"Jön egy fordulat, bekattan valami, és az ember érzi, hogy változás következik, sőt, már be is állt. (...) És többé már semmi sem lesz a régi, soha."
Vártam. És tudtam, hogy el fog jönni ez a nap, de mégis. A gyomrom reggel óta görcsben áll, és félő még viszont fogom látni, falatnyi vacsorám tartalmát. De mégis, hogy várhatják el tőlem, hogy nyugodt legyek? Hogy lehetnék pont ezen az estén nyugodt, mikor megtudom végre, ki mellett kell leélnem az életem? Egész nap ezt játszottam, számba vettem minden lehetőséget, az összes partiképes férfit, fiút, akivel akár egyetlen szót is váltottam életem során, és próbáltam magam mellé képzelni mind, hogy eldöntsem, melyikükkel illek jobban össze. Kudarcot vallottam, és akkor is, mikor édesapám segítségéért esdekeltem, csak egy aprócska morzsáét, egy pirinyó információért, ami meggátol abban, hogy kiszaladjak a világból mentem. Mit kaptam? Azt, hogy nem bízok benne, holott erről szó sincs, csak félek, rettenetesen félek attól, hogy innentől az életem egy olyan fordulatot vesz, amire nem vagyok felkészülve, és ami nem biztos, hogy tetszeni fog nekem. Bár ez mit számít, ha az én lelkiüdvömről lenne szó, nem lenne huszonegy évesen vőlegényem, mert még túl korainak tartanám, és szeretném kicsit jobban megismerni az életet, nagyobb teret, hosszabb szárnyakat kapni. De ezek csak vágyálmok. - Miss Wellington, ideje mennünk - szól be Jasper, mire az arcomra nyugalmat erőltetek, bár tudom felesleges. Gyerekkorom óta ismer, nem fogom tudni átverni, de látom a szemében a büszkeséget, mert legalább megpróbálom. Lekísér a hatalmas bálteremig, minek ajtaja nyitva van, és bent már tömeg morajlik. Természetesen, hiszen ez a huszonegyedik szülinapom, nincs olyan ember a közelemben, aki ne használná ki az alkalmat, hogy rivaldafénybe kerüljön. Akárcsak percekre. Mosolygok és magabiztos vagyok, csupán az avatott szemek látják, hogy valójában összeesni készülök, mert nem bírom már ezt a várakozást. Fogadom a gratulációkat, megköszönöm, ellenállhatatlan kis angyal vagyok, ahogy mindig, mikor társaságba kell mennem, és már érzem apámat, így belékarolok. Tudom, hogy elvezet, tudom, hogy mi jön most, noha a teremben lévők nagy részének erről foggalma sincs. Hallom apám hangját, hallom, hogy üdvözöl valakit, hogy örül a ezer éves viszontlátásnak, és mégsem emelem fel a fejem, csak mikor rám szól. Akkor viszont, hiába tudom köszönnöm kellene, a kezem nyújtani, vagy bármi, csak meredve bámulom azt a gyönyörű arcot. Egyszerűen letaglóz, de annyira, hogy még csak észre se veszem, amint nyelek egy nagyot. - Jó estét.
A kellemes ringatózás ébreszt fel és a hullámok morajló hangja. Pár napja már egyedül vagyok, ki akarom szellőztetni a fejem. Elmondta apám, ki lesz majd a jövendőbelim. Egészen addig abban reménykedtem, amiről tudtam, hogy egyáltalán nem igaz, hiszen bátyám is így házasodott: nekem nem kell majd olyanhoz mennem, akit nem én választok, hanem a szüleim. A név kimondásával vált véglegessé, hogy a játszmának vége. Arra viszont néztem egy nagyot, hogy mikor is fog történni a bemutatkozás. Kikötöm a mólón a hajót, s már várnak rám. Visszaveszem azt az álcát, amivel játszadozni szoktam. Cserélgetem, alkalomhoz illően. - Uram, minden készen áll. - Rendben. Köszönöm. Mint valami lovasparádé. Közvetlen vagyok a személyzettel, nem a hűvös magatartás miatt lesznek velem normálisak. A félelem helyett a közvetlenség a legjobb fegyverem, hogy elérjem, mit akarok. Nyakkendő, mandzsettagomb, minden a helyén. Ahogy a tükörbe nézek, ott marad a tekintetem. Ekkor ér el az a súly, amire nem is gondoltam. Muszáj vagyok leülni az egyik kartámlás fotelbe. Mélyeket lélegzek és hátrahajtom a fejem. Most. Most megpattannék. Nem akarom ezt a kötöttséget. Én akartam, hogy az legyen a feleségem, akit én választok, akibe szerelmes vagyok, még azelőtt, hogy megkérném a kezét. Nyílik, majd csukódik az ajtó, de csak akkor nyitom ki a szemem, ha a lépések hangja már megállt előttem. - Nem, nem fogod meggondolni magad - előrehajol és alányúl a nyakkendőm csomójának, majd összehúzza a nyakamon. Tudom, hogy viccel, de ez most kifejezetten emeli bennem az éppen szunnyadni készülő pánikot. - Melletted leszek, nem fogsz menekülni - továbbra is adja a fenyegetőt, de érzem, hogy visszalazítja a nyakkendőt és elsimítja rajtam a ruhát, fülig érő mosollyal. - Ez igazán inspiráló fellépés volt. - Nyugi van, öcsém - csap a vállamra. - Én is átmentem ezen, te is túléled. Tölt egy erős rövidet, felém nyújtja, elhárítom. - Jaj, ne miss Lordkodjál már nekem, húzd fel fenékig. Jobb lesz. - Józanul szeretnék rosszul lenni, kösszépen. - Kész vagy? - Én? Teljesen - jóízű nevetés a válasz, felhajtja a pohár tartalmát. Felállok, mélyet lélegzek, majd megigazítom a ruhát. Bátyám elégedetten mér végig, mint ahogy a lépcsőn lefelé jövet a családom többi tagja, ahogy sétálok lefelé. Lazán, könnyedén, mosolyogva. Pedig vágóhíd effekt nyomódott be nálam. - Mehetünk? - Legyünk túl rajta, mielőbb!
A vendégsereg összegyűlt, s végül apám lép hozzám, itt az idő. Na, most jönne jól az az ital. Mosoly szélesebb, lazább és egyben feszes tartás, hiszen nagy pillanat jön az életemben. Tudom, hogy gondolatban egyszerre nyúlok az államhoz, a bátyámmal egyetemben. Aztán egy "átvertél" tekintettel nézek apámra, aki jót derül. Ezért nem találtam semmit a hölgyről! Kamunevet adott! - Velem is eljátszotta - súgja a bátyám a fülembe, mire még szélesebben elmosolyodom. A tekintetem azonban egész végig az érkező lányon van. Tisztelt papírzacskó gyártók, ezennel tönkre fogtok menni. Rám emeli a tekintetét, várom a nagy érzést, és.... semmi. Csodaszép, gyönyörűszép. Az érzéseim, a villámcsapás, az nincs. Meghajolok előtte. - Engedje meg, hogy bemutatkozzam, kisasszony. Alexander McKey. Fogalmam sincs, ki mit mond még, ha megengedi, kezet csókolok neki. Isten ments, hogy hozzáérjek a bőréhez! Csak fölé hajolok, mintha és pont a megfelelő magasságban megállok. Szerintem ritka undormány szokás. - Csodásan fest, kisasszony! És ez őszinte. Nagyon őszinte tőlem. Máris jobban érzem magam.
Kezdőlap
A kellemes ringatózás ébreszt fel és a hullámok morajló hangja. Pár napja már egyedül vagyok, ki akarom szellőztetni a fejem. Elmondta apám, ki lesz majd a jövendőbelim. Egészen addig abban reménykedtem, amiről tudtam, hogy egyáltalán nem igaz, hiszen bátyám is így házasodott: nekem nem kell majd olyanhoz mennem, akit nem én választok, hanem a szüleim. 