Benton & Willow

"All I really want to know is what's running through your mind when you look at me."

Alsó ajkamat rágcsálva pillantok végig az irodán, a szemeim pedig különösebb fókuszálás nélkül suhannak át a bútorokon és berendezésen. Egyszerre vagyok tisztában vele, hogy minden, amire szükségem van, már benne van a táskámban és próbálok mégis valami kifogást találni, ami miatt visszafordulhatnék. A korábbi  üzenetváltásunkra visszagondolva azonban, ha most úgy döntenék, hogy a találkozó helyett inkább elbújok az irodában és magamra zárom az ajtót, a végén még Benton rám törné az ajtót, vagy ne adj' Isten bemászna az ablakon. Utóbbinak kisebb esélyét látom a fizikai állapota miatt, de ilyen alapon tulajdonképpen az első sem feltétlenül opció, szóval lehet, hogy mégsem lenne túl rossz ötlet belülről zárni az ajtót és nem kívülről. Viszont mivel mindig arra tanítottak, hogy az ígéret szép szó és ha megtartják úgy jó, na meg nem tehetem meg, hogy most elmenekülök a téma elől, amikor már egyszer megpróbáltam és nem sikerült... Talán azért félek annyira ettől az egésztől - ha éppenséggel a félelem a legjobb kifejezés erre, mert már ebben sem vagyok biztos -, mert ha megtörténik, akkor minden nagyon hivatalossá válik. Akkor igaz lesz, hogy mi ugyanazok az emberek vagyunk, mint régen, amikor a buszon beszélgettünk és az is, hogy eltelt tíz év, nekünk pedig nagyon is különböző utakra terelődött az életünk, még akkor is, ha rajtunk kívülálló okok miatt.
Jelen helyzetben szívesen kérnék én is tanácsot valakitől, aki meg tudná mondani, hogy mi a legfelelősebb és legokosabb döntés most. De mégis ki tudna nekem bármilyen tapasztalattal vagy tanáccsal szolgálni? Másnak is volt már, hogy tíz éven át nem látta a srácot, akiért tinikorában titokban odáig volt és hirtelen a pácienseként tért vissza az életébe? Nem hiszem én azt.
Ha azt az oldalát nézem, hogy miért szeretnék mégis találkozni Bentonnal, akkor határozottan azt kell mondanom, hogy kíváncsi is vagyok rá, hogy mit tudunk egyáltalán megbeszélni. Igen, megtartottam, amit tőle kaptam annak ellenére is hogy tíz éve volt és hogy azután az ominózus nap után, amikor a kezembe nyomta, nem láttuk egymást... De mindenkinek vannak olyan dolgai, amelyekhez kedves emlékek kötik és képtelenek kidobni, nem?  Vagy éppenséggel maga a tény, hogy megtartottam pont azt jelentené, hogy nagyobb jelentősége van, minthogy csak egy darab gondosan meghajtogatott papír legyen és ez egy jel? Jesszus, megfájdul a fejem a sok 'ha'-tól és 'talántól'.
Egyszerre örülnék annak is, ha most beszaladna hozzám valaki azzal, hogy sürgősen konzultációra van szüksége, de tudom, hogy képtelen lennék odafigyelni rá, mert már túlságosan Benton körül forognak a gondolataim. Amit tulajdonképpen igyekeztem volna elkerülni, mert nem véletlenül jött az is szóba közöttünk, hogy ez bizony nem egy randi és nem kellene hivatalos találkozónál többet gondolnia egyikünknek sem a témában. Sóhajtva hagyom el az irodát és zárom kulcsra az ajtót. A nem-akarás helyét pedig minden lépéssel fokozaton veszi át a félelem és izgalom, amit azzal kapcsolatban érzek, hogy vajon Benton az épületen kívül vár-e. Fellélegzem, amikor látom, hogy tiszta a terep, s bár valószínűleg odabent, a tükör előtt kellett volna elintéznem, de igyekszem megigazítani a hajamat, hogy a belső bizonytalanságom ne látszódjon rajtam kívülről is.
- Szia! - Óvatosan köszönök rá, amikor végül megérkezik, s a táskám pántját szorongatom, mindkét kezemmel. Pillantásomat végigjáratom rajta, közben pedig akaratlanul is újra az alsó ajkamat kezdem rágcsálni. - Jól vagy? - bukik ki belőlem a kérdés, még mielőtt komolyabban átgondolhatnám, de ha azt nézzük, a terapeutája vagyok és épp arra készülünk, hogy csak a jó idő miatt ahelyett, hogy az irodában beszélnénk, inkább valahol máshol folytatjuk le ezt a beszélgetést, amihez Bentonnak sétálnia kell, ami... Nos, nem tudom mennyire ajánlott az orvosai által.
- Éhes vagy? Úgy két sarokra van egy csomó jó hely, választhatnál. - Megköszörülöm a torkom, miközben finoman ráncba szaladnak a szemöldökeim a saját szavaim miatt. De a múltkori üzenetváltásaink után azt hiszem most ez a legkevesebb. - De van cukrászda is fagyival, vagy kávézó akár... - halk sóhajjal zárom a mondandómat, majd kíváncsi pillantásom felé fordítom. Talán ha valami kellemessel kapcsoljuk össze, maga a beszélgetés is azzá válik.

Lola & Benji

Érdekes, hogy bár az ember a csendben tud a legjobban gondolkodni, a problémák megoldása mégis a legnagyobb zavarban jön. Eddig elég sok időm volt csendben gondolkodni, hiszen miután magamhoz tértem is nehezemre esett a beszéd. Minden féle béna hang kiadásán kívül túl sok mindenre nem voltam képes, lévén, hogy elég sokat pihentek a hangszálaim is. De hát gyakorlat teszi a mestert, mondják. Szerintem azóta a többség meg is bánta, hogy visszatért a hangom, mert azóta be sem áll a szám. Jó, néha van, hogy így is el-el csuklik, de már egész sokat tudok beszélni, így mondhatni nagyjából már visszatért a régi Beni. Sajnos, rajtam kívül túl sok minden nem maradt. Itt pedig nem csak a régi kedvenc helyekre gondolok, hanem az ismerősökre és barátokra. De tudom, fel kell vennem az élet mostani ritmusát és haladni az árral. Ez mondhatni egészen ment is, egészen addig, míg ki nem derült a terapeutám valódi kiléte.
Őszintén, nem is tudom, hogy mit érzek ezzel az egésszel kapcsolatban. Először is túl sok minden cikázott a fejemben, de még most sincs túl nagy egyensúly. Még mindig zavarban érzem magam, amiért a volt kiszemeltem előtt járattattam le magam, ugyanakkor nem érzem azt a fajta menekülési kényszert, amit Willowon véltem felfedezni. Vicces, hogy kellett vagy tíz év, mire a nevét is megtudtam és nem csak azt, hogy mikor melyik buszon tudom utolérni. Bevallom, nem sok értelmét látom a kezeléseinek, viszont tény, hogy beszélnünk kell. Beszélnünk, de nem úgy, mint a múltkor. Egy sokkal kötetlenebb és szabadabb társalgást szeretnék, ami által talán sikerül lezárnom a múltamat, vagy csak megvilágítani a sötéten maradt foltokat. Ehhez pedig kell az ő segítsége is, de nem, mint terapeuta, hanem mint… barát? Jelen pillanatban nem is tudom minek kéne neveznem, de talán a barát kifejezés az ő lelkivilágát sem zavarja…annyira.
Baromi nehéz volt vele letisztázni a mai találkozót, de remélem személyesen már kevesebb gondom lesz vele. Nincs kedvem veszekedni, sem hangosan megvitatni azt, hogy kinek van nagyobb igaza és miért. Mondjuk ez egy és ugyanaz, de mindegy. Bár megbeszéltük, hogy ez nem egy randi – mert hát az mégis csak gáz lenne egy ilyen kezelés után, na meg lehet már le is csúsztam róla, majd ma kiderítem! – mégis igyekszem a legtöbbet kihozni legalább a külsőmből, hogy most már ne, mint egy beteg, vagy egy nyűgös gyerek jelenjek meg előtte, hanem úgy, mint egy felnőtt férfi, aki pár nap leforgása alatt kellően felnőtt ehhez a beszélgetéshez. Talán majd akkor ő is komolyabban vesz! Jó, igazából ez koránt sem egyszerű, mert hát nem a ruha teszi az embert, meg úgy nagyon nincs is mit felvenni. Kaptam pár új darabot ugyan, de még erős szelektálás alatt van a szekrényem. Nem ártana egy teljes frissítés. Talán Lola mennyire menne bele abba, hogy velem jöjjön vásárolni? Kell egy külső szemlélő is, bár gyanítom, hogy ez a kávézás/kajálás ki tudja mi lesz ez itt, sem nagyon van kedvére.
Szerencsére anyának volt annyi ideje, hogy kilökjön a rendelőnél és még nagyon nem is kérdezgetett, hogy értem kell-e jönni, így gondolom én is szabad kezet kaptam egész napra. Veszek még egy nagy levegőt, majd zsebre dugott kezekkel és kissé bizonytalan léptekkel közelítem is meg a nőt. Gyerünk Beni, csak nem harapja le a fejed a semmiből, nem kell félni! – Szia! – húzom egy apró mosolyra a számat, majd felvont szemöldökkel vizslatom egy kicsit. -Jól… de jobban lennék, ha nem lennél ennyire látványosan ideges előttem. – jelentem ki kerek perec, mert hát ha azt látom, hogy ő is ideges, akkor én is még jobban vállok azzá. Persze, mondani könnyebb, mint csinálni, de hát kettőnk közül ő tanult az emberi viselkedésekről, akkor legyen már egy kicsit profibb! -Akarom mondani… - köszörülöm meg a torkomat, amint rájöttem, hogy ez talán picit nyersebbre sikerült, mint amilyen az elsőre tűnt. -Te jól vagy? – vonom fel a szemöldökömet és kíváncsian fürkészem meg közelebbről is az arcát. - Nincs ok az aggodalomra, ez tényleg csak egy baráti beszélgetés lesz, ígérem nem megyek az idegeidre sem! – vigyorodom el végül remélve, hogy ezzel valamelyest javítottam az előbbi próbálkozásomat.
-Hm, most valahogy inkább palacsintára éheztem. Ahhoz is ismersz valami jó helyet? Régen volt a parkkal szemben egy ilyen kis teraszos hely, anno tele volt diákokkal. Az nem tudom meg van e még esetleg. Vagy, hogy annál van e jobb. – billentem meg kíváncsian a fejem és reménykedem, hogy tudja melyik parkról beszélek és nincs vagy hat mindjárt itt a környéken. A név memóriám sosem volt jó, vagy a figyelmemmel van baj, ki tudja. A lényeg, hogy sem a hely nevét sem a közeli parkot nem tudnám pontosan megmondani, pedig sokat jártam arra anno.

Benton & Willow

"All I really want to know is what's running through your mind when you look at me."

Túlságosan filmbeillő számomra az, ahogyan Benton újra az életem részévé vált. Komolyan, ilyen csak a mesékben szokott lenni, ugye? Mekkora lehetett az esélye annak, hogy történetesen tíz évvel később épp én leszek az a terapeuta, akit megtalál? Ha őszinte akarok lenni, bevallom nem emlékszem pontosan arra, hogy mit éreztem tíz évvel ezelőtt azokban a napokban, amikor azután az ominózus eset után a buszon, egyszerűen nem láttam többet Bentont, csak vártam, hogy újra felszálljon a buszra... Az persze kifejezetten árulkodó, hogy megtartottam az origami szívecskét és még azelőtt is gondoltam rá, hogy beköltöztem volna az irodámba és izgatottan vártam az első időpontomat. Mindezek ellenére viszont továbbra is az az érzésem volt az egésszel kapcsolatban, hogy bármelyik pillanatban felkelhetek, aztán elmesélhetem Haileenek, hogy milyen furcsa álmom is volt. Ő pedig elmondhatná nekem, hogy miért valamiféle jel az, hogy egy olyan sráccal álmodok, akit tíz éve nem láttam.
Már ha végre kiderülne, hogy ez tényleg egy álom és nem a valóság. Viszont a korábban lefolytatott üzenet háborúnk is olyasmi volt, ami összességében már túl komplex lenne ahhoz, hogy csak a képzeletem szüleménye legyen álom formájában. Meg kell barátkoznom azzal, hogy igenis muszáj beszélnünk erről. Legfőképp azért, mert aznap - tíz évvel ezelőtt - is olyan furcsán váltunk el egymástól. Onnantól kezdve pedig lehet, hogy Benton történetének a nagy részével már tisztában vagyok, de egyikünk sem tagadhatja, hogy akkor igenis volt jelentősége minden találkozásunknak. Most pedig pont ugyanaz az érzés tölt el, mint amikor először néztem meg jobban, hogy mit nyomott olyan hirtelen a kezembe a srác aznap a buszon.
Nem kellene, hogy visszatérjenek a tíz évvel ezelőtti érzelmek, vagy azok az emlékek, de egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni attól, amit akkor éreztem és ahogyan viselkedtünk egymással. Ezért rettentő nehéz számomra, hogy megpróbáljam csak és kizárólag terapeutaként kezelni az ügyet. Nyilvánvalóan túlságosan benne voltam akkor régen, hogy most szemet hunyjak fölötte. Ez okozza azt a feszültséget most, ami olyannyira nyilvánvaló, hogy Bentonnak is leesik rögtön.
- Szó sincs róla, hogy én ideges vagyok - kezdek bele rögtön a magyarázatba, a kelleténél talán valamivel hevesebben is, ami rögtön elárulja, hogy valójában mennyire igaz, amivel megvádolnak. Vagyis... Vádlónak számít, ha valaki kimondja az igazat? Nem hiszem. - Nem tudtam, hogy végül eljössz-e. - Teszem hozzá végül. A tegnapi beszélgetésünket követően és gyakorlatilag közben is annyira kusza és gubancos gondolatok jártak a fejemben, hogy nem is igazán sikerült úgy viselkednem vele, mint ahogyan elvárható lenne. Ezt pedig tulajdonképpen sajnáltam, de igaz volt a nyers őszinteség rá is, így  talán egyikünknek sem kell bocsánatot kérnie a másiktól.
- Én is jól vagyok, köszönöm. - Finoman bólintok csak, halovány mosollyal a szám sarkában, közben pedig Bentonra pislogok, s ha netán ő is így tenne, rögvest elkapom róla a pillantásom. - Dolgoztam, szóval picit elfáradtam. De nem annyira, hogy ne lennék kész a beszélgetésre. - Fontosnak érzem ezt letisztázni. Ha már belementem ebbe, akkor ne visszakozzak, vagy próbáljam magam kihúzni alóla. Túlesünk rajta, utána pedig mindennek könnyebbnek kell lennie.
- Nem hiszem, hogy... Szóval nem vagy... - nagyot sóhajtok, végül pedig Bentonra pillantok. - Nem vagy idegesítő. - Sokkal inkább csak nehéz dió. Gondolok itt az első terápiás alkalmunkra és arra, hogy nagyon nehezen értettünk szót, holott voltak dolgok, amikben egyet is értettünk.
- Megnézhetjük, hogy megvan-e még az a hely. Ha megismered... - A kérdő hangsúly elvész valahol út közben, a pillantásomból áradó kimondatlan kérdés és a felvont szemöldökeim viszont nagyon is kiegészítik a szavaimat, amikor Bentonra tekintek. - És persze ha nem gondolod, hogy esetleg túl fárasztó. Mi a helyzet az ömm rehabilitációval? - Úgy érzem muszáj vagyok kitölteni valamivel azokat a perceket is, amelyek a kínossá válás előtt következnek így pedig szóval tartani a srácot még akkor is, amikor nekiindulunk, hogy megnézzük megvan-e még az a híres palacsintázó, amit emleget.
- Szóval a múltkorival kapcsolatban... - igyekszem nem sóhajtani, vagy túlságosan bűnösnek érezni magam. - Miért is tartod annyira fontosnak ezt a beszélgetést? - Kérdőn vonom fel a szemöldökeim, pillantásommal pedig az övét keresem, habár csak rövid ideig, mert addig kifejezetten nehéz normálisan beszélgetni, amíg nem tudunk leülni, vagy kiválasztani a megfelelő helyet. De akkor sem akarom hagyni, hogy a kínos csend bármiféle jele mutatkozzon köztünk.

Lola & Benji

Bár amióta megtanultam beszélni igaz volt rám, hogy be sem áll a szám, valahogy sosem voltam a szavak embere. Mármint, az tény, hogy egy percig sem maradtam csendbe, de ez nem jelenti azt, hogy mindig csak azt mondtam, ami szükséges volt, illetve, sosem tudtam magam igazán érthetően kifejezni. A nyelvem az mindig pörgött, míg a saját agyam sem volt képes felvenni vele a tempót. A szívem erre pedig csak rakott még egyet. Vagyis, amikor először lettem szerelmes, akkor az agyam még inkább lelassult és még kevésbé lehetett érteni, hogy mit szeretnék. Pont ezért találtam ki azt, hogy majd szavak helyet írott formában vallok szerelmet egy olyan lánynak, akinek voltaképp még csak a nevét sem tudom. Sokat küszködtem azzal, hogy tökéletes szívecskéket hajtogassak az apró kis üzenetekből, hogy majd legközelebb odaadhassam neki leszállás előtt. Ám, arra nem számítottam, hogy lesz vele valaki, így csak bepánikoltam. Ha egy kicsit is bátrabb lettem volna, lehet nem szenvedtem volna balesetet és sikeresebb lettem volna. De hát, nem ezt írtam meg a sorsomban, szóval nincs is miért rágódnom. Egyébként sem tudom már mit akartam ebből kihozni. Mindegy, a lényeg, hogy ma találkozom vele! Mármint, eddig is találkoztam vele, vagyis volt egy alkalom, ahol egyből ki is derült minden, de én több alkalmat szeretnék, nem csak azt az egyet! Már azt sem bánom, ha nem lehet minden olyan, mint régen, de azért egy biztos pont lenne az életemben akkor, ha a továbbiakban is hajlandó velem szóba állni. Tudom, hogy sok mindent elcsesztem anno, illetve a múltkor is, de szeretném jóvá tenni. Biztos vagyok abban, hogy lenne számunkra valami megfelelő megoldás is, csak előbb megkéne azt beszélni. Talán ennek sem a legjobb módját választottam azzal, mikor ráírtam, de majd csak megtanulom egyszer visszább fogni magam és akkor talán szót is értünk majd, valahogy.
Őszintén, kissé ideges is vagyok a mai találkozó miatt, elvégre nem tudom, most mi járhat a nő fejében. Lehet ő csak egy szerencsétlen kölyöknek tart, de semmi többnek, így el sem jön velem hosszabb távon. Vagy éppen ellenkezőleg és csak azért jön el velem, mert megsajnált, de semmi több és ebből nem csinálunk rendszert. Ajkaimat harapdálva indulok is elé, hogy abból gyüjtsek erőt a továbbiakhoz. Valamelyest megnyugtat, hogy ő is ideges, valamelyest pedig csak ront az állapotomon, így mindenféle gondolkodás nélkül meg is mondom neki, hogy mennyire zavar most ez engem. Persze, utána rá is jövök, hogy mi volt itt a gond és képzeletben fel is pofozom magam, hogy miért nem bírom legalább ilyenkor befogni egy kicsit?! – Miért ne jöttem volna el? Ha már kierőszakolok belőled egy találkát, az a minimum, ha meg is jelenek rajta, nem? – mondom végül kissé értetlenkedve, de egyre inkább halkabban, miközben a tekintetemet is inkább a földre viszem, ezzel is kerülve a másikat. Zavaromban pedig csak egy kavicsot kezdek el piszkálni a cipőm talpával. Igyekszem közben valamiféleképpen azért udvariasabb lenni és inkább az ő hogylétéről érdeklődőm a továbbiakban. – Az jó… Bár tényleg igyekszem rövidre és érthetőre fogni. Nem szeretnélek sokáig feltartani. Biztos van jobb dolgod is. – na meg biztos várja haza a barátja is, aki nem örülne neki, hogy órákig egy másik pasival mászkál. Mert hát, tuti van valakije, nem? Ugyanolyan szép, mint fiatalabb korában, szóval képtelenség, hogy legyen még nála esélyem.
- Nem szükséges szépítened, tudom, hogy nem vagyok könnyű eset és hamar az emberek agyára megyek... – sóhajtok is fel, mert bár ez a hosszú álmodozás nem tett okosabbá, azért némiképp mégis ennek köszönhetően vettem észre pár dolgot a környezetemből. Mondhatni jobban észreveszem őket és nem hagyom teljesen figyelmen kívül. De ez is csak azért van, mert sokáig nem volt esélyem hallatni a hangom. Szóval már jobban észreveszem az engem érő kritikákat és igyekszem némiképp tanulni belőlük.
Rajtam kívül viszont gyanítom, hogy sok minden változott, így nem is tudom pontosan, hogy merre kéne mennünk. Én azokat a régi ízeket keresném, amiket gyermekkoromban volt szerencsém kiélvezni, viszont kevés esélyt látok arra, hogy tíz éven keresztül nyitva maradtak volna ezek a helyek. Kissé bizonytalanul vetem is fel azt a palacsintázót, aminek sem a nevét, sem pedig a pontos címét nem tudom, így talán kicsit nehéz is lesz meglelni. Remélem, Lola jobban ismeri ezt a környéket és nem tévedünk el. Bár manapság, az okostelefonok világában, ez nem olyan gáz, azt hiszem. Mindenesetre csak lelkesen bólogatok a beleegyezésébe, mert voltaképp ez már félsiker, nem? Indulok is neki az útnak, arra, amerre sejtem, hogy régen a helyes irányba vihetett. Az a baj, hogy eléggé megváltozott a környék, sok épület eltűnt és sok új lett helyette, de majd csak kilyukadunk valahova. Minden sarkon van már manapság egy kávézó, max beülünk egybe, ha nem találjuk a keresett helyet. –Jól vagyok, ne aggódj. Egy kis séta már nem árthat meg. – bár tény, hogy nem tudnék mérföldeket gyalogolni, de ha nem edzem meg magam, akkor sosem jövök helyre. –Egészen jól haladok… Futni vagy táncolni még nem mostanság fogok, de a helyzethez képest egészen jól állok. A tornászom szeret megszidni azért, amiért mindig ráerőltetem magam olyan dolgokra, amiket még nem szabadna megcsinálnom, de azt ő is elismerte, hogy ennek köszönhetem azt, hogy gyorsabban haladok a vártnál. Mondhatni, kettesével ugrom meg a lépcsőfokokat, pedig még egyet sem szabadna egyedül meglépnem. – vonom meg a vállaimat. Most nem fogok füllenteni arról, hogy nehéz engem fegyelem alatt tartani, elvégre ő is látta már ezt, akkor minek szépítsek? Inkább ideje lenne bepótolni a régről elmaradt ismerkedést.
- Tudod, neked lehet könnyű ez az egész, elvégre rég elfelejtettél engem, de én… Nekem olyan, mintha csak hetek teltek volna el attól az esettől. Próbálok lépést tartani a mostani világgal, de néha le kell zárnunk pár olyan dolgot, ami visszahúz minket a múltba, azért, hogy előre tudjunk haladni a jövőbe. Szóval igazából, több szempontból is fontos ez nekem. – pillantok viszont rá, mikor éppenséggel, tisztának bizonyosul a terep ahhoz, hogy a figyelmetlenségem miatt, ne legyen probléma. Nem lenne szép felkenődni valahova, vagy éppenséggel orra esni. - Egyrészt, fel kell azt dolgoznom, hogy felnőttem és azt is, hogy lecsúsztam már arról, hogy szerelmes legyek. Mármint, hogy konkrétan beléd. – köszörülöm meg kicsit a torkomat, mert a mondat felénél valahogy elhagyott a hangom is, így csak remélem, hogy a második felét, már nem is hallotta, vagy értette meg. Kellően zavaró erről beszélni kettesben is, nem hogy így az utcán mindenki más előtt. Még akkor is, ha senkit sem érdekel a téma. – Másrészt, itt vagyok fél lábbal a sí-…akarom mondani az életem középmezőnyébe érkeztem és már nehezebb ilyenkor barátokat szereznie az embernek. Aztán, mi régen is jól kijöttünk, úgyhogy… Én speciel örülnék neki, ha legalább köztünk megmaradhatna valamiféle baráti viszony. Már, ha te is kérsz belőlem úgy. Sajnos a gimis barátokról le kell tennem, mert túl sok idő telt el a gimi óta és már senkinek sincs ideje hozzám. Sokak most tartanak a karrierjük csúcsán, másoknak meg már családjuk van… Nem igazán érnek rám. – fintorodom is el a mondandóm végére és egy üres papírdobozkát kezdek el rugdosni inkább, amit valaki nagyon ügyes módon direktbe elhagyott. Majd esküszöm, hogy később felveszem, ha lesz a közelben kuka, de addig mindek fogdossam más szemetét?

Benton & Willow

"All I really want to know is what's running through your mind when you look at me."

Biztosan nagyon másképp alakult volna a kapcsolatunk Bentonnal, ha csak egy kicsivel jobban meg tudjuk ismerni egymást és mondjuk többet tudunk egymásról azon kívül, hogy egy környéken lakunk és hogy mely napokon utazunk egy busszal. Azok után, hogy akkor sok évvel ezelőtt Benji a kezembe nyomta az ajándékát, tulajdonképpen pontosan annak kellett volna bekövetkeznie. Hogy jobban megismerjük egymást, és talán... Nem is hiszem, hogy ilyesmin kellene gondolkodnom, amikor nagyon is tisztában vagyok vele, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, az időutazásra sem vagyunk képesek és olyan fejlesztésünk sincs, amivel meg tudjuk nézni, hogy milyen is lett volna, ha minden másképp alakul. Ha Benton nem szenved balesetet, ha újra találkozunk a buszon és elmondhatom neki, hogy mit gondolok róla, vagy ha szimplán van lehetőségem felhívni akkor. Vagyis a helyzet az, hogy lehetőségem az akkor is volt és a jegyzőkönyv mondanám, hogy meg is próbáltam. Kétszer vagy háromszor, arra már én sem emlékszem pontosan, de tíz éve volt, így azt hiszem ez megbocsátható.
Valószínűleg Bentont egyébként is egészen más kérdések foglalkoztatják, hiszen neki nem csak annyi változás következett be az életében, hogy egy számára fontos ember eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Ezt pedig volt is alkalma megosztani velem az első beszélgetésünk alkalmával, amikor egyúttal minden kiderült - vagyis az, hogy hogyan is kötődünk egymáshoz. A kötődés lehet, hogy túl erős szó ebben a helyzetben... Lehet, hogy inkább ismeretséget kellene mondanom? Nem tudom, mert képtelen vagyok kiokoskodni, hogy pontosan hogyan is kellene éreznem magamat. Nem pusztán arról van szó, hogy egy ideje már nem is számítottam arra, hogy mi ketten találkozni fogunk, hanem arról is, hogy ha mégis gondoltam volna ilyesmire, akkor biztosan nem olyan körülmények között képzelem el, ahogy végül megesett.
Ez mind pedig csak fokozza bennem az azzal kapcsolatban érzett idegességet, amit az üzenetváltásunk miatt már tegnap óta nem tudtam magamból elűzni. Nem szerettem volna azt az érzést kelteni Benjiben, mintha én nem is akarnék itt lenni, mert abban teljesen igaza volt, hogy ezt meg kell beszélnünk. Csak abban nem voltam biztos, hogy mint terapeuta, hogyan kellene ezt kezelnem. Az, hogy korábbról ismerjük egymást egyébként is ki kellene, hogy zárja őt a pácienseim köréből? Vagy a tíz év az tíz év és bár neki nem telt el ennyi, de figyelmen kívül hagyhatom a múltunkat. Vagy pont ezért, mert felébredt a kómából és újra találkoztunk, ennek jelentenie kellene valamit?
- Tulajdonképpen én csak arra gondoltam, hogy... - Az ajkamba harapok és pislogva gondolkodom el rajta, hogy pontosan mit is akartam mondani - vagy hogy hogyan kellene kifejeznem azt, ami a fejemben végtelenítve megy. - Nem mondanám azért erőszaknak, mert akkor ki kellett volna rángatnod az irodából. - Mosolyogva magyarázok. Igaza volt korábban, tényleg ideges vagyok, de az ő bizonytalanságát látva tulajdonképpen úgy érzem nem csak én vagyok rettenetesen elveszve most. Ezért is próbálok inkább arra koncentrálni, hogy ne érezze egyikünk sem, hogy ez egy kínos és feszült szituáció. Inkább a viccelődésemmel próbálok segíteni mindkettőnkön.
- Ahogy szeretnéd. Direkt nem terveztem be semmi sürgőset, hogy legyen időnk megbeszélni, mert... Jó rég volt már. - Félig nevetés, félig sóhaj keveréke tör ki belőlem, a végére pedig újabb mosoly költözik az arcomra, ezúttal sokkal szomorkásabb. Nem érdemelte meg, hogy balesetet szenvedjen, így pedig a régi álma is csupán csak álom marad, hacsak nem akarja újra megpróbálni. Ahhoz viszont sok időnek kell még eltelnie, neki pedig a teljes felépülésre kell koncentrálnia.
- Mindenkinek vannak olyan tulajdonságai, amelyek nem fognak mindenkinek tetszeni, de azért vagyunk ennyien, hogy különbözőek legyünk. Nem vagy idegesítő. - Ezúttal határozottabban jelentem ki, mellé pedig bólintok is egy nagyot. Észre sem veszem, hogy a koncentrálásban a szemöldökeim is összehúzom, ezzel a homlokomat ráncolva. - Tényleg, felvetted esetleg azóta a kapcsolatot a barátaiddal? - Ez már csak mellékesen jut eszembe, mert szerettem volna legalább egy olyan dolgot hallani tőle, ami miatt boldog. De talán csak előbújt belőlem a szakember, amit nem kellene hagynom, mert most nem terápián vagyunk, csak... Beszélgetünk.
- Tudom, hogy nem megy egyik pillanatról a másikra az ilyesmi. Szóval ha szeretnél megállni, vagy elfáradtál, csak szólj, rendben? - Kedvesen teszem fel a kérdést, a hangsúlyomból pedig semmi más nem érződik, csak az őszinte törődés, mivel függetlenül attól, hogy mik vagyunk mi egymásnak, még nem szerettem volna, ha esetleg túlterheli magát és később ebből származik valami probléma. - Értem. Azért remélem nem terheled túl magadat. Persze te érzed, hogy mit bírsz, de hidd el, hogy a tornászod is csak azért mondja, mert aggódik érted. Lehet, hogy a végén még a tánchoz is sokkal hamarabb vissza tudsz térni. - Jókedvű pillantásom őrá emelem. Függetlenül attól, hogy mi motiválja, gondolom a családjának és a hozzá közelállóknak is jó azt látni, hogy a hosszú felépülés miatti rosszkedv helyett inkább a határokat feszegetve veszi az újabb és újabb akadályokat.
- Nem felejtettelek el! - Ezúttal egészen felháborodva felelek. Hát mégis miért tartottam volna meg az ajándékát? Ezt persze nem akarom a fejéhez vágni, sőt, hamar próbálom moderálni magam, mert a végén ugyanoda jutunk, mint az üzenetekben és azt nem nyilvánosan kellene megejtenünk. - Azt hiszem... Nekem ezért is volt nehéz belemenni ebbe a találkozóba. Nem tudtam, hogy benned hogyan élnek azok az élmények és hogy ez olyan... Mintha tegnap lett volna? - Kérdőn pislogok rá, megerősítést várva.
- Gondolj arra, hogy nem kell rögtön fejest ugranod a medencébe. Még annak is nehéz néha felnőttként viselkedni, akinek nem esett ki tíz éve arra, hogy gyakorolhasson - biztató mosolyt villantok felé, aztán folytatom: - Hogy ha szeretnéd, akkor segíthetek neked ebben. Elvégre én felnőtt vagyok és... - Megvonom a vállaimat, és összességében úgy érzem nincs is értelme tovább fűznöm a szavaim, mert nem tudok mit mondani. Talán az a legjobb megoldás, ha egyszerűen megpróbálunk barátok lenni. Mosoly jelenik meg az arcomon, amikor Benton megfogalmazza a saját gondolataimat és már a mondandója felénél elkezdek bólogatni, egyetértésem jeleként.
- Igazából azt hiszem attól tartok a leginkább, hogy úgy találkoztunk újra, mint terapeuta és páciens. Még ha nem is szerettél volna részt venni ebben. - Halkan sóhajtok. - Én pedig nem érezném túl jól magamat, ha úgy lennék a terapeutád is, hogy barátok vagyunk, mert nem lenne etikus, ha heti egy alkalommal téged elemeznélek, mint szakember, aztán meg... Nem tudom, ez így érthető? - Nem az értelmi képességeit kérdőjelezem meg, sokkal inkább a saját képességemet arra ebben a helyzetben, hogy el tudjam magyarázni, ami miatt annyira ellenkeztem korábban is. - Szóval én csak nem hiszem, hogy be tudnám tölteni mindkét szerepet. - Ami persze nem jelenti azt, hogy ne akarnám megpróbálni az egyiket. - De az... Végül is a te döntésed, hogy melyiket szeretnéd jobban tőlem. - Mivel nem rajta múlt, hogy hogyan alakul a kettőnk kapcsolata és az, hogy az ő személyes életútjába hogyan kavar bele a balesete, a legkevesebb amit megtehetek, hogy most meghagyom neki a döntés jogát.
- Esetleg ismerős valamelyik hely? - A már számunkra is látható épületek felé intek, amelyek eléréséig meg kell még tennünk egy kisebb távot, de így legalább be tudjuk lőni, hogy induljunk-e másfelé, vagy jó irányba megyünk. - És.. Tényleg olyan, mintha a tíz évvel ezelőtti lett volna az utolsó napod? Mármint emlékek szempontjából... - Kíváncsian vonom fel a szemöldökeimet. - Arról vannak emlékeid, hogy a kórházban mik történtek körülötted, vagy hogy kik látogattak? Azt mondják vannak akik emlékeznek. De... Igazából nem muszáj elmondanod, lehet hogy tapintatlan voltam. Ne haragudj. - Halvány mosollyal és bocsánatkérően pislogok fel rá. A kezdeti kellemetlen érzés és idegesség azt hiszem már mindkettőnkből eltűnt.

Lola & Benji

Az emberek többsége ott rontja el a dolgokat, hogy megkérdőjelezi a történések helyességét és azon gondolkozik mindig, hogy más esetben miképp történtek volna a dolgok. De az a helyzet, hogy hiába tűnik úgy, hogy van választási lehetőségünk, igazából így is úgy is azt fogjuk választani, amit végül választanunk kell. Ezeket mind már előre megírták nekünk, így olyanba biztos nem fogunk nyúlni, amihez semmi közünknek nem kéne, hogy legyen. Ezen okból lehet szomorú ez az egész mindenség, ami velem történt, de oka van annak, hogy én leszálltam arról a biztonságos buszról és egy olyanra szálltam át, ami a balesetemet okozta végül. Nincs ezen, mit sajnálni. Biztos túl sokat pörögtem és így vertek le végre a lábamról, hogy nyugton legyek. Most viszont újra itt vagyok a versenyben a többiek között. Erre pedig mi sem lehet nagyobb bizonyíték, minthogy idegességemben már eléggé fájdalmasan harapdálom az ajkaimat, amiatt, hogy álmaim nőjét elvigyem sütizni és lelkizni. Vagyis volt álmaim nőjét. Vagyis, most is az, csak már nincs esélyem nála… vagyis na, érteni mit akarok.
Igyekszem minden figyelmemmel rá összpontosítani és várom a válaszát, de mintha sosem akarná kinyögni… Tudom, hogy ő is ideges, de ennyire ne csigázzon már engem is! – Még van időd visszaszaladni, hogy ha azt akarod. – kuncogok fel, bár a jelenlegi kondíciómat tekintve nem hiszem, hogy képes lennék elbánni a nővel és kierőszakolni a külvilágra, ha ő a befeszítés mellett dönt, mint a megfürdetni kívánt vizet utáló kutya. –Hát, akkor jó… Meddig terveztél velem lógni? Csak úgy körülbelül? Nem sértődők meg kis szám mellett sem, csak akkor úgy tervezgetek. – na, nem mintha ez kimondottan randi lenne vagy valami ilyesmi. De azért több dologgal is elüthetnénk az időt, ha úgy van. De ha nincs rá ideje, akkor ne is tervezgessek ilyeneket feleslegesen. Mert jó, most mondta, hogy nincs semmi sürgős, de attól még nem jelenti azt, hogy egésznap ráérhet. De az tény, hogy lenne mit bepótolni és megvitatni.
- Nem? – egészen meglepődők a kijelentésén, hogy szerinte én nem vagyok idegesítő. Pedig én rendszerint annak érzem magamat. Vagy csak bíztatni akar, hogy nehogy emiatt ne mondjak el valamit? Kicsit mégis csak olyan, mintha megmagyarázná azt, hogy hát vannak nehezen viselgető tulajdonságaim, de azért nem használna erre minősítő szavakat, de amúgy tudna használni! Vagy talán nem kéne semmit sem túlgondolnom és ennyi? – Párral már igen, de a többivel nem nagyon sikerült. De akinél összejött, hát… ott sem volt túl pozitív a visszajelzés. – sóhajtok fel kicsit csalódottan, de igyekszem mosolyogva pillantani a nőre, mert hát ez benne volt a pakliban. Sok idő telt már el és már nehezen illesztenének be az életükbe.
- Nem, köszönöm, egyelőre jól vagyok, és nem szeretnék megállni! De majd szólni fogok, esküszöm! – bólogatok nagyban, hogy tényleg így lesz, de még alig tettünk meg pár lépést így ez nem gond. Régen sem volt az, most se legyen! Pihengetéstől nem leszek erősebb, csak jobban beérik a fájdalom. – Én? Magamat? Deeehooogy! Pff..- legyintek egy nagyot, de sosem voltam jó hazudó, így a hülyének is leeshet, hogy de, pont hogy ez a helyzet! – Jó, talán, néha előfordul… De az is csak azért van, mert az emeleten van a szobám és folyton lent hagyok valamit vagy a konyhába vagy a nappaliban. Még csak véletlenül sem illegális edzés vagy valami a sok lépcső megmászása! – sajnos a fekvéssel nem lett jobb a feledékenységem, sőt, talán rosszabb is. Olyan vagyok mostanában, mint egy aranyhal és van, hogy leteszem a müzlimet a pultra, elindulok a tejért, de mire a hűtőig jutok, elfelejtem mit szellőztetem, vagy éppenséggel a müzlis tálat nem lelem a pulton, mert már egyébként átraktam az étkezőasztalra. De gondolom majd a mozgásnak és miegyébnek köszönhetően jobb lesz ez is. De erről nem szabad tudnia, vagyis, arról, hogy ez igazából ilyen vészes lenne már manapság. Még a végén tényleg hülyének tartana. – Igazából, ha az én módszerem mellett haladunk, még az is lehet. Ha a gyógytornászomat követem, akkor még az emeletre sem mehetnék fel és lent kéne aludnom a vendégszobában. Ami persze nem olyan borzalmas, de azért mégsem ugyanaz, mint az én birodalmam, ami a saját cuccaimmal van már beépítve. – motyogom halkan, mert nem akarom, hogy gyerekesnek találja az okomat a vendégszobával kapcsolatban. Vagy, hogy most ebből arra következtessen, hogy sok a felesleges kacatom, amit nem lehet a ház egyik sarkából a másikba cipelni. Mert csupán csak nem ahhoz vagyok szokva és nehezen menne ott az első pár napos alvási kísérlet.
Felháborodására csak nagyokat pislogok, mert egyrészt a lendület is meglepett, meg a szavak jelentése is, mire tudatosult bennem, a mondandója. Pedig tíz év rengeteg idő és lévén, hogy egymás nevét sem tudtuk, gondoltam hamarabb túllendült az eseten. Bár ja, akkor meg miért volt nála a szívem? Jó, igazából néha gondolkodnom sem ártana. Kérdésére bólintok is egyet.  –Nagyjából… Vagy, ha nem is pont tegnap, de mintha pár hete lett volna. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne tudnék elvonatkoztatni a történtektől. Mármint, nekem az utolsó emlékem rólad az mikor odaadtam neked az ajándékomat. Az tisztára olyan, mintha max csak egy hónapja lett volna. De azt tudom, hogy neked az már nem sokat ér, mert valószínűleg találtál már azóta valakit. És igazából kicsit zavarban is érzem magam az akkori események felemlegetése végett. Elég gázul csináltam. – de hát kellett neki pont az apukájával felszállnia pont azon a napon, mikor már mindent is elterveztem! Remélem az apukája nem emlékszik erre az ominózus esetre és csak kettőnknek lesz gáz a továbbiakban. Bár gondolom apuka ebből anno sem értett már sokat. - … és idősebb? – próbálom befejezni a mondat végét, miközben kérdőn pislogok rá, hogy ez volt-e az a szó, amit keresett. De ez így lehet túl bántó, nem? – Akarom mondani, tapasztaltabb? – elvileg a nők kényesek az ilyen kor témákra, de a tapasztalatszerzéssel már nincs gond nem? Az mondhatom ugyanúgy félreérések nélkül. Nem kell itt rosszra sem gondolni!
- Őszintén, nem igazán… Mármint, azt értem, hogy a kettő nem állhat fent egymás mellett, de… Van egy ilyen kapcsoló a fejedben vagy, hogy fogod külön szedni a barátságot a munkától? Mert, ha a barát mellett döntök is, akkor is terapeutaként fogsz gondolkodni egyes kérdésekről. De ha a szakértelmed mellett döntök is, akkor is nehéz lenne már tartani a távolságot és nem barátkozni. Szóval nem igazán értem, hogy miért lehet csak az egyik, mikor a két dolog egyébként is keresztezné egymást? – vagy ez csak nekem nem egyértelmű? Elvégre is, én a két lehetőség között nem látok olyan nagy problémát okozó tényezőt. De ha már választanom kell, akkor már biztos, hogy inkább a barátságra szavazok, már csak több okból is. –A barát énedet lehet jobban bírnám! – vágom rá végül gondolkodás nélkül. Persze itt nem a szaktudását kérdőjelezem meg, csak… Csak inkább de, pont azt. De barátként lehet jó fej. Ha nem, akkor meg csak megint segít azon, hogy túllépjek a múlton és ne azt lássam benne, ami már nincs ott.
-Hm, mintha az az épület ott, az lenne. – pökök a fejemmel az egyik kávézó irányába, de igazából már nem vagyok abban biztos, hogy pontosan ugyanaz vár bent, mint amit keresek. Egyszerűen képtelenség, hogy ilyen hosszú ideig nyitva legyen. De mindegy, ha nem olyan borzalmas a felhozatal, akkor szerintem kezdetnek ez is megteszi, itt is el lehet beszélgetni. – Aha. Azt nem mondanám, hogy teljesen emlékszem mindenre, mert a memóriám sosem volt az igazi, de nagyjából olyan az egész, mintha én lennék Aliz Csodaországban. Egyik pillanatról a másikra egy teljesen másik világba csöppentem. Olyan, mintha egyik nap lefeküdnél tinédzserként és másnap már felnőttként ébrednél valamilyen varázslatnak köszönhetően. – próbálom szavakba önteni az én kis jelenlegi világomat, de igazából nehéz is ezt és csak ismételgetni tudom magam. Azt már meg sem merem említeni, hogy rossz memória ide vagy oda, de arra tökéletesen emlékszem, hogy milyen ruhákat hordott, milyen módon tűzte fel a haját, vagy éppenséggel mit majszolgatott két megálló között. Az már kicsit talán rossz színben tüntetne fel, mert még egy őrültnek nézne, vagy valami. –Hm… Néha voltak pillanatok mikor valami szúró fényt észleltem, voltak mikor hangokat hallottam, de azt már nem értettem mit mondanak. Voltaképp valamennyire beleépültek a… hát álmoknak nem nevezném őket, de ha azt mondom, hogy gondolataimban, akkor meg hülyén hangzik. Pedig az álmok is a gondolat része nem? Tehát túl nagy különbség nincs közte, szóval nevezzük őket álomnak.- kezdek is bele már az elején az elmélkedésbe, hiszen nem is tudom orvosi nyelven minek érdemesebb ezt nevezni, de szeretném, ha értené is, hogy miről beszélek. -  Valahogy sosem passzoltak bele a környezetbe, de annyira nem volt kirívóan más, hogy feltűnjön, hogy valami nem oké. Úgy éreztem magam igazából, mint aki még félig alszik, de félig már ébredezik. Néha valamit felfogott az agyam a külvilágból, de… biztos voltál már úgy te is, hogy félálomban mondtak neked valamit, te arra válaszoltál is és tudomásul vetted, de még annyira nem voltál éber, hogy elkülönítsed az álmodozástól és teljesen egybeolvadt azzal. Aztán mikor felébredtél nem tudtad hova rakni, hogy most akkor tényleg megtörtént-e vagy sem? Na, valami ilyesmi volt nálam is inkább, hogy fogta az agyam, de úgy belesimult a többibe. És bár a figyelmemet egy pillanatra rávittem és gondolkozni kezdtem rajta, utána már el is tűnt a gondolat és egy pillanatnyi zavarnak tudtam be, hogy biztos csak anya jött be szólni, hogy ideje lenne felkelnem, aztán utána csak a szokásos öt percemet töltöm. –igyekszem megfogalmazni a lehető legértelmesebben a tapasztalt érzést, de nem igazán találok rá megfelelő szavakat. Az viszont biztos, hogy olyanom sajna nem volt, mint ami a filmekben szokott lenni, hogy kívülállóként lássam magamat vagy másokat. Bár akkor talán nem maradtam volna le ennyire a korral sem és könnyebb lett volna feldolgozni a történteket.

Benton & Willow

"All I really want to know is what's running through your mind when you look at me."

- Talán lenne. - Vele együtt nevetek fel és egy oldalpillantás kíséretében nézem pár másodpercig az arcát. - De már tudod, hogy itt vagyok és üzenetben is elég határozott voltál - a korábbi nevetésem egy mosoly formájában még mindig ott van az arcomon, amikor ezt mondom neki. Egyáltalán nem gondolom róla, hogy képes lenne olyan erőszakos lenni, hogy ténylegesen is kirángat az irodámból, de a korábbi beszélgetésünk után arra azért számítottam, hogy ha nem fizikai erőt, akkor a rábeszélési képességét kihasználná ellenem. Gyakorlatilag már most is sikerült rávennie arra, hogy ne mint egy előre lefoglalt időpontban, szakemberként próbáljak meg ott lenni ebben a beszélgetésben, hanem legyen az egész kötetlenebb.
- Igazából nem tudom. Nem igazán tudnám eldönteni ebben a helyzetben, hogy pontosan mennyi időre van szükség, amíg megbeszéljük mi minden történt. - Abban sem lehettem egészen biztos, hogy mi minden fog szóba kerülni. Nyilvánvaló volt, hogy meg kell beszélnünk azt a napot, amikor utoljára láttuk egymást, hiszen a kapcsolatunk megszakadásának úgy érzem ez volt a legutolsó és egyik legjelentősebb pillanata. Az azóta történt események szempontjából lehet, hogy Benji volt az, aki kevesebb dolgot mesélhetett, hiszen kórházban feküdni kómában olyasmi, ami lehet olyan élmény, amikor az illető hall mindent, ami körülötte történik és olyan is, amikor totális sötétségből ébred. Míg neki nem voltak olyan lehetőségei, mint nekem az egyetem, vagy a tény, hogy járni kezdtem valakivel, aki később eljegyzett, addig én megtehettem, hogy élem tovább az életemet és rengeteg olyan élményt szerzek, amiből ő a balesete miatt teljesen kimaradt. - Vagy, hogy mi mindenről lesz kedvünk beszélgetni. - Nyilván nem szabadna felhasználnom ellene azokat a dolgokat, amiket a terápián elmondott, de nem tudom elkülöníteni annyira azokat az információkat, amiket már elmondott. Ráadásul butaságnak is tartanám, ha úgy tennénk, mintha nem mesélte volna el, hogyan érzi magát ebben a teljesen új helyzetben.
- Nem. - Mosolyogva válaszolok. - Gondolj bele, én emberekkel foglalkozom. Szerintem egyébként sem lehet senkire ráfogni, hogy idegesítő-e. Lehet, hogy minden ember más, de amiért mi nem vagyunk egyformák, attól még nem leszel idegesítő. - Sokat köszönhetek annak, ahogyan felneveltek engem és annak is, hogy olyan környezetbe kerültem az örökbe fogadásomat követően, ahol részben arra is megtanítottak, hogy szabad csak úgy, meggondolatlanul megítélni valakit. Én például nagyon is hiszek abban, hogy az embereknek több esély jár, mert senki nem úgy születik a Földre, hogy tudja mi a dolga és minden helyzetben legyen válasza, vagy a helyes döntést hozza meg. Emberek vagyunk, akik rendszeresen hibáznak, de az a képesség is megvan bennünk, hogy képesek legyünk megbocsátani és új lehetőségeket adni. Nem gondolom, hogy ennek a képességnek végtelennek kell lennie, nem véletlenül lettek létrehozva bizonyos szabályok, amelyek között mi is éljük a mindennapjainkat. Az emberi kapcsolatoknak is van egyfajta dinamikája, amit illik és érdemes betartani, ha összességében jó embernek akarjuk érezni magunkat, amikor visszatekintünk.
- Miért, mi történt velük? - Nem mondhatom, hogy lenne tapasztalatom abban, milyen tíz év után újra felvenni valakivel a kapcsolatot, ezért is lehetett annyira kíváncsi a pillantásom, amikor Bentonra néztem. Jó lett volna, ha pozitívabb híreket hallok tőle, de azt hiszem csak időt kellett adni a dolognak. Mint ahogyan nekem is szükségem volt időre, hogy felfogjam; újra találkozhatok azzal a sráccal, akit a buszon ismertem meg. Habár soha nem gondoltam volna, hogy éppen így fogok.
- Tényleg nem illegális, hogy mozogj - halkan felnevetve nézem egy ideig a cipőimet, amelyek ütemesen követik egymást, ahogyan sétálunk. - De nem véletlenül mondja azokat a dolgokat az orvosod. Ha túlzásba viszed, akár probléma is adódhat belőle. - Aggódtam volna érte? Minden orvos aggódik a páciensei miatt és terapeutaként is hasonlóképp lehet ez. Nem szabad persze túlzásba esni, mert mi sem mondhatjuk magunkról, hogy barátok vagyunk és ha maradnék Benton terapeutája, nem is lehetnék számára több, mint szakember... De a tíz évvel ezelőtti közös emlékek miatt talán egy icipicit mégis megengedtem magamnak, hogy egy pillanatra aggódjak érte. - Azt mondjuk megértem, ha hiányoznának a saját dolgaid. És gondolom jobb a saját szobádban, mint a kórházban..? - Finoman felvonom a szemöldökeimet, ahogyan felé pislogok. Mindenki jobban szeret a saját szobájában lenni, mint a kórházban, akármilyen kedves is legyen a személyzet, igaz?
- Hű... Nem igazán találkoztam még olyannal, aki ilyen hosszú idő után ébred fel a kómából. - Ha úgy vesszük, az én szakterületem egyébként sem erre koncentrálódott. - Velem tényleg elég sok dolog történt azóta. - Például eljegyeztek. Ezt pedig nem tudom hogyan mondhatnám el. Egyesek szerint a legegyszerűbb az, ha egyszerűen őszinték vagyunk - mintha csak egy sebről húznánk le egy mozdulattal a sebtapaszt. Jelen helyzetben én ebben nem voltam olyan biztos. - Ha kellemetlenül érzed magadat miatta, nem muszáj erről beszélnünk igazából - megrántottam a vállaimat. - Nem volt vészes, csak... eltűntél. - Nem csak aznap a buszról, teljesen, hanem tíz éven át az életemből is. Ez pedig eléggé meghatározó időtáv.
- Végül is.. igen. - Halkan felnevetek, aztán újra felé pislogok. - Vagyis.. Hát lényegében igen, idősebb és tapasztaltabb is, de az nem a te hibád. - Hogyan is lehetne? Valószínűleg senki nem kéri karácsonyra, hogy legyen egy balesete, ami miatt tíz évre kómába kerül. Ha az nem történik meg, akár egészen másképp is alakulhatott volna a kapcsolatunk.
- Persze, nem feltétlenül tudok teljes mértékben megszabadulni a foglalkozásomtól, még ha nem is vagyok éppen valakivel, mint terapeuta, de... - Egy pillanatig szünetet tartok, míg megnedvesítem az ajkaimat. Amikor Haileevel inni megyünk, valószínűleg csak akkor tudok így tenni, de ezt az egészet jobb lenne talán nem kiteregetni éppen Bentonnak. - Nem lenne fair veled szemben, ha barátként is elemezni próbálnálak, mert vannak olyan dolgok, amiket az ember csak és kizárólag a terapeutájának mond el, szóval a kettő nem működhetne együtt. - Ebben egyébként is egyetértünk, szóval nem kell túlmagyarázni. - Viszont ha barátok vagyunk, akkor meg kell próbálnom nem átmenni szakemberbe. De ez a része rajtam múlik, én csak szeretném tudni, hogy melyiket várod tőlem. - Nyilván ez a szerepválasztás nem csak nála érvényes, ha mindenki másnál is, akit ismerek és aki közel áll hozzám. - Rendben. - Bólintva és egy mosollyal az arcomon vettem tudomásul, amit mondott. Lehet, hogy a múlt alkalom után először nehéz lesz csak egy oldalon állnom, de ha megígértem neki, akkor megteszem.
- Akkor benézhetünk oda, ha van kedved. - Nyilván előbb meg kell néznünk közelebbről is, hogy biztosak legyünk benne és csak azután mondhatja rá Benji az igent, vagy a nemet, mivel én ezen a környéken csak az irodám miatt vagyok ismerős és nem tudom, hogy tíz évvel ezelőtt milyen jó helyek voltak itt. Csak a mostaniakkal vagyok tisztában.
- Ez tök úgy hangzik, mint az a film, mi is a címe.. Hirtelen 30? - Kérdő és egyben kicsit grimaszoló arckifejezésem lehet, amikor felé fordítom az arcomat, mivel eléggé csajos filmről van szó, amiről csak feltételezem, hogy akkor jött ki, amikor még ő is láthatta. - Láttad már? - Ha nem is a konkrét filmet, amit én hoztam fel, talán létezik olyan át- vagy újradolgozása, amit már láthatott. A történet nem atomfizika, szóval biztosan tudja, mire gondolok.
- Szóval valami álomhoz hasonló gondolatok... - Próbáltam megfejteni a szavait, mert az nagyon hamar realizálódott bennem, hogy ha meg akarnám érteni, saját tapasztalat hiányában úgysem menne. Meghallgatni meg tudom, és néha az is nagyon sokat számít. Végtére is azt barátok körében is szokás. - Igen, ezt az érzést teljesen meg tudom érteni! - Bólogatva erősítettem meg a szavaimat. Millió eset volt, amikor még az egyetemen a könyveim fölött görnyedve kaptam meg apáéktól, hogy inkább aludnom kellene, de másnap nem hozták fel, hogy látták a szenvedésem, szóval nem is voltam benne biztos, hogy egyáltalán rákérdeztek-e a dologra. - Az viszont megnyugtató, hogy fájdalmat, vagy hasonlót nem éreztél. - Tíz évet eltölteni olyan helyzetben, ahol valami mindig fájdalmat okoz, biztos rettentő kellemetlen lett volna. Legalábbis én ezt feltételezem, de nekem nem is kellett soha tíz éven át egy kórházi ágyon feküdnöm.
Amikor egy zebrához érünk, megtorpanok és felpillantok a srácra. - Mit szólsz? Jó lesz az a hely? Vagy menjünk tovább a túloldalon? - Az állammal az út túloldalán lévő hely felé intek. Végül is azt mondta szól, ha elfárad, de ha a gyógytornászára sem hallgat, akkor miért éppen velem tenne másképp?