just a piece of cake

Lindy & Kie

zeretem azt, hogy bármennyire is nehezemre esik felkelni hajnalban, jöhetek a cukrászdába és kedvemre kreatívkodhatok. Szeretem azt, hogy nincsenek itt a szüleim, hogy beleszóljanak mindenbe és itt tényleg csak én vagyok és azt csinálok, amit egy normális felnőtt ember. Szeretem azt, hogy alig vannak ilyenkor az utcán és még akár azt is megtehetném, hogy átszaladok a nyolcsávos úton, mégsem gázolna el egy autó sem, mert annyira üres az utca, csak taxik jönnek-mennek, bár belőlük azért akad néhány.
Vannak reggelek, amikor korábban kell beérnem, olyankor kissé nehézkesen indul a reggel, főleg, ha előző este épp fellépésem volt és nagyjából aludtam két órát. De ez sem tántorít el, mert imádom, amit csinálok, illetve van az a kávé mennyiség, ami segít, hogy ne essek össze a fáradtságtól. Az ilyen napokon, ha vége a munkának, fáradtan dőlök be az ágyamba, de egyébként máskor meg úgy pörgök, mint egy búgócsiga. De szerencsére ilyen fárasztó nap eléggé ritkán van.
Eleinte idegesített, hogy az ablakon keresztül random járókelők nézik, hogy mit csinálunk, ráadásul én pont az ablak mellett dolgozom, így még azt is látják, ha épp elrontok valamit. Mert hiába a profizmus, hibázni is szoktam, bár eléggé rosszul érint, ha épp nem akar lába lenni a macaronnak, mert épp olyan kedve van és mehet az egész a kukába, de az sem túl szívderítő, ha épp összeesik az a piskóta, amit már ezerszer megcsináltam korábban. Ezeket a dolgokat nem kürtölik világgá, mindig csak a tökéletes eredmény látszik mindenhol, de pedig van nekem is rossz napom, amikor nem ezer, hanem csak kilencszáz százalékon működöm.
A járókelők amúgy jó fejek, odaállnak mellém és nézik, hogy épp krémmel díszítem a tortát. Kicsit ciki, ha épp remeg a kezem, mert olyan aprólékos díszt kell rávarázsolni, de szoktam látni a szemem sarkából, hogy velem együtt izgulnak, hogy sikerüljön. Ugyanez, ha egy négyemeletes tortát építek fel. Izgalmas.
Ma is korábban kezdtem, így már nyitásra beértem, és gyors átöltözést követően már a helyemen dolgozom. Ilyenkor reggelinek való péksütiket csinálunk azoknak, akik hozzánk térnek be munka előtt venni pár falatot. Mert amúgy eléggé finom minden, ami itt kapható, nem véletlen vagyunk annyira híresek az egész világon. Pedig csak egy „pékség” vagyunk a nevünk alapján, valójában viszont jócskán több: találkozóhely a barátoknak, randihely a szerelmeseknek, iskolásoknak házi feladat író hely, home office helyszín a bevállalósabbaknak.
Reggelente annyira sokan vannak, hogy a sor vége általában az ajtón kívül van, úgyhogy előfordul, hogy be kell segíteni a vendégtérben. Nagyon sok ismerős arc van, akiket szoktam látni az ablakból, és ilyenkor simán úgy köszönünk egymásnak, mintha régi ismerősök lennénk, pedig csak azt látják, hogy dolgozom. Ők visszatérő vásárlók és naponta találkozunk, így előfordul, hogy pár szót is váltunk egymással, amíg kiválasztom nekik épp a legmegfelelőbb croissant-t, vagy sajtos tekercset.
Senkinek sem tudom a nevét, de azt már majdnem, hogy ki mit szeret, pedig annyira sokan vannak, hogy szinte képtelenség mindent észben tartani. Van egy lány, aki annyira hasonlít… Gabrielára, szinte a hasonmása lehetne. Többször eljátszottam már a gondolattal, hogy beszélek vele. Most is a sorban áll.

Fel sem fogtam, hogy mennyit szenvedtem azért, amit egy hét alatt letudtunk zárni. Mintha az a fal, ami eddig előttem volt hirtelen köddé vált volna és ott álltam a szabadság kapujában és azt tehettem, amit akartam. A szüleim válása is lassan lezárul, tekintve, hogy nagykorú vagyok nem fog elhúzódni a gyerekelhelyezés miatt. Mivel anyám a megcsalt fél, apám eléggé vesztésre áll. De megérdemli, a klisé, amit bevágott anyámnak nem hozza ki jól a vagyon megosztásnál. Így jár az, aki bűnös utakon van.
Ezért is gondolkodtam el, hogy saját magam miatt visszatérek az egyetemre. Bár jelenleg vizsgaidőszak van és tanítás még nincs, csak igyekszem felzárkózni és a maradék tantárgyból levizsgázni, amivel elmaradtam. A kórházba még mindig nem tudtam rá venni magam, hogy betegyem a lábam. De mindent szépen lassan. Nem fogok azért kapkodni, mert most megéreztem a szabadság ízét.
Fahéj most nem kísért el, majd ha megveszem az új hámot, mert nem elég, hogy eltört, de őrült módon növekszik és már nagyon nehezen tudnám rácsatolni.
Mivel túl korán indultam el a városnak, így betértem a kedvenc helyemre. Annyira hangulatos és az ízek. Megéri néha bűnözni. Bár most csak egy kávét szerettem volna, még is a látvány csalogatta a fantáziámat, hogy valami kegyetlenül édeset és csokisat kell magamba tömni. Amit lesz okom lemozogni. Legalább meg lesz a motiváció, hogy felhúzzam a futócipőmet ismételten vagy épp lemenjek az edzőterembe.
Kicsit ellustultam, ahogy az előttem lévő sorban is álmosan haladnak és mindenki csak a kirakatot bámulja, hogy mikor jut el a kitűzött célig. Előhúzom a telefont, hogy megnézzem az addig érkezett üzeneteimet, hogy válaszoljak rájuk.
Végül az e-mail-ek között lapozva meglátom az Egyetemi értesítőt. Ha a maradék két vizsgámat teljesítem, akkor visszakerülök a csoportomba. Ennek az érzésnek pedig nem tudok gátat szabni és egy kisebb sikkantással ugrálok párat, ahogy megköszönve azt teszem el a telefont és széles mosollyal várakozom továbbra is. Lehet még sem csesztem ki saját magammal teljesen. Ezzel megjött a jó kedvem az egész napra. Akár kettő süteményt is bevállalok ennek örömére. Már csak ketten vannak előttem. Türelmetlenül kapkodom a fejem a finomabbnál finomabb cukrozott sütemények között. Mire észbe kapok már ott is állok és a szokásos monológomba kezdek.
- Jó reggelt! Egy fahéjas fehér csokis latte-t kérnék és valami elképesztően édes csokis finomságot. Rád bízom mi lesz az – mosolygok bájosan, ahogy buzog bennem a boldogság. Annyira képtelennek tartottam, hogy legyen esélyem arra, hogy év közben újra aktívvá tegyem az évemet, hogy csak próbaképp írtam. Mivel átlag felett vannak a jegyeim, így szemet hunynak felette, főleg, hogy maradt még két vizsgám, amivel bizonyíthatok, hogy nem adtam fel az álmom, még ha meg is törtek bennem egy darabot. Megmutatom a világnak, hogy kapja be. Lockers vagyok, megtudom csinálni.

just a piece of cake

Lindy & Kie

mikor reggel beértem, még annyira sötét volt, hogy az üres műhely csillogó márványlapú munkapultjain megcsillant a kinti lámpa fénye. Nem sokat kellett ugyan várni arra, hogy felkeljen a nap, de amikor ennyire korán jövök, olyan, mintha még tegnap lenne.
Amikor beérek, az az első, hogy felveszem a munkaruhámat, ami egyforma mindannyiónknak és egy csinos kötény is van mindenkin, ami a pékség nevét hirdeti. Egyébként egész cukin festek benne. A kötényen pedig egy szép kis arany színű tábla, amin ott áll, hogy Kiara.
Nem sokkal ezután kinyitunk és elkezd ébredni a város. Egyre többen és többen jönnek be hozzánk és minden egyes nap – még hétvégén is – az van, hogy nagyjából délelőtt tízig teltház van, de nagyon durván. Nálunk fontos, hogy ne csak úgy szolgáljuk ki a vevőt, mintha robotok lennénk,  egy-két jó szót szeretünk váltani mindenkivel. Az embereknek jól tud esni az ilyesmi, főleg a szürke reggeleken.
Igazából nem az álmaim munkája, amit ilyenkor csinálok, de hozzátartozik ez is, meg tök érdekes, amikor azokkal szoktam találkozni, akikkel az ablak mellett is. Volt már olyan, hogy az én tortámat kérte valaki, mert épp látta, hogy díszítem – bár pont azt nem kaphatta meg, de örömmel csináltam neki egy ugyanolyat.
Olyan ez, mintha egész nap a színpadon lennék, csak itt más az előadás. Itt a kreativitásomat csillogtatom, esténként pedig a hangomat, úgyhogy már ott tartok, hogy egyáltalán nem zavar, ha néznek itt, sőt, gyakran összemosolygunk a járókelőkkel. Ez a lány, aki olyan ismerős, őt is gyakran szoktam látni. Mostanság egyre gyakrabban. Lehet, hogy úgy van szünete a suliban, hogy többször is ráér betérni hozzánk. Ma pont én szolgálom ki.
Egy mosolyt villantok felé és bedobnám a kérdést, hogy mit adhatok, de ő már rutinos, magától kezdi sorolni.
- Jó reggelt! – köszöntöm a lányt mosolyogva. – A kávéd már készül is  - azonnal el is kezdem készíttetni a baristával, az elképesztően édes csokis finomság viszont fejtörést okoz. Mert amúgy minden nagyon finom és olyan sok fajta csokis sütink van, hogy hihetetlen. Az emberek a csokis dolgokat kedvelik a legjobban, így igazodva a kereslethez, nyilván tartunk ezer féle csokis sütit. – Szerintem ahhoz, hogy tutira jól induljon a napod… hmmm, én ezt választanám a latte mellé ezen a reggelen. Holnap lehet, hogy más lenne, de most ez tetszik. Mit szólsz?  – kérdezem a lánytól és mutatok felé egy majdnem tenyérnyi méretű, triplacsokis-karamellás kekszet, ami egy néhány szem tengeri sópehellyel is meg van bolondítva. Eléggé durva cucc.
- Elviszed vagy itt fogyasztod?  – teszem fel a következő, rutin kérdést, hiszen ez nagyon fontos a csomagolás szempontjából. – A kutyusod nem jött ma? Szoktam látni, nagyon cuki – mosolygok rá.

Mostanság minden összeomlott előttem és olyan jó érzés volt, hogy kaptam még egy esélyt. Mert lehet, hogy a szüleim nyomására lettem orvos, még is annyira jó érzés másokon segíteni, hogy elhamarkodott lépésnek tartottam azt, hogy feladtam az egészet. De minden rossz után jön valami csodás történés. Én pedig már nagyon vártam, hogy valami jó történjen. A sors fintora, hogy mindezt egy kávézó közepén ejti meg. Páran néznek, ahogy örömömben ugrándozom. De eddig sem érdekelt mások véleménye, nem most fog.
A lány kedvesen köszön és végre valaki, aki szívből tud mosolyogni és legalább rá tudok koncentrálni, arra, hogy bájosan csinálja a dolgát. Mintha ez nem is a munkája lenne, hanem valami hobbi, amiben örömét leli. Bólintok, hogy készül a kávé és a sütik felé irányul a tekintetem, hogy kiválasszuk együtt. Bár ahogy látom neki sem okoz könnyű választást ez a rengeteg finomságok közül egyet kiválasztani. Végül pedig hatalmas szemekkel figyelem a csokibombát, ami akkora, mint a tenyere és széles vigyorral nézek rá.
- Oké, ez valami hihetetlen. Meg kell kóstolnom – bólogatok végül a választására. - Ezt mire lefutom, lehet a tüdőmet is kiköpöm. De ma megérdemlem – vigyorogva rántom össze a vállaimat izgatottan. Már alig várom, hogy az a tömör gyönyör elolvadjon a számba és megkoronázza a napomat.
- Itt eszem meg – nézek körben, az emberek úgy rohannak néha, hogy elfelejtenek leülni és megpihenve nézni azt, ahogy elrohan mellettük a város. Pedig sok mindent magunkba lehet szívni. Bár eddig nekem sem volt erre sok időm, most viszont megígértem magamnak, hogy minden megváltozik és megtanulom élvezni az életet.
Közben már nyújtom is a kártyát, hogy kifizessem neki és felkapom a fejem, ahogy a kölyök után érdeklik és felnevetek.
- Fahéj büntiben van. Eltört a póráz csatja és megszökött. Hála istennek megfogta valaki, de akkor is. Kihordtam lábon két infarktust mikor nem találtam. Ha sikerül venni új hámot és pórázt majd behozom köszönni – nevetek egyet, ahogy rá kell jönnöm, hogy kávézás után tényleg vennem kell ennek a kis szőrpamacsnak sétáló holmikat, vagy örökké szétfogja szedni az egész lakást.
- Szereti ha simogatják és kényeztetik. Annyi boltban kérdezik már meg, hogy merre jár. Hogy lelkifurdalásom lett, hogy otthon hagytam - nagyobb sikere van, mint a gazdájának az biztos. Bár ismerkedés szempontjából a lányoknál van nagyobb sikere. Pont mikor úgy érzem, hogy képes lennék megnyílni a férfiak felé. Na, mindegy. Majd eljön az én hercegem is.

just a piece of cake

Lindy & Kie

lyenkor nem fér bele az, hogy álmos legyek, de az sem, hogy be legyek lassulva. Az ereimben kávé is folyhatna, de bármennyit megihatnék, nem lennék tőle éberebb. Nem is értem, hogy mások hogyan csinálják. Engem az adrenalin tud felpörgetni, de az ilyenkor reggel nem igazán dolgozik bennem. Kivéve talán akkor, ha jövök a metróval és valami baleset van vagy bármi veszély, de azért ez eléggé ritkán fordul elő.
Figyelem az embereket, hogy ki milyen hangulatban tér be. Többnyire álmos és kedvetlen mindenki, de azért előfordul, hogy mosolyognak. Azonban az ugráló lány egyből kitűnik a tömegből – ő az aki olyan hasonló. Előfordult már, hogy eltűnődtem azon, hogy nekem van-e hasonmásom és ha igen, vajon hol lehet. Vajon észrevenném-e, ha szembejönne velem az utcán. Bizonyára nem, de az egy rendkívül érdekes találkozás lenne, ha mégis.
Ilyen gondolataim vannak ezzel a lánnyal kapcsolatban is. De az milyen lenne már, ha azt mondanám neki, hogy úgy nézel ki, mint a tesóm? Eléggé halvány az emlékem már Gabriela-ról, bizonyára ma már nem úgy festene, mint tíz évvel ezelőtt. Lehet, hogy nem is hasonlítanak, csak az én agyam szórakozik velem. De mindegy is, azért jó fejnek tűnik. Úgy látom, hogy valaminek nagyon örül. Egy üde színfoltja a mai reggelnek a sok, álmosan sorakozó ember között.
Mosolygok a szavai hallatán és szerintem a legjobbat választom neki a latte mellé.
- Nagyon ütős  – vigyorgok rá, amikor mutatom neki a tenyérnyi kekszet. Nagyon csokis, nagyon karamellás egy pici sóval megbolondítva – tökéletes! Ha nem félteném a csinos kis alakomat, akkor én is be tudnék nyomni belőle egészen sokat. De hát, mivel törpe vagyok, extrém módon ki vagyok téve annak, hogy daginak tűnjek, a színpadon meg azért szeretek jól kinézni. – Igen, egy kicsit sok idő lesz ledolgozni, de megéri  – bíztatom mosolyogva.
- Oké, mindjárt kiviszem neked, csak egy pillanat  – mondom és előveszek gyorsan egy tányért a pult alól, ráteszek egy szép, Magnolia bakery mintás szalvétát, és mellé a sütit. Meg két pici tökmagos pogit, hogy a cukorsokkot kompenzáljuk egy kicsit a brutál süti után. A pénztárnál gyorsan bepötyögök mindent és a terminál sípoló hangja azonnal jelzi is a sikeres tranzakciót. A blokkot átnyújtom, a tányérral pedig elindulok a pult másik oldala felé, s útközben felveszem a kávéfőző melletti pultról a fehércsokis latté-t is.
- Fahéj a neve? De aranyos!  – mosolygok rá, miközben a vendégtér irányába tartok – Ja… mármint tökéletesen megragadtam a dolog lényegét, bocsi – szabadkozom és kicsit zavarba jövök. - De örülök, hogy meglett, itt a városban meg olyan könnyen eltűnnek az utcai tömegben. Mindenképp hozd be hozzánk, kutyabarát hely vagyunk  – kacsintok rá. Ezt nagyon szeretem, hogy nem zárunk ki senkit sem azért, mert épp kutyasétáltatás közben jut eszébe, hogy szeretne egy sütit. Sok helyen nem működik ez még.
- Óh. Hát elhiszem, hogy bánt, gondolom, sokan szeretik, nagyon kis cuki. Én is örülnék, ha lenne valami állatom, de végképp nem férne bele az életvitelem miatt  – mondom kissé fásultan. – Sokszor kelek nagyon korán és érek haza késő este.
Amint megtaláltuk a megfelelő asztalt a reggelihez, leteszem a tányért és a poharat.
- Íme. A pogi a cég ajándéka, hogy túléld a cukorsokkot  – nevetek rá.

Nem szeretem a tömör édességeket, de mai nap a bűnözésről fog szólni. Ha már vannak olyan dolgok történnek, amik megdobogtatják kicsiny szívem és örömmel ugrándozok egy idegenekkel teli kávézóba. De legalább a személyzet halál cuki és nem néz rám lenézően vagy kíváncsian, hátha valami szer dolgozik bennem.
- Szeretem kínozni a testem – legyintek egyet. Hiszen képes vagyok bele feledkezni a futásba, biciklizésbe, bármi olyan sportba, ami képes megszellőztetni a fejem és élvezhetővé tenni azt a látványt, ami épp akkor a szemeim elé kerül.
Bólintok, ahogy a kártyával fizetek, majd lassan elindulok egy szimpatikust asztalt kiválasztani. Szeretek az ablakoknál ülni és figyelmi a társadalmunkat, hogy rohan a világ a semmibe. Mindenki olyan álmokat hajszol, amik sosem lesznek az övéké. Még ha épp képesek is bele halni. Ahelyett, hogy élveznék azt, ami adatott és ha ennyire többre vágynak, apró lépésekkel haladni a kitűzött cél felé, nem pedig berúgni az ajtót.
- Igen, Fahéj, mert mindig összegömbölyödve aludt az ölembe és úg nézett ki, mint egy kakaós csiga. De azt nem akartam. Így maradt fahéj. Amit nagyon szeretek, étel, ital. Bármi – vonom meg a vállam. Még senki nem érdeklődött, hogy mi a neve a kis csillagomnak, így nem kellett magyarázkodnom, hogy miért az. De akkor ezt is ki lehet pipálni.
- Miért? Nekem is csak a név ragadna meg. A rengeteg infó között – legyintek egyet és igazából nem hibáztatom, megszoktam, ha sokat beszélek szinte senkiben nem marad meg semmi. Mindig olyan információkat osztok meg, ami nem lényeges. Így próbálom védeni a saját életemet.
- Persze – válaszolok röviden. Nem ismerem, hiába bájos, rettentő cuki a mosolya, de attól még nem szívesen közölném vele, hogy nem is lakom olyan messze. Mellesleg meg csak azért jártam ide, mert ez van a legközelebb és ha valami pánikroham törne rám, pillanatok alatt haza érek.
- Csak az eleje nehéz, míg egymásra hangolódtok és meg lesz a napi rutinotok. Utána már úgy megy, mint a karikacsapás – aki valóban szeretne egy állatot, annak ezt a kellemetlenséget vállalni kell. Én is sokszor értem haza, hogy a házba piszkított vagy szétrágcsált valamit, amikor unatkozott. Most is történnek balesetek, de most már, hogy növöget és kezdi megszokni a rutint, már nincs ilyen problémám.
- Cukor sokk utána gondolod egy szénhidrát bombával kell megkoronázni a reggelt? - nevetve nézek a tányérra és mosollyá szelídülnek a vonásaim. - Azért köszönöm – bólintok egyet, mielőtt a kávéba kortyolok megáll a kezem a levegőbe és mielőtt távozna utána szólok. - Bocsi, mi a neved? Én Lindy vagyok – teszem vissza a poharat az asztalra.

just a piece of cake

Lindy & Kie

eggel nem gyakran fordul elő, hogy bárki beülne hozzánk, mindenki csak rohan. Iskolába, munkába bárhová, de rohannak. Olykor még a köszönöm is elmarad, ha megkapják a sütijüket és a kávét, de nem baj, jól tudjuk, hogy sietnek mi pedig elnézőek vagyunk velük. De vannak a többiek, akik hozzánk hasonlóan szeretnek néhány kedves szót szólni hozzánk, ha már mi adjuk meg nekik az első reggeli löketet a kávéval és a jókedvet a sütivel. Ez a hosszú hajú lány is ilyen, olyan aranyos, mindig szokott valami kedveset mondani nekünk. Gondolom, itt dolgozik a közelben, vagy ide jár suliba. Fogalmam sincs, hány éves lehet… talán egyetemista.
Amint kiválasztottuk a sütijét, szépen elrendezem a tányéron a szalvétával meg az ajándék pogival és a pénztárhoz igyekszem, miközben rá figyelek továbbra is. Szerencsére vagyunk elegen ahhoz, hogy ne legyen gond abból, ha kiviszem egy vendégnek a rendelését. Bár, nem vagyok pincér, de előfordul, hogy ilyet is csinálok.
Az ablak mellett választott egy asztalt. Ezt én is szeretem, jó innen bambulni az utcát, ahogy rohan a világ.
- De jól kitaláltad a nevét  – mosolygok rá – a fahéjas sütik is irtó királyak… na jó, most nem promózni akartam magunkat, csak úgy izé… - nevetek rá. – Szóval majd várjuk őt is mindenképp.
Szeretem, amikor behozzák az emberek a kutyáikat, annyira cukik, bár némelyikre ráférne egy kis nevelés, de mit bírálok én más embert, ha még saját kutyám sincsen… A lány szerint annyira nem bonyolult a dolog. Hát, nem is tudom… a szüleim nyilván tudnának segíteni, ha nagyon muszáj, de nagyon sokat kellene egyedül hagynom.
- Sajnos, nagyon sokat lenne egyedül…  - válaszolom szomorú fejjel – sem ide, sem a fellépéseimre nem vihetném magammal, úgyhogy egyelőre nem nekem való. De ha elhozod Fahéjat legközelebb, majd jól megsimizem  – folytatom mosolyogva és lerakom az asztalra a tányért.
A pogi nem biztos, hogy a legjobb ötlet volt, hát, mindegy, de azért remélem, hogy örül neki.
- Úgy valahogy  – felelem. – De ha nincs kedved hozzá, lehet, hogy Fahéj örülne neki… bár, végképp nem tudom, mit szeretnek a kutyák  – folytatom és kissé zavarba jövök. Jobbnak látom visszamenni a többiekhez, furán venné ki magát, ha itt maradnék diskurálni. Épp indulok, mikor megkérdezi a nevem.
- Kiara, de szólíts csak Kie-nek.