Te vagy „A” nő… te voltál „AZ” a nő, akiért képes voltam megváltoztatni az életemet… naivan azt hittem, hogy találtam végre valakit, aki megtanítja, hogy érdemes élni és küzdeni. Aki bebizonyítja és elhiteti velem azt, hogy én is értékes vagyok és nem csak egy számkivetett különc, aki egész eddigi élete alatt lepattant mindenkiről: akit eldobott az anyja, akit árvaházba dugtak, aki nem kellett a családjának, akit otthagyott a bátyja és azóta se látta… Szembesítettél az értékeimmel. Rávezettél egy olyan ösvényre, ami sokkal inkább élet- és célközpontúbb, mint amit én magamnak szántam, vagy akárcsak eltudtam volna képzelni. Miattad döntöttem az egyetem mellett, te támogattál el addig és támogattál akkor is, mikor ténylegesen belevágtam és nem sajnálva az időt, csak arra koncentráltam, hogy meglegyen a képesítésem, hogy azzal a bizonyos papírral ténylegesen érjek valamit. Fel kellett mutatnom valamit, mert a tehetség az nem elég.
Megmutattad milyen együtt élni valakivel… Rózsaszín ködbe burkoltad a létezésemet, hiszen volt kihez hazamenni, volt kivel leülni megenni a vacsorát és volt, aki mellett álomra hajthattam a fejem, majd mellette ébredhettem. Végre valakivel eltudtam képzelni a közös életemet, akár egy életen át.
Sokat köszönhetek neked…
… én mégis, minden szeretetem és rajongásom ellenére gyűlöllek! Elgyengítettél, sebezhetővé tettél. Megtagadtam miattad önmagam. Levetettem magamról a hosszú évek alatt gondos odafigyeléssel magamra eszkábált kőkemény, érzelemmentesnek tűnő páncélt és hagytam, hogy egy olyan ember váljon belőlem általad, aki talán soha nem lehettem volna. Elhittem, hogy olyan értéket képviselhetek majd, amit a magadfajta előkelőbb rétegbe tartozók gondolnak a legfontosabbnak…
Majd fogtad magad és mikor már elég puha volt ez a védőpajzs, mikor már én is hittem a szépben és jóban, voltak reményeim és terveim, te ejtetted rajtam a legnagyobb sebet. Megmásítottad és felforgattad, romba döntötted az életemet, majd otthagytál a francba és leléptél anélkül, hogy bármit mondtál volna magyarázatképpen…
Hetekig, hónapokig válaszra se méltattál. A telefont nem vetted fel, üzenetekre nem reagáltál. Hogy hova mentél? Azóta se tudom. A közösségi platformokon nem találtalak, míg egynap kaptam egy üzenetet, miszerint: Ne keress többet!
Hogy mi történt? Nem tudom…
Mit tettem? Azóta se tudom…
Vak voltam és naiv? Ostobán hittem és reméltem? Lehet. De elérted, hogy az a jégszív, amit megismertél hosszú évekkel ez előtt és amit te megolvasztottál, újra megfagyjon, már-már kővé dermedjen. Nem várt helyről, nem várt személytől érkezett a támadás és félek, nem áll rendelkezésre számomra annyi idő, hogy ezen változtatni tudjak…
Valamivel több, mint 3 év telt el azóta, hogy eltűntél... én nem felejtek, te pedig az ajtómon kopogtatsz… de miért? És hogy találtál rám?

//A lányzó életéből nem kívánok azon túl semmit megkötni, hogy jómódú, „valamire való” családból származik, és volt jó néhány konfliktusa a szüleivel, amiért Rickyben találta meg a szerelmet annak idején. Ő volt az, aki megszelidtette a "rosszfiút". Minden mást a kedves megalkotóra bízok, érezze ténylegesen magának a karaktert.
Hogy miért jött vissza és miért nem reagált semmire? Megbeszéljük De nagyon bátornak kellett lennie... talán nagy szüksége lehet Rickyre, hiszen ha valaki, akkor ő nagyon jól tudta, hogy elég egyszer elveszteni a bizalmát... egyszer!

Ha megihlettelek és van ötleted, ki vele, ha nincs, akkor összedugjuk a kis fejünket és kitalálunk valami  
VISZONT nem szeretném, ha elsődlegesen romantikus jellegű plotban gondolkoznánk azon túl hogy mi volt közöttük a múltban (múltas játékok persze élnek, ilyen formában benne vagyok). Ricky bár érzéketlennek tűnik és egy tapló vaddisznó aki azóta, hogy a kedves hölgy otthagyta inkább a testiségre vágyik, az egyéjszakás kalandok éltetik, hogy kielégítse a szükségleteit, nagyon is mély érzései vannak... ezt a hölgyet például teljes szívből gyűlöli.  
Hogy hova vezet akkor így az út számukra? Hogyan tovább? Derítsük ki    //