Szeretem az alkalmazottjaimat. Igazából azt hiszem, hogy azért, mert mindig gondosan választottam ki, hogy kinek adjak munkát. Nem zárkóztam el a részmunkaidős diákoktól, vagy az idősebb korosztálytól sem, ha éppen szimpatikusnak találtam az illetőt. Nálam ez volt a mérvadó a szakmai tudásán kívül, úgyhogy nálunk a diszkrimináció és az előítéletek sohasem tartoztak a megszokott dolgok közé.
Pola már egy ideje dolgozgatott nálam, és tudtam, hogy cukrász babérokra szeretne egyszer törni. Eleinte eladóként alkalmaztam, de megígértem neki, hogy ha ott jól teljesít, és úgy lesz időm, akkor egy-két dolgot megtanítok neki szívesen. Sőt, ha elkezdi a szakmai képesítés megszerzése felé vezető utat, akár gyakorlati helyként is tekinthetett az én kis cukrászdámra, és még fizetést is kapott mellé, hiszen az alkalmazásomban állt. Szerintem mindenkinek a lehető legjobb üzlet ez volt.
Alig néhány nappal ezelőtt történt, hogy bejött egy nagyobb esküvői megbízás. Kedveltem őket, mert a kihívást láttam bennük, viszont sok ügyes kéz kellett egy-egy ilyen lebonyolításához, hiszen emellett ki kellett szolgálni a mindennapi igényeket is. Sohasem szerettem volna abba a hibába esni, hogy egyiket elhanyagoljam a másik rovására. Az nem lett volna profihoz méltó, márpedig én szerettem úgy gondolni magamra, mint remek szakemberre. Az a fránya maximalizmus…
Ezért is döntöttem úgy, hogy most végre megadom azt a régóta áhított esélyt a leányzónak. Már előre örültem, mert sejtettem, hogy mit fogok belőle kiváltani a híremmel. Mindig olyan izgalmas volt, ha örömöt szerezhettünk másoknak, igazából valahol ezért is vágtam bele ebbe a szép hivatásba, azon túl, hogy egyébként éltem-haltam a sütésért, meg a főzésért is. Egészen egyszerűen a dekorálás szeretete volt, ami végül a cukrászat, és nem a szakács szakma felé terelt.
- Pola, be tudnál majd jönni egy percre? – szóltam ki hátulról a konyhából. Láttam, hogy van néhány vendég, köztük gyerekek is. Ők mindig hálás, ám annál nehezebb közönség voltak, ha a süteményekről volt szó. Pár bámészkodó kiszolgálását még igazán meg tudtam várni, de utána szerettem volna túlesni ezen a beszélgetésen, aztán hozzá látni a munkához. Már nem volt ám olyan sok időnk, mint amennyinek tűnt. – És ha megkérlek, majd hoznál magaddal egy kávét is nekem? – lestem ki újra sebtében, mielőtt visszatértem volna ahhoz a születésnapi tortához, amit múlt héten rendeltek egy öt éves kislánynak. Csupa rózsaszín és kék, Jégvarázs módra. Most ez volt a felkapott téma.
A nagy koncentrációm közepette kicsit összeszűkültek a szemeim, de azért igyekeztem megformázni Elza hajfonatát úgy, hogy egészen élethű legyen. Még akkor is, ha csupán marcipánból lesz a hajzuhatag. Néha belenyaltam a krémbe, tesztelgetve, hogy elég édes, vagy elég epres-e. Az eper volt a kislány kedvenc gyümölcse, bár szerintem csak a színe miatt szerethette. Párszor jártak már nálunk, de sohasem gyümölcsös desszertekre esett a voksa, de ha a szülő ezt rendelte, én bizony ezt fogom megvalósítani.