a long road

öbbször is átfutott már az agyamon, hogy milyen lehet az, amikor egy művészt leszólítanak a rajongók, hogy egy közös fotót csináljanak vele vagy aláírassanak valami képet. Én sosem csináltam ilyet – persze rajongtam zenészekért, énekesekért, de csak olyan diszkrét módon. Megvan a maguk élete, biztosan sok tud lenni nekik is egy idő után, ha random leszólítgatják őket. Ugyanakkor ahhoz, hogy ne sérüljön a róla felépített kép, mindehhez mosolyogni kell és tolerálni, különben jön a megbélyegzés, hogy bunkó paraszt meg hasonlók. Én irtó messze vagyok bármi ilyentől, így hát szíves örömest megyek találkozni a rajongómmal a bárpulthoz, aki - mint később kiderül -, nem is akárki.
Keith Riosról nem hallottam még, de az apja eléggé elismert a szakmában, ő pedig ügyesen kihasználja Adam hírnevét, hülye lenne nem élni vele, hiszen azok, akiknek egy kicsit is köze van a zenéhez, ismerik őt. A kérdés csak annyi, hogy Keith is ugyanolyan jó-e a szakmában, mint apuci.
Miközben beszél, végre normálisan hallom, mivel megszűnik mögöttünk az a borzasztó ricsaj, így lehetőségünk nyílik végre kiabálás nélkül beszélni. Ez meg olyan téma amúgy is, amit nem szeretnék ordibálva kitárgyalni.
- Wow – mondom szavai hallatán csodálkozva, aprókat bólintva. Szóval egy igazi menedzser ül itt most mellettem. – Nem is számítottam ilyesmire, azt hittem, hogy valami rajongó akar bedobni velem egy felest – magyarázom, mivel ilyen már többször is előfordult. Aztán ilyenkor lövünk egy szelfit és mindenki megy haza boldogan. Én extrán boldog vagyok, ha a piámat is kifizeti a lelkes rajongóm.
Nos ez nem túl hétköznapi helyzet, alaposan át kellene gondolni meg minden… persze ott van az a feltételes mód, én pedig hajlamos vagyok egy hirtelen gondolattól vezérelve dönteni. – Oké – bólintok ismét, de nem tudom még egyelőre, hogy mire mondok okét. Talán hallani is lehet, ahogyan járnak a fogaskerekek a fejemben, kivéve amikor a pultos srác hangoskodik a poharakkal a háttérben.
- Hű, köszi – felelem az ingyen piára vonatkozóan – és micsoda ajánlat – folytatom vigyorogva. Eléggé ritkán – soha – nem fordult még elő velem, hogy nem azért akart volna valaki velem tölteni egy estét mert dögös vagyok. De ennek azért örülök, hogy ezt mondja, különben, ha bármi mást is akarna tőlem, a kettő teljes mértékben kizárná egymást. Volt már néhány botlásom, de lehetőség szerint zenészekkel meg bárkivel, akinek köze van a zenéhez, nem kezdek ki… főleg nem egy menedzserrel, aki esetleg hozzá tudna segíteni a hírnévhez.
- Wow… - pislogok nagyokat és nagyjából azt lehet mondani a jelenlegi állapotomra, hogy nehezen térek magamhoz. Vajon ez most tényleg megtörténik velem, vagy csak álmodom? – Bocsi, csak tudod végképp nem számítottam erre és fel kell dolgoznom az elhangzottakat.
Tetszik, hogy Keith ilyen határozottan adja elő az álláspontját és remélem, hogy valóban úgy is van, ahogyan mondja, mert ha csak egyszer veszek észre bármi gyanúsat, ami arra enged következtetni, hogy mást is akar tőlem, akkor ott vége a dalnak – nemcsak képletesen, hanem ténylegesen is.
Közben megkapom a második dupla tequilámat, ez már talán elengedő lesz ahhoz, hogy összeszedjem magam, úgyhogy Keith-re pillantva megemelem a poharam, majd gyorsan magamba is döntöm. – Oké. Mit kell tennem?
Remélem, hogy nem lövök mellé ezzel a döntéssel, de legalább elindulok valamerre. Gőzöm sincs, hogy mivel jár az, ha most mindenre rábólintok – már megtettem, úgyhogy mindegy is ezen filózni…
- Mondjam el az önéletrajzomat vagy ilyesmi? – nevetek egy kicsit zavaromban. – Most hallottál amúgy először?

a long road

Kie & Kie

osem attól féltem, hogy közönség előtt kell fellépni, hanem inkább attól, hogy valamit elbaszok és oda lesz az egész műsor. Persze, ha néhány akkordot rosszul sikerül eljátszani, azt nem feltétlenül veszi észre mindenki, de ha elfelejtem a szöveget vagy valami orbitális nagy bénázást csapok, az már eléggé hatással lehet a közönség véleményére, és mivel az a dolgom, hogy őket szórakoztassam, ez az elsődleges szempont. Lehetséges, hogy túlságosan rá vagyok még erre görcsölve… bárcsak ne így lenne!
Ma viszont talán jól ment, legalábbis nem tűnt fel semmi hiba, amit elkövettem volna, így csak abban bízom, hogy a tapsukat azért kapom, mert tényleg szerették, amit csináltam.
Mosolyogva levonulok, majd gyors pakolást követően kifújom magam s megpillantom az üzenetet a telómon. Elsőre beugrik, hogy visszaírom neki, hogy az anyjával szórakozzon és kapja be, de nem jellemző, hogy Lanen meg talán a szülein kívül nagyon lennének rajongóim, úgyhogy nem írok vissza inkább semmit, hanem követem az instrukciókat, és a bárpulthoz megyek, hogy megnézzem, ki is a titkos hódolóm.
Bill egy fiatal srác felé bök vigyorogva én meg odamegyek hozzá. Ilyen sem volt még, hogy egy rajongómmal találkozzak.
De épphogy kikérem a piát, olyan borzasztó hangzavar támad a színpad irányából, hogy nem is értem hirtelen, hogy mi a fene az; gyorsan oda is fordulok egy pillanatra, hogy megbizonyosodjam róla, de hiába, nem lettem okosabb ettől, úgyhogy inkább a rajongómnak szentelem a figyelmemet.
A srác nevében csak hetven százalékig vagyok biztos, szájról olvasni meg borzasztó rosszul tudok.
- Keith? – kérdezek vissza vigyorogva már majdnem kiabálva. – Nagyon örvendek. Hát ez baromi jó, hogy ilyen hasonló a nevünk, a becenevünk meg tök egyforma – állapítom meg, bár, hogy mindebből mennyit hall, az rejtély. Közben megkapom az italt, amit gyorsan be is dobok. Veszettül éget, de arra jó lesz, hogy kicsit észhez térjek tőle.
Néhány pillanat múlva már csitul a hangzavar és alkalmasabbá válik a környezet arra, hogy beszélgetni lehessen. Látom Keith-en, hogy még szeretne mondani még valamit, aztán végül amit hallok, attól egy kicsit lefagyok néhány pillanatra. Szóval az üziben írt Rios tényleg nem hazugság volt… pedig én már szembesíteni akartam.
- Wow – csúzik ki a számon először, és próbálom összeszedni az államat valahonnan a földről. – Hű, köszi, aranyos vagy – Jesszus, ezt lehet nem így kellene… kicsit profibbnak kellene tűnnöm - Khm, szóval, köszi. Mármint mivel foglalkozik bárki is? Talán személyi edző vagy? – kérdezem miközben nagyokat pislogok. – Hm, szóval Adam az apád? Neki keresel felfedezésre váró énekeseket, vagy te mit csinálsz ebben a történetben? – borítom rá a háromszáz kérdést, csak győzze megválaszolni őket.
Közben a pultos srác elvinné a poharamat és én kérek még egy kört, nem bírom ezt a szitut pia nélkül elviselni. Remélem, hogy Keith nem fogja azt gondolni rólam, hogy valami nyomorult alkoholista vagyok…   - Hé, Bill, ugye ma a vendéged vagyok a piára? Csomóan megtapsoltak, jól nyomtam… - kiáltom oda a tulajnak, aki egy bólintással jelzi, hogy ihatok, amennyi csak belém fér. Na nem akarom én részegre inni magamat, csak mivel a fellépésért egy lyukas centet sem kapok, így néha sikerül ennyit elérnem, hogy a piáért legalább ne kelljen fizetnem. – Bocsi – mondom ezt már Keith-nek címezve –, csak rosszabb napokon, ha nincs vendég, én is fizetek a piáért, épp elég így is, hogy tök ingyen lépek fel - húzom el a számat.  

a long road

Kie & Kie

letem második fellépésén vagyok túl – persze kivéve a magán megkereséseket, amikor esküvőkön, szülinapokon kellett énekelni. Itt normális közönség van, nyilván nem valami nagy koncert ez sem, de legalább olyan feeling, mintha az lenne. Nincsenek túl sokan, úgyhogy teljesen felesleges az izgalom, ami bennem dolgozik, ám mégsem tudom egyik pillanatról a másikra magam mögött hagyni. Majd idővel biztosan gyakorlottabb leszek, már így is sokkal könnyebb, mint az első alkalommal.
Ott rontottam el, hogy nem dobtam be egy tequilát – vagy kettőt -, az kellőképp oldotta volna a gátlásaimat, és lehet, hogy sokkal lazábban álltam volna neki az egésznek.
De igazából, amikor kilépek a színpadra, onnantól kezdve mintha egy másik világ lenne. A reflektor az arcomba világít, voltaképp senkit sem látok, talán néhány embert, akik közvetlenül a színpad előtt vannak, de messzebbre aligha látok. Így könnyebb azt hinni, hogy magamnak énekelek és nem kell izgulni – legalábbis így kellene csinálni.
Tíz akusztikus számot hoztam, semmi pörgés vagy ilyesmi, csak olyan asztalnál ücsörgős és közben iszogatós számok ezek, amolyan háttérzajként. Tudnék mást is, de ide ilyesmiket kértek, én meg mivel egyáltalán örültem annak, hogy bevállaltak, nem akartam variálni. Majd egyszer az az idő is eljön biztosan.
Diszkréten megtapsolnak, amint az utolsó szám is végetér. Bárcsak tudnám, hogy ez most azt jelenti, hogy tetszett nekik vagy csak megtapsoltak, mert úgy szokás… Nem kéne agyalnom ilyesmin…
Mosolyogva meghajolok a gitárommal a kezemben, majd levonulok a színpadról. Az öltözőnek korántsem nevezhető kis zugba megyek a színpad mögé, ahol a cuccaim vannak. Gondosan elpakolom a gitárt a tokjába, majd megállok egy pillanatra. A mobilt a kezembe veszem és hátammal a falnak dőlök, majd a guggolásig csúszok végül és leülök egy kicsit. Egy nagy, megkönnyebbült sóhaj szalad ki a számon – ezt is megcsináltam, képes voltam rá!
Megnézem a telefont, egy üzenet vár egy ismeretlen számról. A Rios név eléggé híres a zenei körökben, de ez nyilván csak egy rossz poén akar lenni. Ha bejövök a srácnak, akkor miért nem vállalja fel a saját nevét? Idióta… Amúgy meg honnan van meg a számom random arcoknak? Ja, találkozzunk a bárpultnál… Oké, hát végül is egy „túlvagyok-rajta-és-annyira-nem-volt-szar” tequilát úgyis be akartam dobni.
Összeszedem magam és felcuccolva elindulok a bárpult irányába, ahol ül néhány arc, de egyikről sem ugrik be Adam Rios, úgyhogy tuitra valami nagy kamu az egész… na mindegy. Odamegyek Billhez, hátha ő tudja kiről lehet szó.
- Vár itt valami arc, aki Riosnak nevezi magát, láttad esetleg? – kérdezem, és Bill arcán cinkos mosoly jelenik meg, majd az egyik srácra pillant, hogy bizony ő az. Egy pillanatig elcsodálkozom, hogy épp mi a fasz történik, mivel nem voltam teljesen biztos benne, hogy Bill tud segíteni, ám ezúttal mázlim van.
- Hello szépfiú – köszönök oda a srácnak és miután lerakom a gitáromat a földre, felülök a mellette levő bárszékre – egy kissé nehezen, mivel ugye eléggé törpe vagyok - Egy dupla tequilát kérek, légyszi – mondom a pultos srácnak. – Kiara, de mindenkinek Kie vagyok – nyújtom a kezem a srác felé. Mondjuk nyilván tudja a nevemet, hiszen mindenhol ki van plakátolva, hogy ma én léptem itt fel.