Egy életvidám csajszi vagyok, aki igyekszik küzdeni a szülői nyomás ellen, de nem mindig sikerül neki. Mióta független vagyok, azóta azért jócskán könnyebb az élet, már magam hozom a döntéseimet, ezek hol jók, hol rosszak, de ilyen az élet. Hűséges vagyok a barátaimhoz, és azokhoz, akiket közel engedek magamhoz, de azokból nincsen túl sok ám.
Szeretem a szüleimet, de a folyamatos nyaggatásuk miatt kicsit eltávolodtunk egymástól, és ezen a nővérem halála sem segített igazán, pedig azt reméltem, hogy onnantól kezdve én leszek A Lányuk, de a másodhegedűs vagyok továbbra is. Megbocsátom ezt nekik, éppen elég nagy terhet kell cipelniük a nővérem miatt.
Nagyon szeretek táncolni, kifejezetten a latin zenét imádom – annak ellenére, hogy foggal-körömmel küzdöttem a spanyol nyelvtanulás ellen. Igazából értek a dalszövegekből is minden szót, azt hiszem, a véremben van a latin zene. Egész jól énekelek, előfordult már, hogy nevetséges pénzösszegekért kizárólag a magam szórakoztatására léptem fel kisebb bárokban.
Imádom a krimiket, a Disney meséket, a Linkin Parkot, a nyár színeit, az eső és a frissen nyírt fű illatát.
A srácok eléggé megnéznek maguknak, amit előnyös külsőmnek köszönhetek, de sajnos eddig még nem találtam senkit aki tényleg azért akarna velem lenni, mert az vagyok, aki. Nem igazán kedvelem a futó kalandokat, de valahogy mindig azok az arcok találnak meg, akik csak arra vágynak. Az idő során egyre jobban megtanulom, hogyan ismerjem fel és pattintsam le ezeket. Remélem, hogy egyszer rám talál majd a Szőke Herceg is. Vagyis… nem kell, hogy szőke legyen… bármilyen lehet, csak szeressen.

Ide most valami különleges sztorit kellene írnom, de kinek mi a különleges… Nekem ez inkább megterhelő, rossz, fájdalmas, szívbemarkoló, furcsa, szenvedős, stb. de különlegesnek végképp nem mondanám.
Apa és anya mindketten a család vállalkozásban tevékenykednek, spanyol éttermünk van az Upper East Side-on. Tök átlagos család vagyunk… voltunk. Volt egy nővérem, Gabriela, mondhatni végig az ő árnyékában éltem, mióta az eszemet tudtam. Egyébként, nem vagyok hülye vagy ilyesmi, egyszerűen csak ő mindig jobb volt. Igazából túl jó volt. Elsőszülöttként nagyok voltak irányába az elvárások és elege is lett belőle. Tíz évvel ezelőtt úgy döntött, hogy véget vet az életének: beugrott a metró elé az egyik Bronx-i állomásnál. Gyomorgörccsel írom le ezeket a szavakat… azt hiszem, soha nem fogok ettől az érzéstől megszabadulni. Vajon egyszer megszépül az emléke és tudok majd úgy tekinteni rá, hogy ne fájjon annyira? Pedig annyira sok a tíz év, mégis olyan, mintha tegnap mentünk volna a temetésére. Még arra is emlékszem, hogy kiszakadt a harisnyám a szék miatt, mert kiállt egy szálka, annyira ócska darab volt már, majdnem szétesett alattam. Azóta is minden héten kimegyek hozzá. Nem voltunk olyan igazán legjobb barátnők, neki valahogy nem kellettem, de én nagyon akartam őt, csak folyton be volt fordulva, nem nagyon volt ideje meg kedve foglalkozni velem. Ő akkor húsz éves volt, én tizenhat. Iszonyatosan nagy törés volt ez az életemben, kellett is idő, mire összeszedtem magam.
Nemcsak Gabrielat szívatták meg a szüleink ezzel a megfelelési kényszer izével, nekem is jócskán kijut belőle. Spanyol a családunk, de még soha életemben nem jártam spanyol ajkú országban, a szüleim mégis forszírozták nekem, hogy ápoljam a családi hagyományokat és tanuljam meg a nyelvet rendesen, ha már a nevem is azt hirdeti, hogy valami ilyesmi helyről származom. Pedig amúgy tökre nem. Manhatteni vagyok. Sokat kínlódtam a spanyollal, a suliban volt, hogy bukásra álltam belőle, a szüleim mosolya nem volt túl őszinte, amikor az igazgatónő behívatta őket.
- Kiara jegyei nem kifejezetten jók spanyolból. Van esetleg valaki a családban, aki tudna segíteni neki felzárkózni? – kérdezi az igazgatónő rettenéstelen arccal. „Felzárkózni?” Milyen hülye szó már ez… Nem lemaradva vagyok, egyszerűen csak nem érdekel az egész… A szüleim baromira nem értek rá velem foglalkozni, fogadtak nekem tanárt is, de rendre ellógtam az órákról, nem tudtak mit kezdeni velem.
Apa aggódva felel neki.
- Próbálkoztunk már több dologgal. Magántanár, rokonok Skypeon… - mondja gondterhelt arccal – de nem működött. – Rám pillant, csalódottságot és szomorúságot látok a szemében. Nem, én nem Gabriela vagyok, rám nem fogtok mázsás terheket pakolni emiatt a vacak miatt. Minden másból tök jó jegyeim voltak amúgy.
Full ciki az egész, de hiába a spanyol származásom, a hátam közepére kívánom az egészet. Soha életemben nem fogom használni ezt a nyelvet. Minek is, hiszen angolul mindenki beszél, nem? A franciák kicsit sznob módon tolják a nyelv iránti ellenállást, de mindenki tudja, hogy ott is meg tudnám értetni magam. Habár, még sosem próbáltam.
- Lenne egy javaslatom esetleg, ha gondolják – kezdte ismét az igazgatónő - Az egyik tanulónkkal megbeszélhetjük, hogy alakítsanak tanulócsoportot, és akkor talán Kiara teljesítménye is javulni fog, ha együtt tanulnak – javasolja.
Én rezzenéstelen fejjel ülök, végképp nem érdekel az egész. Ez még talán a jobbik eset, mert akkor majd lógok valamelyik osztálytárssal és jól érezzük magunkat, de még egy karót nyelt magántanár már nem fért volna bele a kis életembe.
- Oké – vonom meg a vállam a szüleim legnagyobb meglepetésére. Innentől kezdve jobbak lettek a dolgok.
Lan-hez osztottak be. Amúgy, egész jó fej, nem igazán lógtam vele együtt előtte, de akkor már inkább vele, mint mással.
Végül az lett a vége, hogy összebarátkoztunk, pedig az életben nem hittem volna, hogy pont ő lesz az, akivel majd megértjük egymást. Nem is tudom, vele olyan más volt, mint a többi sráccal. Nem éreztem azt, hogy azonnal rám akarna mászni, vagy csak annyira jól titkolta mindig is, hogy nem tűnt fel. Pedig az ilyesmit eléggé észre szoktam venni.
Mivel latina vagyok, mondhatni, hogy nem kell nagyon kicsípnem magam, hogy kinézzek valahogy, tisztában voltam vele mindig is. De sosem éltem ezzel vissza egyébként. Gabriela viszont olyan volt mindig is. Szeretem úgy elérni a dolgokat, hogy megdolgozom érte rendesen, nem pedig azért hullanak az ölembe, mert szép vagyok.
A munkámmal is így volt szerencsére. Cukrász sulit végeztem a gimi után, így most cukrászként dolgozom a Magnolia pékségben a Rockefeller center mellett. Imádom a munkámat. Végre egy olyan dolog az életemben, amit jól csinálok. Mert igen, nagyon jó vagyok benne.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Nem könnyű olyan dolgokat megtanulni, amiket nem is magunktól kezdtünk el, csupán valaki ránk erőlteti. Szomorú és tragikus példa áll előtted az elhunyt nővéred képében, aki megtört a nyomás alatt és aki engedte, hogy azok az elvárások, amiket mások támasztottak, elrontsák az életét. Nem könnyű kilépni ennek az árnyékából, főleg ha a szüleid számára is olyasmi volt ez a tragédia, ami nem engedi őket nem a nővéredre gondolni. Pedig ott van a munkád, a cukrász mesterség, amiben legalább annyira tehetséges vagy, mintha anyanyelvi szinten tudnál spanyolul. Még szerencse, hogy akadt egy segítséged, aki miatt végül mégsem buktál meg a nyelvből, és még egy barátot is szereztél mellé. Az élet apró örömei, ha lehet ezt mondani egy több, mint száznyolcvan centi magas srácra ugyebár.
Fontos, hogy megmaradjon az az életvidámság benned, ami a jellemed alapköve, mert azt szokták mondani, hogy nagyon is mi magunk is befolyásoljuk az életünket a hozzáállásunkkal. Ezért gondolom azt, hogy nem kell félned, ha pozitívan tekintesz a szerelemre, egyszer tényleg bekopogtat hozzád, talán nem a legszokványosabb módon, de eljön majd az a Szőke herceg - vagy nem épp szőke.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!