Dylan & Sarah

Elhoztam. Tényleg elhoztam. Kellett néhány perc – na, jó, inkább óra –, mire felfogtam, hogy végérvényesen megváltoztattam az életünket. Megpecsételtem az elkövetkező – remélhetőleg – legalább tizenöt évre. Nincs nekem semmi bajom azzal, ha hosszútávú terveket kell készítenem, és bevállalok egy-két rázósabb dolgot, de ez a kiskutya nagyon hirtelen ötlet volt. Mire észbe kaptam, máris a netet bújtam, hogy találjak valami rendes tenyésztőt.
Talán a legtöbben elítélnének azért, mert nem menhelyről mentettem egy elárvult kis lelket, de ha már belevágtam ebbe a kicsit sem zökkenőmentes kalandba, akkor nagyon jó helyről szerettem volna, és a kezdetektől fogva. Olyat, amilyet én választok. Azt hiszem, ha ezt hangosan is kimondanám, az állatvédők most előszeretettel köveznének meg érte, de nem érdekelt. Gazdagabb lettem egy kutyussal, aki csodaszép volt, csak éppen még nevet nem adtam neki. Az majd Oliver feladata lesz, ehhez kétség sem férhetett, úgyhogy egyelőre én csak Kutyusnak hívtam.
- Mi lesz most velünk, hm? – emeltem fel a szőrmókot, ott a parkbeli padon ücsörögve. Volt egy pohár kávém is, biztos, ami biztos alapon. Kellett némi lelket önteni magamba, mert megint elbizonytalanodtam. Túl nagy vállalkozás volt ez, és különben sem akartam a fiam elkényeztetni, mégis már megint kimondott valamit, én meg ugrottam. Oké, nem egyből, de majdnem. Egyszerűen már képtelen voltam hallgatni, hogy minden este az ágyban fekve erről beszélt elalvás előtt, ráadásul még a húgom is rágta a fülem, hogy adjam be a derekam. Bármennyi porcikám is súgta azt, hogy ez nem helyes, ez nem jó így, végül elgyengültem. Boldognak akartam látni, a fenébe is!
- Meg kell ígérned, hogy jó kiskutya leszel, és rengeteget fogsz játszani a kis gazdáddal, oké?! - ránéztem, ő pedig rám azokkal a hatalmas barna gombszemekkel. Lehetetlen volt nem beleszeretni, pedig alig másfél órája volt csak velem. Bölcsebb lett volna valószínűleg, ha karácsonyra veszem meg, de majd megmondom Olinak, hogy arra kapja. Lehet ezt egy ötévessel megbeszélni? Aligha! – Lefárasztod őt minden nap, és nem rágod meg a cipőimet sem! – biztos, hogy lakatot kell majd tennem a cipős szekrényem ajtajára, de ez legyen a legkevesebb, ugye?
- Hé! – a kis szőrgombóc mocorogni, ficánkolni kezdett a két kezem között, valószínűleg egyáltalán nem volt kényelmes neki, hogy még mindig a levegőben tartom. Nem tehetek róla, egyszerűen nem volt tapasztalatom a hozzá hasonló kis jószágokkal, mert velem ellentétben anyám következetesen kitartott amellett, hogy Cam és én nem kaphatunk kutyát, mert úgysem gondoskodnánk róla megfelelően. Csak az első pár hónapban, aztán már egyikünket sem érdekelne. Én erről nem voltam teljesen meggyőződve, de már kár rajta gondolkozni.
Mire észbe kaptam, addig-addig tekergett, hogy egyszerűen kiugrott a kezemből. Azzal a lendülettel borítottam fel magam mellett a kávés poharat, de már nem érdekelt. A kis Golden úgy rohant, mint akit puskából lőttek ki, én meg mint valami vígjátékban, egyenesen loholtam utána. Még az a szerencse, hogy nem magas sarkút vettem fel reggel, mert akkor lenne csak igazán nevetséges az egész jelenet. Így sem volt éppen elhanyagolható, ez biztos, mert amennyire érzékeltem, többen is felénk fordultak, néhányan meg elléptek az útból.
- Kösz szépen! – vetettem oda az egyik srácnak, aki ahelyett, hogy megfogta volna a szökevényt, csak arrébb ugrott és ostobán vihogott. Azt nem tudtam, hogy meddig fog tartani, amíg utolérem, abban viszont teljesen biztos voltam, hogy ott helyben megáll a szívem, amikor kiszúrtam a nagyobb kutyát, amit becélzott a kis szőrgombócom. Két opció maradt, vagy utána vetődök – ő meg nagy valószínűség szerint kiszalad a kezeim közül -, vagy végig nézem, ahogy idejekorán ebéd lesz belőle. Egyik eshetőség sem tetszett, mégis lassítottam, hátha nem kell egyikünkhöz se orvost hívni, és megússzuk a fogak csattogtatása nélkül. Nem minden nagy kutya barátságtalan… ugye?

Zsibongó fejjel, totálisan másnaposan fordítom oldalra a fejem, hogy a falon lógó óra számlapjait bámuljam. Kell néhány perc, amíg teljesen kitisztul a kép és fel is tudom fogni, hogy már délután jár az idő. Lassított felvételt megszégyenítően nyúlok az éjjeliszekrényen pihenő telefon után. Nyolc nem fogadott hívás és három hangüzenet. Biztosan Axel idegesítő hangja köszönne vissza a felvételből így inkább meg sem hallgatom. Tudom, hogy mit mondana. Felelőtlen vagyok, jobban kellene érdekeljen a munka, már megint halomban áll az asztalomon a pírmunka és bizony ő nem hajlandó elvégezni helyettem. Nem is kértem rá, majd megcsinálom, de most elsősorban kávéra és friss levegőre van szükségem. A tegnapesti buli kicsit elhúzódott, az ágyban történtekről nem is beszélve. Csak halványan emlékszem arra, hogy hogyan is nézett ki a tegnap esti hölgy, rémlik hogy göndör vörös haja volt- imádom a vöröseket-, hogy észvesztően csinos miniruhát viselt, és arra is emlékszem, hogy nem csak dumálni használta a gyönyörű szájacskáját. A jelenlétéről mostanra csak a gyűrött lepedő és párna árulkodik, na meg a fekete csipke fehérnemű, ami az ágy mellett hever a földön. Megvakarom a halántékom miközben kissé imbolyogva mászok ki az ágyból. Sarah ha látna ilyen állapotban biztosan csóválná a fejét helytelenkedve. Öt éve már, hogy külön váltak az útjaink, és valamikor még azt hittem, hogy idővel könnyebb lesz majd nélküle, de az igazság az, hogy csak nem lett. Nem jut minden nap eszembe, nem érzem már a mellkasomra olyan fájdalmasan nehezedő érzést, mint az elején, de vannak pillanatok, amikor most is eszembe jut. Leginkább akkor, amikor egyedül vagyok és van időm gondolataimba merülve. Előszeretettel emlékszem vissza minden együtt töltött pillanatra. Hónapok teltek el azóta, hogy vissza költöztem New Yorkba, de még mindig nem találom a helyem.
- Mi van szőrmók? simogatom meg az ágyra ugró fehér huskym buksiját. - Elmegyünk sétálni rendben? amúgy is rám fér már a friss levegő, de előtte még magamba öntök egy bögre kávét, mert ebben az állapotban egyszerűen képtelen vagyok kimozdulni az utcára. Fájó testrészekkel mászok ki a puha ágyikómból, sajgó fejjel, szédelegve tapogatózok a konyha irányába. Azt hiszem kissé túlzásba vittem a whiskeyt és a sört az este. Hatalmasat ásítva indítom el a kávé gépet, hogy néhány másodperc múlva már isteni illat lepje el a konyhámat. Komolyan, a kávé az istenek ajándéka az embernek, a legjobb dolog, amit kaphattunk, a szex után természetesen. Ragnar minden lépésemet követi, látom már rajta, hogy nagyon menne már sétálni.
- Nyugalom haver, mindjárt! kijelentésemre vidám csaholás és vonyítás a válasz. A szokásostól eltérően, most nem töltök tejet a kávémba, minél erősebb, annál gyorsabban tér vissza az élet belém.
A kávé és egy gyors zuhanyzást követően máris sokkal jobban érzem magam, bár még mindig sajog a fejem, de reményeim szerint a friss levegő teljesen kijózanít majd. Ragnar társaságában lépek ki a bejárati ajtón és csak céltalanul bolyongok. Egyik utcán jobbra, a másikon balra fordulok, mindaddig fogalmam sincs, hogy merre megyek, amíg a Queensi park ismerős fáit meg nem pillantom. Helyet foglalok a legelső padra, rágyújtok egy cigire és szabadon engedem Rangnart, hadd szaladgáljon egy kicsit. Gondolataimba merülve szívom a cigit, figyelmem a Ragnar felé szaladó aprócska kölyök kelti fel. Bár a huskym testalkatra nagyobb, még ő is csak egy kölyök, de azért a biztonság kedvéért a közelükbe kerülök, fogalmam sincs, hogy a kutyám hogyan reagálna a másik játékosságára.
- Hát te kishaver? Hol a gazdid? guggolok le a két kutya mellé és kíváncsian pillantok körbe a parkban. Biztosan elszaladt a gazdától. Tekintetem egy túlságosan ismerős alakon állapodik meg és egy pillanatra még levegőt venni is elfelejtek amint belém hasít a felismerés. Felegyenesedek és úgy bámulok Sarah-ra, mintha szellemet láttam volna. Sejtettem, hogy a találkozás nem lesz elkerülhető, de erre még nem voltam felkészülve.
- Sarah szinte már sóhajtom a nevét. Végig pillantok rajta, gyönyörű most is, mint mindig. Sokszor elképzeltem, hogy hogyan nézhet ki most, a harmincas évein elején, de erre nem számítottam, mintha az idő nem fogna rajta.
- Gondolom ő a tied. mutatok a kiskutya irányába aki kíváncsian szaglássza körbe a lábam.

 Dylan & Sarah

Az ember hajlamos elhinni, hogy a nap egy adott ponttól kezdve már nem lehet rosszabb, vagy furcsább, aztán mindig tévednie kell. Gyakran elképzeljük az életünknek egy bizonyos kellemetlen pillanatát előzetesen. Egy találkozást, egy eseményt, bármit, de aztán amikor megtörténik, a valóság a képzelet nyomába sem érhet. Azt hiszem, hogy a mai napon velem is valami ehhez hasonló történhetett.
A szívem még akkor is a torkomban dobogott, és kitartóan szeretetett volna kitörni a helyéről, amikor láttam a férfit leguggolni a kutyák mellé. Akár meg is nyugodhattam volna, hogy az új családtagunknak így már nem eshet baja, de az alak túlontúl ismerős volt, és elég volt éppen egy picit oldalra fordítania a fejét ahhoz, hogy ezer közül is felismerjem a tulajdonosát. Akkor már nem tudtam eldönteni, hogy ott helyben kapok szívrohamot, vagy még hevesebben kezdi el pumpálni a vért a mellkasomban az a bizonyos, míg végül tényleg kiszakad onnan.
- Ilyen nincs… - csúszott ki a számon önkéntelenül, bár annyira az orrom alatt motyogtam a szavakat, hogy valószínűleg akkor sem hallhatta volna meg, ha közvetlenül mellettem áll. Mint aki szellemet látott, úgy pislogtam némán, és hiába is akartam volna megindulni hármójuk felé, nem ment. A lábaimat mintha odabetonozták volna arra a szent helyre, ahol éppen lecövekeltem az imént. Sírjak, vagy nevessek? Fussak el, vagy éppen feléjük iramodjak meg? Igazából magam sem tudtam eldönteni, de minden régi emlék egyetlen másodperc alatt tolult előtérbe, letaglózva teljes mértékben az elmémet.
Ahogy Dylant elnéztem, ő is valami hasonlót élhetett át, de ez egyáltalán nem vigasztalt, egyetlen percig sem. Külső szemlélőként azt hiszem, hogy remekül szórakoztam volna ezt a jelenetet látva, ahogy a két kutyus ismerkedik, a két ostoba gazda meg méterekre egymástól kölcsönösen bámul lefagyva. Mondjuk, akárhogy néztem is, az én helyzetem sokkal rosszabb volt – csak hogy magamat sajnálhassam egy kicsit -, mivel ő törte össze az én szívemet, és nem fordítva. Olyan sokáig küzdöttem érte, értünk, és semmit nem értem el vele. Csak még nagyobb volt a pofon, amit a megcsalás ténye okozott bennem, és azzal, hogy ez is eszembe jutott, már fel is ocsúdtam a kábulatból.
- Szervusz, Dylan! – szerettem volna mosolyogni, tényleg nagyon akartam, de nem ment. A kimértségbe kapaszkodtam inkább, mielőtt elmenne teljesen az eszem, és odarohannék a karjaiba. Évek óta nem láttam őt, próbáltam elfelejteni mindent, de hogy is mehetett volna? És most, szemtől-szemben vele már esélyem sem maradt, hogy tovább lépjek, ez tiszta sor volt. A fenébe is, még ilyen nyúzottan is – természetesen nem kerülte el a figyelmem – vonzó volt, ahogyan régen is.
- Öhm, igen. Nagyjából két órája… - pislogtam végül néhányat zavartan, mint aki egy álomból ébredt fel, és tekintetem máris a kiskutyára siklott. – Nem tudtam, hogy a városban vagy. – közöltem sután, mialatt lehajoltam a pórázért, és most már szorosan tartottam azt az ujjaim között. Így viszont Dylan volt veszélyesen közel, még az illata is megcsapott. Nem a parfüm, hanem az ő saját, fájón ismerős illata. Hogy szerettem! Inkább rá sem akartam nézni, a kutya bámulása sokkal biztonságosabbnak tűnt jelenleg.
- Nos, én… - általában meg szoktam találni a szavakat, de most nem ment. Legszívesebben elmenekültem volna az egész szituáció elől, ugyanakkor valami mégsem engedett a gyávaságomnak. Mit mondhattam volna? Hogyan menthettem volna ki magam? Bár nem is kellett volna magyarázkodnom, csak egyszerűen fogni a kis szőrpamacsot és elindulni a kijárat felé. Nem volt mondanivalóm ennek a férfinak, hiszen nem volt már az életem része. Csak ne láttam volna minden egyes napon ezt a szempárt, azt a szájívet Oliverben.

Benne volt a pakliban, hogy ha vissza térek szülővárosomba előbb vagy utóbb találkozni fogok vele, bár iszonyatosan nagy ez a város, bizonyos tekintetben mégis kicsi. Számítottam arra, hogy egyszer szembe kell néznünk egymással valahol talán számítottam is rá, mégis villámcsapás szerű érzés ahogyan megpillantom őt. Sarah mindig is gyönyörű nő volt, az én szememben a legszebb, legokosabb és legvonzóbb, most viszont még dögösebbnek tűnik, mint az együtt töltött évek alatt bármikor. Felmerülhet a kérdés, hogy miért csaltam meg, ha szerettem – mert tényleg szerettem-, azért mert megijedtem, nem tudtam hogyan kezeljem a helyzetet, nem tudtam nem arra gondolni, hogy őt is elveszíthetem egyik pillanatról a másikra akárcsak a családomat. Ha őszinte akarok lenni, még most is rettegek ettől a gondolattól, jó nekem az az életstílus amit kialakítottam magamnak az elmúlt évek alatt, kellő szórakozást nyújt és bebiztosít az esetleges fájdalmak ellen. Ennyi éppen elég. Nagyon úgy tűnik, hogy sikerült zavarba hoznom a volt feleségem, látszik rajta, hogy egyáltalán nem számított a jelenlétemre, nem lepne meg, ha soha nem is akarna látni.
Tekintetemmel szemérmetlenül fürkészem arcának vonásait, alakját, ajkának gyönyörű ívét, nyakának vonalát. Gyönyörű nő, ezt soha senki nem veheti el tőle. Felegyenesedek a kiskutyával a kezemben és Ragnarral a lábam mellett teszek felé egy lépést.
- Jobban kellene vigyáznod rá! nyújtom át neki a mocorgó, farokcsóváló ebet.
- Nem volt ahonnan tudnod. Nem kerestél. igen, egy enyhe szemrehányás fellelhető a hangomban, bár nem sok jogom van hozzá. A válásunk utáni fél évben többször próbáltam elérni telefonon, vagy üzenetem a húgával, de soha nem volt válasz, úgyhogy feladtam és kialakítottam a jelenlegi életem. Nélküle.
- Gyönyörű vagy! mérem végig ismét szemérmetlenül, tudatalattimba önkéntelenül is bekúszik az a gondolat, hogy biztosan van valakije. Mindig úgy képzeltem el, hogy férjhez ment, talán gyereke is van, és boldog. Rám úgy tekint, mint élete legnagyobb tévedésére és a legutolsó dolog amire vágyik, hogy találkozzon velem. Könnyebb volt elengednem azt hiszem, ha a boldogságáról képzelegtem, könnyebb volt tovább lépni.
- Mi van veled mostanában? Sikerült cukrászdát nyitni? közösen dédelgetett álmunk volt az autószerelő műhely és cukrászda megnyitása, mindketten azért tanultunk, hogy sikerüljön megvalósítani az álmainkat. Legszívesebben mindenről kifaggatnám a karrierétől kezdve a magánéletén keresztül egészen addig, hogy hányas méretű ruhát hord, de tudom, hogy erre igazából egyikünk sincs még felkészülve.
Talán mondanom kellene még valamit, de amilyen bőbeszédű vagyok általában most pont annyira hagytak el a szavak. Eszembe jut minden közös emlék, a megismerkedésünk, a közös motorozások, az első együtt töltött éjszaka, az esküvőnk napja, minden együtt átélt és gyönyörű pillanat. Pontosan emiatt az érzelmi hullámvasút miatt döntöttem úgy, hogy Angliába költözök, tudtam, hogy nem fogok megbirkózni az elvesztésének gondolatával, ha a legapróbb esély is megvan arra, hogy találkozzunk és a közelében lehessek.
- Azt hiszem mennem kellene... hajolok le hűséges kiskutyám mellé, hogy visszacsatoljam a pórázt a nyakörvére, a mai napom elég szarul indult, a fejfájás még mindig gyötör és ebben a percben ölni tudnék egy jó erős kávéért. Vagy whiskyért.

 Dylan & Sarah

Valahol a lelkem mélyén csak abban bíztam, és az adott némi erőt, hogy reméltem, nem csak az én lábam alól csúszott ki hirtelen a talaj a megvilágosodás pillanatában. Hogy lehettem ennyire szerencsétlen? Olyan nagy ez a város, és nekünk mégis össze kellett futnunk. Mások egész életükben nem találkoznak többé az exükkel, hiába maradnak egyazon lakhelyen, mi meg tessék! Bár nem tudtam amúgy sem, hogy mióta van a városban, de nem is volt lényeges. A hangsúly most azon volt, hogy itt állt előttem, én meg bármennyire próbáltam megőrizni a méltóságomat, teljesen leblokkoltam.
- Még nincs sok tapasztalatom benne, ráadásul neki kettővel több lába van, mint nekem… - még azelőtt reagáltam, hogy átgondoltam volna, milyen ostobaságokat beszélek. Először kis híján az csúszott ki a számon, hogy a fiamra is képes vagyok vigyázni már öt éve anélkül, hogy ő folyton figyelmeztetne erre, vagy kéretlen tanácsokkal látna el. De ezt természetesen nem mondhattam, akkor lett volna csak igazán vége az amúgy is pengeélen táncoló világomnak. Legalábbis jelen pillanatban mindenképpen.
- Valóban nem! – bólintottam tartózkodón, és minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy elengedjem a fülem mellett azt a kis sértett élt, amit kihallottam a hangjából. Túl jól ismertem, pontosan tudtam, hogy mennyire sértette a büszkeségét, hogy nem futottam utána. De hát miért is tettem volna? Ő lökött el magától. – És szerintem mind a ketten tudjuk, hogy miért nem. Bízom benne, hogy megérted. – itt talán most illett volna egy kis mosolyt küldenem felé, de egyszerűen nem ment. Azt hittem, hogy már rég túl vagyok rajta, meg azon, ami történt közöttünk, de talán mégsem. Az összes sebet feltépte egyetlen másodperc alatt, elég volt csak találkoznia a tekintetünknek.
- Köszönöm! – biccentettem, magamhoz ölelve a kutyust, amit idő közben a kezembe nyomott. Most ő volt az egyetlen mentsváram, a biztos pont ebben a kifordult világban. – Te pedig nagyon szarul… Mint akin átment egy úthenger. - állapítottam meg, ám ezúttal már enyhén megrándultak a szám szélei, hogy tompítsam a szavak élét. Nem, valójában láttam a nyúzottságát, de azt is, hogy azok a kék szemek ugyanúgy ragyognak most is, és a kémia még mindig működött, még mindig vonzónak találtam. Ezért pedig a végletekig utáltam magam, és soha a büdös életben nem vallottam volna be senkinek. Még akkor sem, ha a testem elárulna, de szerencsére ennek a veszélye nem állt fent.
- Élek, megvagyok. – rövidre akartam zárni a témát, nem akartam magamról beszélni. Legszívesebben elújságoltam volna neki, hogy milyen csodálatos fiam, fiunk van, de a vészcsengő még időben megszólalt a fejemben. Ez soha, de soha nem derülhetett ki, bármennyire szolgálta volna Oli érdekeit, hogy jelen legyen az életében az apja. Nem voltam biztos abban, hogy én készen állnék újra beengedni, még ha csak úgy is, hogy hetente találkozzunk, amikor elviszi a fiát. Önző vagyok talán, de nem készültem fel, hiába tudtam, hogy eljön majd egyszer ez a pillanat. Csak ne történt volna meg ilyen hamar…
- Igen, sikerült. Miután anya meghalt, az örökségből megnyitottam. Megnyitottuk… - javítottam ki saját magam, hiszen Savannahnak is volt benne része, még ha főként én is irányítottam a helyet. Szívesen rákérdeztem volna én is, hogy vele mi van, de talán mégsem akartam annyira hallani a választ, ráadásul szándékosan nem akartam érdeklődőnek tűnni sem. Azzal talán csak adtam volna alá a lovat, és ezt semmi esetre sem engedhettem meg magamnak.
- Nekem is dolgom van még. – egy részem maradt volna, hogy tovább nézze azokat a már-már művészien faragott vonásokat, de a másik nagyon noszogatott, hogy menjek innen. Lehetőleg amilyen gyorsan csak lehet, gyáva módon elmenekülve a további kellemetlenségek elől. Még mindig csak annyi vigasztalt, hogy lerítt róla is, mennyire összezavarodott és képtelen megtalálni a helyét. Én is pont így éreztem magam, mint akit legalábbis kicsavartak, és megforgattak vagy háromszor.
- Nos, akkor… - zavartan haraptam az ajkamba, nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Abban voltam csak biztos, hogy innentől nem lesz egyetlen nyugodt éjszakám sem, hogy tudom, itt van. A közelemben… valahol. Közben azzal a lendülettel meg is indultam az egyik kijárat irányába, és ha ő is pont így tett, akkor nagy eséllyel belé is ütköztem, amilyen dekoncentrált voltam.

Szavait hallva elmosolyodom. Még mindig van benne abból a kislányos bájból, amibe annak idején beleszerettem. Gyönyörű, érett nővé vált az évek alatt mellettem, de a gyermeki és ártatlan énje is megmaradt. Emlékszem, mindig akkor szórakoztunk a legjobban, amikor előbújt belőle a kislány, a játékossága mindig feldobta a napomat. Aztán...ahogy az én szívem keményedett ahogyan egyre távolabb taszítottam őt magamtól, az a kislányos báj is egyre halványodott. Próbálkozott, de mivel mindig falakba ütközött egyszer csak eltűnt. Örülök, tényleg, őszintén örülök annak, hogy ismét olyan, mint régen, hogy sikerült túllépnie rajtam és újra önmaga lehet. Bármennyire is fáj beismerni, de azt hiszem neki kifejezetten jót tett a külön töltött idő. Annyi mindent szeretnék megkérdezni: házas? Van valakije? Van gyereke? Boldog? Hiányzom neki? Megannyi kérdés, amikre talán jobban fájna a válasz, mint hiszem, de mégis kíváncsi vagyok. Megannyi kérdés, amiket nincs jogom feltenni bármennyire is szeretném. Én rontottam el, és ezzel a következménnyel együtt kell élnem.
Végül is, nem olyan rossz az életem, sikeres vagyok, minden napra új partner jut, ha éppen arra vágyom, de ő nagyon hiányzik. 5 év telt el azóta, hogy alá írtam a papírokat és ennyi idő sem volt elég ahhoz, hogy elfelejtsem. Azt hittem sikerült, egészen a mai napig, amíg ismét meg nem pillantottam. Most, hogy látom, orromba kúszik illata, elvarázsol a mosolya, rá kell döbbennem, hogy soha nem fogok túllépni rajta. Mindkettőnknek az lenne a legjobb, de nem megy.
Válasz helyett inkább elbámulok a távolba, nem tudok a szemébe nézni, mert nem tudnám őszintén azt a választ adni, amit hallani szeretne. Megértem, hogy miért kezdeményezte a válást, de azt már nem, hogy az első néhány hónapban, miért nem válaszolt soha egyetlen telefon hívásomra is. Hibáztam, de szentül hiszem, hogy egy második esélyt megérdemelnék.
- Köszi, igazán kedves vagy. nevetek fel. - Őszintén, úgy is érzem magam, mint akin átment az úthenger. Tudod milyen a másnaposság. volt néhány alkalom a közös múltunkban, amikor nem csak én, hanem mindketten berúgva tántorogtunk haza, a motort a klubházba hagyva, másnap pedig egymás vigasztalva, az ágyban szenvedve vészeltük át a napot valahogy.
- Megnyitottátok? Londonba is eljutott az édesanyja halálának híre, de addigra már a teljes visszautasítás miatt nem vettem a fáradtságot, hogy felhívjam telefonon. A húgának írtam egy rövidre zárt részvét nyilvánító emailt, néhány korsó sör mellett megemlékeztem az anyósomról és a szánalmas életem ott folytatódott ahol abba maradt.
Ha tőlem függne, akkor addig maradnék itt, földbe gyökerezett lábbal amíg csak nézhetem gyönyörű vonásait, hallgathatom szavait, de ilyen hosszú és fájdalmas külön töltött év után fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék még neki. Sosem voltam a szavak embere, mindig is tettekkel szerettem bizonyítani, ez talán soha nem is fog változni, kettőnk közül ő volt az, aki szavaival is elvarázsolt újra és újra.
- Nos, akkor...legyen szép napod. mennyire suta így elköszönni attól a nőtől, akit életemben a legjobban a szerettem, aki képes volt kihozni belőlem a gyengéd énem, akit tényleg, őszintén szerettem és akit...megsebeztem. Halvány mosolyt küldök neki, majd a mellettem ugráló kutyussal az egyik kijárat felé indulok. Fejemben kavarognak a gondolatok, valószínűleg ő is ugyanígy tette, mert néhány lépés után, utunk ismét keresztezi egymást és szó szerint a karjaimban köt ki. Szabad kezemmel átölelem a derekát, hogy megakadályozzam a nagyobb balesete. Meglepő módon szívem a mellkasomban iszonyatos tempót diktálva dobban.
- Óvatosan. szinte suttogom a szavakat és egy másodpercnyi időre elengedem a derekát, hogy ujjaimmal végig simítsak arcvonásain, majd kezem ismét megtalálja helyét a dereka körül, mintha soha többé nem akarná elengedni őt. Tekintetemmel az övét keresem, egy aprócska jelet akarok, bármit, ami megerősíthet abban, hogy megcsókolhatom. Hiszen...ebben a percben erre vágyom a leginkább, még akkor is, ha tudom, hogy hiba lenne.

 Dylan & Sarah

Elég beszédes volt a távolba révedő reakciója, és túl jól ismertem ahhoz, hogy tudjam, mit akart mindezzel palástolni. Azt azonban már nem tudtam én sem megállapítani, hogy vajon azért csinálta, mert sértette a büszkeségét, hogy se második esélyt nem kapott tőlem, de még csak kapcsolatot sem, vagy mert tényleg rosszul esett neki. Mindent megszakítottam vele, és még így sem sikerült maximálisan túllépnem rajta, inkább csak éltem tovább, de nem egy teljes életet. Hogy is lett volna az, mikor a másik felem már nem volt része a mindennapjaimnak? Én naivan hittem abban, hogy egy embernek csak egy másik fele van, a többi csupán működőképes pótcselekvés. Nekem ő volt az, tudtam már kezdettől fogva.
- Csupán őszinte… - vontam meg a vállaimat könnyedén, ajkaim szegletében pedig megjelent egy alig látható kis görbület. Alapvetően tényleg kedves nőszemélynek írtam volna le magam, és legtöbbször a környezetem is így tett, de ha valaki közel állt hozzám, azelőtt nem éreztem úgy, hogy titkolnom kéne a véleményemet. Még akkor sem, ha az esetleg a másik lelkébe gázol egy kicsit. Dylanre pedig még mindig dühös voltam, úgyhogy eszem ágában sem volt bókolni neki, még ha a mondandóm második fele úgy is hangzott volna, hogy ennek ellenére még mindig vonzódom hozzá.
- Igen, valami rémlik még. Csak nem kirúgtál a hámból? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, ám amint észbe kaptam, zavartan meg is emeltem a kezeimet. – Bár semmi közöm hozzá! – ezzel pedig igyekeztem máris elhatárolni magam tőle, méghozzá amennyire csak lehetett. Szívesen odaszúrtam volna azt is, hogy én már nem nagyon emlékszem a másnaposság érzésére, mert amióta utoljára találkoztunk, nekem volt egy fiam, aki mellett nem engedhettem meg magamnak a lerészegedés luxusát. A fiúnk, hogy pontosítsak, de ezt meg pláne nem oszthattam meg vele. Nem akartam, hogy bármit is tudjon rólam, ugyanakkor legszívesebben mindent elmeséltem volna neki. Hogy a fenébe lehet ezen egyáltalán kiigazodni?
- Igen, Savannah sokat segít, bár most igyekszik a saját lábára állni. A cukrászda az én álmom volt, őt sokkal jobban érdekli a rendezvényszervezés. – elnéző mosolyt villantottam, ahogy egy pillanatra elrévedtem a húgomra gondolva. Aztán tekintetem kitisztult, és visszatért Dylan arcára. Agyamba véstem a vonásait, melyeket nálam jobban senki nem ismerhetett ezen a világon. Szívesen végigsimítottam volna a legutóbbi találkozásunk óta odakerült kis szarkalábakon, de ujjaim ökölbe szorultak, így vettem elejét egy ekkora baklövésnek. Most már csak arra tudtam gondolni, hogyan menekülhetnék el innen a közeléből minél gyorsabban. Meg is tettem hát a megfelelő lépéseket, csak éppen a sors gondolta úgy, hogy ma roppant vicces kedvében lesz, és Dylan karjaiba lök. Szó szerint is.
Ahogy hozzám ért, mintha áramütés ért volna, az összes kis idegvégződésem a maximumon bizsergett. Csak ő volt képes ilyen hatással lenni rám, és már több mint öt éve nem éreztem ezt. Tekintetem űzött vadként kaptam fel az arcára, a szívem pedig egészen biztos, hogy simán versenyre kelhetett volna az ő mellkasában dübörgőjével. Vele ellentétben egyébként éreztem is, hogy igazam van, hiszen a lendület miatt két tenyeremmel a mellkasán támaszkodtam meg, így a tenyerem alatt lüktetett közvetlenül.
- Dylan… - suttogtam, elveszve az enyémhez kísértetiesen hasonlító szempárban. Aztán tekintetem tovább vándorolt ajkaira, és mintha kitaláltam volna a gondolatát, ajkaim elnyíltak, a szám pedig kiszáradt. Olyan könnyű lett volna áthidalni azt a minimális távolságot, ám hála istennek még időben magamhoz tértem ebből a szörnyen zavarba ejtő révületből ahhoz, hogy ne kövessek el visszafordíthatatlan hibát. – Ezt ne! – ráztam meg a fejemet, összeszorítva végül a szemeimet. Legalább olyan nehéz volt ezt most kimondanom, mint meghozni a döntést, hogy elváljak tőle. Ám vele ellentétben nekem azért maradt belőle egy darab. Egy igazán jó, és tiszta darab, ami másra sem termett, mint a szeretetre.
- Bizonyára neked is van még dolgod mára! – köszörültem meg a torkomat, amikor végre sikerült valamelyest felocsúdnom a kábulatból. Vissza is nyertem az egyensúlyom, a pillanat pedig elillant, mintha soha nem is lett volna. Legalábbis én igyekeztem minél távolabb űzni magamtól.