Karácsony. Igazából mindig is kettős érzelmeim voltak az ünnep kapcsán, mivel ugye megvannak a maga jellegzetességei – és nem mindegyik dob fel igazán. Teszem azt, már az én fülem is vérzik, ha meghallom az „All I want for Christmas” jellegzetes dallamait, bár tény, ebben az évben egy picikét talán jobban viszonyultam a dologhoz. Jainek legalábbis nagy átéléssel tudtam énekelni, más kérdés, hogy mennyire dobódott fel tőle, tekintve, hogy a hangom, hát… nem, nem hinném, hogy felvennének bármelyik lány bandába. Persze, erre a kijelentésemre biztos akadna olyan ember, aki azt reagálná, hogy egy énektanár ennek kapcsán minden problémát meg tudna oldani, de biztos vagyok benne: ezt csak olyan mondja, aki nagyon akar tőlem valamit. Jobb esetben csak túl elfogult velem kapcsolatban. Tény, van akinek szemében meglepő lehet, hogy képes vagyok kimondani valamiről, hogy nem megy nekem, de… tudnom kell a határaimat. Amúgy is, annyi minden van még, amiről bőven tagadhatom tehetségtelenségemet!
Mindenesetre karácsony másnap estéjén alapvetően családom társaságában egy partin kellett volna részt vennem, de… nekem más gondolatom támadt. Bár tisztában voltam vele, hogy mint a Howard család tagja, voltak kötelezettségeim, de a mai napig úgy vagyok vele: ami másnak fontos, az nem feltétlen szükséges, hogy nekem is az legyen. Amúgy is, nem azon fog múlni a hírnevünk, hogy nem veszek részt egy újabb unalmas eseményen, ahol megjátszottan mosolyoghatok néhány, magát nagyon okosnak gondoló személyre, akik a lehető legidiótább kérdéseket vágják hozzám, miközben én csak szívem szerint lenyomnám a torkukon az egyik kristálypoharat. Tudom, tisztes hölgy ilyet nem csinál, de olyan szép néha álmodozni róla…
Más kérdés, hogy a szüleim pedig egy olyan dolognak nem tettek eleget, ami számomra volt fontos. Mikor Boo apja a nyilvánosságra hozta a kapcsolatát egy másik férfival, akkor… nem azt mondom, hogy kihátráltak mellőle, de mondhatjuk, elkezdték felégetni a kapcsolatokat vele. Nem hátráltatták, nem nehezítették az életét, egyszerűen csak nem akartak vele mutatkozni, mert attól tartottak: ha megteszik, akkor őket is valamiféle bélyeg érheti. Természetesen én ezzel már a kezdetektől nem értettem egyet, elvégre el se tudtam volna képzelni a mindennapjaimat Boo nélkül! Mióta az eszemet tudtam ő volt az én legjobb barátnőm és legkedvencebb unokatesóm – mert a másik családrészről valókat előbb fojtottam volna bele egy kiskanál vízbe – így mikor apáék megtették az első lépéseket, nos… én kiakadtam. Minden esetre arra a dolog elég volt, hogy ne akarjanak beleszólni a kapcsolatomba Booval.
Aznap este pedig a bátyám is társam volt a csínyben. Valamelyikünknek mindenképpen részt kellett vennie a szüleinkkel azon a nagyszabású estélyen és mivel kellően kérleltem őt, a drága beadta a derekát. Én állítólagosan „nem voltam jól”, épp ezért addig a pillanatig, amíg a szüleim autója nem hajtott ki a házból én a hattyú halálát előadva szenvedtem az ágyamban – majd amint bezárult mögöttük a kapu gyors készülődésbe kezdtem. Magamra szedtem az előre kikészített ruhám, meg az ajándékokat, majd szóltam a sofőrömnek, hogy készüljön egy manhattani útra. Szerintem a szüleim is sejtették, hogy igazából nincs semmi bajom, de inkább részt vettek a „játékban” és nem kérdőjelezték meg a dolgot. Meg aztán mi előnyük lett volna, ha mégis csak magukkal visznek? Nem szeretek nagyközönség előtt jelentet rendezni, de attól még tudtam volna olyat produkálni, ami miatt ezerszer megbánják a tettüket.
Mikor megérkeztünk szinte kiugrottam az autóból, majd közöltem a férfivel, hogy majd jelzem, ha értem kell jönnie, hogy aztán a jól ismert kapuhoz sétáljak és csöngessek. Jól ismertem már ezt a helyet, na meg Boo-t is ahhoz, hogy ne lepődjek meg az extravagáns karácsonyi dísz halmokon, na meg a „Jingle bellst” trillázó kapucsengőn. Velem ellentétben Boo imádta ezt az ünnepet, nekem pedig nem volt szívem az orra alá tolni az összes jellegzetes tényt, ami a karácsony ellen szól… általában.