Nem felejtettem el Katnissnek, hogy aznap meglépett tőlem, noha aznap már nem csináltam belőle nagy ügyet. Leginkább azért, mert elég megrázkódtatás érte őt aznap. Úgy voltam vele hadd menjen, nincs gond, majd még úgyis látjuk egymást. Sőt, hagytam neki pár nap kimenőt, addig legalább az ő lelke is elkezd megnyugodni, lecsillapodni, én pedig tudom az időm minden percét a Jayel való viszonyom ápolására, építésére szánni, ám örökké Katniss sem menekülhet előlem, előbb utóbb ismét a karjaimba kell futnia. Abban egyeztünk meg, örökké. Az örökké pedig még igen csak tartott, még egyikünk sem halt meg, remélhetőleg nem is fog, így még mindig én voltam a főnök, ő pedig a szolga. Azt gondoltam elég jó fej és türelmes voltam, még akkor is, ha a múltkor elpattant nálam a húr. Volt ideje gondolkodni, lenyugtatni az idegeit, de most ideje visszahelyeznie magát mellém és nem tűrök ellent mondást. Az embereimmel figyeltettem, szóval mindig tudtam merre jár, nem volt nehéz a nyomára bukkannom, mikor bevásárolni ment. Utána iramodtam és leparkoltam. Kiszálltam és fejemre tettem a cilindert, kezembe vettem egy pakli kártyát és elindultam Katniss keresésére, hogy végre újra az oldalamon tudhassam, miközben a kártyákkal különböző látványos mutatványokat csináltam (1-2-3, stb). Az emberek igyekeztek minél messzebb kerülni tőlem, hiszen pontosan tudták ki vagyok, de ez cseppet sem foglalkoztatott. Nem ölni jöttem és sosem vettem a lelkemre, ha kerültek az emberek. Kivéve, ha azok az emberek hozzám tartoztak, mert akkor bizony zokon vettem. Ezért is vettem zokon, hogy Katy is csak úgy lelépett, holott nem adtam rá engedélyt. - Nahát Katy, te is itt vagy? - pillantottam felé mosolyogva, mintha fogalmam sem lett volna, hogy itt lelem, közben a kártyákkal foglalatoskodtam. Odaléptem hozzá összecsukott paklival, majd jó alaposan megölelgettem. - Képzeld, most jöttem rá, hogy neked még soha nem is mutattam meg a bűvésztudományom, pedig már jó ideje ismerjük egymást - nyitottam legyezőt a lapokból és felé mutattam. - Húzz egy lapot, bármelyiket, de nekem ne mutasd meg. De a néninek megmutathatod - pillantottam az eladó hölgy felé, majd Katyre mosolyogtam. - Szereted a bűvészetet, ugye? Mert én igen. Ha te is, akkor ez már egy nagyon szép közös pont kettőnk között. Remélem sikerült kipihenned magad a szünet alatt, amíg nem láttuk egymást. Nekem is sok dolgom volt, de most már szabad vagyok egy időre, szóval megint tölthetünk együtt egy kis időt. Ha Katy húzott lapot, akkor megkértem írja rá a nevét, majd csúsztassa vissza a pakliba. A paklit átkevertem és az ablak felé fordítottam a paklit, majd lap-lapután lőni kezdtem a lapokat a markomból. Szinte az összes lap lepattant az üvegről, kivéve egyet. Az aláírt lapot, ami eggyé vált az üveggel. Ha Katniss elkezdte kaparni a lapot, akkor nem sikerült. Mintha az üveg része lenne.
Az elmúlt pár napban a házból sem igazán mozdultam ki, csak ha nagyon muszáj volt, a nagybátyám még gyanút is fogott, de szíve legmélyén szerintem örült annak, hogy sehová sem megyek, mert szerinte addig is nem keveredek bele semmi hülyeségbe. A kezemen lévő heg még mindig tökéletesen látszik, de már nem fáj annyira, igyekszem mindig hosszú ujjú pólokban járni itthon is, hogy ne kelljen magyarázkodnom miatta. Bár fogalmam sincs, hogy az valaha el fog-e onnan teljesen tűnni. Az biztos, hogy akarva akaratlanul, de valahányszor rá nézek, mindig eszembe jut az a nap és az is, hogy milyen fájdalommal járt. Cale azóta csendben van, nem hívott, nem keresett, sőt még a nyakamra sem járt, így abban reménykedtem, hogy rájött ő is, hogy nem tudok hozzá alkalmazkodni, és lemondott arról az őrületről, hogy neki dolgozzak életem végéig. Szó nélkül léptem le tőle utoljára, és azt gondoltam, hogy bajba is kerülök ez miatt, de mivel nem jött utánam, hogy megbűntessen vagy valami sokkal rosszabbat tegyen velem, így már szinte sikerült is megynugodnom. Olyannyira, hogy rá szántam magam még a vásárlásra is. A gyémántért, amit még tőle kaptam elég szép kis összeget adtak mikor azt eladtam egy zálogháznak, és a pénzt jó alaposan elrejtettem aruhás szekrényem aljára, amit most magamhoz is veszek. Szükségem van néhány új ruhára ahhoz, hogy vissza térjek a régi önmagamhoz. Nem akarok egész életemben a szobámba zárkózva üldögélni. Taxival mentem el egy bevásárlóközpontig, ahol az első utam az egyik cipős részleghez vezetett, és próbálnám az elmémet is teljesen átkapcsolni a vásárlásra, de feltűnik, hogy többen is pánikszerűen kerülnek ki valamit, ami a részleg másik végében lehet, ösztönösen pillantok, de nem látok túl sokat a nyüzsgéstől. Le rakom a kezemben lévő cipőt, amit épp kiszúrtam magamnak, és kíváncsian lépek közelebb, hogy magam is lássam mi az, amit annyira kerülnek, és ami miatt többen sugdolóznak, van aki távolról figyel, mások pedig mintha valóban menekülni akarnának. Át vergődök az emberek között, de bár ne tettem volna. Éppen Cale az, aki teljes valójában előttem áll és kártyákkal bűvészkedik. Nyelek egyet, és fejemre dobom a kabátomon lévő bundás csukját, hogy elrejtsem magam és a lehető leggyorsabban le is lépjek, de amint megfordulok, rögtön földbe is gyökerezik a lábam. A nevemet meghallva veszek egy mély levegőt és fordulok szembe vele, mert jól tudom, hogy ha neki kéne utánam jönnie, akkor az sokkal rosszabb lenne. Le veszem a csukjámat és nagyokat nyelve mozdulatlanul figyelem. Vajon véletlenül van itt? Vagy értem jött? Ennyi ember előtt úgysem bántana, nem igaz? - Ezt a véletlent... - szólalok meg halkan, mintha meglepődnék, hogy egy helyen vagyunk épp, bár valamiért nem hiszek abban, hogy ez a véletlen műve lenne. Mégis reménykedek abban. - Meg nézek párat, aztán megyek is. Várnak a barátaim. - mutatok a hátam mögött fogalmam sincs hova, mintha tényleg várna rám valaki és magamra erőltetek egy mosolyt is miközben követem az utasítását. Ki húzok egy kártyát, majd az eladó nő fele pillantok, aki mintha aggódva figyelne, így inkább nem mutatom azt meg neki is. - Szeretem... egy kicsit. Csak nem hiszem el, hogy valódiak lennének. - válaszolok kérdésére és nem tudom eldönteni, hogy most éppen jó kedve van-e vagy csak úgy tesz, mintha az lenne. - Ami azt illeti mindent még mindig nem sikerült kipihennem, de majd elmúlik egyszer. - emelem fel a kezem, hogy emlékeztessem őt arra, amit tett, bár a sebemet nem láthatja, mert a kabátom eltakarja. Vajon neki össze varták a mellkasát? Volt végül annál a sebésznél, akit modnott? Mindegy is. Felnőtt ember, majd csak megoldja. Kérek egy írószert az eladónőtől, aki egy szóra ad is nekem, és remegő kezemmel rá írom végül a nevem a krátyára, amit kihúztam és vissza is rejtettem azt a pakliba. Érdeklődve figyelem mozdulatait, és szinte megdöbbenek, ahogyan a lapokat az ablaknak dobigálja és mindegyik leesik róla, kivéve egyet. Találkozik egy rövid ideig a tekinettem az eladóval, én pedig kívéncsian lépek közelebb az ablakhoz, hogy le vegyem róla a kártyát és megnézzem, hogy valóban az-e, amit az imént kihúztam. Mégsem tudok hozzá férni, olyan, mintha az üveg belsejében lenne. - Ezt mégis hogy csinálta? - pislogok még mindig az ablakot surolgatva és meg is feledkezek így még a félelmemről is. Vajon ez valóban megtörtént?
- A barátaid? - kérdeztem vissza mosolyogva. Természetesen tudtam, hogy egyedül jött, így egy percig sem aggódtam amiatt, hogy bárki is közbe avatkozna azok közül, aki fontos neki, vagy, hogy annyira sietős lenne neki. Nem, én tudtam, hogy teljesen egy szál maga van. - Igazán? Milyen kis társasági ember lettél. Vagy mindig is ilyen voltál? Sok barátod van? Igazából annyi mindent nem beszéltünk meg. Van, mit bepótolnunk. Felé nyújtottam a legyezőt, amiből húzott is, de sajnos az eladónő félelme miatt már nem vonta be őt a trükkbe. Ez nem is volt baj, bár úgy lett volna az igazi, ha neki is megmutatja, viszont nem akartam telhetetlen lenni. - Pedig létezik valódi mágia - mondtam, bár ez hazugság volt. Ennyire még én sem voltam őrült, tudtam jól magam is, hogy nem létezik olyan varázslat, mint a Harry Potter filmekben. A kezére pillantottam, majd legyintettem. - Ohh... katona dolog. Hamarosan nyoma sem lesz - mosolyogtam és figyeltem, amint aláírja a lapot és visszateszi a pakliba. Elkevertem a lapot és belelőttem az ablaküvegbe. Legalábbis úgy tűnhet, pedig ez csak egy illúzió. Pont mint a valóság. Az élet. Minden csak egy illúzió, ami körülvesz minket. - Varázslat! - mosolyogtam felé, majd megközelítettem őt. - Elvégre varázsló vagyok! - nevettem. "Varázsló". Bűvész voltam. - Nem árulom el a titkot, mert akkor már nem lenne meg a kellő hatás. Egy jó bűvész nem fedi fel a titkait. Átkaroltam a lányt a derekánál, ám mikor el akartam vele indulni láttam, hogy fegyveres biztonsági őrök közelítenek felénk és néhány jól megtermett ember is melléjük áll. Féltek, az őrök kezében még a pisztoly is remegett, láthatóan nem akarták megengedni, hogy akár csak egy tapottat is tegyek innen Katnissel. - Oh... ez váratlan... - mondtam meglepetten. Nem hittem volna, hogy tényleg lesznek itt olyan hülyék, hogy közbe avatkozzanak. - Ezt maguk sem gondolják komolyan? - morogtam, miközben szorosabban magamhoz fogtam Katyt. - Mr. Braxton.... lépjen el a lánytól. Most - mondta az egyik őr. - Az FBI már úton van ide. - És ha nem? - kérdeztem vissza. - Ha tovább megyek vele? - Akkor le kell lőnöm. A lábam szárát kezdtem el tapogatni, majd a zsebemben kotorászni. Pisztoly nem volt benne, azt még a vak is látta, de nem is azt kerestem. Egy pakli kártyát vettem elő. Távolról úgy tűnt teljesen átlagos lapok, pedig ez cseppet sem így volt. Ezek a lapok olyanok voltak, mint a borotvapengék. Mind a két hosszanti oldala és a sarkai is olyan élesek voltak, mint a penge, csak hajlékonyabbak. - Csukd be a szemed, Katy - kértem a lányt és ha becsukta, ha nem, összenyomtam a paklit, a lapok pedig előre repültek az őrök és az emberek közé fejmagasságba. Az éles kártyák úgy vágták el a nyaki ütőereket, hogy szökőkútként spriccelt a vér minden felé. Belefúródtak a légcsövekbe és a szemgolyókba, koponyákba. Halálhörgés, sikolyok és emberi testek földrevágódásának zajától volt hangos a folyosó, miközben a padlón minden irányba literszámra folyt a vér. Én szóltam a lánynak, hogy csukja be a szemeit... Megragadtam őt és futásnak eredtem, ha kellett vonszolva őt a másik irányba, majd futni kezdtem lefelé a lépcsőn, miközben elővettem pisztolyom a kabátom belső zsebéből. Márpedig innen nem megyek ki csak Katnissel. Mikor leértünk a lépcsőn láttam, hogy közelednek az őrök, így mindkettőt lelőttem, mielőtt még felém tudták volna emelni a fegyvereket, majd a kirakatra nyitottam tüzet. Az üveg szilánkokra robbant, így mi át tudtunk szántani a próbababák között a parkolóba. Ezt meg is tettem.
Érzem a szavaiból, hogy mire utal, és ez rémisztő. Pedig én nem is hanyagoltam el. Mármint de, de ő sem keresett én meg azt hittem, hogy végeztünk egymással. Főleg azok után, amit velem tett aznap mikor utoljára találkoztunk. Bár most aztán fogalmam sincs, hogy mi a célja azokkal a kártyákkal. Ennyi ember előtt nem gondolnám, hogy jelenet rendezne amúgy sem. Mégis úgy teszek, mintha a barátaimat keresném, és úgy tűnik, hogy ezt még ő maga is elhiszi, mert mintha velem együtt ő is fel akarná fedezni a hollétüket. - Nem volt túl sok időm sajnos. De igyekszem bepótolni a lemaradást. - mosolygok rá erőltetetten úgy téve, mintha mi sem történt volna és még mindig barátok lennénk. Közben pedig húzok a pakliból és követem az utasításokat is, bár nem gondoltam volna, hogy túl nagy dolgot tenne azokkal, mégis megdöbbenésemre tetszett, amit csinált és össze is zavart egy kicsit az egésszel. Sosem hittem igazán az ilyen trükkökben, tudom, hogy mindegyikben van valami csel, de ez igazán bámulatos volt. Addig, amíg nem érzem meg a kezét a derekamon. Onnantól vissza tértem a valóságomba és tudtam, hogy valahová menni fogunk. Épp ezért is juttatom eszébe, hogy barátok vagyunk és a barátok nem szoktak egymással olyat tenni, ami a másiknak nem tetszene. - Akkor nincs mitől félnem. - mondom, bár ezt inkább saját magamnak, hogy megnyugodjak, és bólintok a következő szavaira, bár valamiért túl kedvesnek tűnik ahhoz, hogy azt merjem feltételezni, hogy igaz is. Mondjuk nincs oka bántani. Hiszen semmit sem tettem. Kicsit megkönnyebbülök, hogy a segítségemre sietnek, de a Cale túl nyugodtsága nem éppen arra utal, hogy lemondana a tervéről velem, legyen is az bármi. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy annyi embert képes lesz lemészárolni is. A szemem láttára. Oké, mondta, hogy csukjam be azokat, bánom is, hogy nem fogadtam szót, de ez mindenképp pánikra ad nekem okot. Sikítok a többiekkel egyszerre, mert az a rengeteg vér és az össze esett emberek egyszerűen pánikra adnak okot. Mi ez az egész? Mi a francot akar tőlem még? Mivel szó szerint maga után vonszol, kénytelen vagyok vele együtt menekülni, bár a könnyeim azóta már megállíthatatlanul potyognak. Nem akarok hozzá menni. Sehová nem akarok menni vele ezek után. Egy gyilkos. Ezt eddig is tudtam, de látni is azt sokkal szőrnyűbb. Rettegek, sokkal jobban, mint eddig valaha. Hiába minden próbálkozásom nem akar elengedni, és szinte biztos vagyok abban, hogy az én sorsom is pont az lesz, mint az előbb az őröké. Lehet, hogy velem lassabban akar végezni, hogy szenvedjek is közben. Egyre hevesebben rángatózok, hogy hátha sikerülne kirántanom kezem a szorításából, de mindhiába. - De én semmit sem csináltam... - törlöm meg szabad kezemmel a szemeimet, és ügyetlenül lépkedve megyek mellette a kocsiáig, de a csomagtartót meglátva megint próbálok ellenkezni. Félek a sötétbe. Bár nem szólalok meg, csak esetleg ha rám néz a tekintetemből láthatja, hogy mannyire rettegek és amint bekerülök oda pánikszerűen kezdek sikítozni ismét és két kezemmel ütögetem a csomagtartó ajtaját, majd a lábammal is rúgdosok. Érzem, hogy a kocsi elindul, behunyom könnyes szemeimet és hangosan kezdek el számolni, hogy eltereljem a gondolataimat. Épp, mint gyermekkoromban tettem, amikor féltem. Nehezen kapok levegőt, kényelmetlen és fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám. Végre megállunk, így abba hagyom a számolást is, ismét megtörlöm a szemeimet, és amint nyílik a csomagtartó ajtaja megkönnyebbülve veszek egy mély levegőt, bár a pisztoly látványa nem túl kecsegtető. Szófogadóan szállok mászok ki onnan, és nézek körbe. Ez az a hely, ahová egyszer elhozott cirkuszt építeni, csak azóta az már fel isvan épülve. Valaki befejezte a munkát. Elindulok a sátor felé óvatos léptekkel, közbe vissza pillantva rá, és amint be érünk meg is állok, hogy szembe kerüljek vele. Egyre biztosabb vagyok abban, meg fog ölni. - Miért jöttünk ide? - kérdem félve, mert egyszer elmondta, hogy milyen célt szolgál számára ez a cirkusz és én nem akarom azt. - Én semmi rosszat nem tettem. Csak beszélgetünk igaz? Aztán mehetek is... Vagy... szívesen segítek bármiben. Valami munka van, amit el kéne itt végezni? - hadarom miközben körbe pillantok és reménykedek abban, hogy csak ennyi a célja és semmi több.
- Oh, hát az nem szép dolog. A barátokat nem illik hanyagolni. Én sem szeretem, amikor hanyagolnak - mondtam és egyben utaltam is arra, hogy ő mit tett. Elvégre hanyagolt. Meg lelépett. Ezt csak nem hagyhattam szó nélkül?! Mikor körbenézett, én is körbe néztem, mintha elhinném, hogy tényleg keresi őket a szemeivel, holott tudtam, egyszál maga van itt, sehol a barátai. De nem akartam rögtön lelőni a poént. Rátértünk a bűvésztrükkre, ami meg is hozta a kellő hatást, majd közben kontrázott hozzá fűzött megjegyzésemre. Nem vitatkozik. Helyes. Akkor ezt a témát zárhatjuk is. Nem akarunk megint egymásba gázolni. Ő szavakkal, én késsel. Jobb a békesség. - Hát persze! - vigyorogtam. - Barátok vagyunk, így van! Hiszen már kiengeszteltelek, meg minden. Szent a béke! - simogattam meg derekát, ahol átkaroltam. - Na gyere cica, most kicsit elmegyünk innen. Olyan rég nem volt szerencsénk egymáshoz, van, mit bepótolnunk - mosolyogtam és mentem is volna vele, ha nem állták volna utunk. A bolondok, ezt ők sem gondolták át. Hát nem tudják ki vagyok? Vagy ennyire meg akarják menteni tőlem a lányt? Vagy csak öngyilkos hajlamuk van? Nem álltak félre, így kénytelen voltam megölni őket. Tudom, azt mondtam Jaynek, hogy nem ölök ártatlanokat, de ha egyszer nincs más választásom? Maguknak keresték. Vehetjük úgy is, hogy öngyilkosok lettek. A sikító tömeghez csatlakozott Katniss is. Na remek. Pedig én szóltam neki, hogy csukja be a szemét! Miért nem tud hallgatni rám? Hát olyan rossz ember vagyok én? Hisz én csak jót akartam neki. Most megint én fogok hallgatni tőle, holott megint ő volt a buta és lázadó. Fogtam őt és menekülni kezdtem vele. Nem a félelem miatt, hiszen egyáltalán nem féltem, de tudtam, ha nem tűnünk el, annak komoly következményei lesznek. Nem csak az, hogy Katy megszökhet és tán még FBI védelmet is kaphat, hanem egy órákig elhúzódó macska egér játék veheti kezdetét, ha nem tudunk a nyomozók előtt meglépni, nekem pedig lehet nem lesz elég töltényem és fegyverem. Elég nehezen tudnám kivágni magam a helyzetből, főleg, ha alapos erősítéssel érkeznek. - Hozzám - feleltem kérdésére, mit sem törődve most azzal, hogy szipog és zokog. Ez most nem az a helyzet, hogy megsajnáljam és vígasztalni kezdjem. Próbált ugyan szabadulni, de nem sok esélye volt ellenem. Kirontottunk a parkolóba, ahol Katy ismét csak nekem szegezte mondandóját. - Maguknak keresték! - morogtam. - Miért avatkoztak bele a dolgaimba? Senkit nem öltem volna meg, ha nyugton maradnak és hagynak elsétálni! Azok az emberek öngyilkosok lettek. Már akkor meghaltak, amikor elém léptek! Te pedig velem jössz, ne is próbálj meg ellenkezni! Értelmetlen harc... A kocsimhoz mentünk, felnyitottam a csomagtartót, betuszkoltam őt és rázártam. Beültem a volán mögé és elhajtottam vele a cirkuszomhoz, amit természetesen a segítsége nélkül építettünk fel. Nem messze a sátraktól leparkoltam, kiszálltam, kinyitottam a csomagtartót és pisztollyal a kezemben szóltam rá. - Szállj ki és indulj meg a sátorba.
Érzem a szavaiból, hogy mire utal, és ez rémisztő. Pedig én nem is hanyagoltam el. Mármint de, de ő sem keresett én meg azt hittem, hogy végeztünk egymással. Főleg azok után, amit velem tett aznap mikor utoljára találkoztunk. Bár most aztán fogalmam sincs, hogy mi a célja azokkal a kártyákkal. Ennyi ember előtt nem gondolnám, hogy jelenet rendezne amúgy sem. Mégis úgy teszek, mintha a barátaimat keresném, és úgy tűnik, hogy ezt még ő maga is elhiszi, mert mintha velem együtt ő is fel akarná fedezni a hollétüket. - Nem volt túl sok időm sajnos. De igyekszem bepótolni a lemaradást. - mosolygok rá erőltetetten úgy téve, mintha mi sem történt volna és még mindig barátok lennénk. Közben pedig húzok a pakliból és követem az utasításokat is, bár nem gondoltam volna, hogy túl nagy dolgot tenne azokkal, mégis megdöbbenésemre tetszett, amit csinált és össze is zavart egy kicsit az egésszel. Sosem hittem igazán az ilyen trükkökben, tudom, hogy mindegyikben van valami csel, de ez igazán bámulatos volt. Addig, amíg nem érzem meg a kezét a derekamon. Onnantól vissza tértem a valóságomba és tudtam, hogy valahová menni fogunk. Épp ezért is juttatom eszébe, hogy barátok vagyunk és a barátok nem szoktak egymással olyat tenni, ami a másiknak nem tetszene. - Akkor nincs mitől félnem. - mondom, bár ezt inkább saját magamnak, hogy megnyugodjak, és bólintok a következő szavaira, bár valamiért túl kedvesnek tűnik ahhoz, hogy azt merjem feltételezni, hogy igaz is. Mondjuk nincs oka bántani. Hiszen semmit sem tettem. Kicsit megkönnyebbülök, hogy a segítségemre sietnek, de a Cale túl nyugodtsága nem éppen arra utal, hogy lemondana a tervéről velem, legyen is az bármi. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy annyi embert képes lesz lemészárolni is. A szemem láttára. Oké, mondta, hogy csukjam be azokat, bánom is, hogy nem fogadtam szót, de ez mindenképp pánikra ad nekem okot. Sikítok a többiekkel egyszerre, mert az a rengeteg vér és az össze esett emberek egyszerűen pánikra adnak okot. Mi ez az egész? Mi a francot akar tőlem még? Mivel szó szerint maga után vonszol, kénytelen vagyok vele együtt menekülni, bár a könnyeim azóta már megállíthatatlanul potyognak. Nem akarok hozzá menni. Sehová nem akarok menni vele ezek után. Egy gyilkos. Ezt eddig is tudtam, de látni is azt sokkal szőrnyűbb. Rettegek, sokkal jobban, mint eddig valaha. Hiába minden próbálkozásom nem akar elengedni, és szinte biztos vagyok abban, hogy az én sorsom is pont az lesz, mint az előbb az őröké. Lehet, hogy velem lassabban akar végezni, hogy szenvedjek is közben. Egyre hevesebben rángatózok, hogy hátha sikerülne kirántanom kezem a szorításából, de mindhiába. - De én semmit sem csináltam... - törlöm meg szabad kezemmel a szemeimet, és ügyetlenül lépkedve megyek mellette a kocsiáig, de a csomagtartót meglátva megint próbálok ellenkezni. Félek a sötétbe. Bár nem szólalok meg, csak esetleg ha rám néz a tekintetemből láthatja, hogy mannyire rettegek és amint bekerülök oda pánikszerűen kezdek sikítozni ismét és két kezemmel ütögetem a csomagtartó ajtaját, majd a lábammal is rúgdosok. Érzem, hogy a kocsi elindul, behunyom könnyes szemeimet és hangosan kezdek el számolni, hogy eltereljem a gondolataimat. Épp, mint gyermekkoromban tettem, amikor féltem. Nehezen kapok levegőt, kényelmetlen és fogalmam sincs, hogy mi vár majd rám. Végre megállunk, így abba hagyom a számolást is, ismét megtörlöm a szemeimet, és amint nyílik a csomagtartó ajtaja megkönnyebbülve veszek egy mély levegőt, bár a pisztoly látványa nem túl kecsegtető. Szófogadóan szállok mászok ki onnan, és nézek körbe. Ez az a hely, ahová egyszer elhozott cirkuszt építeni, csak azóta az már fel isvan épülve. Valaki befejezte a munkát. Elindulok a sátor felé óvatos léptekkel, közbe vissza pillantva rá, és amint be érünk meg is állok, hogy szembe kerüljek vele. Egyre biztosabb vagyok abban, meg fog ölni. - Miért jöttünk ide? - kérdem félve, mert egyszer elmondta, hogy milyen célt szolgál számára ez a cirkusz és én nem akarom azt. - Én semmi rosszat nem tettem. Csak beszélgetünk igaz? Aztán mehetek is... Vagy... szívesen segítek bármiben. Valami munka van, amit el kéne itt végezni? - hadarom miközben körbe pillantok és reménykedek abban, hogy csak ennyi a célja és semmi több.
(+16?) Mikor megérkeztünk a cirkuszhoz és kiengedtem a csomagtartóból, miközben szövegelt nekem. - Látod ez a bajom veled. Folyton csak menni. Menni el. Mindig csak el. És őszintén szólva már unom - morogtam. - Azért jöttünk ide, mert itt csak kettesben vagyunk és aligha tudsz innen elmenekülni, főleg nem haza. Ha megint a házamhoz vittelek volna, akkor megint hazaszöksz, itt viszont rá vagy kényszerülve, hogy én vigyelek innen el. Vagy elszöksz és kockáztatod, hogy egyedül bolyongj az erdőben. Vagy, hogy futás közben hátba lőlek. A semmi rossz az csak majdnem igaz, hiszen megszöktél és megpróbáltál hülyére venni. Bocs, de rosszul esett - tártam ki karjaim rosszallóan. - Mégis mit hittél a múltkor? Hazamehettél volna épségben, csak meg kellett volna várnod, hogy elengedjelek, nem kellett volna megszöknöd tőlem. Ahogy most sem kellett volna hazudnod és ellenkezned. Mikor tanulod meg végre, hogy jobb úszni az árral? Mindig ezzel szívod meg. Na nyomás a sátorba - indultam meg vele és befelé menet felkapcsoltam a zenét és a cirkusz fényeit. Hagyományos cirkuszi zene és fények, semmi horror. Továbbra is rajta tartottam a pisztolyt, miközben a porond felé terelgettem, amin még mindig ott voltak a vérnyomok. Már rá férne a takarítás. Én a nézőtér első soraiban foglaltam helyet, keresztbe tett lábakkal, a pisztolyt rajta tartva. Olybá tűnt üres a cirkusz, senki nincs ott rajtunk kívül. - Most pedig vetkőzz! - utasítottam és bele is lőttem a porondba, hogy lássa, nem viccelek. Márpedig... ki tudja. Ő nem tudhatja biztosan nem teszem-e meg, nem tudhatja, hogy csak szivatás, vagy sem. Tán még magam sem tudtam megtenném-e, de neki bizonyára olyan emlékei vannak, hogy nem habozok ártani neki. - Vetkőzz meztelenre és ne akard, hogy én segítsek benne. Amennyiben eleget tett kérésemnek alaposan végig mértem őt tetőtől talpig, majd folytattam. - Most tett a tarkód mögé a kezeid és kulcsold össze ujjaid. Térdelj le és mondd utánam: Nagyon sajnálom, amit tettem. Sose fordul elő többet. Ezentúl engedelmes leszek és tisztelettudó. Csak engedéllyel látogatlak meg és engedéllyel távozom. Nem lesznek kifogásaim és nem lesznek ellenvetéseim a kéréseidet illetően. Beismerem, hiba volt, amit tettem és már nagyon bánom. Szeretnélek téged kiengesztelni. Amennyiben ezt is megtette és még mindig nem ütköztem ellenállásba, akkor nem használtam a pisztolyt. Mert bizony, ha valamikor is valamiben ellenállást észleltem, engedetlenséget, akkor vállon lőttem a pisztollyal és folytattam a kéréseimet vele szemben, hátha akkor megteszi. Szóval, ha engedelmes volt, akkor felmentem hozzá a porondra és hajába markolva hátra húztam fejét, persze nem kitörve a nyakát. - Oké. Elégedett vagyok veled. Cserében nem bántalak. Megbocsátok neked. De tudod... Rowan a múltkor nem mondott nagy hülyeséget. Nem, nem a szerető szövegére gondolok. De valamit már régóta ki akartam próbálni és most itt a lehetőség. De előtte - a zsebemből kivettem egy piros alkoholos filcet és egy piros pontot satíroztam a szíve fölé. - Ez most egy piros pont tőlem - tettem el a filcet. - Most pedig feküdj szépen el.
+16 A csomagtartóból kiszállva a helyszín láttán egyáltalán nem lettem nyugodtabb, sőt a pánik csak még inkább elhatalmasodott rajtam. Azt mondta azokat hozza ide, akik az áldozatai. Én meg nem értem, hogy velem épp mi baja van csak akkor, amikor megszólal. Megint megsértődött, de ezúttal a múltkori távozásom miatt. Pedig az is miatta volt. Mert bántott és megharagudtam még akkor is ha azután ki is szeretett volna engesztelni. Na és mi van azzal, hogy segítettem akkor, hogy ne vérezzen el? Ez semmit sem számít? Bárcsak hagytam volna meghalni inkább. Akkor most nem lennék itt a halálomra várva. - De hát azt hittem, hogy haza mehetek. Szóval én nem gondoltam, hogy nem szabadna. Többet nem teszem, jó? - szipogok remegve, de mivel nála a pisztoly nem merek ellenkezni. Mert dühös, és nem akarom, hogy megöljön. Még egy vágást valahogy csak kibírok a kezemen. A múltkorit is túléltem. Arra megyek amerre irányít, még mindig könnyes szemeim törölgetve, és nem tudom kiverni a fejemből azt a látványt sem, amit az emberekkel művelt az üzletbe. Kegyetlenül lemészárolt egy csomó embert. Na és miért? Hogy engem ide tudjon rángatni a jó ég tudja milyen célból. Felkapom a fejem, amint meghallom a zenét és a fények sem túl bíztatóak, de sokkal jobb, mintha valami sötét helyre zárna és kiéheztetne. Megállok ott ahová irányít, bár egyre jobban reszketek a vérnyomokat látva, mert valószínűleg ezen a helyen ölt már meg embereket. Vagy a fene se tudja mit művelt. Tekintetem végig rajta tartom ahogy leül, majd a pisztolyt nézem nagyokat nyelve, aztán körbe is pillantok, mert még sosem jártam itt. Olyan rideg az egész hely. Hátborzongató. A szavaira azonban felkapom a fejem és nem is igazán értem, hogy mit szeretne. - Mi??! - értetlenkedek, majd fülemre szorítva kezemet ugrok egyet a lövést meghallva. Le vetem gyorsan a kabátomat, mert először csak arra gondolok, hogy az zavarja, de mikor ismét utasít nem hiszem el még mindig amit hallok. Hogy érti, hogy...meztelenre? Megrázom a fejem könnyes szemekkel, de végül mégis szófogadóan fetkezek le, csak mert félek, hogy következőkor rám fog lőni. Az biztosan nagyon fájhat. Kicsit bizonytalan vagyok az utolsó ruhadarabok ledobásától, de mivel még mindig rám szegezi pisztolyát, szégyenkezve szabadulok meg mindentől, bár azért karommal átölelem magam, hogy próbáljam elrejteni a lehető legtöbbet magamból. Ez nagyon megalázó. Ismét megrázom a fejem a kérésétől, könyörögve pillantok rá, de végül elveszem magam elől a kezem, hogy teljesíthessem kérését és letérdelve nézek rá. Már nem csak a kezem, de az egész testem remeg. - Nagyon sajnálom... amit tettem. Sose fordul elő többet. Ezentúl... szóval...ezentúl engedelmes leszek és tisztelettudó. Csa...csak engedéllyel látogatlak meg és engedéllyel... távozom. - szünetet tartok itt, hogy levegőt tudjak venni, mielőtt folytatnám, bár elég sokszor megbicsaklik a hangom még így is. - Nem lesznek kifogásaim és nem lesznek.... ellenvetéseim a kéréseidet illetően. Beismerem, hiba volt, amit tettem és...és már nagyon bánom. Szeretnélek téged kiengesztelni. - az utolsó mondantál pedig még kétségbeesettebben kezdek sírni, mert nem szeretném, hogy hozzám érjen. Mi van ha meg fog erőszakolni? Nem akarom kinegesztelni semmivel. Összerezzenek ahogy közelebb jön hozzám, és felszisszenek attól, hogy a hajamba markol. Kezem ösztönösen teszem az övére, hogy kevésbé fájjon az miközben szavait hallgatom és próbálok közben vissza emlékezni arra, hogy mit mondott Rowan. Elég sok mindent ami azt illeti. - Mindent megtettem, amit szeretett volna. Bocsánatot is kértem. Megígérem, hogy soha többet nem hibázok. De nem akarom ezt. - kérlelem, mert eszembe jutott valami szűz lány feláldozása is vagy mi a csuda. Valami iylemit mondott még. De azzal szerintem csak viccelt. Biztosan nem úgy gondolta. Értetlenül nézem a piros pontot, amit rám rajzol és kérésére makacsul rázom meg a fejem és próbálok elhúzódni tőle, hogy felállhassak, mert nem fogok lefeküdni. Nem akarok. - Kérem... - suttogom kétségbeesetten és azon töprengek, hogy ha vajon sikítanék egy nagyot valaki meghallana-e itt?
(+18), felkavaró jelenetek. Csak saját felelősségre.
- Hinni a templomban kell, noha teljesen felesleges... - legyintettem. - Nos rendben. Megpróbálok hinni neked - bólintottam, majd betereltem őt a sátorba, ahol közöltem vele mit szeretnék tőle, majd egy figyelmeztető lövést is leadtam mit sem törődve könnyes pillantásával. Azt hiszem itt és most megválaszoltuk, amit Rowan sem tudott volna. Valószínűleg nincs lelkem. Elégedett mosollyal konstatáltam, hogy minden darabot ledobott, noha könyörgő pillantása vak szemekre talált bennem. Cseppet sem érdekelt mennyire szégyenben van most, vagy épp mennyire viseli meg a lelkét. Jöttek a következő utasítások is, majd mikor azzal is megvolt felmentem hozzá a porondra és hajába markoltam, hogy tudatosítsam benne elégedett vagyok vele. - Most pedig feküdj szépen le - mondtam és elengedtem haját, ám mikor megpróbált kihátrálni dühösen taszítottam hanyatt lábammal. Nem rúgtam igazán belé, csak földre küldtem és a porond mellől felemeltem egy szerszámos ládát. Ha esetleg megpróbált volna felkelni és szökni visszataszítottam őt a földre és kinyitottam a ládát. Egy szögbelövőt vettem ki belőle, majd keresztbe rátérdeltem a testére és elsőnek a bal kezét szegeztem a földre, tenyerét pedig átlőttem a szögbelövővel, hogy ne tudja felemelni, majd a jobb tenyerét is, így tulajdonképpen úgy festett a földön, mint Jézus kislány változata. Nem lesz maradandó károsodása, sőt, ezek a sebek elég hamar be is fognak gyógyulni. Tulajdonképpen csak egy szög okozta lyuk, amik igazából nem fognak neki különösebb hátrányt okozni az életben. Holnap is képes lesz fogni, bár az első napokban a szorítása gyenge lesz. Direkt olyan helyre lőttem a szögeket - még ha hosszú szögeket is - ahol nem fog neki maradandó károsodást okozni. Két-három hét és teljesen rendben fog jönni, de addig sem fogja őt korlátozni semmiben. - Csinálunk egy beavatást - mondtam neki, hogy tudja miről van szó. Miről lesz szó. - Most magamévá foglak tenni. De nem a szó pejoratív értelmében. Elővettem a késemet és szegycsontjához tettem a hegyét, majd mellei között elkezdtem lefelé húzni. Nem mélyen, lényegében csak a bőrt karcoltam fel vele, nem kimondottan vágtam őt meg. Nyom nélkül el fog tűnni róla a kés nyoma pár nap múlva. Egészen le ágyékáig, nagyon vigyázva, hogy ne vágjam meg nemi szervét. Alulról húztam egy merőleges karcolást is, ezáltal egy fordított keresztet karcolva a bőrébe. Lehúztam a kesztyűimet, így láthatta, bal tenyerem be van fáslizva. Még én szúrtam át saját tenyerem. Leszedtem róla a kötszert és marokra fogtam a kést, majd megrántottam, hogy felvágjam tenyerem, aztán egy latin szöveget kezdtem el mondani, amit ő valószínűleg nem értett. Egy bibliai témájú latin verset, mely az antikrisztusról és Jézus bukásáról szólt, a gonosz felemelkedéséről és a paradicsom hanyatlásáról. A véremet elkezdtem a mellkasára csorgatni, le egészen nőiességéig, majd a hasára, hogy a fordított keresztet vérrel fessem meg. Ezután egy másik latin szöveget kezdtem el szavalni, ami már a teremtésről és a lelkek eggyé válásáról szólt és az antikrisztus szövetségéről Ádámmal és Évával, az antikrisztus szövetségéről az emberekkel. Egyik ujjaim vérembe mártottam, majd homlokára írtam vele, véremmel egy latin szót: "tentatur", ami lefordítva azt jelenti "megkísértve". Nyakára markoltam vérző tenyeremmel, picit megszorítottam, hogy jó véres legyen tenyerem nyomán, majd mikor elvettem, ujjammal egy kígyó formáját rajzoltam a vérbe, ami nyakán maradt. Két csuklójára szinté fordított kereszteket rajzoltam véremmel az ereire, majd félre léptem tőle és a véremmel saját homlokomra kezdtem írni: "tentat te peccare", vagyis "bűnre csábító, megkísértő." A fáslit elkezdtem újra tenyeremre tekerni, hogy a sebet elfedjem és elszorítsam és visszahúztam a kesztyűimet is. Vártam egy kicsit lehunyt szemekkel, magamba mélyedve, majd egy feszítő vasat vettem a kezembe és villás végével kihúztam a szögeket a tenyereiből.
+18 Ha volt is bennem egy kicsi részem, ami kedvelte ezt az embert, azon nyomban el is tűnik, amint arra kényszerít, hogy meztelenre vetkezzek, letérdeljek és még jobban megalázva muszáj ismételnem amit mond. Gyűlölöm őt emiatt és minden másért is. Hiszen mindig mindenben engedelmeskedtem neki - majdnem -, és mégis kegyetlenséget tesz velem. Rettegek, és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Ha vissza forgathatnám az időt, akkor azon a napon mikor utoljára találkoztunk biztosan nem mennék el szó nélkül, de nem tudhattam, hogy ennyire a szívére fogja venni. Én csak meg voltam rá sértődve, amiért bántott. Most is meg vagyok, bár egészen biztos, hogy ez egy olyan lecke számomra, hogy ezentúl kétszer is meggondolom majd, mielőtt bármit is teszek a közelében. Örülnék, ha megelégedne annyival, hogy megalázhatott, de a rám rajzolt piros pont és az utasítása nem tűnik úgy, mintha ennyivel beérné. Megrázom a fejem az utasítására, mert eszem ágában sincs lefeküdni. Fázok és félek. Szeretnék felállni és a ruháimmal együtt elbújni valahová, ahol sosem talál rám. Mégsem enged, a lábával taszít hátra, amitől csak még inkább remegek, de amint meglátom, hogy a kezébe vesz egy szerszámos ládát, ismét megpróbálok felállni - vagy legalább csak ülni -, hogy ne tegye meg velem azt amit akar, bár egyenlőre még elképzelésem sincs arról, hogy mi a terve. De ő ismét vissza taszít a földre, én pedig mélyeket lélegezve próbálom lenyugtatni magam...nem öl meg...hiszen szüksége van rám. kezeimmel próbálom ismét takargatni magam, végig rajta tartva a tekinetetem, és bár fogalmam sincs, hogy mi az, amit a kezébe vesz, de valamiért azt érzem, hogy nem fog jól esni, amire készül. Megpróbálom megfeszíteni a kezemet, hogy ne tudja azt el venni a testem elől, a másikkal pedig vadul kalimpálva kezdem ütlegelni egészen addig, amíg nem hasít belém egy óriási fájdalom. Hangosan sikítok fel, aztán újra, amikor a másik kezemmel is megteszi ugyanazt ezzel szó szerint oda tapasztva a földhöz, teljesen kiszolgáltatva neki. A szavait hallva ismét könnybe lábadnak szemeim, és megrázom újból a fejem, de még védekezni sem tudok semmi ellen. Mindkét kezem iszonyúan fáj, bár annak ellenére is próbálom azokat megmozdítani, de nem megy. - Milyen beavatást? Kérem... ez elég volt. - könyörgök ismét, majd el is hallgatok, amint meglátom a kezében a kést, amitől aztán ismét bepánikolok. - Segítsen már valaki! - sikítok abban reménykedve, hogy meghallja majd valaki és segíteni is fog. Bár tudom, hogy erre nem sok esély lenne. Ha valaki véletlenül erre is járna, megölné. Láttam mit tett az üzletben. Mélyeket lélegzek és a lábammal kezdek rúgdosni, de csak addig, amíg a kését hozzám nem érinti, kegyetlen fájdalmat okozva vele. Kicsit megemelem a fejem - amennyire ezt lehet ebben a helyzetben -, hogy lássam mit csinál, és szó szerint a késsel végig vág... vagy csak karcol, a fene sem tudja. Kétségbeesetten engedem vissza a fejem, mert még az is hírtelen tűnik nehéznek. - Őrült... eszelős... kérem, elég! - síkitom ismét a fájdalomtól, és szeretném ha inkább csak gyorsan megölne és nem kéne ezt végig szenvednem. Szédülök, így egy kicsit be is csukom könnyes szemeimet, és csak akkor nyítom ki, amikor már nem érzem, hogy a késsel tovább vágna. Értetlenül nézem, ahogy le veszi kezéről a kesztyűt, ami valamiért be van kötve, de nincs időm arra, hogy megnézzem mi történt ami miatt, fásli volt rajta, mert rá markol a késre, hogy felvágja a saját kezét. Mi ez az őrület? Hallom, hogy valamit közben mond is, de semmit nem értek belőle, mégis úgy érzem magam, mint azokban a gagyi filmekben, ahol a démont próbálják papok meg mit tudom kik kiűzni az emberekből. Pedig az a démon nem bennem van, hanem benne. Ő az őrült. Még inkább szédülni kezdek, ahogy a saját vérével végig csepegteti a testem, elfordítom a fejem zokogva és magamban imádkozok azért, hogy legyen már vége. Gyűlölöm a vért. Rosszul érzem magam, gyengének és mindenem fáj. Valamit ismét mond, én pedig rá nézek emiatt, de ahogy véres ujjával a homlokamhoz akar érni, csak vadul kezdem mozgatni a fejem jobbra meg balra, így még jobban émelyegve, és megérezve a szorítását a nyakamon köhécselni kezdek. Fogalmam sincs, hogy miket rajzol rám ujjával, de abban biztos vagyok, hogy ez egyre betegebb. Már nem is fázok, a rajtam lévő rengeteg vér, ami nem csak az enyém, hanemaz övé is, mintha melegítene. Kicsit megkönnyebbülök, ahogyan arrébb megy tőlem, megpróbálom ismét megmozdítani kezeimet, de még mindig tartanak a szögek. Látom, hogy valamit magára is ír, de túl gyengének érzem magam ahhoz, hogy végig is nézzem. A másik irányba fordítoma fejem és már ahhoz sincs erőm, hogy sírjak. Nem nézek felé, nem látom tovább mit csinál, egészen addig, amíg egy újabb szerszámmal nem nyúl a tenyeremhez. A saját ajkamba harapok, felkészülve az ujjab fájdalomra, és csak nyöszörgök, ahogy megszabadít a tenyeremben lévő szögektől, megkönnyebbülve így egy kicsit. Mégsem mozdulok, csak össze szorítom egy kicsit a tenyerem, óvatosan de továbbra is abban a pózban várakozva, ahogyan voltam. Vajon ennyi volt? Nem csak azért vagyok mozdulatlan, mert nincs erőm hozzá, hanem azért is, mert félek tőle. Amíg nem mondja, hogy tehetek bármit is, addig nem teszek. Soha többet talán. Nem akarom még egyszer átérezni ezt. - Vége van? - pillantok rá, remegve és könyörögve. Bár nem tudom mi mást tudna velem még tenni. Bár normális helyzetben most azt kérdezném, hogy mehetnék-e haza végre, de ezt inkább magamba folytom. Nem akarom, hogy még ennél is dühösebb legyen.
Természetesen nem jött segítség, én pedig nem engedtem, hogy ellenálljon, egyszerűen túl erős és túl elszánt voltam, nem hagytam magam, sőt, kifeszítettem őt, és mint Jézust a gyilkosai tenyerein át kiszögeltem, hogy a szertartást meg tudjam tenni. Minden tiltakozás és minden zokogás hiába való volt, semmi nem tudott meghatni, ezen át kellett esnie, de végtére is nem öltem meg, sőt, a végén még a szögeket is eltávolítottam a kezeiből, ő pedig nem mozdult. Nem mert. Most nem. És azt hiszem mindent meg is bánt, az utolsó egy rossz szót is, amit valaha is nekem mondott. Figyeltem, amint remeg, a félelmét, a kisírt vörös szemeit, ahogy a vér össze-vissza folyik rajta, de már picit kezd száradni is rajta a legfrissebb folt. Alaposan megkapta, de nem sajnáltam, már ráfért, hogy valaki jó modorra tanítsa és egyben legalább most már az én híveim közé is avattam. Az én vérem mocskolta be is keveredett az ő vérével. Eggyé váltunk. A gonosz beszennyezte, megfertőzte, bekerült a vérébe. Ő az enyém. - Vége van - feleltem. - Felkelhetsz - mondtam és magamhoz vettem ruháit, majd átkaroltam a derekát és átkísértem őt egy másik sátorba, ahol volt fürdés lehetőség és volt meleg víz is. Menet közben ugyan megsimogattam a csípőjénél, hátha segít neki megnyugodni, de nem kalandozott el a kezem lejjebb. Azért az távol állt tőlem, hogy a lábai közé nyúljak, nem akartam kikezdeni egy huszonhárom éves csajjal. Meg hát... nekem ott volt Jay, neki pedig egyszer ott lesz egy korabeli fiú... - Fürödj le és öltözz fel - mondtam és bár biztos voltam benne, hogy most nem rizikózza meg, hogy megszökjön, de biztosra akartam menni és eszem ágában sem volt elmenni, ha kérte sem. Egyszerűen leültem egy székre és vártam, néha felé pillantva, hogy hogy halad, majd mikor lefürdött, lefertőtlenítettem a sebeit, de csak kezeit kötöztem be, mert a testi sebei hamar el fognak múlni. Fertőtlenítés után nem sokkal a vérzés is abba maradt, így fel tudott öltözni. - Nehogy azt hidd, hogy csak a melleidre és a puncidra voltam kíváncsi. Ez többről szólt - mondtam, mielőtt még azt hinné csak egy perverz állat vagyok, aki recskázás nélkül is az alsójába élvezett attól, amit a fiatal leánnyal tett. Nem így volt. Tény, hogy nem utolsó látvány volt, de tényleg nem a meztelen teste hozott izgalomba. Nem érdekelt. Itt a rituálé volt a lényeg. Visszamentünk a másik sátorba, onnan pedig - miután áramtalanítottam - a kocsiba és miután beült mellém elhajtottam. - Remélem ezek után egészen másként fogsz nézni rám és a kapcsolatunkra. Tudom, most gyűlölsz és szeretnél holtan látni, de egyszer talán láthatsz is. Ezt a testet. De hidd el, sokra fogod vinni mellettem. Meglátod még, nagy jövő áll előtted, amit én megadhatok neked. Csak fogadj el és kérdezz, mielőtt cselekszel.
Minden porcikám sajog a fájdalomtól, és legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. Soha életemben nem voltam még ennyire kiszolgáltatott helyzetben, és azt sem tudom, hogy kire haragszom jobban. Rá, mert emberfeletti módon kínozott meg, vagy inkább magamra, amiért az első napon amikor találkoztunk elfogadtam azt a munkát. Ha aznap hallgatok Manuelre, és nem sétálok vissza önként a házába pusztán a kíváncsiságom miatt, akkor most ez sem történt volna meg velem soha. Nem lenne az a hülye szerződés, és én sem lennék hozzá láncolva semmiféle ostoba ígéret miatt. Bár a kezeimből kihúztaa szöget, ami egészen eddig a földhöz ragasztott, mégsem bírok megmozdulni. Mintha az engedélyét várnám. De hiszen épp azt is várom. Bár alapjáraton lázadó természetem van, sosem szeretem, ha valaki meg akarja mondani, hogy mit tegyek, inkább annak az ellenkezőjét szoktam csinálni, de úgy gondolom, hogy most nem vagyok abban a helyzetben. Megkönnyebbülök mégis, amikor közli velem, hogy ennyi volt, és az engedélyét is megkapom, így az oldalamra fordulok, hogy valahogyan sikerüljön feltámaszkodnom. Kicsit össze rezzenek, ahogyan ismét a derekamhoz ér, de ugyanakkor annak örülök, hogy segít menni, mert nem csak remegek, de szédülök is. Óvatosan lépkedek mellette, kicsit még mindig attól félve, hogy mi van, ha átver és azért megyünk a másik sátorba, hogy valamit ott is csináljon velem. Sérült tenyereimet magam előtt tartom, felfele fordítva, és látva a belőle ki buggyanó vért megrémülök. Helyre fog ez jönni vajon valaha? Szófogadóan bólintok szavaira, de egyből nem állok neki a fürdésnek. Végig nézek meztelen testemen, amit mindenfelől vér borít. Az övé és az enyém, ettől pedig kiráz a hideg. Bár nem tetszik, hogy leül, szerettem volna egyedül túllenni a fürdésen, és nyitnám is a szám, hogy megkérjem, hogy hagyjonmagamra, de végül meggondolom és csak sóhajtva állok lemosni magamról a rengeteg vért, közbe fel fel szisszenve, mert a meleg víz és a szappan is csípi a sebeimet, főleg a két tenyeremet. Amint végzek a fürdéssel, hagyom, hogy le kezelje a sebeket, amiket ő maga okozott, és bár csíp a fertőtlenítő, mégis úgy gondolom, hogy nyomába sem ér annak a fájdalomnak, amit korábban éreztem. Ahogy azzal is végzett, sebesen kapkodom magamra a ruháimat és kezdem vissza nyerni az erőmet is. - Akkor miről szólt? A megalázásomról? - kérdezem nem nézve rá, mert a szégyentől egyszerűen nem bírok. Látott meztelenül. Sőt, ő maga kényszerített arra, hogy meztelen legyek. Aztán nem volt elég, hogy megszégyenített, de még bántott is... nem csak lelkileg, de fizikailag is. Hogyan tudnám ezt neki megbocsájtani? Szótlanul követem őt előbb vissza abba a sátorba, ahol a kínzásom történt, majd a kocsiig is, és bár nem akarok vele sehová menni, de be ülök szó nélkül. Miközben beszél hozzám, végig a bekötött kezeimet nézem. Nagyon fáj. Mindenem. - A pénzzel nem lehet helyre hozni...ezt. - mutatok végig magamon, de még mindig nem nézek rá. Elfordítom a fejem és egy nagyot sóhajtva dőlök hátra az ülésben az ablakon bámulva ki. - Most hová fogunk menni? - kérdezem, és bár sikerült egy kicsit lenyugodnom, a meleg víz amivel lemostam magamról a mocskos vérét segített egy kicsit, de a félelmem azért nem múlt el. Ezek után biztosan mindent megteszek, hogy a kedvére tegyek. Megtanultam a leckét.
- Mit gondolsz miről? Ez egy egyesítő szertartás volt, amivel a lelked és a tested... - kezdtem bele, de végül legyintettem - nem számít - zártam le ennyivel. Túl fárasztó és macerás lett volna elmagyarázni, hogy aztán ismét hülyének nézzen. Amúgyis eleget hallottam már tőle, hogy őrült vagyok. Talán picit még magamba is fordultam, amikor elindultunk vissza a másik sátorba, hogy onnan kocsiba üljünk és beszélgetni kezdjünk. - Ki mondta, hogy helyre akarom hozni? - néztem rá értetlenül. - Nem akarom helyrehozni. Majd begyógyul és szevasz. De ha jó kislány leszel és nem lesz több gondom veled, akkor fizetek neked egy plasztikai sebészt, aki nyom nélkül eltünteti a hegeket. De ahhoz meg kell érned. Tenni is kell érte, hogy ne legyek ideges és csalódott. Ez csak motivál téged, nem? - pillantok felé vigyorogva. Látom, hogy kezd megnyugodni, ami jó jel volt. Talán mire elérünk hozzám már teljesen el is felejti és újra fel fog oldódni, noha ezt nem tudhattam. Lehet többé képtelen lesz rá? Az nem ő lenne... - Hozzám - mondtam, noha nem tudtam miért. Mit várok most már ettől a naptól? Ez már úgyis el van cseszve és most nem is tudom mit tudnék vele kezdeni, de elengedni sem akartam egyelőre. Eléggé el kellett gondolkodnom, hogy mit is szeretnék tenni. Annyit tudtam semmiképp nem engedem még haza. Látni akartam miként alakul ezek után a személyisége, a viselkedése. Mit váltottam ki belőle, milyen változások mennek majd végbe benne az események után.
Leparkoltam a házam előtt, amit már jól ismert, majd bementem vele, de most már nem nyúltam hozzá, nem támogattam, nem akartam közeledtem felé túlzottan. Fogok, de most nem. Előre mentem, majd a konyha felé intettem és kibontottam neki egy palack szánsavmentes szoba hőmérsékletű vizet. - Gyere, igyál - ajánlottam fel és ha elfogadta, akkor segítettem, azaz megitattam őt, hogy ne kelljen sérült kezével a "nehéz" palackot fognia. De ha ellenkezett, akkor a kezébe adtam a fél literes palackot, hogy egyedül igyon. - Kérsz valami édességet? - vettem elő egy dobozt, amiben bontatlan csokik és cukorkák, nyalókák voltak. Bizonyára jót tenne neki a csokoládé, mert termel némi boldogság hormont és mivel bontatlanok voltak, talán el is fogadja, hisz nem én készítettem őket. Ha kért, kibontottam neki, amit kért. - Főzzek neked valamit? Mit ennél szívesen? - kérdeztem tőle kedvesen és barátságosan, mintha újra a napokkal ezelőtti Braxton lennék, akivel a járókeretről viccelődött az udvaron és autóvásárlást tervezett vele.
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogyan lehet egy ember ennyire kegyetlen. Sokkal könnyebb volt úgy elkönyveljem, hogy egy gyilkos, hogy nem láttam, hogy az, csak elméletben zajlott le a fejemben, mint így, hogy láttam, hogy valóban az. A szemem láttára mészárolt le egy csomó embert, szó szerint elrabolt és még meg is kínozott a lehető legbetegebb módszerrel. És még azt várja, hogy értsem is, hogy mire volt jó, mindaz amit tett. Milyen szertartás? És minek az egyesítése? Esküszöm, hogy ez nagyon para. Ha figyelembe veszem, hogy mit művelt a kártyával, akkor persze, hogy megjárja az is a fejem, hogy azon a furcsa nyelven amin motyogott, valamit varázsolt is közben. Sose láttam még ilyen furcsa embert. Már, ha embernek lehet nevezni az ilyent. Mivel nem ad megfelelő magyarázatot, kénytelen vagyok én találgatni. És abból ugye sose sül ki túl jó. - De ugye... nem lettem elátkozva vagy valami? - nézek rá egy röpke pillanatig, bár a válaszra nem is biztos, hogy kíváncsi vagyok. Vagyis de... azért ha valami olyasmit mondott, amivel a halálomat kívánja, akkor szeretném azt előre tudni, hogy megfelelően felkészülhessek. Esküszöm, hogy egy ilyen őrülttől minden kitelik. Mostantól vajon ez mindig így lesz? Ha valami nem tetszik neki, akkor megkínoz? Vajon képes leszek életem végéig mindig a kedvében járni? Olyan sértődékeny. Legutóbb azért kapta fel a vizet, mert azt mertem mondani, hogy orvosra lenne szüksége. Pedig azt jó szándékkal mondtam. Most meg azért bántott, mert haza mentem a legutóbb. A kocsiban ülve sem nézek rá, sőt ha rajtam múlva, akkor egész úton még csak egy szót sem szólnék hozzá. De bosszantanak a szavaival. Úgy tesz, mintha mindez teljesen normális lenne... egy semmiség. Hát nekem nagyon nem az. A plasztikai sebész és az idő talán begyógyítja a nekem okozott sebeket, de mi lesz a lelkemmel? Azt ki fogja begyógyítani? Mert ő tutira nem. - Mégis még mit kell tennem azért, hogy ne okozzak csalódást? Hiszen eddig is mindent megtettem... szót is fogadtam, és jöttem amikor kellett. De aznap nagyon haragudtam, hát haza mentem. Nem értem, hogy mi ezzel a gond. Arról volt szó, hogy alkalmazott leszek és nem pedig rab. - válaszolok neki de csak halkan, egyáltalán nem felemelve a hangom. Mert az nem merem. Csak szeretném megérteni végre, hogy mit akar, és miért pont tőlem? Azt el mondta már, hogy szórakoztatja a jelenlétem, de azt sosem mondta, hogy tilos lenne haza mennem. Vagy csak én nem emlékszem ilyenre? Annyi minden történt már azóta velem, hogy megismertem, hogy észben sem tudok tartani mindent. Egy kicsit reménykedtem abban, hogy haza fog vinni, ezért szinte csalódásként ér a válasza. Mit csinlunk nála? Válaszul csak sóhajtok, de nem tiltakozok. Tudom, hogy úgyis mindegy lenne. Bár ha haza is mehetek még valaha, akkor is még mindig ott lesz a nagybátyám. Neki mégis mi a francot mondjak a kezeimről? A testemet nem látja amúgy sem, azzal nem lesz gond... de a többi? Az ismerős házhoz érve, szótlanul követem őt egészen a konyháig, ahol le is ültem az asztal mellé az egyik székre, még a kabátomat is magamon tartom, mert nem akarok ma többet semennyire levetközni. A víznek pedig, amit felém nyújt, rendesen megörülök. Meg is feledkeztem arról, hogy mennyire ki van száradva a torkam. Tiltakozok a segítsége ellen, amit meg is bánok azonnal, hogy a palackot két kézzel el veszem tőle, de a tenyereimen lévő sebtől, amit a szögek okoztak, iszonyú fájdalom hasít belém, ahogy megérintem a palackot, felszisszenek és az ki is esik a kezemből. A kifolyt vízből pedig jut az asztalra, a földre és még rám is. Rémülten ugrok fel a székről és nézek végig vízes ruháimon is, majd a fogvatartómra sajnálkozva. - Bocsánat... csak a kezem... de feltakarítom. - körbe pillantok valami törlő papírt, vagy bármit keresve, de kutakodni azért nem merek, így csak várakozok, hogy mikor mit ad a kezembe, amivel feltörölhetem a szét folyt vízet. Én meg majd megszáradok. Levetni nem fogom soha többet a ruhámat. Ha ide adott valamit, akkor neki állok szisszegtetve törölgetni, ha meg nem akkor csak vállat vonok. Az édesség dobozt meglátva megpillantok egy rumos csokit, ami az egyik kedvencem, és arra mutatok, majd el is veszem azt tőle, amint kibontotta nekem. Mindig ilyen béna leszek ezentúl? Nem bírok semmit megfogni, annyira fáj. Következő kérdése azonban ismét meglep, és értetlenül nézek rá. Megint az a kedves ember áll előttem, akiről korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy bántana. Komolyan nem értem, hogy most mi is történik. - Nekem mindegy. Nem vagyok éhes. - vonom meg a vállam, mert mit érdekel engem ha főz? Minek kínzott meg ha most gondoskodni akar rólam? Egyszer ilyen, egyszer olyan... és elvárja, hogy tudjam, hogy hogyan kell őt kezelni. - Most azért vagyok itt, hogy főzzünk? Vagy mi fog történni? Nem olyan rég még... - elhallgatok, ahogy felidéződnek bennem az emlékek, ahogy kiszolgáltatott állapotban voltam előtte. - ... szóval én ezt nem értem. - értetlenkedek még mindig és próbálok a lehető legszebben is beszélni. Amit nem érthet félre. Most még egész jól megy, bár nem biztos, hogy így lesz ez életem végéig.
Nem átok volt, ezt ki is mondtam hangosan is, de nem ez volt az egyetlen dolog, amit láthatóan nem értett. Megráztam a fejem és sóhajtottam. - Nem csak erről van szó, Katy! Arról van szó, hogy menekülsz előlem. Megbeszéltük, hogy filmet nézünk, sőt, még főzni is akartam veled, erre te elmentél. Megbeszéltünk egy programot és te elmentél. Nem csináltuk végig a programot. És mindig ezt csinálod. Semmi máson nem jár az eszed, csak azon, hogy távol maradj tőlem és minden neked nem tetsző munka és közös étkezés alól kihúzd magad és bele sem gondolsz nekem milyen érzés ez - feleltem neki felháborodva, de türelmet erőltetve magamra. - Folyton csak menni, elmenni, hazamenni, és semmiben részt se venni. Meg se próbálsz csak egyszer is nyugton megenni velem egy tortát, vagy azt a filmet végignézni velem, vagy csak segíteni egyszer valamibe. Vedd tudomásul, hogy ez nekem rosszul esik! - csaptam a kormány közepébe, amitől a duda felszólalt. - Én mindig mindent megpróbálok, hogy a kedvedben járjak. Pénzt adok, gyémántot, viccelődök és kedveskedni próbálok, ahogy próbálok elnéző is lenni, mindig megkínállak mindenemmel, amim van, vásárolok neked, de tőled nem kapok mást, csak hogy őrült vagyok és nem látsz bennem mást, csak egy gyilkost, aki elől menekülni pedig, pedig én mindent elkövetek, hogy más szemmel nézz rám - kiabáltam vele a kormányt markolva, szorítva, vérig sértve érezve magam. - És te még csodálkozol, hogy elgurul a gyógyszerem, amikor sorra érnek tőled a negatív érzések. Meg sem próbálsz egy kis esélyt se adni nekem, hogy jó kapcsolatunk legyen. Semmi. Én törhetem magam, de tőled soha semmit nem kaptam még. Sóhajtottam és visszatettem a fejemre a cilindert, ami időközben leesett a nagy ordibálásba és fejrázásba. Igyekeztem megnyugtatni magam, ami sikerült is. Mire hazaértünk hozzám, már sikeresen lenyugodtam és túlléptem a kirohanásomon is. Már az sem tudott felhúzni, hogy elejtette a vizet. Nem véletlen akartam segíteni neki. Legyintettem, hogy hagyja a francba, majd kibontottam egy új palackot, amiből megitattam őt. - Holnapra jobb lesz. Szedj majd be néha fájdalomcsillapítót is nem árt gyulladásgátló sem. Majd adok. Napról napra jobb lesz, hidd el. Pár nap múlva meg se fogod érezni - mondtam könnyedén, bár azért ez erős kifejezés volt. De tényleg javulni fog neki és enyhülni. - Nem lesz maradandó károd, a kezed működni fog rendesen, figyeltem, hová lövöm a szöget. Kibontottam neki a rumos csokit és odaadtam neki, majd rátértünk a főzésre. - Akkor csináljunk csak egy sima rántottát, egy keveset, azt pedig elosztjuk egymás között - ajánlottam fel, de kérdéseire már nem válaszoltam. Rá fog jönni magától is és akkor sokkal jobban fog érteni mindent. Ha én kezdek el magyarázkodni úgyse fogja helyesen értelmezni.
Bár az megnyugtat, hogy nem valami hülye átkot szórt rám, de attól még egyáltalán nem örülök annak, hogy milyen helyzetbe hozott. Fájdalmat okozott és megalázott. Sőt még csak el sem mondja, hogy mire volt jó az egész. Bár az is lehet, hogy semmi értelme nem volt igazából csak valakin ki akarta tölteni a dühét, amit nyílván más okozhatott benne. Mert már napok óta volt az, hogy kérdés nélkül leléptem. Miért épp most jutott eszébe megbűntetni érte? Próbálom megmagyarázni, hogy azon a napon miért döntöttem úgy, hogy haza megyek, de láthatóan ő teljesen másképp fogja ezt fel. Próbálom megérteni, hogy mi is a valódi problémája, ami miatt ilyesmire vetemedett, viszont sehogy se megy. Csak azért viselkedett velem így, mert nem jártam a kedvében. Azért, mert nélküle döntöttem. Rendben... tudom, hogy miben állapodtunk meg, viszont azt hittem, hogy csak a munkára érvényes mindaz. Nem is sejtettem, hogy ekkora problémát csinál majd belőle. Össze rezzenek, ahogy a dudára csap, és közben azon gondolkodok, hogy mit mondjak neki, hogy megnyugtassam, hogy ne legyen dühös. Ha dühös, akkor rossz dolgokat tesz. És én nem szeretném, hogy újra bántson. Bárcsak vissza csinálhatnék mindent. Nagyon félek most tőle. Mondjuk egy kicsit mindig is tartottam, de voltak pillanatok amikor fel mertem oldódni mellette, és komolyan elhittem, hogy mindegy mit mondok vagy teszek, nekem nem fog ártani. Most viszont rettegek. Hogyan éljem így le az életem mellette? Dühös. Még mindig az. Hiszen kiabál is. Össze húzom a nyakam és kicsit félve nézek rá. - Bocsánat. Mindenért. Ezentúl majd...jobban figyelek. Az életem végéig valahogy csak megtanulom majd, hogy mikor és mit szabad tennem és mondanom. - szólalok meg végül, mert ha csak annyi kell ahhoz, hogy ne bántson, hogy a kedvében járjak, akkor megteszem. Egészen addig amíg nem akar majd olyan dolgokra rá venni, amik nem tetszenének. Vagyis... megpróbálok jól viselkedni. De mit csináljak, ha szeretek a saját fejem után menni? Még anya sem ért el semmit a szobafogságaival. Akkor is vissza feleseltem és el mentem, ha el akartam. Nem tudok egyik napról a másikra szófogadó kislánnyá változni. Az ismerős házban most valahogy nem érzem olyan otthonosan magam, de legalább nyugodtnak tűnik. Ez jót jelent rám nézve azt hiszem. Először nem fogadom el a segítségét, így mivel fáj mindkét tenyerem sikeresen ki is ömlik a víz mindenfelé, de mivel nem akarja, hogy feltakarítsam azt, hát megvonom a vállam és elfogadom azután végül mégis a segítségét. Mert szomjas vagyok. - Jó, majd veszek valami gyógyszert. Bárcsak olyan is létezne, ami az emékeimet is kitörli. - van ilyen mondjuk... elég sok olyan szert ismerek, de csak pillanatnyilag hatnak. Amint kitisztul a fejem a drogoktól, azon nyomban minden mindig az eszembe jut. Miért ilyen minden férfi? Agresszívek és önzőek. El veszem tőle a csokit, amibe bele harapva rendesen jó érzéssel is tölt el, és igaz, hogy éhes vagyok, de nem szeretnék még mindig vele enni. Mégis bólintok a szavaira, mert nem akarom feldühíteni. Ha azt akarja, hogy vele egyek, akkor nem bánom. - Rendben. De akkor tényleg csak egy kicsit. - bólintok és ismét le ülök az asztal mellé egy másik székre, mint korábban, mert az még mindig vizes. Nagyon érdekel, hogy mit akar most tőlem, hogy miért kínzott meg, ha most végül úgy viselkedik megint, mintha az apám lenne, de mivel nem válaszolja meg a kérdésem csak sóhajtok, és megeszem a csokim utolsó darabját is. - Szerintem magányos... - szólalok meg végül, mert nem bírok csendben maradni sajnos sokáig. Úgy szeretem, ha beszélgethetek, és arról ami épp az eszembe jut. Ha pedig figyelembe veszem a napot és mindazt amit a kocsiban mondott, és, hogy miért is haragudott meg rám, akkor arra lyukadok ki, hogy egyedül érzi magát. - ...szerintem csak a magányos emberek viselkednek így másokkal. De persze lehet, hogy tévedek. De... úgy gondolom, hogy sokkal könnyebb lenne elnyerni az emberek szeretetét fenyegetések és agresszívitás nékül... - miközben beszélek ismét remegni kezdek és lesütöm szemeimet, abban bízva, hogy nem sértődik meg ismét.
Mikor hazaérünk szinte minden úgy zajlik, mintha mi sem történt volna. Ismét vidámnak tűnök, megitatom, adok neki csokit, miközben már a közös főzést terveztük. Pontosabban terveztem. Haladás, talán végre megejtjük az első közös étkezésünket is. Annak örülnék. A kiömlött vízzel nem foglalkoztam, majd egyszer lesz vele valami. Majd menet közben feltörlöm, mikor főzünk. Végtére is igent mondott, noha jobban örültem volna, ha valami jó kis francia ételt ütünk össze, de most az a rántotta is jónak tűnik, ha ez az ára, hogy velem egyen. Lelkesen vetettem bele magam a hozzávalók keresésébe. Kikészítettem a hagymát, paprikát, közben a hűtőben kutakodtam fütyörészve, ám az összes kezemben lévő tojást leejtettem, amikor magányosnak nevezett. Összetörtek és felfröccsentek nadrágomra és a hűtőre is, miközben absztrakt mintát képezve szétfolytak a földön. Ez övön aluli ütés volt, de volt benne igazság. Valahogy semmi sem volt már olyan, mint régen. Amióta Shane elhagyott, eléggé ki voltam borulva, főleg a legutóbbi találkozásunk után. Csak arra voltam jó, hogy megdugjon és már lépett is volna le. Nem értettem, hisz régen nagyon szerettük egymást. Most pedig egyedül voltam a hatalmas ingatlanokban és hiába volt ott Jay, nagyon bizonytalan lábakon állt még a kapcsolatunk és esély sem volt rá, hogy a közel jövőben összekössük az életünket. Való igaz, magányos voltam, senkim nem volt, Rowan pedig... meg van a maga élete és nem feltétlen vagyok a része. És emiatt ideges voltam. Szerettem volna magam mellett tudni valakit, semmi nem akart összejönni. Nem, Katnissel nem akartam kikezdeni, de szerettem azokat a perceket, amikor nevetgéltünk, mosolyogtunk és jól elvoltunk. Bíztam benne, hogy lehet egy jó baráti kapcsolatunk is, ahogy abban is bízok, hogy Jay egy idő után el fogja szánni magát és talán néhány éjszakát velem tölt majd. Na persze Katniss attól még kelleni fog barátnak és persze munkám is lesz neki, így őt elengedni akkor sem fogom. "sokkal könnyebb lenne elnyerni az emberek szeretetét fenyegetések és agresszívitás nékül." Szinte nevetnem kellett - de persze nem tettem, - Jay ugyanezt mondta, csak más szavakkal. Lehet tényleg lenne mit átgondolnom? Zavarban voltam, hiszen ez egy rendkívül kényes helyzet volt, kényes beszélgetés, amiben nem akartam részt venni. - Most menj el - mondtam váratlanul, de nem agresszívan. - El is felejtettem, hogy várnak rád a barátaid, én meg csak úgy modortalanul elraboltalak előlük. Biztos már mindenhol kerestek - találtam ki egy kifogást, de jobbat nem tudtam hirtelen kieszelni, mint ezt. - Fel kell takarítanom a tojást. Meg a vizet. Minden tojás összetört, úgyse tudunk ma már rántottát enni - csuktam be a hűtőt, amiben jól látható helyen volt még legalább egy tucat tojás. - Megyek, csinálok felmosó vizet - futottam is el a tisztítószeres raktár felé, mely a folyosó végén volt, bízva benne, hogy nem erőlteti tovább ezt a beszélgetést talán most lelép. Nem létezhet, hogy pont most akarjon maradni, amikor nem kéne, amikor meg kéne lelép. Nem létezik, hogy annyira fordítva legyen bekötve.
Nem értem, hogy hogy képes úgy viselkedni, mintha a sátorban - amiben amgy kicsit az én kezem munkája is benne van - semmit sem csinált volna velem. Mintha meg sem kínozott volna nem olyan rég, és minden olyan lenne, mintha olyanok lennénk, mint addig, amíg nem kezdett velem durva lenni. Igaz, hogy próbálok alkalmazkodni hozzá és a hangulatához, mert sokkal jobb ha vidám, mint olyan szigorú és parancsolgató, aki bármire képes dühében. Bár szerintem a lakásába azokat az embereket viszi, akikkel haverkodni akar, a cirkuszába, meg akit kínozni szeretne. Szóval, talán amíg ebben a nagy házban vagyunk, biztonságos is minden. Bár a pince levegőjében nyílván lehet valami, mert ott is fájdalmat okozott. Gondolataimba merülve figyelem, ahogy neki áll a rántottának, bár kérdéses lesz, hogy hogyan fogok enni. Nem biztos, hogy a villát meg tudnám fogni. Borzasztóan fájnak a kezeim, főleg ha valami hozzuk ér. Eszembe jut azonban mindaz, amit a kocsiban mondott, és úgy összességében az egész ismeretségünk, és meg merem kockázatni, hogy igenis magányos. Bár még én magam is meglepődök azon, hogy mindez hangosan is kicsúszik a számon. Ugrok egyet ijedtemben a széken, ahogyan a kezében lévő tojások mind kiesnek a kezéből, és eldönteni sem tudom, hogy szándékosan-e vagy véletlenül. Felállok azzal a céllal, hogy segítsek feltakarítani azt, mert nem szeretném megvárni, hogy ő maga szóljon esetleg rám, de végül vissza is ülök a helyemre, mert eszembe jut, hogy nem tudom használni a kezeimet. Ami miatt egyébként joga sem lenne orrolni rám, hiszen ő maga tette ezt velem. Mégis azért nyelek egyet és óvatosan nézek rá, hogy el tudjam dönteni, hogy dühös-e amiatt, amit mondtam. Úgy tűnik, mintha ideges lenne, de nem úgy, mintha dühöngene... hanem mintha rátapíntottam volna a lényegre. A szavai pedig meglepnek, és nem is mozdulok, csak felvonom a szemöldökömet. Most tényleg azt mondta, hogy el mehetek, vagy képzeltem? - Milyen barátaim? - kérdem értetlenül, aztán mint akit fejbe vertek eszembe jut. Hát persze... hisz az üzletben mielőtt lemészárolt volna egy csomó embert azt mondtam, hogy a barátaimmal vagyok. A francba, hogy felejthettem el? Sóhajtok egyet, mert még mindig nem értem, hogy mi ez a hírtelen döntése. A hűtő felé pillantok, amiben jól látszik, hogy van még elég sok tojás, úgyhogy hazudik. És még ő mondja nekem, hogy mennyire nem szereti. Hát én sem. - De hiszen ott még egy csomó tojás van... - szólalok meg halkan, még mindig nem értve semmit a helyzetből. Mégis ahogyan ki megy a konyhából, mint aki szándékos kísérti a sorsát állok fel és szapora léptekkel sietek utána. Én hülye! Hiszen szabadon távozhatnék. De most, hogy sikerült rátapintanom egy érzékeny pontjára, hogyan lépjek el. Tuti, hogy szándékosan menekül. - Mindenkinek vannak félelmei. - szólalok meg mögötte lépkedve és bízva abban, hogy nem mackósodik fel. - Az egyedüllétől fél... és attól, hogy érezhet emberi dolgokat. Magányosnak lenni igazából elég szívás, sokszor éreztem azt én is. De, ha kedveskedünk másokkal, azok pedig megszeretnek minket, akkor máris sokkal könnyebb. Ellenben, ha gonosz dolgokat teszünk. A gonoszság csak eltaszítja az embereket. - fogalmam sincs, hogy minek mondok ilyeneket, hiszen ha benne lenne egy kicsi emberség is, akkor nem tette volna velem azt, amit. Meg még sok mindenki mással sem. Bár ha valóban őrült és nem tud normálisan gondolkodni, akkor meg úgyis mindegy, hogy miket mondok. Én ostoba. Ahelyett, hogy leléptem volna amilyen gyorsan csak lehet, itt próbálom megfejteni egy gyilkos lelkét, ami nem is biztos, hogy van neki.
- Tudod, akik vártak rád az üzletben - mondtam informálva őt, noha tudom, hogy nem voltak ott senkik. - De hamar felejtesz. De sajnos nincs már tojás, nincs rántotta sem - csuktam is be a hűtőt, ám ő ellenkezett. - Nem, nincs, csak képzelted. Biztos csak összetévesztetted a hagymával - feleltem, noha a hagymákat nem a hűtőben, hanem egy kis kosárban tároltam. - Megyek, hozok felmosó vizet - mondtam, de nem hittem el, hogy képes volt utánam jönni. - Milyen félelmek? - kérdeztem vissza háttal neki, hiszen nem álltam meg. Egyszer engedem, akkor meg a nyakamon marad. Tuti fordítva van bekötve. Miközben a felmosót keresgéltem a szekrényben és a vödröt nem tudtam nem odafigyelni rá. Kénytelen voltam hallgatni, nem siketülhettem meg átmenetileg. Mit mondhatnék. jó pszichológus lenne. Sóhajtottam, hiszen azért szépen rátapintott a lényegre. Most mit tegyek? Nem tudom lerázni... de bántani sem bánthatom már. Nem akarnám őt még jobban elrettenteni magamtól és ha belegondolok, talán még segíteni is tudna nekem. De ahhoz fel kell adnom büszkeségem és meg kéne nyílnom neki. Fel kéne fednem neki a titkaim, az érzéseim, azt a valakit, aki a lelkem mélyén voltam. Felé fordultam és mélyet sóhajtottam, gondterhelten, kelletlenül. - Tudod... nem mondtam el neked mindent Rowannél és ő sem tud mindent. Zárkózottan éltünk. Shannel, tudod, a pszichológussal akkor találkoztam először, amikor szakvéleményt kellett rólam írnia, hogy végrehajthassák a halálbüntetésem. Akkor még nem kedveltük egymást túlzottan, de tudtam, hogy ő hozzám tartozik. Megérzem az ilyet, tudom kik azok, akiket nekem teremtett az Úr. A rabszállító autóból sikeresen megszöktem, majd túszul ejtettem egy orvost a Presbyter kórházban, ahol Dr. Webstert, Shanet követeltem túsztárgyalásra, de annyira véreztem... haldokoltam. Tudtam, el fognak kapni, ezért leöntöttem magam alkohollal, majd felgyújtottam magam. Ő a segítségemre sietett. Eloltotta a tüzet, majd a kórházban újjá születtem - meséltem neki, bár az nem újjá születés volt, csak szerintem. Pontosabban egy maffiózó barátom átvitetett egy magánklinikára, ahol az alvilág orvosai életmentő beavatkozásokat végeztek el rajtam és plasztikai műtéteteket, hogy helyre hozzanak. A műtétek után új kinézetet kaptam, de én ezalatt kómában voltam, így mikor felébredtem, már másik testet láttam a tükörben. - Eldöntöttem, meg kell őt szereznem magamnak. Shanet. És sikerült is. Összejöttünk és éveken át együtt voltunk. Azelőtt életemben nem voltam még annyira szerelmes, mint belé, de... Rowan csak a szép emlékeket tudja. Valójában nem éltünk olyan jól. Sok boldog pillanatunk volt, de sok rossz is. Szerettem, annak ellenére is, hogy erőszakos volt. Vert, megkötözött és volt, hogy megerőszakolt, de én kész voltam bármit feláldozni, holott teljesen ő akart engem irányítani. Egyszer el akart hagyni, én pedig öngyilkos akartam lenni és leugrottam egy emelvényről, mert nem tudtam elfogadni, de ő megmentett, bár mindketten megsérültünk - meséltem neki, de addigra már leültem a fal mellé. - Nagyon sok mindent elnéztem neki, de ő mindig visszaélt vele, hogy erősebb volt nálam és én mennyire odavoltam érte. De besokalltam az évek alatt, amikor teljesen át akarta venni az uralmat az életem felett. Ellenem hangolta a barátaim egy részét, az embereimet, mindenki fel akart lázadni, én pedig összecsődítettem a legjobb barátaimat és legmegbízhatóbb embereim, köztük Rowant is. Meg akartam ölni, de nem tudtam megtenni. Rowannek igaza volt. Gyáva voltam, túlságosan szerettem. Gyda lőtte le. Azt hitte fegyvert akar elővenni, de kiderült, hogy csak egy jegygyűrűt, mert meg akarta kérni a kezem. Bolond voltam. Azt hittem már nem szeret. De őszinte leszek, nem tudom valaha is szeretett-e, vagy csak kihasznált és csak szexre kellettem, meg a pénzemet akarta. Nem tudom. De... kiderült, nem halt meg. Hónapokkal később találkoztam vele újra. Nevet változtatott és kiderült, van egy csomó gyereke is. Éveken át más embernek mutatta magát és titkolt előlem mindent. Aznap lefeküdtem vele, ő pedig el akart menni, miután végzett velem. Képzelheted mennyire dühös és csalódott lettem. Megfogtam egy fejszét és eltörtem a lábát, hogy ne tudjon elmenni és talán meg is öltem volna. Semmi mást nem akart tőlem... talán soha nem is szeretett. De ezen már túltettem magam. Már nem érzem a szerelmet, de fáj, hogy ezt kellett megélnem. Most viszont... találkoztam egy nővel. Gyönyörű, vagány és pimasz, aki iránt ugyanazt érzem. Az első találkozásunkkor is éreztem, amit Shanne felől, de tán még erősebben is. Érzem, hogy ő az én jobbik felem, a másik maszk. Tudod, mint a színházakon az a két maszk. A másik felem, aki mellett teljesnek érzem magam. Úgy vonzódom hozzá, mint mágneshez a vasreszelék. Elvarázsolt és még a szex is fantasztikus vele, de ő bizalmatlan. Valahol megértem őt, mert... le akartam fejezni és összevagdostam a karját, de... nevelő célzattal és mert megjelöltem, hogy ő az enyém. Kisajátítottam. Érzem, hogy szeret ő is, átölelt és megcsókolt, csak... ő is olyan, mint te. Nem tud elvonatkoztatni a borzalmaktól, amiket megtettem vele és talán maga sem tudja mi lenne a helyes, de én vele akarom tervezni a jövőm. És szeretném, ha ő is így érezne. A barátaimat megölték. Egy részüket. Egyedül vagyok reggel, délben és este. Katniss én... - pillantottam fel rá. - Nem akartam ezt - utaltam arra, amit vele tettem. - Tudom, hogy ez nem csinálja vissza, amit veled tettem, de hidd el, hogy nem akartam, de elgurult a gyógyszerem, amiért... amiért azt tetted, amit. Hidd el, én szeretem a társaságod és azt akartam, hogy te is szeress velem lenni. Ezért fizettelek, nameg a munka miatt. Ezért adtam neked gyémántot, nasit, mindent. De rosszul esett, hogy ennek ellenére is magamra akarsz mindig hagyni és nem látsz mást bennem te sem, csak egy beteg elmét, egy gyilkost. Igen, őrült vagyok, bevallom neked, tessék! - csaptam hátra fejem a falba remegő, rángatózó ujjakkal. - Voltam pszichiátrián, nem is egyszer, amikor elfogtak és bezártak, kaptam sokk terápiát, gyógyszereket, de hiába. Ez vagyok én. Tessék. Igen, bevallom azt is, élvezem a gyilkosságokat. Élvezem a szadizmust és minden hulla után boldogságot érzek, de... hidd el, tudok szeretni és bármire képes vagyok értük. De látod, hogy nem jön össze. Bármit teszek, rosszul sül el. Miért nem képes elvonatkoztatni attól, ami vagyok? Ha vele vagyok, nem kéne a szörnyet látnia. Ahogy neked sem. Mégis azt érzem... valld be, hiába vagyok veled is angyali, ha te is csak a szörnyet látod. Miért? Miért nem tudsz te is máshogy nézni? Miért nem tudod kizárni, elvonatkoztatni attól, aki vagyok, ha veled vagyok?
Nincs nagyon mit mondanom arra, hogy a barátaimat az üzletben hagytuk, had gondolja csak, hogy még mindig várnak, bár valószínűleg ha az igaz is lenne, hogy lennének olyan barátaim, akikkel közösen vásárolok, akkor azok után, hogy le lett ott mészárolva egy csomó ember - miattam - valószínűleg már amúgy is régen elmenekültek volna ők is fejvesztve. Mint mindenki, aki élve maradt. Még mindig elevenen él bennem az a kép és az is, amin nem olyan rég végig mentem, de azért az eszem annyira nem ment el, hogy a tojást össze keverjem a hagymával. Jó, bevallom, nem tudok főzni, nem is érdekelt soha, hogy megtanuljam, de azért az élelmiszerek között tudok különbséget tenni. Sóhajtok, és mindazok után ami történt, nem, hogy élnék azzal a lehetőségemmel, hogy szabadon távozzak, hiszen megengedte, hanem inkább utána megyek, bár jó magam sem értem, hogy minek. Rá tapíntottam a lényegre, van olyan téma ami elől látszólag még ő is menekül. Nem kacagott ki, ahogy egy érzéketlen tenné, hanem felmosó vízért indul helyette, ami azt jelenti, hogy talán... mégsem csak egy feket lyuk van a szíve helyett. Menet közben olyan beleéléssel magyarázok neki arról lényegében, hogy hogyan lehetne kevésbé magányos, mintha valami lelki orvos lennék és az én dolgom lenne őt helyre hozni. Nem akarom esküszöm megváltoztatni, tőlem úgy éljen ahogy akar, csak velem ne legyen gonosz. Ahogy felém fordul hátrébb lépek egyet ösztönösen, mert ha egyebet nem is ért el nálam, de azt nagyon is, hogy féljek tőle. Mégis meglep, ahogyan mesélni kezd nekem az életéről, bár azt nem igazán tudom eldönteni, hogy igaz-e minden vagy csak valami újabb hallucináció. Ki olyan eszement őrült, hogy felgyújtsa saját magát? És milyen ujjászületésről beszél már megint? - Szerintem ahhoz sincs joga senkinek, hogy eldöntse, hogy ki kihez tartozik. Minden ember szabadnak születik. Ha veszek egy házat, az a tulajdonom. Ha kocsit veszek, az is. A ruháim is. Bármi. De egy ember soha senkié. - próbálkozok valamivel, bár én magam sem igazán értem még mindig, hogy mivel is. Mi is a célom. De tényleg elég durva, hogy embereket a saját tulajdonának tekint. Miközben tovább kezd mesélni a beteg kapcsolatáról azzal az orvossal, kicsit megrázom a kezem, mert valami fura fájdalom nyílalt bele és felfogni is próbálom mindazt amit hallok. Bár eleve nem értettem soha, hogy hogyan tud szerelmes lenni egy férfi egy férfibe... mindegy, furcsa világot élünk. Mégis szinte tátott szájjal maradok. Hát mégis volt már olyan ember, akinek sikerült neki is fájdalmat okozzon és aki felette állt. - Ezért bánt másokat? Másokon akarja levezetni azt a fájdalmat, amit az az orvos okozott. Olyanokat bánt, akik felett hatalma van.. a gyengébbeket, mert az a Shane vagy, hogy hívják is erősebb volt... - állapítom meg, bár gőzöm nincs, hogy honnan jönnek belőlem ilyenek ki. Valami ilyesmi következtetésre jutottam. Meg mégmeg is sajnáltam egy kicsit. De komolyan. Pedig bántott, és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy majd még nem fog, ha valami olyant mondok. Sóhajtok egyet és miközben tovább beszél leülök én is mellé a földre, a falnak támaszkodok, sérült kezeimet a kinyújtott lábamon pihentetem, de azért arra vigyázok, hogy valamennyi távolság megmaradjon köztünk. - Szerintem egy ember csak úgy tud túl jutni a fájdalmán, ha elengedi a múltat. A múltunk legtöbbször csak vissza húz. Vagyis szerintem. - vonom meg a vállam és még egy nagyon halvány mosolyt is küldök felé, holott nem értem, hogy hogy a fenébe jutottunk el idáig. Nem olyan régen kínozott meg... Nagyokat pislogok ahogyan bevallja, hogy szerelmes egy nőbe, akit először megkínozott, aztán lefeküdt vele. Meg, hogy a nő is szereti. Ez tök romantikus, de... hogy a csudába lehet bele szeretni egy olyan férfibe, aki le akarja vágnia fejünket? Egészen biztos, hogy mindenki megpőrült ebben a világban. Nekem viszont egyre jobban el megy a kedvem attól, hogy valaha is szerelmes legyek. - Megint ez a kisajátítás... meg kínzás... azt hsiezm, hogy ezzel van a baj. A szeretetet nem lehet erőszakkal elvárni senkitől. Az vagy van, vagy nincs. De ha erőltetni kell, akkor félelem és nem szeretet. - teszem azért hozzá és talán az a nő is pont olyan őrült lehet, ha... szóval ha kínzás után képes volt ágyba is bújni vele, de akkor sem gondolnám, hogy jogos lenne őt kisajátítatni. Na de ez nem az én dolgom. Az viszont már igen, hogy lényegében bocsánatot kért. Bár talán idő kéne ahhoz, hogy meg is bocsájtsam. A sebek egy dolog, hiába fájtak.. de azzal, hogy meztelenre kényszerített eléggé bele gázolt a méltóságomba. Felhúzom egy kicsit a kabátomat és a blúzomat is, hogy megmutassam a B betűt, amit azon a napon belém vésetta késsel, szintén fájdalmat okozva azzal. - Ezért mentem el szó nékül. Én utálom az erőszakot, és gonosz embereket, mert... sok minden ért gyerekkoromban, és nehezen viselem, ha valaki nem kedves.. - vallom be, de még mindig úgy gondolom mindentől eltekintve, hogy őrült. Még ha ezt nem is merem még én is kimondani hangosan, ahogyan ő. Ahogyan fejét a falba kopolja megint megsajnálom és remegő kezeit látva, óvatosan nyújtom felé kezem és egy rövid időre megérintem a vállát ezzel nyújtva egy kis vígaszt neki. De csak épp az ujjaimmal érintem meg, mivel a tenyerem fáj, és hamar vissza is húzom a kezem. A kérdlseire azonban nem tudom a választ, így csak vállat vonok. - Nem tudom.- és ilyen őszinte még sosem voltam. Mert valóban fogalmam sincs, hogy már a kezdetektől fogva miért viselkedek vele úgy ahogy. Nem azért, mert ne tudnám kedvelni, igazából elég jó fej... csak valamiért a tudat, hogy élvezi az emberek lemészárlását elbotránkoztat.
Elgondolkodtam azon, amit mondott, noha nem feltétlen értettem egyet vele. Már miért ne lehetne jogom embereket kisajátítani? Elvégre a házasság is arról szól, nem? És a született gyerek? Szerintem igenis lehetséges embereket kisajátítani. Nem reagáltam neki szóban, inkább csak fejben, utána folytattam neki a memoárom a doktorról és az életünkről, miközben döbbent arcát, tátott száját figyeltem, de szavai után biztos voltam benne, félre értett valamit. - Nem, ez nem így van. Én már évekkel azelőtt is bántottam az embereket, hogy őt megismertem volna. Már a családomat is én öltem meg, utána jó sok embert még, mire összehozott vele a sors. Ez Shanetől független életmód - igazítottam helyre gondolatait. Oldalra pillantottam, mikor leült. Közel volt, mégis távol, én pedig nem közeledtem hozzá még jobban, nehogy elriasszam. - Igyekszem elengedni, igazad van, de... kicsit nehéz. De próbálom és már a javát sikerült is. Szinte elengedtem, de még vannak pontok, amik a múlthoz kötnek. De igazad van, tényleg vissza húz. Lassan sikerül is teljesen elengednem. Hamarosan már Jayről is meséltem neki, a kapcsolatomról vele és biztosra vettem azt is, ő majd teljesen kitörli a fejemből, a múltamból, az emlékeimből Shanet és azt, ami köztünk volt. Mellette majd teljesen el fogom tudni engedni a múltat. Eléggé meglepett a gondolat menete, mert igazából eszembe sem volt a szeretetet félelemmel kierőltetni. Nem erőltetek én semmit. Se szeretetet, se szerelmet, semmit. Nem vagyok az a típus. Az erőszaknak más oka van. Mondjuk igaz, tény és való, megkötöm őket. Kisajátítottam őket és az is igaz, hogy Katyt is erőszakkal akarom magam mellett tartani, de... nem azért, mert ki akarom erőltetni a szeretetet. Mert nem azt akarom. A "B" betűre pillantottam, de nem sűrűn éreztem igaz megbánást. Ez van. Nem tudom visszacsinálni és lehet nem is akarnám. Ennek meg kellett történnie és talán, ha nem történik meg, nem szökik el, nem rágok be, nem bántom annál is jobban és most nem beszélgetnénk egymással ennyire őszintén és érzelmesen. Talán, ha nem rabolom és és nem bántom Jayt, most lehet nem lennénk együtt. Mert egy pár vagyunk. Legalábbis az én fejemben úgy él a kép. Elvégre lefeküdtünk, csókolództunk, stb. Ő biztosan már a barátnőm, de minimum a szeretőm, csak még nem mondtuk ki. Minden rosszban van valami jó. Úgy tűnt vannak dolgok, amikre még ő sem tud választ adni, ami kicsit meglepett, mert úgy tűnt érti a témát. Hirtelen nem is tudtam mit mondjak neki, így tőle vártam a kérdéseket és az újabb mondatokat, mert eleve neki volt köszönhető az is, hogy ebbe a beszélgetésbe bele rángatott. Eléggé elveszettnek éreztem magam és folyamatosan kavarogtak a gondolataim, melyek hajba kaptak azokkal, amiket Katytől hallottam.
Fogalmam sincs, hogy a terrorizálástól, hogyan jutottunk el a lelkizésig, de még mindig jobb így, mint úgy ahogyan a mai találkozásunkat indította. Fel nem tudom fogni, hogy hogyan volt képes hideg vérrel megölni annyi embert. És még csak bánni sem bánta meg látszólag. Mégis miközben az életéről meg csalódásairól beszél olyan megtörtnek tűnik. Mintha valaki más ember lenne és nem az, aki konkrétan elrabolt a cirkuszába és megkínozott. Túlzás lenne azt mondanom, hogy jelenleg egyáltalán nem félek tőle, mert valójában rettegek, ugyanakkor sajnálom is. Azok alapján amiket mesélt elég sokat szenvedhetett, bántották is. Így viszont meg végképp nem értem, hogy miért akarja, hogy mások is ezt érezzék. Hiszen ő pontosan tudja, hogy milyen rossz dolgokat átélni. Sóhajtok egyet amikor kijavít, és konkrétan közli velem, hogy ez az alap természete, senki nem tette őt gonosszá. Talán tényleg ilyennek született. Őrültnek. Akkor meg nem valószínű, hogy képes lenne jó emberré válni valaha is, de legalább tudom, hogy van ilyen érzelgősebb oldala is. Ha megtartom vele ezt a kapcsolatot így, akkor talán megúszom a közel jövőben, hogy újabb kínzásnak tegyen ki. Csak valahogy azt kell megtanulnom, hogy a szájamra néha lakatot tegyek. Ami meg nekem nehéz, mert az én természetem meg olyan, hogy szeretek fecsegni ha kell ha nem. - Hát... sajnos én nem vagyok orvos, hogy megállapítsam, hogy valaki miért öl élvezetből. Ezért is mondtam a múltkor, hogy... - el is harapom a mondat végét, és miközben leülök mellé úgy csinálok, mintha egy cipzárt húznék el a szám előtt. Legutóbb egy B betűt vésett a kezembe, mert azt mertem mondani, hogy orvosra szorul. Pedig amúgy tényleg. Bár az is mindhiába, ahogy hallottam. Sajnos azt hiszem, hogy ez a pillanatnyi elgyengülése csak ideig óráig fog tartani, aztán újra vissza térünk a régi kerékvágásba. Minden tőlem létező összes módon próbálom őt megvígasztalni, és lelket önteni belé, még magamat is meglepve egy egy mondatomon, hogy tudok néha igazán bölcs is lenni és nem mindig fecsegek össze vissza azért. De sajnos az tény, hogy olyan emberen nem lehet segíteni, aki ezt nem szeretné. - Ha csak félig sikerült is, már haladás. - vonom meg a vállam és még rá is mosolygok, bár inkább az olyan kényszer mosolynak tűnhet, mintsem őszintének. Az meg, hogy ismét szerelmes lett talán lehet jó hatással is rá, bár persze csak akkor, ha az a nő, akiről beszél nomrális. Szerény véleményem szerint csak egy őrült képes egy őrülttel bármilyen kapcsolatot is össze hozni saját akaratból. Bár az is igaz, hogy állítólag a szerelem képes vakká tenni az embert. Én ezt nem tudhatom, és nem is szeretném megtapasztalni mostanában. - Most mit fogunk csinálni? - kérdezem végül, mert fogalmam sincs még mindig, hogy minek hozott a házába amúgy. Gondolom volt valami elképzelése azelőtt, hogy lelkizni kezdtünk volna. - Erről fogalmam sincs, hogy majd mit mondjak otthon. - emelem fel mindkét bekötött kezem, és bízok abban, hogy neki azért arra is lesz valami jó kis terve. Biztosan könnyebben megy neki hazugságot is kitalálni róla. Bár bármit is mondanék a nagybátyám biztosan mindenképp megnézné. Az igazat meg nem szívesen mondanám el. Nem csak azért, mert nem szabad beszélnem erről az egészről, de akármennyire is megnehezíti sokszor az életem, azért azt nem szeretném, ha baja esne. Ha megtudná, hogy mibe keveredtem, valószínleg engem kinyírna, majd a rendőrségre szaladna. Vagy fordítva. De valami ilyemi történne mindenképp. Sőt, talán ami a létező legrosszabb rám szabott bűntetés lenne az az, hogy elküld abba a zárkába, vagy mi a csudába, amit annyit emleget, ha valamivel feldühítem. Na már csak az kéne.
- Szerintem vissza megyünk sütni. Van még tojás. Feltakarítok és folytatjuk a rántotta készítést - vontam meg a vállam, mintha nem hazudtam volna úgy tíz perce, hogy nincs több tojás. - Aztán bekajáljuk és ledőlünk pihenni. Beszélgetünk, hallgatunk valami jó kis zenét, stb. Mikor felmutatta sebes kezeit elgondolkodva meredtem rá. Hát elég feltűnőek, az tuti. - Van egy ötletem. Gyere csak - keltem fel a földről és elsőnek feltakarítottam a tojást és a kiöntött vizet, majd a gardróbba mentem vele és adtam neki két ujjatlan kesztyűt. Oké, jó, tudom, horogkeresztes volt. Nem én vettem, nem vagyok náci én is ajándékba kaptam, de neki legalább takarta a kötözött kezeit. Az ujjai úgyis sértetlenek. A lényeg úgyis az volt, hogy a tenyerei ne látszódjanak. Úgyis tél volt, senkinek nem fog furcsa lenni, hogy kesztyűben van, így legalább nem látták, hogy be van fáslizva és nem kérdeztek rá. Igaz, kicsit furcsa lesz, hogy egy kisebbségi náci jelképben jár-kel, de most mit tehetnék? Legfeljebb később veszek neki más milyet. Miután a kesztyűt megkapta, visszamentünk a konyhába, hogy neki is kezdjünk, pontosabban kezdjek a rántotta elkészítésének, hiszen ő most sérült kezű, hála nekem. Levettem a kabátom, miközben úgy döntöttem tök jó lenne zenére főzni, így betettem egy Tom Jones dalt, hogy feldobja a hangulatot. Éppen eleget voltunk magunk alatt, ideje jó hangulatot teremteni. Levettem a felsőm is, hogy véletlen se legyen koszos az se, így félmeztelen lettem, de csak addig, amíg magam elé nem kötöttem egy virágmintás kötényt. Ajándékba küldte a cég, amelyiktől rendeltem néhány konyhai berendezést. Mondjuk a nadrágom már tojás foltos, de azért nem kellett, hogy minden más is olyan legyen. A cilinder természetesen maradt, mert kötelező. Kést ragadtam és bólogatva, néha kicsit csípőm mozgatva a zenére felaprítottam a hozzávalókat. Egyik kedvenc zeném volt és egyben az egyik kedvenc énekesem is, nagyon csíptem a csávót, így természetes volt, hogy nem tudok közben nyugton maradni. Elkezdtem pirítani a hagymát és sorra minden mást is, majd a kolbászt és a sonkát is belevágtam, végül pedig mikor eljött az ideje hozzáöntöttem a felvert tojást. Az idő közben fel sem tűnt, hogy amúgy se sót, se borsot, se semmit nem raktam bele - hacsak Katy nem szólt, hogy azt is kéne. Mikor kész lett kiszedtem két tányérba és egy-egy kiflit is letettem mellé. - Bon appetit, mademoiselle Katniss - kuncogtam, majd én magam is asztalhoz ültem, de már nem volt rajtam a kötény.
Még mindig úgy gondolom, hogy a főnökömnél furcsább ember nem igazán van a világon. Egyszer lemészárolt a szemem láttára egy csomó embert, elrabolt, megkínozott, a házába hozott, lelkizett és mégis, mintha mindezek meg sem történtek volna, képes újra arra, hogy az evésre gondoljon. Kutya legyek, ha értem, hogy mit akar elérni. Bár arra azért rájöttem, hogy a munka talán csak kifogás volt neki, sokkal inkább a társaságomra van szüksége, mint a teljesítményemre, mert valljuk be, nem igazán van bennem túl sok haszon. Nem azt mondom, hogy nem fog csak azért is hülye feladatokat kitalálni, de nem azon van talán igazán a hangsúly. Nem mintha meg tudnám neki olyan könnyen bocsájtani, amit velem tett, és újra meg újra megfogadom, hogy majd bosszút állok rajta... valahogyan. Csak kell még egy kicsi bátorságot gyűjtenem először. Meg persze egy olyan ember is jól jönne, aki kiáll mellettem mindig, ha újra elborulna esetleg az agya. - Na ugye, hogy nem vagyok azért anniyra ostoba, hogy a tojást a hagymával össze keverjem! Tudtam én, hogy van még belőle. - és még ő haragszik meg rám, ha hazudok. Hiszen ő is azt tette, melléje pedig még hülyének is nézett. A további programjaira azonban felszökik egy kicsit a szemöldököm. Le dőlünk pihenni? Mármint ketten? Azok után, hogy meztelenre kényszerített vetkőzni? Biztosan nem. Én ki lehetek fáradva, mert eléggé megszenvedtem a kése alatt, na de ő ugyan mit kéne ki pihenjen? Bólintok mégis, és ezúttal biztosan végig csinálom vele a kitervelt programot, nem lépek le szó nélkül. A jó ég tudja, hogy mire lenne képes még következőkor. A kezeimet felé mutatom, hogy valamit találjon ki rá, így nem mehetek haza, és bár támadt valami ötlete, én mégsem vagyok abban biztos, hogy nekem tetszeni is fog. Nagy nehezen feltápászkodok én is a földről, mert a kezem használata nélkül minden elég nehézkes, és szó nélkül követem, bár ahogy feltakarítja a tojást az igazán szórakoztató látvány. Helyes! Miatta nem tudok segíteni. Az ujjatlan kesztyűre azonban nem számítottam. Óvatosan veszem el tőle azokat, és szisszegtetve meg fújtatva húzom rá előbb az egyik, amjd a másik kezemre is. Tényleg nagyon érzékeny mindkét tenyerem. - Ez igazán klassz kis kesztyű. Köszönöm. - még a minta is tetszik rajta, esküdni mernék, hogy valahol még láttam, de gőzöm nincs, hogy mit jelképez. Pedig valamit biztosan. Végül csak vállat vonok, mert jobban néz ki, mint a fehér kötés. Vissza térve a konyhába, le ülök az egyik székre, még mindig kabátosan és bár a zenét meghallva kedvem lenne táncolni, de eszembe jut, hogy túl morcos vagyok ahhoz most igazából. Így csak tovább sóhajtozok és szinte lehökkölök, ahogy félpucérra vetközik, a kötény pedig, amit magára ken megnevettet, amit igyekszem vissza folytani, így elfordulok, hogy ne lássa rajtam, hogy mennyire küzködök az ellen, hogy ne röhögjem ki. De nagyon viccesen néz ki tényleg. Bár nem értem, hogy azt a fura kalapot vagy mit minek tart örökké a fején, de ahogyan ritmusra még a csípőjét is rázza, komolyan elég érdekes látványt nyújt. Szívem szerint levideóznám. Életemben nem láttam még ilyet! Akaratom ellenére is jó kedvem lett. Hogy lehet egy ilyen ember mellett egyáltalán unatkozni? Rá pillantok az elém rakott tojásra, ami igazából elég jól néz ki, csak a táncosmutatványával úgy elvette a figyelmem, hogy elfelejtettem nézni, hogy vajon mérgett rakott-e bele. Bár gonolom, ha meg akart volna ölni, akkor azt megtette volna a cirkuszban. Semmi értelme annak, hogy épp most akarjon kinyírni. - Egész jól néz ki. - szólalok meg, aztán kicsit hezitálva, de végül meg is kóstolom. Bár ne tettem volna! Amilyen jól mutat, épp olyan rossz az íze. Íztelen! Fintorgok egyet és egy kicsit arrébb lököm a tányért, bízva abba, hogy nem kapja fel a vízet. - Szerintem ebből valami hiányzik. - jegyzem meg óvatosan, de nem nézek rá. Nem csak azért, mert félek egy kicsit, hogy hogyan reagál majd, hanem azért is, mert még mindig nincs rajta blúz, és már a kötény sem takarja. - Meg amúgy is... nem lehetne egy kicsit felöltözni? - el hiszem, hogy egyre jobban kezdjük megismerni egymást, na de akkor is. Én nem vagyok kíváncsia meztelen testére, mint ő volt az enyémre.
- Jó, hát most na. Mindenki talál ki kifogásokat, nem? - pillantottam rá kissé duzzogva. - Amúgy is, te vagy a fő kamugép, nem én - nevetek, majd miután feltakarítottam a konyhába adtam neki ujjatlan kesztyűket is, hogy takarja valamivel a kötést, aztán tovább álltunk a konyhába, ahol Tom Jones Sex Bomb c. számára virágos kötényben, félmeztelenül kezdtem csípőm riszálva főzni. Nem zavart, hogy kinevetett, legalább jó kedve lett, annak meg persze örültem. Már épp eleget láttam a savanyú képét, épp ideje volt végre jó kedvre deríteni. Az étel jól nézett ki, büszkén mosolyogtam, mikor megdicsérte, éppen ezért nem is értettem, miért fintorog és tolja el a tányért. - Hiányzik? - pislogok meglepetten. Én is megkóstoltam. - Igazad van - mondtam, közben próbáltam felidézni mi hiányozhat belőle. - Oh, hát én lüke, elfelejtettem a fűszereket. Felkeltem, hogy hozzak az asztalhoz sót és borsot. Ezt elvileg utólag is bele lehet tenni, szóval csak nem lehet túl nagy probléma. Elvettem a tányérokat és visszaöntöttem őket a serpenyőbe, majd a fűszerekkel összeforgatva alámelegítettem kicsit és újra szedtem belőle, kérésének eleget téve pedig visszavettem a felsőmet. A kabátot bentre felesleges lett volna, nem is értem neki minek, de nem akartam kötekedni.
Ha ettünk, ha nem, egy idő után úgy voltam vele ruccanjunk át a hálószobába, amit már jól ismert, aztán meggondoltam magam. Lett egy sokkal jobb program ötletem, mint hálószobában tölteni a napot és zenét hallgatni, filmeket nézni. Felvettem a kabátomat és vigyorogva pillantottam felé. - Gyere. Elmegyünk kicsit kirándulni - mondtam és elindultam az udvar felé. - Elviszlek téged a The Ringling cirkuszmúzeumba - mosolyogtam élének a kirándulás ötlet gondolatára. - Ezer éve nem voltam már ott, de szerintem neked is tetszeni fog. Jó kis hely és nagyon izgalmas, érdekes - vigyorogtam és kocsiba ültem, majd mikor ő is beült kihajtottam az útra.
Kezdőlap
