Isa & Kobe ☾

- Kinek van kedve ehhez, Mikey… -már rég lement a Nap, mire a címként megadott utca végébe értünk, ráfordulva arra, hogy a halk, monoton dübörgés felé araszoljunk, körülöttünk megannyi iskolatárssal, akik természetesen már megalapozták a jókedvüket. Egy kis tequila, vodka… noha nem mondhatom, hogy az én ereimben nem dübörög a rövidek alkoholszintjével átitatott vér, azt viszont igen, hogy ha nem lenne meg az alapvető méltóságom és a jó hírem, a haveromnak valószínűleg a kezemnél fogva kéne elrángatnia a tett helyszínére. Így viszont csak elmélázottan túrok elő egy szál előre sodort cigit a farmerzsebembe rejtett cigarettatárcából, és rágyújtva arra fújom ki az első füstöt az ég felé.
- Ne csináld már! Jó lesz! –lapockám veregetve biztosít a gondolatai felől, nem szalasztva el a lehetőségét annak, hogy átlendítve a karját vállam felett, fejével rábökve az éppen a szám elé emelt dohányra. – Abban van más is, vagy csak…
- Nincs! Ha lenne se adnék –szögezem le rögvest, ahogy ajkaim közé szúrom a vékony szűrőjű cigit. Vannak dolgok, amiken az ember nem osztozik. Legtöbben nem pénzben mérhető értékeket értenek ez alatt. Barátok, barátnők… én azonban az életem egy olyan fázisába értem, ahol előbb lökném oda egy kéjsóvár, szemeit kocsányon lógató tesztoszterontúltengéses tini elé az aktuális nőmet, mint, hogy bárkit is ellássak a saját pénzemen vett anyagból. Még akkor se, hogyha az történetesen a „legjobb barátként” számon tartott haszonélvező, aki epés válaszomat hallva rögtön távolodik tőlem egy lépést, hogy horkantva egyet zsebeibe mélyessze kezeit, tüntetőlegesen kifejezve, hogy nem kifejezetten elégedett a válaszommal. Szar lehet az élet, de a negatív ellenállás számomra nem elég imponáló ahhoz, hogy sírva könyörögjek a kegyeiért, és mély bocsánatkérésekbe feledkezzek remélvén, hogy „ugye még meg tudsz bocsájtani nekem?”. A szülei gazdagok… mondhatni kő gazdagok, több a zsebpénze, mint amit én megkeresek a Hall-ban esténként a zenéléssel. Mégis mindig tőlem akar lejmolni csak mert tudja, hogy az apám az, aki. Hiába, az egyetlen érdem, ami ezzel jár az a neve és a szükségtelen hírneve, amit alanyi jogon megörököltem tőle. Mert nekem ilyen fasza életem van! Janem…
- És most miért vagy olyan savanyú, mint aki citromba harapott? –bök felém állával, újból kifejezvén nemtetszését az irányába tanúsított viselkedésem felől. Tudja nagyon jól, hogy nem ez volt megbeszélve… ma nem akartam felhajtást. Nem vágytam dübörgő zenére, izzadságszagra, elharapódzott indulatokra, a ritmusra vonagló testekre. Csak egynéhány sörre, jó pár felesre, egy kis cigire… fűre… Erre amint körbement az sms, hogy buli van Campbell-éknél, máris metróra kellett pattanni, mert bizony neki történetesen hiánya van, és tudja, hogy Jennie, a számára mindig elérhető éjszakás kalandja is jelen lesz, ettől az összefüggéstől pedig kifejezetten sokat remél. Én pedig, mint az iskola kikiáltott fekete báránya, akitől mindenki viszolyog, és aki felől elégedetlenséggel vegyes kíváncsisággal viseltet, kallódhatok a zavaros, szemérmetlenül méregető tekintetek között, míg ő éppen megcsinálja magának az élvezetet. Hát kösz!
- Mert az élet citromot dobott… csak tequilat nem adott hozzá –piszmogom az ég felé fújva a fények végett egészen kékesnek ható füstöt, majd fellépve a ház előtt a járdára eltaposom azon a szűrőig szívott dohányt.
- Hidd el nekem, hogy meg fog változni a véleményed –újból rám tehénkedve, mellkasomat paskolva sorol be velem az oldalán az egyenest a hátsóudvar felé özönlő tömegbe. A tipikus, minden buli kellék legfontosabbjaként szolgáló party mix már most kiszaggatja a dobhártyámat, élénk dübörgéssel járva át minden porcikámat. Talán még magam előtt se lennék hajlandó beismerni, hogy a cipőm orrában még az én lábujjaim is megindulnak a zene ritmusára- nem több ez ösztönös reakciónál.
Átlépve a kerítést azonban az elénk terülő látvány mondhatni felülírja a legmerészebb gondolataimat is. Több részeg srác borul a vállunkra nagy bajtársiasan, mint valaha- feltehetőleg csak egy kis segítséget remélnek arra a pár lépésre, amíg velünk tartanak, mert amilyen gyorsan érkeztek, olyan hirtelen le is válnak rólunk, hogy más áldozatot szemeljenek ki maguknak. Vélhetőleg olyanokat, akiknek két jól alátámasztott hús fityeg a mellkasukon.
- Beszarás… -rikkantja el magát Mikey fültől fülig terebélyesedő vigyorral a száján, míg hálálkodva fogadja el a felé tartott két felest, mint welcome drinket, aminek egyike hamar vált gazdát, és köt ki az én kezemben. A számhoz emelt pohár pereme felett végigpillantok a terepen… kivilágított medence, füzérek, lámpások, izzók… zene, megannyi bikinibe bújtatott, szebbnél szebb női test. Meglehet, hogy mégse lesz olyan borzalmas?
Lehúzva a piát rándul kelletlen grimaszba az arcom a tömény alkoholnak köszönhetően, csuklómmal törölve le a számat sandítok Mikey irányába.
- Gyere! Ott vannak; Jennie, az a hírhedt úszócsaj, meg a kis falkájuk –felszólalása közben ránt magával, félúton zsákmányol be két sört gálánsan nyújtva át nekem az egyiket, majd fél pillanattal később felordít egy „Sziasztok, Lányok!” kíséretében, míg én a lábnyomán haladva biccentek oda feléjük, sokkalta több figyelmet szentelve az italomnak. Bár, szó se róla, a Marquina csaj még az én fantáziámat is megmozgatja, most, hogy jobban megnéztem magamnak…

Kobe & Isa

- Gyerünk lányok, igyuunk! - visítja a fülembe a barátnőm Skye, akinek a mai este feltett célja, hogy több agysejtjét pusztítsa el, mint amennyit az elmúlt év alatt az iskolában megszerzett tudásnak köszönhet. Jennie izgatottan csatlakozik be a kórusba, de miután már az előző kör tequilát is úgy nyelte le, mintha nem érezné az ízét, szerintem már nincs abban az állapotban, hogy felmérje; a körülötte lévők erőlködés nélkül is megértik amit, nos... kiabál, nem kell még inkább megemelnie a hangját. Az is lehet, hogy szokásához híven csak úgy csinál, mint akinek már jócskán a fejébe szállt az elfogyasztott alkoholmennyiség, miközben az okos fejében éppen azt tervezi, hogy melyik vendéggel is távozzon a mai buliból. Persze csak ha idő közben nem jelenik meg a kedvenc booty call-ja, akivel a maihoz hasonló eseményekről jellemzően meglép.
Ötletem sincs honnan kerítenek ők ketten elő egy fél üveg tequilát, de lehet, hogy köze van ahhoz, hogy a Jennie szüleitől kölcsönvett méregdrága pezsgővel cserélődött ki a hűtőben. A barátnőim leleményességén lehetetlen nem nevetni, csak mert azt hinné az ember, hogy az elit gimnáziumokban tanuló pénzes szülők gyerekei mást lesnek el otthonról. Az utca végéig visszhangzó zene dübörgéséből bárki hamar rájöhet, hogy ez az este nem a kifinomult szórakozásról szól. A medence felől felhangzó izgatott és kissé artikulálatlan kiabálás pedig csak megerősíti a gyanút, különösen azután, hogy miután mindhárman odapillantunk, kiderül, hogy valaki már ruhástól élvezi a vizet.
- Ki ne merjetek hagynii! - Rohan oda hozzánk Ashley még két lány társaságában, akiknek a nevére annak ellenére sem emlékszem, hogy évfolyamtársak vagyunk. Különleges képességük? Kilométerekről is meghallják az üveg oldalához löttyenő ital hangját. Mindenesetre futó ölelésekkel és levegőbe dobott teátrális puszikkal örülünk a viszontlátásnak.
A "nem pocsékolunk" mottó jegyében kiveszem Skye kezéből az üveget, mielőtt nem csak a poharakat, de az asztalt is eláztatná tequilával és saját kezembe veszem az irányítást a következő kör italunk kapcsán. - Lányok! Van egy nagy-nagy probléma! - a mosolyom egyre inkább szélesedik, amikor körbepillantok az egyre rémültebb és erősen gondolkodó szemeken. - Nem döntöttük el, hogy mire igyunk! - fejezem be az eget rengető probléma felvázolását és együtt nevetek a barátnőimmel, akiknek a szeméből eltűnik a korábbi rémület és csak a pajkosan csillogó indok marad meg, ami miatt ma este itt vagyunk.
- Az év végére!
- A barátokra!
- Arra, hogy ma jól érezzük magunkat!
Kis híján a szememet forgatom a kreatív válaszok hallatán, de mivel nekem egy fokkal jobb indokom sem lenne a mai bulira, hát hagyom, hogy a barátnőim válaszai legyenek a nyerők. A magasba emelem a poharamat, és egy "egészségünkre" felkiáltás kíséretében legurítom az italt. Még a citromba is alig harapok bele, amikor megszólal R3hab All Around The World száma és a pillantásom találkozik Jenniével, akivel szinte egyszerre visítunk fel, csak mert a megérkezésünk után legalább nyolc percen át győzködtük a házigazdát, hogy ha felveszi a számot a lejátszási listára, talán hajlandóak leszünk sörpongozni vele később. Barátnőm előbb a magasba dobja a kezeit, aztán elkapja az enyéimet és rávesz néhány mozdulatra, most már a tequilához járó citrom nélkül.
- Hallottad, hogy Kenzy úgy tudja, hogy Mikey-ék is meg lettek hívva? - kérdezi Jennie, aki hamar megunva a táncikálást, odahajol hozzám, hogy megossza velem, ami jelenleg leginkább foglalkoztatja. Kérdő pillantásom és felvont szemöldökeim látva csak sóhajt egyet, mint akit olyasmin kaptak rajta, amiről már ezerszer megpróbálták lebeszélni. - Csak mondom... velük biztos jó lesz a buli.
- Fogadok. - nevetve rázom meg a fejemet. Ha nem ismerném már hosszú évek óta a barátnőmet, talán nem lennék ilyen kényelmes a viselkedését illetően. De azt már megtanultam, hogy mióta Mikey a legújabb névjegye a gyorshívó listán, nem várhatom el tőle, hogy ne beszéljen róla minden alkalommal. Én különben sem osztogathatok tanácsokat a saját magánéleti hátteremmel.
- Isa, Jennie, ugye ti is jöttök majd a medencés birkózásra?
- Majd ha megérkezik, akinek a nyakában lennék!
- Jennie!
- Most mi van? - pillant rám vigyorogva. Csicseregve évődünk tovább a témán, míg Ő próbál meggyőzni, hogy bárki engem választana a nyakába az úszótehetségem miatt, én pedig próbálom lebeszélni az ötletről, mielőtt gondol egyet és leállíttatja a zenét, hogy el tudjon adni valakinek a jeles alkalomra.
Szerencsére azonban a dilemma megoldása rögtön félbeszakad, amikor újabb emberek csatlakoznak az udvartartáshoz, mégpedig a srácok személyében, akiket Jennie nemrég emlegetett. A másik öt lánnyal egyszerre hangzik fel a "sziasztok" és a "hello" a saját köszönésem mellett, amivel végigmérem őket. Az újra társaság fölött érzett izgatottságában Jennie átveszi a kis körünk házigazdájának a szerepét és alig néhány perc alatt egy újabb pohár tequila társaságában találom magam, közvetlenül Ashley és a Mikey társaságában érkezett Kobe közé ékelődve.

Isa & Kobe ☾

A fülemben dübörgő zene egészen feledteti velem nagyanyám nemrégiben lerendezett rikácsolását, ami egészen pontosan úgy kezdődött, hogy „Te semmirekellő kölyök!”, valami olyasmit ékelt bele, hogy „Hogy van pofád így beszélni velem?! Én csak azt akarom, hogy vidd valamire az életben, szórakozásból meg még nem osztottak diplomát!”, majd lemondóan csak annyit szegezett a tarkómnak feszült kétségbeesésében, hogy „Hiába ellenkezel, pontosan olyan vagy, mint az apád!”. Volt idő, amikor ezzel még hatást tudott rám gyakorolni… ezen kijelentésének köszönhetően minduntalan meghűlt az ereimben a vér, egy pillanatra elfeledtem a helyes légzést, nem csak a pislogás szükségességét. Mert végtére is, ki akar olyan lenni, mint az apja? Ha az az apa felelőtlen, nemtörődöm. Szórakozott, adrenalin-függő. Karrierista, élvhajhász. Feledékeny, egoista. És nem mellesleg legkevésbé se apa…
Nem én választottam ezt az életet, ő választott engem –szokták mondani. Egészen pökhendinek és önmagában véve nevetségesnek is hat, de ha jobban belegondolunk –márpedig nem árt nem felületesen elsiklani bizonyos kijelentések felett-, néhány esetben valójában van igaz jelentéstartalma. Hiszen a körülmények formálták az életemet. Azok a körülmények, amik rajtam túlmutattak, amiket nem én irányítottam, amiért én nem vállaltam felelősséget. A későbbiekben ezek szülték a rossz döntések sorozatát, azokat a választásaimat, amik valóban az én lelkem terhére vannak írva, és amik tovább erősítették a közmédiában betöltött szerepemet. Bárhogyan is próbáltam tiltakozni ellene, a nevem szorosan összefügg az apáméval… csak éppen arra nem terjedt ki az emberek figyelme, hogy az apámé is az enyémmel. Felelősséget vállal minden tettemért. A vére vagyok, ötven százalékban írható az ő neve mellé az a bűn, amit azzal hoztak létre, hogy engem erre a világra teremtettek. Az, amit én követek el az, bármennyire is tűnjék primitív gondolatnak, az lényegében az ő tette is. Így működik a média. Hiszen hogyan kezdődik a nyerő szalagcím? „A világhírű gitáros, Ace Lone fia…”. És máris egy újabb csorbát szenved apa hírneve.
Jobban hasonlítok rá, mint azt remélni mertem volna… elvégre a nagymama ódákat tud zengeni arról, hogy milyen züllött volt az apám fiatalkora. Amikor az ablaka elé nyúló fára kapaszkodva lógott ki az éjszaka közepén, majd hajnalban maga által körülményesnek és halknak hitt, alapjaiban véve a porcelánbolti elefánt afférjára emlékeztető robajjal tért haza. Az érzés egyáltalán nem idegen… én azonban nem titkolom egy percig se, hogy merre megyek, mit csinálok- se most, se a múltban, fiatal tizenéves fejjel. Mit számít nekem a nagyanyám felelősségre vonása? Soha nem számított, most se fog…
Most, amikor a heves ellenkezésemmel szembemenően pezsdíti fel a véremet az ütemes zene, a futtában legurított feles, majd a rá kortyolt sör. A megannyi parfüm keltette borzalmasan édes egyveleg, ami a szabadlevegő ellenére is szinte rózsaszín gomolyagként kering felettünk. A medence felől érkező csobbanások, hangos sikolyok, öblös rikkantások. A felelőtlenül kezelt bikini-ügyletek… A nálamnál fiatalabb –bár jobban belegondolva, itt ki nem fiatalabb nálam?- srácok köréből kipárolgó intenzív fűszag, ami akaratlanul is megkaparintja egy pár pillanatra a figyelmemet, így, mint egy drogkereső kopó fordítom utánuk a fejemet. Egészen addig, míg el nem érjük azt a társaságot, kinek egyik kirívó tagjára Mikey hosszú idők óta csorgatja a nyálát, magának se ismerve be azt, hogy, bár 10/10-esnek tartja az egyéjszakásaikat, bizony többet érez a szőke kis libája iránt. Hiúbb ember ő annál… hiszen tudja, hogy kis túlzással, de bárkit az ujjai köré fonhatja- legalábbis ez az ő álláspontja, ami mögé teljes vállszélességgel beállt, megpróbálva igazolni azt. Én a magam részéről vonakodok efelől, de, bár kifejezetten szeretem letörni a szarvát, ebben az esetben még nem sikerült a lelkére beszélni.
A kettősük nem kaparintja meg pár pillanatnál tovább a figyelmemet, mely idő alatt lemondó sóhajjal ingatom a fejemet, véleményemet fejezve ki ezzel Mikey hátának, pont, mintha azon szemek volnának, és megbizonyosodhatnának arról, helytelenítem amit csinál. Annak ellenére is, hogy én egy pillanattal nem vagyok jobb nála, sőt!... Hiszen kifejezetten szemérmetlenül vagyok átallott végignézni a választékon, annak ellenére is, hogy már a legelején tudom, hogy ki fogja megnyerni a figyelmemet. A hosszú, már-már fekete haj, a mélybarna szempár, a kerekded arcvonások, és azok a dús ajkak… a veszettül formás lábakról meg már aztán ne is beszéljünk. Kinek kellenek a szőke-kékszemű pipik, ha az egzotikus szépségek között ilyen letaglózó példányokat talál az ember?
Az időközben újból, bár nem szánt szándékkal bezsákmányolt tequila-t a kör közepébe emelve a már –nevetséges és szükségtelen- koccintásra sorakozó poharak közé biccentek az „egészségünkre!” felharsanást követően, ami után rögvest csúszik is le a torkomon a nyelőcsövemet felmaró ital. Grimaszolva szisszenek, noha ha valakinek, akkor nekem nem idegen az érzés…
- És… hogy van ez? –kezdek bele derült égből villámcsapásként a kérdésembe a jobbomon lévő lány felé fordulva. – Él tanuló, sportoló, a szülők büszkesége, az iskola reménysége, a díj-mágnes… -sorolom fel ujjamon is számon tartva az érdemeit. – Ki hitte volna, hogy maga a megtestesült tökély is tiszteletét teszi egy ilyen „hátsókerti-bulin”, nem pedig az elittel szórakozik? –akár még bóknak, vagy egy piszok béna csajozós dumának is értelmezhetnénk a szavaimat, hogyha az egészen pimasznak tetsző mosolyom nem bujkálna ott a szám szélén. Mintha a féltékenység egy halovány szikrája ütötte volna a fejét… Ha már szikra!... Zsebembe túrva rántom elő az ezüst tárcát, előhúzva belőle egyet a katonásan sorakozó cigik közül. Egy pillanatnyi gondolkodást követően nyújtom egy uszkve egy centivel közelebb az időközben szemköztivé avanzsált beszélgetőpartnerem felé.
- Na? –biccentek felé érdeklődő csillogással a szememben, ugyanakkor szűnni nem akaró mosollyal, míg az általam kiszemeltet már ajkaim közé tűzöm, hogy alágyújtva mélyet szívjak belőle első slukk gyanánt.

Kobe & Isa

Előfordult már máskor is, hogy a barátnőim úgy rángattak bele egy-egy buliba, hogy semmi kedvem nem volt kimozdulni otthonról. Biztosan mással is megesett már, hogy épp nem volt hangulata a hangosan dübörgő zenéhez, a társasághoz, a kiáltozáshoz, vagy éppen ahhoz, hogy a másnapot fejfájósan töltse. Mégis az ilyen esték bizonyulnak a legjobbnak, ha másnap a fejfájás és egy nagy bögre fekete kávé mellett visszatekintünk rájuk. Mert az univerzum valamilyen a tudósok által meg nem magyarázott csodája folytán a legváratlanabb pillanatokban történnek velünk a legjobb dolgok.
Nem állítanám száz százalékos bizonyossággal, hogy nem volt kedvem a ma esti bulihoz és ahhoz, hogy a barátnőim és az iskolatársaim társaságában múlassam az időt. Mégiscsak az év végéről van szó és ahogyan közelítünk ahhoz, hogy a születésnapi tortáinkon a kettes vegye át az első helyet, a nyár emléke egyre inkább a fesztiválok zsúfoltságával és a poharakból mellé löttyenő italokkal kapcsolódik össze, semmint a fagyizóba való sétálással és azzal, hogy könyörgünk a szüleinknek, hogy olyan helyre menjünk nyaralni, amit mi választottunk. Ha az élet annyi, amennyit beletöltünk, akkor a ma este tele lesz tequilával. Tudom, hogy a szüleim - különösen az apám, aki néha a második edzőmnek érzi magát - nem örülnének neki, hogy hajnalig semmi mással nem töltöm az időmet, csak hogy a barátaimmal iszogatok, de nagy szerencse, hogy túl elfoglaltak a Marquina márkanév fényezésével, hogy ne vegyék észre merre járnak a csemetéik.
Sosem tagadtam, hogy maximalista vagyok, sőt egyenesen perfekcionista. Ha valamit elkezdek, az nem lehet kevesebb száztíz százaléknál. Jól tanulok, élvezem a sportot és a médiahírnevem is egészen makulátlanra sikeredett idén. "Mert egy Marquina mindig a maximumot nyújtja." Egész életemben elvárták tőlem, hogy feleljek meg a családi névnek és ne a részvétel öröméért járjak a buta versenyekre, hanem hogy a hétvégi kerti partikon a Hamptonsban legyen mit mutogatni a tehetős barátoknak és az ismerősöknek, akik szívélyesen köszönnek érkezéskor, nekem pedig fogalmam sincs láttam-e már őket valaha egyáltalán.
Olykor unalmassá válik az iskola túlbuzgó jókislányának lenni, csak mert az évek alatt belém lett kódolva, hogyan kell viselkednem. Attól még néha ugyanannyira szeretnék ellógni egy órát; ugyanúgy élvezem, ha az estét egy buliban tölthetem a barátaimmal és a harmadik pohár tequila után még az is megfordul a fejemben, hogy a cipőmet lerúgva hajnalig tudnék táncolni. Mert bár emberekkel vagyok körülvéve, mégsem kell tökéletesnek mutatnom magam, nem kell azzal foglalkoznom, hogy mennyire gyűrődik össze a dizájner ruhám, ha sokáig ülök benne, vagy hogy valamelyik sporttehetség totál ismeretlen tini fiára még nem mosolyogtam rá. Itt ha becsukom a szemeimet, gondolhatok arra, hogy nem vesztegettem el a legjobb éveimet arra, hogy egy olyan képet fényezzek magamról a külvilág számára, ami húsz év múlva talán már senkinek nem fog számítani. Ha szárnyra is kel néhány pletyka velem kapcsolatban, legalább elmondhatom, hogy én legalább csupa élvezettel töltöttem tele az életem.
- Skye, kérek a citromból! - szólok rá barátnőmre, mielőtt túl messze kerülne tőlem az említett gyümölcs. Aminek az eredetét csak akkor kérdőjelezném meg, ha nem látnám hogyan villanyozódik fel Jennie, amikor meglátja Mikey-t. Mosolyogva rázom a fejem, ahogyan a többiekkel együtt emelem magasba a poharam: - Egészségünkre! - már-már kántálásnak hat a társaságunk morajlása, mégis nevetségesen jól esik a részének lenni. Ellenben a torkomat végigmaró ital a hozzá párosuló savanyú citrom ízével fele annyira sem mondható jó érzésnek. De azt is tudom, hogy a klasszikus só-tequila-citrom és nyal-iszik-harap trióval képtelen lennék magában legurítani. Az olyan lenne, mintha tetoválószalonba csak körülnézni mennél.
- Hm? - csúszik ki belőlem akaratlanul is az első reakció, amikor megüti a fülemet a mellettem helyet foglaló srác mély hangja. A vállam mögé söpröm szögegyenes hajam mialatt a szemöldököm egyre inkább a homlokom közepére kívánkozik. - Nos, a rossz szokások nehezen kopnak - nevetem el magamat, a magam igazává ferdítve a régi mondást. - Hiába vagyok mindaz, amit felsoroltál, ha nem nyeltem le úgy a karót, mint az elitek. - Vágok vissza élvezettel, a pimasz mosolyát figyelve, amit a másodperc tört részéig zsigerből le akarok törölni onnan. De ha más oldaláról közelítem meg a szavait, talán még bóknak is tekinthetem, hogy címlaplányként olyannak jövök le, amilyennek a szüleim akarnak látni. - Remélem nem rontom el a ma esti szórakozásod, csak mert itt vagyok... - Pillantásom kérdőn függesztem az arcára, a szavaim csípősségéből azonban sokat elvesz az arcomra lassan kiülő csalóka mosoly.
Köszönhetően a tíz percen belül elfogyasztott tequila felesek átlagának, alig hervad az arcomról a mosoly, amikor megrázom a fejem. - Nem, köszönöm. Nem dohányzom. - Más szülők szexuális felvilágosítást tartanak a gyerekeiknek, az enyéim a legfrissebb kutatásokkal bombáznak a vasárnapi ebédnél a dohányzás tüdőkapacitásra gyakorolt hatásairól. Talán ennyi időbe telt, hogy megkapjam az 'unalmas' bélyeget a homlokomra, de nem érdekel. Vannak dolgok, amik azért válnak vonzóvá, mert tiltva vannak és vannak olyanok is, amikről pontosan tudjuk mennyire veszélyesek és tartjuk is tőlük a távolságot.

Isa & Kobe ☾

Mi vagyunk az a generáció, akikre a náluknál öregebbek ferde szemmel néznek. Akik megvétózzák minden döntésünket, akik minden további nélkül elkönyvelnek minket üresfejű bagázsnak, szimplán azért, mert nem értik meg bizonyos indítékainkat. Nem különösebben törődnek azzal az elhanyagolhatatlan ténnyel, hogy ők is voltak fiatalok, és bizonyára ők se úgy vezették le a tanév végével felszabaduló energiáikat, hogy egyet léptek jobbra, majd egyet balra, narancs dzsúszt kortyolgattak, majd a tízórai takarodót betartva mind szépen elandalogtak a tett helyszínéről kilenc óra magasságában. Még annak ellenére se tudják tagadni, hogy bizony nagy erőkkel kívánják fenntartani a patyolat tiszta lelkük látszatát, szimplán azért, mert „nincsen rá bizonyítékotok!”. Nem, valóban nincs azokon az alkalomadtán hangoztatott véleményeken túl, miszerint „nehogy azt higgyétek, hogy a ti korosztályotok találta fel a szórakozást!”. Tele vannak ellentmondásokkal, és maguk se látják az irreális gondolataik kifejezése közben támadt zavarokat…
Sok mindenben vitatható a náluknál idősebbek vélekedése irányunkba. A szabadszájúságunk, a lázadásunk nem imponál számukra, a rendbontást nem tűrik, az újító gondolatainkat baromságnak találják, és összességében: mi vagyunk azok, akiktől a középkorú szülők féltik a kisebb gyerekeiket, akiktől az idős nagyszülők óvni akarják a még romlatlan unokáikat. Nem mondom, csinálják, de közel se olyan biztos, hogy a kései tízesekkel, korai húszasokkal van a probléma. Nem állítom, hogy a világ van mi ellenünk, de… nos, voltaképpen ténylegesen lehetnének egy kicsit megértőbbek és empatikusabbak.
És, hogy mire fel a gondolatmenet? Egészen egyszerű: sok, piszok sok ilyen, és ehhez hasonló buli aktív résztvevőjeként már-már veteránnak számítok a témában. Tudom, hogy mindaz, ami látványként a szemünk elé tárul, az csak a jéghegy csúcsa. Hogy innen bizony csak lejjebb van, és elérkezik majd az a mélység, amit a kertváros nyugodtságát firtató idősebb tagok már nem fognak könnyűszerrel elfogadni, szimplán megadva nekünk a lehetőséget arra, hogy ezt a kiérdemelt napot, amikor is felvezethetjük a nyarat, úgy istenesen kiélvezhessük.
Viszont még csönd van: már ami a szomszédságot illeti. Itt javában lüktet a hangszórókból a zene, a mélynyomók felkavarják a port a földön, ahogy a membrán ütemesen továbbítja a ritmust, amire a társaság túlnyomó része felhevült táncot jár. Érzem az alkohollal, de túlnyomórészt nikotinnal dúsított véremben doboló metrumot, de közel se ittam még eleget ahhoz, hogy ezt hasonló, kitörő örömmel értékeljem, mint a mozgáskultúrájukat megzabolázni képtelen iskolatársak. Kell még a tequilara rákortyolt sör ahhoz, hogy a rövid okozta égő érzést a nyelőcsövemben egy-két krahácsolást követően rendezni tudjam ilyen-olyan formában. Ellenben a gondolataimmal, amik önként szöknek ki a számon az újonnan szerzett társaságunk legszebb hölgytagja irányába. Talán elmondhatom, hogy soha, még csak egy szia-t se böktünk a másiknak. Nagy létszámú iskola, mondhatnánk… Ellenben az elit nem képviselteti olyan nagy számban magát, hogy ne lett volna szerencsénk egy nap akár egyszer megpillantani a másikat a folyosón. Mert bizony így történt, és minden alkalommal megfordultam utána, hogy ne csak elölről, ellenben hátulról is megbizonyosodhassak az általam önként kikiáltott szépségideál fenntartójának páratlan szépségéről. Az a test, azok az idomok mondhatni nem evilágiak… viszont a szemének csillogása is kifejezetten megkapó, még ha csak a folyamatosan pumpált füsttől és az alkoholtól is világlik olyan veszettül.
- Áh! –bólintom akaratlanul is valamiféle flegmatikus hangszínt kölcsönözve a röptémnek. – Valóban? –kérdezek vissza kérdőn vonva össze a szemöldököm, nem állva meg, hogy ne pillantsak végig rajta tetőtől talpig… majd ugyanúgy visszafelé is, noha legutolsóként újból szemébe révedve vonok ajkaimra hanyag mosolyt. – Általában nem ezt szokták rólad cikkezni... Meg hát ugye a családi viszonylatok… –ismerem be ezáltal azt, hogy bizony nem vagyok egy azok közül, akik érdektelenül görgetnek tovább, hogyha a facebookon lavírozva szembejön velük egy róla szóló apró hír. És bizonyára nekem kéne azon személynek lennem, aki megértően simítja a vállára a kezét, mondván, hogy „átérzem”… mert ugye én se az vagyok, aminek a lapok hoznak le. Bár!... ha jobban belegondolok, valahányad részt mégis.
- Az enyémet? –rosszallón ráncolva homlokomat simítom mellkasomra tenyeremet, nyomatékosítva a kérdésem élét. – Legkevésbé se! Annál is okot adtál arra, hogy maradjak –kihívó mosollyal ugráltatom meg szemöldökömet. – Már csak olyan tekintetben is, hogy szemtanúja lehessek annak, a te értelmezésedben mit is jelent az, hogy „nem nyeltem le úgy a karót, mint az elitek”, és mégis hogy bulizik egy elitből szalasztott rebellis –legalábbis az ő környezetében valószínűleg annak számíthat, amiért nem milliárdokat érő ruhakölteményben vonaglik apránként szürcsölgetve az éppen kézhez kapott méregdrága pezsgőjét. És, hogy mi a legviccesebb? A magunk módján mi mind, akik abba az iskolába járunk, elitek vagyunk… ki-ki a maga családja tekintetében. Még én is… noha nem a kirívó, szenátori apukával és ügyvéd anyukával rendelkező értelemben, ellenben Ace Lone a rock világ legnagyobb elitje, a „krém krémje”.  Nem hangzik nagy tisztségnek, de nagyobb felelősséggel jár, mint azt annak idején remélni mertem volna.
- Áh, tényleg! –fejemhez kapva, pimaszkodó vigyorral mutatok rá végül, jelezvén, hogy megértettem, minek is köszönhetem a nemleges választ, és ezt sűrű karcsapásokkal is prezentálom. - … ugyebár… -tűzöm még hozzá megrántva a vállamat amolyan „te tudod” jelentést kölcsönözve ennek a mozdulatnak, míg feje mellett fújom el az első slukkból maradt füstöt, szemérmetlenül tartva rajta a szememet.
- Na, mi van itt?! –szakad a nyakamba Mikey diadalittas vigyorral célozgatva a meglehetősen irreálisnak tetsző kettősünkre. – Nem iszunk még egyet inkább? –a hangjából kiszűrődő lelkesedés alapvetően már elhinti bennem a tudatot, hogy amíg háttal voltam neki, bizonyára nem az általam is látott tequila-t fogyasztotta el utolsók közt. Én viszont addig nem cselekszem, míg a kedves szinkronúszó kisasszony nem dönt. Mert ugyebár mit mondtam az előbb? Piszok kíváncsi vagyok, hogy bulizik egy elitből szalasztott rebellis…

Kobe & Isa

Ha egy csapat gimnazistára lenne bízva a feladat, hogy keressenek bármilyen helytálló indokot arra, hogy egy adott este miért is lenne érdemes összegyűlni a haverokkal egy buli vagy iszogatás erejéig, körülbelül harminc másodpercen belül megoldásra kerülne a feladat. És még válogathatnánk is a megoldásokból. Születésnapja volt valakinek a társaságból? Buli. Véget ért a tanév? Buli. Nincsenek otthon a szülők? Buli, buli, buli! A jelenlévők fele talán csak élvezi, hogy a kora ellenére már bőven végigpróbálgatta a felszolgálásra került rövid italokat, mert bár a zene ütemére mozgó testek kilencvenkilenc százaléka magánsuliba jár és a szüleik teszik ki a manhattani elit krémjét, ilyenkor, az otthonuktól távol mindenkiből kitör a túlbuzgó fiatalság. A kalandvágy, amit olykor az első buli, az első füves cigi, vagy illuminált állapotban való hajnali hazatalálás jelent. Akár hisz benne valaki, akár nem, az ilyen estéken elég meghallani az utca végéről a zene dübörgését, máris átjárna az embert az energia, a felszabadultság érzése, mert nincs aki visszafogjon bennünket, egyedül a saját lelkiismeretünk és józanságunk - amelyekről minden újabb feles legurításával feledkezünk meg szép lassan.
Az ilyen esték alkalmával születnek azonban a legjobb pletykák is. Mindig akad egy két szemfüles a társaságban, aki olyan párost lát lelépni ideje korán, akikre senki nem számítana. Meg persze ott van a barátnőm Jennie is, akiről már azelőtt tudja mindenki, hogy kivel fog eltűnni, mielőtt az illető megérkezne, mert be nem áll a szája róla, hiába állítja barátnőm vehemensen, hogy köztük ugyan nincs semmi különleges. Csak szórakozás. Mint ahogyan tizennyolc, közel húsz évesen szórakozásnak tűnhet az egész élet. Könnyen kerülünk úgy bajba, ha tudjuk, hogy a szüleink néhány telefonhívással képesek eltüntetni a nyomokat utánunk. Egy-egy alkoholgőzös éjszakát könnyedén kivált, ha egy héttel később újra a címlapokon virítasz, mert önkénteskedtél valahol. Legalábbis az én szüleim megoldják ennyivel. Volt már olyan tagja is a társaságnak, aki egy bulit követően el lett tiltva a hasonló bohóságoktól, csak mert valami érthetetlen oknál fogva rontotta volna a családja hírnevét, ha a beígért éjjel tizenegy helyett rendszeresen hajnal háromkor ér haza. Pedig barátunk épp azon az estén bizonyult született tehetségnek abban, hogy kézen állva igya a sört.
Sokkal nagyobb híve vagyok annak, hogy ha már hibát követek el, legyen lehetőségem a sajátjaimból tanulni, ne pedig más mondja meg nekem, hogy mit próbálhatok ki és mit nem. Hogy tanulok-e az első alkalommal, azt mindig az adott hiba dönti el. A holnapi fejfájás fantomja már ott van a fejemben, mégsem parancsolok megálljt magamnak. Hogy a társaság hirtelen vérfrissítése, vagy a már elfogyasztott alkohol miatt, azt magam sem tudnám jelenleg eldönteni. Szeretném azt hinni, hogy sokkal inkább a kettő valamiféle keveréke, mintsem tisztán egyik, vagy másik tényező.
- Miért, talán Te szeretnél lenni, a legközelebbi cikkben a "közeli forrás"? - kihívó pillantásom rá szegezem, még azt is végignézem, ahogyan végigmér engem és bár talán szemei pusztán kósza hóbortból futnak végig rajtam, a gondolataim mégis sok lóerős motorként indulnak száguldásnak. Hiszen iskolatársaknak könnyű szerrel vallhatjuk magunkat, de attól többnek semmiképp. Azt sem állítanám teljes meggyőződéssel, hogy egyáltalán köszönőviszonyban lennénk. Jennie és Mikey viharos kapcsolatának elszenvedői vagyunk csupán, hiszen - feltételezem - legjobb barátként funkcionálunk a sok évados tinédzserdrámájuk két végletén. - Mit is cikkeznek rólam? - mosoly költözik az arcomra, ahogyan szavai egyre inkább felkeltik az érdeklődésem, én pedig izgatottságomban hirtelen előrébb is hajolok. - A családom híres, de meghalnék az unalomtól, ha a szüleim életét kellene utánoznom - rántom meg a vállamat lazán, mintha nem jelentene olykor teljes "életközepi" válságot az, hogy tényleg a sportból akarok-e karriert csinálni, apám után szabadon.
- Azt hittem a hozzám hasonló jókislányok körében csak unatkoznál. - Szavaim gátlástalanok, szemeimmel pedig olyan nyíltan fürkészem az arcát, hogy már-már én magam is belepirulok. - Talán olyan nehéz elhinni, hogy ugyanannyira élvezek néha kiskutyákkal játszani egy menhelyen és undorító mennyiségű tequilát fogyasztani a barátnőimmel, valaki félig ismeretlennek a hátsókertjében? - teszem fel a kérdést, miközben halk, de annál jókedvűbb nevetés hagyja el a számat. - Csak egyszer hagyj ki egy bulit a hajnali edzésed miatt, és hallgasd aztán három hétig a barátaidtól, hogy mit hagytál ki... Fogadok Te sem akarnál aztán kimaradni a jóból. És mint mondtam, a rossz szokások... - mosolyom ugyan előbb rá villantom, a mondandómat mégis úgy fejezem be, hogy az éppen emlegetett barátaimon pillantok végig, akik körülöttünk cseverésznek.
A még mindig veszettül száguldó gondolataimban már éppen kezdem úgy érezni, hogy kész, itt a vége, hivatalosan is unalmassá váltam egy újabb ember szemében, csak mert visszautasítottam egy cigit, nemleges válaszomra adott reakciójára azonban kis híján majdnem hangosan felnevetek. Erősen az ajkamba kell harapnom, hogy mégse így történjen és még így is megengedek magamnak egy széles vigyort. - Ha már választhatok, inkább más dolgok függője leszek. - jegyzem meg nyugodt jókedvvel, s közben a mozgolódásban előre csúszott tincseimet most egy mozdulattal a hátamra söpröm.
A jó pár perce emlegetett szamár, mármint Mikey olyan hirtelenséggel és lendülettel bukkan fel, hogy el kell gondolkodnom, egyáltalán honnan tántorgott ide, ha az előbb, amikor együtt ittunk, még csak valahol Jennie körül legyeskedett. A kérdését azonban színtiszta felhívás keringőre, én pedig hirtelen érzek magamban annyi csalafintaságot, hogy meg akarjam próbálni letörölni a pimaszságot beszélgetőpartnerem arcáról.
A tequilás üvegért intek, amit valaki a túloldalról elém is tol, én pedig kegyes, na meg ideiglenes csaposként teletöltöm a srácok poharát. - Túl későn jöttetek, rettenetesen le vagytok maradva tőlünk. - magyarázom jókedvűen, a vétkes mosolyt pedig le sem lehetne hagyni az arcomról. - Úgyhogy ideje behozni! - angyali pillantást villantok kettőjükre, arról viszont nem feledkezem meg, hogy az üveget nem szabad elengednem, amíg ki nem ürül a poharuk. - Egészség!