- Kedden találkozunk! - Még mindig az ujjaimat nézem, ahogy a kesztyű alól kihúztam, s csak ösztönös a reakcióm az elköszönésre. A műszak eléggé elhúzódott, köszönhetően egy balesetnek, és számtalan rizikós pillanatnak. Így nem is volt kérdés, hogy a műszak végén csak úgy letegyem a szikét, mondván, lejárt az ügyeletem, minek maradjak tovább. Ez a hivatás nem erről szól, hanem az életekről és a sorsok jobbá tételéről. Már amikor a sors, vagy éppen az illető, ki, minek nevezi, úgy nem dönt, hogy neki ennyi volt. Azt még mindig nehezen dolgozom fel. A zuhanyba bealvást hideg vízzel úszom meg, egy kicsit fel is ébreszt, de tudom, hogy amint leteszem a fejem a párnára, vagy már éppen előtte, már régen alszok. És mivel tudom, hogy az energia is kell, fel fogok ébredni négy óra alvás után, fejfájással és éhesen, szomjasan. Muszáj vagyok enni valami édeset, akármennyire is nem vagyok édes szájú. Az energia kell, a kalória, s nem feltétlenül a cukor. És persze, a tea. Amit inkább otthon készítek, de most arra vágyom, hogy más készítse el nekem. S csak egy helyen van, ahol nagyjából úgy készítik el az angol teát, ahogy fogyasztom. Berakom a sporttáskába a ruháim, míg alszok kimos a gép, aztán majd, ha nem felejtem benne a gépben, ki is teregetek. A szárító az ellenségem. A bejáratnál ácsorgok pár másodpercet, a fáradtság nehezen dönteti el velem, miként jussak haza. Séta inkább, mint tömegközön utazás, amilyen fáradt vagyok, háromszor utaznám meg az összes metró vonalát, oda meg vissza. S így még inkább útba esik a cukrászda is. Aminek a kialakításáért oda, meg vissza vagyok, azt hiszem, az illat mellett a látvány vonzott be, mikor először elhaladtam előtte, és hirtelen ötlettől vezérelve, beültem. Nem olyan régóta fedeztem fel, azóta, ha tudom, nagy szükségem van rá, beülök. A rendelés leadása után az ujjaimra pillantok. Már kezdik visszanyerni formájukat, de még mindig úgy néz ki, mint egy kisgyereké, aki félórát ázott a vízben. A fejemről visszaveszem a szemüvegem, s míg érkezik a tea a süteménnyel, meglesem a mailjeimet, ha van sürgős, azt megválaszolom, a többi nem érdekel. Szembejön egy konferencia, szerintem Maisynek tökéletes lesz, továbbítom is neki. S ha érdekli, ki tudjuk járni, hogy elmehessen. A hangra hirtelen emelem fel a fejem, s érzem is a csattanást, magamon, egy furcsa hang kíséretében. Ösztönösen csukom be a szemem, a szemüvegem véd, de éppen az üveg miatt, sokkal veszélyesebb is. Érzem, hogy az arcomra is érkezett valami, óvatosan veszem le a szemüvegem, s nyitom ki a szemem. Látok, a szememnek semmi baja. Megnyalom a szám. Ez.. torta. - Gesztenye. Ahogy látom, sebtiben meg is érkezett a rendelésem... - végre le is merek nézni magamra, s az arcomhoz nyúlok, addigra már a felszolgáló is odaér. Annyira fáradt vagyok, hogy a nyugodt jellememen ez jobban lassít, s düh helyett inkább a viccelődés tör ki belőlem. Most minek idegeskedjek?
Reggel óta csak gyűltek előttem a kék irattartóból kiemelgetett papírok. Némelyikről azt sem tudtam, hogyan kezdjek a kitöltésének, némelyik meg egyszerűen érthetetlen volt számomra. Nem csupán az volt a probléma, hogy a bürokrácia nyelvén fogalmazott, számtalan passzussal teletűzdelt hivatalos beadványok, formulák és függelékek között képtelen voltam eligazodni, hanem még mindig volt bennem egy hang, amely nem nyughatott. Amely kitartó reménnyel mantrázta, hogy nem kell aggódni, fel fogok ebből ébredni, hogy Will el sem ment, hogy a naptár csak tévesen mutatja 2021-et, tévedés az egész, mert valójában még csak 2017 van. Csak dolgozik. Haza fog jönni. Hozzánk. Azt hiszem ez a legnehezebb: meggyőzni önmagunkat. Pedig már a papírok is itt vannak, az ügyvédjével is beszéltem, számtalan ügyet próbáltam elintézni, hogy megtarthassuk a házat. Milyen férfi, milyen apa lenne képes a saját gyereke alól kiperelni az otthonát? Olyan apa, aki egykor egyetlen szó nélkül hagyta őt maga mögött, és azóta nem is tud róla semmit. Nem is akar tudni. Végre jó lenne belátnom, hogy az élet így fog folytatódni: Benjamin és én ketten maradunk, William pedig valahol távol, soha többé fel nem bukkanva. Tudom, hogy sokáig nem ülhetek itt a halom irat között, hiszen minden nap többször, több órára is átmegyek a Butterbean-be, elsősorban azért, hogy lássam minden rendben halad, másodsorban pedig ha nagy a forgalom, vagy tudom, hogy aznap számtalan megrendelést kell kiadni, akkor magam is beállok a pult mögé és dolgozom. A cukrászda a szívügyem. Mondhatni a fiam után a következő büszkeségem amelyet hitelekből, a szüleim segítségéből, a húgom támogatásából és anyagi befektetéséből, valamint a kitartásomból építettem fel. Rizikós volt belevágni, de akkor, három évvel ezelőtt egyszerűen nem válogathattam a lehetőségek közül. Egyik napról a másikra maradtam egyedül egy járni képtelen pici gyerekkel. Az anyagi biztonságunkat a jól kereső férjem jövedelme jelentette. Erre építettünk mindent, ez volt amire a jövőnket alapoztuk, és ez volt az amit William kicsapott alólunk. Nem panaszkodom, nem akarok panaszkodni, hiszen tudom, hogy bár az erőm véges, hogy minden napom arról szól, hogy a következő reggelre újra energiával feltöltekezve ébredjek fel, és a panasz csak elvenné az energiát, amire szükségem van. A mosoly, amellyel minden nap átmegyek a cukrászdába a védjegyem, bár Elijah, a legfiatalabb cukrászom szerint van benne egy leheletnyi keserűség. Éppen csak annyi, amennyi ételfesték cseppen a zöld pisztácia krémhez. Őszinte a mosolyom, mindenkinek jut belőle, hiszen a világon talán a kedvesség, és a jóindulat a legdrágább kincs, hát osztogatom annak akinek szüksége van rá. Mert hiszem, még mindig reménytelen naivitással, hogy egyszer majd sokszorosan kapom vissza. Amikor a legnagyobb szükségem lesz rá. Talán. A fáradtságot az orrnyergem megdörzsölésével próbálom kinyomogatni, de hasztalan. Mély sóhajjal kortyolom be a kávém maradékát, amely ki tudja mióta van mellettem, de tökéletesen hideg lett. Összerendezem a papírokat, és visszapakolom őket a kék irattartóba, mintha ezzel elintézettnek tekintetném a dolgot, holott igazából még át sem néztem őket rendesen. A halogatás nem jellemző rám, most mégis ezt teszem. Félreseprem ezt a dolgot, nem veszek, nem akarok róla tudomást venni, pedig tudom, hogy egy hét múlva le kell adni némelyiket, főleg Beni orvosi szakvéleményeit, anamnéziseit, amellyel igazolom, hogy miatta volt szükségünk a ház átalakítására, és a férjem ezen idő alatt nem volt elérhető. Ez az igazság. Akkoriban nem tudtam őt elérni, a száma sem volt meg, egyszerűen eltűnt a szemünk elől. Talán jobb lett volna, ha így is marad. Akkor legalább ezt az ostoba, sehova nem vezető reményt meghagyta volna nekem. De még az sem. Apa szerint nem kell aggódnom, egy éven belül ki fogják mondani a válást,és nekem fognak igazat adni. Végre lezárhatom a múltat. Daisy szerint “Will egy utolsó seggfej! Mindig is az volt és az is marad.” Ő már akkor megmondta, amikor hozzámentem. Tényleg csak én láttam más szemüvegen át akkoriban a világot? Úgy tűnik. A kávésbögre koppan, az utolsó irat is a helyére kerül, én pedig az órára pillantok a konyha falán. Ó jesszus, már vagy három órája ücsörgök az asztalnál. Nanny vidám nevetését hallom az emelet irányából, és Ben hasonlóan jókedvű trillázása szakad végig a házon, amint éppen az Icipici Pókot énekli rémesen hamisan, de tündeményesen. Elmosolyodom.Ma este remélem még ébren érem mire átjövök majd a cukrászdából. Az utóbbi egy hétben szinte mindig már csak akkor láttam, amikor békésen szuszogott az ágyban, Nanny pedig az ablak alatti kissé már viseletes, búzakék fonott székben bóbiskolt, öléből kihullva valamelyik mesekönyv. Még mindig forró a délután, nagyon kellene már az eső a világra, mert az emberek lassan az aszfalthoz ragadnak ebben a rekkenő melegben. A hosszú folyosón sietek át a cukrászdába, amely az otthonomat köti össze, és így gyorsabb az átjutás. Ráadásul tökéletesen akadálymentesítve van, hogy Beni is akármikor átgurulhasson, ha éppen úgy hozza a kedve, vagy egyszerűen valami édességre vágyik. Édes Zöld Sziget. Ezt a nevet adta két évvel ezelőtt egy azóta törzsvendégnek számító altábornagy, amikor betévedt hozzánk. Nem csupán arra törekedtem, hogy a sütemények, kávék, teák, vagy éppen a szendvicsek legyenek jók és erőnkhöz mérten tökéletesek, hanem arra is, hogy maga a hely egy kicsit beburkolja az idetévedőket. Beburkolja a természetbe, egy kis szigetbe, ahol megpihennek, mielőtt visszafogadja őket magába a new york-i masszív és egekig nyúló üveg-beton rengeteg. A pultnál Tammy és Mimi dolgoznak. Gyakorlatilag ha lenne még két kezük, azzal sem feltétlenül bírnák a tempót. Meglepően nézek körül, mert szokatlanul nagy a forgalom, legalábbis hétköznapohoz, és ehhez az időponthoz képest. - Hello lányok! Megjött a felmentő sereg. Bírjátok, vagy szóljak Elijah-nak, hogy két sütés között ugorjon ki?- léptem be a pult mögé, és már nyúltam is az egyen rózsaszín kötényért, amelyen maga Butterbean díszelgett mosolygósan és vidáman. - Ha beszállsz, akkor bírni fogjuk. Három asztalt ki tudnál vinni? És akkor mi Mimi-vel maradhatunk a pult mögött. Ott van fenn a csipeszen a rendelés. Van két francia torta a négyes asztalhoz, két mentás latte a ketteshez és mellé egy puncs szelet, és az ablak melletti ötöshöz egy angol tea és egy gesztenye torta.- trillázza Tammy, aki mindeközben a kávégépet kezeli, süteményt porcióz egy tálra, gyakorlatilag tényleg olyan mint valami varázslatos tündérke, aki körül már csak a csillámporok hiányoznak. - Persze, intézem.- biccentek, és már nyúlok is a papírok után, hogy újra megnézzem hova és mit kell pontosan kivinnem. Másfél éven át ketten vittük az egész helyet Tammy-val, ő a legrégebbi alkalmazottam, gyakorlatilag a nyitástól nálam dolgozik. Szerintem nála jobban senki nem ismeri a Butterbean-t. Az első kettő rendelés már készen van, az utolsónál a teára még várni kell, így aztán úgy döntök, hogy addig is legalább a süteményt kiviszem, ne kelljen a vendégnek várnia. Már éppen ott járok az asztalánál, mikor egy másiktól megszólítanak. Hirtelen fordulok meg, próbálva mindkét helyen megfelelni, de úgy tűnik túl hirtelen. A saját lábam áldozata leszek, és fejjel előre borulok valahova az ötös asztal irányába, neki egyenesen a vendégnek. Egy apró sikoltásra futja már csak, de a tortát nem sikerül a tányéron tartani, az egész szelet ott végzi….az arcán, a szemüvegén, gyakorlatilag mindenhol. - Ó egek! Nagyon sajnálom! Jesszusom, ne haragudjon! Esküszöm ez a fajta felszolgálás nem a helyi specialitásunk.- kétségbeesett vagyok azért ami történt, de az ahogy a vendég felfogja a helyzetet, a hangjából áradó fáradt derültség valahogy engem is hasonló válaszra sarkall. A nagy csörrenésre a pult mögül érkezik már Mimi is, aki papírtörlőket, tiszta konyharuhákat is hoz. A férfi végül leveszi a szemüvegét, én meg kétségbeesve gyűrögetem a kezeimet. - Jól van? Könyörgöm mondja, hogy nem gyilkoltam halálra egy gesztenyetortával!- nézek végig rajta, valamiféle sérülést keresve rajta, de úgy tűnik azon kívül, hogy mindent beborít a sütemény nem esett semmi baja. - Természetesen hozunk egy másikat, és a mai napra a Butterbean vendége. De a ruhája…..ha esetleg gondolja….a mosókonyhában...segítek.- magyarázom a hátam mögé mutogatva, miközben Tammy már intézkedik, hogy Elijah beálljon arra az időre amíg én a vendégnek segítek kissé rendbeszedni magát, remélhetőleg nem tiltakozik. Annyira. - Megígérem, hogy a teáját utána hagyományos módon fogom felszolgálni.- teszem a kezem a szívemre, nagyon komoly arcot vágva, amin Beni rendszerint nevetni szokott és megjegyzi, hogy “Nem hiszek neked, anya, nevet a hangod.” Most inkább kicsit kétségbeesett. Nagyon régen nem fordult velem ilyesmi elő, és röstellem. - És ha valakit szidni szeretne akkor nyugodtan megteheti. Én vagyok ennek a helynek a tulajdonosa. Shelley Lane. Nos, jön?- fordultam abba az irányba, ahol el lehetett jutni a raktárak felé és az említett mosókonyhához, majd visszapillantottam a krémes-habos férfira. Annyira sajnáltam, tényleg, de rém mulatságos látvány volt.
Az elmúlt idők megmutatták, mennyire fontos (lenne) eleget pihennem. Sokkal jobban ott vagyok fejben, s nem kell attól tartanom, hogy a kimerültség olyat mondat velem, amit később megbánom. Ami még nem is lenne annyira fájdalmas, mint tévedni a műtőben. Ahogy itt ülök, érzem, hogy fáradt vagyok, s ez jól eső fáradtság. Elég életet megmenteni, sosem elég. A telefon kijelzőjét bámulom, a reflexek pedig még dolgoznak. Vagyis annyira nem eléggé, mert nem tudom felkapni a kezem, hogy a hirtelen mozgást megakadályozzam. Így már csak becsukni megy a szemem, s várni a legrosszabbat. Ami nem következik be, mert hát valljam be, egy finom torta az arcomon, a legszebb katasztrófa tud lenni. Bajom nincs, de egy sikoltást hallottam, így azért pislogok párat, a hang irányába. Nem esett baja. Megkóstolom a tortát. Ez az én rendelésem lehet. - Biztos? Elég egyedinek tűnik - mosolyom továbbra is ott van, a fáradtsággal együtt. Csak eltartom a kezem, s lenézek, mit nem tudok már megmenteni, és mi menthető. Voltaképpen semmit. - A haragommal nem lakok jól - leteszem a szemüveget az asztalra, ott legalább nem csúszik ki a kezemből a krémes állaga miatt. - Ó, ha már itt tartunk - pillantok végre rá. - Honnan tudja, lehet, a szellememmel beszélget - újfent megnyalom az ujjamról a krémet. - Gesztenyeízű szellemmel, hogy egészen pontos legyek. - Semmi bajom. Akinek ma befellegzett, igaz, másképpen akartam végezni vele, az a gesztenyetorta - nyitom ki az ujjaim, tenyérrel lefelé. Nem merem letenni a karom az asztalra, oda is jutott már a krémből. Azt hiszem, jobb, ha inkább megyek a mosdóba, valahogy levakarni magamról. A hátizsákban van még egy felsőm, még ha éppen hazavinni is terveztem. Csak nem magamon. - Ugyan, ez egy torta. A másikat megköszönöm. Remélve, nem rajtam köt ki ismét - a hangomban ott a tréfálkozás, s állok fel. - Elég nekem a mosdó is. A teára az asztalhoz mutatok, onan már elléptem közben. - Mint a tortát? - szélesebbé válik a mosolyom, halkan elnevetem magam. - Csak vicceltem. De egy feltétellel elfogadom. Ha Ön is iszik velem egy csésze teát. A mosdó felé veszem az irányt, felkapom a hátizsákom, benne van a felsőm, s a szemüvegem. Meglepetten pillantok rá egy rövid időre. A tulaj. Kényelmetlen lehet neki, s úgy vagyok vele, hogy nem egy életről, hanem csak egy tortáról esett bal eset. S az orvosolható. - Aki másokat szid, az előbb nézzen tükörbe, s utána tegye. Üdvözlöm, Miss Lane, kezet fognék Önnel, de... - felemelem a kezem, amin a tortakrém még mindig ott van. - A mosdó tökéletes lesz - a nos, jönre egy kicsit felugrik a szemem ugyan, de aztán legyintek, magamban is. A mosdóba megyek, vigyázva, ne csorogjon semmi rólam a földre. Leveszem a pólót, s lemosom a krémet, amit lehet, azt papírral leszedem, s kidobom a kukába, a hajamról is így szedem le, s a szemüvegemről is. A nadrág kibírta, az már nem kapott belőle, szerencsére. Félig vizes hajjal lépek ki, a felsőm vizesen kimosva várakozik a hátitáskámban. - Máris sokkal jobb, s már látok is valamit - alapvetően látok szemüveg nélkül, főleg közelre, amúgy kicsit homályosabban, de ha fáradt vagyok, az erősödik. - Erre a teára pedig én hívom meg - ha megtalálom a tulajt, ragaszkodni fogok hozzá, de ha látom, hogy elfoglalt, akkor csak helyet foglalok az asztalnál, megvárva.
A Buttebean a megnyitása óta, noha még csupán három éve üzemel, számtalan mélypontot megélt. Voltak hónapok, amikor nem tudtuk, hogy mi történhetett, de alig lézengtek itt emberek. Voltak persze olyan időszakok, amikor éppen törvényszerű volt, hogy nincs nagy forgalom, és voltak olyan hetek, sőt hónapok is, amikor gyakorlatilag nem volt megállás. Mindössze fél éve működött a külsős szolgáltatásunk: születésnap, eljegyzés, lánybúcsú, esküvő, amikor a helyszínen vállaltuk a finomságok elkészítését, megfelelő tálalását, alkalomadtán még a szervírozást is. Bár ez utóbbit elég ritkán, mert sajnos nem volt meg a megfelelő kapacitásunk, ami a munkaerőt illette. Nem csak azért nem akartam felvenni új embert, mert nem termelt annyit a hely, hogy szükséges legyen, hanem mert az olyan időszakokban amikor meg nem volt forgalom, nem szerettem volna az illetőt elküldeni. Ugyanakkor hetek óta érett a gondolat bennem, hogy két emberrel mindenképpen bővíteni kellene. Még úgy is, hogy néhanap én vagyok aki beáll a pult mögé, és ugyanúgy dolgozik, mint a lányok, akik apró tündérek módjára gyakorlatilag asztalról asztalra reppennek,és szolgálják ki a vendégeket. Mindemellett még ott van a kiszolgáló pult, ahol elvitelre csomagolunk, összekészítünk. A hely varázsát talán nem is feltétlenül az elkészült sütemények finomsága adja, vagy nem feltétlenül a kávék, teák, frissítők kitűnő minősége, hanem mert nálunk elmaradhatatlan a mosoly, a kedvesség, vagy éppen az udvariasság. Talán minden közül ez volt az egyetlen, amit az alkalmazottaimtól megköveteltem. Ha valaki rosszkedvű volt, vagy éppen olyan napja, hogy nem feltétlenül lett volna képes ehhez alkalmazkodni, vagy tudta, hogy nem lesz arra ereje, hogy felvegye a ritmust, hogy engedje a helyből áradó pozitív életérzést átáramlani magán, akkor inkább elfogadtam, ha aznap nem jön be. Inkább kevesebben látjuk el a napi munkát, mint csorbuljon a Butterbean minden szempontból lassan kifogástalannak mondható hírneve. Mindezeket figyelembe véve, nem is emlékszem mikor fordult valaha olyan elő bárkivel is, magamat is beleszámítva, hogy egy vendég ölében kötött ki a csokoládés torta, esetleg a mályva színű terítőt borította volna be egy gőzölgő, tökéletesen elkészített darjeeling. Nem, ilyenre roppant régen volt példa, talán a nagy karácsonyi rohanás közepette, de talán érthető ez, amikor az ünnepi felfordulásban, az ember akkor sem biztos, hogy teljesíteni tudna mindent, ha adott esetben még három karja nőne a másik kettő mellé. Mivel látom, hogy a lányok nem tudják ellátni a megnövekedett forgalmat, úgy döntök, hogy pár órára én is beállok, mielőtt tovább indulnék, hogy pár rendelést személyesen intézzek el. Ebben a világban a szolgáltatók, vagy a beszállítók roppant sokfélék, sokféle igénnyel, és némelyiket személyesen szükséges felkeresnem. Vagy mert különös módon ragaszkodik az időnkénti találkozóhoz, vagy mert kifejezetten kedvére való elmondani a sokadik embernek is, hogy milyen sikeres időszak van mögötte, megint más egyszerűen látni akarja a reakciót az elkészített munkájára. Én igyekszem alkalmazkodni, mert többnyire olyanoktól rendelek, vagy olyanokkal állok kapcsolatba, akikre az idők folyamán nem, vagy nagyon ritkán volt okom panaszra. Talán egyetlen dolog van jelenleg amiben egyszerűen nem vagyok képes döntésre jutni: kit vegyek fel Elijah mellé, aki egyre nyilvánvalóbban egyedül nem képes az apró cukrászüzemben ellátni a munkáját. Még úgy sem, hogy néhanap oda is besegítek, és még úgy sem, hogy sok alapanyagot készen vásárolok. Természetesen megbízható és kifogástalan cukrászüzemekből. Nálam a minőség az első és a legfontosabb. Szóval azt hiszem az utóbbi idők legkellemetlenebb momentumát sikerül nekem magamnak produkálnom a saját üzletemben, és rémesen kellemetlenül érzem magam tőle. Attól függetlenül, hogy az előttem álló férfi igazán...hm... ennivalóan mulatságos látványt nyújt, amint a szemüvegét levéve próbálja magát kiásni a habos krémből. A gesztenye illata gyakorlatilag mindent beborít, nem csupán a massza. - Eddig biztos voltam benne, és nem szeretnék rendszert csinálni belőle. Nem mindenki örülne feltétlenül ha egy vaníliás sodó, vagy éppen egy meggyes-marcipános krémpiskóta kötne ki rajta. - felpillantok rá, és még annak ellenére is, hogy zavarban vagyok, és őszintén fogalmam sincs, hogy mégis hogyan kezdjek egyáltalán hozzá a szabadkozáson túl annak, hogy letakarítsuk róla a rengeteg krémet, sikerül megnevettetnie a szellemes hasonlatával. - Ó igen? És mondja szellem úr, legalább jól sikerült az a krém?- kérdem derülten, bár az arcom grimaszba fut, mert lehet itt viccelődni, és lehet, hogy ő valóban nem vette úgy magára, de egyrészt ezzel szerencsém volt, másrészt meg a jelenetnek szemtanúi is voltak más vendégek. Ez pedig semmiképp nem tesz jó a hely reputációjának. Vagy legalábbis én így gondolom. Ettől függetlenül kifejezetten jól esik, hogy a férfi nem vette ezt az egészet feltétlen sértésként. Emberből vagyok, ahogy mindenki más. Állandóan rohanok, fáradt is vagyok, és persze igyekszem mindig erőn felül teljesíteni. Minden apró részén az életemnek. Néha azonban én is megbotlom. Szó szerint is. - Nem, egek! Nem fog magán kikötni a tea. Azt majd más hozza ki, nem kísérteném a sorsot. Huhh…- szusszanok egy aprót a meghívásra, miközben sietve nézek körbe. Tekintetem összeakad Mimi pillantásával, aki mosolyogva biccent az ismeretlen férfi irányába. Egyezményes apró jele annak, hogy egy meghívást illik elfogadni, akkor is, ha úszik a tennivalókban mindenki. - Majd Elijah-val megoldjuk, fogadd el!- formálja ajkaival a szavakat, még mindig derült mosollyal, szedegetve fel a földről egy műanyag, mályvaszín vödörbe a tortamaradványokat. Közben Tammy tiszta terítőt hoz a hóna alá csapva, meg egy felmosó vödröt gurít maga előtt. - Jól van, legyen a tea. - bólintok, majd a magam részéről átesem a bemutatkozáson, ő azonban szabadkozik. Megértem. Vállat vonok mosolyogva, hogy semmi gond, a kézfogás igazán formális és nem feltétlenül szükséges. Az invitálásomat nem fogadja el, ahogy a segítség felajánlásomat sem, így engedelmesen bólintok, amikor a mosdót említi, hogy megold majd mindent. - Biztos? Ha esetleg mégis szüksége lenne valamire….csak szóljon nyugodtan. A mosdóban van minden amire szüksége lehet. És még egyszer….tudja...ne haragudjon.- vonok vállat, és miután távozik az asztaltól, segítek még a lányoknak rendbe tenni mindent, hogy mire a vendég visszatér egy vadonatúj terítő, apró kis mini, fehér porcelán cserépben mosolygó rózsaszín selyem azálea várja a mályvaszín terítő felett. Mikor végzünk a pulthoz sietek, hogy előkészítsem a teákat. Ekkor akadok össze az üzemből elősiető Elijah-val. - A lányok szerint elkél a segítség. A csoki mogyorós kelt fánkok vannak éppen a sütőben, van úgy fél órám, amíg elkészülnek. Szóval jövök. De ugye nekem ezt a köténykét nem kell felvennem? A múltkor is rémesen feszengtem benne.- húzza el a száját, amin én nevetni kezdek, miközben két csészét teszek a pultra. - Ki mondta neked, hogy vegyél köténykét? - Tammy.- bökött fejével az említett irányába, miközben én még mindig derülten csóváltam a fejem. - Megnyugtatlak, nem kell kötényt venned, csak hozd ki a teát, ha elkészült az ötös asztalhoz, és egy extra adag gesztenyetortát is. Mimi mindjárt előkészíti neked. - Ki volt az a pasas az ötösnél? - Nem tudom a nevét, de épp az előbb borítottam be gesztenyetortával. - És most vele fogsz teázni? - Mondhatjuk. - Okés, nem kérdezek semmi többet.- emelte meg két oldalt a kezeit derülten. Ekkor lépett ki a mosdóból és közeledett a pulthoz az emlegetett úriember, én meg levettem magamról a kötényt, és felakasztottam a fogasra. - Ó, szóval maga bújkált a gesztenyekrém alatt?- kérdeztem, miközben végignéztem rajta, amint átöltözve, kissé vizes hajjal lépett közelebb a pulthoz, ezáltal hozzám. Én a kezemmel a korábbi asztala felé mutattam, jelezve, hogy fáradjon előre. Ehhez pedig ragaszkodtam, hogy én követem őt. - Meghívhat, ha elárulja a nevét.- jegyzem meg, miközben odaérünk az asztalhoz, és helyet foglalok vele szemben én magam is. - Ó de ne is! Engedje meg, hogy kitaláljam! - emelem fel a kezem, mutatóujjammal a figyelemfelkeltés jelét mutatva az ég felé bökök egy pillanatra. Aztán a kezem az ajkaimhoz vezetem, és az ujjammal finoman kezdem kopogtatni a felső ajkam. Szemeim összeszűkülnek, láthatóan mintha gondolkodnék. Mert amúgy ez valóban így is van. Időnként szívesen játszottam azt, hogy megpróbálok neveket társítani emberekhez, akik egynél többször fordultak meg nálunk. Volt amikor eltaláltam de az esetek többségében csúnya mellényúlásaim voltak. - Nagyon jó vagyok ebben…- füllentem egyszerű jókedvvel, aztán felsorolok néhányat, hátha azok között van a valódi keresztneve. - Oliver….Mitch...nem….magának nem amerikai akcentusa van. Akkor Edward….Henry….Charles….óóóó nem, megvan! Maga csakis Andrew lehet!- jelentem ki, miközben ajkaimról a kezem aláhullik, és mosolyogva, várakozva figyelem az ismeretlen férfit. - És le merem fogadni, hogy író. Vagy ételkritikus. Jesszus! Ha ez utóbbi, akkor nagy bajban vagyok.- csóválom a fejem játékos komolyságot mímelve, miközben érdeklődön tekintek újra rá. Első benyomásra kellemes jelenség. Kivált ha azt figyelembe vesszük, hogy némi humorral fűszerezve reagált a kétbalkezességemre. Ezért pedig külön figyelmet érdemel. Ritka manapság, aki képes türelemmel viselni mások hibáit. Ő úgy tűnik ritka kivétel volt.
A fáradtságnak egy átka van, ha közösségben vagyok, hogy nem tudom kiadni a bosszúságomat. Amire minden esetben rákérdeztem a pszichológusnál, mire kéne bosszúsnak lennem? Nem igazán értem, mi lenne bosszantó az olyan helyzetekben, ami éppen velem is történik. Véleményem szerint, aki bosszús, vagy dühödt, belül keressen valami gikszert, mert arról senki nem tehet, hogy éppen felbotlott, vagy netalán orbitálisat taknyolt el a saját cipőfűzőjében. Igazából ezek kéne, hogy kirántsanak abból a sok hülyeségből, amiben verkliként sodortatjuk magunkat. Nekem kiváló jelzés volt például: pihennem kéne. Sokat. - Sosem lehet tudni. Puding próbája mindig az evés - tény, ha éppen a forró tea, vagy kávé esett volna az ölembe, csészementesen, a magas cét is kivágtam volna, így azt a pudingpróbát azért nem próbálnám ki. A kérdésre, még mindig rajtam a szemüveg, óvatosan az arcom felé nyúlok, s a krém részből megkóstolok egy keveset. - Ami azt illeti, egy kis tea még jöhetett volna hozzá - amúgy pedig finom, ezért is szoktam kérni itt ebből a tortából. A rémültségére megértem, hogy valóban aggódott, ezért felemelem a két kezem a mellkasomig, tenyerem felé fordítva. Nem törődve azon, hogy az egyiken elég szépen ott vannak a sütinyomok, a többi meg az arcomon nem mutatja a mimikát. - Csak vicceltem - aztán széttárom a kezem. - Miért ne? A fityiszt nem szereti a sors, de megérti, hogy Önnel aztán nem lehet babrálni. A hezitálásra észbe kapok. - Persze, csak, ha nem elfoglalt - mentem ki a helyzetből, nem kívánom még kényelmetlenebbé tenni a számára. Sokkal inkább kihozni ebből az állapotból. - Megtisztel - mosollyal biccentek, ügyelve, ne essen le a maradék tészta az arcomról, mert akkor itt is lehetne takarítani. - Biztos - felelem határozottan, s újfent felvonom az egyik szemöldököm a vállvonásra. Még mindig nem mennek az amerikai szokások, így ezt is annak tudom be. A hideg víz is felébresztett kissé, miután meleg és folyékony szappanos vízzel le tudtam vakarni a krémet, s kimosni a borostából a többit. Hogy én hogy utálok borotválkozni! De most jól jött volna, ha az ügyelet után megteszem, nem kéne többet szenvednek a szakállal. Borostával. A hajamból könnyebb volt kimosni, s valamennyire megszárítottam a kézszárítóval, hogy ne csöpögtessek tele mindent vízzel. - Biztos valaki elvarázsolt - mosolygok rá, felhelyzve a szemüvegem. A távolsággal vannak bajaim, ha közelre lenne, oda lenne a hivatásom. Vagy annyira nem. Ma már vannak benne csodák. Helyet foglalása után ülök le, s pattanok is fel egyből. - Pardon, a nevem elmaradt, a nagy kréminvázióban. A... igen? Igen, kérem - elharapom a nevem, s várom, milyen nevekkel rukkol elő. Türelmesen várakozom, helyet nem foglalnék, hiszen még nem mutatkoztam be. Félrebiccentett fejjel, kétségekkel az arckifejezésemen s a hangomban, felelek vissza. - Aki sokat gyakorolja, mester tud benne lenni - teljesen ellentmondva az arckifejezésemnek. Az Oliverre őszinte meglepetés ül ki az arcomra, a Mitchre egy "mi?". A nem amerikai akcentusra egy oké jelet adok. Az Edwardra a mellkasomra teszem a kezem, mintha kikérném magamnak, pedig apámat így hívják, a Henryre csak ingatom a fejem, a Charlesra egy "iiii", szájhúzást adok, az Andrewnál széttárt kezem ingatom ide-oda. - Eee... majdnem. Aldrich Dwennon - mosolygok rá, kéznyújtás nélkül. Fránya brit neveltetés, meg is néznek miatta. Meg sokszor ki is. - A nem amerikait eltalálta. Helyet foglalok, s az asztalba nevetek, ahogy fölé hajolok, majd nagyon komoly arcot vágva egyenesedek ki, összekulcsolom a kezem az asztalon, ami egyáltalán nem illik. - Hölgyem, a találata... egyszerűen... - várok egy kicsit. - Bajban van, igen - bólogatok. - Ha ételkritikus lennék. De csak egy szerény traumatológus ül Önnel szemben - fonom ki ujjaim az összekulcsolásból, és tárom szét. - Nagyon köszönöm - veszem el a karom, s kezem, ahogy megérkezik a sütemény, és a tea is. - A sikeres landolás után muszáj vagyok minőséget ellenőrizni - veszem a villát, egy falatnyit leveszek, s megkóstolom. - Sehol nem ettem még ennyire finom gesztenye tortát, mint itt. És a gesztenye egy kényes jószág - példának okáért képes extrém szárazzá válni, vagy szétfolyni. Mint nem olyan sokkal ezelőtt az arcomon. Még szerencse hogy nem csepegett le semmi rólam. - De bevallom, a teájukért jöttem másodjára is vissza. Kevesen tudják, hogyan kell készíteni az angol teát. Kóstolta már? - Első gondolatom az, hogy az amcsik a lötty kávéjukra esküsznek, fogalmuk sincs, milyen is egy igazi tea, aztán rájövök, hogy éppen a tulajdonost kérdezem meg. - Akarom mondani, nem kérdeztem - teszem fel a kezem megadóan felismerve, hogy valószínűleg hülyeséget kérdeztem.
Valahányszor végignézek a Butterbean személyzetén, mindig meg kell állapítanom, hogy noha az életem egyéb területén nyert bizonyosság szerint borzasztó emberismerő vagyok, mégis sikerült egy remek csapatot összehozni ide. Pedig nem volt egyszerű, tekintve, hogy a legtöbben csupán átmeneti állomásnak szánták az én kis kávézómat. Nem volt olyan magas a fizetés, igaz az elvárásaim is minimálisak voltak, és a lelket nem szándékoztam belőlük kihajtani. Szinte egyetlen kitételem az udvarias modor, és a mindenkinek járó mosoly volt. Nem vidámságot kértem mindenáron, hanem kedvességet. Édes másodperceket az édes falatok, vagy éppen a futtában elfogyasztott kávé mellé. Megvolt itt is az elvándorlás a három év alatt, ugyanakkor elmondhatom, hogy úgy fél éve ez az állandó csapatom, és egyelőre úgy tűnik egyikük sem akar elmenni innen. Amiért hálás vagyok, hiszen az életem jelenlegi szakaszában legalább valami állandónak mondható a fiam mellett. Ő az én kis menedékem, meg a Butterbean. Most pedig úgy tűnik, hogy minden veszélybe került, csupán azért mert Will úgy döntött, hogy újra szeretne nősülni, ehhez pedig a mi anyagi jólétünk kiszipolyozásán keresztül vezet majd az útja. A húgomra nem számíthatok, hiszen megint valahol a világ végén próbál megfelelni a katonai esküjének, a szüleink pedig túl idősek már ahhoz, hogy bármiféle módon is igénybe akarjam venni a segítségüket. Egész életemben mellettem voltak, támogattak a hibás döntéseimben is, mert boldognak akartak látni. Én pedig nem tudok nekik többet adni magamnál. Igaz gyakorta hangoztatja az édesanyám, hogy számukra Beni az igazi ajándék, hiszen egy unoka a legtökéletesebb bizonyítéka annak, hogy a gyermekük is nyomot hagyott maga után a világban. Hogy valamit jól csináltak egykor. Soha, egy percig nem volt kétségem afelől, hogy még ha nem is olyan ő mint a korabeli gyerekek, a nagyszülei a legtökéletesebbnek látják.Kívánhat az ember ettől többet? Én sem vágynék semmi másra, csak arra, hogy a fiamat felnevelhessem, minden nehézség ellenére, akkor is, ha Will immáron véglegesen kilépni szándékozik az életünkből. És persze sikeresen tudjam fenntartani és tovább üzemeltetni a Butterbeant. Mondhatni a munka az egyetlen, ami a hétköznapokban valami célt és reményt ad egyszerre. Pár hete fáradtabb vagyok a megszokottnál, amely elsősorban a megnövekedett teendőknek tudható be, és persze annak, hogy a válási papírok kézhezvétele óta elég keveset alszom. Számtalanszor riadok fel éjszaka, van úgy, hogy elaludni is képtelen vagyok. Mégsem panaszkodom, sosem beszélek róla sem anyának, sem Beninek, sem pedig itt benn a lányoknak, vagy Elijah-nak. Hamarabb meghallgatom az ő magánéletük megannyi buktatóját, vagy éppen apró esetleg nagyobb problémáikat, talán még tanáccsal is ellátom őket, néha kéretlenül is, de abszolút nem rossz szándék által vezérelve. De a sajátomról nem szeretek említést tenni. Ők tőlem várják a heti bérüket, én vagyok aki felelősséggel tartozik értük, és nem fordítva. A pultnál várakozva váltok Elijah-val néhány szót, és ekkor döntök úgy, noha korábban már félig megtettem, hogy a férfi meghívását, akit sikeresen beborítottam a gesztenyetortával, elfogadom. Talán negyed óra szünet nekem sem ártana, még akkor sem, ha jelenleg a forgalom meglehetősen erős, bár az emberek fogyó létszámából úgy tűnik, hogy nem marad tartós. Időnként vannak ilyen hullámzások, amikor senki nincs itt szinte, máskor meg egy gombostűt nem lehetne leejteni, annyian vannak. Mosollyal az arcomon nézek el a válla mellett kissé mókásan kihajolva, miután a kötényt felakasztottam, a mosdók felé valahova, majd a fejem csóválom játékosan. - Valaki elvarázsolta? Ejj….csak nem megint megszöktek azok a huncut kis tündérek, és a mosdóban rendetlenkednek?- fáradt de vidám évődés hallatszik kicsendülni a hangomból. Természetesen meghallottam az apró, igazán kellemes és udvarias bókot irányomba, ami jól esett. Tagadhatatlanul. Anya vagyok és egyben nő is, akinek sajnos mostanság vajmi kevés lehetősége van efféle kedves szavakat begyűjteni. Éppen ezért gondosan őrzöm és elraktározom az efféle boldogságra okot adó, nőiességem egy kicsit mindenképp megsimogató bókokat. Az asztalnál már én vagyok aki a neve kimaradásából játékot űzve igyekszik pusztán néhány perces, gesztenyekrémmel beborított ismeretség után megfejteni hogyan is hívhatják. Találgatok, ő pedig a mimikájával, a testbeszédével reagálja le az ötleteimet, és világosan látszik mennyire rossz irányba tapogatózom. Végül elárulja a nevét, én pedig szinte ösztönös mozdulattal, a bocsánatkérésem jeleként mindkét kezem a mellkasomra teszem, a fejem pedig félrebillentem. Játékosan görbítem meg lefelé egy kicsit az ajkamat, de a szemeim derűs csillogása elárul. Meg a szavaim is. - Ójajj. Tudtam én, hogy hiányzik valami ahhoz, hogy jól el tudjam találni. A varázscsillámpor. Még azt kellett volna szórnom a fejére előtte. Bár azt hiszem a gesztenyetorta után én már semmit nem mernék magára zúdítani.- nevetem el végül magam, még mindig kicsit bocsánatkérően ráncolva a homlokom. Hiába, hogy megbeszéltük...én csak röstellem ezt az egészet, és bár lemosta magáról a krémet, én nem mosom le magamról mennyire kétbalkezes vagyok.Pedig szimplán csak fáradt. - Al...Al-dihhh...Aldr...dr...drr..ich. Aldrich. Dwennon? Dwennon.- kérdés után kijelentés, a kezdeti bizonytalan nyelvtörőzés után kicsit talán sután, de magabiztosan ejtem ki a nevét. Remélhetőleg nem sértően rosszul. - Magának nem egy egyszerű neve van, nem is csoda, hogy nem jöttem volna soha rá. Honnan ered a keresztneve?- őszintén érdekelt, mert ritka és még csak hallani sem hallottam hasonlót. - Gyönyörű egyébként az akcentusa, szóval azt nem nehéz megtippelnem, hogy honnan érkezhetett. Édesapám nyelvész professzor, a Columbián tanít angolszász nyelvtörténetet.- büszke vagyok a szüleimre, ez pedig azt hiszem a hangomból is tökéletesen érződik. A nevetésem, a széttárt kezeire őszinte, ahogy a meglepettségem a munkáját illetően is. Már épp válaszolnék, amikor megérkezik a rendelésünk, Elijah jóvoltából. Hálásan pillantok fel a kávézó aranykezű és páratlan cukrászára, aki egy mosollyal megfűszerezett kacsintással távozik az asztalunktól. Azt hiszem félreérti a helyzetet. Bár amilyen ritkán szoktam általában bárkivel beszélgetni nem munkával kapcsolatban és az illető férfi, ez nem is meglepő. Még ritkábban fogadok el asztalhoz meghívást. Azt hiszem ez az ami kissé meglepi a személyzetet. Én sem tudnám megmagyarázni, hogy Aldrich-ot illetően miért tettem mégis kivételt. Talán van valami kellemesen egyszerű, megnyugtató, mégis nagyon hatásos pozitív kisugárzása. Nekem pedig mostanság mindennél nagyobb szükségem van erre. Az ilyen emberek társaságára. - Ó csak nyugodtan! Ahhoz kétségem sem férhet, hogy Elijah remek süteményeket készít. Ahogy ő szokta mondani, hűen a hely nevéhez: ő nem süt hanem egyszerűen varázsol. Igaz a recept a sajátom. Jobban mondva egy mesteremé, aki születését tekintve belga volt, és állítása szerint náluk készülnek a legfinomabb csokoládék szerte az egész világon.- magyarázom és ragyogó, kíváncsi tekintettel figyelem amint megkóstolja a tortát és érkezik is utána a dícséret. - Szóval maga egy szerény traumatológus. Őszintén szólva mindent gondoltam volna magáról, csak azt nem, hogy orvos. Bár ez részemről inkább bók, mint kritika, de mint látja ebben sem remekelek éppen a legjobban, ahogy a nevek kitalálásában sem vagyok a legjobb. Bármit is mondtam korábban.- teszem hozzá fejcsóválva, de még mindig kellemes, megnyugtatóan nyugodt a hangom. Figyelem amint a teáját maga elég húzza. Az illata, az aromája, az én orromat is csiklandozza. A dícséretre ellágyulnak a vonásaim, és köszönettel biccentek felé. A kérdésére vagy kijelentésére azonban csak a fejem rázom. - Bevallom magának, hogy még soha nem kóstoltam. De nem azért mert ne lenne igazán kellemes az illata. Nagyon szeretem. Magát az illatát. Sokkal inkább azért, mert a teától szaporává válik a pulzusom. És bármennyire is imádnám, nem lehet. Kávét is csupán reggel iszom, szigorú orvosi utasításra. Egyébként a tea dícsérete Tammy-t illeti. Ő az aki a vödröt hozta és a felmosót, amikor én...hát szóval mikor először kóstoltattam meg magával a gesztenyetortát.- nevetem el magam, és megemelve a kezeimet a levegőben mutogatok a magam feléről végig rajta. - Tammy, aki egyébiránt Tamara orosz származású, és neki vannak remek ismeretségei, hogy honnan lehet a legjobb orosz, angol vagy éppen távol-keleti teafüveket beszerezni. Úgyhogy ha ennyire ízlik önnek, az azért lehet, mert egyenesen a tengerentúlról érkezik. A messzi Albionból.- tettem még hozzá őszinte derűvel az arcomon. - Ha esetleg van valami különleges igénye, amit szívesen inna, nyugodtan mondja, és Tammy beszerzi, garantáltan jó minőségben. Feltéve ha láthatjuk még magát a Butterbean-ben.- tettem hozzá, és egyszerre volt ez a mondat érdeklődő és reményteli. Szerettem volna, ha a korábbi apró kis kellemetlenség idővel elhomályosulna, és mert valóban volt valami alapvetően megnyugtató az egész férfiban. Nem tudnám nevén nevezni. Változatlanul roppant rossz emberismerő vagyok, de azt felismerem ha valakiből pozitív életérzés árad. - Ha nem tart tolakodónak, és feltéve ha nem vonom el a figyelmét a teáról és a süteményről, meg persze ha megtisztel a bizalmával mesélje el, hogy miképpen kerül egy különleges nevű brit New Yorkba, és hogyan lesz belőle szerény traumatológus?- érdeklődőn dőltem hátra a székben kényelmesen, és az asztallap tetején, a figyelmem maximális jeleként kulcsoltam össze az ujjaimat.
- Meglehet - zavartan teszem fel a szemüvegem, pedig már a helyén volt. Vannak dolgok, amiket nem értek, s már a szüleim is mondták, hogy amennyire kiváló szakember vagyok, vannak még hiányosságaim az emberekkel való kommunikáció terén. Azt viszont érzékeltem, ideköltözve, hogy az emberek, bár hatalmas a versengés, a nyomás, sokkal felszabadultabban kommunikálnak, mint otthon. Igaz, itt azokat a társadalmi különbségeket nem értem, ami számukra természetes. Így mérgelődés helyett a megértés, és időnként a zavarba jövetel a visszajelzésem, reakcióm. Vagy... éppen őt hoztam most zavarba? Veszi a lapot a viccelődésre, s egy kicsit enged, így boldog mosollyal ülök le, hogy aztán meghökkenjek. Nem értem, ismét, s inkább csak mosolygok rá. Vagyis inkább az asztalra. - A-l-d-rich - majd bólintok. - Igen, nagyjából így. Dw.. Dwennon. Ühüm, igen, így - bólintok ismét. - S nem vagyok egy sértődős, ha rosszul ejtik ki - sok, nem anyanyelvivel dolgozok együtt, s szükséges volt egy kis idő, hogy megértsem, éppen a nevemet akarják kiejteni. Így nagyjából bármi, hasonló kiejtésre már figyelek. Lehetőleg nevetés nélkül. - Nem vagyok egyedül furcsa névvel - mosolyodom el. - Ümm - húzom ki magam még jobban, elgondolkodva. - Valójában mind a kettő keresztnév. Az Aldrich angolszász, a Dwennon angol. Félrebiccentem a fejem. - S most hadd találjam ki az ön nevének eredetét. Mmm... - kocogtatom az arcomat. - Ez ... nekem férfinévnek tűnik, és talán .... angol? Ééés, Lane.... angolnak mondanám, de volt egy Lane nevű kollegám, aki Laighinről íratta át a nevét, Lanere, mert senki nem volt képes helyesen kiejteni. A megkülönböztetésről meg nem is beszélt - megtanultam tőle pár ír szót, de legfőképpen a kiejtést, kapva az alkalmon. Ennek az a hátránya, ha felismerik, egyből átváltottak az írre, én meg csak lestem. Kínos volt, a szüleivel esett pont meg, akik éppen meglátogatták. De türelmesen tanítgattak, mert örültek, hogy valakit érdekel a nyelvük. - Köszönöm. Pedig vannak bőven panaszolóim. Túl .... angol. Ó, igen? Érdekes hivatás lehet - a nevemet kedvelem, noha fogalmam sincs, mi is az eredeti. A szüleim úgymond névtelenül kaptak, ha a John Smith-t nem számítom bele, ami a lapon állt. S mikor örökbefogadtak, teljes egészében megkaptam a családi nevüket. Egyedül a születési dátum és helyszín volt megadva, lehetővé téve, ha keresni akarom majd a szüleimet, meglegyen az alap. Nem keresem. Volt oka, hogy valamiért lemondtak rólam, és nem akarok senkinek sem lelki kínt. Ők úgy döntöttek, lemondanak rólam, én meg úgy, hogy a mostani családomat tekintem saját családomnak, s boldogan élek. - Ön viszont... amerikai a kiejtése, de nem tudom hova tenni az akcentust. Azt még tanulom. Azt már nem merem mondani, hogy a délit már meg tudom különböztetni az északitól. Erre kaptam már kellemetlen, kínos arckifejezést. Talán ez olyan, mint nálunk, ha valaki kijelenti, már tudom, milyen ez meg ez az akcentus. Pedig mindegyik szép, és ízes, szeretem hallgatni. Akkor is, ha éppen egyáltalán nem értem. - Akkor bajban vagyok. A svájci csokoládékat imádom, mindenek előtt. És az etiópit - tárom szét a kezem, reménytelen arckifejezéssel. Sokféle kollegám volt, van, így például volt lehetőségem etióp csokit is megkóstolni. Érdekes, és mennyei íze van. De ez a gesztenyetorta. Nem véletlen, hogy ezt kérek, akárhányszor idejövök. A citromos mellett. - A. Már kezdtem azt hinni, hogy szerénynek nem hitt - a mosolyom jelzi, hogy megbántódás nélkül mondom mindezeket. A további mentegetőzésére mosolygok, hiszen az egész egy móka volt, s élveztem, ahogy találgatja a nevemet. Amiről tudtam, hogy nem fogja kitalálni, a Thomason keresztül a John-ig minden voltam már. Az angol tea és teázás, akármennyire is nem úri osztályból valók a szüleim, ragaszkodtak hozzá. Kitűnő alkalom volt csak úgy együtt lenni, beszélgetni. Ha ünnepnek nem is, ez is hozzáadott az érzéshez, hogy a család tagja vagyok, s hogy otthon vagyok. S ez az érzés mindig ott van, még most is, ha angol teát iszok. - Észben tartom - bólintok. S nem szokásom erősködni sem, elég nekem az a furcsa helyzet, hogy orvosként van szavam már a műtőasztal felett, s hogy azt feltétel nélkül teljesítik. Utasítani sosem, kínálni, és kérni, sokkal inkább a szokásom. - Áh - felidézem, ki is jött vödörrel, felmosni. Kedves mosolyú, vidám arcú, s még a sok krém alatt is kiláttam, hogy jót mulat rajtam. A tükörben látva magamat, volt is min. Fotót is készítettem magamról, mert ilyen zseniális leöntést még direkt sem lehet csinálni. - Azt mondják, hogy az orosz teában van hasonló, mint az angol. Még sosem ittam orosz teát, sem oroszosan elkészítve - arra viszont emlékszem, hogy Sergej mesélt arról, mennyire meglepte, hogy az angoloknál a teázás elég sokban hasonlít az övékéhez. De nem tudott magához elhívni, addigra már utaztam ide. Megígérte, hogy ha eljön, akkor meg fogom tudni, milyen is az orosz módi. - Miért? - meglepődve tekintek rá. - Bezár? - Aztán leesik, s egy néma ó-t adok ki magamból, s mielőtt megszólalnék, kicsit összehúzom szemeim, úgy kortyolok a teából. - Feltéve, ha kapni gesztenyortát. Élvezkedem a torta ízén is, aztán leteszem a villát. Kissé értetlenül, de voltaképpen teljes mosollyal szólalok meg. - Mmm... mint valami kihallgatáson. S mit szólna, ahhoz, ha elmondanám, amennyiben elmeséli nekem, miként jött ennek a helynek az ötlete? S hol tanulta a cukrászatot? Mert ez, ez európai íz - mutatok a süteményekre. - És még egy. Mit gondol a szerényről? - A sütemény evését képtelen volnék abbahagyni, de még nem nyúlok a villához, adok időt neki a válaszolásra, s addig meg nem szokásom enni. - Ha nem leszek elégedett a válasszal, nem kapja meg az enyémet sem - hangom baráti, s sokkal inkább játékosan kihívás, csepp rosszallás, vagy fenyegetés, zsarolás nélkül.
Hiszem, hogy bizonyos fontos, vagy később valamiért fontossá váló találkozások roppant érdekes, és nagyon mulatságos helyzetekben jönnek létre. A véletlenek mindenesetre alaposan közrejátszanak benne. Ezek közé sorolnám, ahogy az alkalmazottaim többségével volt szerencsém találkozni. A legtöbben nem valamiféle hirdetésre jöttek be hozzám, hanem a véletlen sodorta az utamba őket. Ilyen találkozás volt William is. Különös, hogy mennyire szép emlékként tekintek vissza rá, és valahogy nem volt képes kiölni belőlem az egész szépségét azzal, hogy magunkra hagyott minket. Nem csupán egy örök és csodálatos ajándék miatt, amit nekem adott és legyen bármilyen ember most, legyen bármilyen távolság közöttünk úgy fizikálisan, mint lélekben, hanem azért mert egykor széppé varázsolta a napjaimat. Egykor a fontossága elvitathatatlan volt. Ez pedig nem válik semmissé akkor sem, ha ő úgy döntött, hogy már nem kíván a továbbiakban az életünk része lenni. Hiszen egykor szerettem őt, és tudom, hogy ő is szeretett engem, azt is tudom, hogy bármit képes lett volna értem megtenni, bármit megadott volna nekem. Ahogy én is neki. Azt sajnálom talán, hogy a bármi, az a közös gyermekünkre nem terjedt már ki, mert nem olyan volt amilyennek ő azt szerette volna. Beni okos gyerek, az apja szemében azonban nem válhatott tökéletessé. Will engem hibáztatott, és ezáltal én is magamat. Egyszerűen elültette bennem, hogy talán én tettem valamit rosszul, talán nem vettem időben észre valamit, ami által esetleg visszafordítható lett volna a folyamat. Hosszú hónapokig gyötörtem magam, még annak ellenére is hogy az orvosok megnyugtattak: nem az én bűnöm. A genetika, vagy éppen az emberi test különös és érdekes kis berendezés, amelyről csupán hisszük, hogy bármiféle módon befolyásolhatjuk mi magunk. Egyszerű halandók biztosan nem. Sokáig azt hittem én vagyok rossz ember, hogy az életemben a meghatározó találkozások mindig tévedésnek bizonyulnak, valami olyasminek, amelyek tűnékenyek akár egy meg nem érdemelt csoda. Valahogy eltűntek az életemből a meghatározó barátok, messze sodorta őket az élet, vagy egyszerűen egészen másfajta életet éltek mint én magam. Beni születése után, vagy éppen azzal, hogy majdhogynem magamra maradtam a gondozásával, pedig még inkább beszűkült az életterem. Will nem volt a segítségemre, és távolodott tőlem. Most van talán végre az életemben egy olyan helyzet, amikor már nyithatnék, de olyan sok idő eltelt így, hogy kettesben voltunk a fiammal, hogy majdhogynem fogalmam sincs hogyan csináljam. Barátságokat nem köt az ember puszta véletlenségből, ahhoz valami megmagyarázhatatlan pillanat kell, amit valószínű adott időben fel sem ismerünk. Vajon valakire ráborítani egy komplett süteményes tányért mennyire nevezhető bármiféle módon meghatározónak? Ha engem kérdeznek, akkor aligha. Inkább mulatságos. A férfi kellemes, és amerikai fülnek minden bizonnyal idegen, kicsit talán mesterkéltebb akcentussal beszél. Ez nekem kifejezetten tetszik. Érdekessé teszi őt, és kíváncsivá engem. Mégis tétova, kicsit talán ostoba módon suta vagyok ebben a beszélgetés kezdeményben. Nehéz megragadni a témát, nehéz elindulni, és nem tudom, hogy a buta, magam számára talán élvezetes kis tréfáim, nála mennyire találnak célba. Bár abból ahogy évődni kezd velem, úgy tűnik mégsem kell tőle annyira tartanom. A nevének különös csengése, és magam számára elég nehezen kimondható volta mindenesetre még tovább növeli a kíváncsiságom. Megpróbálkozom helyesen kiejteni, és a segítségével azt hiszem egész közel járhattam ahhoz, ahogy helyesen kell kimondani. Vele együtt bólogatok, és próbálom formálni a szavakat, majd bocsánatkérően vonom fel a vállaim, billentem félre a fejem. - Nos, igen. De az ember úgy van vele, hogy igyekszik udvarias lenni. Maga egy egészen csodabogár egyébként! Nem sértődik meg ha tortát kap az arcába, és akkor sem, ha rosszul ejtik ki a nevét. Most már igazán kíváncsivá tesz, hogy ezt a végtelen türelmet honnan veszi? Tán van otthon egy varázsszekrénye, amiből időnként kivesz mindig annyit amennyire szüksége van?- a hangomnak játékos és egyben érdeklődő csengése is van. Meglepődve vonom fel a szemöldököm, ajakaim a szemeimmel együtt elkerekednek, amikor elmondja, hogy tulajdonképpen mindkét neve keresztnév. Persze itt, a hazámban, nem meglepő semmiféle különös, vagy éppen össze nem illő név, de mégis, én valahogy ritkán találkoztam vele eddig. Már éppen válaszolnék neki, amikor találgatni kezd a nevemet illetően. Fejem hátrahanyatlik, a szemeimet becsukva jóízűen felnevetek, amikor arról beszél, hogy a nevem férfinévnek tűnik. Nem is jár messze az igazságtól azt hiszem. No de miért is nem lepődöm meg, ha egy angol ezt, talán lehet, hogy csak ösztönből is de felismeri. Amikor a Lane eredetét próbálja találgatni, mindegyiknél csak összeszorított ajkakkal, melyek mögött néma kuncogást rejtegetek, a fejem rázom. - A Lane egyik verziója sem talált. Illetve...- emelem meg a kezem és mutatóujjammal lágyan a levegőbe bökök, mintegy jelezve, hogy ez így ebben a formában talán nem feltétlenül fedi a valóságot. - Nem ismerjük a pontos eredetét. Apa egészen az 1800-as évek elejéig követte vissza a családfát, és nem látott sehol bármiféle bejegyzést vagy változtatást. Szóval ha volt is ilyesmi, azt valószínű a történelem sárguló lapjai őrzik.- jelentettem ki, kényelmesen helyezkedve egy aprót a széken. - Az első bejegyzés egy Lane-ről az 1794-es whiskeylázadás kapcsán volt. Az egyik olyan telepes, aki leghangosabban állt ki az alkohol központi adójának eltörlése mellett. Ha jól tudom, akkor skót volt az illető, de, hogy mikor érkezett az Újvilágba arról nem tudok. Sosem voltam nagy családfa kutató, ez inkább az édesapám hobbija volt mindig. De ami a Shelley-t illeti…..- emeltem meg megint a jobb kezem, és nyújtott mutatóujjam játékosan ingattam meg felé. Fejem félrebillent, és mosolyogva hunytam be a fél szemem, huncutul adva tudtára, hogy tréfálok. - Ízig-vérig angol név. De családnév. - előre hajoltam és a két kezem könyökén megtámaszkodtam, majd államat álmatag pillantással helyeztem a két tenyeremre, és azt a pár sort szavaltam, ami mindig is a kedvencem volt attól az embertől, akinek a nevét a keresztnevemként viselhetem. - Gyorsabb voltál mint a nyár, gyorsabb mint az ifjú báj, gyorsabb mint az éjhomály, égi tünemény.- valamiért az első pillanattól megragadta a fantáziámat ez a pár sor, amikor apa első ajándékai között megkaptam a verseskötetet a tizenkettedik születésnapomra. Derülten dőltem újra hátra és figyeltem őt, velem szemben. - Úgy bizony….Percy B. Shelley után kaptam a nevem. Édesapám kedvence, az örökké daloló, lázongó, tüzes vérű angol romantikus. Mennyire kár, hogy egyik tulajdonság sem jellemző rám. Én inkább a boldogságkereső Keats vagyok.- hetyke egyszerűséggel vontam vállat, a saját megállapításomra, mert az jutott eszembe, hogy ezt így igazából hangosan még soha senkinek nem mondtam ki eddig. - Akcentusom van?- csodálkozva hökkenek meg, mert bevallom hősiesen ezt még soha nem mondta senki. Kicsit zavarodottan rázom is meg párszor a fejem, majd őszinte érdeklődéssel teszem fel a kérdést. - Ha esetleg elmondaná, hogy mire gondol pontosan? Mert bevallom még sosem mondta senki. Igaz, hogy az ön gyönyörű angolja mellett minden más kicsit hadarásnak, és valamiféle redneck hablatynak hangzik.- mondtam őszinte elismeréssel, még akkor is ha a hangomban játékosság csillogott egészen elrejtve. A teára tett dícséretet azt hiszem át kell adnom Tammy-nak, és észben tartom, hogy a következő alkalomra mindenképpen valami különlegességgel lepjük meg Mr. Dwennont. - Tammy minden hónap második szombatján orosz módon készít teát ott középen, ahol most jelenleg egy óriási asztalon, kosarakba gyümölcs van.- mutattam valahova a Butterbean közepére, kissé oldalra kifordulva, jobb vállam felett elmutatva. Ha követte a pillantásom, és bármiféle módon jelzett, úgy folytattam. - Szamovárban főzi, és mindenki a számára megfelelő módon ízesítheti. Valószínű nem járt még nálunk a hónap második szombatján, mert szerintem az elsők között próbálta volna ki. Ugye eltaláltam?- kérdeztem gyermeki mosollyal, szinte előre örülve ha valóban így lett volna. - Neeehheeem, dehogy zárok be!- vetettem közbe egy szívből jövő halk, éppen csak jelzés értékű nevetéssel. - És igen, lesz gesztenyetorta. Remélhetőleg ízlésesebben tálalva. Bár be kell vallanom, hogy magát látva elgondolkodtam, hogy lecserélem a kis kabala figuránkat, Butterbean-t magára, de végül elvetettem az ötletet. Túlságosan megugrott volna a forgalmunk és nem győzzük.- tréfálkoztam most én egy kicsit merészebben, noha még mindig bizonytalan vagyok abban, hogy meddig vannak a határaim. Igazából meg sem tudom mondani mikor beszélgettem valakivel így el utoljára nagyjából bármiről, ami nem munka és nem az életem megszervezésével kapcsolatos teendők sokasága. Magamat is meglepem mennyire egyszerűen és magától értetődően teszem fel a kérdéseimet, és kezdek bele egy kicsit szélesítve a beszélgetés témakörét, valamennyire személyesebb vizekre evezve. Mikor azonban megjegyzi, hogy olyan mint egy kihallgatáson, bocsánatkérően lehajtom a fejem, és onnan pislogok vissza rá. Röstellem. Megint. Lehet, hogy túl messzire mentem? Pedig nem szokásom. - Bocsásson meg, én nem úgy….- félbehagyott mondat, szinte csak magam elé hullott szavak formájában motyogom és őszintén röstellem a dolgot. Az felett már szinte el is siklom zavaromban, hogy Aldrich mosolyog. Végül felkapom a fejem az ajánlatára. Ó, ezek szerint mégsem volt ellenére, hogy kérdezek. Bólogatok és nevetek egyszerre, megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkaimat. - Húha! Komoly kérdések ezek, nem is tudom melyikkel kezdjem. -elgondolkodva hümmögök, majd végül megállapodásra jutok magammal. Haladjunk sorrendben. - Lássuk csak! A cukrászatot egy hirtelen felindulásból kezdtem. Édesszájú gyerek voltam, az édesanyámnak meg nem volt mindig ideje rá, hogy süteményeket készítsen nekem. Aztán elhatároztam, hogy akkor majd megcsinálom őket magamnak. Rémes és csapnivaló konyhatündér voltam, ugyanakkor kitartó. New York-ban szereztem a diplomám, de két évet volt szerencsém kint dolgozni Belgiumban, Gent-ben, egy Neuhaus mester mellett. Ott tényleg igaz, hogy nem munkaként tekintenek erre az egészre, hanem művészetként, életstílusként.- elhallgattam egy pillanatra és valahogy jóleső nyugalommal figyeltem amint a süteményt falatozza. Elmosolyodtam. Eszembe jutott, hogy milyen szigorú volt mindig Monseur Neuhaus, ha a sütemény krémje akár egy fokkal lágyabb, sűrűbb, édesebb, kevésbé tejszínes, vagy túl tejszínes volt. “ A cukrászok az édességek Paganinijei.” hangoztatta gyakran, amivel többször mosolyt csalt az arcomra. - Aztán ahogy lenni szokott….férjhez mentem, gyereket szültem, és valahogy a korábbi szenvedélyből hobbi lett. Bár nem mondtam le soha róla. A szükség pedig három éve úgy hozta, hogy egy saját üzletet nyissak.Igazából sokkal inkább az élet és a körülményeim változásai hívták életre, semmint a szenvedélyem a szakmám iránt, bár tény, hogy ez soha nem múlt el. És mint ilyen, előbb vagy utóbb a felszínre bukkant volna.- jegyzem meg egyszerűen a végén, egészen elhalkulva. Majd érzem, hogy az utolsó kérdésére a válaszom...nem is tudom. Kicsit zavarba hoz vele. - Úgy értette amúgy…..hogy magáról mit gondolok?- mutattam először rá, aztán csak megforgattam a kezem csuklóból ide-oda a levegőben. Eddig viszonylag könnyű volt tartani a szemkontaktust, most azonban zavarba hozott. No lám! Itt vagyok felnőtt nőként, anyakánt, maholnap elvált asszonyként, és még mindig zavarba lehet hozni.Gyakorlatlan vagyok az ilyesmiben. - Nem is tudom. Különös fickó maga. Úgy értem tényleg szerénynek tűnik. Gyönyörűen bánik a szavakkal. Kifinomult az ízlése. És hihetetlen fantáziával és jókedvvel kezeli a kellemetlen helyzeteket is. Mindemellett nagyon kellemes magával beszélgetni.- és szép a mosolya….tenném még hozzá, de ezt már igazán csak magamnak. - Hinné, ha azt mondanám, hogy jó pár éve annak, hogy egy férfival többet beszélgettem mondjuk angol romantikus költőkről, vagy arról hol tanultam cukrászatot? Mondjuk úgy, ez nem igazán fordult elő. De bevallom nagyon élvezem a társaságát.Örülök, hogy végül meghívott, annak még inkább, hogy el is fogadtam. Pedig nem szokásom. Tényleg.- teszem hozzá bólogatva. - Mit gondol, megkaphatom a válaszom én is? Ne hagyjon tudatlanságban magát illetően. Mert hiszem, hogy maga nem csak szerény, de szavatartó ember is.
Zavartan mosolygok szavaira. A munkám, a családom tanított meg erre, hogy lehet humorral is kezelni a szokatlan, hirtelen érkező eseményeket. - Varázs... szekrény? - Már tényleg nem értem ezeket a hasonlatokat. Ahogy hangosan nevetni kezd, szétnyitom ujjaim, s félbehagyom a mondandómat, várva, mit rontottam el. - Akkor ezek szerint nem jó helyen tapogatózom - megbántani pedig nem kívánom, így kíváncsi figyelemmel hallgatom a választ. Mindig érdeklődéssel hallgatom, aki évszázadokra visszanyúlóan tud beszélni a felmenőiről. Talán ezzel akarom pótolni azt, hogy a családom nem akart. Fogalmam sincs, kik ők, vannak-e rokonaim, testvérem, akár. S már nem is akarom. Elfogadtam ezt a helyzetet. Helyette az örökbefogadó szüleim történelméről tudok beszélni, noha egyszer, mikor ebben zavarban voltam, mind a ketten félrevontak, és elmondták, hogy azzal, örökbefogadtak, a családjuk ősei az én őseim is, ha nem húsban, és vérben, akkor lélekben. Befogadtak, s szeretnek. - Elég messzire vezetnek azok a felmenői szálak - bólintok elismeréssel. A családnévre, mint Shelley, félrebiccentem a fejem. Ahogy a kezeire dől, leteszek mindent a kezemből, s figyelek, láthatóan valami fontosat fog mondani. Vers. Fogalmam sincs, kitől. S remélem, el fogja mondani, ki is a szerző. - Shelley - értem meg. - Nagy rajongója lehet, ha Önnek adta a nevét - értek egyet vele. - Egy boldogságkereső Keatshez jobban is illik a kávézó - az asztalra könyökölnék, mégsem teszem, helyette csak az alkarom helyezem az asztal élére. Valahol nem igazán értettem, miért jó az ilyen névadás, de, ha úgy veszem, én még a sajátomat sem tudom, amit a szüleim adtak nekem. Megkaptam a papírokat a tizennyolcadik születésnapomra, de egy dobozban várakoznak az idők végezetéig. Nem érdekel. Az akcentusra bólintok, egy csippentést utánozva. - Már, amennyire én hallom a különbséget, egy év után. Gyönyörű angol? - halkan elnevetem magam. - Vannak, akik nem ezt mondták - éppen azt, amit Shelley mondott az előbb magára. Volt, aki kifejezetten idegesítőnek tartotta. - A New yorkiaknak, akik itt születtek, vagy töltöttek több évtizedet, sajátosan más az akcentusuk. James, az egyik kollegám, Floridából jött ide, egészen másképp beszél, őshonos floridai. Elcsodálkozom a teás alkalmon. - Ez esetben egészen jól elkerültem minden alkalmat, mióta felfedeztem a kávézóját - megerősítésként még bólintok is. - Valóban eltalálta. És azt is, hogy az elsők között lettem volna, aki kipróbálja - mosolyodom el. Végül csak jól gondoltam, hogy nem a bezárásra értette a szavait. A gesztenyetorta tálalásának módjára elmosolyodom. A folytatásra pedig zavarba jövök, s inkább csak hallgatok. Mosolygós várakozással tekintek rá, meghagyva számára a döntést, abban is, amit feltett önmagának, mint kezdés. A villa várhat, hogy felvegyem, valóban foglalkoztat, miként vált cukrásszá, mi az, amiért végül ezt a kávézót is megnyitotta. Alkarom az asztal élének támasztva pihen. - Akkor ezért érzem európainak inkább, mint amerikainak - mutatok újfent a süteményre. Szükségek, muszájok, nem volt más választások. S végre megértem, honnan jöttek az elején a varázsos dolgok. Sok friss szülőnél láttam ezt. Elég zavarba ejtő, de most már legalább tudom, mi az oka. - Hiszem, hogy csak a cukrászat iránti szenvedélye miatt lett ilyen hangulatos, és jóízű a kávézó. Ez magától csak úgy, nem jön. Először meghökkenve nézek rá, majd megrázom a fejem. - N... - de mivel folytatja, lenyelem a választ, ezt utólag megbánom, így csak zavart csendességgel hallgatom. - A szüleimnek köszönje. Fontosnak tartják a humort és a jó modort - hárítok, az igazat mondva. Nem hisznek a szigorban nevelésben. És a gyeplő elengedésben sem. Tény, hogy sokat számított az is, hogy már a legelejétől fogva tudtam, ahogy eszem volt felfogni, befogadtak. S ez nagy visszatartó erő volt számomra, hogy áthágjak bármit is. Tartottam attól, hogy akkor fognak, és visszavisznek, hogy nem kellek. Időbe került, mire megértettem, ez náluk nem így működik. - Többet kéne tortákat dobálnia. Jó taktika, ha beszélgetni akar valakivel. Nekem nem muszáj bizonygatnia - emelem fel a kezeim. - S beszédbe elegyedhetne többször is. Jó beszélgetőpartner... még ha néha az is az érzésem, hogy a vallatólámpa hiányzik a készletből - mosolyodom el, élét véve a feltételezett bármi más, negatív felhangnak. Felvonom a szemöldököm a "bíztatásra". - Kiváló emberismerő lehet, ha már így ismer, ilyen rövid idő alatt. Kortyolok a teából, s aztán még egyet. Sokat beszélgettünk. - Az első az volt, hogyan kerültem New Yorkba - kiváló memóriával bírok, hallás, látás újtán bármit megjegyzek, és képes vagyok előhívni, ha úgy akarom. - Pályáztam egy ösztöndíjra, állással együtt, s New Yorkból jeleztek vissza, mint lehetséges hely. Igent mondtunk egymásnak. Így egy éve élek itt. Előhívom a másik kérdést is. - A szerényt nem tudom, ne kérdezze. A traumatológus sebész úgy lesz az emberből, hogy az orvosi vizsga után tovább specializálódik - hallgatok egy rövid ideig, mert tudom, nem erre volt kíváncsi. Elmosolyodom. - A valódi oka, hogy traumatológus vagyok, egy gyerekkorban átélt baleset volt. Míg mások jajgattak, sírtak, és csak sokkolt állapotban álltak, amit tudtam, gyerekként, megtettem. Pánik helyett cselekedtem, hideg fejjel, mert az lebegett a szemem előtt, hogy minél több emberen segítsek. És állaton - ugrik be egy kis hörcsög, amit az egyik kislány szorongatott a kezében, ahogy együtt beszorultak az ülésbe. - Akkor éreztem azt, hogy ezt akarom majd tenni, ha felnövök. Kérdezhetek valamit? - élesen szokásom váltani, de összeállt egy kép, és kíváncsi vagyok, mennyire találtam el. - Nem kívánok udvariatlan lenni... a gyermekének a Narnia a kedvence? - Beugrott Jimmy lánya, Jimmy egy hónapja azon panaszkodik, hogy vagy abból kell felolvasnia, vagy kell néznie a lányával.
Ha egy szóval jellemezni lehetne a gyerekkoromat, akkor pontosan az az egy szó illene rá, ami a Butterbean-re is: varázslatos. Irigylésre méltó évek emlékét őrzöm magamban, noha minden bizonnyal egy részét csupán az idő szépíti meg, mint az lenni szokott általában az emberrel. Úgy érzem, hogy számtalan jellemformáló élményben volt részem, amely nélkül nem lennék az az ember aki ma vagyok. Édesanyám szerint vannak nők, akik a csillogó hírnévre, a ragyogásra és tündöklésre születnek, és vannak olyan nők, akik anyának, feleségnek tökéletes társnak születnek. Akiket nem vonz a ragyogás, a mindent átható ismertség pompája, sokkal inkább egy másik, nem kevésbé izgalmas feladat: életet adni, kézen fogni és az életen átvezetni. Én már egészen korán tudtam, hogy ez utóbbi vagyok. Nem csak azért, mert a ma is jellemző visszafogottság volt a legerősebb ismérvem, hanem mert sosem vágytam csak annyira, amiről tudtam, hogy el tudom érni. Az ismeretlen sosem vonzott. Biztonságra vágytam és nyugalomra. Egy olyan életre, amelyet megoszthatok majd egy férfival, a gyerekeinkkel, és azokkal akik közel állnak hozzám. Will mellett, az első időkben úgy éreztem, hogy révbe értem. Hogy ott vagyok ahol lennem kell, és ezt még inkább erősítette Beni megszületése. Aztán a betegsége mindent megváltoztatott. Illetve talán a betegsége ébresztett rá, hogy az a világ amiben addig éltem csupán egy illúzió volt. A tökéletesség illúziója, amelyet egyetlen rossz dolog darabjaira tudott törni. Sosem bántam meg a kávézó megnyitását. Időnként elgondolkodom, hogy a sors vagy a gondviselés, nevezzük bárhogyan azért rakta rám a sok terhet, azért tesz örökkön próbára, mert eddig még nem találtam meg a számomra kijelölt utat. Mintha sötétben botorkálnék és örökké hamis ösvényekre tévednének a lépteim. Az utóbbi három évben azonban úgy tűnik egyre inkább a helyes irányba vagyok. Talán csak a bizalom, ami nem a régi már. Az egykor nyitottságom felváltotta valamiféle merev tartózkodás, amelyből nem igazán tudott eddig senki kizökkenteni. Úgy tűnik azonban, hogy ez a sors néha mosolyogni is tud, és különféle csínytevéseket kieszelni, melynek köszönhetően olyasmi történik velem, ami nem nagyon fordult elő mostanság. Hiszen mi másnak is nevezhetnénk azt, hogy gyakorlatilag egy teljes adag sütemény landolt egyenesen az egyik vendégen. Egyszerre éreztem kellemetlennek és megmosolyogtatónak. Aldrich meglehetősen különös figura. Kellemes modor mellé valamiféle hűvös humor is társul, amelyet mégsem érzek helytelennek, sokkal inkább kíváncsiságot ébreszt bennem, és ezzel együtt alkalmi beszélgető társául szegődöm. Magam is meglepődöm ezen tettemen, de annyira mégsem, hogy visszavonulót fújjak. Az érdeklődésem folyamatosan fenntartja és ezzel együtt számtalan másodpercben mosolyogtat meg a mondandójával, vagy éppen késztet elgondolkodásra. - Varázsszekrény, varázsdoboz. Tudja, olyan nagy és hatalmas.- mutogatok a kezemmel kocka alakot, meglehetősen sután, de derülten, mintha magát a tárgyat kellene körülírnom, és nem a fogalmat amire közben gondoltam. - Mint a bűvészeknek, vagy a különböző illuzionistáknak van. Csak amíg ők nyulakat, színes kendőket, rózsacsokrokat varázsolnak elő az efféle dobozokból, addig maga türelmet, derültséget. - azt már csak magamban állapítom meg, hogy így, kissé vizesen, felfrissülve látszik rajta leginkább a fáradtság. Ennek fényében pedig még inkább tiszteletreméltó az ahogyan a sutaságom kezeli. Volt itt sajnos nem egy vendég, aki kevesebbért is kikelt magából. Persze a minősíthetetlen és arrogáns stílust sosem díjaztuk errefelé. Inkább legyen kisebb, de hangulatos, és modorában elfogadható, ha nem is feltétlen kifogástalan a vendégkörünk. Nem kérdezte, mégis valahogy jönnek a szavak a felmenőkről, apám kutatásairól, amire eléggé büszke, hiszen hosszú évtizedeket töltött azzal, hogy az apró információ morzsákból indulva végül eljusson oda, amiről Aldrichnak néhány másodpercben, röviden összefoglalva beszélek. A kitartásomat, vagy éppen a töretlen hitemet és az állhatatosságomat azt hiszem tőle örököltem. Az érdeklődési körömet valószínű nem. - Nos igen. Nem tudom mennyi igaz ebből, a kutatási folyamatról valószínű apám órákat tudna magának mesélni. Feltéve ha bírja érdeklődéssel és idővel. Számtalan ember elvérzett már az édesapám mesélői kvalitása mellett.- nevettem el magam igazán jóízűen, hiszen nem nagyon ismerek olyan embert, aki legalább egyszer ne aludt volna be családi vacsorák után, a szalonban tartott kis rögtönzött előadásán. Apám vérbeli szónok, a diákjai szeretik, de hajlamos a dolgokat túlságosan részletgazdagon és időnként túlságosan hosszan előadni. - Én gyerekkoromban imádtam ha ő mesélt, mert ilyenkor mindig tovább tartott a mese és mindig részletesebben és kicsit a maga módján átírva adta elő azokat, semmint anyám.- tettem még hozzá továbbra is valamiféle kellemes és jóleső vidámsággal a hangomban, amit a gyermekkori nosztalgia csalogatott a felszínre. - Tudta például, hogy Hófehérke, mielőtt a törpék házát megtalálta volna az erdő mélyén, még segített a vadásznak az erdőben felújítani egy kunyhót? Piroska a nagymama mellett meglátogatta a nagynénit, és bevásárolt neki a közeli szupermarketben, és arról sem hallott gondolom, hogy a száz éves álom alatt milyen álmai voltak Csipkerózsikának. Te jó ég!- forgattam meg a szemeimet, és beharaptam az alsó ajkam elnyomva vele egy hangosabb, kibukni készülő nevetést, az emlékek nyomán. Aztán legyintettem egyet, kicsit talán el is hessegetve ezeket a meglehetősen szentimentális, és lehet csak nekem mókás emlékeket. - Bocsánat, ez lehet csak nekem szórakoztató. Igaz nekem a mai napig annak számít. És ez valóban így van. Senki nem tudott úgy mesélni, ahogyan az édesapám, és azt hiszem ezt akkor fogom fel leginkább, amikor Benivel náluk vagyunk Charleston-ban, és hallom a fiam nevetését a szobából. Nagyapa és az ő különleges meséi éppen úgy megnevettetik mint engem egykor. - Az angol irodalom örök és visszavonhatatlan rajongója az édesapám. Shelley pedig mindenek felett nagy kedvence. Nem emlékszem már hányféle kiadásban, hányféle kötésben vásároltam meg neki a köteteit, de egy kisebb könyves szekrény az ő versesköteteivel van tele.- magyarázom neki, kicsit talán elhúzva a számat, ami inkább az értetlenség jele nálam, semmint a rosszallásé. Ártatlan őrülete ez az édesapámnak, és ártani igazán nem árt vele senkinek. - Gondolja, hogy jobban illene hozzá? Hm….lehet. Mimi kitalálta, hogy a falakra tehetnénk néhány Keats idézetet. Tudja úgy bekeretezve, szépen….de nem tudom mennyire illene a helyhez.- elgondolkodtam rajta korábban, de az igazság az, hogy nem nagyon láttam miféle módon illene ide az irodalom. - Ó valóban? Őszintén nem mondta még senki. És igen...én is meghallom a különbséget, még ha csak annyira is mint maga.- utánoztam le jókedvű kacsintással egybefűzve az előbbi ujjcsippentős mozdulatát, aztán leengedtem a karom és érdeklődőn billent oldalra a fejem. - Úgy érti a floridai akcentust, hogy kicsit olyan….hm...olyan.- elgondolkodva kerestem a megfelelő szót, majd csettintettem a nyelvemmel. - ….spanyolos, kicsit? Mármint alapvetően Floridára ez jellemző. Elég sok arra felé a spanyol ajkú. Még az üzleteken is sok helyen spanyolul is feltüntetik, hogy mit árusítani meg ilyesmi.- magyaráztam, bár nem vagyok annyira szakértője a dolognak, nem tudom, hogy pontosan erre gondolt vagy sem. Az elmaradt teadélutánokkal kapcsolatban megemelem a kezem, tenyerem felfelé ahogy finoman előre nyújtom és megvonom a vállam. Gesztus értékű a mozdulat. - Ez esetben bízom benne, hogy a következő alkalmat nem fogja kihagyni, és élvezettel adózik majd Tammy orosz teafüvekkel kapcsolatos szenvedélyének. Készüljön fel rá, hogy ha egy csipetnyi érdeklődést is mutat a dolog iránt, azonnal behúzza, és történetekkel fogja bombázni. Kicsit nem figyel oda és pár órán belül a szamovárban készülő “russzij csaj” visszavonhatatlan szakértője válik magából.- fenyegettem meg játékosan, sokkal inkább a móka kedvéért. Bár tény, hogy abban nem füllentettem, hogy Tammy szívesen mesél mindenről ami orosz és legfőképp tea. - Köszönöm. Őszintén. Tudja, lehet nem látszik, vagy nem gondolná az ember, de minden pozitív visszajelzés fontos a számomra. Kicsit azt hiszem olyan ez mint amikor a gyerek állandóan megerősítést vár a szüleitől arra, hogy valamit jól csinál. Talán tudja ő is, hogy nincs gond….de mégis szüksége van rá. Hát én is így vagyok ezzel.- vontam meg a vállam, talán kissé gyerekesen, talán kissé bizonytalan visszafogottsággal. Az utóbbi időben sokszorosan kellett minden ami jó, ami pozitív. Az utóbbi hetekben még inkább. Nem is sejti mennyire. - Óóóó én nem mondanám, hogy ismerem magát.- mentegetőzve teszem a két kezem a mellkasom elé, nyitott tenyérrel felé, néha oldalra megmozgatva mindkettőt, a megadás jeleként. - A benyomásaimat osztottam meg. Ha eltaláltam, akkor az csak a véletlen műve. Sokszor évek alatt sem ismerjük meg a másikat igazán, akkor sem amikor azt hisszük, hogy….- elharaptam a mondatot. Ennek nincs itt most a helye és az ideje. Bocsánatkérően szorítottam össze az ajkaimat, és úgy tettem mintha ezt a gondolatot pontosan ilyen röviden akartam volna csak kifejteni. Fogalmam sincs miért szaladt ez ki a számon. Kifejezetten hálás vagyok, hogy inkább a kérdésem nyomán, és az érdeklődésemet követően magáról kezd beszélni. Bólintok amikor az első kérdést megnevezi. Valóban ez érdekelt, hogy miképpen kötött éppen itt ki, noha tudom, hogy New Yorkba jönni és itt ragadni nem olyan nehéz dolog. Ha valaki beleszeret a városba, akkor örökre a rabja marad. - Más helyet is pályázott meg, vagy kifejezetten New York volt a cél?- érdeklődöm még egy rövid, közbeszúrt kérdés erejéig, mielőtt a második részére térne a válaszadásnak. Szusszanok egyet, a szemeim lehunyva mosolyodom el, amikor egy csöppnyi szünetet tart azt fejtegetve, hogy miképp lesz az emberből traumatológus szakorvos. Nyilván tréfált. Erről árulkodik a mosolya is. Fejcsóválva, de még mindig derülten hallgatom. A mosoly picit halványul, valamivel erősebb a komolyság, amikor elmeséli, hogyan élt át gyerekként egy traumát, és hogyan volt képes mégis a helyzet magaslatán maradni. - Wáó!- formálják ajkaim valahol beszéd közben majdhogynem némán éppen csak halkan hallhatón valahol a történet közepén. Elismerően biggyed le a szám. Abban biztos vagyok, hogy még ha egy ilyen dolog is sarkall valakit gyerekkorában arra, hogy meghatározza a jövőjét, akkor is óriási kitartás kell hozzá, hogy felnőttként meg is valósítsa. - Maga igazán kitartó ember lehet. Én is az vagyok….báááár azért azt hiszem én jó messzire kerültem az én gyerekkori álmaimtól, amikor asztronauta akartam lenni.Még tizenhárom évesen is, amikor Jodie Foster leforgatta a Kapcsolat című filmet. Ismeri? Végül….no lám, végül más lett belőlem. Nem bánom talán. A világ kevesebb lett egy csillagász-asztronautával, de gazdagabb egy cukrásszal. Lehet a világ járt jól. Mindenesetre mai napig lenyűgöz egy planetárium. Igaz régen jártam ilyen helyen.- merengek el kicsit, talán az illendőségnél tovább, majd felkapom a fejem arra, amikor engedélyt kér, hogy kérdezhessen valamit. Bólintok. Természetesen. Majd meglepetten vonom fel a szemöldököm a kérdést hallva, és hirtelen nem is tudom hova tenni. - Narnia? - ezerféle magasságokban szárnyal a hangom, de ez sokkal inkább tényleg a kérdés váratlanságának szól, semmint udvariatlannak gondolnám. - Ez honnan jött? - nevetem el magam, de a fejem rázom közben. - Nem. A Narnia nem a kedvence, igazából nem is ismeri, és én sem. Még sosem láttuk. Nem azért mert nem feltétlen érdekelne, sokkal inkább mert valahogy sosem jött a képbe. Amíg Benjamin kicsi volt, főleg a rajzfilmek érdekelték. A kávézó neve is az akkori nagy kedvenc után kapta a nevét.Az a kis tündérke a kötényeken meg a cégéreken maga Babi, akinek egy csodás kávézója van. Mármint szó szerint csodás. Igaz talpalni kellett elég sokat, hogy a licenszet megkapjam és ezt a nevet adhassam a kávézónak, de a fiamért mindent.-büszkén és egyben melegséggel a hangomban mondtam mindezt majd folytattam. - Aztán a rajzfilmek után, az utóbbi egy évben meglehetősen éles ugrás következett be és jelen pillanatban a szuperhősök korát éljük. Éljen Vasember!- mondtam, miközben megemeltem a kezem, hogy a mutató és középső ujjammal “V” alakot formázzak. Nevetve tettem vissza az asztalra a kezem, és a középen lévő rózsaszín selyem azálea szirmaival babrálok zavarodottan. - Miért….mármint honnan jött ez a kérdése így váratlanul?- néztem vissza rá innen laposan, kíváncsian és érdeklődőn. - Magának esetleg a kedvence?
Továbbra sem értem, mit akar ezzel az egészen mondani, így feldobom a magam számára a mentőkötelet, s egy nagyon művi, komoly, már-már bánó arccal, ingatni kezdem a fejem. - Sajnos csak kalappal rendelkezem, nyuszik számára - a folytatásra rámutatok. - Látja, erről beszéltem. A rózsa kivételével. Egészen biztos belenyúlok a tüskéjébe. Elgondolkodó fejet vágok, aztán egy "ááááttt, nem hiszem" arccal válaszolok. - Valószínűleg élmezőnyben végeznék a ki aludt el hamarabb versenyben - szerettem a meséket, különböző okok miatt. Legfőképpen azt, hogy a szüleim akkor ott voltak velem. Gyanakvóan nézek rá, majd úgy, mint, aki mindent tud. - Csak Csipkerózsika álmairól tudok. Azt anyám... részletesen taglalta - semmi pajzánság! Bár, ha úgy veszem, egy derékhadnyi gyerek rohangálja körben az álmámban, az lett valamiből, szóval... - Szép emlékek is - bólintok. Arra mindig felébredtem, ha apa felkelt végül az ágyam mellől, de úgy tettem, mintha aludnék. Néha nem kellett. De a hiánya azonnal érződött. Valahogy felébresztette bennem az árvaházi félelmeket, amikre elméletileg nem kéne emlékeznem. Hiába, emlékszem rá, noha kicsi voltam. Nagyon. De apa mindig visszajött reggel, hogy jó reggelt kívánjon, így ez a félelem lassan kikopott belőlem. - Az én könyvespolcaimra ne nézzen senki. Ha aludni akar... - sebészeti szaklapok, szakkönyvek, cafatosabbnál szaftosabb képek, illusztrációk. Anyám jó ideig nem is mert belépni a szobába, még ha égett is a lámpám, mert egyszer meglátta, éppen mit tanulok. Rémálmai voltak pár éjjel... - A falra festve is egészen egyedi lenne - bár akkor úgy meg nehéz festeni, körbefesteni az írást, hiszen a gombát is lefújta lakkal anyám, amit az előszobába rajzoltam, mert úgy gondoltam, hogy erdőben vagyok, oda gomba illik. Igaz, tökéletesen mérgező gombát rajzoltam, de az erdő az erdő. A valóbanra bólintok. - Nem tudom - gondolkodom el. - Más, mint amit itt hallok, New yorkiaktól. - Ó - az orosz tea és az órákig tartó mesélés. - Egészen jó lenne, ha lenne ennyi időm rá - rajtam kéne, hogy múljon, de traumatológusként már régen átadtam az uralmat az időm felett a kórháznak, rendelkezen felette ő. És sokszor meg is teszi, az emberek óvatlansága, figyelmetlensége néha nagy tragédiába tud fulladni. Ezért is tanultam meg élvezni a pillanatokat, s cseppet sem bánni, sajnálni, ha félbeszakad. Addig viszont élvezni, teljességgel. Mint most is. Alhatnék, de élvezni akarom az itt létet. Jelen lenni.
Arra, hogy gyermeki megerősítés-várásnak véli a visszajelzéseket, csak bólintok. Ebből hamar kinőttem, hiszen, ha egy szülő elhagyja az embert, onnantól kezdve felnő valahol az ember. S harmincon túl már nem feltétlenül a szülők helyeslése számomra a cél. Szeretem őket, de megvan a saját életem. Igaz, az is furcsa lenne, ha a műtött egyszer csak feltartaná a kezét, hogy jól csinálod, doki! Figyelem a félbehagyott mondatot, vagy inkább a be nem fejezettet. S hagyom is elszállni. Nem, mert annyira figyelmes szeretnék lenni. Ha el akarok mondani valamit, elmondom. Ha nem, akkor nem. S nem fejezek be semmit a másik helyett, mert az ilyen dolgok nem olyan egyszerűek, mint amilyennek tűnnek. - Csak egy pályázatot adtam be - mehettem volna ázsiai országba is, de nincs kedvem nekiállni most nyelvet tanulni, de a munkámra akartam figyelni. - S innen kaptam választ. - Inkább csak szerencsés - ha nem akartam volna annyira dolgozni, maradhattam volna Londonban. De fontos a társadalmi élet, hogy kapcsolatokat építsek. Ott ezt nem tettem, el is buktam a lehetőséget. Itt már másképp kezdtem neki az életnek. - Azt hiszem, az asztronauta benne van a gyerekkori álomlista-létrán. Nekem nem sikerült tovább jutnom rajta - a filmre elgondolkodom, majd megrázom fejem. Rengeteg filmet nem láttam, mert tanultam. - Attól, hogy nem dolgozik benne, még érdekelhetik, s foglalkozhat velük - s persze ott van az a bizonyos időtényező is, amivel magam is híján vagyok. Kicsit megütközve nézek rá, még a mozdulatban is megállok, majd komolyan bólintok. Még akkor is, ha éppen ráerősítettem arra, hogy istentelenül utálja. Csak felteszem a kezem megadólag, hogy honnan jött, s inkább arra figyelek, amivel folytatja. Ahogy a filmek terén nem vagyok jártas, úgy a rajzfilmek terén végképp felmondtam a próbálkozást. Így nekem a kávézó neve, és a többi, semmit sem mond, azon kívül, hogy kedves, és kicsit szokatlan. Ó, a Vasember! Láttam kiskölköket rohangáli ilyen figurákkal, de ebben ki is fullad minden ismeretem a superhero témában. Olyan szépen bealudnék rajta, mint bármelyik mesén. - Gondoltam a csemete okán éppen a tündérországban létezek időszaka van, és onnan jöttek a varázslatos dolgok - amit sosem értettem, miért lesz minden szülő egyből ő is, tündérakármi, meg rajong azokért, amikért a gyereke. A szüleimen nem láttam ilyet, nekem csak rájuk volt igényem, s nem vártam el tőlük, hogy átvegyék tőlem ezeket, hiszen ők a felnőttek, én meg a gyerek. Apa a motorokat imádja, anya a varrást. Én meg ... orvosi játékfelszerelést kaptam, arra emlékszem. - Igen, van. A szikék és felszívódó varrócérnák nagy rajongója vagyok - mosolyodom el. Minden a munkám, és mindenem a hivatásom.
Kezdőlap
