♡ || Ruha.

Fogadni mernék, hogy fizimiskámat látva ember meg nem mondaná, hogy valójában éjjeli bagoly vagyok, de legalábbis olyan valaki, aki hajnaltájban éli legaktívabban az életét. Heti két-három alkalommal Daisy még csak akkor fordul át a másik oldalára, mikor futni indulok, és akkor kel, amikor visszaérek onnan, és frissen, lezuhanyozva, tisztán bújok mellé az ágyba, hogy legyen valami varázsa is a reggelnek a szokássá vált testedzés ellenére. Most viszont a kényelmes és jóleső tudata annak, hogy itt van mellettem, nincs család se barátok, az, hogy kettecskén ünnepeljük meg az első közös karácsonyunkat, távol vagyunk a világ zajától, nincsenek kötelességek, elvárások, különösebb rutinok, ellazít. A hó tudata, a hegyek, mondjuk ki, az én igazi terepem az, ami most mégis feledteti velem az aktív életmódot, a névvel és családdal járó elvárásokat, és ennek hála nem marad belőlem más, mint egy pofátlanul lusta huszonéves srác, aki a semmittevős napra való tekintettel csak feküdni akar az ágyban és el se engedni az amúgy is matricaként viselkedő barátnőjét. Van ebben valami abszurd, valami idegen – de jó értelemben vett idegen - hiszen pont a kinti táj, a téli testmozgás végeláthatatlan lehetősége az, aminek katapultálnia kellene az ágyból, de nem… csak ezt a nőt akarom ölelni, szeretni egész nap, magasról téve mind arra a számos és számtalan tervre, amit kitaláltunk mára. Talán, ha elég szépen nézek rá…
- A jövődet? Milyen szépen hangzik... – ismétlem őt hangomban mérhetetlen szelídséggel, és még így, csukott szemmel, álomittasan is kihallatszik belőle a rajongás és a szeretet, a velük keveredő egyfajta gyermeki ábrándosság. Be lehet ezt tudni a fáradtságnak is, annak, hogy közel nem aludtam annyit, mint kellett volna, de annál is inkább Daisy személyének és jelenlétének. Vagy annak a kellemes, jóleső ténynek, hogy már ő is a jövőnkről fantáziál. Más talán ijesztőnek tartaná, hogy a kapcsolatunk rövidke ideje alatt eljutottunk oda, hogy már egymásban lássuk magát az életet, számomra mégis magával értetődő, és azt hiszem két kezem, két lábam és a beszélőkém se lenne elég ahhoz, hogy tökéletesen megértessem a kételkedőkkel mind azt, ami ez alatt a valamivel több, mint fél év alatt megérett bennem. Arról már nem is beszélve, amit iránta érzek. Kényelmes, kellemes, már-már a világ legtermészetesebb dolga vele lenni. Olyan, mintha nem szimplán haza járnék hozzá, hanem ő lenne az otthonom. Mintha mindig is az életem része lett volna, mindezt úgy, hogy mégse válik egyetlen együtt töltött perc se „megszokássá”. Mindig ott van a jóleső bizsergés, egy mindig bennem – bennünk – munkálkodó kíváncsiság, rajongás és csodálat. Egyfajta fűszer, ami mellett nem tud ellaposodni a szeretet, nem válik unalmasan megszokottá, és mindig mindenben van valami újabb és újabb izgalom, egy plusz lehetőség. Még abban is, ha esténkénk leülünk TV-t nézni, és olyan filmeket kukázunk elő, amit egyikünk se látott. Olyan törődést, szeretetet, figyelmességet kapok tőle, amire mindig is vágytam, és ami a lelki szemeim előtt lebegett, mint egészséges, életre szóló kapcsolat. A kis szikrát, a tüzet pedig együtt tartjuk életben… fogalmam sincs, hogyan, de mind a mai napig úgy érzem, mintha minden csókunk, minden együttlétünk az első lenne.
Lebiggyedő szájszéllel veszem tudomásul, hogy bár gyors akartam lenni, a mozdulataim így félálomban, alig egy-két órás alvást követően lomhábbak, mint egy úton átkelő lajháré, ő pedig úgy csúszik ki a kezeim közül és iszkol tovább, mint egy ficergő kis hal. Csak öt perc. Ennyit kellett volna kérnem még tőle, hátha nem ellenkezett volna olyan nagyon. A nyakába akartam bújni, átölelni és csak létezni ezen rövidke idő alatt, hogy legyen valaki, aki segít feltöltődni és feltámadni, noha tudom jól, hogy ezt a segítséget később is megkaphatom tőle. Könyörögni se kell sokáig…
-… nem is tudom, mikor örültem utoljára ennyire egy karácsony reggelnek… nyugalom van… nem veri senki az ajtómat, hogy „ideje felkelni”… csak te… - ugrik egyet játékosan a szemöldökömet, amit egy szemtelen kis grimasz vált fel – de kárpótlásként itt vagy az ölemben… – Hogy mikor? Talán gyerekkoromban, mikor padlótól plafonig ajándékokkal volt tele a lakás. Akkor még nem foglalkoztatott, hogy a szeretet, az odafigyelés nem mérhető tárgyakban. Kölyökként még igenis, vágytam egy új focilabdára, szükségem volt egy új számítógépes játékra és minden olyan felesleges holmira, ami egy-két éven belül – jó esetben addig bírták is – valaki másnál landolt, mint a Girard gyerek levetett kütyüje. Nekem már nem számított, másnak aranyat ért. Viszont már akkor imádtam az ünnep körüli felhajtást, azt, ahogy a kis kastélynak is tökéletesen beillő otthonunk téli, majd karácsonyi díszbe öltözött, évente más-más stílusban és színben adta vissza az ünnep szépségét. Aztán ahogy teltek az évek, az ajándékok száma csökkent, helyüket egyre drágább, egyre értékesebb dolgok váltották fel: kocsik, méregdrága órák, ruhák. Mostanra pedig mi maradt? Fizikálisan jóformán semmi… egy aprócska gyűrű és egy karkötő. Lelkileg, érzelmileg és emberileg viszont messze több, mint az a temérdek és megszámlálhatatlan ajándék, amit életem során kaptam. Egy gyűrű az egészségemért figyelmességből, odaadásból és ragaszkodásból. Azért, hogy legalább ötven szép évünk lehessen még együtt, mert ki tudja, egyszer talán pont ez a gyűrű fog életet menteni. És egy karkötő értünk, hogy mindig, ha a világ két végén is vagyunk, legyen egy olyan perc, egy lopott pillanat, amikor egyek lehetünk, mert tudjuk, hogy abban az egy kis másodpercben is egymásra gondolunk és valahol két szív egymásért dobog.
- Na, hé! Nem vagy te olyan ártalmatlan, mint képzeled! Ne add itt nekem a szende lányt! Ki semmisített meg az éjjel…? – Vágok vissza a korábbi szemtelenségért, majd ölelem őt magamhoz a csók közben, hogy egy pillanatnyi ideje se legyen eltávolodni tőlem. Mikor elfektetem a matracon, különös vágyat érzek, hogy le se szálljak róla és ott folytassuk, ahol este abbahagytunk. A milliónyi inger, a kinti zajok, a kávé illata, vagy a szekrénybe rejtett kis doboz hívogató szava mégis tesz azért, hogy megálljt parancsoljak magamnak, noha egy kis időre a nyakának vékony, selymes bőrére tévednek az ajkaim. Mégse engedek a kísértésnek. Még nem.
- Az idők végezetéig… - mosolyogva, halkan suttogom az álla vonalára még az előtt, hogy a kis ékszeres dobozzal az ágy szélére ülnék.
- Óvatosan – simítok végig mosolyogva a karján a hirtelenkedő mozdulatát követően. Nem voltam biztos benne, hogy hogy fogadja majd azt a bizonyos „előszobás gyűrűt”. Ha Ellán múlik, ez nem egy szimpla ígéret gyűrű lenne, és körülbelül ötvenszer kellett elmondanom neki, hogy ne gondolkozzon eljegyzési gyűrűben, ne is nézegesse azokat, mert nem kívánom a fejemet trófeának adni az apja kandallója fölé. De tudom jól, hogy már az sincs túl messze.
Szinte automatikusan simítom a tenyeremet az arcára, és az enyémen némi aggódalommal törlöm le a hüvelykujjammal az első kibuggyanó könnycseppjeit. Csak azért nem ragad magával a pánik, mert a mosolya talán a világ legszélesebbje, amit eddig szerencsém volt látni. Ennek ellenére mégis, lélegzetvisszafojtva figyelem az arcának változásait, s csak akkor engedek fel, mikor felkerül az ujjára a csillogó, köves kis karika. Tökéletes.
Szinte felfogni sincs lehetőségem a kicsattanó öröme okozta sikoltozást, már puffanok alatta a matracon.
- Mhm… - dünnyögöm két csók között, vagy alatt, már magam se tudom, annyira vagyok csupán képes, hogy a csípőjénél fogva közelebb vonjam magamhoz. – Ha rám hallgatsz, azt mondasz, amit akarsz… ennél nyilvánvalóbb úgyse leszel. Ezek után, ha azt mondanád, hogy utálsz, akkor se hinném el – a tettei többet mondanak ezer szónál. Mosolyogva, hozzá hasonlóan valamelyest elérzékenyülve cirógatom meg az arcát, ígéretét követően pedig ujjaimat az övéibe fonva húzom a kezét az arcomhoz, hogy alaposabban szemügyre vegyem, hogy áll neki a szerzeményem. Egy apró kis csókot hagyok a kézfején.
- Ne is! Még megsértődök – duruzsolom pimaszul. Zöldjeimmel nem eresztem a tekintetét, ujjbegyeimet pedig játékos mozdulatokkal, cirógatva vezetem végig az oldalán, egészen a combjáig, s már húznám közelebb az ölemhez némi célzás értékkel, mikor a telefonom elkezd búgni mellettünk a matracon. – … ki volt az a hülye, aki ébresztést kért melletted? – Gondoltam nem árthat… most már azért vitába szállnék az esti önmagammal. Lassan, ölemben vele ülök fel, ezzel a mozdulattal jóformán magamhoz préselem karcsú alakját, ajkaimmal pedig határozottabban veszem birtokba az övéit. Szabad kezemmel a telefon után tapogatózok. Lomhán, vontatottan emelem a fülemhez, és csak azért nem nyomom ki, mert ismerem a fajtájukat, addig fognak hívogatni, míg fel nem veszem. "Mert az ügyfél ébresztést kért." Ők pedig akkor ébreszteni is fognak. – Kösz... szépen – Rázom le olaszul, meg se tisztelve szerencsétlent azzal, hogy akárcsak egy pillanatra is elszakadjak Daisytől, de a választ se várom meg, már bontom a vonalat, és visszaejtem a telefont a matracra. Ha nem ellenkezik, kezeimet a felsője alá csúsztatom, ujjaimmal végigzongorázom a két oldalát, majd kibújtatom a túl sokat takaró karácsonyi csúnyapulcsijából...
- Tíz perc? - Sutyorgom az ajkára kíváncsian, játékosan.

♡ || Ruha.

Fárasztó volt az éjjel… ha nem alvással töltöd, hanem a folyamatos agyalással és kombinálással vagy az óra számlapjainak állandó ellenőrzésével, egy kicsit minden egyes ébren, vagy félig éberen töltött percbe belebolondulsz. Figyelsz a zajokra… jelen esetben a konyha csapjának csepegésére, amit hiába próbáltál meg ilyen-olyan módszerekkel megszüntetni, az fél percenként egy kövér vízcseppet potyogtat ki magából. Ha nem erre, akkor a hó ropogására és a vele érkező aggasztó kérdésekre: miért ropog az az éjszaka kellős közepén? Ki jár erre és miért? Mikor pedig elülnek a neszek és végre valahára hagynád, hogy elnyeljen az álom és pihenj egy keveset, beléd hasít a gondolat és a magyarázat a korábbi kérdéseidre: hát persze, egy síparadicsomban vagy! Nyilván emberek tömegei vergődik a csepp kis kő- és faházaikba vagy a hotelekbe, szállodákba magukat, miközben koránt sem azzal vannak elfoglalva, hogy nesztelen léptekkel, mások esetleges alvással töltött pillanatait megtisztelve egy szót se szóljanak egymáshoz. Nevetgélnek, susmorognak, ki-ki hangosabban szól a másikhoz, de így van ez rendjén. A haragod, amiért nem hagynak aludni, ezzel a gondolattal el is ül. Ők is szórakozni vannak itt… fiatalok és idősek egyaránt, máskor te se ügyelsz arra, hogy a baráti társaságoddal a lehető legnagyobb csendben hagyd magad mögött a pályákat, miközben egymást fürdetitek meg a friss hóban, hogy fiatalok és „szépek” maradjatok.
Ha pedig nem a neszek és a mások által keltett zajok vernek fel, akkor a saját gondolataid: mi történik otthon? Mi van az otthoniakkal? Vajon, ha nem hívnak Sebbel kapcsolatban, az jót jelent vagy rosszat? Megígérték, hogy minden nap mondanak pár szót még akkor is, ha a helyzet változatlan. Mi van, ha történt valami, csak nem akarják elrontani se a karácsonyomat, se a vakációmat? Egyáltalán miért történt volna bármi, ha az azt megelőző ki tudja, hogy hány hétben egy bizonyos stabil szinten stagnált az állapota? Tudom a miértekre a választ és azzal is tisztában vagyok, hogy nem egészséges állandóan miatta aggódnom. De ezen nem fogok tudni változtatni egy-két nap leforgása alatt.
Az ébrenlétem harmadik oka pedig… a karjaimban fekszik. A boldogság, az öröm, a jóleső borzongás még az álmaim közepette se hagy alább, még egy fél perc erejéig sem. Ha ő nem lenne, ha nem érezném magamon a teste melegét, ha nem érezném az egyenletes levegővételét, a körém csavarodó karjainak és lábainak súlyát, valószínűleg újra fél ember lennék. Viszont ez magával hoz egy újabb adag aggodalmat, hiszen már az ő boldogságáért és jólétéért is felelős vagyok. Akarom, hogy élvezze az együtt eltöltött idő minden pillanatát. Azt, hogy tényleg ki tudjon kapcsolni – ha én már képtelen vagyok rá – és ne a színpad, ne a sztár- és luxusélet körül forogjanak a gondolatai. Sejtem, illetve csak el tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehet a megszokott életviteléből egy kicsit kijózanodni, ha mutatja, ha nem…
- Te most engem nézel? – Sutyorgom, miután eltelik jó néhány pillanat úgy, hogy magamon érzem a tekintetét. Hiába, hogy nem mocorog, a légzése megváltozott. Mosolyogva, dünnyögve hagyom, hogy ajkai az állkapcsomat érintsék... képtelen vagyok betelni a közelségének, érintésének jóleső érzésével.
- Mhmm… - bár nehezemre esik őt elengedni, még kapálózok is egy kicsit utána, hátha elérem, de csak a levegőt markolom, ami mégis egy löket, hogy hasra billenve, magamhoz ölelve a pufajkás párnát, hunyjak még egy keveset. Talán pont erre a pár percre van még szükségem ahhoz, hogy teljes mértékben kipihentnek érezzem magam, de egyelőre még csak abban vagyok biztos, hogy idegesít a sötétítő egyik oldalán beszűrődő kora reggeli fény, ami a kinti hókristályoknak hála még vakítóbbnak tűnik, mint ahogy az is, hogy a bekapcsolt fűtés ellenére kifejezetten hűvösnek érzem a levegőt.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, de mire Daisy visszaballag hozzám és bár komolyan gondolom, mikor azt mondom, hogy már-már súlytalannak tűnik, mégis meglepetten, álomtól kótyagosan nyögök fel, ahogy elnyúlik rajtam.
- Már karácsony van? – Sóhajtom gyermetegen de annál szórakozottabban, fülig érő vigyorral a nem akármilyen ébresztőnek hála. Egyik kezem a combjára simul, míg másikat az álla alá simítom és finoman ráfogva arra, óvatos kis csókot hagyok az ajkain, nem csak jelzésértékkel, hogy lassítson egy kicsit így korán reggel, hiszen még azt se tudom melyik bolygón vagyok, de az ünnep velejáró őszinteségét is kifejezve vele: a karácsony a szeretet ünnepe.
- Ó, te jó ég… ilyen jó voltam? – Pimaszkodok, és amennyire a lehetőségeim engedik, megemelkedek annyira, hogy az ágy matracán könyökölve tudjam bontogatni a kezembe adott kis csomagokat.
Ahogy annak tartalma megmutatja magát a csepp kis bársonypárna közepén, akaratlanul is elmosolyodok, s billentem lejjebb az államat, mintha takarni kívánnám előle az arcomat. Néhány napja egy késő esti sétánk során akadt meg a tekintetem egy kirakaton és az abban felsorakoztatott ékszerek jó néhányán. Sok férfineműnek talán furcsa lehet, de én kifejezetten szeretem a nyakláncokat, karkötőket és a gyűrűket is, hiszen ugyan olyan létjogosultságuk van egy férfi kiegészítőjeként, mint a hölgyek esetében. Csak tudni kell jól válogatni és a stílusunkhoz megfelelőt viselni. Daisy pedig újra és újra ámulatba ejt, hogy milyen tökéletesen képes olvasni a legapróbb jelekből, melyeket sokszor a saját tudatomon kívül közvetítek felé… az utóbbi időkben megint szemtelenebbül viselkedik a szervezetem, ő pedig megígértette velem, hogy oda fogok figyelni magamra. Talán pont emiatt is gondolkodtam el akkor, ott a kirakat előtt a gyűrűn, ami most itt figyel rám a kis dobozból. Szélesedő vigyorral keresem meg a tekintetét, ami végezetül egy jókedvű nevetésbe vált.
- Nem tudom eldönteni, hogy ijesztő az, hogy ilyen szinten olvasni tudsz bennem, vagy baromi romantikus? – Simítom a tenyeremet a hátára, miközben lassan felülök, hogy egy immáron sokkal mélyebb csókot adhassak neki. – Szeretlek – suttogom aztán a vállára, és a soron következő kis csecsebecse is felkerül a helyére, a csuklómra, és ha nem ellenkezik, magamhoz ölelve fordulok vele egyet, hogy a matracra kerüljön alám. – Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltelek ki téged. De nem tudod elképzelni, hogy milyen végtelenül hálás vagyok érted. Neked… és bár nagyon hívogat az a kávé… - pillantok az éjjeliszekrényre tett bögre felé – előbb odaadom én is az ajándékodat! – Lelökve magunkról a paplant, a szekrény mellett lévő bőröndből előveszek egy, a korábbihoz hasonló kis dobozt, masnival a tetején, majd az ágy szélére ülök.
- Tudod… - köszörülöm meg a torkom. – Nem akarok kapkodni… nem sietünk sehova – adom a kezébe a kis ékszeres dobozt – édesapád valószínűleg puskával kergetne végig az Államokon, ha meghallaná, hogy nincs egy éve, hogy együtt vagyunk, de én már holmi gyűrűkkel állok eléd. Neki még bizonyítanom kell. Viszont erre rábólintott… – biccentek a kis doboz felé, és ha kinyitja, folytatom. - Ígéret gyűrű. Úgy tartják, hogy ez is egy mérföldkő a párok kapcsolatában, az… eljegyzés előszobája… számomra pedig egy jelkép, hogy komolyan gondolom, ha azt mondom, hogy fontos vagy nekem és úgy érzem, hogy amíg a szívem dobog, én veled akarok lenni - biztos ő is ismeri, de mégis úgy érzem, hogy egy-két szóban ki kell fejtenem, hogy számomra mit is jelent. Nem is a gyűrű, mint inkább ő.

♡ || Ruha.

- Nem tudom… fogalmam sincs, hogy mi lesz, Ella - sóhajtom halkan a telefonba, tekintetemet le se véve a teraszon lévő grincsfa szélben ide-oda himbálózó arany gömböcskéiről. A messzi távolban pont olyannak tűnik Trentino kivilágított utcáinak távoli látképe, a síparadicsom, mögötte a Dolomitok a hegyes, hófödte csúcsaival, a hatalmas, sűrű pelyhekben hulló hóval, mintha egy parányi hógömbbe zárt világ volna. Egészen meseszerű, nem véletlenül akartam megmutatni Daisynek is. Ilyen és ehhez hasonló közegben nőttem fel… normális esetben ez jelentené számomra a világot, a hétköznapokat, ám azóta, hogy közel harmadik évemet töltöm már az Államokban a felhőkarcolók és az állandóan dudáló sárga taxik milliói között bandukolva vagy szlalomozva, mintha minden egyes idelátogatásom alkalmával csak vendégségbe jönnék… látogatóba, nyaralni vagy telelni, mint régen a nagyihoz, de semmiképp se haza. Korábban elképzelni se tudtam volna egy ilyen forgatókönyvet, ma mégis pont úgy rácsodálkozok, mint azok, akik soha nem látták még ez előtt. Mintha ezen rövid idő alatt, főleg az elmúlt kicsit több, mint fél év alatt megváltozott volna minden, és már koránt sem biztos, hogy ugyan azt nevezném a világomnak vagy az otthonomnak, mint egykoron… és bizton állíthatom, tényleg így van, hiszen a világom, az otthonom… az egész életem ott van az ajtó túloldalán és az igazak álmát alussza.
- Milyen értelemben?
- Túl sok idő telt már el – vonok vállat, mintha a telefon túlvégén kagylózó itt állna velem szemben és a testbeszédemből is olvashatna. – Az orvosok az ünnepek miatt elhalasztottak bizonyos kezeléseket és beavatkozásokat, majd… majd "januárban visszatérünk rá". És ha azokra se reagál, akkor… - nehezemre esik kimondani, ezért nem is teszem, épp csak sejtetem, hogy mi lesz akkor, ha Seb az orvosok és a családom, az én végső elkeseredésem legutolsó kis próbálkozásaira se tesz semmit annak érdekében, hogy tudassa velünk: jól lesz. Egyre csak úgy érzem, hogy mindeddig, majd’ egy éven át csak hiú ábrándokat kergettem és reménykedtem, hogy velünk nem történhet meg még egy tragédia. Ennél nagyobb semmiképp. Mindeddig naivan azt gondoltam, hogy Sebastian jól lesz, hogy épp csak „ki kell hevernie” az elszenvedett traumákat, de jól lesz. Viszont ahogy telik az idő, a napokból hetek, abból pedig hónapok lettek, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a traumából… talán ténylelg tragédia lesz. Igazi és vissza nem fordítható. Fogalmam nincs, hogy hogy tudnék ezzel megbirkózni, de végtére is minden egyes alkalommal mikor újabb meg újabb nehézség elé állított bennünket az állapotával, ezt mondtam: hogy fogok ezzel megbirkózni? De valahogy mindig megtettem… valahogy mindig lett; sírás, rettegés, két pánikroham mellett és között, de valahogy minden akadályon túllendültem. Egyedül, vagy segítséggel.
- Jól van, figyelj, beszélhetünk holnap? Nem akarom Daisy-t felébreszteni, rohadt hosszú volt a nap.
- Persze… iilletve nem! Nem azért vagytok most kettesben, hogy velem beszélgess, majd karácsony este kapcsolunk titeket. Azt nem hagyjuk ki, értve?
- Igenis!
- Akkor holnap. És Mattie?
- Hm?
- Most ne foglalkozz vele jó? Majd… januárban, most viszont A nő gondolom csak arra vár, hogy bebújj mellé és vele törődj. Akkor meg majd… ott leszünk neked mi. Bármi is legyen.
- Kösz, Ella. Tényleg. Jó éjt! – Köszönök el tőle, és még az előtt bontom a vonalat, hogy tovább fűzné a gondolatmenetét. Azt hiszem ezt a beszélgetést soha, senkivel nem fogom tudni teljes őszinteségemben megvitatni se telefonon, se személyesen. Nem akarok és igazából nem is tudok Seb elvesztéséről beszélni. Ha egyszer… ha netán tényleg az lesz a vége januárban, hogy lekapcsoljuk a gépekről, ismerve magamat, addig fogom kerülni ezt a beszélgetést, míg bele nem őrülök.
Egész életemben úgy gondoltam, hogy soha nem fogom őt elveszíteni, hogy mindig itt lesz mellettem… ő lesz az, akivel megejtem a nyári kiruccanásokat vagy pont így a télieket. Úgy, mint kistaknyos korunk óta mindig. Ő az én igazi családom és az egyetlen a családom tagjai közül, akire mindig, feltétel nélkül számíthattam. Nem csak a testvérem, de ugyan úgy a barátom, a legjobb barátom is volt minden helyzetben. Halhatatlan számomra és ismerve a saját magam hülyeségeit és bajait, mindig úgy gondoltam, hogy úgy van megírva, hogy én megyek majd el előbb és nem ő. Túl fog élni engem, ha tetszik, ha nem… és hol állunk most? Néhány hete van csupán és egy-két bizonytalan beavatkozás, hogy bizonyítsa: élni akar.
Átdörzsölve az arcomat húzom be a súlyos anyagból készült sötétítőt, majd körbejárva a parányi, de annál helyesebb, az élő fától fenyőillatú lakást, lekapcsolgatom az úgy hagyott lámpákat, még egyszer megrángatom a bejárati ajtót, hogy az itt lehetséges maximális biztonsági intézkedéseket tényleg megtettem-e, majd a korábban a fotel háttámlájára hajított, még mindig vizes törülközőmet a fürdőszobában lévő szárítóra terítem.
Halkan, egészen nesztelenül tolom be magam előtt a hálószoba ajtaját, s kerülve a félhomályban csak nyomokban derengő fotelok vagy a franciaágy lábait – nem akarom kitörni a kislábujjamat, hiába vagyok jó benne – megemelve a kétszemélyes óriáspaplan rám eső részét, bebújok Daisy mellé. Alig észrevehetően kezd el ficeregni mellettem, s bár nem úgy tűnik, mint aki felébredt, mégis úgy bújik hozzám és csavarodik rám, mintha teljes tudatában lenne a cselekedeteinek. Tenyerem szinte azonnal, a korábbiak után még mindig fedetlen hátára simul, másikkal pedig feljebb egyengetem rá a paplant, s az automatikus cirógatás nem is az ő, annál inkább a saját magam elaltatásául szolgál, hiába piszok nehéz, már-már lehetetlen elterelni a figyelmemet a bátyámról… Bele is telik bő másfél, két órába ugyan, de végül engem is elnyel az álom és csak remélni tudom, hogy sikerül kipihennem magam, hiszen milliónyi és még annál is több tervünk van mára...