Soha se volt egy éltanuló, de összeségében eddig nem voltak vele gondok. Átlagos srác volt, 1-2 pitiáner csínnyel, inkább csak a szolgalom hiányzott – vagy legalább is a suli irányába való szorgalom –, de az utóbbi időben teljesen kifordult önmagából. Eddig próbálta a lehető leglazábban kezelni azt a tényt, hogy örökbefogadott gyerek, de mióta kiderült, hogy ki az apja úgy érzi, hogy az egészben egyedül maradt. Egyre többet lóg az órákról, és kezd egy nagyon nem jó társaságba belekeveredni.
A barátai próbálják visszafogni, de mintha Dylan direkt valakinek a figyelmét akarná felkelteni. Mert, hogy azért valahol mélyen jól esne neki, ha az apja egyszer csak megjelenne és leszídná a féktelen életmódja miatt úgy mintha csak egy normális apa-fia kapcsolat lenne az övéjük.
Sajnos gyakran hirtelen haragú és csak azután gondolkozik, hogy kinyitná a száját. Sokszor önvédelemként hazugságba ringatja magát, és szereti eltitkolni a valódi érzéseit. Viszont ha egyszer kipukkad a lufi, akkor az mindent visz magával. Kiváncsi természet, aki nem fél megégetni az ujját, de sajnos sokszor másokat is belerángat a bajba. Fél a magánytól, hogy senki se szereti és egyedül marad.

Anyu imádja azokat a régi dél-amerikai szappanoperákat, amiben a családtagok folyton egymással kiabálnak, meg pisztolyt fognak egymásra. Én annyira nem, főleg mióta a nyáron pont egy ilyen szituációba bele keveredtem.
Éppen Lennynél  – a legjobb barátomnál – töltöttem pár napot a nyár közepén, ami igazi felüdülés volt a sok hétnyi semmittevés után. Lehet, hogy New York a világ egyik legizgalmasabb városa, de leégett tiniként inkább csak a szobámban gubbasztottam… Igaz ott is a négy fél között voltunk, csak hát neki a szobája olyan amilyenre minden fiú vágyik: playstation minden mennyiségben.
Akkoriban kaptam egy képet az igazi anyámról a nevelőszüleimtől. Nem foglalkoztam vele annyira, vagy legalább is még nem tudtam eldönteni, hogy mennyire érdekel. Néha elővettem és próbáltam valami hasonlóságot keresni, és Lennyékhez is magammal vittem.
Bármennyire is úgy tartottam, hogy teljes az életem, de azért 1-2 dologra én is kiváncsi voltam. Milyen ember lehetett az anyám? És ki az apám? Lehet valami izgalmas történet az ő szerelmük. Kezdtem bele esni egy olyan gondolatkörbe, amitől 17 éven keresztül védtem magamat: az igazi szüleimről gyártottam elméleteket.
Aztán elvesztettem a lakásukban – mentségemre szóljon, hogy pofátlanul nagy –, amit először nem is mondtam el senkinek. Nem akartam, hogy megtudják, hogy egy lényegében ismeretlen nő képét bámulom esténként a telefonom fénye mellett. De aztán Lenny észrevette, hogy mennyire ideges vagyok és elindított egy két fős hajtóvadászatot. Mármint szólt a takarítónőnek is, hogy nehogy kidobja.
Az ezután következő szarcunami, ha nem velem történt volna meg el sem hinném. Mondom, szappanoperát meghazudtolóan kínos és lehetetlen az egész… Mintha csak valami örült alak unatkozna, és egy olyan történetet találna ki, ami teljesen megnyomorítja az életemet.
Kösz mégegyszer!
Én ezt az egészet egyáltalán nem akartam tudni! Mi a francnak kellett megkapnom az a képet. Ő nem az anyám, csak egy nő… Aki volt olyan hülye, hogy viszonyt kezdjen 17 évvel ezelőtt Lenny apjával.
Igen, a kép előkerült, csak éppen Lenny anyja találta meg, aki amúgy nem is kereste. Nem is tudta, hogy enyém a kép. Ő csak a férje régi szeretőjét látta meg benne. Mindenki előtt lehordta a férjét és azzal gyanúsította, hogy megint összeszűri a levet a “kis cafkával”. Nem tudta, hogy az anyámról beszél. A férje se tudta, hogy miről is van szó, vagy legalább is úgy tett.… De Lenny tudta, és ő sokkal okosabb, mint bárki akit ismerek.  
Miközben én lefagyva álltam és próbáltam magamban mindent tagadni, addig Lenny fejében összeállt a kép. Mikor összenéztem vele valami bátorítást kerestem a tekintetében, de semmi mást nem láttam csak gyűlöletet.

Utána hetekig nem beszéltünk, pedig én kerestem. Sőt lényegében zaklattam, de semmi. Bocsánatot akartam kérni egy olyan dolog miatt, amihez jól tudom, hogy semmi közöm nincsen. Nem én akartam lenni az apja hűtlenségének a bizonyítéka. Ha tehetném visszacsinálnám, és inkább élnék homályban. Ő a legjobb barátom, és ez sokkal fontosabb mindennél… Vagyis akkor úgy gondoltam.
Aztán újra találkoztunk szeptemberben a suli folyosóján és nekem esett. Mármint szóban, de olyanokat vágott hozzám, ami miatt elborult az agyam, és én már az öklömmel reagáltam.
Tőlem aztán lehet mérges az egész miatt. Tudom mit érez, mert velem is éppen az történik mint vele… És úgy gondolom, hogy nem vagyunk felelősek a szüleink tetteiért. De ő rám haragudott, rám mondta azokat a szitokszavakat nem az idióta apánkra.
Nem kerestem eddig másik családot, én Pearson vagyok… de azért akkor ott megörültem, hogy ha lett egy új családom, akkor Lenny a testvérem. Viszont a halottak alapján ő inkább csak undorodik tőlem.

A kis vitánkat elég sokat hallották, így a fél gimi tudja már, hogy féltestvérek vagyunk. A másik fele meg gondolom a pletykákat hallotta meg. Azóta folyton kapok érdekes megjegyzéseket, és tudom, hogy a hátam mögött kibeszélnek. Én lettem a patkány, aki befurakodott a tökéletes család életében. Pedig én aztán amennyire csak tudom távol tartom magamat tőlük. Írhatnék egy levelet apámnak: megkérdezhetném, hogy tud e rólam, hogy valaha tudott e… De hiszen neki kellene megírnia ezt a levelet. Nem? Ő a felnőtt, ő az apám… Ő rontott el mindent. Akkor még is miért engem utál mindenki? Tudtommal náluk semmi sem változott. Ugyan úgy az idilli família, akiknek az életében semmi gond  nincsen. Talán Lenny  így akarja megoldani a problémát? Csak egy penészgomba vagyok, amit ha kiírt a saját életéből, akkor nem terjed át a szüleire?

És tudjátok mit? Nekem erre nincsen szükségem. Nincsen szükségem Lennyre, sem az apámra. Nem akarok megfelelni senkinek se. Egyedül minden nagyon tökéletes.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Érdekes előtörténetet írtál nekünk, nagyon tetszett ahogyan szépen lassan kifejtetted a történetet az elveszett képpel, őszintén szólva még én magam is meglepődtem mikor rájöttem, hogy mi is a csavar.
Egy nagyon fiatal srácot hoztál el nekünk, aki szemmel láthatóan vágyik az elfogadásra és egy szerető családra. Aki tulajdonképpen valahol mélyen még örülne is neki ha legjobb barátja a testvérévé válhatna, talán korábban már vágyott is erre, most mégis a legjobb barát az aki hátat fordított Dylan-nek. Nagyon remélem, hogy a közeljövőben sikerülni fog mindezt tisztázni Lenny és családjával, kíváncsi leszek, hogy hogyan is alakul majd Dylan karaktere. Vajon képes lesz mindennel megküzdeni? Remélem azzal mindig tisztában lesz, hogy semmi sem az ő hibája, ahogyan Lenny is idővel rájön majd erre.  
A lapodat élvezet volt olvasni és tényleg kíváncsi leszek, hogy mi fog történni a sráccal, így hát nem is szaporítom tovább a szót, utadra engedlek, hogy rendezni tudd zűrös életedet.  

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!