható igazán. És persze nem is kell rám néznie, előre kell, hogy figyeljünk. A következő szavain elnevetem magam. - Bármikor kijöhettek a kölkökkel. Lehet horgászni, piknikezni, vagy csak lógni. - nevetek rá, széles vigyorral lopva egy oldalpillantást róla, ahogy aztán a park fásabb része alá érünk. - Jól megvagytok? - utalok a férjére, de ezt anélkül is tudná, hogy kimondanám. Mindig rákérdek, mert kíváncsi vagyok rá, hogy valóban, a falak mögött is jól elvannak-e. Essy megérdemli, hogy az élet a tenyerén hordozza és habos süteménnyel etesse. - Mentek valamerre nyaralni idén? - nem tudom honnét jut eszembe, de a kíváncsiság gyomron vág, nekem meg tudnom kell.
- Pff... még annál is rosszabbul! - Legyintek, s nem szokásom a szemem forgatni, de most megteszem. - Aaaaaahh, nagyi fánkja, ne is mondd! Senki de senki nem tudott olyan fánkot készíteni, mint a nagyi! - Meg sem mertem neki mondani, mikor életem első fánkját készítettem, mi lett az eredménye. Ó, azok a nyarak nagyiéknál! Sosem akartam Owennel versenyezni, legfeljebb játsziból, sokkal inkább azt élveztem, hogy együtt játszhatunk, amivel úgy elrepült az a nyár mindig! Szerettem volna a gyerekeimnek is ezt megadni, s remélem, össze is jött. - Emlékszel? Mindig azt mondta, egyél még, olyan vékony vagy mint a kisujjam, elfúj a szél? - Nevetek fel. - Tény, hogy már a levesével is beteltem volna, hát még a sütijeivel... Kellemes emlékek, és sosem voltam ezektől szomorú. Miért tenném, ha ezek oly kedves időszakok voltak? Ahogy az orromra bök, az orrom hegyére kancsalítok, majd kidugom a nyelvem, mert igenis kell gyerekesnek és gyereknek lenni és bolondozni! - Fordultak is utánad, ne félj - jegyzem meg sejtelmes, homályban hagyva, hogy miért is? Ujjhegyeimre teszek egy puszit és felé dobom, ami inkább libegésnek tűnik, ahogy futok, de egye kánya, tudja, mit akartam tenni. Nagyon jól esik a bátorítása. - Szívesen eljátszom. Komolyan - még bólogatok is hozzá, ami így aztán elég groteszknek tűnik. Ahh, mamám, azok a csípőkörzések mehetnének jobban is, tényleg sokat ültem mostanában, csak úgy recsegek! - Ahh, köszönöm, bárcsak én is így látnám! - De azért hálásan pillogok rá. Azért jól esnek az elismerő szavak, mit ne mondjak! És Owentől pedig nagyon, felettébb és mindenképpen jól! Csak valahogy mindig azt várom, mikor szólal meg a telefon, hogy rohanjak a kórházba, vagy a rendőrörsre.. - Á, az sose baj, ha lassan készül. Így legalább megismered minden csínját-bínját a háznak. Ó, az jó. Mi is azért túrázunk, amikor csak lehet - vadkemping, vadkemping, minden mennyiségben. Pár éve kipróbáltuk az ökoturizmust, azóta akarok nagyobb kertet. - Meghívás elfogadva! - Tartom a tenyerem, hogy csapjon bele. - A kölkök nem tudom, akarják-e még égetni őseikkel magukat nyilvános helyen, de hogy az oldalbordámat kirángatom, az kétségtelen - bólintok egyet határozottan, mire nem látok egy percig semmit, mert a szél éppen hátulról fúj meg bennünket. - Abszolút! Este reggel puszi, közötte a semmi - aztán elnevetem magam. - Benne van egy nagy projektben, úgyhogy úgy teszek, mint aki nagyon művészi ihletben van, így nincs akkora lelkiismeretfurdalása, ha esténként az ajtóból kell berángatni az ágyra, mert már ott kipurcant.De már csak hét nap - számolok. - kilenc óra és tizennégy perc van a beadásig, aztán kárpótol - hogy mivel? Jaj már, nem kötögetni fogunk! - Aha - majdnem leharapom a nyelvem. - Sao Miguelbe, le akarom festeni a teaültetvényeket, úgyhogy egy hónapot kikuncsorogtam az életéből. Ichtiander is jelezte, hogy egy hétre akkor felbukkanna a partoknál - aminek nagyon örülök. - Nem jössz? Isteni raguik vannak állítólag. A sütiket nem is akarom emlegetni. Oldalbordát hozol ugye? Amből nem steak lesz?- annyira drukkolok neki, hogy találja már meg élete párját, nagyon megérdemelné! Aztán én fogom magam és eldőlök hanyatt egy padon, feltéve rá a lábam. - Kész, végem, ennyi volt, nekem mára lement a kért kalóriám.
A cousin is a little bit of childhood that can never be lost.
Lefojtok egy mindentudó mosolyt a képemről, amikor arról mesél mennyire rossz lett a fánkja. Én meg sem próbáltam, hiába értek a főzéshez - sütéshez, nem nyúlok a fánkokhoz. A szent fánkok! Sose mocskolnám be őket a hozzá nem értésemmel. A válaszain elmosolyodom. A Nagyi! Mindig a Nagyi főztje a legfinomabb, igen. De a süteményei! Kapu a mennyországba! Amikor felidézi a nagymama szavait, egyszerre telik meg a szívem keserédes érzésekkel. Soha nem gondolnék rá vissza negatívan, mégis fáj, hogy elmúlt és nem mehetünk vissza többé. De közben pedig megmosolyogtat, mert mennyi kellemes érzést adhatott nekünk, amiket sosem tudunk majd elfelejteni, mert olyan mélyre raktározhattuk el. - Emlékszem, igen. - bólogatok lelkesen, széles vigyorral Essyre lesve közben. Elégedetten grimaszolok, amikor rám ölti a nyelvét. Lehet akármilyen menő édesanya, mellettem mindig az a két copfos kislány lesz, akivel foci mérkőzéseket tartottunk egyik órában, a következőben meg leültünk babázni. Ment a napirend eloszlatása, hogy mindkettőnknek jól teljen. És most, hiába vannak ott a porontyok, nekem mindig törpelány marad! - Mert olyan szép kerek a seggem! - villantok egy sármosnak induló pillantást felé, bár kétlem, hogy teljességgel sikerül futás közben, vagy hogy egyáltalán észre veszi. A puszit észre veszem, elkapom, és a mellkasomba nyomom. Aztán meg élesen felnevetek, amikor felajánlja, hogy szívesen eljátssza, hogy belehal a kaviárba. - Annak lenne még jó híre... - nevetek öblösen, de muszáj lefojtanom a kacajokat, mert egyáltalán nem tesz jót futás közben kurjongatni. A további beszélgetésbe hol mosolygok, hol felé fordítom a fejem kíváncsian, amikor mesél. A házról többet nem beszélek, de arra felfigyelek, hogy túrázgatnak. Ha valamit el lehet mondani róla, az az, hogy sosem volt az a tipikusan egyhelybenmegmaradok leányka. Ez pedig most sem változott! A tenyerébe csapok, aztán kíváncsian hallgatom, hogyan fogadja el a meghívásomat. - Se gáz, akkor lehet vadulni igazán, ha nincsenek kölkök. - vigyorgok rá szelíden. Elégedetten vonogatom a szemöldökeimet, mert nagyon is tetszik, amit kettejükről hallok. - Oké, oké, akkor a lényeg az, hogy jól kijöttök, és még ha nehéz napjaitok is vannak, a végeredmény az puszedli. - utalok arra, hogy nem feledkeznek meg egymásról. Elégedetten lesek fel rá, amikor a nyaralási terveikről mesél. Őszintén, és boldogan. Rájuk fér, megérdemlik a kikapcsolódást. Aztán, ahogy az oldalbordát emlegeti, egy pillanatra megnémulok. Arcizmaim hamar rendeznem kell, még jó, hogy futás közben vagyunk, lehet lihegni, meg pattogni, meg nézelődni, egyszóval könnyű terelni arról, amit esetleg nem szívesen mondanék még ki, vagy éppen el. Nem mintha titkaim lennének, de azért meglehet, hogy akad egy. Egy igencsak méretes. - Ha csatlakozom is valamikor, akkor egyedül, tudod. Nincs senki komoly, akit elhívhatnék ilyen családi banzájra. Egyelőre nincs. - magyarázkodom, de azért arcomról lerí, hogy hálás vagyok érte. - Érezzétek jól magatokat!! Helyettem is. - vigyorgok rá. Aztán elterül nekem egy padon, én meg megkerülve azt, annak a másik oldalára lépek, megtámaszkodom rajta és nyújtogatni kezdek. - Jók voltunk ma is, nem csodálom, ha elég volt. - pihegem, ahogy lenézek rá. - Na, elsétálunk még egy kávéra? - kíváncsiskodom, de nem sürgetem, hagyom pihenni.
Csak hunyorítok egyet válaszul arra a mindent tudó mosolyra. Tehát próbálta és neki sem sikerült! Erre szélesen elmosolyodom. Lám, ebben is nagyon hasonlítunk! Nagyi! Szeretek róla beszélni és papáról is. Az a mennyei nyársalás! Zsíros kenyér, hagymával és szalonnával! Ahh, nem, nem szabad ételre gondolni, mert akkor hiába jöttem kocogni Owennel. Rámosolygok. Szerintem nagyon elevenek és csintalanok voltunk, az sem számított, ha bevágtunk, lehorzsoltunk valamit. Nagyi meg ritkán korholt, papa meg csak somolygott. Szerintem örült, hogy két vásott kölyök zajongott náluk nyaranta. Úgy jó az élet, ha zajlik! Mindig csak ezt mondta, ha nagy baj volt. Naaa, ezért jó a kedvenc unokatesómmal lenni! Vele mindent és mindenhogyan szabad, kópéság és gyerekesség tekintetében! Még negyvenen túl is. Merthogy a gyereklélek úgy jó, ha éljük! És Owenben nagy barátra leltem ebben. Szerintem, ki sem nőttünk a gyerekkorból. Szandál, kisgatya, aztán a szandál mindig rejtélyesen eltűnt, mert beleástuk a homokba. Nekem így van meg Owen, ebből felnőni nem fogok és nem is akarok! A határozott kijelentésre oldalt sandítok, fel rá, aztán kicsit lemaradok még el is dőlök futás közben, mintha stírölném az említett testrészt. - Neeem, nem, még nem elég fokhagyma gerezd, még kell futni, kell, kell! Csak mert kedves vagyok, és tudja Owen, hogy csak ugratom. Felgyorsítom vissza a tempót, hogy utolérjem., hogy haladni tudjak mellette. Az elkapásra és a mellkasához vonására én is összekulcsolom a kezem és pillát rebegtetek, mint aki elalél. Mit nekünk futás! Nagyon odáig vagyok érte, s hogy legyünk együtt. Vele kiengedek, leengedek és ... ó, a kaviár! Mit lehet azon szeretni? - Most már azért is eljátszom a vergődő álszakácsot! - Bólintom játékos komolysággal. Csak fújok egyet játékosan. - Ők meg nélkülünk vadulnak. Volt kitől örökölniük - köszörülöm a torkom. Nem vagyok én ám olyan rendes leányka, vagy mi, mint azt kinéznék belőlem. Kell a vidámság és élni kell az életet, két kézzel, teli szívvel. Elkacagom magam az oké, okéra. Na igen, az élni kell az életet, abba AZ is beletartozik és nem szabad kijönni a formából, mert a faridegzsába nagyon gonosz betegség tud lenni. - Ó, nem, nem puszedli, nem-nem - ingatom a fejem. - Azt nálunk gyereknek hívják. - felelem komolyan, majd rátekintek várakozón. - Puszedli a süti? Készítesz? - Tudja, hogy csak ugratom, ott van a tekintetemben, de nagyon magaslabda volt. Hejjjjjj, de marha egy vagy te Esther! Már megint belegyalogoltál! Máár megiint! - Hm. Több ragu marad nekem. Meg malaga bor. Ahh, de kár, hogy nem tudsz jönni - azért szontyi leszek, mert Owent nagyon kedvelem és jó lenne, ha ő is végre ki tudna kapcsolódni. Hogy egyedül vagy valakivel, az bizonyos szempontból lényegtelen. Szúr az oldalam! Sokat dumáltam futás közben, meg is érdemlem! - Uhhuhh.. nagyon is! - Valahogy hátrébb kéne még görbülnöm, hogy kiengedjen a nyomás, de majd lélegzetvétellel jobb lesz. - Igen! - Bokszolok fel két kézzel a levegőbe és ott tartom egy kicsit. Ez most jó volt! Hát még a kávé majd milyen jó lesz! - Csakis fánkkal! Legurulva támaszkodom meg fekvőtámaszba, majd állok fel, mert nem akartam felülni, így könnyebb. És még azt mondják, hogy negyven felett minden csak rosszab lesz! Egy fenét! - Meghívlak a fánkra! - Csillognak a szemeim. - Ki ér előbb oda? Ja, nem. Séta-séta - bólogatok. Szemcsillogás marad, és egy kicsit nyújtogatom a lábaim, hogy kiengedjenek. Bevárom Owent, hogy ő is kiengedjen, aztán besorolok mellé. Innen már nincs messze a kávézó, a mennyei fánkjukkal, bár az a cím nagyi fánkjának jár, csakis és kizárólag, így ez finom fánk mindössze. De! Azt is ki kell érdemelni! Szinte az üvegre tapadnék, ahogy nézegetem a fánkokat. - Szerinted milyen szirup van hozzá? - Kész, ennyit a mai futásról. Duplán behozom, amit lefutottam.
A cousin is a little bit of childhood that can never be lost.
Meglehet, hogy felnőttként már nem gyűlünk össze minden nyáron hetekre, ettől függetlenül a kötelék közöttünk töretlen maradt. Nyilván neki a férje és a gyermekei az elsők, úgy ahogy nekem Jennie. A lányom élete, s hogy vele tölthessem a szabadidőmet, ha akad lehetőségünk rá - mindennél fontosabbak. És persze, amíg kicsi volt még nehezebben szakadtam el tőle. Meg aztán nem szabadna kifelejtenem a felsorolásból azt sem, hogy négy éttermet próbálok koordinálni, és egy házat is építek saját kezeimmel. Hiába, zajlik az életünk. Igaz, Essy? - De keménynek elég kemény legalább... - fűzöm hozzá megjátszott tudálékossággal, miközben ránevetek, ahogy beér. Magasra emelem a sarkaim futás közben. Szórakoztat, hogy nem létezik közöttünk tabu. Hogy bármi is történjék velünk, megoszthatjuk egymással. Az, hogy a vérünk egyezik még nem kötelezne rá, a barátság inkább, amit őrzünk. Egyetértőn bólogatok a megjegyzéseire. A gyerekekre és a szüleikre is rá fér a vadulás - ámbár amint erre gondolok, más sem forog a fejemben, csak Jennie. Vajon ő hogyan vadul? Mennyire éli bele magát az ilyesmibe? Szokott-e egyáltalán? Nem gondolom túl merevnek, de a házibulikban történő medencézés is távol esik tőle. Nem igaz? Remélem! Meg kell ráznom a fejem, hogy újra Estherre koncentrálhassak és a vele történő párbeszédbe visszaessek. Hátra hajtott fejjel nevetek fel a vissza hajított labdára, majd elismerően bólintok. - Nos, egy ideje nem készítettem puszedlit. Ha érted... - villantok rá egy bájos somoylgást. Ez az igazság. Jennie anyjával nem... Hosszú évek óta nem. A válásunk óta pedig azért nem. Egy ideje már nem. - Bepótoljuk. Kiscserkészbecsszó. - vallom be, mellkasomra nyomva lapáttenyerem, mintha esküdnék. Vigyorogva nézem el, hogyan kel fel. Amint két lábon áll mellettem, finoman megpaskolom a lapockáján elégedetten, büszkén. Ma is megtettük, amennyit bírtunk. - Akkor mindenből kérek... - ugratom. Sose használnám ki anyagilag. Üzletemberként nem szükséges, és tervezem is, hogy én fizetek helyette - csak elsőre még úgy teszek, mintha a későbbiekben hagynám, hogy fizessen. - Nem futottál még eleget? - unszolom, majd amint egy vonalba kerülünk, abbahagyom a nyújtást és megindulunk együtt. Amikor odaérünk, már a kirakatból szemezünk az ínyencségekkel, végül pedig nyitom az ajtót Essy előtt. - Gondolom mindenféle... - hangom mélyítem, bolondozva közlöm. S ha már belépett, követem. Odabenn pedig a pulthoz kísérem, közben én is szemezgetek a kerek csodákkal. Hagyom, hogy előbb ő kérjen, csak utána mondom, mit kívánok. És persze egy kávét, mert az nem maradhat el. Ha pedig kikértük, helyet foglalunk. Kihúzom a székét, majd miután helyet foglalt, én is elhelyezkedem, szemben vele. - Mi a terved mára? - kérdem hátradőlve a széktámlájának támaszkodva. Úgy nézek rá, várva a rendelésünkre.
A válaszra ránézek nagyon sokat sejtetően Owenre. - Ez, ez most nagyon megkísértett, hogy bizonyosságot vegyek róla. Adod itt a lovat alám... - fene ezekbe az új módikba, hogy már az ember jóízűt sem tud szórakozni. Egyből felnyársalnának, hogy inzultálom Owent. Pedig istenemre, belecsípnék a hátsójába, mert csak úgy lehet megbizonyosodni róla. A nevetésére viszont már felnevetek én is, ritmusban lévő futás, ide meg oda. Azt hiszem, annak már akkor lőttek, amikor elindultunk. De kit érdekel? Látom azt a kizökkenést, viszont nem teszem szóvá, s nem kérdezek rá. Ilyenek vagyunk mi, érezzük a másik rezdülését, ennyi előnye legyen annak, hogy gyerekkorunk óta együtt vagyunk sok mindenben. Majd megtudom ezt a kizökkenést, mindennek megvan a maga ideje. Már megint, Essy, már megint, már megint! Miért nem tudod befogni ott és akkor a szád édes lányom, mikor kéne? Ahhhh... - Ahha, szóval a nagy belépőre gyúrsz, értem én - teszem műkomolysággal bólogatva s sokat sejtetően. Szeretném, ha ennek szép kerek élt kerítenénk, s hogy jó legyen neki. - Számon kérem - játszom a szigorút, még a mutató ujjam is felemelem és megrázogatom. - Kaviárt, nem kérek bele - hagyok egy kis szünetet a kaviár után. Annyira boldog lennék, ha látnám, ő is boldog az életben, az életével! Amit és ahogy tudok, megteszem neki, mert bizony néha odacsúsztatok ám a kívánságfalhoz egy-egy cetlit és abban Owen is ott is szerepel, s hogy boldog lehessen. Még boldogabb, egyre boldogabb.
Azért ez az oldal szúrás elég mókás tud lenni, főleg, ha hiába érek le fekvőtámaszba, azért az egyik lábam be kell húzni, mert a fordított gravitációt még nem éltem meg, el is kell rugaszkodni a földtől. - És mind meg is eszed? - Húzom össze a szemeim, csípőre vágott kezekkel, miközben az arcomra hirtelen ül ki a vigyor és a csintalanság. Mert hogy azt nem mondtam, hogy együltében és azonnal. - Jól van, jól van, a cukor az éltet, megyek rá, mint a molylepkék. Meg a koffein. De leginkább te - kacsintok rá játékosan, majd felemelem a karom és hátrafelé nyújtózom, összekulcsolt kezekkel. Akadj már ki oldalszúrááás! Mélyet lélegzek párat és no lám, megy is ez! - Köszönömmm - ahogy kinyitja az ajtót besurrannék, de a mély hangra hátrahajtom a fejem és egy boldog mosolyt kap cserébe. Szirup, minden mennyiségben! Na jó, az amaretto nem. Azt nem. Mire már ketten tapadunk majdnem az üvegre, mikor szembenéz velem az eladó az üvegpulton keresztül. Integetek neki, széles mosollyal. - Helló! Eeeegy..vaniliásat kérek, cukoröntettel, meg egy öhhh.. vizet, azt kell, legyen két fél liter mentes, aztán lesz egy ... latte macciato és lesz méééég... - vadászom a plasztik kártyát, ahol a többi plasztik irataim vannak. De legalább a fánk nem plasztik! - Mibe estél bele fülig? - Kérdezem Owentől, mit kér, mert én fizetek s akkor menjen egybe a rendelés. Ledobom magam az egyik helyre, ahol annyira nem mászkálnak. Az valahogy kicsit idegesíteni szokott. - Ohh.. mmm... a bíróságra megyek - sosem kell mert azt a hivatást is én választottam. És szeretek odamenni. - Van egy hónapok óta húzódó ügy és a tolmácsuk végül én lettem - koránt sem a nyelv miatt. Olyannyira más a két kultúra, hogy az előző tolmács képtelen volt azt is mediálni és úgy tolmácsolni, közvetíteni, így jöttem én a képbe. Azóta már kedvesen dorombol mind a két fél. - És te? Mit terveztél mára? - Könyökölök fel az asztalra, megérkeznek a finomságok, kedvesen rámosolygok a szőke srácra. Ha tudná, milyen egyedi zöld szemei vannak! És hogy hány festémenybe belefestettem azt a színt... éppúgy, mint Owenét is, mert fogalma sincs, milyen csodásan egyedi árnyalatú a szeme. A prímet azonban oldalbordám viszi, mert ó, hát először azokat láttam és el nem engedtem, úgy ám! - Várj, kitalálom - gondolkodom el. Mintha gondolkodnék. - Á, nem. A nap csúcspontja már megtörtént, futottál velem! Nekem is az ám - aztán megint felkönyökölök az asztalra, egy "szóval, mi a terved mára?" arccal. Lehet, valamit...? óóó! - Miben segítsek? - Bököm ki azonnal.
A cousin is a little bit of childhood that can never be lost.
Egészen szélesre ható vigyorgással nézek le rá az oldalamra. Hallva a válaszát, csak még inkább öblösen nevetgélek. - Nem hiszed el, mi?! Csapj csak rá, meglátod, mennyire fog zsibbadni a kezed. - kuncogok a bolondozásunkon. Nem mintha lenne tabu közöttünk. Nagyon is szeretem, hogy van egyfajta humorizálás közöttünk, és bármennyire is piszkálnánk egymást, mindig tudnánk róla, hogy a szeretet övezi át a párbeszédeinket akkor is. Esther mindig fontos lesz nekem. Nem számít, milyen idősek leszünk, vagy hogy mi fog történni. - Valami olyasmi. - felelem elégedetten a nagy belépőkre tett megjegyzésére. Örül a szívem, hogy boldog, hogy teljes élete van és minden kerek körülötte. Ezt kívánom neki, a későbbiekben is. Idővel pedig majd én is meglelem, biztos vagyok benne. Talán hamarabb, mint azt gondoltam volna. - Tuti, hogy a DNS-ünkbe kódolták ezt a nagy kaviár gyűlöletet... - tényként állapítom meg, és valahol biztos is vagyok benne. Azét egy féloldalas mosolyt mellé csomagolok. - Amilyen bélpoklos vagyok, simán be tudnám tolni mindet... - kuncogom magamon. Ez az igazság. Férfi vagyok! Pasi belem van a javából, sőt, szerintem titokban van még vagy három gyomrom, ahová fér rosszullétig. Elégedett pillantást ejtek a nőre mellettem, még szemöldökeim is vonogatom mellé, érezze az őszinte büszkeséget szavaim mögött. - Hogyan jövök én ebbe a sorba, áruld már el!? - kíváncsiskodom fogvillantós vigyorgással, mielőtt előre engedném. A köszönetére csak bólintok, majd utána lépek be. Elnézem a választékot, amíg Essy válogat és kér magának. A kérdésére meglepetten nézek rá, majd, hogy ne húzzam az időt (és gondolván később majd én fizethetek), rá bökök az egyik csokis nyalánkságra, meg mellé kérek egy erős kávét. Ébren kéne maradni a nap további részében is. - Kemény ügy? - kíváncsiskodom, miközben hátra dőlök a székben, enyhén terpesztve, kíváncsian fürkészve. Szemöldökeim lágyan összefutnak, koncentrálok a szavaira. A visszakérdezésre elmosolyodom, majd éppen mielőtt felelnék, akkor hozza a kölyök a rendelésünket. Lágyan biccentek felé, aztán csak elfogadom a részem és miután megköszönöm, akkor kezdenék beszélni. De megelőz! Megpróbálja kitalálni, hogy mit fogok tenni, így csak intek felé tenyereimmel és neki fogok a fánkomnak. Már félig teli pofazacskóval kuncogok. - Úgy van, semmi ehhez fogható nem történhet ma ... - elégedett mosollyal konstatálom. - Benézek a Hansonba, ha lesz időm, akkor meg a Soloba is. Utána meg suhanok a házhoz kicsit dolgozni. - lágyan vállat rántok. Egyik sem túl nagy volumenű terv, de mindegyiket szívből és lélekkel teszem. Az éttermek és az épülő ház is már egészen olyan, mintha a gyermekeim lennének, tárgyilagosan persze. A kérdésre elmosolyodom elégedetten, a kávéval öblítek, miközben bólogatok lágyan, kissé töredezetten. - Nem igazán tudsz. - vallom be. A lélekvihart odabenn előbb nekem kell megoldanom. Nem is biztos, hogy tudnék arról beszélni, mi történik velem, miféle változáson megyek keresztül. Hogy akarok-e már beszélni erről... - Kemény dió az én szívem. Maradjunk annyiban, hogy lehetséges, hogy van valaki, aki foglalkoztatja... - ismer, tudja, hogy a válásom óta nem volt senki, aki magára vonta volna a figyelmem. És bizonyára azzal is tisztában van, hogy mennyire nehéz nekem megnyitnom azt. De nem akarom, hogy utolsóként tudja meg. Mindig, mindent megosztottam vele. Nem most kezdek el titkolózni, de sem a kilétét, sem a milétét nem fogom egyelőre terítékre tenni. - Irigyellek, hogy ilyen csodás családod van. - vallom be őszintén, letéve a csészét a tányérra, hogy a kettejük koccanásának hangja betöltse a teret egy pillanatra.
- Te ajánlottad fel – kópés mosoly jelenik meg az arcomon. Ha tálcán kínálnak valamit, én ugyan nem leszek rest venni belőle! Így hát játékosan rácsapok a hátsójára, unokatesók között hadd mehessen már. - Ahahaha! - Rázom meg a kezem, mert azért tényleg … - Nem engedlek hétvégén házat építeni. Kemény fickó vagy, hallod-e – vigyorgok. Régi idők köszönnek vissza, amit csak azért nem szépelek le, mert most is szép, és hogy Owen is benne van, hát az minden szépség! Válaszul a hüvelykujjamat emelem fel, hogy ebben nem csak a drukk van benne, hanem az is, hogy csakis nagy belépő lehet majd, mert más nem is létezik! Nem járna ebben a gondolatom, ha azt látnám, Owen elégedett azzal, hogy egyedül van. Megvan, persze, de mégis, a szívem súgja, hogy egy valami még nagyon hiányzik neki, hogy teljes lehessen. S bizony megérdemli, jár neki, hogy szeressék, s viszont szerethessen. - Biztos halak voltunk – állítom szent meggyőződéssel aztán elmosolyodom. - És mi marad nekem? - Vágom játékos méltatlankodással csípőre a kezem, de a szemem, az arcom mutatja, hogy mindez csak móka. - Hol marad akkor a fantasztikus cukorbombám? - Aztán lesandítok a pocakjára. - Nem hiszem. Túl kicsi. Nem-nem. A negyed készlet belefér. A többi marad nekem! - Elégedetten csendül a hangom. - Te vagy a krém! - Vágom rá határozottan, hogy miként is jön ő a sorba. - De ez magától értetődő – vonogatom rá a szemöldököm. - Aaakkor még lesznek ezek is – teszem hozzá Owen válaszára, mit is kér. - Áh, inkább keményfejűek – legyintek vigyorogva. Engem aztán nem fog kiborítani az a jó nép.- Kellemes szórakozási lehetőséget ad a szűklátókörűség – kuncogok. Mert én ilyen vagyok. Minek vitatkozzak velük, amikor kellemesen is érezhetem magam közben? Mosolyogva megköszönöm a rendelésünket, ahogy kihozzák, majd teljes figyelmem ismét Owené. - Tudtam én - vigyorgok azon, hogy a nap csúcsontja a futásunk volt, majd a fánkba harapok én is. Csak hümmögni tudok, mert ez az íz! Nem egy szivacsos tucatfánk! Kézzel készített, igazi Mennyország! Bárcsak tudnék így fánkot készíteni... - Ejha, ez nagyon sok ám egy napra – bólogatok. Eléggé elfoglalt és néha aggódom ugyan, hogy túlhajszolja magát, mégis, ha élvezi és ez élteti... alapban sem szólhatok bele életének ezen részébe, ezek mind csakis rá tartoznak. Figyelem. Nem hiába vagyok ám ennyire közel egymáshoz, sejtettem én, hogy van valami! Ó, ha tudná, hogy most majdnem kiugrott örömömben a szívem, ahogy mondja! Owen óvatos a kapcsolataiban, mióta.... és megértem, nagyon is megértem. Nagyon fájt látni a küzdelmeit és van, amikor tényleg csak annyit lehet tenni, hogy éreztettem vele: ott vagyok, vele vagyok, s ítélkezés, tanácsadogatás helyett meghallgatom, s ott vagyok mellette, lélekben is. Megkeresem a kezét az enyémmel, s a tenyere alá csúsztatom a sajátom, s finoman megszorítom. - Bárhogy is legyen, Owen, kívánom, hogy jó legyen – nem fogom most azonnal faggatni, apró részletekig belemenni. Amit eddig elmondott, már ahhoz is rengeteg sok mindennek kellett megtörténnie, még ahhoz is, hogy egyáltalán elmondja nekem. Korántsem az őszintesége miatt. Mindaz miatt, amiken átment, nagyon óvatosá tette. Finoman elveszem a kezem az övétől, s a kávés csésze fülei köré fonódnak ujjaim, majd csodálkozva pillantok rá, aztán elgondolkodom. - Mit irigyelsz benne?- Érdeklődöm őszintén. Segíthet abban, megértsem és ő is megérthesse, mi az, amit szeretne. S abban egészen biztos vagyok, amit irigyel a kapcsolatunkban, az bizony benne, neki is megvan. Csak még nem látja. Vagy kiderül, valójában nem is erre van szüksége. Sok minden lehet mögötte. Belemenni mélyen úgysem fogunk, de hátha meglesz egy vezérfonal, ami mentén végig tudja majd ezt vezetni, a megismeréshez, felismeréshez.
Kezdőlap
A hajnali négy már az állvány előtt látott. Ha ihletem van, mindegy, mennyi az idő. Úgysem tudok aludni, akkor már inkább felkelek és megteszem azt, amire hajt az ihlet. Kis híján szétkenem a babaolajat a képen, ahogy Zeus a lábamra ugrik.
