Mr. Robinson töriről fejébe vette, hogy ebben az évben játékosan fog tanítani. Ami az ő olvasatában azt jelenti, hogy folyamatosan valami idióta feladatot talál ki nekünk. Kész röhej. Eddig elég jól meg tudtam hunyászkodni a hátsó padsorban, de a most kitalálta, hogy nekem is aktiválnom kell magamat. Számításai szerint szinte majdhogynem bukásra állok. Áhh. Szinte. Majdhogynem. Ezek a fontos szavak. 2,1-es átlag nem 1,9-es. Mondtam, ő a töri tanár, nem a matek. Szóval hogy ne bukjak meg tutira a következő órára nekem kell csinálnom egy kiselőadást. Viszont azt mondta hogy legyen benne valami extra, valami műsor. Emiatt passzolnom kellett gyorsan azt az ötletet, hogy kinyomtatom neki a wikipédias cikket. Pedig ha azt megcsinálnám, na abból ő rendezne nagy műsort. Annyi könnyítést kaptam, hogy választhatok magam mellé egy párt. Ami normál esetben könnyű lenne hiszen ott van nekem Lenny, akivel amúgy egy töri csoportba is járunk. De ő ahogy meghallotta, hogy partnert keresek felállt a padjából és elindult a folyosó felé. Erős jelzés, hogy nehogy őt válasszam. Kösz baszdmeg. Ego magas. Így egy másik kedves barátomra esett a választásom. Olyanra, aki remélhetőleg nem hagy a pácban ilyen könnyen, Lexire. Legalább így neki is összejöhet egy potya jegy. Meg amúgy is ő a szorgalmasabb diákok közé tartozik… Talán így nem kell annyi energiát beleraknom. Mára beszéltük meg a találkát a könyvtár előtt, hogy közösen átrágjuk magunkat a Nagy gazdasági világválságon. – Bocs, bocs. Tudom késtem, ne haragudj – szabatkozok rögtön ahogy végre megérkezek – sajna egy jó 20 perces késéssel. Hogy megbocsásson még egy mosolyt is eleresztek mellé miközben a kezembe lévő cigi csikket az épület falához nyomom. Ihh ez lehet nem fog tetszeni neki. – Akkor bemegyünk? Rohadt hideg van itt. – csapom össze a kezemet és közben nagyon sajnálom, hogy azt a fránya kesztyűt elhagytam a minap. Anyám ha megtudná megölne – ő maga kötötte nekem. – Mire gondoltál mit kellene csinálnunk? – nézek rá ahogy kaptatok fel a suli könyvtárának lépcsőjén. Az az igazság, hogy én nem igazán foglalkoztam még a témával. Lányok mindig sokkal kreatívabbak. Meg hát ez az egész világválság téma sem mozgatta meg a fantáziámat. Mr. Robinson azt akarja, hogy játékosan mutassam be több millió ember mélyszegénységét? – Anyám szerint csinálhatnánk valami quizt jutalmakkal meg minden. Én szívesen felajánlok egy Mary Jeant. Azt sem tudom mikor voltam utoljára a könyvtárban. Ebben a tanévben tutira nem. Mostanában eléggé hanyagolom ezt az egész suli témát. Meg úgy nagyjából mindent. Kevés dolog mozgat meg igazán… Főleg csak a haverok. Velük jól elvagyok. Bulik, gördeszkázás, füvescigik. Ők nem nyaggatnak a sulival, sem azzal, hogy mit akarok a jövőtől. Ember, még azt se tudom, hogy mit szeretnék a jelentől. – És amúgy mizu veled? – kérdezem mosolyogva mintha tényleg olyan jó barátok lennénk Lexivel, de az az igazság, hogy az elmúlt időszakban eléggé eltávolodtunk. Vagy legalább is én. Mindenkitől.
“True friends are like stars; you don't always see them, but you know they're always there.”
Ott voltam amikor a tanárunk feladatot adott Dylannek, de még véletlenül sem gondoltam volna, hogy hozzám fordul majd segítségért. Ami azt illeti az utóbbi időben eléggé eltávolodtunk egymástól, pedig én azt hittem, hogy jó barátok vagyunk, még az egyik legféltettebb titkomat is rábíztam, amiről alig tud valaki. De nem mondhattam neki nemet, barátoknak nem fordítunk hátat, még ha ő látszólag erről meg is felejtkezett. Késve érkezek a megbeszélt helyre, de Dylannek még nyomát sem látom, így nem is olyan nagy baj. Amíg várakozok előveszem a mobilom és felnézek Instára. Természetesen Cole profilját kezdem el görgetni. Nem tehetek róla, de a képei látványától egy kicsit mindig jobban érzem magam. -Semmi gond – nézek fel a fiúra és közben a kabátom zsebébe csúsztatom a telefonomat. -A new york-i közlekedés kezd eléggé kaotikussá válni. Lassan olyan, lesz mint száz évvel ezelőtt volt, annyi különbséggel, hogy a lovakat felváltották az autók – Dylan késésének valódi okát nem tudhatom, de az én mentségemre ez írható. -C-c... ezt azért nem kellett volna, ott egy kuka, ott is elnyomhattad volna – egyáltalán nem tetszik, hogy az iskola falán nyomta el azt a fránya csikket. Tisztelhetné egy kicsit jobban is, ha már egyszer ő is idejár. De nem akartam kioktató lenne, úgyhogy remélem azért nem vette annak. -Ez igaz, lassan már jégcsappá változok – mosolyodom el. Valóban csontig hatoló hideg van. -Mehetünk – jobb, ha minél előbb felmelegszünk, a végén még meg fogunk betegedni, ami rám nem annyira jellemző. Nem is nagyon szeretnék, azt hiszem én más vagyok, mint a legtöbb barátom. Ők inkább kihasználnák a lehetőséget, hogy ezáltal ne kelljen iskolába jönniük és otthon maradhassanak, ahol aztán egyből jobban lesznek, ahogy magukra maradnak. De én a világért se szeretnék hiányozni egyetlen óráról sem. -Szerintem első körben összegyűjthetnénk az összes témába illő könyvet és a többit utána kitaláljuk – követem Dylant a könyvtárba. -Anyukád zseniális, a quiz valóban jó ötlet – nekem ennél jobb úgy sem jutna eszembe. Inkább magolok be száz könyvet, mintsem, hogy a kreativitásomat kelljen használni. A legtöbben azt várnák tőlem, hogy abban is ugyanolyan jó vagyok, mint a tanulásban, de ez messze sincs így. -Én is szívesen felajánlok valamit, ha az segítség. Majd otthon körülnézek, de ha gondolod és itt végeztünk akár vásárolhatunk is vagy megkérdezhetem Ririt neki nincs-e olyan holmija ami megfelelne a célnak - valahogy biztos össze tudnánk szedni pár dolgot, amiért az osztálytársaink úgy gondolnák, hogy érdemes versenyezni. -Azóta nem sok minden változott – amióta utoljára beszéltünk az életem még mindig zuhanórepülésben van. Még mindig nem sikerült kitalálnom, hogy mit kezdjek a helyzettel. Ririnek lassan a szemébe se merek nézni, Cole-t pedig kerülöm amennyire csak tudom. -Inkább te mesélj – nézek rá érdeklődve. -Merre jártál az utóbbi időben? – utalok arra, hogy mostanában nem igazán kereste a társaságom. -Na és... mi van Lennyvel? – szegezem neki óvatosan a kérdést.
Kezdőlap
