One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága


Kérnénk mindenkit, hogy a könnyebb átláthatóság kedvéért csak rövidebb OOC üzengetésre szorítkozzunk ezen a felületen, a személyesebb hangvételű vagy IC üzenetekhez pedig használjuk a nagy chatet vagy a PM-et.
Új posztok
hozzászólások



Enzo&Lia|six months ago

It was your fault EmptyVincenzo A. Caselli
Today at 1:11 pm



Elkészültem az elõtörténetemmel...

It was your fault EmptyDominic Aldrin
Today at 1:03 pm



Dominic Aldrin

It was your fault EmptyDominic Aldrin
Today at 12:09 pm



Red & Rea | Vissza a múltba

It was your fault EmptyRedmond Moore
Today at 11:06 am



O'Neal & Santos

It was your fault EmptyEzra O'Neal
Today at 10:21 am



One more time, one more chance [Sa & Sn]

It was your fault EmptyDae Sang-nam
Today at 8:43 am



Kapcsolatkeresõ

It was your fault EmptyVeronica J. Rhodes
Today at 8:34 am



good day; Maia & Kristine

It was your fault EmptyMaia Toresano
Yesterday at 11:49 pm



instagram.com/cleo_ballos

It was your fault EmptyCleo A. Ballos
Yesterday at 8:15 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 24 18
Diákok 34 30
Törvényszegők 10 20
Bűnüldözés 10 18
Hivatal 10 9
Üzlet 27 18
Oktatás 8 9
Munkások 24 18
Egészségügy 16 18
Összesen 163 158
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 50 felhasználó van itt :: 11 regisztrált, 0 rejtett és 39 vendég :: 1 Bot




A legtöbb felhasználó (106 fő) Hétf. Feb. 15, 2021 11:58 pm-kor volt itt.
Discord
csatlakozz hozzánk!


Regisztráláskor felhasználónévnek a karakteretek nevét/becenevét használjátok. Köszönjük. :)

Share
 

 It was your fault

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault EmptyHétf. Feb. 22, 2021 2:46 pm



We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.
lucy&nolan

Számunkra elengedhetetlen volt a másikkal szemben történő bizalom, a körülmények körültekintést igénylő vizsgálata és az, hogy tudatában legyünk a legrosszabb esetekben olyan emberrel merülünk, akivel biztos, hogy fedezzük és segítjük egymást. Timo volt nekem a társam a közösen íródott kalandfilmünk alatt. Az a srác volt, akit nem kellett biztatni az őrültségekre, hanem ő maga jött fel velük sorozatosan. Akivel órákig lehetett beszélgetni és minden problémára ő könnyen talált megoldást. Sosem vette komolyan az életet, hanem mint mi mindannyian, akik ebben a munkában találták meg a számításaikat, ő is pusztán provokálóan kekeckedett vele. Nála jobbat sose találhattam volna és ez már az első utunk alatt bebizonyosodott, ahonnan mindketten ámulatba ejtve és várva a következőt jöttünk haza. Timo az élettel teli személyiségével szemben a munkánk alatt mindig is alapos volt. Ügyelt mindenre, hogy senkit se hagyjunk hátra vagy sodorjunk veszélybe. Gondolkozás nélkül bíztam volna rá az életemet minden alkalommal, amit a szárazföldön vagy ott lent a mélyben töltöttünk és valahol ő is hasonlóan vélekedett rólam. Nélküle hazajönni gyötrelmes volt. Évek óta most érzem azt először, hogy nem várom a következő utazásunkat, sem Delano hívását, amit ezelőtt feszült türelmetlenséggel vártunk minden áldott nap. Emlékszem Delano hol Timot, hol engem hívott felváltva, de mielőtt ez bekövetkezhetett volna, egy üzenetet küldött, hogy semmiképp se maradjunk le. Timo ezeket figyelmeztető jelzéseknek hívta és aznap mikor az sms beérkezett, kipakoltuk az asztal közepére a telefonjainkat és körbeülve az asztalt vártuk főnökünk hívását. Most rá sem birok nézni a telefonomra és ha tehetném és tudnám, hogy a családomat nem kergetném az őrület határára vele, akkor kidobnám az ablakon ahogyan az csak erőmből kitelne. Mióta itthon vagyok szerettek ellenőrizgetni és talán jobban féltettek, mint távollétem során. Ahogyan nekik, úgy nekem is bizonytalanabb és kiismerhetetlenebb volt ez az állapot, mint maga az óceán. Ott legalább tudtad, hogy egyes helyzetekben mi a teendő. Ismertél minden kézjelzést, amivel kommunikálhattál a többiekkel és annyira beleégett már az összes a gondolataidba, hogy nem estél pánikba, mert tudtad mit kell tenned, ha végül szerencsétlenségedre beüt a baj. Ebben a valóságnak nevezett játékban viszont nem találkoztál jelzésekkel vagy irányokkal. Nem mentette ki senki a hátsómat vagy fedezett engem, mert amit most átélek, az meg - és felfoghatatlan. Odalent legalább tudtad, hogy mikor a felszínre érsz megmenekültél. Itt azonban hol az a bizonyos pont, ahol ezt érezheted?
Lucyt igy látni egy kínzással ér fel. Az igazságtartalmú és engem célkeresztjébe állító vádjai mellett azt hallani, hogy rohadtul nincs a másiknak szüksége rád. Annak fényében, hogy én egész hazautam alatt másra sem tudtam gondolni, mintsem arra, hogy valami ismerősre, valaki olyanhoz térjek haza, akihez mindig is szívesen tettem, ez a felismerés pedig még nyomorulttá teszi az egész szitut, amibe vagyok. Nem alaptalanul vádol, mert én is legalább százszor végigfutottam ezeket a köröket és kerestem a megoldást egy olyan múltbéli problémára, amin már semmilyen utólag meghozott okosság sem segítene. Próbálok, tényleg igyekszek Lucyval szót érteni, de amellett, hogy minden felém irányuló utálatával olyan érzést hagy hátra, mintha ereje teljével gyomorszájon rúgna, mégsem megy, hogy belesüppedjek a saját rosszul megélt élményeimbe. Akkor nem, amikor Timo után minden esélyem megvan arra, hogy Lucyt is elveszítsem. Ilyenkor teszek rá mit tapasztalok vagy érzek, mert látok-hallok rosszabbat is annál.
Az ölelést követően ismét ott van egész lényében az az undor és vele együtt a távolságtartás, amiről sosem hittem volna, hogy egyszer személyesen találkozok majd vele. Nem bevallottan is mindig többet akartam tőle, de sosem hangoztattam. Mégis többet kaptam a barátságával, mint amit valójában érdemeltem. Ma viszont csak egy szikrájával is bőven beértem volna a viszontlátás örömének.
- Semmi sem lesz rendben. Nem is áltatom magamat ezzel. - arról már a hazautamat igénylő órákban letettem. Azóta meg azt se tudom milyen érzés az, amikor valami csak úgy rendben van.
- Bármennyire is nem fogadom el, tiszteletben tartom majd a döntésedet, de csak azért, mert épp elég fontos vagy nekem Lucy ahhoz, hogy.. - nem fejezem be a mondatot, mert kimondva nem lenne értelme. Nem tudok ennyire könnyedén beletörődni ebbe. Egyszerűen nem megy.
- Egy feltételhez azonban ragaszkodok és talán nem túl nagy kérés lenne. - látszólag zavarja őt, hogyha a közelében vagyok, így az ajtó felé araszolok közben. A cuccaimat úgyis össze kellene szednem, mert azok maguktól nem fognak csodával határos módon beugrani a táskámba. - Örülnék, ha minden nap hallhatnék felőled, Lucy. Nyugodtabb lennék tőle és még ha nem akarsz látni, de legalább tudom hogy jól vagy. - azt viszont hangosan nem fűzöm hozzá, hogy nekem is ugyanúgy hiányzik Timo, akárcsak neki és lehet ő képtelen megmaradni a közelembe, de nekem valamilyen formában hallanom kell felőle, hogy ne kergessem magamat az őrületbe. - Egy üzenet is megteszi, de nekem nagyon is sokat jelentene. - érek a végére kérésemnek, majd zavartan a tarkómat dörzsölöm meg.
- Összepakolok még gyorsan, aztán lépek. Clinton ételét itt hagyom neked. Te is tudod, hogy jól fog még jönni későbbre. - a nappali irányába sétálok át, majd a táskámat magamhoz véve mélyesztem bele egymást követően a cuccaimat.


Nolan Jasper Crowe
Munkások
Play by :
Ryan Guzman
Kor :
33
Foglalkozás :
wreck diver
Hozzászólások száma :
14

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault EmptyPént. Feb. 12, 2021 7:42 pm



nolan & lucy
let your private emotion come to me

Timoval volt egyszer egy igazán érdekes és komoly beszélgetésem. Csacska módon életemben először nem diskuráltam józanésszel a bátyám mellett, mert belementem, hogy elvigyenek egy házibuliba és ők hozzák nekem a piát. Soha többet nem tettem akkora őrültséget, de ők ketten Nolannel a lehetetlenre tudtak volna rávenni, kivéve, ha a vízről volt szó, mert abban az egyben hajthatatlan voltam. A harmadik sör után már látszólag felhőtlenül nevettem a disznó vicceken is a tőlem idegen környezetben, de ami igazán furán hatott rám, az a testvérem volt. Átkarolva merengtünk a konyha közepén állva, ahonnan beláttuk az egész terepet. A rózsaszín műanyagpohár félig üresen lötyögött a kezemben és úgy bújtam Timohoz, mintha minimum a pasim lett volna. Talán ennek köszönhettem aznap estére, hogy elkerültek az idióta jelöltek. Nolan éppen egy szőke lánnyal csevegett, akit régről ismert, amikor ő került szóba. Néha ránk pillantott, akkor integettünk neki és bárgyú mosollyal figyeltem a távolból, de jobban lekötött, hogy a bátyám közelében maradjak. Timo arról magyarázott, hogy mennyire jó páros lennénk mi ketten a legjobb barátjával. Kinevettem, hiszen Nolan nem érzett irántam semmit, és én is úgy tekintettem rá, mint egy nagyon jó barátra. Sosem fordult meg a fejemben, hogy több is lehetne közöttünk, de Timo aznap este nem tágított az elképzeléseitől. Elmesélte, hogy valamikor tetszettem a lakótársunknak, de tiszteletben tartotta, hogy neki vagyok a húga, és többet jelentett neki, hogy ott legyek, mintsem kikezdjen velem. Akkor este nem vettem komolyan őt, én se voltam józan, de ő mégis annak tűnt. Mosolygás nélkül avatott be egy olyan fantazmagóriába, ahol Nolan és én egy pár vagyunk, és neki dülled a mellkasa a boldogságtól, mert neki köszönhetjük majd, ha így lesz. El nem tudtam képzelni, hogy valaki olyan legyen mellettem partnerként, mint Nolan. Sok esetben gyerekes, és könnyed, ami rólam nem mondható el. Nem szerettem a vizet, ők éltek-haltak érte. A bátyám mindig is óvott és nagyon komolyan vette, ha valaki azzal szórakozott, hogy a víz közelébe vitt. Emlékszem a gimi alatt neki is ment az egyik pasimnak, aki a tengerparton sétált velem, aztán elkezdett behúzni a hullámok közé, de lefagytam és az utolsó utáni pillanatban tűnt fel a semmiből a bátyám. Nem sokra emlékszem az incidensből, hiszen remegtem, mint a kocsonya, de azt tudom, hogy másnap ettől volt hangos a baráti kör, meg az iskola is. Olyan monoklival jött suliba az exem, hogy még én is megijedtem a kinézetétől. Felfoghatatlan volt, amiket mondott, de ráhagytam.
Timo már nincs velünk, de ahogyan a szobám közepén állok tanácstalanul ez az első emlék, ami betolul a fejembe. Haragszom rá, hogy elment, és fogalmam sincs, hogy milyenek voltak az utolsó pillanatai. Egy rémálomnak tűntek az előző napok és az elhatározás is, hogy átlépjem a közös lakásunk küszöbét. Nolan iránt olyan dühöt éreztem, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Az ő felelőssége volt, hogy vigyázzon a bátyámra, bíztam benne, és mégis elárulva éreztem magamat jelen helyzetben. Timo halott volt, nélküle jött haza, és elvette tőlem a legfontosabbat. Nehezen kezeltem az emóciókat, idő kellett, hogy elfogadjak dolgokat, de azt hiszem, hogy ezt soha nem fogom. A szekrényből pakolok ki, de jóformán oda sem figyelek, hogy mit csinálok, mert jobban lekötnek a gondolataim. Az előbb faképnél hagytam Nolant, nem voltam kíváncsi arra, hogy milyen kaják vannak a hűtőben, étvágyam se volt igazán. A tekintetem a fekete kösztümkabátra siklik és elmélázok, hogy melyik szoknya illene mellé a jövő héten esedékes gálamegnyitóra. Szét voltam esve, de arról hallani sem akartam, hogy hosszabb szabadságra menjek, nem tudtam volna egy helyben maradni, tele az emlékekkel és a veszteséggel, ami a mellkasomat nyomta. Az egyik anyag alá nyúlok és fektetem az ágyam szélére, amikor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Addig nem is igazán foglalkozom Nolan jelenlétével, amíg szóba nem hozza a testvéremet és azt az őrült ötletet, hogy visszautazik Floridába. Keserű epe marja a torkomat, hogy egyáltalán a szájára merte venni a nevét, de nem is ez borít ki a legjobban. Nem érti meg, hogy nincs joga gyászolnia őt, vagy tetteseket keresnie, amikor ő volt a hibás?A kontroll legkisebb akadálya nélkül vallom meg neki, hogy mennyire nem értek egyet az elképzelésével, és hiába tartottam eddig magamat, csak megerednek azok a nyamvadt könnycseppek. Észbe se kapok és máris a karjai között találom magamat. Nolan mindig is értett ahhoz, hogyan lépje át a határokat, de meglepődöm a saját reakciómon is. Nem bántalmazom, nem is lököm el, hanem szeretetéhesen marok bele a felső karjába és hangosan zokogok fel. Fáj a létezés, a tudat, hogy nincs többé. Megfeledkezem a külvilágról, csak azt látom benne, ami előtte is volt. A barát, akinek a vállán kisírhattam magamat, a támasz, akinek bármit elmondhattam. Pár percig élvezem az agyamat ellepő ködöt, azt a biztonságot, melyet napok óta nem éreztem. A józanságomat a távolsága éleszti fel és a kézfejemmel törlöm meg a szememet, de a szavai bénítólag hatnak rám. Miért engedtem meg neki, hogy átöleljen?
- Mit gondolsz, hogy minden rendben lesz, miután meghalt Timo? Nincs más, akit kereshetnél. Neked kellett volna megnézned a palackot és nem másnak. Rád lett bízva…bíztam benned. – esdeklően halnak el a szavaim, de a kitárt karokra csak úgy reagálok, hogy magamat ölelem át helyette. – Már elveszítettél, amikor nem hoztad haza őt. Nem érted ugye? Timoval a barátságunk is meghalt Nolan. – felelem neki könnyáztatta tekintettel, ügyelve a távolságra.


Lucille A. Bremer
Kutatás
Play by :
Shay Mitchell
Kor :
30
Foglalkozás :
assistant curator
Hozzászólások száma :
7

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault EmptyHétf. Feb. 01, 2021 1:13 pm



We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.
lucy&nolan

Lucyval és Timoval mindig is az elválaszthatatlan hármas voltunk. Egy kaotikus személyiségekből álló csapat, akiknek még a gondolatával is nehezére esett volna eljátszani, hogy ez bármikor is gyökeresen megváltozhat. Elmondhatatlanul kötődtem hozzájuk és a velük szerzett emlékekhez: a nehézségekhez, amiken együtt, támogatva a másikat keresztülmentünk és a jó dolgokhoz, amikre pedig szívesen emlékszünk vissza. Az éjszakákba nyúló beszélgetésekre, amire sort kerítettünk ittlétünk alatt és azokra a hétköznapokra, amik már sosem lesznek a régiek. Nem állunk többet toporogva és várakozóan a fürdő ajtó előtt Timoval és döntjük el kő-papír-olló játékkal, hogy melyikünk rohan be előbb miután Lucy szándékozik végre kifáradni a helyiségből. Nem fogjuk felváltva hallgatni Lucy monológjait, hogy néha mekkora idióták is vagyunk vagy a kioktatását arról mit és mit ne hagyjunk szét a lakásban. Egyikünk se áltatta magát azzal Timoval, hogy nem a halandóságunkkal játszunk minden egyes alkalommal a hivatásunk során. Sok merülés előtti napot töltöttünk el beszélgetéssel ennek lehetőségéről, de ez tette ki a létezésünket. Az adrenalin, a veszélye a mélységnek és a felbecsülhetetlen élmény, ami a földiléttel szemben egy egészen más világot takar. Enélkül mi csak félemberek voltunk és minden itthon töltött második percben egy rugóként azon járt az agyunk mikor érkezik be egy újabb hívás Delanotól, miután napok múlva már utazhatunk. Szerettük a családtagjainkat és minden eltöltött időt a közelükben egy ajándéknak éltünk meg, mégsem hazudhattunk a képünkbe és rejthettük el lelkesedésünket, ha a lehetőség egy újabb feladatot sodort az utunkba. Mindig valahogy visszatértünk és ezzel nyugtattuk őket és valahol mélyen belül magunkat is. Hisz az előző húsz alkalom során is végül itt kötöttünk ki, miben lehet másabb a huszonegyedik? De már csak üres, élettelen lakásunk közepén állva nyert igazán értelmet az a bizonyos és sokat emlegetett huszonegy.
Gondolatban olyan voltam, mint akin eluralkodott a téboly. Tehetetlennek, kikészültnek és kialvatlannak éreztem magamat, közben pedig ezernyi kérdés cikázott át gondolataimon, amire válaszokat ebben az állapotban kevés lehetőségem volt megkapni. Ha értelmes gondolatra is leltem, azt a fejfájásom kegyetlen erővel gyűrte le és hagyta a sorsára és a feledésbe veszni. Segíteni akartam Timonak, ha már akkor nem tehettem. Megsaccolni se tudnám vajon hányszor játszottam le fejben a mivanha kérdéskör lehetséges verzióit. Tudom magamról jól, hogy egy perc is mennyit jelenthet. Odalent a mélyben pedig főleg felértékelődik ez. Megváltoznak a mértékek, az egy centi nálunk búvároknál egy mérfölddel ér fel és a tévesztés lehetősége túl kockázatos, ami végül az életünkbe kerülhet. Ahogyan én, úgy Timo is tudta ezt mégis aznap kora hajnalban egyedül ment el. Annyiszor futottam végig az egészet fejben, de ez a részlet nem állt össze. Mindig is tartottuk magunkat a partnerlét kimondatlan szabályaihoz, mert tudtuk, hogy fedeznünk kell a másikat odalent. Megbíztunk egymásban, mégis a merülésének körülményeiről, mint utólag az kiderült végig homályosan fogalmazott nekem. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy őt hibáztassam ezért. Valami hiányos volt a történetben és azok, akik megbízták őt, ők voltak az egyetlen felelősek érte.
Lucy érkezése felbolygatja teljesen napjaim monotonitását. Érzések hada támad meg egyszerre és eldönteni se tudnám, hogy mit tegyek ebben a helyzetben: öleljem át őt vagy tartsam tőle a távolságot amennyire csak lehet? Azóta a telefonhívás óta egy percet nem beszéltünk egymással és annak ellenére, hogy én minden nyomorultan tengő másodpercemet legszívesebben vele töltöttem volna el, nekem nem kellett atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy tudjam, ő látni sem akart engem.
Szűkszavú válaszai közben a pakolásnak is nekikezd, én pedig ahogyan az közöttünk megszokássá vált – nem sokkal lemaradva követem. Eszembe jutnak pillanataink, amikor belemerültünk egy témába, Lucy pedig éppen munkába készülődött, míg én vártam Clinton hívását az étteremmel kapcsolatban. Beugrósként nem volt ott sem rám mindig szükség, de a forgalmas napjainkon jól jöttem, mint erősítés. Lucy azokban a percekben sem bírt megállni egy helyben. Hol a szobából átsétált a fürdőbe, hogy a harmadik alkalommal cserélje le a felsőjét, hol pedig azért ment vissza, mert maradt az első választása mellett. És miközben ő a szoba két pontja között mászkált, én valahol a kettő között állapodtam meg, hogy végighallgassam milyen lelkesedéssel meséli el a vele történteket. Lucyban megvolt az a bájos tulajdonság, hogy teljes mértékben magára vonta a figyelmet. Ha ő beszélt, azt olyan odaadással tette, ami miatt képtelen voltál másra is figyelni közben és igazság szerint soha nem is akartam. Sokszor is húztam a agyát vele rossz napjain, hogy elmehetne rádiós műsorvezetőnek, hisz bármilyen értelmetlen szöveget is hordana össze, az az előadásmódja miatt kétségkívül a háttérbe szorulna. A szokásaiból a mai nap folyamán se tudott kibújni, de a szótlansága hazuggá és meg nem történtté tette a kedves emlékeket.
- Lesz hova mennem, szóval nem gond. Amúgy se találom sehol se igazán a helyemet. - dörzsölöm meg a tarkómat az ajtófélfának dőlve. Olyan mindegy, hisz ha most a világ végére is utazhatnék, akkor se lennék tőle jobban.
Amíg én mindent összehordok, hogy tovább itt tartsam, ő benne csak gyűlik a harag, melynek végül meg is lesz az eredménye. Fintorral reagálom le nem túl jóleső szavait, de a könnycseppek láttán kétszer sem gondolom át mit művelek, amikor átszelem a közöttünk lévő távolságot és magamhoz ölelem. Gyűlöltem őt ilyen állapotban látni, ahogyan Timo is. Jól emlékszem hányszor mentünk neki valakinek csak azért, mert Lucyt bántotta. Vajon most magamat kellene elsősorban teljes odaadással pofán vernem?
- El sem tudod képzelni mennyire tisztában vagyok ezzel. - sóhajtva egyet hajolok tőle távolabb,  majd a lépéseimmel is ezen példa szerint járok el. - De ettől még megérdemli, hogy előkerüljenek azok a rohadékok, akik ezt tették vele. Nem úszhatják meg csak ennyivel! - válok én is idegesebbé. - Félvállról kezelték az egészet és úgy zárták le, mintha csak egy adrenalint hajkurászó meggondolatlan fiatal lett volna, aki csak rossz lapot húzott ki az élettel szemben. Szerinted ez jó így? - kérdezek rá, majd megállok Lucyval szemben. - Szóval gyűlölj Lucy, üss meg vagy büntess ahogy akarsz azért, amit szerinted elkövettem, tényleg nem érdekel. Add ki magadból, üvölts velem ha jobb lesz és erre van szükséged, de Timo után téged már nem veszíthetlek el. - tárom szét a karjaimat és bármi is legyen az általa hozott ítélet, én elfogadom. Arra viszont ne számítson, ha ő róla bármikor is leteszek.


Nolan Jasper Crowe
Munkások
Play by :
Ryan Guzman
Kor :
33
Foglalkozás :
wreck diver
Hozzászólások száma :
14

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault EmptyVas. Jan. 24, 2021 4:22 pm



nolan & lucy
let your private emotion come to me

Nehezemre esik abban a lakásban tengődni, ahol egykoron hárman is együtt éltünk, és most úgy tűnik, hogy ez a szám le fog redukálódni egyre, ha minden a tervek szerint alakul. Arra vágytam, hogy Nolan elhagyja a lakásunkat és ezzel örökre száműzzem az életemből, mintha soha nem is ismertem volna? Kegyetlenségnek tűnik ilyen gondolatokkal traktálni az agyamat, de képtelen vagyok túljutni azon a tényen, hogy miatta halt meg a bátyám. Bűnbakokat kerestem, hogy könnyebben elviseljem a hiányát, de most amikor azzal szembesülök, hogy nincs többé, már semmi sem olyan egyszerű. A nagypapám házában, de még a temetésen is azzal éltettem a haragomat, hogy okkal kellett meghalnia, és nem egy értelmetlen palack miatt. Egy merülő még az utolsó utáni pillanatban is ellenőrzi az oxigént, az egyetlen kapcsot a felszíni világhoz, mielőtt a mélységbe vetné magát. A bátyám nem volt óvatlan, de még figyelmetlen sem, ha a munkájáról volt szó. A lelkesedés kevés lett volna igazolni, hogy mennyire imádott búvárkodni. Gyermekkora óta űzte, anyáék nem győzték beíratni egyik iskolából a másikba, hogy Timo kedvében járjanak és a tudásszomja ne vesszen el a süllyesztőben. Tiszteltem a szüleimet amiatt, hogy nem zárkóztak el az újdonságok elől, hogy bátorítottak minket a saját utunk kitaposásában, még akkor is, ha én nem estem messze a fától. Az én almám a régészetben leledzett, mint anyáé, de ott volt a testvérem, aki korszakalkotó módon vetette bele magát valami egészen másba, és minden hátszelet megkapott, hogy az álmainak élhessen. Egy ilyen férfi hogyan feledkezhetne meg a palackról? Mindig ugyanezen a témakörhöz tértem vissza, ha eszembe jutott a halála, de még intenzíven hatották rám a temetés utóhatásai. A telefoncsörgések nem hagytak alább, a főnököm tizenötször kérdeztem meg legalább, hogy nem akarok-e otthon maradni néhány napot. Nem bírtam tétlenül ülni és várni arra, hogy jobb legyen a világ, vagy legalább elviselhetőbb Timo nélkül. Már semmi sem lesz olyan nélküle, mint azelőtt, tehát, ha elkezdtem volna sírni, akkor csak azt láttam volna, amit a testvérem nem kívánt volna a halála esetén. Egyszer beszélgettünk erről csak, amikor mind a hárman berúgtunk, én talán a kelleténél jobban. Azzal viccelődött, hogy szórjuk szét a hamvait a tengerben, mert neki az az igazi hazája, nem vágyik semmilyen búskomor ceremóniára, ahol mindenki sír. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bánkódjunk az eltávozottak miatt. Kedveltem az életigenlését, belőlem hiányzott mindez, és most már tudom, hogy nem is fogom visszakapni. Nolan sem képes enyhíteni az értelmetlenséget, de tudom, ha kellett, akkor megbízhattam benne. Most elszállt minden energiám, és törekvésem, hogy megmaradjak abban a barátságban, ahol hárman voltunk, de csak kettő szereplő maradt ezen a világon. Timo nélkül Nolan olyan volt a szememben, mint egy szerencsés túlélő, pedig tudjuk, hogy nem igazságos ez. Választanom kellett a legjobb barát és a testvér léte között…vajon tudja, hogy minden esetben a bátyámat választottam volna? Milyen ember lennék, ha a szemébe olvasnám, hogy nem örülök a visszatértének…pedig ezek az érzések jogosak, és visszavonhatatlanok. Neki miért sikerült feljönnie, amikor…? Miért? Ez üvölt a fejemben minduntalan, ahogyan megteszem a szokásos lépéseimet a konyha irányába, és az egyik székre pakolok le, mint valami vendég. Idegennek érzem a lakás minden területét, sikít róla a hiány, a betemetetlen űr. Csak fél pillanat erejéig nézek a szobájának ajtaja felé, amikor a semmiből toppan be Nolan minden emléket elsodorva a jelenből. Nem vágyom a társaságára a történtek után, és mégsem tudom teljesen figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. A köszönésen kívül nem sokra telik a tarsolyomból, csak a szétpakolt edényeket vizslatom, végül átmegyek a szobámba, hogy összeszedjek pár ruhadarabot a következő napokban esedékes galéria megnyitóra, meg a munkába sem árt némi változatosság. A fekete színű kosztümökben nem voltam elárasztva, mindenképpen be kell szereznem néhány új darabot is, azt hiszem holnap délután meg is ejtem a vásárlást még az edzés előtt. A szekrényemből pakolok ki két akasztót, amikor besétál Nolan is, és rám tekint. Az ágyra fektetem őket, és csak utána mélyedek a szemébe.
- Maradj, amíg nem találsz egy újabb helyet. – nem marasztalom, de az utcára sem akarom kitenni, főleg nem a januári hidegben. A családja házában várna rá egy szoba, de az nem ugyanaz, mint egy saját kecó. Annak idején elmesélte, hogy imádja a függetlenséget, és inkább éhezik, de nem akar a szülein élősködni. Az ajtófélfának dőlve pillant rám hosszan, nem vagyok rest viszonozni a gesztust, de nem bírom sokáig, ezért elfordítom az arcomat és egy nem létező port törlök le a ruhámról. Minden annyira nehézkes és felfoghatatlan az elmúlt napokban, de Nolan minden alkalommal tud erre licitálni.
- Mit mondtál? – érdeklődöm kissé nyersebben a kelleténél, de nem állom meg, hogy szóba hozza a balesetet. – Nolan… - ingatom a fejemet, de már érzem, hogy kivörösödöm a haragtól. – Nincs jogod Timoról beszélni előttem. – halkítom le a hangomat, aztán valahogyan az elfojtott emóciók sokasága kitörni látszik belőlem, de nem a megszokott módon. Könnyek csillognak a szemem sarkában, de pont neki nem szabadott volna felhoznia ezt. – Tudod te, hogy mit műveltél? Baleset…igen nem az volt, mert olyan nem létezik, hogy valaki, aki évek óta merül nem ellenőrzi a palackot…és úgy merül, hogy elromlik az a nyavalyás szar. Ott voltál, neked is meg kellett volna nézned, és jelezni neki, hogy baj van…de nem…érdekes módon te feljöttél, de ő nem. Hogy van képed azt mondani nekem, hogy nem baleset volt? Igen…de neked kellett volna felhoznod őt, segítened, ha bajban volt…mit tettél Nolan, hogy megmentsd? Semmit. – fakadok sírva. – Tudod minek kellett volna történnie…neki kellett volna hazajönnie, és nem neked. – nem gondolom végig a kiejtett szavakat, mert borzalmasan fáj a veszteség, de ez nem igazság. Hol van ebben az igazság?


Lucille A. Bremer
Kutatás
Play by :
Shay Mitchell
Kor :
30
Foglalkozás :
assistant curator
Hozzászólások száma :
7

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault EmptySzer. Jan. 20, 2021 8:30 pm



We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.
lucy&nolan

Nem az voltam sosem, akinek képességei közé tartozott, hogy sokáig egy helyben üljön és lefoglalja magát a négy fal fogságában. Ha hazajöttem, az csak egy hetes időtartamot foglalt magába vagy még kevesebbet és amint akadt lehetőségem a város elhagyására, már a következő géppel vagy a kocsiba bepakolva el is tűntem a tétlenség magába szippantó örvénye elől. A családnak kevésbé volt ez ínyére, nekem viszont ez jelentette azt az életvitelt, amibe beleszülettem és amihez hozzászoktam. Apa gyerekként sokat vitt minket kempingezni és tűntünk el napokra a város nyüzsgése elől. Volt amikor órákat igénybe vevően lapultunk a kocsi hátsó ülésén és csak vártuk, hogy kiszállhassunk elzsibbadt végtagjaink megmozgatása végett; Clinton rendszerint csendben ült az anyósülésen, Byronnal viszont mi már ennél nyugtalanabb teremtések voltunk. Apa sokat viccelődött azzal, hogyha nem bírunk az energiánkkal, akkor a következő kanyarnál kitesz minket és futhatunk a kocsi után. Abban a pillanatban viszont úgy tűnt minden jobb lett volna, mint még egy fél órát eltölteni Byron mellett, Clinton zenelistájával.
Családfőnk rendszerint arra nevelt minket, hogy az élet több területén is megálljuk a helyünket. Ha úgy hozta lehetősége és egyben ideje az étterem mellett, akkor szörfleckéket adott, míg máskor túrázni vitt minket olyan helyekre, amikről ő maga órákat tudott mesélni a hozzáfűződő emlékeiről. Többszöri nekifutásra már szinte kívülről fújtuk a családunk történelmét, még ha az egy egyszerű fához volt köthető, amihez apánk kuporodott le gyerekkorában az ő faterjával, hogy onnan élvezhessék a kilátást, melyet a természet nyújtott számunkra. Megtanultuk általa mi az, amit értékelnünk kell az életben és hogy ki kell használnunk minden létező percet amennyi csak jutott nekünk a földi létből. Anyával ellentétben ő soha nem is hibáztatott a felfogásomért és miért is tette volna? Nevelése nélkül annyi mindent szalasztottam volna el, amit ebből a távlatból visszanézve mérhetetlenül bántam volna.
Most viszont képtelen vagyok arra az egyre gondolni, ami igazán kitöltötte az életemet. A gondolat, hogy ismét merüljek távolinak tűnt és megvalósíthatatlannak olyan ember nélkül, aki bizonyára jót röhögne, aztán unásig nyüstölne, amíg ki nem mozdulok a lakásból és kezdek magammal valamit. De nem megy. Az étterem és a közösnek már nem nevezhető otthonunk között ingázok, mint valami mániákus, akinek nehezére esik letenni a hátsóját egy percre is. Tele vagyok gondolatokkal, megválaszolatlan kérdésekkel és haraggal, mely megannyi érzésből táplálkozik és a napok elteltével csak egyre nagyobbra növekszik. Timo nélkül a merülés elképzelhetetlenné vált, az itthon töltött idő pedig nyomasztóvá. Az eddig figyelmen kívül hagyott tv műsorok nézése pedig csak rontott aktuális helyzetemen, miközben egyszerre néztem őket morbid kíváncsisággal és elszörnyülködve, hogy manapság az embereknek mire is van pontosan igénye.
Clinton ételével szemezni, majd azzal a lendülettel elpusztítani azt máskor nem feltétlenül esett nehezemre. Apa a kezdetektől fogva örvendeztetett meg jobbnál-jobb receptjeivel, Clinton viszont színt vitt a családi hagyományokba egyedi fűszerezésével. Én pedig mint kakukktojás valahol a kettő között leltem békére, hisz kiemelkedőek nem voltak az ételeim, de a többség véleménye szerint legalább ehetőek. Bár sosem élt bennem a késztetés – az egészséges versenyszellemem mellett – hogy legyűrjem a két idősebb családtagomat a konyhában, így meg is elégedtem a kényelmes harmadik hellyel, ahol az ember elég nélkülözhetővé vált ahhoz, hogy ne őt vegyék elő az étteremhez, ha a szükség úgy kívánja. Ma viszont bátyám főztjével sem tudtam megbirkózni, hiába éreztem a gyomrom üres kongásának hangját egy háborús övezet előzenekarjának. Ahogyan tegnap sem, és az azt megelőző napon sem voltunk barátságban megszokott óvodás csoportot megszégyenítő étvágyammal még ha ésszerűségem tisztában is volt azzal, hogy terveimhez szükségem van az összes létező energiámra.
Lucy érkezése előtt már éppen kezdtem belehülyülni, hogy folyamatosan a telefonom kijelzőjét mustrálom és egy olyan visszajelzést várok, ami lehet csak napok múlva érkezik meg, azonban most valahogy úgy érzem Lucy távolságtartása miatt fogom józanságomat az ablakon kipenderíteni. Keserédesként élem meg az újratalálkozás pillanatát, mert bár én hiányoltam az ő társaságát, ő viszont észrevehetően visszaszáműzte volna a világ végére az enyémet. A legutóbbi én beszélek, ő hallgat, majd leteszi értekezésünk után csodálkoztam is, hogy reményeimnek még volt képük engem hitegetni mással is, mint amit most tapasztalok. A korábban órákat dumálunk egymással kapcsolatból egy-két szavas kínszenvedés lett és az, hogy még rám sem bír nézni. Lenyűgöző.
Lucy megtagadja a velem beszélgetést, majd a szobájába megy, én pedig kikerülve a kanapét követem őt, mint aki vesztébe rohanva dicsekedik azzal, hogy milyen ügyesen rázza azt a bizonyos pofonfát.
- Oké, akkor ha te nem…elmész? - megakadok a mondanivalómban, mert a figyelmemet eltereli az ahogyan nekiáll pakolni. - Lu, figyelj ez a te lakásod és most hogy elnézlek baromira olyan, mintha kitúrnálak innen. Szóval még ma átcuccolok Byronhoz.
Vagy valahova máshova. Úgy igazából tökre mindegy, csak hozzá nem. - Esetleg akár most is. - enyhíteni fog a körülményeken, ha magamat rúgom ki mielőtt ő tenné meg ugyanezt? Jelenleg azt se tudom mit is jelentene ez pontosan.
Nem rúgott ki haver, csak te léptél le. Most már kevésbé lennél szar alak a szemében?
Sóhajtva egyet dőlök neki az ajtófélfának és miközben mellkasom előtt fűzöm össze karjaimat, továbbra is őt figyelem.
- Nem hitted el ugye te sem, hogy baleset volt az egész? A testvéred értett ehhez, ebből állt az élete, szóval itt valami másnak kell lennie a háttérben, én pedig ki fogom deríteni az okát. Beszéltem pár emberrel és még nagyon az elején tartok, de érzem Lucy, hogy jó nyomon haladok. Épp emiatt a hétvégén visszautazok Floridába...és kimondom kerek-perec, ha megfojtasz legalább nem bánom meg, hogy nem tettem, de szeretném ha velem jönnél. - leállok a további beszéddel, de nem mozdulok az ajtóból. Bár lehet pakolnom kellene már ahogyan azt neki ígértem, viszont annyi cuccom van, amennyit öt perc alatt begyűjtök – vagy amit két perc leforgása alatt kidobálhat az ablakon.


Nolan Jasper Crowe
Munkások
Play by :
Ryan Guzman
Kor :
33
Foglalkozás :
wreck diver
Hozzászólások száma :
14

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault EmptyVas. Jan. 17, 2021 6:37 pm



nolan & lucy
let your private emotion come to me

A nagypapám házából kilépve a csípős hideg barátjaként fogad, akárcsak pár nappal ezelőtt a ránk zúduló eső. Sokakkal ellentétben szerettem a fagyos időszakot, nem az elmúlással azonosítottam, most mégsem kapott más színezetet az időjárás. A sálamba bugyolálom az arcomat és céltalanul lépkedve haladok előre. Két autó is elhajt mellettem. Mindenki megy a saját dolgára, mert New Yorkban soha nem állhat meg az élet, nekem mégis egy helyben áll a vaskerék, és nem mozdul egyik irányba sem. Nem beszéltünk a halálról, természetesnek hatott, ahogyan a legtöbb ember én sem merültem bele abba a ténybe, hogy bármi rossz történhet velem, vagy akár a szeretteimmel is. Nem realizáltam, hogy a testvérem nap, mint nap veszélynek teszi ki magát. Timo remekül merült, már gyermekkora óta arra készült, hogy ezt a szakmát űzze. Apa és anya nem voltak elragadtatva a választásától, de a bátyámat nem lehetett visszatartani a terveitől, mindig azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Szerettem benne, hogy nem volt olyan, mint én. Földhöz ragadt, a biztonságot választó személy. A szabályok ágyasa voltam, régebben azzal csúfoltak az iskolában is, hogy még arra sem lennék képes, hogy puskázzak. Nem szegtem meg őket, és akkor éreztem jól magam a bőrömben, ha minden a tervek szerint haladt. A napirendem mellett, beosztásokkal éltem meg a hétköznapokat is. Kedden és csütörtökön a közeli egyesületbe jártam sportolni, aztán általában szerdánként mindig bent maradtam túlórázni. Egyetlen alkalommal sem panaszkodtam, mert nekem az volt a természetes, hogy van miért felkelnem, tudom, hogy milyen álmok visznek előre, ki nem állhattam a spontán dolgokat. A testvérem pont ilyen volt, egy ki nem számítható trópusi vihar, aki mindig akkor csapott le, amikor nem számítottál rá. Az egyik kirakat előtt állok meg és az ottani választékon futtatom végig a pillantásomat. A tavalyi év kicsit másképpen sikerült a pandémia miatt, nem voltak engedélyezettek az utazások, de a testvérem és Nolan még ezt is kijátszották. Megvoltak a támogatóik, és munka még akkor sem állt le, amikor beköszöntött a járvány. Az utazási iroda a mostani tavaszi kínálatot hirdeti, holott még nem tudjuk, hogy mi lesz. A szemem megakad egy búvároktatáson, és valami fura érzés szorítja el a szívemet. Le kell hunynom a szemhéjamat, mert galád módon törnek elő azok a könnyek. Egyetlen másodpercet engedélyezek a gyengeségre, aztán a kesztyűbe bújtatott kezemmel törlöm le őket, mielőtt újabbak képződnének. Timonak már nem lesz következő szezon, következő kirándulás, és következő perc sem. Eltemettem a testvéremet, és nem kívántam senkinek, hogy ezt a veszteséget át kelljen élnie. A szüleimre, és a nagypapámra gondoltam, akik szentül hitték, bár inkább a szüleimet sorolnám ide, hogy egy buta palack okozta Timo halálát. Képtelen voltam elfogadni, hogy hibáztak, hogy Nolan hibázott, és nem figyelt rá. Megfagyott a szekundum, amikor felhívott. Perceken át azt sem tudtam, hol vagyok, vagy mi fán terem a létezésem. Annyira emlékszem, hogy a főnököm szedett össze, és ültetett le egy pohár vízzel, nekem meg egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Nolan szavai újra és újra lejátszódtak a fejemben, és olyan jelent teremtettek, ahol nem akartam létezni. Felsóhajtok és a zsebembe csúsztatva a kezem megyek tovább, hogy ne hiába sétáljak. Anya tudom, hogy aggódik miattam, nem mondja ki, de árgus szemekkel figyeli, hogy merre megyek, és mit csinálok. Apa csendesebben gyászol, nem látszik rajta, mert az olvasásba menekül, de tőle már megszokhattuk, hogy az irodalmat választja, és nem a társaságot. Ezt talán tőle örököltem, hogy jobban szeretek egyedül lenni, mint társaságban, most mégis ott erősödik bennem a tettvágy, hogy cselekedjek. Nem kerülhetem el az életem végéig őt, és az a lakás jogilag az enyém. Napok óta felé se néztem, nem bírtam volna ott aludni, vagy bemenni Timo szobájába. Annyira ráfeszülök a témára, hogy a lábaim meghozzák helyettem is a döntést és csak akkor eszmélek fel, amikor már az ablakot fürkészem. A miénk. A konyhában ég a villany, tehát itthon van. Fontolóra veszem, hogy felvegyem a nyúlcipőt, de győz az ész, és felmegyek a lépcsőn. Lassan érintem meg a gombokat és ütöm be a kódot, hogy aztán felcaplassak az emeletünkre. A gyomrom megugrik, de beledugom a zárba a kulcsot és az ismerős folyosóra lépve, hajtom be magam mögött. Nem állok meg és nem is vetkőzöm le, csak a konyhában pakolok le. Az egyik székre helyezem a táskámat és a kabátomat is, amikor a hátam mögül meghallom a hangját, és meglátom őt. Kissé megviselt, a szeme alatti árkokból látom, hogy nem sokat aludhatott, amúgy sem volt egy jó alvó, de ebben hasonlóak vagyunk. A köszönésen kívül nem bírok mást kinyögni. Figyelem őt, mint egy elemző, de korántsem váltja ki belőlem azokat az érzéseket, mint azelőtt, hogy megtudtam tőle a hírt. A mosolya őszintének hat, de nem viszonzom, csak félreállok, amikor pakolni kezd.
- Nem ülök le. – felelem neki kimérten és a kajahordozókra, meg a műanyag edényekre sandítok. Fogalmam sincs, hogy mik ezek, de gondolhattam volna, hogy a bátyja gondoskodik róla. Clinton jófej, nem sokszor találkoztam vele, de egyszer-kétszer már bementem az étterembe, ahol Nolan kisegített, ha éppen itthon volt pár napot. Neki még vannak testvérei. Keserű lesz a szám íze, és el is pillantok a mosogató irányába. A kanapé körül mászkál, elhagyja a konyhát, ellenben én csak most válok meg a sálamtól, és rezignáltan kerülöm ki őt, aztán benézek a hűtőbe. Ott van Timo egyik kedvenc itala, mindig is élt-halt az energiaitalokért, és ha tehette, akkor napjában többet ivott.
- Nem akarok a történtekről beszélni Nolan. – felelem felé fordulva és időközben pótcselekvésként megigazítom a kabátomat is, aztán kibújok a csizmámból és kiviszem az előtérbe. A szobám felé indulok meg, hogy összeszedjek pár ruhát, sajnos nem vagyok eleresztve, és a jövő héten egy kiállításon is részt kell vennem, ezért kitárom az ajtót és elkezdem az akasztókat kiszedni a megfelelő estélyikkel, meg a kosztümökkel.


Lucille A. Bremer
Kutatás
Play by :
Shay Mitchell
Kor :
30
Foglalkozás :
assistant curator
Hozzászólások száma :
7

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault EmptyPént. Jan. 08, 2021 11:30 pm



We are tied to the ocean. And when we go back to the sea, whether it is to sail or to watch - we are going back from whence we came.
lucy&nolan

Byron írta:
Fejezd be ezt a baromságot amit művelsz öcsém és vedd fel a telefont...Anya betegre idegesíti magát miattad és már Clint is feszültebb.

Byron írta:
*kérlek. És sajnálom, tesó. Tudod, hogy nem bántásból írtam az előbbit.

Épp csak annyi időre esek haza, amíg az évek óta felém irányuló egyetlen kérésüket teljesítem azzal, hogy jelzem érkezésemet. Nem túlzottan lehetetlen megtenni, számukra viszont megnyugvást hoz, ha erre a hagyományra időt szentelek. Mi Crowe-ék ragaszkodtunk az ígéreteinkhez és olykor még a minket körülvevő káoszban is nyomát hagytuk a rendszerességnek. Mert tudtuk, hogy néhány pillanatban elhagyhatatlan, míg másokban akár életeket is követelhet.
Elhal a nyüzsgés az ismerős ház nappalijában ahogyan becsukódik mögöttem a bejárati ajtó és először szülőanyám arcával találom szembe magamat, ahogyan sietős léptekkel és szótlanul az ölelésébe von még akkor is, ha korábban felém intézett öt egymást bizonyos időközönként követő hívását figyelmen kívül hagytam. Akkora szeretet lakozott a tőlem egy fejjel alacsonyabb női testben irántunk, amit sokszor meg se érdemeltünk. Vagyis én biztosan nem.
- Jól vagyok. - ragaszkodó belém kapaszkodását a hátára simított kezemmel viszonozom, de egész lényemből kiérződik, hogy ezek a percek csak árnyékai a korábbi utazásaimnak. Momentán még az előteret betöltő eltéveszthetetlen citrust idéző illatok, sem az édesapám bakelit lejátszójából szóló immáron fakulásig hallgatott klasszikusai sem tudják belém visszahozni az otthon érzését. - Beköszönök a többieknek is. - óvatosan jelzem, hogy még mindig a bejárati ajtóban szobrozok, ahonnan alig tettem meg az egy lépés távolságot, noha a vállamra akasztott táska sem azt szimbolizálná mint aki ne akarna bármelyik percben hanyatt homlok menekülni.
- Örülök fiam, hogy épségben hazaértél. - érzékenyül el, arcomat pedig megfogva szokásához híven egy törődő puszi nyomát hagyja homlokomon, mihelyst éppannyira lehajolok hozzá, hogy ennek eleget tegyen, aztán neheztelően, de végül csak-csak elenged.  
Clinton éppen apával beszélget, aki a fotelében ülve hallgatja legidősebb fia mondanivalóját, Byron pedig tőlük ugyan nem távol helyezkedik el a kanapén, noha pont annyi táv húzódik közöttük, hogy ne is legyen részese a két férfi társalgásának. Erin azonban nem túl meglepően nélkülözi az itthon tartózkodást melyért most az egyszer hálás is vagyok. A húgom azon emberek közé tartozik, akinek képtelen lennék jelenleg a szemeibe nézni a történtek után.
A köszönésem hallatán hirtelen minden szempár egyként vetül rám és egyből érdeklődő kérdésekkel záporoznak ügyelve arra, hogy Timo neve ne kerüljön kimondásra. Hol félszavakkal, hol mondatkezdeményekkel válaszolok, de már hátrébb is araszolok tőlük. A  bejelentkezés megvolt, láttak és életben vagyok, ennél azonban most képtelen vagyok többet beleadni a közösbe. Érzem, hogy még próbálnának beszédre bírni, ott tartani amennyire csak lehet, én viszont már félig a bejárati ajtón kivül járok és Clinton az egyetlen, aki követ a családi fészken kivülre is.
- Ha bármire szükséged lenne Nolan..
- Tudom. - egy bólintás a válasz tőlem semmi több, de azért reménykedtem benne, hogy bátyám kihámozza belőle azt a fajta lényeget is, ami a háttérben megbújva fejezi ki felé kimondatlan hálámat. Jelen pillanatban olybá tűnik tartalékolok a szavakkal, mintha az összeset amelyet még ki tudok magamból erőszakolni azt Lucy felé szeretném közvetíteni. Minden semmit sem érő bocsánatkérésemet, magyarázkodásomat, bármit amivel szóra bírhatom őt a telefonbeszélgetésünk után. Mert ha van valami ami a hazaút alatt felszínen tartott szürreális gondolataim közepette az annak a tudata, hogy újra láthatom Őt.

Naivitásom Lucy hazaérkezését illetően napok múlva ért csak el arra a szintre ami az első egyedül töltött ittlét során még nem sikerült neki. A lakás, amit egykoron egymást túllicitáló, témákból-témákba könnyedén átevickélő társalgások töltöttek be most olyanná vált, mint egy elhagyatott épület, melyet a tulajdonosai évek óta magukra hagytak. Minden részét idegennek éreztem még ha a kanapé amely hármunk együttélése során szolgálta a kényelmemet ugyanott állt, ugyanabban az állapotban. Timo szobája viszont érintetlenül maradt a becsukott ajtó mögött amit még indulásunk előtt húzott be maga után. Nem tudtam rávenni magamat, hogy ismételten szembenézzek a valósággal, amikor annak lenyomatát a történtek óta magamon éreztem. Minden létező sejtemben ott izzott a düh, a fájdalom és a tehetetlenség egyvelege hol intenzívebben, hol pedig hagyva, hogy érdemi oxigénhez juttassam tüdőmet amelyet nem érzek megerőltetőnek.
Hagytam üzenetet Lucynak két egymást követő napon is, de nem meglepően választ nem kaptam rá. Helyette telefonomat a családtagjaim egymást felváltott bejelentkezései keltették napközben életre ahonnan egyedül Clinton hiányzott; ő tartotta magát utolsó beszélgetésünkhöz és teret hagyott számomra. Tudta, hogy ha szükségem van rá, majd úgyis önként felkeresem.
Próbáltam városi létem alatt egy rendszert kialakítani, ami lehetőséget biztosított arra, hogy minél kevesebbet töltsek ebben a lakásban. Kezdtem megérteni Lucyt, hogy miért lépett le innen az első adandó alkalommal, hisz magamon is tapasztaltam az itt töltött idők káros hatását. Minél tovább tartózkodtam itthon annál inkább vonszolt magába Timo tudata, a hiánya és azok az emlékek, amikhez már nem lesz sosem lehetőségem többet gyűjteni. Egy percig sem hittem el, hogy az egész baleset volt még akkor sem, ha a szakértők által ott állt feketén-fehéren ennek végső eredménye. Azonban egy dokumentummal szemben évek barátsága és ismerete helyezkedett el az érem másik oldalán, ami elég bizonyítékkal szolgált arra, hogy ne fogadjam el Timo hirtelen felszínre törő figyelmetlenségét. Ezért amikor csak gondolataim engedték azzal törődtem, hogyha még ehhez a magam utamat is kell járnom, hogy bizonyítékot találjak az ellenkezőjére. Timo ennél sokkal többet érdemelt.
A rendszerként bevezetett futásomat olykor az étteremben eltöltött idővel bővítettem és csak Clintonnal beszélgettem pár szót, de folyamatosan Lucy járt a fejemben. Nem múlt el egyetlen olyan nap sem, amikor ne gondoltam volna rá miképpen fogom ismételten elérni legalább csak azt, hogy láthassam őt. Az üzengetést és hívásokat hanyagoltam és ahogyan magam is elvártam a családtagjaimtól, hogy időt hagyjanak, úgy ezen elvet követve neki is megadtam. Nem akartam őt csak még jobban ellökni annál, mint amekkora távolság már így is kialakult közöttünk.
Aznap este amikor vendégem akadt Lucy személyében éppen a bátyám által összeállított ételeket csomagoltam ki. Nem bajlódtam vásárlással a lakásba, hiszen időm egy jó nagy részét az éttermünkben töltöttem és amúgy sem volt túl nagy étvágyam. Clint viszont ragaszkodott hozzá, hogy még igy se hanyagoljam el. Abban a pár másodpercben ahogyan felfogom Lu jelenlétét egy hang sem jön ki a torkomon, de aztán a köszönését követően összeszedem magamat.
- Lucy, szia. - a temetésen láttam őt utoljára és akkor is csak egy fél pillanat erejéig. Az viszont bőven beszédesnek bizonyult. Ami viszont a leginkább meghökkent, hogy a korábban természetesen zajló beszélgetéseinket most azok a hallgatások váltják fel, ahol a két fél igyekszik óvatos talajon lépkedve megválogatni szavait. Én is ezt teszem, hisz bár annyi mindent mondanék és tennék, azt viszont mégsem akarom elérni nála, hogy ahogyan érkezett úgy azzal a lendülettel ismételten elvesszen.
- Úgy örülök, hogy látlak! Aggódtam, amikor nem jöttél haza. - vallom be.
- Nem ülsz le? Várj, csinálok neked mindjárt itt valahol.. - újabb rendezkedés következik. - ..egy szabad helyet. - körbetekintek a helyiségen és végül befejezem amit elkezdtem. - Ettél ma már valamit? Clinton csomagolt össze az étteremben pár fogásból, de megvallom hozzá sem bírtam nyúlni. - érdeklődésem közben sétálok közelebb a kanapéhoz és két alkaromat annak támlájára fektetem támaszként.
- Jó lett volna, ha tudtunk volna legalább egy keveset beszélni egymással, Lucy a történtek után. Annyi minden van, amiről még nem tudsz és megérdemled, hogy válaszokat kapj. - én magam ugyan nem ülök le még ha ő végül meg is tette. Ahhoz túlságosan felvillanyoz most a jelenléte.


Nolan Jasper Crowe
Munkások
Play by :
Ryan Guzman
Kor :
33
Foglalkozás :
wreck diver
Hozzászólások száma :
14

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: It was your fault   It was your fault EmptyPént. Jan. 08, 2021 7:42 pm



nolan & lucy
let your private emotion come to me

A nagypapámnál gyűltünk össze, hogy ne érezze annyira egyedül magát, holott anyáék legalább háromszor ajánlották fel neki, hogy költözzön át hozzájuk, mert ez a ház túl nagy neki. Nagymama két évvel ezelőtt hunyt el mellrákban és nagypapa azóta hallani sem akart róla, hogy elhagyja a közös fészket. Azzal védekezett, hogy idekötik az emlékek, és az eladással megszentségtelenítenénk a házasságuk egész mivoltát. Fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet valaki mellett hatvankét évet leélni, de nekik sikerült, és végül papa volt az erősebb. A társadalmi statisztikákat nézve több a női özvegy, mint a férfi, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetséges a mostani felállás. Nagypapa konokul ragaszkodik az elveihez, és amit a fejébe vesz, az úgyis van. Sokszor hallom a szüleimtől, hogy az ő jellemét örököltem, de én másképpen látom őt, mint az átlag. Rengeteg időt töltöttem vele együtt, és ezek az emlékek meghatározó részei lettek annak, hogy a jelenben is egy múzeumban dolgozom. Anya munkája adta az ötletet, de a papával töltött délutánok egészítették ki az álmomat, hogy egyszer kurátor legyek. Jó úton haladok a célom felé, de a kiteljesedés még várat magára egy keveset különböző okokból kifolyólag, mind közül a legégetőbb a testvérem váratlan halála. Megtippelni se tudnám, hogy melyikünk viselni rosszabbul a tragédiát, de mindenki másik fázisait éli a gyásznak, ha beszélhetünk az elvesztés folyamatáról eme fogalom alatt. Anya és apa szentül hitték, hogy baleset történt, és az a palack volt a hibás, nem pedig az, hogy valaki mulasztott. Nem hibáztattak senkit, beletörődtek a fiuk halálába, de nekem és a papának nem ment könnyen. Papa azt hajtogatta, hogy Timo felelőtlenné és szertelenné vált az elmúlt hónapokban és olyasmi álmot kergetett, ami túl nagy falatnak bizonyult számára. Nem fejtette ki részletesen, hogy mire gondolt, de gyanítottam, hogy többet tud, mint amit elárult nekünk. Igyekeztem kettesben maradni vele, de napok óta rokonok, barátok adták kézről kézre a kilincset és egy perc nyugtunk nem volt a megannyi részvétnyilvánítás közepette. A fele hazudott, csak arra volt kíváncsi, hogy mi is történt pontosan, hiszen Floridában érte a vég a bátyámat, és időbe telt, mire a testét is haza tudtuk hozatni. Nem mertem repülőre szállni, sajnos úgy vagyok a gépekkel, mint a hajókázással. A víz a legrosszabb rémálmomban se jöjjön elő, de valahogyan a levegőben való közlekedés sem állt túl közel hozzám. A közel harminc évem alatt nem szoktam hozzá a gyomrom liftezéséhez, a fülem bedugulásához. Timo halála egy rossz véletlen műve hangoztatta a pap a temetés időtartama alatt, de nekem a szemem se rezdült meg, miközben beszélt. Nem beszéljük be magunknak azt, hogy valaki, akinek már megvan az engedélye a legbrutálisabb merüléshez, kiskora óta űzi ezt a sportot, az elfelejti ellenőrizni a palackot és abba hal bele, hogy elfogy neki az oxigén a víz alatt. Megdöbbentett, hogy még a szüleim is elhitték Nolannek, hogy ez történt, és úgy egyeztek bele a látogatásába, mintha a családunk tagja lenne. A testvérem legjobb barátja volt, de ez még nem hatalmazta fel rá, hogy el is jöjjön. Nem bírtam elviselni, hogy a közelében legyek, ezért kimentettem magam a látogatás alatt és elmentem egyet sétálni. Nem hiányzott, hogy kettesben maradjunk. Hallani sem akartam róla, hogy mentegetőzik, mert attól felfordult a gyomrom, hogy nem vigyázott eléggé Timora. Megígérte, hogy nem esik bántódásuk, aztán van képe felhívni, hogy megfulladt a bátyám. Még most sem fogtam fel, miközben a lehető legtávolabb akartam lenni a közös lakástól, és az emlékektől, melyeket hárman éltünk át. A barátságunk Nolannel már sohasem lesz olyan, mint azelőtt. Timo elvesztése éket vert közénk, és eszem ágában sincs megbocsájtani neki, hogy hagyta elmenni őt. Milyen barát az, aki nincs melletted a bajban? Könnyek égetik ismételten a szememet, mire észbe kapok, hogy elkalandoztam fejben és anya többször szólít a nevemen.
- Mikor fogsz hazamenni Luc? – ő volt az egyetlen, aki így szólított, de most nem akartam hallani arról, hogy visszaköltözzem a testvéremmel való közös lakásba.
– Még nem most. – közlöm vele kimérten, de ekkor apa szól közbe.
– Rá kellene nézned Nolanra, ő is elveszítette a legjobb barátját. – már majdnem rávágom, hogy nem érdekelnek az érzései, de visszaszorítom a kitörni készülő áradatot, melyet napok óta őrzök.
– Hagyjátok már békén Lucyt. Miért nem maradhat a házatokban, talán útban van fiam a tulajdon lányod? – förmed rá a nagypapám, én meg lesütöm a szememet és megelégelem a családi drámát.
– Megyek, kiszellőztetem a fejemet. – ugrok fel hirtelen, mire mind a három szempár rám szegeződik.
– Hét óra múlt, biztosan nem fekszel le inkább? – anyu arcán aggodalom suhan át, de muszáj sétálnom egyet, különben megőrülök idebent.
– Nem vagyok már kislány. – felelem futtában és egy csókot nyomok anya, majd apa arcára is, papát pedig hátulról ölelem át és bújok hozzá a nyakához.
– Köszönöm. – suttogom oda neki, hogy csak ő hallhassa, aztán megfogom a kabátomat és a táskámat, hogy belevessem magamat a New York-i hajszába. A lépcsőn lefelé haladva még odaköszönök a lakájnak, aztán már tovább is állok. Az esti hideg megteszi a hatását, mert azonnal érzem a fejemen, hogy alábbhagy a lüktetése, és kicsit felfrissül. Céltalanul indulok meg a manhattani éjszakába és csak a lábaim visznek előre, bár sejtem, hogy hol fogok kikötni. Fél óra múlva már feszülten meredek a bal felső ablakra a téglaház második emeletén. Nolan itthon van, és ki tudja, hogy mit csinál. Remeg a kezem, ahogyan szemügyre veszem a hidegtől megfagyott végtagomat. Miért nem maradtam otthon? Miről kellene nekünk beszélni? Apa és anya szimplán abban hisz, hogy az élet nem állt meg, és tovább kell lépnünk a testvérem halálán, de nekem csak azon járnak az agytekervényeim, hogy miért éppen ő vele történt mindez? Válaszok nélkül lehetetlen elfogadni egy élet elvesztését. Megemberelem a kis testemet és öt lépcsőfok után máris benyomom a négyjegyű kódot, hogy a rácsos ajtón túljussak, egészen fel a folyosóra az előtérben. El sem kell haladnom a postaládák mellett, már innen látom, hogy tele van. Megállok előtte és előbányászom a kulcsomat, aztán kiszedem a borítékokat. Fura módon találok benne egy névtelen feladótól jöttet is, ami az én nevemre szól, így a táskába süllyesztem a későbbi elolvasás céljából. A lift helyett a lépcsőt választom és perceken belül már ott is vagyok az ismerős bejárat előtt. Nem kell engedély, hogy idejöjjek, mert az enyém a lakás, vagyis a miénk volt. Beledugom a zárba a kulcsot és elfordítva nyitok be az előszobába köszönés nélkül. A kabátból sem bújok ki, csak elhaladok a konyha irányába és ott pakolok le az ablak alatti székre és oltom fel a villanyt. A mosogatóban számtalan edény, gondolom a hűtő üres. Meg sem kell fordulnom, hogy érezzem a másik jelenlétét. Enyhén kapom fel a fejemet, hogy találkozzon a pillantásunk.
– Szia. – nyögöm ki és leveszem a kabátomat, hogy a többi holmi mellé dobjam le.


Lucille A. Bremer
Kutatás
Play by :
Shay Mitchell
Kor :
30
Foglalkozás :
assistant curator
Hozzászólások száma :
7

It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: It was your fault   It was your fault Empty

Ajánlott tartalom


It was your fault Empty
Vissza az elejére Go down
 

It was your fault

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Brooklyn :: Lakóhelyek :: Lakások-
^
ˇ