A nagypapámnál gyűltünk össze, hogy ne érezze annyira egyedül magát, holott anyáék legalább háromszor ajánlották fel neki, hogy költözzön át hozzájuk, mert ez a ház túl nagy neki. Nagymama két évvel ezelőtt hunyt el mellrákban és nagypapa azóta hallani sem akart róla, hogy elhagyja a közös fészket. Azzal védekezett, hogy idekötik az emlékek, és az eladással megszentségtelenítenénk a házasságuk egész mivoltát. Fogalmam sincs, hogy milyen érzés lehet valaki mellett hatvankét évet leélni, de nekik sikerült, és végül papa volt az erősebb. A társadalmi statisztikákat nézve több a női özvegy, mint a férfi, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetséges a mostani felállás. Nagypapa konokul ragaszkodik az elveihez, és amit a fejébe vesz, az úgyis van. Sokszor hallom a szüleimtől, hogy az ő jellemét örököltem, de én másképpen látom őt, mint az átlag. Rengeteg időt töltöttem vele együtt, és ezek az emlékek meghatározó részei lettek annak, hogy a jelenben is egy múzeumban dolgozom. Anya munkája adta az ötletet, de a papával töltött délutánok egészítették ki az álmomat, hogy egyszer kurátor legyek. Jó úton haladok a célom felé, de a kiteljesedés még várat magára egy keveset különböző okokból kifolyólag, mind közül a legégetőbb a testvérem váratlan halála. Megtippelni se tudnám, hogy melyikünk viselni rosszabbul a tragédiát, de mindenki másik fázisait éli a gyásznak, ha beszélhetünk az elvesztés folyamatáról eme fogalom alatt. Anya és apa szentül hitték, hogy baleset történt, és az a palack volt a hibás, nem pedig az, hogy valaki mulasztott. Nem hibáztattak senkit, beletörődtek a fiuk halálába, de nekem és a papának nem ment könnyen. Papa azt hajtogatta, hogy Timo felelőtlenné és szertelenné vált az elmúlt hónapokban és olyasmi álmot kergetett, ami túl nagy falatnak bizonyult számára. Nem fejtette ki részletesen, hogy mire gondolt, de gyanítottam, hogy többet tud, mint amit elárult nekünk. Igyekeztem kettesben maradni vele, de napok óta rokonok, barátok adták kézről kézre a kilincset és egy perc nyugtunk nem volt a megannyi részvétnyilvánítás közepette. A fele hazudott, csak arra volt kíváncsi, hogy mi is történt pontosan, hiszen Floridában érte a vég a bátyámat, és időbe telt, mire a testét is haza tudtuk hozatni. Nem mertem repülőre szállni, sajnos úgy vagyok a gépekkel, mint a hajókázással. A víz a legrosszabb rémálmomban se jöjjön elő, de valahogyan a levegőben való közlekedés sem állt túl közel hozzám. A közel harminc évem alatt nem szoktam hozzá a gyomrom liftezéséhez, a fülem bedugulásához. Timo halála egy rossz véletlen műve hangoztatta a pap a temetés időtartama alatt, de nekem a szemem se rezdült meg, miközben beszélt. Nem beszéljük be magunknak azt, hogy valaki, akinek már megvan az engedélye a legbrutálisabb merüléshez, kiskora óta űzi ezt a sportot, az elfelejti ellenőrizni a palackot és abba hal bele, hogy elfogy neki az oxigén a víz alatt. Megdöbbentett, hogy még a szüleim is elhitték Nolannek, hogy ez történt, és úgy egyeztek bele a látogatásába, mintha a családunk tagja lenne. A testvérem legjobb barátja volt, de ez még nem hatalmazta fel rá, hogy el is jöjjön. Nem bírtam elviselni, hogy a közelében legyek, ezért kimentettem magam a látogatás alatt és elmentem egyet sétálni. Nem hiányzott, hogy kettesben maradjunk. Hallani sem akartam róla, hogy mentegetőzik, mert attól felfordult a gyomrom, hogy nem vigyázott eléggé Timora. Megígérte, hogy nem esik bántódásuk, aztán van képe felhívni, hogy megfulladt a bátyám. Még most sem fogtam fel, miközben a lehető legtávolabb akartam lenni a közös lakástól, és az emlékektől, melyeket hárman éltünk át. A barátságunk Nolannel már sohasem lesz olyan, mint azelőtt. Timo elvesztése éket vert közénk, és eszem ágában sincs megbocsájtani neki, hogy hagyta elmenni őt. Milyen barát az, aki nincs melletted a bajban? Könnyek égetik ismételten a szememet, mire észbe kapok, hogy elkalandoztam fejben és anya többször szólít a nevemen.
- Mikor fogsz hazamenni Luc? – ő volt az egyetlen, aki így szólított, de most nem akartam hallani arról, hogy visszaköltözzem a testvéremmel való közös lakásba.
– Még nem most. – közlöm vele kimérten, de ekkor apa szól közbe.
– Rá kellene nézned Nolanra, ő is elveszítette a legjobb barátját. – már majdnem rávágom, hogy nem érdekelnek az érzései, de visszaszorítom a kitörni készülő áradatot, melyet napok óta őrzök.
– Hagyjátok már békén Lucyt. Miért nem maradhat a házatokban, talán útban van fiam a tulajdon lányod? – förmed rá a nagypapám, én meg lesütöm a szememet és megelégelem a családi drámát.
– Megyek, kiszellőztetem a fejemet. – ugrok fel hirtelen, mire mind a három szempár rám szegeződik.
– Hét óra múlt, biztosan nem fekszel le inkább? – anyu arcán aggodalom suhan át, de muszáj sétálnom egyet, különben megőrülök idebent.
– Nem vagyok már kislány. – felelem futtában és egy csókot nyomok anya, majd apa arcára is, papát pedig hátulról ölelem át és bújok hozzá a nyakához.
– Köszönöm. – suttogom oda neki, hogy csak ő hallhassa, aztán megfogom a kabátomat és a táskámat, hogy belevessem magamat a New York-i hajszába. A lépcsőn lefelé haladva még odaköszönök a lakájnak, aztán már tovább is állok. Az esti hideg megteszi a hatását, mert azonnal érzem a fejemen, hogy alábbhagy a lüktetése, és kicsit felfrissül. Céltalanul indulok meg a manhattani éjszakába és csak a lábaim visznek előre, bár sejtem, hogy hol fogok kikötni. Fél óra múlva már feszülten meredek a bal felső ablakra a téglaház második emeletén. Nolan itthon van, és ki tudja, hogy mit csinál. Remeg a kezem, ahogyan szemügyre veszem a hidegtől megfagyott végtagomat. Miért nem maradtam otthon? Miről kellene nekünk beszélni? Apa és anya szimplán abban hisz, hogy az élet nem állt meg, és tovább kell lépnünk a testvérem halálán, de nekem csak azon járnak az agytekervényeim, hogy miért éppen ő vele történt mindez? Válaszok nélkül lehetetlen elfogadni egy élet elvesztését. Megemberelem a kis testemet és öt lépcsőfok után máris benyomom a négyjegyű kódot, hogy a rácsos ajtón túljussak, egészen fel a folyosóra az előtérben. El sem kell haladnom a postaládák mellett, már innen látom, hogy tele van. Megállok előtte és előbányászom a kulcsomat, aztán kiszedem a borítékokat. Fura módon találok benne egy névtelen feladótól jöttet is, ami az én nevemre szól, így a táskába süllyesztem a későbbi elolvasás céljából. A lift helyett a lépcsőt választom és perceken belül már ott is vagyok az ismerős bejárat előtt. Nem kell engedély, hogy idejöjjek, mert az enyém a lakás, vagyis a miénk volt. Beledugom a zárba a kulcsot és elfordítva nyitok be az előszobába köszönés nélkül. A kabátból sem bújok ki, csak elhaladok a konyha irányába és ott pakolok le az ablak alatti székre és oltom fel a villanyt. A mosogatóban számtalan edény, gondolom a hűtő üres. Meg sem kell fordulnom, hogy érezzem a másik jelenlétét. Enyhén kapom fel a fejemet, hogy találkozzon a pillantásunk.
– Szia. – nyögöm ki és leveszem a kabátomat, hogy a többi holmi mellé dobjam le.

Byron írta:

Fejezd be ezt a baromságot amit művelsz öcsém és vedd fel a telefont...Anya betegre idegesíti magát miattad és már Clint is feszültebb.

Byron írta:

*kérlek. És sajnálom, tesó. Tudod, hogy nem bántásból írtam az előbbit.

Épp csak annyi időre esek haza, amíg az évek óta felém irányuló egyetlen kérésüket teljesítem azzal, hogy jelzem érkezésemet. Nem túlzottan lehetetlen megtenni, számukra viszont megnyugvást hoz, ha erre a hagyományra időt szentelek. Mi Crowe-ék ragaszkodtunk az ígéreteinkhez és olykor még a minket körülvevő káoszban is nyomát hagytuk a rendszerességnek. Mert tudtuk, hogy néhány pillanatban elhagyhatatlan, míg másokban akár életeket is követelhet.
Elhal a nyüzsgés az ismerős ház nappalijában ahogyan becsukódik mögöttem a bejárati ajtó és először szülőanyám arcával találom szembe magamat, ahogyan sietős léptekkel és szótlanul az ölelésébe von még akkor is, ha korábban felém intézett öt egymást bizonyos időközönként követő hívását figyelmen kívül hagytam. Akkora szeretet lakozott a tőlem egy fejjel alacsonyabb női testben irántunk, amit sokszor meg se érdemeltünk. Vagyis én biztosan nem.
- Jól vagyok. - ragaszkodó belém kapaszkodását a hátára simított kezemmel viszonozom, de egész lényemből kiérződik, hogy ezek a percek csak árnyékai a korábbi utazásaimnak. Momentán még az előteret betöltő eltéveszthetetlen citrust idéző illatok, sem az édesapám bakelit lejátszójából szóló immáron fakulásig hallgatott klasszikusai sem tudják belém visszahozni az otthon érzését. - Beköszönök a többieknek is. - óvatosan jelzem, hogy még mindig a bejárati ajtóban szobrozok, ahonnan alig tettem meg az egy lépés távolságot, noha a vállamra akasztott táska sem azt szimbolizálná mint aki ne akarna bármelyik percben hanyatt homlok menekülni.
- Örülök fiam, hogy épségben hazaértél. - érzékenyül el, arcomat pedig megfogva szokásához híven egy törődő puszi nyomát hagyja homlokomon, mihelyst éppannyira lehajolok hozzá, hogy ennek eleget tegyen, aztán neheztelően, de végül csak-csak elenged.  
Clinton éppen apával beszélget, aki a fotelében ülve hallgatja legidősebb fia mondanivalóját, Byron pedig tőlük ugyan nem távol helyezkedik el a kanapén, noha pont annyi táv húzódik közöttük, hogy ne is legyen részese a két férfi társalgásának. Erin azonban nem túl meglepően nélkülözi az itthon tartózkodást melyért most az egyszer hálás is vagyok. A húgom azon emberek közé tartozik, akinek képtelen lennék jelenleg a szemeibe nézni a történtek után.
A köszönésem hallatán hirtelen minden szempár egyként vetül rám és egyből érdeklődő kérdésekkel záporoznak ügyelve arra, hogy Timo neve ne kerüljön kimondásra. Hol félszavakkal, hol mondatkezdeményekkel válaszolok, de már hátrébb is araszolok tőlük. A  bejelentkezés megvolt, láttak és életben vagyok, ennél azonban most képtelen vagyok többet beleadni a közösbe. Érzem, hogy még próbálnának beszédre bírni, ott tartani amennyire csak lehet, én viszont már félig a bejárati ajtón kivül járok és Clinton az egyetlen, aki követ a családi fészken kivülre is.
- Ha bármire szükséged lenne Nolan..
- Tudom. - egy bólintás a válasz tőlem semmi több, de azért reménykedtem benne, hogy bátyám kihámozza belőle azt a fajta lényeget is, ami a háttérben megbújva fejezi ki felé kimondatlan hálámat. Jelen pillanatban olybá tűnik tartalékolok a szavakkal, mintha az összeset amelyet még ki tudok magamból erőszakolni azt Lucy felé szeretném közvetíteni. Minden semmit sem érő bocsánatkérésemet, magyarázkodásomat, bármit amivel szóra bírhatom őt a telefonbeszélgetésünk után. Mert ha van valami ami a hazaút alatt felszínen tartott szürreális gondolataim közepette az annak a tudata, hogy újra láthatom Őt.

Naivitásom Lucy hazaérkezését illetően napok múlva ért csak el arra a szintre ami az első egyedül töltött ittlét során még nem sikerült neki. A lakás, amit egykoron egymást túllicitáló, témákból-témákba könnyedén átevickélő társalgások töltöttek be most olyanná vált, mint egy elhagyatott épület, melyet a tulajdonosai évek óta magukra hagytak. Minden részét idegennek éreztem még ha a kanapé amely hármunk együttélése során szolgálta a kényelmemet ugyanott állt, ugyanabban az állapotban. Timo szobája viszont érintetlenül maradt a becsukott ajtó mögött amit még indulásunk előtt húzott be maga után. Nem tudtam rávenni magamat, hogy ismételten szembenézzek a valósággal, amikor annak lenyomatát a történtek óta magamon éreztem. Minden létező sejtemben ott izzott a düh, a fájdalom és a tehetetlenség egyvelege hol intenzívebben, hol pedig hagyva, hogy érdemi oxigénhez juttassam tüdőmet amelyet nem érzek megerőltetőnek.
Hagytam üzenetet Lucynak két egymást követő napon is, de nem meglepően választ nem kaptam rá. Helyette telefonomat a családtagjaim egymást felváltott bejelentkezései keltették napközben életre ahonnan egyedül Clinton hiányzott; ő tartotta magát utolsó beszélgetésünkhöz és teret hagyott számomra. Tudta, hogy ha szükségem van rá, majd úgyis önként felkeresem.
Próbáltam városi létem alatt egy rendszert kialakítani, ami lehetőséget biztosított arra, hogy minél kevesebbet töltsek ebben a lakásban. Kezdtem megérteni Lucyt, hogy miért lépett le innen az első adandó alkalommal, hisz magamon is tapasztaltam az itt töltött idők káros hatását. Minél tovább tartózkodtam itthon annál inkább vonszolt magába Timo tudata, a hiánya és azok az emlékek, amikhez már nem lesz sosem lehetőségem többet gyűjteni. Egy percig sem hittem el, hogy az egész baleset volt még akkor sem, ha a szakértők által ott állt feketén-fehéren ennek végső eredménye. Azonban egy dokumentummal szemben évek barátsága és ismerete helyezkedett el az érem másik oldalán, ami elég bizonyítékkal szolgált arra, hogy ne fogadjam el Timo hirtelen felszínre törő figyelmetlenségét. Ezért amikor csak gondolataim engedték azzal törődtem, hogyha még ehhez a magam utamat is kell járnom, hogy bizonyítékot találjak az ellenkezőjére. Timo ennél sokkal többet érdemelt.
A rendszerként bevezetett futásomat olykor az étteremben eltöltött idővel bővítettem és csak Clintonnal beszélgettem pár szót, de folyamatosan Lucy járt a fejemben. Nem múlt el egyetlen olyan nap sem, amikor ne gondoltam volna rá miképpen fogom ismételten elérni legalább csak azt, hogy láthassam őt. Az üzengetést és hívásokat hanyagoltam és ahogyan magam is elvártam a családtagjaimtól, hogy időt hagyjanak, úgy ezen elvet követve neki is megadtam. Nem akartam őt csak még jobban ellökni annál, mint amekkora távolság már így is kialakult közöttünk.
Aznap este amikor vendégem akadt Lucy személyében éppen a bátyám által összeállított ételeket csomagoltam ki. Nem bajlódtam vásárlással a lakásba, hiszen időm egy jó nagy részét az éttermünkben töltöttem és amúgy sem volt túl nagy étvágyam. Clint viszont ragaszkodott hozzá, hogy még igy se hanyagoljam el. Abban a pár másodpercben ahogyan felfogom Lu jelenlétét egy hang sem jön ki a torkomon, de aztán a köszönését követően összeszedem magamat.
- Lucy, szia. - a temetésen láttam őt utoljára és akkor is csak egy fél pillanat erejéig. Az viszont bőven beszédesnek bizonyult. Ami viszont a leginkább meghökkent, hogy a korábban természetesen zajló beszélgetéseinket most azok a hallgatások váltják fel, ahol a két fél igyekszik óvatos talajon lépkedve megválogatni szavait. Én is ezt teszem, hisz bár annyi mindent mondanék és tennék, azt viszont mégsem akarom elérni nála, hogy ahogyan érkezett úgy azzal a lendülettel ismételten elvesszen.
- Úgy örülök, hogy látlak! Aggódtam, amikor nem jöttél haza. - vallom be.
- Nem ülsz le? Várj, csinálok neked mindjárt itt valahol.. - újabb rendezkedés következik. - ..egy szabad helyet. - körbetekintek a helyiségen és végül befejezem amit elkezdtem. - Ettél ma már valamit? Clinton csomagolt össze az étteremben pár fogásból, de megvallom hozzá sem bírtam nyúlni. - érdeklődésem közben sétálok közelebb a kanapéhoz és két alkaromat annak támlájára fektetem támaszként.
- Jó lett volna, ha tudtunk volna legalább egy keveset beszélni egymással, Lucy a történtek után. Annyi minden van, amiről még nem tudsz és megérdemled, hogy válaszokat kapj. - én magam ugyan nem ülök le még ha ő végül meg is tette. Ahhoz túlságosan felvillanyoz most a jelenléte.

A nagypapám házából kilépve a csípős hideg barátjaként fogad, akárcsak pár nappal ezelőtt a ránk zúduló eső. Sokakkal ellentétben szerettem a fagyos időszakot, nem az elmúlással azonosítottam, most mégsem kapott más színezetet az időjárás. A sálamba bugyolálom az arcomat és céltalanul lépkedve haladok előre. Két autó is elhajt mellettem. Mindenki megy a saját dolgára, mert New Yorkban soha nem állhat meg az élet, nekem mégis egy helyben áll a vaskerék, és nem mozdul egyik irányba sem. Nem beszéltünk a halálról, természetesnek hatott, ahogyan a legtöbb ember én sem merültem bele abba a ténybe, hogy bármi rossz történhet velem, vagy akár a szeretteimmel is. Nem realizáltam, hogy a testvérem nap, mint nap veszélynek teszi ki magát. Timo remekül merült, már gyermekkora óta arra készült, hogy ezt a szakmát űzze. Apa és anya nem voltak elragadtatva a választásától, de a bátyámat nem lehetett visszatartani a terveitől, mindig azt csinálta, amihez éppen kedve volt. Szerettem benne, hogy nem volt olyan, mint én. Földhöz ragadt, a biztonságot választó személy. A szabályok ágyasa voltam, régebben azzal csúfoltak az iskolában is, hogy még arra sem lennék képes, hogy puskázzak. Nem szegtem meg őket, és akkor éreztem jól magam a bőrömben, ha minden a tervek szerint haladt. A napirendem mellett, beosztásokkal éltem meg a hétköznapokat is. Kedden és csütörtökön a közeli egyesületbe jártam sportolni, aztán általában szerdánként mindig bent maradtam túlórázni. Egyetlen alkalommal sem panaszkodtam, mert nekem az volt a természetes, hogy van miért felkelnem, tudom, hogy milyen álmok visznek előre, ki nem állhattam a spontán dolgokat. A testvérem pont ilyen volt, egy ki nem számítható trópusi vihar, aki mindig akkor csapott le, amikor nem számítottál rá. Az egyik kirakat előtt állok meg és az ottani választékon futtatom végig a pillantásomat. A tavalyi év kicsit másképpen sikerült a pandémia miatt, nem voltak engedélyezettek az utazások, de a testvérem és Nolan még ezt is kijátszották. Megvoltak a támogatóik, és munka még akkor sem állt le, amikor beköszöntött a járvány. Az utazási iroda a mostani tavaszi kínálatot hirdeti, holott még nem tudjuk, hogy mi lesz. A szemem megakad egy búvároktatáson, és valami fura érzés szorítja el a szívemet. Le kell hunynom a szemhéjamat, mert galád módon törnek elő azok a könnyek. Egyetlen másodpercet engedélyezek a gyengeségre, aztán a kesztyűbe bújtatott kezemmel törlöm le őket, mielőtt újabbak képződnének. Timonak már nem lesz következő szezon, következő kirándulás, és következő perc sem. Eltemettem a testvéremet, és nem kívántam senkinek, hogy ezt a veszteséget át kelljen élnie. A szüleimre, és a nagypapámra gondoltam, akik szentül hitték, bár inkább a szüleimet sorolnám ide, hogy egy buta palack okozta Timo halálát. Képtelen voltam elfogadni, hogy hibáztak, hogy Nolan hibázott, és nem figyelt rá. Megfagyott a szekundum, amikor felhívott. Perceken át azt sem tudtam, hol vagyok, vagy mi fán terem a létezésem. Annyira emlékszem, hogy a főnököm szedett össze, és ültetett le egy pohár vízzel, nekem meg egyetlen szó sem jött ki a torkomon. Nolan szavai újra és újra lejátszódtak a fejemben, és olyan jelent teremtettek, ahol nem akartam létezni. Felsóhajtok és a zsebembe csúsztatva a kezem megyek tovább, hogy ne hiába sétáljak. Anya tudom, hogy aggódik miattam, nem mondja ki, de árgus szemekkel figyeli, hogy merre megyek, és mit csinálok. Apa csendesebben gyászol, nem látszik rajta, mert az olvasásba menekül, de tőle már megszokhattuk, hogy az irodalmat választja, és nem a társaságot. Ezt talán tőle örököltem, hogy jobban szeretek egyedül lenni, mint társaságban, most mégis ott erősödik bennem a tettvágy, hogy cselekedjek. Nem kerülhetem el az életem végéig őt, és az a lakás jogilag az enyém. Napok óta felé se néztem, nem bírtam volna ott aludni, vagy bemenni Timo szobájába. Annyira ráfeszülök a témára, hogy a lábaim meghozzák helyettem is a döntést és csak akkor eszmélek fel, amikor már az ablakot fürkészem. A miénk. A konyhában ég a villany, tehát itthon van. Fontolóra veszem, hogy felvegyem a nyúlcipőt, de győz az ész, és felmegyek a lépcsőn. Lassan érintem meg a gombokat és ütöm be a kódot, hogy aztán felcaplassak az emeletünkre. A gyomrom megugrik, de beledugom a zárba a kulcsot és az ismerős folyosóra lépve, hajtom be magam mögött. Nem állok meg és nem is vetkőzöm le, csak a konyhában pakolok le. Az egyik székre helyezem a táskámat és a kabátomat is, amikor a hátam mögül meghallom a hangját, és meglátom őt. Kissé megviselt, a szeme alatti árkokból látom, hogy nem sokat aludhatott, amúgy sem volt egy jó alvó, de ebben hasonlóak vagyunk. A köszönésen kívül nem bírok mást kinyögni. Figyelem őt, mint egy elemző, de korántsem váltja ki belőlem azokat az érzéseket, mint azelőtt, hogy megtudtam tőle a hírt. A mosolya őszintének hat, de nem viszonzom, csak félreállok, amikor pakolni kezd.
- Nem ülök le. – felelem neki kimérten és a kajahordozókra, meg a műanyag edényekre sandítok. Fogalmam sincs, hogy mik ezek, de gondolhattam volna, hogy a bátyja gondoskodik róla. Clinton jófej, nem sokszor találkoztam vele, de egyszer-kétszer már bementem az étterembe, ahol Nolan kisegített, ha éppen itthon volt pár napot. Neki még vannak testvérei. Keserű lesz a szám íze, és el is pillantok a mosogató irányába. A kanapé körül mászkál, elhagyja a konyhát, ellenben én csak most válok meg a sálamtól, és rezignáltan kerülöm ki őt, aztán benézek a hűtőbe. Ott van Timo egyik kedvenc itala, mindig is élt-halt az energiaitalokért, és ha tehette, akkor napjában többet ivott.
- Nem akarok a történtekről beszélni Nolan. – felelem felé fordulva és időközben pótcselekvésként megigazítom a kabátomat is, aztán kibújok a csizmámból és kiviszem az előtérbe. A szobám felé indulok meg, hogy összeszedjek pár ruhát, sajnos nem vagyok eleresztve, és a jövő héten egy kiállításon is részt kell vennem, ezért kitárom az ajtót és elkezdem az akasztókat kiszedni a megfelelő estélyikkel, meg a kosztümökkel.

Nem az voltam sosem, akinek képességei közé tartozott, hogy sokáig egy helyben üljön és lefoglalja magát a négy fal fogságában. Ha hazajöttem, az csak egy hetes időtartamot foglalt magába vagy még kevesebbet és amint akadt lehetőségem a város elhagyására, már a következő géppel vagy a kocsiba bepakolva el is tűntem a tétlenség magába szippantó örvénye elől. A családnak kevésbé volt ez ínyére, nekem viszont ez jelentette azt az életvitelt, amibe beleszülettem és amihez hozzászoktam. Apa gyerekként sokat vitt minket kempingezni és tűntünk el napokra a város nyüzsgése elől. Volt amikor órákat igénybe vevően lapultunk a kocsi hátsó ülésén és csak vártuk, hogy kiszállhassunk elzsibbadt végtagjaink megmozgatása végett; Clinton rendszerint csendben ült az anyósülésen, Byronnal viszont mi már ennél nyugtalanabb teremtések voltunk. Apa sokat viccelődött azzal, hogyha nem bírunk az energiánkkal, akkor a következő kanyarnál kitesz minket és futhatunk a kocsi után. Abban a pillanatban viszont úgy tűnt minden jobb lett volna, mint még egy fél órát eltölteni Byron mellett, Clinton zenelistájával.
Családfőnk rendszerint arra nevelt minket, hogy az élet több területén is megálljuk a helyünket. Ha úgy hozta lehetősége és egyben ideje az étterem mellett, akkor szörfleckéket adott, míg máskor túrázni vitt minket olyan helyekre, amikről ő maga órákat tudott mesélni a hozzáfűződő emlékeiről. Többszöri nekifutásra már szinte kívülről fújtuk a családunk történelmét, még ha az egy egyszerű fához volt köthető, amihez apánk kuporodott le gyerekkorában az ő faterjával, hogy onnan élvezhessék a kilátást, melyet a természet nyújtott számunkra. Megtanultuk általa mi az, amit értékelnünk kell az életben és hogy ki kell használnunk minden létező percet amennyi csak jutott nekünk a földi létből. Anyával ellentétben ő soha nem is hibáztatott a felfogásomért és miért is tette volna? Nevelése nélkül annyi mindent szalasztottam volna el, amit ebből a távlatból visszanézve mérhetetlenül bántam volna.
Most viszont képtelen vagyok arra az egyre gondolni, ami igazán kitöltötte az életemet. A gondolat, hogy ismét merüljek távolinak tűnt és megvalósíthatatlannak olyan ember nélkül, aki bizonyára jót röhögne, aztán unásig nyüstölne, amíg ki nem mozdulok a lakásból és kezdek magammal valamit. De nem megy. Az étterem és a közösnek már nem nevezhető otthonunk között ingázok, mint valami mániákus, akinek nehezére esik letenni a hátsóját egy percre is. Tele vagyok gondolatokkal, megválaszolatlan kérdésekkel és haraggal, mely megannyi érzésből táplálkozik és a napok elteltével csak egyre nagyobbra növekszik. Timo nélkül a merülés elképzelhetetlenné vált, az itthon töltött idő pedig nyomasztóvá. Az eddig figyelmen kívül hagyott tv műsorok nézése pedig csak rontott aktuális helyzetemen, miközben egyszerre néztem őket morbid kíváncsisággal és elszörnyülködve, hogy manapság az embereknek mire is van pontosan igénye.
Clinton ételével szemezni, majd azzal a lendülettel elpusztítani azt máskor nem feltétlenül esett nehezemre. Apa a kezdetektől fogva örvendeztetett meg jobbnál-jobb receptjeivel, Clinton viszont színt vitt a családi hagyományokba egyedi fűszerezésével. Én pedig mint kakukktojás valahol a kettő között leltem békére, hisz kiemelkedőek nem voltak az ételeim, de a többség véleménye szerint legalább ehetőek. Bár sosem élt bennem a késztetés – az egészséges versenyszellemem mellett – hogy legyűrjem a két idősebb családtagomat a konyhában, így meg is elégedtem a kényelmes harmadik hellyel, ahol az ember elég nélkülözhetővé vált ahhoz, hogy ne őt vegyék elő az étteremhez, ha a szükség úgy kívánja. Ma viszont bátyám főztjével sem tudtam megbirkózni, hiába éreztem a gyomrom üres kongásának hangját egy háborús övezet előzenekarjának. Ahogyan tegnap sem, és az azt megelőző napon sem voltunk barátságban megszokott óvodás csoportot megszégyenítő étvágyammal még ha ésszerűségem tisztában is volt azzal, hogy terveimhez szükségem van az összes létező energiámra.
Lucy érkezése előtt már éppen kezdtem belehülyülni, hogy folyamatosan a telefonom kijelzőjét mustrálom és egy olyan visszajelzést várok, ami lehet csak napok múlva érkezik meg, azonban most valahogy úgy érzem Lucy távolságtartása miatt fogom józanságomat az ablakon kipenderíteni. Keserédesként élem meg az újratalálkozás pillanatát, mert bár én hiányoltam az ő társaságát, ő viszont észrevehetően visszaszáműzte volna a világ végére az enyémet. A legutóbbi én beszélek, ő hallgat, majd leteszi értekezésünk után csodálkoztam is, hogy reményeimnek még volt képük engem hitegetni mással is, mint amit most tapasztalok. A korábban órákat dumálunk egymással kapcsolatból egy-két szavas kínszenvedés lett és az, hogy még rám sem bír nézni. Lenyűgöző.
Lucy megtagadja a velem beszélgetést, majd a szobájába megy, én pedig kikerülve a kanapét követem őt, mint aki vesztébe rohanva dicsekedik azzal, hogy milyen ügyesen rázza azt a bizonyos pofonfát.
- Oké, akkor ha te nem…elmész? - megakadok a mondanivalómban, mert a figyelmemet eltereli az ahogyan nekiáll pakolni. - Lu, figyelj ez a te lakásod és most hogy elnézlek baromira olyan, mintha kitúrnálak innen. Szóval még ma átcuccolok Byronhoz.
Vagy valahova máshova. Úgy igazából tökre mindegy, csak hozzá nem. - Esetleg akár most is. - enyhíteni fog a körülményeken, ha magamat rúgom ki mielőtt ő tenné meg ugyanezt? Jelenleg azt se tudom mit is jelentene ez pontosan.
Nem rúgott ki haver, csak te léptél le. Most már kevésbé lennél szar alak a szemében?
Sóhajtva egyet dőlök neki az ajtófélfának és miközben mellkasom előtt fűzöm össze karjaimat, továbbra is őt figyelem.
- Nem hitted el ugye te sem, hogy baleset volt az egész? A testvéred értett ehhez, ebből állt az élete, szóval itt valami másnak kell lennie a háttérben, én pedig ki fogom deríteni az okát. Beszéltem pár emberrel és még nagyon az elején tartok, de érzem Lucy, hogy jó nyomon haladok. Épp emiatt a hétvégén visszautazok Floridába...és kimondom kerek-perec, ha megfojtasz legalább nem bánom meg, hogy nem tettem, de szeretném ha velem jönnél. - leállok a további beszéddel, de nem mozdulok az ajtóból. Bár lehet pakolnom kellene már ahogyan azt neki ígértem, viszont annyi cuccom van, amennyit öt perc alatt begyűjtök – vagy amit két perc leforgása alatt kidobálhat az ablakon.

Nehezemre esik abban a lakásban tengődni, ahol egykoron hárman is együtt éltünk, és most úgy tűnik, hogy ez a szám le fog redukálódni egyre, ha minden a tervek szerint alakul. Arra vágytam, hogy Nolan elhagyja a lakásunkat és ezzel örökre száműzzem az életemből, mintha soha nem is ismertem volna? Kegyetlenségnek tűnik ilyen gondolatokkal traktálni az agyamat, de képtelen vagyok túljutni azon a tényen, hogy miatta halt meg a bátyám. Bűnbakokat kerestem, hogy könnyebben elviseljem a hiányát, de most amikor azzal szembesülök, hogy nincs többé, már semmi sem olyan egyszerű. A nagypapám házában, de még a temetésen is azzal éltettem a haragomat, hogy okkal kellett meghalnia, és nem egy értelmetlen palack miatt. Egy merülő még az utolsó utáni pillanatban is ellenőrzi az oxigént, az egyetlen kapcsot a felszíni világhoz, mielőtt a mélységbe vetné magát. A bátyám nem volt óvatlan, de még figyelmetlen sem, ha a munkájáról volt szó. A lelkesedés kevés lett volna igazolni, hogy mennyire imádott búvárkodni. Gyermekkora óta űzte, anyáék nem győzték beíratni egyik iskolából a másikba, hogy Timo kedvében járjanak és a tudásszomja ne vesszen el a süllyesztőben. Tiszteltem a szüleimet amiatt, hogy nem zárkóztak el az újdonságok elől, hogy bátorítottak minket a saját utunk kitaposásában, még akkor is, ha én nem estem messze a fától. Az én almám a régészetben leledzett, mint anyáé, de ott volt a testvérem, aki korszakalkotó módon vetette bele magát valami egészen másba, és minden hátszelet megkapott, hogy az álmainak élhessen. Egy ilyen férfi hogyan feledkezhetne meg a palackról? Mindig ugyanezen a témakörhöz tértem vissza, ha eszembe jutott a halála, de még intenzíven hatották rám a temetés utóhatásai. A telefoncsörgések nem hagytak alább, a főnököm tizenötször kérdeztem meg legalább, hogy nem akarok-e otthon maradni néhány napot. Nem bírtam tétlenül ülni és várni arra, hogy jobb legyen a világ, vagy legalább elviselhetőbb Timo nélkül. Már semmi sem lesz olyan nélküle, mint azelőtt, tehát, ha elkezdtem volna sírni, akkor csak azt láttam volna, amit a testvérem nem kívánt volna a halála esetén. Egyszer beszélgettünk erről csak, amikor mind a hárman berúgtunk, én talán a kelleténél jobban. Azzal viccelődött, hogy szórjuk szét a hamvait a tengerben, mert neki az az igazi hazája, nem vágyik semmilyen búskomor ceremóniára, ahol mindenki sír. Az élet túl rövid ahhoz, hogy bánkódjunk az eltávozottak miatt. Kedveltem az életigenlését, belőlem hiányzott mindez, és most már tudom, hogy nem is fogom visszakapni. Nolan sem képes enyhíteni az értelmetlenséget, de tudom, ha kellett, akkor megbízhattam benne. Most elszállt minden energiám, és törekvésem, hogy megmaradjak abban a barátságban, ahol hárman voltunk, de csak kettő szereplő maradt ezen a világon. Timo nélkül Nolan olyan volt a szememben, mint egy szerencsés túlélő, pedig tudjuk, hogy nem igazságos ez. Választanom kellett a legjobb barát és a testvér léte között…vajon tudja, hogy minden esetben a bátyámat választottam volna? Milyen ember lennék, ha a szemébe olvasnám, hogy nem örülök a visszatértének…pedig ezek az érzések jogosak, és visszavonhatatlanok. Neki miért sikerült feljönnie, amikor…? Miért? Ez üvölt a fejemben minduntalan, ahogyan megteszem a szokásos lépéseimet a konyha irányába, és az egyik székre pakolok le, mint valami vendég. Idegennek érzem a lakás minden területét, sikít róla a hiány, a betemetetlen űr. Csak fél pillanat erejéig nézek a szobájának ajtaja felé, amikor a semmiből toppan be Nolan minden emléket elsodorva a jelenből. Nem vágyom a társaságára a történtek után, és mégsem tudom teljesen figyelmen kívül hagyni a jelenlétét. A köszönésen kívül nem sokra telik a tarsolyomból, csak a szétpakolt edényeket vizslatom, végül átmegyek a szobámba, hogy összeszedjek pár ruhadarabot a következő napokban esedékes galéria megnyitóra, meg a munkába sem árt némi változatosság. A fekete színű kosztümökben nem voltam elárasztva, mindenképpen be kell szereznem néhány új darabot is, azt hiszem holnap délután meg is ejtem a vásárlást még az edzés előtt. A szekrényemből pakolok ki két akasztót, amikor besétál Nolan is, és rám tekint. Az ágyra fektetem őket, és csak utána mélyedek a szemébe.
- Maradj, amíg nem találsz egy újabb helyet. – nem marasztalom, de az utcára sem akarom kitenni, főleg nem a januári hidegben. A családja házában várna rá egy szoba, de az nem ugyanaz, mint egy saját kecó. Annak idején elmesélte, hogy imádja a függetlenséget, és inkább éhezik, de nem akar a szülein élősködni. Az ajtófélfának dőlve pillant rám hosszan, nem vagyok rest viszonozni a gesztust, de nem bírom sokáig, ezért elfordítom az arcomat és egy nem létező port törlök le a ruhámról. Minden annyira nehézkes és felfoghatatlan az elmúlt napokban, de Nolan minden alkalommal tud erre licitálni.
- Mit mondtál? – érdeklődöm kissé nyersebben a kelleténél, de nem állom meg, hogy szóba hozza a balesetet. – Nolan… - ingatom a fejemet, de már érzem, hogy kivörösödöm a haragtól. – Nincs jogod Timoról beszélni előttem. – halkítom le a hangomat, aztán valahogyan az elfojtott emóciók sokasága kitörni látszik belőlem, de nem a megszokott módon. Könnyek csillognak a szemem sarkában, de pont neki nem szabadott volna felhoznia ezt. – Tudod te, hogy mit műveltél? Baleset…igen nem az volt, mert olyan nem létezik, hogy valaki, aki évek óta merül nem ellenőrzi a palackot…és úgy merül, hogy elromlik az a nyavalyás szar. Ott voltál, neked is meg kellett volna nézned, és jelezni neki, hogy baj van…de nem…érdekes módon te feljöttél, de ő nem. Hogy van képed azt mondani nekem, hogy nem baleset volt? Igen…de neked kellett volna felhoznod őt, segítened, ha bajban volt…mit tettél Nolan, hogy megmentsd? Semmit. – fakadok sírva. – Tudod minek kellett volna történnie…neki kellett volna hazajönnie, és nem neked. – nem gondolom végig a kiejtett szavakat, mert borzalmasan fáj a veszteség, de ez nem igazság. Hol van ebben az igazság?

Lucyval és Timoval mindig is az elválaszthatatlan hármas voltunk. Egy kaotikus személyiségekből álló csapat, akiknek még a gondolatával is nehezére esett volna eljátszani, hogy ez bármikor is gyökeresen megváltozhat. Elmondhatatlanul kötődtem hozzájuk és a velük szerzett emlékekhez: a nehézségekhez, amiken együtt, támogatva a másikat keresztülmentünk és a jó dolgokhoz, amikre pedig szívesen emlékszünk vissza. Az éjszakákba nyúló beszélgetésekre, amire sort kerítettünk ittlétünk alatt és azokra a hétköznapokra, amik már sosem lesznek a régiek. Nem állunk többet toporogva és várakozóan a fürdő ajtó előtt Timoval és döntjük el kő-papír-olló játékkal, hogy melyikünk rohan be előbb miután Lucy szándékozik végre kifáradni a helyiségből. Nem fogjuk felváltva hallgatni Lucy monológjait, hogy néha mekkora idióták is vagyunk vagy a kioktatását arról mit és mit ne hagyjunk szét a lakásban. Egyikünk se áltatta magát azzal Timoval, hogy nem a halandóságunkkal játszunk minden egyes alkalommal a hivatásunk során. Sok merülés előtti napot töltöttünk el beszélgetéssel ennek lehetőségéről, de ez tette ki a létezésünket. Az adrenalin, a veszélye a mélységnek és a felbecsülhetetlen élmény, ami a földiléttel szemben egy egészen más világot takar. Enélkül mi csak félemberek voltunk és minden itthon töltött második percben egy rugóként azon járt az agyunk mikor érkezik be egy újabb hívás Delanotól, miután napok múlva már utazhatunk. Szerettük a családtagjainkat és minden eltöltött időt a közelükben egy ajándéknak éltünk meg, mégsem hazudhattunk a képünkbe és rejthettük el lelkesedésünket, ha a lehetőség egy újabb feladatot sodort az utunkba. Mindig valahogy visszatértünk és ezzel nyugtattuk őket és valahol mélyen belül magunkat is. Hisz az előző húsz alkalom során is végül itt kötöttünk ki, miben lehet másabb a huszonegyedik? De már csak üres, élettelen lakásunk közepén állva nyert igazán értelmet az a bizonyos és sokat emlegetett huszonegy.
Gondolatban olyan voltam, mint akin eluralkodott a téboly. Tehetetlennek, kikészültnek és kialvatlannak éreztem magamat, közben pedig ezernyi kérdés cikázott át gondolataimon, amire válaszokat ebben az állapotban kevés lehetőségem volt megkapni. Ha értelmes gondolatra is leltem, azt a fejfájásom kegyetlen erővel gyűrte le és hagyta a sorsára és a feledésbe veszni. Segíteni akartam Timonak, ha már akkor nem tehettem. Megsaccolni se tudnám vajon hányszor játszottam le fejben a mivanha kérdéskör lehetséges verzióit. Tudom magamról jól, hogy egy perc is mennyit jelenthet. Odalent a mélyben pedig főleg felértékelődik ez. Megváltoznak a mértékek, az egy centi nálunk búvároknál egy mérfölddel ér fel és a tévesztés lehetősége túl kockázatos, ami végül az életünkbe kerülhet. Ahogyan én, úgy Timo is tudta ezt mégis aznap kora hajnalban egyedül ment el. Annyiszor futottam végig az egészet fejben, de ez a részlet nem állt össze. Mindig is tartottuk magunkat a partnerlét kimondatlan szabályaihoz, mert tudtuk, hogy fedeznünk kell a másikat odalent. Megbíztunk egymásban, mégis a merülésének körülményeiről, mint utólag az kiderült végig homályosan fogalmazott nekem. Egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy őt hibáztassam ezért. Valami hiányos volt a történetben és azok, akik megbízták őt, ők voltak az egyetlen felelősek érte.
Lucy érkezése felbolygatja teljesen napjaim monotonitását. Érzések hada támad meg egyszerre és eldönteni se tudnám, hogy mit tegyek ebben a helyzetben: öleljem át őt vagy tartsam tőle a távolságot amennyire csak lehet? Azóta a telefonhívás óta egy percet nem beszéltünk egymással és annak ellenére, hogy én minden nyomorultan tengő másodpercemet legszívesebben vele töltöttem volna el, nekem nem kellett atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy tudjam, ő látni sem akart engem.
Szűkszavú válaszai közben a pakolásnak is nekikezd, én pedig ahogyan az közöttünk megszokássá vált – nem sokkal lemaradva követem. Eszembe jutnak pillanataink, amikor belemerültünk egy témába, Lucy pedig éppen munkába készülődött, míg én vártam Clinton hívását az étteremmel kapcsolatban. Beugrósként nem volt ott sem rám mindig szükség, de a forgalmas napjainkon jól jöttem, mint erősítés. Lucy azokban a percekben sem bírt megállni egy helyben. Hol a szobából átsétált a fürdőbe, hogy a harmadik alkalommal cserélje le a felsőjét, hol pedig azért ment vissza, mert maradt az első választása mellett. És miközben ő a szoba két pontja között mászkált, én valahol a kettő között állapodtam meg, hogy végighallgassam milyen lelkesedéssel meséli el a vele történteket. Lucyban megvolt az a bájos tulajdonság, hogy teljes mértékben magára vonta a figyelmet. Ha ő beszélt, azt olyan odaadással tette, ami miatt képtelen voltál másra is figyelni közben és igazság szerint soha nem is akartam. Sokszor is húztam a agyát vele rossz napjain, hogy elmehetne rádiós műsorvezetőnek, hisz bármilyen értelmetlen szöveget is hordana össze, az az előadásmódja miatt kétségkívül a háttérbe szorulna. A szokásaiból a mai nap folyamán se tudott kibújni, de a szótlansága hazuggá és meg nem történtté tette a kedves emlékeket.
- Lesz hova mennem, szóval nem gond. Amúgy se találom sehol se igazán a helyemet. - dörzsölöm meg a tarkómat az ajtófélfának dőlve. Olyan mindegy, hisz ha most a világ végére is utazhatnék, akkor se lennék tőle jobban.
Amíg én mindent összehordok, hogy tovább itt tartsam, ő benne csak gyűlik a harag, melynek végül meg is lesz az eredménye. Fintorral reagálom le nem túl jóleső szavait, de a könnycseppek láttán kétszer sem gondolom át mit művelek, amikor átszelem a közöttünk lévő távolságot és magamhoz ölelem. Gyűlöltem őt ilyen állapotban látni, ahogyan Timo is. Jól emlékszem hányszor mentünk neki valakinek csak azért, mert Lucyt bántotta. Vajon most magamat kellene elsősorban teljes odaadással pofán vernem?
- El sem tudod képzelni mennyire tisztában vagyok ezzel. - sóhajtva egyet hajolok tőle távolabb,  majd a lépéseimmel is ezen példa szerint járok el. - De ettől még megérdemli, hogy előkerüljenek azok a rohadékok, akik ezt tették vele. Nem úszhatják meg csak ennyivel! - válok én is idegesebbé. - Félvállról kezelték az egészet és úgy zárták le, mintha csak egy adrenalint hajkurászó meggondolatlan fiatal lett volna, aki csak rossz lapot húzott ki az élettel szemben. Szerinted ez jó így? - kérdezek rá, majd megállok Lucyval szemben. - Szóval gyűlölj Lucy, üss meg vagy büntess ahogy akarsz azért, amit szerinted elkövettem, tényleg nem érdekel. Add ki magadból, üvölts velem ha jobb lesz és erre van szükséged, de Timo után téged már nem veszíthetlek el. - tárom szét a karjaimat és bármi is legyen az általa hozott ítélet, én elfogadom. Arra viszont ne számítson, ha ő róla bármikor is leteszek.

Timoval volt egyszer egy igazán érdekes és komoly beszélgetésem. Csacska módon életemben először nem diskuráltam józanésszel a bátyám mellett, mert belementem, hogy elvigyenek egy házibuliba és ők hozzák nekem a piát. Soha többet nem tettem akkora őrültséget, de ők ketten Nolannel a lehetetlenre tudtak volna rávenni, kivéve, ha a vízről volt szó, mert abban az egyben hajthatatlan voltam. A harmadik sör után már látszólag felhőtlenül nevettem a disznó vicceken is a tőlem idegen környezetben, de ami igazán furán hatott rám, az a testvérem volt. Átkarolva merengtünk a konyha közepén állva, ahonnan beláttuk az egész terepet. A rózsaszín műanyagpohár félig üresen lötyögött a kezemben és úgy bújtam Timohoz, mintha minimum a pasim lett volna. Talán ennek köszönhettem aznap estére, hogy elkerültek az idióta jelöltek. Nolan éppen egy szőke lánnyal csevegett, akit régről ismert, amikor ő került szóba. Néha ránk pillantott, akkor integettünk neki és bárgyú mosollyal figyeltem a távolból, de jobban lekötött, hogy a bátyám közelében maradjak. Timo arról magyarázott, hogy mennyire jó páros lennénk mi ketten a legjobb barátjával. Kinevettem, hiszen Nolan nem érzett irántam semmit, és én is úgy tekintettem rá, mint egy nagyon jó barátra. Sosem fordult meg a fejemben, hogy több is lehetne közöttünk, de Timo aznap este nem tágított az elképzeléseitől. Elmesélte, hogy valamikor tetszettem a lakótársunknak, de tiszteletben tartotta, hogy neki vagyok a húga, és többet jelentett neki, hogy ott legyek, mintsem kikezdjen velem. Akkor este nem vettem komolyan őt, én se voltam józan, de ő mégis annak tűnt. Mosolygás nélkül avatott be egy olyan fantazmagóriába, ahol Nolan és én egy pár vagyunk, és neki dülled a mellkasa a boldogságtól, mert neki köszönhetjük majd, ha így lesz. El nem tudtam képzelni, hogy valaki olyan legyen mellettem partnerként, mint Nolan. Sok esetben gyerekes, és könnyed, ami rólam nem mondható el. Nem szerettem a vizet, ők éltek-haltak érte. A bátyám mindig is óvott és nagyon komolyan vette, ha valaki azzal szórakozott, hogy a víz közelébe vitt. Emlékszem a gimi alatt neki is ment az egyik pasimnak, aki a tengerparton sétált velem, aztán elkezdett behúzni a hullámok közé, de lefagytam és az utolsó utáni pillanatban tűnt fel a semmiből a bátyám. Nem sokra emlékszem az incidensből, hiszen remegtem, mint a kocsonya, de azt tudom, hogy másnap ettől volt hangos a baráti kör, meg az iskola is. Olyan monoklival jött suliba az exem, hogy még én is megijedtem a kinézetétől. Felfoghatatlan volt, amiket mondott, de ráhagytam.
Timo már nincs velünk, de ahogyan a szobám közepén állok tanácstalanul ez az első emlék, ami betolul a fejembe. Haragszom rá, hogy elment, és fogalmam sincs, hogy milyenek voltak az utolsó pillanatai. Egy rémálomnak tűntek az előző napok és az elhatározás is, hogy átlépjem a közös lakásunk küszöbét. Nolan iránt olyan dühöt éreztem, amit nem tudtam volna szavakba önteni. Az ő felelőssége volt, hogy vigyázzon a bátyámra, bíztam benne, és mégis elárulva éreztem magamat jelen helyzetben. Timo halott volt, nélküle jött haza, és elvette tőlem a legfontosabbat. Nehezen kezeltem az emóciókat, idő kellett, hogy elfogadjak dolgokat, de azt hiszem, hogy ezt soha nem fogom. A szekrényből pakolok ki, de jóformán oda sem figyelek, hogy mit csinálok, mert jobban lekötnek a gondolataim. Az előbb faképnél hagytam Nolant, nem voltam kíváncsi arra, hogy milyen kaják vannak a hűtőben, étvágyam se volt igazán. A tekintetem a fekete kösztümkabátra siklik és elmélázok, hogy melyik szoknya illene mellé a jövő héten esedékes gálamegnyitóra. Szét voltam esve, de arról hallani sem akartam, hogy hosszabb szabadságra menjek, nem tudtam volna egy helyben maradni, tele az emlékekkel és a veszteséggel, ami a mellkasomat nyomta. Az egyik anyag alá nyúlok és fektetem az ágyam szélére, amikor feltűnik, hogy nem vagyok egyedül. Addig nem is igazán foglalkozom Nolan jelenlétével, amíg szóba nem hozza a testvéremet és azt az őrült ötletet, hogy visszautazik Floridába. Keserű epe marja a torkomat, hogy egyáltalán a szájára merte venni a nevét, de nem is ez borít ki a legjobban. Nem érti meg, hogy nincs joga gyászolnia őt, vagy tetteseket keresnie, amikor ő volt a hibás?A kontroll legkisebb akadálya nélkül vallom meg neki, hogy mennyire nem értek egyet az elképzelésével, és hiába tartottam eddig magamat, csak megerednek azok a nyamvadt könnycseppek. Észbe se kapok és máris a karjai között találom magamat. Nolan mindig is értett ahhoz, hogyan lépje át a határokat, de meglepődöm a saját reakciómon is. Nem bántalmazom, nem is lököm el, hanem szeretetéhesen marok bele a felső karjába és hangosan zokogok fel. Fáj a létezés, a tudat, hogy nincs többé. Megfeledkezem a külvilágról, csak azt látom benne, ami előtte is volt. A barát, akinek a vállán kisírhattam magamat, a támasz, akinek bármit elmondhattam. Pár percig élvezem az agyamat ellepő ködöt, azt a biztonságot, melyet napok óta nem éreztem. A józanságomat a távolsága éleszti fel és a kézfejemmel törlöm meg a szememet, de a szavai bénítólag hatnak rám. Miért engedtem meg neki, hogy átöleljen?
- Mit gondolsz, hogy minden rendben lesz, miután meghalt Timo? Nincs más, akit kereshetnél. Neked kellett volna megnézned a palackot és nem másnak. Rád lett bízva…bíztam benned. – esdeklően halnak el a szavaim, de a kitárt karokra csak úgy reagálok, hogy magamat ölelem át helyette. – Már elveszítettél, amikor nem hoztad haza őt. Nem érted ugye? Timoval a barátságunk is meghalt Nolan. – felelem neki könnyáztatta tekintettel, ügyelve a távolságra.

Számunkra elengedhetetlen volt a másikkal szemben történő bizalom, a körülmények körültekintést igénylő vizsgálata és az, hogy tudatában legyünk a legrosszabb esetekben olyan emberrel merülünk, akivel biztos, hogy fedezzük és segítjük egymást. Timo volt nekem a társam a közösen íródott kalandfilmünk alatt. Az a srác volt, akit nem kellett biztatni az őrültségekre, hanem ő maga jött fel velük sorozatosan. Akivel órákig lehetett beszélgetni és minden problémára ő könnyen talált megoldást. Sosem vette komolyan az életet, hanem mint mi mindannyian, akik ebben a munkában találták meg a számításaikat, ő is pusztán provokálóan kekeckedett vele. Nála jobbat sose találhattam volna és ez már az első utunk alatt bebizonyosodott, ahonnan mindketten ámulatba ejtve és várva a következőt jöttünk haza. Timo az élettel teli személyiségével szemben a munkánk alatt mindig is alapos volt. Ügyelt mindenre, hogy senkit se hagyjunk hátra vagy sodorjunk veszélybe. Gondolkozás nélkül bíztam volna rá az életemet minden alkalommal, amit a szárazföldön vagy ott lent a mélyben töltöttünk és valahol ő is hasonlóan vélekedett rólam. Nélküle hazajönni gyötrelmes volt. Évek óta most érzem azt először, hogy nem várom a következő utazásunkat, sem Delano hívását, amit ezelőtt feszült türelmetlenséggel vártunk minden áldott nap. Emlékszem Delano hol Timot, hol engem hívott felváltva, de mielőtt ez bekövetkezhetett volna, egy üzenetet küldött, hogy semmiképp se maradjunk le. Timo ezeket figyelmeztető jelzéseknek hívta és aznap mikor az sms beérkezett, kipakoltuk az asztal közepére a telefonjainkat és körbeülve az asztalt vártuk főnökünk hívását. Most rá sem birok nézni a telefonomra és ha tehetném és tudnám, hogy a családomat nem kergetném az őrület határára vele, akkor kidobnám az ablakon ahogyan az csak erőmből kitelne. Mióta itthon vagyok szerettek ellenőrizgetni és talán jobban féltettek, mint távollétem során. Ahogyan nekik, úgy nekem is bizonytalanabb és kiismerhetetlenebb volt ez az állapot, mint maga az óceán. Ott legalább tudtad, hogy egyes helyzetekben mi a teendő. Ismertél minden kézjelzést, amivel kommunikálhattál a többiekkel és annyira beleégett már az összes a gondolataidba, hogy nem estél pánikba, mert tudtad mit kell tenned, ha végül szerencsétlenségedre beüt a baj. Ebben a valóságnak nevezett játékban viszont nem találkoztál jelzésekkel vagy irányokkal. Nem mentette ki senki a hátsómat vagy fedezett engem, mert amit most átélek, az meg - és felfoghatatlan. Odalent legalább tudtad, hogy mikor a felszínre érsz megmenekültél. Itt azonban hol az a bizonyos pont, ahol ezt érezheted?
Lucyt igy látni egy kínzással ér fel. Az igazságtartalmú és engem célkeresztjébe állító vádjai mellett azt hallani, hogy rohadtul nincs a másiknak szüksége rád. Annak fényében, hogy én egész hazautam alatt másra sem tudtam gondolni, mintsem arra, hogy valami ismerősre, valaki olyanhoz térjek haza, akihez mindig is szívesen tettem, ez a felismerés pedig még nyomorulttá teszi az egész szitut, amibe vagyok. Nem alaptalanul vádol, mert én is legalább százszor végigfutottam ezeket a köröket és kerestem a megoldást egy olyan múltbéli problémára, amin már semmilyen utólag meghozott okosság sem segítene. Próbálok, tényleg igyekszek Lucyval szót érteni, de amellett, hogy minden felém irányuló utálatával olyan érzést hagy hátra, mintha ereje teljével gyomorszájon rúgna, mégsem megy, hogy belesüppedjek a saját rosszul megélt élményeimbe. Akkor nem, amikor Timo után minden esélyem megvan arra, hogy Lucyt is elveszítsem. Ilyenkor teszek rá mit tapasztalok vagy érzek, mert látok-hallok rosszabbat is annál.
Az ölelést követően ismét ott van egész lényében az az undor és vele együtt a távolságtartás, amiről sosem hittem volna, hogy egyszer személyesen találkozok majd vele. Nem bevallottan is mindig többet akartam tőle, de sosem hangoztattam. Mégis többet kaptam a barátságával, mint amit valójában érdemeltem. Ma viszont csak egy szikrájával is bőven beértem volna a viszontlátás örömének.
- Semmi sem lesz rendben. Nem is áltatom magamat ezzel. - arról már a hazautamat igénylő órákban letettem. Azóta meg azt se tudom milyen érzés az, amikor valami csak úgy rendben van.
- Bármennyire is nem fogadom el, tiszteletben tartom majd a döntésedet, de csak azért, mert épp elég fontos vagy nekem Lucy ahhoz, hogy.. - nem fejezem be a mondatot, mert kimondva nem lenne értelme. Nem tudok ennyire könnyedén beletörődni ebbe. Egyszerűen nem megy.
- Egy feltételhez azonban ragaszkodok és talán nem túl nagy kérés lenne. - látszólag zavarja őt, hogyha a közelében vagyok, így az ajtó felé araszolok közben. A cuccaimat úgyis össze kellene szednem, mert azok maguktól nem fognak csodával határos módon beugrani a táskámba. - Örülnék, ha minden nap hallhatnék felőled, Lucy. Nyugodtabb lennék tőle és még ha nem akarsz látni, de legalább tudom hogy jól vagy. - azt viszont hangosan nem fűzöm hozzá, hogy nekem is ugyanúgy hiányzik Timo, akárcsak neki és lehet ő képtelen megmaradni a közelembe, de nekem valamilyen formában hallanom kell felőle, hogy ne kergessem magamat az őrületbe. - Egy üzenet is megteszi, de nekem nagyon is sokat jelentene. - érek a végére kérésemnek, majd zavartan a tarkómat dörzsölöm meg.
- Összepakolok még gyorsan, aztán lépek. Clinton ételét itt hagyom neked. Te is tudod, hogy jól fog még jönni későbbre. - a nappali irányába sétálok át, majd a táskámat magamhoz véve mélyesztem bele egymást követően a cuccaimat.

Világéletemben szerettem egyedül lenni, nem jelentett gondot, ha a szüleim egyedül hagytak otthon, az sem bántott igazán, amikor el kellett mennem táborba, vagy szimplán úgy alakult, hogy nélkülöznöm kellett a társaságot. A nagypapám szerint rá hasonlítottam inkább, és emiatt talán jobban is szeretett, mint a bátyámat, de egyetlen szóval és tettel sem támasztotta alá, hogy különbség lenne közöttünk. A szüleim sem aggódtak különösebben amiatt, hogy kevés baráttal rendelkeztem az iskolában, annak tudták be, hogy céltudatos kislány vagyok, aki a bulik helyett a tanulást választotta. Büszkén sírták el magukat a diplomaosztómon is, nekem csak egy állomás volt a felfelé vezető úton, de nekik mérföldkő abban, hogy a gyermekük elért valamit, és önálló lábra állt. Az ünneplés tárgya pedig egy saját lakás lett a testvéremmel osztozkodva. Nem bántam, hogy Timoval kellett költöznöm, mert úgysem volt sokat otthon, általában utazgatott, és más kontinensekre szólította a hivatása. Nolant általa ismertem meg, és lett a kettőnk közötti villámhárító. Szerettem hármasban lenni velük, mindig megnevettetek, elfeledtették velem, hogy mennyire más vagyok, mint ők, de valahogyan velük sosem éreztem ezt. Timo halála óta sokkal magányosabb vagyok, már nem érzem azt, hogy mindennel meg tudnék küzdeni. Az ikrek között szokott kialakulni olyan kapocs, ahol megérzik, ha baj van a másikkal, de azt hiszem, hogy ez nálunk is működőképesnek volt mondható. A baleset előtt pár hónappal megálmodtam, hogy valaki fulladozik, nem tudtam volna visszaidézni pontosan, hogy ki, de átéreztem, amit ő. Nem hittem a természetfelettiben, de magában a spirituális dolgokban sem, aztán rátaláltam az álomfejtésre, és vele együtt Lilianre. Nem tudtam, hogy ez volt-e az igazi neve a lánynak, de az egyik netes felületen keresgéltem, amikor szembejött az elérhetősége. Adtam neki egy esélyt, és annyira jól sikerült, hogy azóta már többször találkoztunk, és szinte napi szinten levelezünk. Nem nézett hülyének az álmom miatt sem, sőt kihangsúlyoztam neki, hogy mennyire félek a víztől. Eleinte az okokat kerestük, hogy miért élhettem át ilyesmit, de aztán rávilágított a testvéremmel való szoros viszonyra, meg a mélyről jövő aggodalmamra. Tudat alatt féltettem a bátyámat, a merülés mindig veszélyekkel jár, de bíztam benne, hogy mindig elővigyázatos, és ha nem ő, de akkor Nolan ott van fejben száz százalékosan. A hivatásuk az életük kockáztatásával járt, és a világ egyetlen pénzéért sem adták fel. Hasonlóan voltam a régészettel, de ezt biztonságosabbnak ítéltem meg, mint amit ők ketten csináltak. Folyton szorongtam, heteken át újraéltem az álmomat, és ezzel a fulladás élményét is. A torkom elszorult, nem kaptam levegőt, és arra riadtam fel, hogy zilálok a sötét szobában. Az élményt nem akarnám senkinek sem, de akkor ott meg voltam róla győződve, hogy valami rossz közeledik, és kihez máshoz lenne köze, mint a testvéremhez. Az utolsó hetekben rengeteget vitatkoztam Timoval, előfordult az is, hogy nem akarta felvenni nekem a telefont, mert szerinte megőrültem. Bárcsak repülőre ültem volna, hogy megakadályozzam a halálát, de nem volt annyi merszem, hogy megtegyen, inkább magamban őrlődtem. Nolan telefonhívásánál éreztem, hogy valami nincs rendben, amikor csendben maradt. Megállt velem az idő, és akkor tudtam, hogy az álmok üzentek nekem. Elképzelhetetlen, hogy megakadályozhattam volna? Utólag bölcsebb lettem, de azóta is félve alszom el, megesik, hogy reggelig égetem a villanyt, és gubbasztok az ágy szélén. Nem véletlenül kerültem el az elmúlt napokban is a közös lakot, mert nem akartam ott lenni. Nolan visszajött, és ezzel felborult minden, nekem meg menekülnöm kellett. Anya adott egy kis nyugtatót, de nekem már ez is kevés volt. A napokkal együtt fogyatkoztam, de mára úgy tűnt, hogy elkerülhetetlen a találkozás, meg némi utánpótlás a ruháimból.
Félve léptem át az ajtót, de meg kellett tennem. Nolan a rutintól nem tért el, azonnal jött köszönteni, mintha rendben lennénk, de már én se voltam ugyanaz az ember, mint a baleset előtt. Megtörtént, nem tudtam tenni ellene, és okolnom kellett valakit. Nolan volt az, akinek legalább háromszor kellett volna ellenőriznie a palackot, de nem tette meg. Nem voltam kíváncsi a magyarázatokra, és a miértekre sem. Timo nem nevetett fel, és nem ugrott elő a szobájából, hogy megvicceljen. Szürreális élményként élem meg a viszontlátást, ezért nem is időzöm sokat a társaságában. A konyhából egyenesen a szobámba megyek, és igyekszem ignorálni. A szekrényemből pakolok ki, kiválasztom a megfelelő ruházatot, de valahol a receptoraim érzékelik, hogy itt van a közelemben. Az ajtónak dőlve figyel, és mérlegeli, hogy mire készülök. Telnek a percek, és tudom, hogy össze fogunk zördülni, de végül ő lesz az, aki ki is váltja belőlem. Nem akarok sehova se menni, repülőre ülni meg pláne nem, kifakadok, hogy mennyire nem igazságos az élet, hogy ő jött haza. Más körülmények között nem mondanék ilyet neki, de most megteszem. Nem támad vissza, Nolanként viselkedik, és ezzel éri el, hogy eltörjön nálam a mécses. A könnyeknek nem tudok gátat szabni, ahogyan annak sem, hogy a melegségbe, a védelmet nyújtó karjai közé meneküljek. Magamba szívom az illatát abban a néhány másodpercben, aztán erőt véve magamon távolodom el, hogy ne nehezítsük meg egymás életét. Nolan sosem volt tolakodó, és most is kapcsol, amikor elkezdi növelni a távolságot közöttünk. A szavai méregként hatolnak át a bőrömön. Nem szólok semmit, és mikor felelhetnék már a hűlt helyét lelem a szobámban. A táskájával együtt illan el. A szám szélét rágcsálva gondolkodom el. NEM AKAROK EGYEDÜL LENNI. Üvölt belőlem a kétségbeesés, és mar az üresség, tombol bennem a tehetetlenség. Döntésre jutok, amikor bizonytalan léptekkel indulok meg a szobája felé. Hezitálva emelem magasba a kezemet, aztán benyitok finoman. Nekem éppen háttal áll, és az egyik pólóját veszi fel a földről, amikor a sírástól lévő fojtogató hangon szólalok meg.
- Ma este ne hagyj itt. Ma ne. – kérlelem tőlem szokatlan módon, és védekezően ölelem át magamat.

Néha csak akkor eszmélünk rá igazán mennyire is távol állnak a valóságtól a elképzeléseink, amikor szembesülünk az abból származó pillanatokkal. Az én fejemben az újratalálkozás Lucyval egy egészen más forgatókönyvet tartogatott. Szükségem volt a társaságára és arra, hogy egy olyan személyhez térjek haza, aki fontos nekem és aki megértette a kapcsolatunkat Timoval. Látni akartam őt. Őt az egyetlen biztos pontomat abban a felfoghatatlan forgatagban, ami most az életünket is sodorta magával. Az itthonlét azonban sok mindennel kapcsolatban felnyitotta a szemeimet és arra is rájöttem általa, hogy eddig szinte bekötött szemmel jártam és keltem, amikor itthon tartózkodtam. A húgommal lévő kapcsolatom nem annyira békés, mint ahogyan azt a havonta egy hetet magába foglaló találkozásunk alatt megmutatta. Ő - akiről a legkevésbé gondoltam volna az eddig tapasztaltak alapján - volt az, aki nem volt boldog attól, hogy a hazautazásom hosszabb időre nyúlik majd el a megszokott időtartamnál. Abban a pillanatban már egészen világossá vált, miképp az általam felépített idilli kép egyáltalán nem a valóságot tükrözte, csak én akartam annak látni. Egy vigaszdíjnak, ami enyhíti a bűntudatomat, hogy a húgommal való kapcsolatom még létezik annak ellenére is, hogy szinte életének jó nagy részében távol voltam. Utólag beláttam, hogy mennyire logikátlan elgondolás is volt ez, én pedig mekkora ökör is voltam a hiszékenységemmel kapcsolatban. Ahogyan a húgomnál, úgy Lucynál is egészen más volt a helyzet. Amennyire én vágytam a társaságára, ő olyannyira taszított volna el magától. Bűnbakként kezelt, szinte első számú gyanúsítottként állított be, aki tönkretette a bátyja és az ő életét is, és a felelős volt azért, hogy Timo velem már nem jött haza. Hibáztatnom kellene érte? Képtelen lennék, mert nekem is megfordult jó párszor a fejemben a meg nem valósított szerepem Timo elvesztésével kapcsolatban. A hazautam háromnegyedét olyan lehetőségek felvázolásával töltöttem el, amit megtehettem volna, de mégsem jött össze. Mégis ezek ellenére egy roppant naiv részem elhitte, hogy Lucynak megnyugvást hoz majd legalább az én hazatérésem. Hogy ebben a nehéz helyzetben összetartunk és együtt átvészeljük, ahogyan az a nagykönyvben megvan írva. De most hogy itt állok vele szembe és őt hallgatva, nagyon úgy tűnik, hogy abból a bizonyos könyvből pár fejezetet kitéptek mielőtt végleg a kezembe nyomhatták volna. Timo nem jött vissza, csak én. Magam pedig túl kevésnek bizonyulok ahhoz, hogy Lucy csalódottságát enyhíteni tudjam.
Ez a lakás jól érzékelhetően mindkettőnket akaratán kívül is, de megmérgez. A közös élményeinktől túlzsúfolt helyiségek és a falak, amik az emlékeinket itták magukba most olyanok voltak, mintha egy láthatatlan kéz ragadta volna meg a bent lévők nyakát és vette volna el tőlük egyre jobban az oxigént minden eltelt perc alkalmával. Amióta itt vagyok, csak a nappali-fürdő-konyha trió között ingázok és valahol arra is várok, hogy a láthatatlan kéz mellett egy hasonló szerkezetű fenékberúgást is kapjak, ami elég motiváló lesz ahhoz, hogy kiköltözzek innen. Mert muszáj lesz megtennem, csak még a lehetőségeim eléggé foghíjasak voltak. Byron és Clinton szóba se jöhettek, ahhoz meg hogy lutri módon lakótársat kutassak, a város is elég ismeretlen volt. A merülésekkel jól kerestem, de hallani se akartam arról, hogy most újra ezzel foglalkozzak. Ahhoz túl dekoncentrált voltam, az pedig egyenes ágon a vesztemet okozta volna odalent. Az étterem is hozott egy kis pluszt a bevételhez, de a beugrós munkának már a neve is bizonytalanul csengett - és nem véletlenül. Hol ott lehettem, hol nem. Hol helyettesíthettem, hol pedig várhattam arra, hogy mikor jön közbe valakinek programja az ott dolgozók közül vagy lesz akkora a forgalom, ami miatt plusz emberre van szükségük. Így fix állás nélkül a saját lakás gondolata is elég bizonytalannak tűnt. Meg egy részem azt is tudta, hogy idővel újra visszamegyek a csapathoz, addig meg a köztes időszakot csak megoldom majd valahogy. Egy szó mint száz, itt nem maradhattam. Azok után pedig, hogy Lucy látni sem akart, csak még jobban rám tört a menekülhetnék, a hova? kérdést meg inkább meg sem akartam válaszolni még saját magamnak sem. Abban az egyben igaza volt Byronnak velem kapcsolatban, hogy nem sok cuccal rendelkeztem, így még az sem hagy majd hátra bennem rossz érzéseket, hogy sokáig húztam Lucy idejét - bármennyire is maradni akartam volna még.
A sporttáskámat telítem meg az itt-ott fellelhető cuccaimmal és éppen az egyik felsőmet szedem össze a kanapé mellől, amikor meghallom a hátam mögül érkező ismerős hangot. A kezem ügyébe akadt pólót összehajtom ugyan, de még nem teszem be a többi közé. Először ugyanis újrapörgetem magamba, hogy jól hallottam avagy sem, amit mondott és mire háromszor is nekifutok, már nem győzködöm inkább tovább magamat. Nem kérdezek vissza, hogy mennyire biztos ebben, mert ebben a helyzetben ki az? Tesszük azt, amiről úgy érezzük helyes meglépnünk és reménykedünk abban, hogy jól döntöttünk. Azt csináljuk, ami kevésbé küld még jobban padlóra, ha már volt annyi energiánk, hogy nekikezdjünk felállni onnan. És nem utolsó sorban tudom jól, hogyha rákérdeznék, talán csak még inkább elbizonytalanodna.
- Nem megyek sehova. - szögezem le felé is elhatározásomat, a pólót viszont ettől függetlenül beleteszem a táskába még ha a cipzárt nem is húzom össze rajta. Az ajánlata csak a mai napra érvényes, a holnapra pedig nem akarok még gondolni sem csak kihasználni a megmaradt pillanatokat. A kanapét megkerülve lépek közelebb hozzá és átkarolva őt vonom közelebb magamhoz.
- Megmelegítem Clint ételét és együnk valamit. Úgy érzem kezd fellázadni ellenem a gyomrom. - nézek le rá, miközben a karját simogatom, magunkat pedig a konyha irányába terelem. Volt egy megszokásunk, hogy valamikor egy film társaságába ültünk le enni, de az asztalt nagyon ritkán fogtuk körbe. Timo sokszor azzal is viccelődött, hogy ezzel a kihasználatlanságba fulladó erővel akár ki is dobhatnánk azt az ablakon.
- Azonban azt már most tisztázzuk, hogy meg se szeretném hallani, hogy nem vagy éhes, szóval válaszd ki, hogy melyik tetszene. - az egyik széket húzom ki neki, hogy leülhessen, majd a hűtőből is kiszedem a habdobozba tárolt többféle ételválasztékot és felnyitva a fedelüket pakolom őket ki az asztalra. - Amióta itthon vagyok azóta többször szólalt meg a telefonom, mint mikor távol voltam. Anyám a bátyámat noszogatja a nekem szánt ételekkel kapcsolatban, Clint pedig engem ezután. Nem mintha ne tudnám egyébként feltalálni magamat, de mindegyik úgy tesz, mintha segítség nélkül éhen vesznék. - avatom be őt az elmúlt nap történéseibe, mert ha valami nagyon zavart, az a feszengéssel járó csend. Elég volt a napokban együtt lenni csak a gondolataimmal ahhoz, hogy kiismerjem mennyire nem jól funkcionál társaságnak.
- Byron meg ha teheti azzal gyűri az agyamat, hogy mikor költözök át hozzá. Szeretem a bátyámat, de ismerjük már jól, hogy milyen tud lenni valójában. - Káosz. A szó szoros értelmében véve.
- Csak jelzem: a maradásom egyik kiábrándító feltétele, hogy odafigyelek rád. - félmosollyal tudatom ezt számára, mielőtt újabb kérdést tehetnék fel neki, ami felkeltette érdeklődésemet és amire a felelete úgy érződik megnyugvást hozna. - Az otthoniak hogy vannak? Jól gondolom, hogy eddig náluk voltál? - én már kinéztem magamnak mit szeretnék enni, de mielőtt annak nekieshetnék, inkább megvárom az ő válaszát is ezzel kapcsolatban.

A családom jelenléte segített átvészelni az elmúlt napok felfoghatatlan valóságát. A szüleim ugyanúgy maguk alatt voltak, de az élet nem állt meg, és a tor után úgy voltak vele, hogy kellő tisztelettel és szeretettel búcsúztak el a fiuktól. Túltenni egyikünk sem fogja magát a történteken, de míg a szüleim az emlékezésben találták meg a megnyugvást, és elhitték, hogy egy szerencsétlen baleset okozta Timo halálát, addig az én lelkem háborgott, és nem fogadta el a tényeket. Visszahozni nem tudtam a bátyámat, de megérdemelte, hogy kiderüljön az igazság. Egyetlen másodpercre sem nyugodtam bele abba, hogy egy palack óvatlan felszerelés okozta a vesztét. A fulladását hónapokkal azelőtt láttam, és nem egyetlen éjszaka kísértett meg a képe, az érzete annak, hogy milyen érzés a víz fogságába kerülni. Kislánykorom óta rettegek a merülésektől és a mélyebb természeti erőktől. A tengerparton elvagyok, még a lábamat is belemártom a kék végtelenségbe, de arra nem vagyok hajlandó, hogy távolabb merészkedjek. Anyáék megértették, hogy mennyire különbözünk a testvéremmel, és nem is erőltették a nyaralások alkalmával sem, hogy ússzak, vagy egyáltalán meg tanuljak úszni. A bátyám bevégezte a sorsát, és ő lett a víz szerelmese, én meg maradtam a szárazföldön, hogy a por között kutassak. A szívem szakad bele az elvesztésébe, talán a legközelebb a nagypapám állt hozzám, aki szintén fájdalmas némasággal fogadta a gyászt. Nem faggatott a részletekről, ahogyan a szüleim sem, amikor megtudtam Nolantől, hogy már egyedül fog hazajönni Timo nélkül. A temetése felkavart, még most a közös lakásunk falai között is érzem a hiányát. A fizikai valójára éppen néhány napja szórtunk földet. Nem érezhetem már az illatát, nem láthatom mosolyogni, megnősülni, gyermekeket nemzeni, nem láthatom az unokáit felnőni. Hogy fogok mesélni a későbbiekben róla? Igen…volt, és nem van. A jelenem beleolvadt a jövőmbe, egy olyan képbe, ahol a testvérem már nem létezett, és a régi Lucy vele együtt fulladt meg. A mostani verzióm nem a legjobb, a munkába menekültem azóta is, ebben a néhány napban tartózkodtam itthon, mert haza kellett szállíttatni a testét, és megszervezni a temetését. A hányinger fojtogatja a torkomat, semmi étvágyam, már attól is felfordul a gyomrom, ha hosszabb ideig kell a lakásban lennem. A szobája érintetlen maradt, a papnak is a szüleim házából szedtünk össze tárgyakat, ruhákat. Ide senki nem léphetett be, de mégis valaki befurakodott. A szemeim világa nemcsak szellemet láttak, hanem egy húsvér férfit. Nolan nem otthon aludt, hanem nálunk..ez volt a bevett szokás, ha hazajöttek egy-egy bevetésről, de ez most megváltoztatott mindent. A szobában sem éreztem jól magam, de látva a hátát Nolannek csak gyűlik bennem a harag. Nem tehetünk úgy, mintha ártatlan lenne, és ketten a világ ellen lennénk. Meghalt a harmadik kerék, aki egyben tartotta a barátságunkat. Nem látom a kiutat, hogy ismét közelebb kerüljek hozzá, vagy megosszam vele a gondolataimat. A temetésen is felháborodtam, hogy a közelembe akart jönni, apa és anya meg is lepődött, hogy amikor nekik kifejezte az együttérzését, akkor leléptem, és elmentem a közelükből. Nem volt méltó a helyzethez, és igazságtalan volt, hogy neki megadatott a folytatás. A sírás nem vallott rám, mégis egyre többször kaptam magam azon, hogy bekönnyesedik a szemem, akárcsak ebben a szekundumban is. Én kértem meg Nolan-t, hogy menjen el a lakásból, és ahogyan nem ellenkezve a kérésemmel kezdte összeszedni a ruháit, valami kétségbeesett érzés kerített a hatalmába. Mi lesz velem, ha ő is elmegy? Mi lesz, ha most látom utoljára? Nem tudtam megmagyarázni a hullámvasútra emlékeztető hangulatomat. Elgyengültem és megindultam a nyomába, de csak tisztes távolságban követtem őt. A szobájában pakolt, nem szólt hozzám, már készen is állt a sporttáskával együtt, hogy lelépjen, mire megeredt a nyelvem. Ki kellett mondanom, hogy megöl az egyedüllét. Nem engedhettem el ma este, még nem álltam készen, de a dühöm ágált a kijelentésemmel. A megjegyzését nem is hallom eleinte, már úgy vagyok vele, hogyha menni akar, úgysem fogom visszatartani. A pillantásom a földet fixírozza a kanapé környékén, nem ártana már takarítanom, utálom, ha leszáll a por. A tekintetem egyetlen pontra fókuszál, amikor megérzem a közeledő szelet, és az érzést, amikor valaki a biztonságába hajszol. Nolan mellkasa lesz az új támaszom, és a ki nem csordult könnycseppek úgy erednek meg, mint az erre várt startra elillanó futók sora. A karjai között más lenni, nem olyan, mint eddig. A szívem zaklatottan feszül neki a mellkasom fogságában redőző bordakosárnak. A kajára nem felelek, amikor eltávolodik tőlem, és a felkaromon simít végig az ujjaival. A konyha felé terel, nincs kedvem enni, de az ellenkezésemet a számon belül tartom. A konyhában keveset voltunk, minden esetben a nappalit használtuk étkezőnek, de helyet foglalok azon a széken, ahol a táskám van. A földre helyezem, és az asztalon támasztom meg a könyökömet, miközben a hűtő irányába lesek.
- Ez nagyon sok étel. – jegyzem meg rekedtes hangon, de a választék valóban óriási. Clintet nem sokat láttam, de ha találkoztunk, akkor állandóan etetni akart. Mellette bármelyik nő elhízott volna, de nagyszerűen csinálta, amit csinált. Az egyik dobozban ott lapul a kedvencem az epres sütemény kandikál ki. Nem titok, hogy mit fogok magam elé húzni, és közelebbről megszemlélni.
- Én maradok az édesség mellett. – erősítem meg a döntésemet, és az asztalon heverő tartóból egy villát lopok el. Nolan egyik idegesítő szokása, hogy soha nem tudja befogni a száját, de nem zavar ebben a pillanatban az sem. Egy kis rést választok le a süteményből a feltett kérdése előtt.
- Anyáék gyászolnak, a nagypapám csendesen szenved, de úgy érzem, hogy neheztel is Timora. Nem szerette a munkáját, mert veszélyes volt, és a természete féktelen. – avatom bele én is őt az elmúlt napokba.
- Hogy van a húgod? – ez amolyan semleges terep, és bármennyire is jóban legyünk, én soha nem árultam el azt a beszélgetést, amit a kisebbik testvérével folytattam. Erin szenvedélyes, de őszintén hiányolja a bátyát, emiatt pedig haragszik is rá. Pontosan tudom, hogy mit érez.

Így látva Lucyt, ennyire összetörten olyan érzést vált ki belőlem, mintha gyomorszájon ütöttek volna. Annak a gondolata pedig, hogy a haragja időközben felém is irányul csak még elviselhetetlenebbé teszi ezt az érzést és tudom jól, hogy hiába próbálnám szépíteni a dolgot vagy érvelni magam mellett, attól még nem leszek kevésbé részese a történteknek. Nem fog enyhülni a bennem gyökeret vert bűntudat, nem lesz kevesebb feltételes kérdés a múlttal kapcsolatban, amit már nem tudok befolyásolni. Timo nem fog visszajönni csak mert én próbálnám az életem egyik legfontosabb személye előtt kimenteni a hátsómat. Mert Lucy ezt jelentette nekem: valami lenyűgözőt, nélkülözhetetlent, azt a nőt aki felszínen tart az életben. Sokszor játszódott le az a pillanat a fejemben amikor egy hármas közös reggelizés után együtt indultunk a reptérre Timoval. Lucy aznap reggel az utunk előtt egy új kollégájáról mesélt, akit összekeveredett papírok miatt tévesen helyeztek át hozzájuk és aki egész nap elveszetten bolyongott az épületben, mert senki sem hallgatta meg őt. Lényeg, ami a lényeg, Lu olyan átéléssel adta át a történetet, ami önkéntelenül is odavonzza magára az ember tekintetét és egyszerűen nem ereszti. Az enyémet pedig csak még inkább nem.
Te bele vagy esve a húgomba.' - Timo a kocsiban ülve tette fel a nagy kérdést, ami inkább kijelentésnek hatott a részéről, de épp elég hatásos volt ahhoz, hogy előtte ne tagadjam tovább. Az egyetlen személy előtt, aki számára nyitott könyvként léteztem amúgy is hogyan tehettem volna? Lucyval az első találkozásunk során egyből kialakult szimpátia az együtt töltött hónapok során átalakult valami mélyebbé, egy olyan érzelemmé a részemről, amit nyíltan soha nem lett volna merszem kifejezni irányába. Volt amikor türelmetlen gyerek módjára vártam valami jelre, ami elég bátorságot adott volna a vallomásomhoz, de amikor elkaptam egy kósza pillantást vagy közös momentumot, mindig azzal hessegettem el a késztetést, miszerint csak félreértelmeztem az egészet. A barátságunk egy különleges kincs volt számomra és önző taplónak éreztem magamat akárhányszor többet akartam. Mégis mi lehet annál több és jobb, mint amink már amúgy is van?
Az, amit Lucy iránt éreztem és érzek, egy közös titkom maradt Timoval. Nem kockáztathattam meg, hogy elveszítsek valamit, ami nélkül tudom jól, hogy már semmi sem lenne ugyanolyan.
Ezért is ennyire kegyetlenül mar belém az, amit most látok rajta. Az, amit hallok tőle. Ami számomra elképzelhetetlen volt, ő neki nem csak kósza gondolatként volt jelen, hanem kimondott szóként örvénylik közöttünk. Timo elvesztése valamit megölt bennem és most itt álltam ezzel a tátongó és sajgó űrrel és azzal a jövőképpel, aminek talán már Lucy sem lesz része.
A pakolásomat az ő hangja szakítja meg, a kérése pedig egyből megragadja a figyelmemet. Mindig is jó voltam abban, hogy ne vegyek tudomást a bennem keletkező érzésekről, ha másnak szüksége volt rám és ez ebben a pillanatban is egy elfuseráltan jó tulajdonságomnak bizonyult. Kétszer sem kellett kérnie, a mellette maradási szándékom mindig is ott volt. Ingatag kötélen egyensúlyozva egy szakadék felett, ami egyre instabilabbá vált a beszélgetésünk során, de ott volt. Töretlenül és kitartóan, amíg csak talált valami kapaszkodót, amit megragadhat.
A konyhába térünk át, én pedig nem halogatom tovább Clinton ételének előszedését. Ma csak a negyedik(!) üzenetet kapom tőle és mire elérünk a nap végére, az a bizonyos hívás sem maradhat majd el. A bátyámnak pedig megvolt az a félelmetes képessége, hogy mindig tudta jól mikor hazudik egyikünk vagy másikunk. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak mi voltunk bénák a lódításba.
- Én is mondtam neki, de gondolod érdekelte? - a fejemet csóválom, mert azt hitte Clint, hogyha azt mondja úgyis majd megeszed az valami bekapcsológombot jelent majd számomra, amitől sorra esek neki a négy személyre kiállított ételnek.
Pár szál hasábburgonyát pakolok át a tányéromra és miközben a mikróba dobom a felmelegítés érdekében, közben Lucyt hallgatom, az arcomra pedig egy együttérző fintor ül.
- Kezet foghatnának anyámmal. Végletekig megértő asszony, de ha szóba kerül a munkám, akkor órákig tudná sorolni a félelmeit. - fűzöm hozzá saját tapasztalataimat. Habár megértettem anya felfogását is, ettől még nem voltunk egy lapon ezzel kapcsolatban. Minden egyes munkának megvan a maga veszélye, csak a miénknek mellé éppenséggel nem jó a híre. Jobban szem előtt vannak a veszélyei, így egyszerűbb negatív véleményt alkotni róla. - Sokszor hangoztatom neki, hogy lehettem volna tűzoltó is akár. Aztán tudod jön az a híres Trudyra jellemző gondterhelt sóhaj és onnantól kezdve hallgathatom egész nap. - mosolygok rá Lu-ra, majd kiszedem a mikróból a tányéromat és mielőtt az asztalra raknám, egy szálat útközben el is csenek a többi közül.
- Kérsz belőle? - tolom az asztal közepére, hogy ő is elérhesse. Egyik kedvencem volt, ahogy Clint készítette. A többi vagy túlsózott volt vagy épp ellenkezőleg, szinte semmi nem érződött rajta. Ő neki mindig sikerült eltalálnia azt a kellő mennyiséget, ami miatt örömmel kuckóznék be az étterem hátsó részlegébe, hogy életem hátralévő részében csak sült-krumplin éljek. Magamat ismerve negyed óra bezártság után már az ajtón dörömbölnék a szabadságomért.
- Mindenesetre ha bármire szükségetek lenne, én itt vagyok. Anya úgyis tegnap felvetette, hogy jó lenne egy családias-grillezős programot szervezni. Összeülni, beszélgetni, tudod ilyesmik. - ülök le vele szemben, miközben beavatom a korábban hallottakba. - Nem tudom mennyire tartanátok ezt jó ötletnek, csak gondoltam előre szólok, hogy még időben lebeszélhessem róla. - pillantásomat Lucillera vezetem a válaszért. Nem ez lenne az első alkalom, hogy a két család így egyesül, hiszen jó pár közös programot tudhatnak maguk mögött amiknek a háromnegyedéről természetesen mi Timoval lemaradtunk. Lucy viszont bizonyára már jól ismerhette ezeket.
- A húgom? - kérdezek vissza és még sóhajtok is egyet mellé mielőtt elmosolyodhatnék. - Hű, ő eléggé kemény dió, amióta pedig megtudta, hogy több időt töltök majd mostantól a városban, azóta pedig erősen kerüli a társaságomat és a beszélgetéseinket is. Jól sejtem, hogy ez nem véletlen? Tudsz valamit, amivel előnyhöz juthatnék? - nézek rá segítségért.
- Mármint értem, hogy keveset voltam itthon, de amikor mégis, akkor jókat beszélgettünk és úgy tűnt nincs semmi gond. - Jelen pillanatban másnak sem érzem magamat a húgom miatt, mint egy hülye gyereknek, aki mindeddig csak vakon tapogatózott a sötétben.

A pasikkal valahogyan mindig is hadilábon álltam. Nem találtam a helyemet közöttük és emiatt visszahúzódtam a csigaházamba, mert ott biztonságosabb volt. Az élet megtanított néhány leckét, de a szociális életem nem javult, az évek előrehaladtával csak romlott, ha valakivel nem találtam közös témát, nem is erőltettem a folytatást. Irigyléssel figyeltem azokat a lányokat, akik könnyedén teremtettek kapcsolatot az ellenkező neműekkel, mert nekem valamilyen taszító energiám lehetett. Nem állítom, hogy nem volt barátom, de egyik sem volt annyira komoly, hogy hazavigyem és bemutassam a testvéremnek, vagy éppen Nolanek. Kettőjükben bíztam meg a legjobban, gyerekkorom óta mellettem álltak, és ahogyan telt az idő, úgy lettünk hárman elválaszthatatlanok. A fiús dolgokról nem meséltem sokat, mert ha valaki megbántott, akkor ez a két okostojás már ment is, hogy megvédje a becsületemet. A kommunikáció nem az erősségem, de tiszta szívből felnéztem rájuk. Timo a testvérem, a másik felem volt. Két év korkülönbséggel még azt sem mondhatom, hogy akkora szakadék lett volna közöttünk, a jellemünk akár a tűz és a víz, de az élet dolgaiban egyetértettünk. Sejtettem, hogy eljött volna az ideje annak is, hogy előbb vagy utóbb letegyék a lantot, mármint a munka területén, de az utolsó pár hónapban a bátyám megbolondult. Nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget annak, hogy tervezget, és sok pénzről beszél. A búvárkodással bőven megvolt az az összeg, amiből akár hónapokig itthon maradhattak volna, de valamiért a bátyám többre vágyott. Emlékszem egyszer még valamikor régen mesélt egy lányról. A nevére nem emlékszem, de akkora átéléssel adta át a történetét, hogy még én is éreztem valamit. Timo nem az a srác volt, aki gyakran hozott volna fel lányokat, mármint akár szóban is, ezért figyeltem annyira. A végén kiderült, hogy a „lánynak” titulált valakinek férje van és meg is szakadt az információáramlás róla, többet nem hozta fel nekem. Örvénylenek bennem a gondolatok, és érzem, hogy már semmi sem lesz olyan, mint annak idején. Timo elment és nekem egyedül kell boldogulnom a világban, meg kell tanulnom kiállni magamért, és megemészteni, hogy nincs egy nagyobb testvér, aki vigyáz rám.
Nolan egy másik témakör, mert iránta mély barátságot tápláltam eddig. Minden alkalommal vártam, hogy elküldje nekem a leveleket, így átélhettem velük a kalandokat, és nem maradtam ki semmiből. Nolan más volt, mint a többi pasi…nem tudnám megmondani, hogy miért tűnt annak, de benne megbíztam, és ezért fájt annyira, hogy ő közölte velem a testvérem halálát. Megfordult velem a világ, alapjaiban rengették meg a békémet, bár nem is tudom kifejezni magamat…igazságtalan lett az élet. Számtalan alkalommal tettem fel azóta a kérdést? Miért nem Timo jött haza, és fordított esetben, hogy éreztem volna magam, ha Nolan hal meg? A másikkal nem tudtam azonosulni, kizárt volt, ha elveszítettem a testvéremet. A barátság sosem lesz annyira erős, mint a Timoval való közös vér. Mindezek ellenére fontos volt nekem Nolan? Igen. Meg tudok neki bocsájtani? Nem tudom.
A szobában egy percig úgy voltam vele, hogy el tudom engedni a kezét, menjen el, és ne is jöjjön vissza, de amint tudatosult bennem, hogy egyedül maradok, és nem lesz senki mellettem ma éjszaka…azonnal meggondoltam magamat. Önző vagy Lucy! Belülről jött a felismerés, hogy Nolan nem maga miatt marad itt, hanem mert én arra kértem. Timo legjobb barátja lesz a támaszom? Vegyes emóciókkal küzdöttem, az egyik felem akarta, hogy maradjon, a másik elzavarta volna. Végül győzött a karjai között rázkódó testem, és a megnyugvás, ha ma estére feladom a haragomat, hogy egy kicsit felengedjek. Hosszú napok álltak a hátunk mögött és kezdtem betelni a negatív érzésekkel. Megfojtottak, a gyász elején tartottam még és messze volt a beletörődés.
A kicsit furának ható intim momentumunk után a konyhába megyünk enni, inkább húznak, mintsem önszántamból menjek. Helyet foglalok az egyik széken, és a kiterített választékot figyelem. Nolan bátyja szakács, és éttermet vezet…nagyon jó benne, de nincs étvágyam ehhez a sok zsírban tocsogó ételhez. A tekintetem a mellettem tüsténkedőre siklik, és az egyik üres tányért veszem magam elé. Megpróbálok nem gondolkodni, csak cselekedni, ezért észrevétlen csöppenek bele egy hétköznapi beszélgetésbe is.
- Anyukád félt, és ez nem fog változni, mégiscsak ő szült meg Nolan. – mosolyodom el a felháborodásán, aztán már a megmelegített kajával helyezkedik el mellettem.
- Nem kérek. – rázom meg a fejemet, mint éreztem nem vágyom a sósra, de egy kis édesség jöhetne. A rosszabb napokra tartogattam a kedvcsinálókat, mint az eper, vagy valami habos sütemény. A felvetett közös grillezésre nem felelek egyből, mert tudom, hogy illetlent mondanék. Nem véltem jó ötletnek, hogy alig pár nappal a temetés után már szórakozzunk, de anya és apa örülne a társaságnak.
- Szerintem a szüleimnek nem jelentene gondot. – direkt kihagyom magamat a képletből, mert úgyis az lesz a vége, hogy kifogást gyártok és kihagyom a nagy felhajtást. Nem vágytam közönségre, befelé forduló típus voltam, aki jobban elvolt, ha a lakás falain belül szórakozhatott. A húga nem rossz terep, elég sokat szoktam beszélgetni Erinnel.
- Ugyan Nolan, mit csodálkozol ezen? Évente pár hetet töltesz itthon, azt sem tudod, hogy milyen életet él a húgod, miért rajong. Nem azt mondom, hogy idegen vagy számára, de mégsem az a testvér, akit hívna, ha bajban lenne. – néha túlzásba viszem az őszinteségi rohamomat, és a kezemben megálló villa Nolan arca láttán hasonló.
- Nem akartam, hogy rosszul érezd magad, de a húgodnak testvér kell és nem egy átutazó idegen. – szelek egy kis részt a süteményből. Hirtelen beáll a csend és csakis a kajálással vagyok elfoglalva, néha felpillantok a mellettem ülőre is, de jobb ez a kis szünet.
- Álmodtam vele. – nyögöm ki egyszer csak. – Mármint…hogy megfulladok, mint ő. – a két szeme közé nézve fürkészem.

Lucyval kettesben lenni nem ismeretlen terep számomra, mégis jelenlegi helyzetünket tekintve olyannak hat, mintha egy szakadék húzódna közöttünk és nem tudná egyikünk sem, hogy elég bátrak vagyunk hozzá, hogy megközelítsük azt. Már jó ideje csak a megszokott hármasunk dinamikájában léteztünk. Megvoltak a rögeszméink, az idegesítő szokásaink amikkel időnként egymás agyára mentünk és mellettük azok az éjszakába nyúló beszélgetések is, amik különlegessé tették a közöttünk lévő kapcsolatot. Életem egyik legjobb időszakának könyveltem el, amikor megismertem a két testvért és hagytam, hogy mindketten egy életre az ujjuk köré csavarjanak. Timo volt kettejük közül az, akivel percek leforgása alatt sikerült közös témához érkeznünk és ahogyan egyik őrületünk követte a másikat, úgy a mi barátságunk is szorosabbá vált általa. Az utazás, a merülések és a munkánkkal járó kimondatlan, de attól még meglévő kockázatok egy olyan bizalmat alakítottak ki közöttünk, amit nehéz lett volna szavakba önteni, idővel pedig egy család lettünk. Fedeztük és az élet minden terén óvtuk a másikat, még ha a jelenünket nézve ez szinte csak egy elnagyzolt klisének is hangzik. Timo nélkül minden egymásnak tett ígéretünk hiteltelenné vált a külvilág számára. A gondolat pedig, hogy nem voltam vele csak még nevetségesebb színben tüntetné fel minden magyarázatomat.
Lucyval más volt a helyzet. Ő és Timo szinte az érem két oldalát testesítették meg és amíg Timothy féktelenül vágott az ismeretlenbe, addig Lu horgonyként húzta őt vissza akárhányszor arra volt a bátyjának szüksége. Elválaszthatatlan egység voltak ők ketten, én pedig mint harmadik fél furakodtam közéjük és elraktároztam magamban a közös perceinket, még ha elsőre fura is volt megszokni, hogy Timo mellé egy Lucy is jár ajándékba. Ez a tény viszont olyan ára volt a barátságunknak, amit nem cseréltem volna el semmivel.
Ma azonban semmi más nem kavarog a fejemben csak Lucy korábbi szavai. Zakatolnak, leülepednek a gondolatok és beférkőznek minden sejtembe míg végül csak elviselhetetlen bűntudatot hagynak hátra. Annak a terhét, hogy én voltam az, aki végül törést okozott a szilárdan működő egységen. És bár eltereljük a témát, próbálunk egy lépést előre tenni dacára annak, hogy még mindig kettővel hátrébb vagyunk, de az ami őszintén kimondásra került, az nem válik ezek után sem köddé.
Önző módon mégis élvezem, hogy Lucy szóba áll velem. Azt, hogy a társaságát ajánlja fel nekem amikor el is küldhetett volna és a fenébe is, én megérteném őt. Mert ez az egész felfoghatatlan veszteség ami kegyetlenül éget és emészt fel belülről őt még elviselhetetlenebbül ostromolja. És bár ne kellene éreznie ezt. Bárcsak pont én ne tettem volna vele ezt.
A szüleink felemlegetése olyan téma, amiből mindketten tudnánk készíteni pro-kontra listát. Semleges terepet karcolgatunk, nekem pedig eszembe sem jut irányt váltani, amivel megkockáztathatnám a hallgatását.
- Gondoltam már az elmúlt 27 év valamennyire felkészítette őt arra, amit tőlem várhat. - mosolyodok el ennek gondolatára, hisz a hatodik életévem betöltése volt a vízválasztó apa további döntéseiben a nevelésemmel kapcsolatban. Az úszással kezdtük, a többi meg adta magát. Bármi ami a vízzel kapcsolatos volt onnantól kezdve rendkívül elvarázsolt és a mai napig nem tudok betelni azzal a nyugalommal, ami a mellkasom környékén hullámzik végig akárhányszor a parton állva hallgatom az egymást követő hullámokat. Anya azóta is örül, hogy Clinton és Byron kevésbé voltak tettestársaink ebben. - De persze, érthető az aggodalma és kétlem, hogyha egyszer apa leszek én másképp viselem majd el ezt. - leköt egy pillanatra a tányéromon lévő sültkrumpli-halom, meg a családalapítás távoli gondolata. Anya egyik kedvenc témája, hogy minden lehetséges alkalmat megragadva az unokákkal nyúzzon minket. Clint és Felicia vannak leginkább kitéve ennek az ostromnak, de olykor anya engem is elkap és megpróbál a lelkemre hatni.
Felpillantok egy másodpercre Lucyra, majd gondolatban csak a fejemet csóválom. Ha tudná Lucy, hogy drága anyám hányszor legyintett egyet finoman és szeretetteljesen a fejemre, hogy kerüljek közelebb hozzá. És ha tudná anyám, hogy én hányszor akartam többet Lucytól, még ha előtte hevesen is tagadtam. Túl sok feltételezés, ami sosem találkozik végül a valósággal.
A családi összejövetel csak egy lehetőség, amit én túl korainak érzek és Lucy válaszából ítélve ő sem akar különösebben ezen részt venni. Bólintok ugyan, de nem bolygatom tovább ezzel. Vannak dolgok, amik a belegyezésünk nélkül is megtörténnek és ha a két család összefog, akkor ott a mi szavunk egyből eltörpül majd. Megszívtuk.
Erinnel a kapcsolatomat ha kategorizálni kellene, nem tudnám sehova sem beilleszteni, az viszont tisztán érzékelhető volt, hogy amit én szerettem volna hinni kettőnkről, annak köze sincs a valósághoz. Lucy szájából hallani viszont az eddig is teljesen nyilvánvalót azonban nem túl kellemes érzéseket hagy hátra.
- Auch?! - vonom fel egyik szemöldökömet és szolidan el is mosolyodok közben. - Kezdek lassan már én is felzárkózni ezzel kapcsolatban, mert úgy tűnik rajtam kívül ez mindenkinek egyértelmű volt. - nem feltétlenül a neheztelés mondatja most ezt velem. - Csak azért jól jött volna útközben egy hello Nolan, valami itt nincs rendjén figyelmeztetés, amit a húgom minden találkozás alkalmával elfelejtett felém közvetíteni. Mármint ha megbeszéltük volna, akkor érted, teszek ellene, de úgy jött le, mintha ez a távollét neki nem okozna problémát. De azért lehet velem beszélgetni, nem? - kérdezek rá gyorsan a biztonság kedvéért.
Lu következő szavai azonban komor kifejezéssel látják el arcberendezésemet és beleiszok a poharamban lévő italba mielőtt megszólalhatnék. - Többször is megtörtént ez? - aggodalommal telik meg a hangom, de nem akarom őt letámadni egyből a bennem felmerülő kérdésekkel.

[Mellékesen ajánlanám figyelmedbe a meghallgatását. Képtelen vagyok mást hallgatni, énekelni, hivatalosan is tönkrementem... ]

A kislányok mindig arra vágytak, hogy gyengének tűnhessenek egy féltő báty, vagy egy hős férfi előtt. Megszállottjai lettünk volna a meséknek? Mindenhol azt olvastuk, hogy a jó végül elnyeri jutalmát, a gonosz meglakol a bűneiért, és a szerelmes herceg és hercegnő boldogan él, míg meg nem hal. A regények és a bennük szereplő karakterek a normálistól eltérő tulajdonságokkal voltak felvértezve. A sárkány nem feltétlen töltötte be a rossz helyét, akadtak olyan helyzetek, ahol bizony ő volt a hős. Nézőpont kérdésének tűnt ennyi év távlatából, hogy ki volt a gyermekkori gonosz és a jó. Az alapvető dogma, miszerint a lányok gyengébbek voltak alkatukból kiindulva nem volt hazugság, csak a feminizmus és az egyenlőség delelőjén már meg tudták védeni magukat, megállták a helyüket a férfimunkákban is, de legbelül megmaradt egy olyan ősi részük, mely bizony sóvárgott a megmentésre és a biztonságra is. A harmincat elhagyva nem voltak illúzióim, hogy a biológiai órám lapjai egyre kevesebb percet mutattak és bizony ketyegett, ha akartam, ha nem. Sosem tanakodtam sokat azon, hogy milyen anya válna belőlem, milyen férjet képzelnék el magam mellé. Az ilyen fajta fogalmazásokban a karrierem került a középpontba, és csak az utolsó helyen említettem meg a családalapítást, mint egy lehetséges jövőképet. A szüleim sosem zargattak azzal, hogy ideje lenne férjhez mennem, vagy gyereket szülnöm, de a társadalmi nyomás nem került el, és közeledett a választás ideje. A mostani szituációban elképzelni se tudtam volna, hogy rajtam múlik a családunk nevének továbbörökítése. A temetés alatt az zakatolt a fejemben, hogy mennyire igazságtalan az élet, hogy Timot vitte el. Fiatal volt és ambiciózus. Bohókásan szerethető jellem, néha talán meggondolatlan, de mindig akadt egy jobb keze, aki észhez térítette. Nolan a kettőnk közötti villámhárító szerepét töltötte be, tőle értesültem, hogy éppen merre jártak, az ő leveleiből táplálkoztam a külön töltött időszakban. Szükségem volt a visszajelzésre, hogy rendben vannak a világ másik felén, hogy ne aggodalommal a szívemben feküdjek le, ha éppen merülésre készültek. Az állandó feszültség nem múlt el, de jól palástoltam a munkámmal, a szorgalmamat és az időm nagy részét abba fektettem bele, hogy sikeres legyek. Jó úton haladtam, hogy megszerezzek egy ausztrál ösztöndíjat is, ami egy hosszabb időre szakítana el a családomtól és a barátaimtól is. Gondolnom kellett a jövőmre, még akkor is, ha most nem láttam kiutat a gyászból. Szörnyű, hogy a legváratlanabb helyeken és napszakokban tört rám a szomorúság. A temetésen jól tartottam magamat, még a részvétnyilvánító rokonok és barátok előtt is, holott a szívem meghasadt. Nem zárkózhattam el örökre a nyilvánosság elől, de húzhattam az elkerülhetetlent. Ma este is inkább a nagypapám házában kellett volna maradnom, de a konferenciák és a megbeszélések végett fel kellett újítanom a ruhatáramat és a lakásunkból elhozni az ott maradt blézereket, estélyiket. Az emlékek útvesztőjében éreztem magamat, amint átléptem a küszöböt és az egyetlen élőlény Nolan volt csak, aki azt sugallta, hogy az élet megy tovább. Timo szobájához egyikünknek sem volt lelki ereje, megpróbáltam rábeszélni magamat még előző nap, de hamarabb vágtam volna le a kezemet, mintsem benyissak oda és felszámoljam a tárgyait. Anyáék nem is kérdeztek rá, hogy mi lett vele, természetesnek vették, hogy vissza fogok költözni és Nolannel folytatom az életemet, mármint barátokként. A nagypapámnak egyszer a temetés után volt egy furcsa megjegyzése, de csak amolyan fennhangon beszélt, hogy csak az értse meg, akinek címezte. Az elmondása alapján a legjobb barátokból lesznek a legjobb házastársak, ha felismerik időben, hogy milyen nagyszerű ajándékot kaptak a sorstól. Megannyi alkalommal hallgattam meg a történetét a nagymamámmal kapcsolatban. A háború alatt az egymásnak küldött levelek tartották a másikban a lelket, és ha nem lett volna a nagyi, akkor biztosan nem éli túl a frontot sem a nagypapám. A szerelem néha felismerhetetlen, de megértettem, hogy mire akart célozni, vagyis igyekeztem szemellenzőt felvenni, mert túl nyilvánvaló lett volna, ha szembemegyek az igazsággal.
A konyhában ücsörögve söpörnek át rajtam ezen gondolatok és csak akkor eszmélek megint fel, amikor a húga kerül témába. Erint jól ismertem, számtalan alkalommal beszélgettem vele, amikor a fiúk küldetésen voltak. Hiányzott neki a bátyja, aki csak akkor volt itt, amikor neki kedvezett az idő. Nolan és Erin kapcsolata hasonlított nagyon az enyémhez és Timoéhoz. A kezdeti nehézségeket még könnyedén kezelte, de megértettem azt is, hogy mekkora változást hozott Nolan hazaköltözése a történtek után.
- Huszonhét év? Nolan ehhez egy élet is kevés lenne. A testvérlét nem években mérhető. – fanyarú mosoly költözik az ajkaimra attól, hogy így vélekedik Erin érzelemvilágáról.
- Túlságosan egyszerűen fested le a kapcsolatotokat, pedig több időt szánhatnál arra, hogy jobban megismerd a húgodat. – közlöm vele a véleményemet, pedig csak arra gondolva, hogy én hogyan látom a helyzetet. Az őszinteség nem hátrány, de néha ildomos lenne, ha befognám a számat.
- Ha apa leszel meg fogsz változni, már nem leszel szerelmes a tenger hívószavába? – állítom élére a villát és hosszasan bámulom meg az arcvonásait. Remek apuka válna belőle, és ekkor megint rám tör a Timo féle veszteség. El is kapom a pillantásomat és a süteményt majszolom befelé a számba. Kiakad a húga miatt, de csak megrázom a fejemet.
- Lehet veled beszélgetni, de tudod, hogy Erin a figyelmedet szomjazza. Példakép vagy Nolan, és ez teszi annyira nehézkessé a szituációtokat. – veszek egy mély sóhajt, miközben másfelé terelődik a szó és eljutunk az álmokig. Miért érzek késztetést rá, hogy kimondjam a magamba temetett félelmeket?
- Igen, többször is. – felelem neki egykedvűen, látom, hogy kényelmetlenül érinti a fulladás és talán még túl korai kettőnknek arról beszélni, hogy mi megy végbe a belsőmben. Leteszem a villát a jobb felemre és megtörlöm a számat.
- Későre jár. Elmegyek zuhanyozni. – hallgatok el és felemelkedve a székről, megtámaszkodom az egyik kezemmel az asztallapon, és úgy állok fel. Nolan arcán látom, hogy megannyi kérdése lenne hozzám, amikor érzékelve a közénk ékelődő csendet, kihasználom a lehetőséget. A percekkel ezelőtti kifakadásom után odalépek elé, és a könnyeimmel viaskodva a homlokára szánok egy jó éjt puszit. Éppen abban a pillanatban tekint fel rám, amikor már hajolnék, de a művelet félremegy és a szája sarkánál kötök ki. – Jó éjt. – nyögöm ki a mondandómat lehunyt szemhéjakkal, de a torkom kiszárad és kénytelen vagyok nyelni egyet. Sosem voltam még ilyen közel hozzá. El kellene húzódnom már…

Szinte felfoghatatlan milyen könnyedén változhat meg valakinek az élete egyik pillanatról a másikra egy tragédia következtében. Mi, miközben itt ülünk kettesben Lucyval tudnánk mesélni a beállt változásokról, amelyek elég nyilvánvalóan közöttünk is jól érzékelhető éket vertek. Sose volt bajom azzal, hogy megértessem magamat Lucyval és a néhány félreértésünk ellenére is sikerült mindig megbeszélnünk egymással a problémáinkat. Ez viszont nem az a hiba, amit könnyedén feledésbe küldhet egy-két jól megválogatott szó vagy őszintén gondolt bocsánatkérés. Nem az a fajta eseménylánc, ahol a következmények orvosolhatóak és kisebb törésekkel meg repedésekkel később, de minden visszaállhat eredeti formájába. Lényünk egy fontos része veszett oda Timoval és ez az az űr, amit nem fog soha többé semmi sem betölteni. Ennek gondolatával pedig látszólag egyikünk sem tud még megbirkózni.
A korábbi feszültség megülepedett ugyan kettőnk között, de már a kapcsolatunk ismerős velejáróinak is sikerült felzárkóznia. Elbeszélgetünk, de próbálunk nehezebb témákat nem érinteni és kettőnk józanságának érdekében elkerülni. Új volt még ez a helyzet, de sajnálatos módon nem az az újdonság, amiért egész életemben rajongtam. Nem ugyanolyan, mint amikor belevágsz egy ismeretlen kalandba, aminek minden pillanatát gyermeteg izgatottsággal fedezed fel. Egyáltalán nem hasonlít ahhoz az érzéshez, amikor új ismeretséget gyűjtesz magad köré és részesévé válsz egy másik ember felfogásának és a természetének. Ez olyan, amikor kelletlenül ugrasz fejest egy szituációba, amiről tudod, hogy bánni fogod. Lucyval kapcsolatban semmit sem bántam meg eddig, de ma egy valami mégis helyet kapott ezen az eddig elképzelhetetlennek tartott listán. Ma bánom, hogy a kapcsolatunk egy olyan irányt vett fel, ahol már nem lehetek csak én, a múltam meg a tetteim elegendőek. Ahol több kell, mint az egyszerű sajnálom. És ami életemben először olyan bizalmatlansággal fertőzte meg a gondolataimat, mint még soha semmi más.
Utólag belátva egy baromnak érzem magamat. Balféknek, aki beleringatta magát valami idilli képbe, ahol az emberi kapcsolatok simulékonyak a testvérekkel és a hazatérés hosszabbra nyúló időtartama egy esély a közös pillanatokra, nem egy lejtő legalja, ahonnan muszáj lesz felküzdened magad, hogy kiérdemeld azt, amit eldobtál magadtól.
A húgom távolságtartása hideg zuhanyként ért, mihelyst annak első kézből részesévé válhattam. A nem titkolt szótlanság és a neheztelés, amit csak nekem tartogatott egyszerre zúdult a nyakamba. Egy részem hitetlenkedve állt a tudatlanságom előtt és nem akart megbarátkozni a tudattal, hogy ennyire cserben hagyott a józan logikám. Mert minél több percet töltöttem a húgommal vagy sok esetben tőle távol, annál szebben rajzolódtak ki előttem az elkövetett hibáim. A kihagyott mérföldkövek, szülinapok és azok a pillanatok, amiket Erin szeretett volna megosztani velem, de nem tehette, mert én távol voltam, valahol egy roncs körül körözve, miközben a húgommal lévő kapcsolatom is lassan azzá változott. Múltbéli darabkákká, aminek megmaradt elemei között keresed még az értékeket.
Lucy is ennek súlyára világit rá kettőnk perceiben és ismét elgondolkoztat a családommal kapcsolatban. A többieken nem vettem észre a neheztelést. Anya örült nekem, de nem akart hallani a merülésekről. Apa ennél azért nyitottabb volt és mikor tehette, egyből szárnyai alá vett, hogy újabb tanácsokkal lásson el. Mégiscsak neki köszönhettem a tudásomat és ha valakire gyermeki kíváncsisággal tekintettem fel, akkor az csakis ő lehetett. Clinton, ő a szokásos megértő változata volt. Olyan, aki már elfogadta hogy a kapcsolatunk ilyen hiányos időszakokból építkezik fel és ha itthon voltam, akkor is csak arra koncentrált, hogy kihasználja az elvesztegetett időket. Byron pedig néha úgy tűnt fel sem fogta azt, hogy hetekre eltűnök. Ő két hétre elhúzódott távollét után is úgy áll le velem beszélgetni, mintha előző nap találkoztunk volna utoljára. Talán épp az ilyen vegyes jelek miatt alakultak ki a tévképzeteim azzal kapcsolatban, hogy minden a legnagyobb rendben. Holott nagyon nem volt.
- Tudod, hogy én is ezt szeretném a legjobban. - veszek el a húgommal kapcsolatos gondolataimban, de a kérdésére felfigyelek és csak elmosolyodok.
- Az egy örök érvényű szerelem, Lucy, de léteznek prioritások is az életben. - jelentem ki gondolkozás nélkül. - Értsd ezt úgy, hogyha már benőtt a fejem lágya a családalapításra, akkor azon leszek, hogy megtaláljam az egyensúlyt a kettő között. Szeretek odakint lenni, de egy saját gyermek gondolata nem egy pillanatnyi fellángolás, amiről túllendülhetek, ha már a lelkesedésem odavész, hanem olyan, akiért utána felelősséggel tartozom. És ha ez valamikor megtörténik, gondolkozás nélkül az ő létezése lesz az első. - fejtem ki neki bővebben mi játszódik le a fejemben. Hazudnék azt mondani nem játszottam el ennek lehetőségével, de még nem tartok ott.
Túl sok kérdést vet fel bennem Lucy kijelentése, mégis a válaszok megismerésére úgy tűnik nem lesz lehetőségem. Ő kimenti magát a zuhany gondolatával, én meg ott maradok a temérdek mit-miért-hogyan kavalkáddal a fejemben, meg azzal a nüansznyi momentummal, amit a majdnem félresikerült puszi hozott magával és amibe ha akarnék sem fogok belemagyarázni többet. Ahhoz túlságosan is aggódom érte és ez épp eléggé leköt.
Amíg ő a fürdőben tevékenykedik, én a konyhába pakolok el magunk után, majd a kanapéról is félreteszem a cuccaimat. Nem vagyok rendetlen fickó, de az elmúlt napokban csoda volt, ha a fejemet nem hagytam el. Egy-két másodpercet megengedek magamnak a kanapé mellett szobrozva míg egyértelműsítem magamba a döntésemet és kihúzom a bútor plusz részét is, majd Lucy szobája felé veszem az irányt.
Percekkel később már egy két személyre szabott fekvőhellyel lett több a nappalink, én meg még azelőtt magamhoz veszek pár cuccot mielőtt nyílna a fürdő ajtaja és válthatnám Lucyt.
- Ma mellettem alszol és mielőtt ellenkeznél, nem fogadok el nemleges választ. Szeretnék a közeledbe lenni, ha még egyszer rémálmod lenne. - állok meg mellette a fürdőajtó közelébe. Lehet ő ennyivel lerendezte, de engem az őrületbe kerget az aggodalom miatta, ami egyáltalán nem vicces. - A kis asztalon találsz majd egy pohár vizet és kihoztam a szobádból a takaródat, a két kispárnát meg a nagyot pluszba. - emlékeim szerint a négy részes kis szettje nélkül nagyon nehezen ment neki az alvás. Ha megcáfolná, elég lesz csak felhoznom ellene azt az alkalmat, amikor hármasban kibéreltünk egy faházat. Megsaccolni sem tudnám melyikünk aludt akkor a legkevesebbet. - Pihenj le, Lucy, szükséged lesz rá. Mindjárt én is megyek. - mosolygok rá, majd bezárom magam mögött a fürdőszoba ajtaját. Talán ma én is képes leszek napok után majd normálisan aludni.

Fura és megfoghatatlan kötelék volt közöttem és Nolan között. A testvéremen kívül is jól megértettem őt, miatta érezhettem úgy, hogy a víz nem is olyan félelmetes, ha levelekben más jelentőséget tulajdonít neki. Féltem az óriási víztömegtől, de általa egy egészen más oldalát is megismerhettem. Nem mondom, hogy mindig kicsattanó örömmel olvastam, ha sokáig voltak a tenger mélyén, de olyankor nem voltam kívülálló, hanem a csapatuk része. Nolan beleszőtte a gondolatait ama sorokba, ahol nekem beszélt, úgy érezhettem, mint olvasó, mintha mellette ültem volna. Megérintett a szabadság szele, elhittem, hogy bármire képes lennék. Kissé bele is pirultam, ha leírtam egy-egy élményemet neki, de sosem nevetett ki, azonban szóban soha nem meséltünk arról, hogy mik „hangoztak el” közöttünk. Az intimitás vagy a bizalom jele volt, hogy megnyíltam neki, de utólag visszagondolva ezekben a napokban azt kérdőjeleztem meg, ami nyilvánvaló volt. A férfiakba vetett hitem megingott, nem szerettem párkapcsolatokban gondolkodni, és mégis egy valakit közel engedtem, de nem annyira, hogy bánthasson…nem is gondoltam volna, hogy bánthatna addig, amíg fel nem hívott és ott közölte velem, hogy az egyik részemet örökre elveszítettem.
Újraéled bennem az iránta táplált gyűlölet, a lelkem mélyén hordozott seb, ami ismételten kifakad és megfertőz belül, de nem tudom megölni a bimbózó rügyeket, a megnyugvást hozó emóciót, ami akkor bontogatja ki szárnyait, amikor kettesben vagyunk, amikor nem észleljük a környezetünkben beállt változásokat, ahol az idő egy kis időre a kegyébe fogadott, és megállt. A kommunikációnk akadozó, de az ismerős terepen, a szokványos témák között nem lépkedünk úgy, mint két idegen. A kezdeti lendület ott bujkál bennünk, csak meg kellene születnie az elhatározásnak, hogy átadjam a haragomat egy másik félnek. Mennyivel könnyebb lenne, ha valaki el tudná venni a nehézségeket, de tudom, ha holnap felkelek, sem fogom másképpen gondolni, mint napokkal ezelőtt a kapcsolatunk alapjait. Valami megváltozott és nem lehet visszafordítani. Ebben az átmeneti szakaszban azonban félreteszem a gondokat. A húgáról csevegünk, rávilágítok, hogy mennyi teendője van, ha már itthon maradt. Erin hiányolta a bátyát, és nekik lesz lehetőségük helyrehozni, ami nekem már nem adatik meg. A sírástól távol álltam eddig, de Nolan mellett képtelenség kivédeni, hogy ne érzékenyüljek el. A családom mellett erősnek kellett lennem, mert anya és apa nem bírták volna ki, ha látják, hogy mennyire összetörtem. Egyedül maradtam nekik, mint a kisujjam, és nincs több gyermek, akire támaszkodhatnának. Nem mondanák ki, hogy féltenek, de látom rajtuk. Anya nem véletlenül kérdezte, hogy mikor megyek vissza, de megfojtanak a szeretettükkel, ha nem jövök el egy kis időre onnan. A nagypapa támogat mindenben, de az igazság az, hogy rajta is látom, hogy megviselték a történtek. A családnak nem ilyen események miatt kellett volna összeülniük.
A folytatásban a családalapításba is belekóstolunk. Tudom, hogy mennyire szeretne sajátot, ugyan még nem most, de az anyukája sokszor emlegette, hogy Nolan is benne van a korban, és meg kellene állapodnia, mert az nem jó, hogy folyton menekül otthonról. Az örökmozgó, akit nem látnak ünnepekkor, és habár soha nem írtam le a távollétében, hogy az anyukája elsírta magát, ha éppen elhalasztotta a hazautazása időpontját, vagy a húga kiakadt, mert ismételten egy fontos eseményről maradt le. Nem akartam neki fájdalmat okozni azzal, hogy én szembesítsem az élete hiányosságaival. Törekedtem a semleges terepre, nem voltam csak egy barát a háttérben, de tudom, ha egyszer is kimondtam, amit mindannyian éreztünk, akkor hazajött volna. Nem vállalhattam ekkora terhet, hogy miattam adjam fel az álmait, hogy azzal boldoggá tegye a szeretteit. A döntést végül egy másik szerencsétlenség véglegesítette, de ezt a traumát meg én nem akartam elfogadni. Nem jöhetünk egyensúlyba, ha közben az áldozat túl nagyra sikeredett.
- Mikor lesz az, hogy eljön a pillanat Nolan? Soha nincs tökéletes időzítés, de azt gondolom, hogy valóban jó apa lennél, még akkor is, ha ez a jövő zenéje. – nem vitatkozom vele a felnőtté válásról, mert mindketten amúgy is rossz passzban vagyunk, de én úgy látom, hogy neki soha nem fog benőni a feje lágya. Nem az a fajta férfi, és ennyi. Nem gondolom, hogy megpihenne, egy idő után úgyis útra kelne, lásd a mai nyilatkozatát arra nézve, hogy vissza akar menni Floridába, alkalmi munkákból él…mi lesz állandó az életében a vízen és a merülésen kívül? A rémálmaimról nem akarok sokat beszélni, általában kimentem magamat, ha kényessé válik a helyzet, ez már a megszokott ritmusom, és el is megyek fürdeni. A hálóinget a kezemre akasztom és elfojtom az előbbi mondandómat is. Nincs kedvem magyarázkodni, és másokat is az őrületbe kergetni. A fürdőben sem találom igazán a helyemet, miközben levetkőzöm és összehajtom a szennyest. A kosár tetejét emelem fel és akkor észreveszem a pálmafás pólóját a testvéremnek. A gyomrom összerándul, ahogyan kiveszem az anyagot és lehunyva a szememet vezetem végig az arcomon. Az illata még mindig ott van, ez volt rajta…és nem akarom tudni, mert megerednek a könnyeim ismételten. A zuhany alá menekülök, és a forró vízzel oldom a felgyülemlett feszültséget. A bőrömet szinte megégetem, és csak akkor eszmélek fel, amikor már rákvörös lesz a hátam. Nem nyújtom el a fürdést, a törölközővel alaposan szárítkozom meg, aztán felveszem a hálóinget, és a bugyit is, már éppen nyitom az ajtót és majdnem belemegyek Nolanbe.
- Tessék? – kérdezek vissza, de határozottan állítja, hogy ez mindkettőnknek jó lesz, ha ma együtt töltjük az estét, vagyis osztozkodunk az ágyon. A pólót a hálóingem alá rejtve megyek be a nappaliba és nézek végig a megterített ágyon. Túlságosan csábító a kanapé, de csak megrázom a fejemet és a konyhába fáradva egy pohár vízzel oltom a szomjamat. A kezemben Timo pólója, a könnyeim eláztatták. Megelégelem a történteket és odafekszem, ahol megágyazott nekem Nolan. A párnát igazgatom el és dőlök neki, de a hátam még mindig fáj attól, hogy forró vízzel tusoltam. A vállam felett tekintek hátra, és húzom fel az anyagot, szinte vörösen izzik a bőröm…

Timo után olyannak érződött létezni, mintha két felé szakadtam volna és amíg egy részem a legutóbbi utunk helyszínén ragadt, addig a másik itthon próbált alkalmazkodni a körülményekhez, az emberekhez vagy csak úgy önmagában a bizonytalan jövő fogalmához. Megesett, hogy még mindig tagadásban éltem, aztán valami visszarántott a valóságba és emlékeztetett arra, hogy már semmi sem lesz ugyanolyan, mint azelőtt volt.
A hazaérkezésem első estéje a plafon bámulással telt el és szinte éreztem ahogyan a bőröm alá furakodik be minden kellemetlen pillanata. Nem éreztem jól magamat itthon, de az utazás lehetősége sem nyújtott sokkal több vigaszt. A gondolat, hogy a partnerem nélkül ugorjak neki az ismeretlennek soha nem volt még ennél félelmetesebb, mint most.
Valahol fél egy körül a telefonom képernyője fényt vitt az amúgy sötét térbe és Erin neve jelent meg a képernyőn és a hozzácsatolt egyszerű négy szó: Örülök, hogy itthon vagy. Aznap az üzenete után újra felmerült bennem annak ténye, miképp lehet itthon voltam, de sosem éreztem még ennél távolabb magamat annak elméletben biztonságosnak ható érzésétől.
A húgom üzenete megválaszolatlan maradt, ahogyan a másnapi felé indított két hívásom is, a harmadikat pedig onnantól ő utasította el. Az első intő jel feketén-fehéren rajzolódott ki előttem, ami mondanom sem kell, hogy ezután lavinaként sodorta utamba a többit is, számomra nem várt fordulatot hozva ezzel a kapcsolatunkba.
Delano két nap múlva talált meg. Lehet órák választottak el tőle és nem személyesen vette fel velem a kapcsolatot, mégis magamon éreztem kényszeredetten elfojtott neheztelésének minden lenyomatát, ami szinte csöpögött felém intézett szavaiból. Ott álltam a nappaliban korábban kiterített búvárszerelésem felett és úgy éreztem megfulladok a látványától, miközben a vonal túlsó végén Delano a közös munkánk felől érdeklődött. Nevetségesen ironikus volt. A 'jól leszek' és a 'szükségem van még egy kis időre' összes változatával próbáltam megtartani a munkámat, holott abban sem voltam biztos, hogy ez az érzés amit a merüléssel kapcsolatban érzek idővel enged majd a szorításon vagy teljesen megfojt majd. Az ismerős sóhajtást egy színtelenebb hanghordozás követte, de úgy tűnt még nem állt szándékában lemondani rólam. Az ő 'beszélned kell valakivel, kölyök' és a 'számítunk rád' között az én vérszegény bizonygatásom a jólétem felől már nem is tűnt akkora hazugságnak. A csapattal való munkám még megvolt, de a visszatérésemre szánt idő homokóráját épp az imént fordította meg Delano.
A Timoval kapcsolatos álmok aznap estétől sokasodtak meg. Egy olyan világba találtam magamat éjszakánként, ahol többféle variációim volt a megmentésére, de a vége előtt kifutottam az időből. Minden egyes álom különbözően végződött, de egy valami közös volt bennük: ott álltam Lucy előtt és én voltam az, aki szembesítette azzal, hogy nem tudta betartani az ígéretét. Annyiszor törtem össze saját kezűleg a szívét és néztem végig annak félreismerhetetlen folyamatát, hogy minden ébredésem után undorodtam attól az embertől, akit a tükörben láttam. Nehezen ment, hogy ezek után mást gondoljak, amikor felocsúdva az álmok okozta kellemetlen utóhatásokból Ő maga is ignorálta a próbálkozásaimat.
Helyre kellett hoznom magamat: a jövőmet, a kapcsolataimat, de leginkább azt, akivel napok óta úgy élek egy testben, mintha csapdába estem volna. Soha nem volt kérdéses közöttünk az, hogy egyszer nyakunkba szakadhat a baj és lehet odaveszünk. Delanoval az első négy napunk azzal telt, hogy körbeültünk egy asztalt a csapattal és végigvettük hányféle módon végződhet számunkra a játék - akár a véletlenek műve során, akár a figyelmetlenségünk miatt. Azt mondta ez csak felkészít és akinek a gyomra nem veszi be mindezt, annak már most nyitva áll az ajtó a távozásra. Tudnunk kellett mivel állunk szembe, de Howard nem hagyott minket megoldások nélkül sem. Nem engedte, hogy beletörődjünk és ne húzzuk ki a végsőkig, ha egy cseppnyi reményünk is van arra, hogy hazataláljunk. Abban a percben úgy érződött, bármit elkövetett volna, csak hogy ne adjuk fel. Arra azonban ő sem készíthetett fel mi lesz azok után, ha ez bekövetkezik. Mit fogunk kezdeni akkor, ha ezek nem csak teóriák lesznek a jövőnk sötétebb zugáról, hanem maga az a valóság, ahonnan nincs visszaút? Ahol a téma többé már nem kanyarodhat el csak úgy és rázhatjuk le magunkról annak nyomasztó hatását, hogy átugorjunk valami lazább részre. Szó sincs róla, hogy most ebben a helyzetben tőle vártam volna a válaszokat az élet nagy kérdéseire vagy követeltem volna tőle, hogy hozzon meg helyettem olyan döntéseket, amiknek tartalmával én sem voltam tisztában. A maga módján segített. Ő azonban mindig is olyan volt, aki nagyon vékony jégen táncolt ha a csapatáról volt szó és amíg szavaival az összetartásról beszélt, addig a kezével minél nagyobb távolságot próbált formálni közöttünk, hogy a személyeskedést elkerüljük. Ő valószínű így védte magát - ha nem kötődik, akkor nem is fáj. Megvédelek, kiállok melletted, de ha a földről kell összekaparnod magadat, arra nem én vagyok az embered. Mégis az ő szavai csengenek a fejemben miután bezáródik mögöttem a fürdő ajtaja és magamra maradok újra a gondolataimmal. Valami kapaszkodót keresek bennük, mint aznap amikor még a csapatunk teljes létszámmal rendelkezett és ő előállt egy csomó lehetőséggel, amivel menthetjük a bőrünket.
A fürdőből kiérve Lucyt már a közösnek szánt helyünkön találom meg. Magamban elmosolyodok ennek gondolatára, még ha egy racionálisabb részem örömmel keverne is le egy pofont saját magának emiatt. A Hogyan ne zavard össze az érzéseid tiltólista első helyén tuti az együtt alvás lenne. De Lucy nincs jól, és én sem érzem magamat fényesen. Nem is kell, hogy most jól legyünk, viszont nélküle ezt tripla olyan nehéz lesz végigcsinálni és csak reméltem, hogy neki is épp annyira szüksége van rám, mint amennyire fordított esetben nekem az ő közelségére. Tudni, hogy valami még állandó és nem kezdett az egész életem darabjaira hullani.
Szótlanul sétálok át a konyhába, hogy szomjamat egy pohár hideg vízzel oltsam és ha gondolataimnak még szükségük van egy pár másodpercre ahhoz, hogy felkészítsék magukat a nyugodtabb alvásra, akkor annak érdekében a pulton támaszkodva hagyok időt nekik a felzárkózásra, majd csak ezt követően indulok meg a kanapé irányába.
- Gondolkoztam, Luce. - jelentem ki, mintha valami tőlem szokatlan tevékenységet tapasztalnék meg most, majd behelyezkedem a magamnak szánt helyre. Ő még ébren van és ha csak fele annyira van szerencsétlen helyzetben az alvással, mint én, akkor sejtéseim szerint még egy darabig ez így is marad.
- Emlékszel Byron szülinapi bulijára, ami egybeesett tapadósCormac koncertjével? - volt egy srác akkoriban - Cormac Lacey -, aki odáig volt Lucyért és csak akkor volt hajlandó leszállni róla, ha aznap Lu megnézi a fellépését. - Volt egy jól kidolgozott tervünk hogy tudnánk megszökni a buliról. - tapogatózok tovább, hátha elsőre nem ugrik be miről is beszélek itt. Közben pedig, hogy kényelmemet még jobban bebiztosítsam, ujjaimat a tarkóm mögött kulcsolom össze.
- Arra gondoltam, hogy ugyanezzel a stratégiával léphetnénk le majd a grillezésről is. Mindketten tudjuk, hogy nem úszhatjuk meg az ottlétet, viszont aznapra más terveim lennének. Elvinnélek egy másik helyre, ha nem bánod. Velem tartanál? - az idő töredék részéig fordulok felé, aztán visszavezetem figyelmemet a plafonra. Bármilyen figyelemelterelést elfogadnék, csakhogy a bennem felgyülemlett bűntudatról egy kevés időre elfeledkezhessek.

A létezésnek annyi formája van, hogy szinte lehetetlen bekategorizálni. Minden ember másképpen éli túl a napot, szervezi meg a rendelkezésére álló huszonnégy órát. Abban az egyben vagyunk ugyanazok, hogy ezek az intervallumok egységesen épülnek fel, csak az egyén dönti el, hogy miképpen gazdálkodik vele. Annyiszor hallottam a szüleimtől, hogy a tanulás az egyik legfontosabb dolog a világon, hogy szinte a sejtjeimbe égett az információ. Egészen kicsi korom óta gazdagítottam a tudásomat és egyre jobban szomjaztam a világ ismereteire, amit csak úgy tudtam elsajátítani, ha minden mást a háttérbe szorítottam. Az érzésekkel nem foglalkoztam, nem abban a szellemben nőttem fel, hogy teljes lángon égve ízleljem meg a szerelmet, a barátságot. Beértem azzal, ha akadt egy-két ember, akivel el tudtam beszélgetni, egyáltalán akadt közös témánk. A bátyám állt a legközelebb a szívemhez, vele osztottam meg a titkaimat és vele együtt tapostam ki azt az ösvényt, ahol elindultunk a nagybetűs élet felé. Timo lazán kezelte a szorult helyzeteket is, soha nem rettent meg, ha akadályba ütközött, ellenben én szorongtam, ha szerepelnem kellett, ha valami nem úgy alakult, ahogyan elterveztem. A spontaneitás nem rám volt jellemző, hanem a szaktársaimra. Befelé forduló személyiséggel áldott meg a sors, és nem sikerült ellazulnom idegenek társaságában. Az egyetlen személy, aki megugrotta a lécet a testvérem legjobb barátja volt, Nolan. Vele nem kellett megjátszanom magamat, hárman könnyedén merültünk bele bármilyen beszélgetésbe, kalandba. Velük buliztam, ittam először alkoholt, számtalan olyan dolgot tettem, amire nem lett volna lehetőségem, ha nincsenek mellettem. Nem vonzottak a korombeli kihívások, a könyvekkel szorosabb kapcsolatot ápoltam, mint néhány emberrel. Az egyetemen csodabogárnak lettem elkönyvelve. Szerencsére a munka világában más értékek alapján ítélkeznek, ott nem számít a jellemem, ha jól végzem a dolgomat. A főnököm egyenesen rajongott értem, ahogyan én is felnéztem rá. Nehezen jutottam be a háromfordulós interjú után, de megfogadtam, hogy mindent meg fogok tenni azért, hogy kiérdemeljem az elismerését. Évek teltek el, és felnőttem, de ehhez a két emberhez ragaszkodtam, akik végigkísérték az utamat. Timo nélkül félembernek tűntem egy színes tömegben, neki köszönhettem, hogy felismertek, megszólítottak. Hiányzott, ha nem volt velem, és aggodalommal töltött el, ha megint merülésre adta a fejét a barátjával együtt. A világot járták bizonyos kincsek után kutatva, bár mindketten az élmény miatt merültek le a mélybe, mégsem értettem az ehhez fűződő viszonyukat. Utáltam a vizet, messziről elkerültem a partot is, ha nem volt muszáj ott lennem. Nolan leveleiből tájékozódtam, és tapasztaltam meg, vagyis inkább elképzeltem, hogy milyen lenne a víz alatt úszni és megszemlélni az ottani világot. Beértem ennyivel, és örültem is neki, hogy végre valaki nem erőltet rám semmit.
Meghalt a testvérem. Ezen ténymegállapítás az agyamnak értelmezhetetlen. Automatikusan csináltam végig a temetést, a családi eseményeket, még a nagyapám házában is beszéltem és cselekedtem, de nem voltam tudatában a tetteimnek. Nem érzékeltem a külvilágot, nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak rólam, nem vágytam a munkahelyemre, csak a szokások és a betanult mozgásformák vittek előre napról napra. Az elmém ott ragadt abban a telefonhívásban, ahol Nolan közölte velem, hogy Timo megfulladt, és nincs többé. Meg sem bírtam szólalni, nem bírtam feldolgozni, hogy már nem fogom látni őt nevetni, elbújni előle, és soha többet nem fog megkeresni. A félelmem valóra vált, az álmaim immár nem csak kísértettek, hanem az életemet tették tönkre. Zsibbadt lettem a valóságra, nem akartam senkivel sem hosszabban beszélgetni, tervezni végképp nem. Megerőltettem a testemet, hogy működjön, de lélek nélkül nehezen ment a felkelés is. Egyedül a nagypapám vette észre a lényeges különbséget a viselkedésemben. A szüleim a gyászukkal voltak elfoglalva, engem meg lekötött az, hogy levegőt vegyek, sétáljak, és beszéljek még akkor is, ha nem voltam jelen a testemben. Valahol az óceán mélyén süllyedtem és koncentráltam arra a csendre, amit Timo érezhet most. Nem fázott, kihúzták a vízből, már nem érzett a fájdalmat. Irigyeltem, hogy nem kell végigkövetnie a nélküle töltött időt. Fenébe is, de haragudtam rá, hogy nem mondhattam el, ami a szívemet nyomta. Miért nem adatott meg több idő? Nem kértem volna többet, csak egy egészen keveset, hogy beszélhessek vele. Csendben fekszem az ágyban, mit is ne a kanapén, ahol azt várom, hogy Nolan kijöjjön a fürdőszobából. Ez az egész este egy szürreális élmény. Abban a lakásban alszunk, ahol hárman laktunk, nem említve a bátyám érintetlen szobáját. Mit is vártam attól, hogy felugrok egy kosztümért? Biztosan nem azt, hogy beleegyezek a maradásba és némileg rendezem a kapcsolatomat azzal az emberrel, akit hibáztattam a testvérem halála miatt, ellenben tudtam, hogy a legközelebb áll hozzám, és nélküle még nehezebb lesz megküzdenem a következő hónapokkal. A párnát a fejem alá igazítom és az egyik kezemet elválasztóként a takaróra simítom, de utána könnyebb a plafont bámulni. Nem veszek tudomást az érkezéséről, az illata már kilométerekről elárulja. Szeretem ezt a kellemes pézsmaillatot, némi mentával keverve. Az orromon keresztül veszek levegőt, és csak akkor pillantok oldalra, amikor megszólít.
- Min gondolkodtál? – érdeklődöm szimplán, mert fogalmam sincs, hogy milyen gondolatok járhatnak a fejében mióta betoppantam a lakásba.
- Emlékszem. – felelem neki semleges hangon, de máris megrohamoznak az emlékek. Mennyire utáltam azt a srácot, egyszerűen nem lehetett levakarni, és megígértette velem, hogy ott leszek a koncertjén. A hányinger kerülgetett, ha a készülődésre gondolok. Nolan és Timo készültek valamivel, de már nem jut eszembe, hogy mi lett volna az.
- Mégis hová vinnél? – oldalra fordulok, és a tenyeremet befészkelem az arcom és a párna közé. Az ujjaimat szétterítve fürkészem őt.
- Tudod Nolan ma este egy kicsit más a helyzet…egyszerűbb, de… - nyelek egyet. Nincs értelme elmondanom neki. – Hagyjuk. Meglátjuk mi lesz akkor, rendben? – ismét könnyek égetik a szememet és a másik oldalamra fordulok át, hogy a hátam legyen neki előtérben. A szipogást nem tudom elnyomni, de nincs értelme megint tervezni. Erőltetetten szorítom össze a két szemhéjamat, már szinte fájdalommal jár, hogy úgy tartsam, de nincs kedvem beszélgetni. Zaklatottan merülök álomba. Leszívott ez a nap, ahogyan az előző pár is, de csak egy-két óra telhet el, amikor izzadtan ülök fel. Nem sikítok, de megint valami rosszat álmodtam. A szívem a torkomban dobog, és az első dolgom, hogy kibotorkáljak a fürdőbe. Remegnek a térdeim, mire megtalálom a kapcsolót és bejutok a mosdóig. Megengedem a hideg vizet, de csak folyatom, és a vizet bámulom. Ez az istenverte víz tehet róla, hogy meghalt. A tükörbe nézve egy idegen pillant vissza rám. Már nem is tudom, hogy ki vagyok.