nem vagyok szörnyeteg

Ez volt életem eddigi leghosszabb, és legkínosabb beszélgetése a diri irodájában. Ugyan nem idegen a hely, megfordultam itt már párszor, de mindig megúsztam egy enyje-benyjével, amiért kitudtam dumálni magam, vagy csak rátolni valaki másra a felelősséget. Most azonban tényleg annyira elbaszódott minden, hogy bármivel is próbáltam menteni a seggem, nem értem el eredményt vele. Egyértelműen én lettem kinevezve bűnbaknak, én vagyok a rossz ember, azért persze senki nem felelős, amit velem tettek.
Hogy hibás lennék az adott szituációban? Nem. Van lelkiismeret furdalásom? Nincs. Mindenki pontosan azt kapta, amit megérdemelt. Igen, az én igazságérzetem egészen mást súg, mint amit a többiek állítanak. Hiába a duma, ami arról szólt, hogy önmagamra való tekintettel szűrjem le ebből a tanulságot, és igyekezzek fejlődni. Egyébként is mi ez maszlag? Nem fogok mélyen magamba nézni és azt mondani, hogy nem vagyok tévedhetetlen, és bizony lehet valamit én is elrontottam. Ha valamit el is csesztem, az nem az lesz, hogy megtéptem azt a libát. Igazából bárcsak ne avatkoztak volna közbe, még bőven többet érdemelt.
Gondolom az sem igazán segített rajtam, amiért nem tanúsítottam megbánást, nem ejtettem könnycseppeket, de már előre tudtam, hogy úgyis rám lesz húzva a vizes lepedő. Akkor meg minek a színjáték? Egy hét felfüggesztés. Remek. Azért kíváncsi lennék, hogy a többiek simán megúszták, vagy kaptak legalább valami büntetést ők is, a ránk váró összezáráson kívül. Nem is értem miért tartják ezt jó ötletnek, mintha csak újabb balhét akarnának ezzel szítani. Kurvára nem akarom egyik képét sem bámulni. Lita irritál, Zain elmehet a jó büdös francba, Eddie meg.. talán ő az egyetlen ártatlan szereplő ebben a történetben. Még valahol hálás is vagyok neki, amiért neki ment Zainnek, bár az már kevésbé vigasztal, hogy nem miattam tette, hanem azért az olcsó ribancért.
Rengetek érzés kavarog bennem, hol erősen felemésztenek, hol pedig eltompítanak, nagy eséllyel a még mindig szervezetemben lévő kokainnak köszönhetően. Ebben az állapotban ráadásul baromi nehéz az ártatlan kislányt játszani, márpedig Esther, az anyám előtt muszáj lesz elő vennem a kedvesebbik arcom. Fogalmam sincs mit keres itt, és miért nem apámat riasztották, hiszen nála sokkal könnyebben elsimíthatnám ezt az egészet, de anyám esetében már egészen máshogy áll a szénám. Ő nem lesz elnéző, már az igazgató irodájában láttam a szikrákat szóró tekintetében, hogy rendesen megkapom még  a magamét, így nagyjából fel vagyok készülve egy hatalmas lecseszésre. Már előre hallom a megvető szavait, amik majd arra fognak sarkalni, hogy szembe szálljak vele, mert úgysem fogom tudni lenyelni, hogy mindenki egyes egyedül engem hibáztat a ma történtekért.

Mondanám, hogy meglepett az igazgató hívása ma reggel, de sajnos ez nem lenne igaz. Aalival kapcsolatban már igazából az a meglepő, ha nem történik semmi. Az egyetlen, ami a meglepetés erejével hatott rám, hogy engem értesítettek a haszontalan exférjem helyett. Jobb is, hogy így történt, mert ahogy elnézem a lányom a poblémáit Sebastian nem tud és vagy nem is akar a lányával foglalkozni. Számára csak egy nagyon jó visszavágás volt, hogy egyetlen gyerekünk vele maradt, de apai ösztönei nincsenek. Vagy csak igencsak mélyen elnyomja magában.
Idegességem csalódottsággal vegyül miközben az igazgató szavait hallgatom. Minden erőmre szükségem van, hogy ne boruljak ki teljesen és minden meggyőző képességem kevésnek bizonyul ebben a szituációban. Verekedés? Komolyan? Ennyire lesüllyedt már a mocsokba? Bárcsak tudnám, hogy hol rontottam el a nevelését, miért lett ennyire önző és magánakvaló? Miért nem képes különbséget tenni jó és rossz döntések között?  Azt hiszem jobban kellett volna fognom azt a bizonyos gyeplőt, amíg még a kezemben volt. Túlságosan sok mindent megengedtünk neki és most ennek vagyunk az elszenvedői. Dühös vagyok rá, amiért nem tudja fékezni az indulatait, de dühös vagyok magamra is, mert nem figyeltem rá eleget. Talán fel kellett volna még időben ismernem, hogy baj van, akkor, amikor még egy fedél alatt éltünk, de túlságosan el voltam foglalva a próblémákkal a házasságomban, majd a válás körülményeivel Rossz anya vagyok és félek, hogy a lányom egy olyan lejtőn indult meg, ahonnan már nincs visszaút. Eddig homokba dugtam a fejem, de most már ideje, hogy a kezembe vegyem az irányítást mielőtt a lányom az utcaszélén végzi a testét árulva. Minden meggyőző képességemre szükségem volt, hogy a kezdeti két hét felfüggesztést lealkudjam egy hétre, szerintem az igazgató egyszerűen csak megsajnált. Ennek ellenére egyáltalán nem vagyok boldog, az elégedettségtől meg messze járok, de próbálom visszafogni a bennem tomboló dühöt. Csak egy-egy szúrós tekintet árulkodhat arról a lányomnak, hogy most bizony nagy bajban van.
- Verekedés? Komolyan? nem tudom visszatartani a szavakat, miután becsukódik mögöttem a diri irodájának ajtaja. - Mégis mi lehetett az az indok ami miatt úgy viselkedsz mint egy ősember? nem kiabálok, mert nem szeretném, hogy az iskola minden mellettünk elhaladó tagja figyeljen ránk, de szavaimból így is kellően kihallatszik a harag és csalódottság egyvelege.
- Most azonnal odamész a Kershaw lányhoz és bocsánatot kérsz, a büntetésed többi részét megbeszéljük az autóban. bökök fejemmel az iroda előtt várakozó szöszire és ajánlom melegen, hogy Aali ne ellenkezzen, mert a hajától fogva rángatom oda és akkor is bocsánatot fog kérni. Elegem van ebből a viselkedésből, a kontrollálhatatlanságból és a lázadásból. Sebastian Minette sem ússza meg veszekedés nélkül a mai napot, remélem ő is fel van készülve rá. Rossz jegyek, bukás, minősíthetetlen viselkedés, cigizés, piálás és még verekedés is? Jelentőségteljes pillantásokkal figyelem a lányomat. Remélem látja rajtam, hogy nem viccelek és nem fog elérni nálam semmit a kiskutya tekintetével, az apját talán tudja az orránál fogva vezetni, de engem nem. Többé nem.

nem vagyok szörnyeteg

Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg az igazgató beszél. Frusztrál, ahogy próbál kioktatni, ráadásul egy olyan dologról, amit egyébként két szóval elintéznék, de illedelmességből nem teszem. Csak bólogatok, és még azt mondják nem tudok viselkedni. Inkább örüljenek, hogy nem fakadok ki, és nem rendezek egy minimum tornádó erejű rombolást. Megint. Helyette némán úgy süppedek bele a székbe, babrálva a kezemmel, mint aki figyelne, meg mint akit kicsit is meghatná, hogy mennyi időre is függesztik fel. Csinálják! Egészségükre!
Anyám idegességgel vegyülő csalódott arcáról meg jobb, ha nem is teszek említést. Úgy néz rám, mint aki nem ismerne, vagy legalább főbenjáró bűnöket követtem volna el. Ő meg a földre szállt angyal, amiért a segítségemre siet. Jobb lett volna, ha ide se jön, amúgy sem értem még mindig mit keres itt, megoldottam volna magam is.
De mivel nem apám, hanem ő van itt, számítok rá, hogy amint kilépünk az igazgató irodájából, azonnal nekem esik. Tagadhatja, de a vérmérsékletem tőle származik. A nem hangos, mégis haraggal töltött kérdése pedig azonnal meg is érkezik, szinte még be sem csukódott mögöttünk az ajtó.
- Hidd el, minden okom meg volt rá. Vágom rá kapásból. Ez az igazság. Ha visszamehetnék az időben, ugyanígy cselekednék, csak kicsit több ütést mérnék Litara, de ezt már nem kötöm az orrára. Főleg nem azok után, ami elhagyja a száját. Kérdő tekintettel meredek rá, még a szemöldökeim is a magasba szöknek, hogy ugye ezt most nem gondolja teljesen komolyan.
- Nincs semmi, amiért bocsánatot kérnék. Azt kapta, amit érdemelt. Úgyhogy felőlem duplázd meg a büntetésem, de az nem fog bekövetkezni, hogy egy számomra halott ember előtt megalázkodjak. Ezen pedig semmi nem változtathat, pontosan láthatja az elhatározottságomat az arcomon, ami egyöntetűen azt üzeni, hogy ne kérjen tőlem lehetetlent.
- És egyébként is apa fogja kitalálni mi lesz a büntetésem. Csak vigyél haza kérlek, aztán ezt felejtsük el. Nem akkora dolog, mint amekkorának ez itt fel van fújva. Amúgy meg köszi a kérdésedet, hogy én jól vagyok-e. Mert ugye a szöszi tévedhetetlen. Nem tudom mi ez a düh, ami állandóan magába szippant, de túl régóta tűröm már csendben, hogy mindenki minden miatt engem hibáztasson. Talán a legrosszabbkor, de ez most Estherre csap le, aki láthatja mennyire nem tud már érdekelni semmi sem.
- Vagy ha annyira Lita pártjára akarsz állni, fogadd örökbe. A tökéletes lányt, akire mindig is vágytál. De azért elárulok egy titkot. Nem olyan ártatlan, mint mutatja magát. Ebben legalább tökéletesen hasonlítotok. Túl nyers vagyok, egy igazi bunkó, aki ott mér döfést a másikra, ahol a legjobban fáj. Ugyanakkor van benne igazság. Mindig is az volt az érzésem nem lehetek elég jó anyámnak, egy habos babos finomkodó hölgy, vagy franc se tudja mire vágyik. Mégis azt a hatást kelti, hogy én a rossz vagyok. A megtestesült ördög, akin már nem lehet segíteni. Mondjak valamit? Nem is kell. Jól vagyok, csak épp a kokain és a történések levittek annyira az életről, hogy jelen állás szerint inkább mindent felégetek magam körül. Mert legyen az jó, vagy rossz, azt százszorosan érzem, és erre a szer rádob még egy lapáttal. Úgyhogy gondolom nem kell magyarázni azt a káoszt a fejemben, ami elnyel.
- Megoldom a hazautat egyedül is. Mondom ezt úgy, mint aki el is hiszi, hogy ezt megteheti, egy utolsó szánakozó pillantást mérve még anyámra és Litara, akivel megérdemlik egymást.