Az eső pont olyan intenzitással esett, ami nem volt a legkedvezőbb abban az esetben, ha az ember lánya igazán fontos találkozásra készült. Legalább is Kiara pontosan így gondolta. Vacogva húzta össze magán a piros színű, vékony kis blézerét, majd miután abszolút esélytelennek tűnt győzelme az időjárással szemben, pukkadva eresztette le a feje felé tartott újságot, ami már jó ideje semmit sem ért. A lapok szinte szétmállottak az ujjai között, haja pedig csapzottan tapadt a homlokához. Nem szerette az angol időjárást, még akkor se ha mindig is itt lakott. Hiába tudta ugyanis, hogy egy igazi, vérbeli angol nem indul neki - soha, sehova, semmilyen körülmények között, - esernyő nélkül, neki most ennél minden gondja jóval nagyobb volt. És különben is idővel úgyis megszárad mindene, az már más kérdés, hogy vajon átvészeli - e az elkövetkezendő napokat megfázás és takony nélkül. Nem ismerte a környéket, soha nem járt erre. Sőt igazából nem is hagyhatta el túl sűrűn a falakat, most is csak azért engedték el, mert egyrészről betartott minden szabályt, és mert egyértelműen arra törekedett, hogy túlélje az életnek nevezett színdarabot, és mert próbálta a legjobbat kihozni a helyzetéből. A leckéit idejében megírta, sokat olvasott, foglalkozott a kisebbekkel és a többiekkel ellentétben benne meg lehetett bízni. Pedig ha tudták volna, hogy jelenleg nem épp olyan dologra készül, ami megfelel a szabályoknak! Lakat alatt őrizték volna, és elzárták volna a külvilágtól minden eszközzel!
Három napjába telt kinyomozni a férfi lakcímét. Egy napba, hogy rá tudjon arra keresni, és agyába rögzítse az útvonalat. Ettől függetlenül persze egy apró fecnire felvéste a pontos címet, azonban London még mindig nagy város volt, túlontúl nagy egy tizennégy éves lánynak. Mikor a szülei még éltek, soha nem járkálhatott egyedül, maximum a környékükön, vagy éppen a suliba mehetett el busszal, de messzebb nem. Nem ismerte a várost, az autóval történő utazásai során pedig mindig lelkesen bámulta a hullámzó embertömeget a szép, vagy épp lepukkant házak sokszínűségét. Elveszettnek érezte magát, hiszen nem volt senki aki a pártfogásába vette volna, kiszakították a megszokott életéből, és még a szülei hiányával is meg kellett küzdenie. A gyászt gyermeki módon kezelte. Sírt ha fájt, sírt ha hiányzott neki mindenki, de igyekezett sokat gondolni rájuk és esténként egy imával megemlékezni rájuk. Ilyenkor mindig elmesélte nekik milyen napja is volt, azonban beszámolói a napi tevékenységekre korlátozódtak. Az érzéseiről soha nem beszélt, nem mesélt nekik arról, hogy érzi magát, igazából nem gondolta, hogy ott fenn, a mennyországban túl sokat foglalkoznának azzal, hogy neki milyen is a hangulata. Beletörődő sóhajjal bújt minden este ágyba, és mikor senki nem látta, szipogva sírta magát álomba, ezzel is megkönnyebbülve.
Most pedig, egy évvel a szülei halála után az egyetlen bizodalma a férfi volt. Nem akart tizenöt másik gyerekkel együtt lakni, nem akart magányos lenni. Hiányzott a családja, egy erős kéz, melyre támaszkodhat, az apa, a báty, bárki, aki várfalként létezhet mellette. Ennél jobb embert pedig nem is tudott volna elképzelni, mint Michael.  
Nem kellett becsengetnie, hiszen épp egy idős hölgy nyitotta ki az ajtót, ő pedig be is slisszolhatott. Félhosszú, elázott haját idegesen simította hátra a fején, és nem éppen úgy nézett ki, mint aki egy komoly ügyben érkezett. Sőt! Leginkább ázott verébként funkcionált, aki inkább érdemel szánalmat, mintsem hogy komolyan vegyék.
Pedig ő tényleg felkészült erre a beszélgetésre!
A két éve spórolt pénze a zsebében pihent, ahogy egy lista is arról, hogy havi szinten mire van szüksége, az mibe kerül, és hogy ebből a pénzből mennyi ideig tudja magát eltartani úgy, hogy nem kerül semmibe az ottléte. Kiszámolta a rá eső rezsit, az ételt és azt is, hogy mennyiért kell munkát vállalnia az iskola mellett, hogy mindent ki tudjon fizetni. Cserébe csak azt akarta, hogy a férfi vegye magához. Hiszen az apja barátja volt! Jó barátja! Mindig együtt beszélték ki a munkából hazahozott humoros történeteket, együtt jártak sörözni néha, és Michael tényleg szinte már családtag volt. Nem is értette, hogy nem jutott eddig eszébe. Talán azért, mert nem akart a nyakán maradni, azonban egy év kínkeserves várakozás és kilátástalanság az árvaház falai között elégül szolgáltak arra, hogy valami jobb után vágyakozzon.
És most, a férfi ajtajában állva, rettegve a válaszától, a szíve szinte megszűnt dobogni. Annyira ideges volt, hogy remegő ujjaival alig bírta megnyomni a csengőt. Háromszor is csengetett, a végén már türelmetlenül és hosszan, és közben magában fohászkodott azért, hogy a férfi legyen itthon. Nem szívesen maradt volna ki éjszakára, azonban abban biztos volt, hogy a küszöb előtt ülve várná meg míg hazaér, nem törődve azzal, hogy felrúgja a szabályokat, és nem érkezik vissza a jelenlegi "otthonába" a megbeszélt időre.
Azonban az imáit valaki ott fenn meghallgatta, ugyanis először csak egy hosszas morgás, majd egy "megyekmármiolyansürgős" mondat hallatszódott, Kiara pedig fehérre vált arccal nézett döbbenten a magas férfira. Pillantása annak borostás arcára siklott, hatalmas, szikár termetére, széles vállaira, csillogó szemeire és azonnal érezte hogy elveszett. A férfi messze nem hasonlított az emlékeiben élő Michaelre. Az a fiú vékony volt és nyurga, arcán pedig soha nem látott borostát. Bár lehet, hogy csak az emlékei fakultak már meg, vagy kölyök volta szépítette így meg a dolgokat. A mostani férfi FÉRFI volt, nem volt már meg vonásaiban a kisfiús báj, tekintetébe soha nem látott érettség és tudás költözött, ez pedig felkeltette a lány figyelmét és érdeklődését.
Szépnek találta leendő "apját" és a félelemtől hófehér arcára valami egészen új, az izgatottság pírja költözött.
- Kiara vagyok! Kiara Nolan! Önhöz jöttem, Mr. O'conell. Remélem még emlékszik apámra, sok időt töltött nálunk régebben....


- Mich! Ha jön Kevin, csak engedd be kérlek! És anélkül, hogy kiselőadást tartanál a szexről, meg minden ilyen dologról! Kímélj meg minket, meg a barátságunkat is! - kiabálta a lány a manhattani bérház kisebbik szobájából. Tizenöt éves kora óta lakott itt, és így, három évvel később azt lehetett mondani, hogy imádta a birodalmát. Szobáját mindenhol könyvek borították, az ágyán kívül csak egyféle bútor volt megtalálható nála, azok pedig a polcok voltak. Kisebbek, nagyobbak, falra szerelhetőek, és mindegyik roskadásig volt megpakolva. Imádott olvasni, és a legjobban a kedvenc könyvébe tudott belefeledkezni, na meg egy két sorozatba. Imádta az össze nem illő párosokat, vagy azokat, akikben van valami különleges. Gyermeki módon rajongott, és a barátai is hasonló érdeklődésűek voltak, akikkel hamar megtalálta a közös nevezőt. Nem igazán volt kicsapongó, egy-két buli belefért az életébe, azonban ezt nem vitte túlzásba. Jobban érdekelte a közös vacsora Mich-el, mint bármilyen házibuli, és talán épp azért vált anyáskodóvá, hogy ezzel is kicsit kompenzálja azt az óriási szívességet, melyet a férfi tett érte.
Hála az égnek mindig is jól kijöttek, csipkelődtek, heccelték egymást, és a kettejük kapcsolata inkább volt testvéri, mint apa-lánya. Bár Kiara lelkesen csillogó szemekkel nézett a férfira, soha nem lépte át azt a határt, melyet maguk közé állítottak -  ennek ellenére akármennyire is próbált a jelenre és a korosztályára koncentrálni, a plátói szerelem minduntalan visszakúszott a gondolatai közé, és ezzel együtt a férfit is visszarepítette. Számára ő volt a tökéletesség, és talán épp emiatt nem talált senkit maga mellé. Életéből kimaradtak a romantikus légyottok, az első csók, a forró szeretkezéssel töltött éjszakák, vagy csak valaki, akivel kézen fogva sétálhattak volna. Nem különösebben hiányolta a társat, azonban ahogy a napok egyre gyorsabban teltek, és ő egyre idősebbé vált, úgy kezdte egyre nagyobb vágyakozással nézegetni a mellette sétálgató párokat, vagy csak a szerelmes sorozatokat. Egyedül érezte magát, azonban abban is biztos volt, hogy igényét holmi fiúcska nem tudná kielégíteni. Férfira vágyott, akár nagyobb korkülönbséggel is, és ha már ez az eszébe jutott, akkor ezzel együtt Michael is. Nem tudott nem férfiként ránézni, még akkor se, ha tudta nagyon jól, hogy ő soha nem fogja látni benne a nőt, csak azt a kislányt, aki négy évvel ezelőtt ázottan megjelent az ajtajában.
Keze finoman végigsimított a vörös ruhán, melyet egy héttel ezelőtt vásárolt a dugi pénzéből. Egy hónapja körvonalazódott benne a terv, hogy talán mégis tiszteletét teszi a végzősök bálján. Hiszen sikeresen zárta az évet, felvették az NYU-ra, ahol Michael is tanított, és ez a mai este a tökéletes zárása volt az egész éves hajtásnak. Ezidáig nem igazán viselt nőies darabokat, haját nem igazán formázta, csak hagyta, hogy tincsei oda hulljanak, ahová akartak, így kissé félve kezdett neki a készülődésnek. Még volt tíz perce Kevin érkezéséig, azonban nem akart kapkodni. Törülközőbe csavart testével az ágyára ült, majd az ablakpárkányra állította a tükrét, és felsorakoztatta az újonnan vásárolt sminkcuccait is. Kezébe vette az alapozót, a korrektort, majd pont úgy járt el, ahogy az egyik híres youtuber is abban a videóban, ahol sminktrükköket oszt meg a nagyközönséggel. Lágyan a bőrére kente az anyagot, majd púderezett, árnyékolt. Az eredménnyel elégedett volt, már csak egy valami rettentette el. Ez pedig a tusvonal volt, melyet hiába gyakorolt már napok óta, valahogy mégsem sikerült olyan jól, ahogy kellett volna. Mély levegőt vett, kifújta azt, majd remegő kezébe vette az apró ecsetet és egy határozott mozdulattal határozott vonalat húzott. Most először sikerült a művelet, és mikor elkészült és a helyére tette a vörös rúzsát tökéletesnek találta az arcát. Haját lágyan hátratűzte, parfümöt fecskendezett a vállára, nyakára, majd kibontotta magát a már száraz törülközőből.
- Kia! Itt van Kevin! Igyekezz! - hallotta a lentről felszűrődő mély baritont, majd a csengőt, és találkozásból adódó mosolygó bemutatkozást. Nagyot sóhajtott, majd kezébe vette a ruhát és belelépett. A súlyos anyag körülölelte a testét, és még jobban kihangsúlyozta karcsú alakját. Vörös volt akár az érett cseresznye és árnyalata kiemelte bőrének porcelánszín árnyalatát. Még egy utolsó simítást végzett a haján, nyakába akasztotta anyja csillogó nyakékét, a cipőjébe bújt, majd kezébe vette az ezüst szín táskát is. Elégedett volt magával, és ez az elégedettség leginkább izgatottságban ütközött ki. Sosem látta még magát ilyennek. Különlegesnek, szépnek... és olyannak, mint az anyja. Számára ő volt a példakép, a nő, akire mindig is hasonlítani akart, és most, kiöltözve, kisminkelve annyira hasonlított hozzá, hogy csaknem elsírta magát. Táskájába egy adag zsebkendőt rejtett, majd kitárta az ajtaját. Nem vonult lépcsőn, nem ez volt a hamupipőke pillanata, mégis mikor megjelent a fiúk előtt, megfagyasztotta a pillanatot. A nevetések elhaltak, mindkét szempár rá szegeződött, és ettől egy pillanatig annyira megilletődött, hogy meg kellett torpannia. Végignézett magán, a leesett állakon, az elismeréstől csillogó íriszeken, majd arcára lágy pír ült ki. Fenségesnek érezte magát, és most először, ebben a pillanatban vélt Michael tekintetében valamit felfedezni.
Valami nem odaillőt.
Valamit, amitől a gerince mentén végigszaladt a borzongás...