- Remélem nem akarsz egész este alma levelet inni! - vonja fel szemöldökét Amanda, én meg nem igazán értem, hogy mit számít az, hogy mi van épp a poharamba. Épp egy lánybúcsún vagyunk, ez az egyedüli ok amivel el tudtak rángatni egy ilyen helyre, mert egyébként nem nagyon szeretem a dübörgő zenét, sem a hemzsegő emberek, az alkoholról meg annak fogyasztásáról pedig jobb nem is beszélni. Kicsit úgy érzem, mintha ki nőttem volna az ehhez hasonló felhajtásokból, pedig nemsokára az én lánybúcsum lesz az, amin ilyen szépen majd össze gyűlünk. Nem mintha vágynék rá, de az a pár barátnőm aki van már előre figyelmeztettek, hogy felejthetetlen élményben lesz részem, és ha bele gondolok a köztem és köztük lővő hatalmas külömbségekbe, akkor azt hiszem, hogy van mitől tartanom.
- Miér? Mi a baj az almalével? Egészséges. Meg helyén marad tőle az eszem. - mentegetem magam végül, mert ha körbe nézek az asztalunkon, akkor biza a laza italommal simán kitűnők a társaságukból. Néhányan valami fura színű koktélt iszogatnak, mások tequilát és olyan is akad, aki a whisky mellett döntött, habár szerintem az eléggé férfias ital. Csakúgy mint a sör. Sosem értettem, hogy valaki nő létére, hogyan tudja úgy fogni a sörös üveget, mintha az olyan jól illene oda. Egy férfi látványa is elég csúnya, ha az nem józan, de a részeg nőknél csúnyább aligha létezhet. A húgom szerint unalmas és besavanyodott az életem, szerintem pedig nem kell mindenkit a kalandvágy hajtania. Egyszer mindenki ki nő a lázadásból és be nő a feje lágya majd Lilynek is, bár valamiért engem az a lázadó korszak kikerült, mert az egyetemista éveim alatt sem igazán vonzottak sem az ilyen helyek, sem pedig a vagánykodás. Ennek minden bizonnyal az lehet az oka, hogy Lisant annyira fiatalon ismertem meg és rövid időn belül annyira bebizonyosodott, hogy tökéletesek vagyunk egymás számára, hogy nem volt időm azzal foglalkozni, hogy éljem az igazi fiatalokhoz méltó életemet. És ez így volt rendjén, én egy percet sem bánok az életemből, amit a boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatunkba fektettem. Csak valamiért egyre jobban félek a közelgő esküvőnk miatt, és minél közelebb kerülünk a kitűzött dátumhoz, én annál jobban elbizonytalanodok. A házasság egy darab papír. Mindenképp szükség van arra? Igen.. a családjaink szerint is itt az ideje megpecsételnünk a szerelmünket.
- Semmi baj nem lenne vele, ha mondjuk délután lenne és kaja szünetben ki ugranánk a közeli cukrázdába. Deb, drágám... ez egy szórkozóhely... ide az emberek kikapcsolódni járnak. - esküszöm kínomba még el is nevetem magam. Most vagy én öregedtem meg időnap előtt, vagy ők nem képesek fel nőni, de mindképp felért egy fejmosással az, amit Amanda mondott. Bár nem értem, hogy miért csak alkohollal lehet szórakozni igazából. Végül megadóan sóhajtok egyet, védekezve emelem fel kezeimet, és felállok a helyemről, hogy a barátnőimhez méltóan szerezzek magamnak valami alkoholosat. Egy pohár talán nekem sem árt meg. A pult felé haladva próbálom kikerülni a táncoló embereket, közbe oda bökök egy egy bocsit, majd megkönnyebbülve állok meg végül a pult előtt. Határozottan nem nekem valóak az ilyen helyek.
- Egy Gin-tonicot. - hajolok kicsit át a pulton és kénytelen vagyok kiabálni is a mögötte álló lánynak, mert olyan hangosan dübörög a zene, hogy a saját gondolataimat sem igazán hallom. Oldalra fordítva a fejem azonban, megpillantom Riccardot az egyik bár széken ülve, és hát nem szokásom férfiak társaságát keresni igazából, de Őt a kórházból ismerem, szóval bunkóság lenne kikerülni. - Legyen kettő. - fordulok ismét a lány felé, aki bólint, majd elém rakja mindkét poharat, én pedig az egyiket át csúsztatom a kollégám elé. Kicsit jól fog esni ki szellőztetni a fejemet mindattól, amivel a lányok megtöltötték. Még, hogy nem érezheti jól magát az ember alkohol nélkül...
- Remélem nem zavarlak. Azt hiszem, hogy egy kicsit megmenthetnél. - nevetem el magam, majd vissza pillantok az innen nem túl messze lévő asztalunk felé is, bár szemmel láthatóan mindenki jól el van nélkülem is. - Nagyon nehéz egyedüli józanként lenni egy társaságban. - forgatom meg szemeimet miközben Ric felé fordulok ismét és próbálom felmérni azt, hogy ő milyen állapotban van jelenleg. Remélem, hogy jobban bírja az iszogatást, mint a barátnőim.

Sosem voltam igazán az a bulizós fajta és egyáltalán nem azért, mert Lisandro bármit is meg akart volna tiltani, sőt soha nem kételekdett bennem, ahogyan én sem Ő benne. Mégis valahogy távol álltak tőlem az ilyen fajta szórakozások. Mindig jobban le kötöttek a könyvek, a tanulás és az, hogy ha akad egy kis szabad időm, azt a vőlegényemmel kettesben töltsem. Néha persze össze járunk a barátainkkal, de az teljesen más, és mostanában egyre ritkább. Mindketten többet és többet vállalunk magunkra, ami miatt még kevesebb időnk van egymásra, néha olyan, mintha szándékosan akarnám ellenkezőleg csinálni vele a váltásomat, bár igyekszem azzal magyarázni ezt saját magamnak, hogy csak véletlenül jön ki így a lépés. Nehéz lenne megmagyarázni, hogy sokszor mi is az, ami kavarog az elmémben, de olyan, mintha rá untam volna a szürke hétköznapjaimra, és vágynék valami újra és felejthetetlenre. Máskor pedig teljesen meg vagyok elégedve az életemmel és azt érzem, hogy készen állok arra, hogy elkötelezzem magam annak a férfinak az oldalán, aki az egész fiatalságomat jelentette. Bár nem terveztem ma alkoholt inni, mert csak ritka és különleges eseményekkor szoktam és azt is általában akkor, ha Lisandro is velem van, de mivel idegesít már a barátnőim unszolása úgy vagyok vele, hogy egy pohárka miatt talán nem dől össze a világ. Ők is elégedettek lesznek, és talán az én kedvemet is meghozza ezekhez az idegesítő zenékhez, valljuk be, hogy nem teljesen az én ízlésemnek vannak azok vállogatva, de nyílván nem járhatnak mindenki kedvében. Majd megpróbálok én alkalmazkodni, bár azt kizártnak tartom, hogy a táncolók közé csatlakozzak. Nem is értem, hogyan lehet ezekre a zenékre táncolni.
Kicsit meglepődök azon, hogy Roiccardo is itt van, valahogy mindig furcsa a munkatársaimat máshol látnom, mint a kórház, de mivel nem vagyok olyan, aki ki kerülne bárkit is, hát gondoltam, hogy nagy baj nem lehet abból, ha együtt iszunk Gin-tonicot, Lisan úgysem haragudna meg miatta, hiszen bízunk egymásban. Talán Ő is épp annyira meglepődik, mint én, de jelenleg mindenképp jobb társaságnak tűnik, mint a már jócskán ittas állapotban lévő barátnőim.
- Épp egy lánybúcsún vagyok. De sajnos minél többet isznak, annál elviselhetetlenebbek. - magyarázom, mert természetesen nem szó szerint értem azt, hogy megmentésre szorulnék, de azért mégis. - Szóval ha fel tűnik bárkinek is a hiányom, akkor valamit találj ki, hogy ne kelljen vissza mennem hozzuk! - ezt amint ki mondom egy kicsit meg is bánom, mert pontosan tudom, hogy mennyire rosszak az emberek és még csak az hiányozna, hogy bármit is félre értsenek és a hírem hamarabb haz érjen, mint én magam. Mondjuk semmi rossz nincs abban, hogy koccintok egyet a munkatársammal, így hát amint össze koccan a poharunk, bele is iszok az italomba, egy mutrát vágva rögtön azután, mert hát igen... nem véletlenül nem szeretem az alkoholt. Mondjuk ez még annyira nem is erős, de egy pohár bőségesen elég belőle.
- Minden rendeben. Egyre jobban szeretem azt, amit csinálok. Azt szokták mondani, hogy az ember akkor teljes, ha azt csinálhatja, amit szeret, és amihez ért. Én pedig imádom a gyerekeket. - tudom, hogy szeretné, ha át pártolnék inkább hozzuk, de sajnos még mindig nem érzem úgy, hogy fel szeretném adni mindazt, amiről álmodtam. A gyerekek a gyengéim, és épp ezért sem hiszem, hogy meggondolnám magam valaha is. - Egyébként csak úgy ide pofátlankodtam, meg sem kérdeztem, hogy nem-e esetleg te is társaságban vagy, vagy vársz valakire. Nem szeretnélek zavarni. - rögtön a szavaim kimondása után iszok egy újabbat az italomból, és  azt hiszem, hogy sejtheti, hogy ez csak egy amolyan figyelem elterelés akar lenni a részemről, hogy megelőzzem azt, hogy ismét megpróbáljon másfelé csalogatni. Az a baj, hogy annyira rosszul érint mindig, ha valakinek nemet  kell mondanom. De az álmaimat nem adom fel semmiképp azért, hogy újakat szövögessek.

Igazából az annyira nem is lep meg, hogy Riccardot itt látom, valamiért simán ki nézem belőle, hogy ilyen helyeken vezesse le magából a fárdt gőzt. Sokkal nehezebben tudom elképzelni saját magam bármiféle szórakozóhelyen, bár a mai este egy olyan indokkal csaltak el ide, amiből még kibúvót sem igazán találtam. Sosem értettem igazából, hogy mi a lényege az ilyen felhajtásoknak az esküvők előtt, szerintem csak felesleges felhajtás az egész, de nem akartam én lenni az ünneprontó. Ahogyan a saját esküvőm előtt sem szeretnék én lenni az, aki el veszi mindenki jó kedvét csak azért, mert bele vagyok savanyodva a saját életembe. Bár minden porcikám vágyik arra, hogy a Lisandro felesége lehessek majd egyszer, de időközönte sikerül elbizonytalanodnom mégis. Hiába alkotunk már 10 éve egy párt, még mindig úgy gondolom, hogy a közelgő esküvőnkre bőven van időnk. Néha így érzem legalábbis, máskor például amikor valami újabb meglepetéssel és kedvességgel rukkol elő, akkor meg nálam boldogabb talán nem is létezhet a világon, és bizony mégis csak akarom lekötelezni magam még ennél is jobban. Kicsit olyan néha, mintha nem tudnám eldönteni, hogy mi is az, amit igazából szeretnék. Mosatnaában pedig sokkal figyelmesebb és bár mindig is a tenyerén hordozott, de mintha valami miatt most még inkább igyekezne elvarázsolni. Mintha csak érezné rajtam a bizonytalanságomat.
- Na ne már! Most csak ugratsz gondolom! Milyen menyasszony az olyan, aki egy idegen férfivel ébred? Remélem nem volt utána esküvő. - még bele gondolni sem tudnék olyasmibe, hogy hűtlen legyek Lisanhoz, még ha sokszor tudat alatt vágyok is néha arra, hogy valami egy kicsit más legyen az életemben. De mindig is amondója voltam, hogy inkább szakítsunk azelőtt a párunkkal, hogy azt meg akarnánk csalni. Azt hiszem, hogy ez egyedüli amit én magam sem tudnék megbocsájtani az, ha Lisant egy másik nővel kapnám rajta. Magamat meg...hát szintén nem tudnám elképzelni mással. Nincs Deborah Lissandro nélkül. Mindig ez a mondat lebeg előttem, hiszen egy olyan tökéletes képet festünk a külvilág felé, hogy kár lenne azt szét rombolni. Mindenki imád minket együtt. Egy kicsit zavarba jövök a saját kijelentésem miatt, mert azért akármit mégsem találhat ki azért, hogy megmentsen a fél részeg barátnőimtől, de neki meg úgy tűnik, hogy ez tetszik. Zavaromban megforgatom a szemeimet, de azért abban bízok, hogy a lányok el lesznek az én unalmas társaságom nélkül is, és nem kerül sor arra, hogy Ricnek kelljen valamit kitalálnia.  A beszélgetést viszont a jövőbeli terveinkről szívesen kikerülném, mert ezt már azt hiszem, hogy egyszer végig csináltuk. Amint közelebb bátorkodik hozzám, zavartan pillantok körbe, hogy valaki láthat-e, aki félre értheti ezt a helyzetet, holott lényegében semmi olyan nem történik, ami bűntetendő lehetne. De mégsem akarom, hogy bárki is aztán valami mást adjon elő Lisannak. Bár azt hiszem, hogy nem ülne fel egyébként sem alaptalan pletykáknak. Sosem volt köztünk ilyesmik miatt vita.
- Azt hittem, hogy ezt már megbeszéltük. - szólalok meg végül a tekintetét kerülve, mert valószínűleg ha tudná azt, hogy nem biztos, hogy valaha is lehet saját gyerekem, akkor megértené, hogy miért lelem örömömet abban, hogy kisbabák között lehetek leginkább. Arról nem is beszélve, hogy milyen sok időt, meg energiát fektetek az árvaházak látogatásába. A választott szakmámat pedig egyenesen imádom, máshol nem is igazán tudnám elképzelni magamat. Bár azt mintha sejtené, hogy valami izgalomra és újdonságra vágynék...
- Én el hiszem, hogy ez neked mennyire fontos lenne, és tudom, hogy szereted is, de én valahogy nem hiszem, hogy otthonosan tudnék mozogni azon a területen. - az igazság inkább az, hogy nem is gondolkodtam ilyesmin még sosem. Csak a gyerekek iránt érzett rajongásom miatt egyszerűen eldöntöttem, hogy a jövőben velük szeretnék foglalkozni és ennyi volt. Nem jutott eszembe az, hogy azon kívül még annyi sok minden mást is lehetne csinálni. Visszautasítani azonban egyenesen utálom az embereket, és ezt mindtha ő pontosan sejtené is. Megiszom a maradék italomat is, amitől össze is borzongok, de időt akartam nyerni, mielőtt elhamarkodott választ adnék. Az van, hogy mindig attól félek, hogy ha valakinek nemet mondok valamire, akkor az megharagszik rám. Nem szeretek rosszban lenni senkivel. - Egy hét. És ha nem fog tetszeni, akkor megígéred, hogy soha többé nem hozod fel ezt a témát! - még a mutató ujjamat is felemelem, bár még én magam sem tudom, hogy mi a fenéért bólintottam erre rá egyáltalán. Biztos vagyok abban, hogy ez nem fog tetszeni, annyira semmiképp sem, mint a gyerekeken segíteni akarás, de az az érzésem, hogy addig ezt úgysem fogja feladni, amíg nem adok esélyt arra, hogy ki próbáljam azt is. Van valami a mosolyában, aminek nehéz ellenállni, bár ezt a világ összes kincséért sem vallanám be, de teljesen másképpen néz ki, ha nincs rajta az orvosi köpenye. vagy csak megártott az ártatlan pohárka Gin-tonic. A pult felé pillantok, ahogy észre veszem, hogy int a pultos lánynak, majd vissza felé és a következő mondata miatt, zavaromban, még egy szemembe lógó kósza tincset a fülem mögé is rejtek, majd mindkét kezemmel az arcomhoz nyúlok, érzem, hogy bele vörösödök. Biztosan csak a meleg és alkohol keveréke egyszerre a ludas.
- Nyárára van tervben az esküvőnk... - szólalok meg végül, figyelve arra, hogy ne vegye észre a hangomból a bizonytalanságot és azt sem, hogy nem biztos, hogy épp egy esküvő lenne jelenleg a legfőbb vágyam. Lily olyan lelkesen tervezi a ruháinkat, a szüleim is várják, hogy a tökéletes vőlegényemmel ki mondjuk a boldogító igent, Lisandroval meg... hát nem beszélünk túl sűrűn az esküvőnkről. Azt hiszem ő is izgul. - Mindenki tudja, hogy házasodni készülök...kétlem, hogy bárkinek is eszébe jutna le csapni a kezéről. - vonom meg a vállam, bár egyébként ha ez így is lenne, azért az eszem a helyén szokott lenni.
- Na és neked van valakid egyébként? Lehet, hogy kapsz egy meghívót az esküvőnkre... jó lenne tudni, hogy egymagad jössz-e vagy valaki mással esetleg. - a pult felé pillantok, ahová már le is van téve a következő kör Gin-tonic, észre sem vettem, hogy mikor kerültek oda, de el fordulva Rictől nyúlok az egyik pohár után, felé emelem azt, majd iszok egy nagyobb kortyot belőle, az első pohár után már szinte kellemessé vált az íze is. Sokkal könnyebben csúszik, mint az előző. De ezzel aztán tényleg abba hagyom, mert már így is sokkal messzebb mentem, mint ahogyan az tőlem megszokott lenne.

Nem véletlen az, hogy nem igazán szeretem a lánybúcsukat, úgy gondolom, hogy az emberek csak a hagyomány kedvéért csapnak egy jó nagy bulit az esküvőjük előtt, na meg egy ilyen összejövetel tökéletes indok arra, hogy a barátnők úgy üljenek össze, hogy közben rosszul se érezzék amiatt magukat, hogy a párjaik nélkül vannak. Holott nagy valószínűséggel ilyenkor a vőlegény és azok barátai sem unatkoznak. Mégis elég durvának tartom azt, hogy épp az esküvő előtt annyira el vegye bárki eszét is az alkohol, vagy fene tudja mi, hogy más mellett ébredjen, mint aki mellett az illendő lenne. Kedvem pedig a sajátomhoz így még inkább nincs. Nem azért, mert ne bíznék magamban, vagy Lisandroban, csak valahogy engem ez így nem vonz. Szóval a lánybúcsum napját is szívesebben tölteném a vőlegényemmel, mint bárki mással.
- Szerintem az ilyen házasságok épp azok, amik tönkre is mennek rövid idő alatt. - úgy vélem, hogy ha valaki valakit igazán szeret, annyira, hogy képes is össze kötni az életét a másikkal, akkor ott nem férhet bele a hűtlenség semmilyen formában. Bár persze ez nekem mindegy is, én örülök, hogy sikerült találnom magamnak egy olyat társat, akivel tökéletesek vagyunk együtt, aki a lelkitársam és aki nélkül elképzelni sem tudnám az életem. Mint két egymásba illő puzzle darabka, akik egymás nélkül nem illenének be sehová máshova. A lány társaságomat elnézve viszont sokkal jobban örülök jelenleg annak, hogy Riccardo itt van, mert minden bizonnyal így kevesebb az esélye annak, hogy hasonló állapotba kerüljek, mint az ünneplő menyasszony és őt körülvevő lányok, akik között én is ott kéne bohóckodjak, de amíg nem tűnik fel senkinek a hiányom, addig csak örülni tudok. Kicsit csak akkor kezdem magam kellemetlenül érezni, amikor ismét felmerül az, hogy melyik osztályon kéne elhelyezkednem inkább. Bár korábban mikor szóba került köztünk ez a téma, könnyedén tudtam visszautasítani, de most ez annyira mégsem akar össze jönni, mert sajnos nem nagyon szeretek nemet mondani senkinek, pedig annyira biztos vagyok abban, hogy mi az, amit igazán szeretnék. A jelenlegi poziciómban pedig nagyon jól el vagyok, soha nem is fordult meg eddig a  fejemben, hogy talán valami újat is ki kéne próbálnom. Így történik meg végül az, hogy rá bólintok, hiszen annyira elszántnak tűnik, hogy tudom, úgysem fog békén hagyni addig. Egy hetet meg valahogy csak ki bírok, aztán utána békén hagy ezzel legalább. Az örömét látva azonban muszáj elnevetnem magam, mert olyan, mint valami kisgyerek, aki meg kap végre valamit, amit olyan régóta akar.
- Azért nagyon ne éld bele magad! Egy hét után minden vissza áll a régi kerékvágásba. - figyelmeztetem, hiszen nem szeretném, ha azt gondolná, hogy nyert ügye van. Valamiért nem látom magam sebészként, de persze azt nem merem ilyen bátran ki jelenteni, hogy lehetetlen lenne az, hogy tetszedjen. Kicsit talán maradi a gondolkodásom, de mindig jobban szeretek megrekedni abban, amiben benne vagyok, mint új dolgokba vágni bele. Úgy érzem, hogy az a tökéletesség amilyennek mindenki lát csak akkor maradhat meg bennem, ha nem változtatok semmit az életemen. Kicsit megforgatom a szemeimet is, ahogyan a mellkasára teszi a kezét, hogy hatásosabb legyen az ígérete, de elhiszem neki azt, hogy utána nem fog majd ezzel jönni többet. Talán egy hét elég lesz neki is, hogy a saját szemével is láthassa, hogy valóban nem nekem való az, ami szerinte igen.
- Ugyan...nincs az olyan messze. Szeretek mindent alaposan megszervezni, és hát nem kevés bajjal jár egy esküvő szervezés. - azt meg inkább csak magamban tartom, hogy szerintem nagyon is vészesen közel van a kitűzött időpont. Nem igazán értem, hogy miért riaszt ennyire meg a gondolat, hogy nemsokára ki mondjuk majd a boldogító igent, ezzel pedig megpecsételjük a szerelmünket is. Hiszen minden nő álma az, hogy fehér ruhába bújva sétáljon végig az oltár előtt, hogy aztán a hatalmas tömeg szeme láttára, akik mind mind arra a pillanatra várnak már, esküt fogadjunk egymásnak. Olyan esküt, amit egyébként eddig is tartottunk, és egyre jobban érzem azt, hogy az ujjomon csillogó gyűrű nehezékként húz vissza. Máskor pedig a világ legszerencsésebb és legboldogabb emberének gondolom magam.
- Talán a betegeim nem is jelenthetnek akkora veszélyt a közelgő házasságomra. - húzódik széles mosolyra a szám, bár érzem, hogy az utolsó szót szinte nehezemre is esik kimondanom. Ilyenkor kell mindig egy mély levegőt vennem és ismét emlékeztetnem magam arra, hogy Lisandro az a férfi, aki tökéletesen bele illik az életembe. Ez nem csak én látom így, de mindenki más is körülöttünk.
- Hátha most már nemsokára megtalálod. Van már kiszemelted? - legjobban pedig úgy lehet elterelni a témát, ha megpróbálunk az ő szerelmi életére koncentrálni az enyém helyett. A pulton lévő újabb ital bár nem tűnik túl jó ötletnek, de mivel az elsőt is bírtam, így talán még egytől nem lehet probléma. Lehet, hogy segít valóban egy kicsit felszabadulnom, mert olyan feszültnek érzem magam. Ez persze nem is csoda, hiszen régen voltam már utoljára ilyen helyen, főleg Lisandro nélkül. Így hát a koccintásunk után már kevésbé bele borzongva iszok bele a pohárba, majd egy újabbat kortyolok, amint meghallom, hogy Riccardo mit szeretne. Táncolni? Nem is tudom, hogy ez mennyire helyénvaló. Kedvem azonban, mintha lenne hozzá, még a dübörgő zene is épp olyan, mintha tényleg a táncparkettre csalogatná az embert. Végül le rakom a kezemből a poharat, egy pár másodpercig eltöprengve figyelem a felém nyújtott kezét, majd körbe pillantok a terembe, hogy valaki esetleg láthat-e, aki valami mást mesélhetne be a vőlegényemnek, mint ami a valóság. Nagyon sok a rosszindulatú ember, veszekedni pedig nem szeretnék otthon Lisannal egy félre értés miatt. Mondjuk nincs abban semmi rossz, ha táncolok az egyik kollégámmal. Ezekkel a gondolatokkal fogadom el végül a felém nyújtott kezét, és igyekszek a zenére koncentrálni, hogy az el verje a fejemben lévő hangokat, amelyek ezer egyig azt suttogják, hogy jobb lenne ha haza mennék. De hisz semmi bajom nem lehet abból, ha egy kicsit megpróbálom jól érezni magam.
- Hát nem mondanám, hogy a parkett ördöge lennék, de... talán megoldom. - válaszolok végül neki miközben megindulunk a táncoló emberek felé, hogy aztán ott a tömegben vegyüljünk el a többiek  között. Véletlenül sem szeretném, ha pletyka származna ebből. A Ric kezét azonban már elengedem és csak meg állok vele szembe, miközben idétlenül kezdek mozogni, igyekezve arra, hogy fel vegyem a ritmust, de olyan kellemetlennek érzem ezt az egészet. Igyekszem azért tartani tőle a távolságot, de nem számítok arra, hogy a hátamban táncolók nálam sokkal jobban próbálják kiasajáítani a terepet, és véletlenül az egyiküknek sikerül is belém jönnie, amitől ki is billenek az egyensúlyomból, és egyenesen Riccardonak vetődök, ösztönösen kapaszkodva meg a karjába. - Nagyon sajnálom. - hebegem zavaromban, mert olyan ügyetlennek érzem magam, meg komolyan olyan is, mintha ki lennék ebből öregedve már. Pedig még a harmincat sem értem el.

Meglepetten hallgatom a szavait, és közben azon gondolkodok, hogy vajon komolyan gondolja-e azt, amit mond, vagy csak azért beszél így, mert látja rajtam, hogy mennyire a hűtlenségek ellen vagyok. Senki nem gondolná, hogy a kórház falain belül az ott dolgozók is egymás között mennyi mindent beszélnek, és bár én nem vagyok az a fajta, aki felülne bármilyen ostoba pletykára is, de azért Riccardo nem arról híres, hogy képes lenne megállapodni egyetlen nő mellett. De persze annyira nem ismerem jól, hogy tudjam, milyen a magánéletében, meg úgy hiszem, hogy nem is igazán rám tartozik az, hogy kivel és mit tesz. Ahogyan én sem szeretem ha valaki rólam beszél, úgy nekem sem szokásom másokról.
- A hűtlenséget sosem tudtam igazán hová tenni. Szerintem, ha valaki nem boldog a kapcsolatában, akkor inkább csak lépjen ki abból, minthogy olyasmit tegyen, ami a másikra nézve fájdalmas lehet.- nem lehet mondjuk könnyű elengedni egy hosszú kapcsolatot sem csak úgy, mindenképpen fájhat egy szakítás, de legalább tudja az ember, hogy nem lett megcsalva, és senki sem tiport a lelkébe. A Ric szavai azonban egy kicsit mégis megmaradnak a gondolataimba. Mi vajon Lisannal ki éltük magunkat megfelelően? Hiszen lényegében az egész fiatalságunkat egymásnak szenteltük, szóval eltöprengek azon, hogy valójában nem is tudjuk azt, hogy milyen ki tombolni magunkat a másik nélkül. Ezt persze sosem tartottam eddig problémának, hiszen egymás mellett fedeztük fel a világ szépségeit, de viszont újabb bizonytalanságra ad okot. Mi van akkor, ha össze házasodunk és kiderül, hogy valóban nem éltünk eleget még, és csak vissza húztuk eddig egymást? Ezt elképzelhetetlennek tartom, hiszen a bennünk lévő tökéletesség, ami csak úgy teljes, ha együtt vagyunk, minderre talán mégis rácáfol. Szóval felesleges ezen gondolkodnom, mert a házasságomat semmiképp sem bánhatom meg. Ahogyan remélem, hogy azt az egy hetet sem fogom majd megbánni, hogy hagytam magam át csábítani egy másik osztályra. Kizárt, hogy feladnám az álmaimat, de legalább bebizonyíthatom Ricnek, hogy nem én vagyok a megfelelő embere.
- De az is lehet, hogy még egy hét sem fog kelleni, hogy rá gyere arra, hogy rossz lóra ültél fel. - vonok egyet a vállamon mosolyogva, mert amúgy tetszik, hogy ennyire magabiztos velem kapcsolatban, de attól még nem biztos, hogy be is válik az, amit eltervezett velem. De mivel egyikünk sem képes előre látni a jövőnkbe, így csak türelmesen ki kell várnunk, hogy mi lesz ennek a vége. A második italt bár egyáltalán nem tartom jó ötletnek figyelmbe véve azt, hogy nem vagyok hozzá szokva az alkoholhoz, de mivel az első után sem érzek különösebben semmi problémát, így gondolom, hogy egy újabból sem lehet olyan nagy gond. Hogy eltereljem a figyelmét a saját életemről igyekszem inkább azt rá terelni, miközben koccintunk, de természetesen élhet azzal a jogával, hogy nem oszt meg velem túl sokat ezzel kapcsolatban.
- Te pedig nagyon titokzatos. - mosolygok rá barátságosan, majd miután jó alaposan körbe nézve nem tűnik fel, hogy bárki olyan ismerősöm is lehet, aki elárulhatná Lisandronak, hogy táncolni készülök egy munkatársammal, el fogadom a  felém nyújtott kezét, hiszen az emberek azért járnak ilyen helyekre. Szórakozni. Egyetlen tánc miatt meg nem hiszem, hogy hűtlen lennék a kapcsolatunkhoz. Kicsit mondjuk furcsa érzés más kezét fogva lépni a táncolók közé, az elmúlt 10 évemben a vőlegényemen kívül nem is fogta meg más a kezem, így zavaromban hamar el is engedem Ricet, mert azt hiszem, hogy sokkal jobb úgy táncolni, mint két ismerős, érintések nélkül. Nevetve nézem ahogyan próbálja fel venni azokat a táncmozdulatokat, amiket azt hiszem, hogy a kamaszok szoktak csinálni, igazán szórakoztató látványt nyújt vele, főleg az én egyet jobbra, meg egyet balra lépéseimhez képest. Mert amúgy tudok táncolni, csak nem egy ilyen helyen és nem ezekre a zenékre. De poénnak mindenképp tökéletes, mintha a legtöbb itt lévőhöz képest, kicsit öregnek is érzem magam.
- Köszi, de én inkább kihagyom. Neked jobban megy nélkülem. - nevetek fel ismét, és bár ezt nem biztos, hogy be vallanám még saját magamnak is, de igazán jól érzem magam. Arra viszont nem vagyok felkészülve, hogy valaki táncolás közben annyira belém jön, hogy én meg majdnem elvágódok az emberek között. Ösztönösen kapaszkodok meg a Riccardo karjába, akinek szerencsére elég jók a reflexei és el is kap, bár így sikerül sokkal közelebb kerülnünk egymáshoz, mint normális helyzetben az illendő lenne. Egyik kezem még mindig a karját fogja, a másik a mellkasához ér velem együtt, és miközben teljesen közel is kerül egymáshoz az arcunk, érzem, hogy teljesen bele pirosodok és abban csak bízok, hogy a pillogó fények miatt ez nem vevődik észre. Úgy gondolom, hogy bocsánatot kell kérnem a bugyutáskodásom miatt, meg egy kicsit magamtól is, hogy néhány másodpercig tetszett az a helyzet amibe bele kerültünk. Biztosan a Gin.
- Menjünk. Tényleg melegem van. - értek egyet vele bólogatva, miközben megindulok a kijárat felé, de elhaladva az asztalunk mellett, azért a felsőmért nyúlok, mert kint nagy valószínűséggel el fogom azt bírni magamon. Ki érve a levegőre megkönnyebbülve sóhajtok fel és szívom magamba a friss levegőt, ami kivételesen nagyon jól esik. Közben pedig a hátamra terítem a kabátomat is, majd ismét elnevetem magam a megjegyzésén. Régen nem kacagtam ennyit már.
- Nem érzel így egyedül. Én sem igazán tudok azonosulni azzal, ami itt történik. Lehet, hogy az én lánybúcsumat letudom egy kicsi jógázással, meg filmnézéssel inkább. - vonom meg a vállam, és szeretném, ha annak a szervezése tényleg rám maradna. De sajnos odabent a lányokat látva, ezt kétlem...na meg a húgom is szereti a feltűnést. Értetlenül kapom fel a fejem, majd fordulok hátra, hogy megnézzem mit lát, és megdöbbenésemre tényleg az egyik barátnőm az egy számomra ismeretlen férfivel. Na ne..
- De igen... a menyasszony történetesen. - forgatom meg szemeimet és közben eltöprengek azon, hogy mit kéne tennem ebben a helyzetben. Megzavarni abban, amire készülnek illetlenség, de nemsokára férjhez megy, így nem is igazán helyén való ez az egész. - Oké...hát akkor megpróbálok úgy tenni, mint aki nem lát és nem hall épp. Ez nekem kellemetlen. Jobb lenne le lépni. - és szívből örülök annak, hogy sikerült ki vonnom magamat a társaságukból egy kicsit, mert azt hiszem, hogy van az az alkohol mennyiség, ami tényleg képes el venni az ember eszét. Riccardora pillantok mosolyogva és próbálok közben rá jönni arra, hogy miért tűnik most másmilyennek, mint a kórházban. Milyen jó, hogy a második pohár italomat nem is ittam meg, ha már ennyi is épp elég, hogy másnak lássak embereket.

Még én magam sem igazán értem, hogy miért bólintottam rá arra, hogy kipróbáljam magam azon az osztályon, amelyiken Riccardo van, de látva a lelkesedését, nem igazán lenne már szívem ahhoz, hogy inkább mégis valami kibúvót találjak. Egyébként is olyan vagyok, aki nem szokta megszegni az adott szavát, így csak majd megpróbálok jövőhéten úgy tenni, mint aki élvezi az új helyzetet. Nem mintha tudnám, hogy milyen lenne valami másban is kipróbálni magamat, könnyen meglehet, hogy tetszeni is fog, ezt nyílván nem tudhatom előre, de bárhogy is alakuljon, az egészen biztos, hogy a saját álmaimról nem fogok lemondani. Az pedig nem más, mint, hogy gyerek orvos válljon belőlem. A gyerekek iránti imádatom csak még nagyobb lett bennem azóta, hogy megtudtam, nem biztos, hogy valaha is lehet sajátom, bár erről még senkinek nem beszéltem. Kicsit bennem van az a félelem, hogy az miatt Lisandro elhagy, na meg egy kicsit olyan is, mintha azzal, hogy magamban őrzöm ezt a titkot, nem is lenne igaz és reménykedhetek abban, hogy mégis csak leszek majd egyszer anya én is. Még vár rám előtte egy esküvő, és egy aprócska lépcsőfok, hogy megszerezzem az orvosi diplomámat, aztán majd utána koncentrálhatok a család alapításra is. Most viszont, bár sosem mondanám ezt ki hangosan, de furcsamód jól érzem magam Ric társaságában, pedig egyáltalán nem szokásom más férfiakkal táncolni. Igyekszem persze tartani tőle a távolságot, hogy senki ne érthesse félre a helyzetet, de a körülöttünk táncolók nem igazán könnyítik meg a helyzetemet, így akaratom ellenére is sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, mint az helyes lenne. Örülök annak, hogy el kapott és nem hagyta, hogy le essek, de a túlzott közelsége nagyon zavarba hozott. A friss levegő mindenképp jót fog tenni, odakint talán a fejem is kitisztul attól, hogy bármilyen más szemmel nézzek a társaságom ellentétes nemű tagjára. Hiszen Ő csak egy munkatársam, nincs abban semmi rossz, ha beszélgetünk, vagy közösen megyünk ki a levegőre, sőt még az sem bűn, hogy jól érzem magam egy kicsit mellette.
- Imádom a nachost. Ez igazából tök jó ötlet a film mellé. Csak épp abban nem vagyok biztos, hogy a húgom és barátnőim is beérnék ennyivel. - nevetem el magam kicsit, hiszen minden bizonnyal, ha Lilynek feldobnám ezt ötletnek a lánybúcsumra, biztosan ismét a fejemhez vágná, hogy milyen unalmas vagyok. Hát igen...a húgommal nagyon mások vagyunk, és azt hiszem, hogy nem csak az elég nagy korkülömbség, ami köztünk van az, ami miatt sosem tudott igazán közel engedni magához, hanem a köztünk lévő ellentétek is. Ő volt mindig a lázadóbb, és az is, akit nem érdekelt soha az emberek véleménye, megelégedett annyival, ha saját magát tökéletesnek látta. Ezzel szemben, tőlem valahogy már gyerekkorom óta mindenki el várja, hogy makultlan legyek.
- Nem gondolod, hogy egy kicsit furcsán néznél ki majd közöttünk? - vele együtt nevetek ismét, és valamiért lelki szemeim előtt meg is jelenik egy olyan kép, ahogyan közösen fogunk neki a gyakorlatoknak, és nem tehetek róla, de Ricet elképzelni egy olyan rá feszülős nadrágban elég vicces képet fest. A mosoly viszont azon nyomban el tűnik az arcomról, amint megpillantom a menyasszony barátnőmet egy számomra ismeretlen férfi társaságában, aki semmiképp sem a vőlegénye, és egyáltalán nem is úgy néznek ki, mint akik csak beszélgetni mennének be abba a fülkébe.
- Tudod, Ő igazából nem ilyen, csak...nem tudom mi történik épp. - próbálom mentegetni a barátnőmet, bár ebből a helyzetből aligha lehetne Őt jó színben fel tűntetni. Nem mintha nekem kéne magyarázkodnom, vagy bárkinek is köze lenne hozzá. Mindenestre igyekszem majd úgy tenni, mint akinek tudomása sincs semmiről, épp ezért szeretnék eltűnni is erről a helyről. Bár Ric nagyon meglep az újabb lelkesedésével, ami miatt először értetlenül nézek rá, majd a kezére, ami ismét megfogja az enyémet, de nem ad túl sok időt kérdezni vagy tiltakozni, máris el kezd maga után húzni, én pedig botladozva követem, magam sem értem miért. Egy motor előtt megállva azonban még inkább nem értem, hogy most mi is történik. Szép darab az biztos, de olyannak tűnök, mint akinek a hobbijai közé tartozna a motorozás?
- Most gondolom, csak ugratsz... - pislogok rá nagyokat, majd a motorra ismét, mert esküszöm még elképzelni sem tudom magam rajta. Vezetni imádok, de autókat. Mégis érzek ebben valamiféle kihívást, és bár még mindig nem tartom annyira jó ötletnek, de a lelkem mélyén talán csábít is ez a lehetőség.
- De meg kell ígérned, hogy nagyon lassan mész és... azt is, hogy nem fogok le esni róla. - még a mutató ujjam is felé emelem fenyegetően, majd a kabátomba bele bújok rendesen, össze húzom rajta a cipzárt és hagyom, hogy rám tegye a sisakot, mert egymagam nem hiszem, hogy boldogulnék vele. - Csak egy kör és vissza is jövünk ide...épségben. És...erről senkinek sem beszélhetsz, mert...mert csak ne. - nem tudom miért lenne akkora titok, hogy motorozok egy munkatársammal, de úgy érzem, hogy a tökéletességem romlana vele. Végül ha már a motoron ül, kicsit bizonytalanul kapaszkodok meg a vállába, hogy én is fel tudjak ülni rá, de a gyomoridegem egyre nagyobb.

Egyáltalán nem hozzák meg a kedvem a lánybúcsúhoz a Riccardo szavai sem, bár valóban elnézve a lányokat, egészen biztos, hogy nem elégednének meg annyival, hogy össze ülünk a szobámba és csapunk egy pizsama partyt. Vetkőző férfiakra pedig egyáltalán nincs szükségem, nagyon remélem, hogy mindegyikük ismer annyira, hogy tudják, azon nyomban sarkon is fordulok, amint valami ilyesmivel készülnek majd. Sőt így bele gondolva talán Lisandrot sem szívesen engedném el a saját legény búcsújára, mert nem szívesen tűrném el, hogy más lányokat nézegessen, vagy akár valami mást is csináljon azokkal. Úgy ahogy van őrültésg ez az egész. Még az esküvőnkkel is rá érnénk azt hiszem. Egy-két év már igazán nem számítana a többi tízhez képest. Csak az van, hogy már minden le van szögezve, a húgom meg olyan leleksen tervezi a tuháinkat.
- Akkor lehet, hogy valami kibúvót kell majd találnom arra az estére, hogy ne rángassanak bele semmilyen butaságba. - még egyet mutrázok is, ahogyan elképzelem azt, hogy mi várna rám, és egyértelműen minden ellen vagyok. Tarthatnak maradinak, vagy aminek csak szeretnének, de egészen biztos, hogy sosem járatnám le magam. Meg hát van méltóságom is azért. Számomra egy kapcsolatban a hűség a legfontosabb, és abba az is bele tartozik, hogy nem nézegetünk meztelen embereket, akik a másik nemet képviselik, mint mi vagyunk. Ahogyan viszont elképzelem magunk mellett jógázni Ricet, igazán elszórakoztat, bár szinte biztos vagyok abban, hogy csak poénkodik, mert valamiért kétlem, hogy az ilyen programok dobnák fel. Mégis ahogyan a szemembe néz, képtelen vagyok le venni a saját tekintetem az övéről, ismét érzem, hogy az arcom kipirosodik, és ez nagyon bosszantó, mert esküszöm egy pillanatra úgy is éreztem magam, mint évekkel ezelőtt amikor Lisan először hívott el randizni. Így végül nem is mondok semmit a megjegyzésére, hiszen minden bizonnyal jól nézhet ki nők között, már ha azok a nők éppen nem férjhez menni készülnek. Szóval azt hiszem, hogy ezt nem nekem kell bizonygatnia. Azt viszont el sem hiszem, hogy a barátnőm, akiről ez az este kéne, hogy szóljon, épp arra készül szemmel láthatóan, ami nem is rá vall, és nem is épp azt bizonyítja, hogy férjhez kéne mennie. Szerintem aki csak egy kicsit is elgondolkodik azon, hogy milyen lehet más férfiakkal, az nagyon nincs felkészülve egy házasságra.
- Nem hiszem, hogy az a férfi megszületett volna, aki miatt feladnám a...boldogságomat a jövendőbelimmel. - térítem is vissza hamar a valóságba, holott még én is érzem a hangomban a bizonytalanságot. Nem amiatt vannak kétségeim, hogy mit is érzek a vőlegényem iránt, mert abban biztos vagyok, hogy szeretem, csak valamiért olyan néha, mintha már hiányozna az a szikra, ami régen annyira bizseregtető volt. Ha ez eszembe jut, azzal szoktam nyugtatni magam, hogy csak amiatt érzek így, mert a sok munkánk miatt, kevesebb időnk van egymásra, de talán majd a házasságunk után ismét kialakul bennünk az, ami miatt mindenki annyira csodál minket együtt. Külön külön azonban már nem hiszem, hogy annyira tökéletesek lehetnénk.
Nem igazán tudtam először hová tenni azt, hogy a kezemnél fogva ragad meg és vonszol magával a túloldalra, a motor előtt megállva azonban megértem, hogy mit is akar, bár abban kételkedek, hogy ugyanazt szeretném-e én is. Aki ismer engem, az pontosan tudja, hogy az adrenalint még hírből sem ismerem, egy ilyen járgányon ülni viszont azt hiszem, hogy elég ijesztő lehet. Még a kocsikkal sem szeretem a száguldozást, hát akkor egy motoron, ahol nincs sem biztonsági öv, sem pedig semmi, ami védelmet nyújthatna egy esés ellen. Mégis elnevetem magam a kijelentésén.
- Élvezni? Hát jó... - vonok vállat, majd végül megadom magam, mert hát ha tényleg lassan fog menni, akkor semmi bajom nem származhat ebből. Attól pedig próbálok eltekinteni, hogy alkoholt is ivott. Bólintok, és valamiért bízok is benne. Elhiszem, hogy nem fog száguldozni és azt is, hogy leesni sem fogok. Mozdulatlanul hagyom, hogy fel tegye rám a sisakot, a megjegyzése miatt azonban egy zavart mosoly jelenik meg ajkamon, és már nyitnám is a számat, hogy megköszönjem azt, de valamiért bennem marad a szó, amint az arcomhoz érve csatolja össze a fejemen lévő sisakot. Minden bizonnyal a Gin tehet róla, mert még mindig azt érzem, hogy tüzel az egész arcom, ami egyáltalán nem hiszem, hogy normális lenne.
- Minden rendben vele. Köszönöm. - bár én magam sem tudom, hogy most mit is köszöntem meg. Azt, hogy korábban megjegyezte, hogy jól áll rajtam, vagy azt, hogy segített megfelelően össze csatolni a sisakot? Vagy inkább a társaságát és azt, hogy most miatta valami olyasmit próbálhatok ki, amire korábban még gondolni sem gondoltam? Félve kapaszkodok végül a vállába, hogy fel tudjak ülni mögé a motorra, majd engedelmesen rakom oda a lábaimat, ahová mondja, közben pedig érzem, hogy a pánik egyre jobban kezd eluralkodni rajtam. Ez már most elég félelmetes, pedig még egy helyben állunk.
- Ha le esünk, vagy neki megyünk valaminek, akkor neked véged! - figyelmeztetem azért ismét a bennem lévő félelem miatt, bár valamiért nem tűnik nekem olyannak, aki felelőtlenül viselkedne. Azt viszont nem igazán értem, hogy miért nem mindegy, hogy hol fogom, miközben a kezem a mellkasához irányítja, valami furcsa érzés keletkezik bennem. Ennyire közel Lisandron kívül még nem is voltam egyetlen férfihez sem. Mégis engedelmeskedek és össze kulcsolom kezeimet a mellkasa előtt, de csak óvatosan, egészen addig, amíg el nem indulunk. Mert abban a pillanatban ahogy megérzem, hogy a motor elindul, félve harapok az alsó ajkamba, hogy vissza fojtsam a sikolyom, és akaratom ellenére is még szorosabban kapaszkodok belé, a szemeimet be csukom, és próbálok koncentrálni, bár az útra valamiért nem bírok rá nézni sem, így fogalmam sincs még arról sem, hogy merre tartunk. Csak akkor nyitom ki óvatosan az egyik szemem, amikor érzem, hogy megállunk, mélyeket lélegzek a piros lámpa láttán, aztán amint ismét elindulunk egy kicsivel gyorsabban, végül a számat egy apró sikoly is elhagyja, azonban minél  több idő telik így el, rá is jövök, hogy nem a félelem miatt volt az, hanem sokkal inkább azért, mert mélyen legbelül élvezem ezt a pillanatot. Olyan, mintha valami feltöltést adna a monoton életemnek. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt mentünk, azt sem, hogy hol is vagyunk tulajdonképpen, csak akkor eszmélek fel arra, hogy meg állt a motor, amikor Ric megszólal, és hozzá ér a kezemhez, így zavartan engedek a szorításomból, hiszen még álló helyzetben is úgy kapaszkodok belé, mintha az életem lenne veszélybe. El azonban még mindig nem engedem, csak a szemem nyitom ki, és az elénk tárulkozó látvány egyszerűen magával ragad.
- Jól azt hiszem. - válaszolok kérdésére, majd megpróbálom el engedni, de végül úgy döntök, hogy inkább mégis csak kapaszkodok, amíg fel nem világosít arról, hogy hogyan fogok innen le szállni. - Be vallom... egy kicsit tényleg élveztem. Azt mondjuk kétlem, hogy a hobbimmá válna, mert szerintem motorozni veszélyes, de igazán élvezetes volt. Komolyan. - magyarázom egy rövid időre megfeledkezve arról, hogy még mindig ölelem, és azon töprengek, hogy mit fogok majd mondani Lisannak, ha valaki mégis csak meg látott minket...így. Hogy? Hisz csak motoroztunk, mint két munkatárs. - Csak most épp az a baj, hogy fogalmam sincs, hogy szállok le innen. - fűzöm még hozzá, míg rá nem jövök, hogy visszafele is ugyanígy kell majd uatznom. Bánnom kéne, de valamiért ez egészen tetszik.