Egy tökéletes éjszaka után egy tökéletes reggel következik. Na jó, úgy lenne igazán tökéletes, ha egyszerre csinálná a reggelit és ébredhetnék a karjaiban, de mivel nem lehet két helyen egyszerre, az egyikről hajlandó vagyok lemondani a másik érdekében. Kárpótolom magam azzal, hogy a konyhában hátulról átölelem, magamba szívom az illatát, a bőrére csókolok, aztán bezsebelem a kijáró reggeli csókomat és a ragyogó mosolyát is. Persze nem is tudnám megállni játékos célozgatások nélkül a reggelt – imádom húzni az agyát és azt is, amikor ő ugyanúgy visszakóstolgat, mint ahogy most is. Nem mintha nem tenné próbára az önuralmamat, ahogy rám néz, mert úgy méreget, mint akinek a lelki szemei előtt már ez a póló sincs rajtam, ráadásul közben a combjaimra simítja nagy, meleg tenyereit, de épp ettől olyan izgalmas ez a játék. Magának sem könnyíti meg a helyzetét, mivel végigsimít a combjaimon, be a póló alá is, így a szép hosszú ujjai tökéletesen ki tudják tapintani a fehérnemű hiányát, amitől láthatóan még jobban elkalandozik. Csábítóan mosolygok rá, határozottan nulla ártatlansággal, de örülök annak, hogy az ivást választja, mert így lehetőségünk nyílik elfogyasztani az illatozó rántottát. Egyébként is tisztáznom kell a helyzetet, miszerint ha ma este ingben lesz, akkor nap közben szigorúan tilos leszállnia rólam, már ha szeretne tovább is ott időzni egy postafordultánál. Erre persze csak egy elégedett vigyor a válasza, meg egy majdnem-kihívás... Hmmm.
– Tényleg? – kérdezek vissza elgondolkozva, ajkaimon pedig megjelenik egy mosoly, ami nézőponttól függően semmi jót nem, vagy pont hogy nagyon sok jót ígér. – Ebben az esetben kénytelen leszek valami olyat felvenni, ami könnyű hozzáférést biztosít – nézek rá amolyan ó, igen, nem csak nekem lesz hosszú az este tekintettel. Így is erőnek erejével tartom távol magam tőle és az ajkaitól, kizárólag az éhségem és a rántotta illata tud rábírni, hogy ne mást akarjak reggelizni. Azért megnyugtatom, hogy bármelyik este lehet a tegnapihoz hasonló, mire ő már forgatja is ki a szavaimat, amin elnevetem magam.
– Bármelyik napszak bármelyik percében – oszlatom el gyorsan a "kételyeit" egy sokat ígérő mosollyal, és egy finom csókot azért csenek magamnak, mielőtt megragadnám a villámat. Enni kezdünk, én pedig lelkesen falatozom, mert nagyon finom, és tényleg nagyon éhes voltam. Két falat közt azért az asztal túlsó felére téved a tekintetem, ahol bizony ott hagytuk a nyomunkat, és az emlékek vigyorgásra sarkallnak. Axel szavaira fél kézzel megsimítom a karját és rámosolygok.
– Nem is szemrehányásnak szántam. Egyébként is... szerintem tökéletes emlékmű – vigyorgok bele a következő falatomba. Nagyon izgató volt, ahogy elszakadt nála a cérna és nekem esett... de erre most nem gondolok, mert reggelizünk.
Miután elfogyasztottuk a rántotta utolsó morzsáját is, felosztjuk a feladatokat: Axel elmosogat, én pedig nekiállok eltüntetni a nyomainkat az asztalról. Nem olyan vészes, csak fel kell lazítani rajta az odaszáradt csoki- és fagyifoltokat egy kis mosogatószeres vízzel, aztán már könnyen le lehet törölgetni. Közben persze szinte folyamatosan érzem magamon Axel tekintetét, szóval lehet, hogy néha el is túlzom a behajolás mértékét, csak hogy ne legyen oka panaszra. Már én is az utolsó mozdulatoknál tartok, amikor hallom elzáródni a csapot, a konyharuha halkan puffan a pulton... aztán már bele is esem a legédesebb csapdába a teste és az asztal között. Már ettől is finoman végigborzong a testem, de aztán még az egyik tenyerét is megérzem a póló alá simítani, egyenesen a fenekemre. Lecsukódó szemekkel nyalom meg az ajkaim, a testem megadón dől előre, ahogy a sajátjával lejjebb kényszerít, de arra figyelek, hogy ne távolodjunk el egymástól.
– Elloptam a gazdájától, hogy ne tudja felvenni... – adom meg a választ szuszogva, miközben egy kicsit helyezkedek: finom ívbe feszítem a hátam, hogy a fenekem még izgatóbb helyen és szögben álljon a rendelkezésére. – Szívesen visszaadnám, de sajnos azt láttam a címkén, hogy csak akkor vehetem le, ha te is megszabadulsz egy ruhadarabtól – teszem hozzá szenvtelenül, pontosan tudva, hogy rajta is csak egyetlenegy ruhadarab van. Egy kicsit meg is mozdítom a csípőm, hogy meztelen bőrömmel megsimítsam azt a bizonyos darabot és ezzel finoman hozzá is dörgöljem magam. Oldalra fordítom a fejem és vágyakozó pillantással nézek rá.
– Nem kérsz egy kis desszertet? Mert én nagyon megéheztem valamire... – nyalom meg az ajkaimat az ő ajkaira pillantva, aztán közelebb hajolva meg is csókolom, pont olyan éhesen, mint amennyire az előbb a rántottát kívántam, csak most valami egészen másra vágyom...
Ez pedig nem meglepő módon meghatározza a napunk hátralevő részét, és pontosan olyanná teszi, amire vágytunk. Miután mindketten fogyasztottunk a kedvenc desszertünkből, még egyszer próbára tesszük az asztal teherbírását, aztán a kellemes reggeli ébresztőt követően a kanapéra heveredünk. Csinálok magunknak kávét is, és ugyanannyira élvezem, hogy a kanapén összebújva beszélgetünk és nevetgélünk, mint amikor a konyhában felforrósítottuk a hangulatot. Később nekiállunk egy filmnek is... aminek nem meglepő módon gyorsan el is veszítjük a fonalát. Közben meg is zavarnak minket; én már teljesen lemeztelenítve vonaglok Axel alatt a kanapén, a csuklóimmal a fejem fölött, az ajkával, a nyelvével és a fogaival a testemen, és a másik kezével a lábaim között, amikor csengetnek. Kétszer is, mert én nem is hallom, ő pedig azt hiszem, figyelmen kívül hagyja – jogosan, mivel nem rendeltünk semmit. Csak akkor figyelek fel – némi csalódott nyöszörgéssel –, amikor felemeli a fejét és az ujjai is megállnak a testemben, és ekkor már kopognak is az ajtón. Nincs időm rosszra gondolni, mert gondolkozni sem tudok, főleg, ahogy látom, hogyan veszi a szájába az ujjait, amiknek az előbb még sokkal jobb helye volt... aztán hirtelen nem látok semmit, mert olyan alaposan takar be, hogy nem csak a meztelen testem, de a fejem sem látszik ki a takaró alól. Halk nevetéssel húzom le az orromig, hogy legalább lássak és halljak. Az ajtónál lebonyolított rövid beszélgetésből persze kiderül, hogy egy kajafutár az illető, aki a szomszédhoz igyekezett volna, én pedig elgondolkozom, hogy vajon direkt küldték-e ide, amolyan bosszú gyanánt, vagy a futár nézte be ennyire az ajtót, de nem is számít igazán. Az ajtó rövid úton vágódik be ismét, én pedig elkapom Axel még mindig éhes tekintetét és egy csábító mosollyal rúgom le magamról a takarót, a testbeszédem minden jelzésével invitálva a folytatásra. Így aztán a szomszédok ebéd közben hallgathatnak minket...
Később azért mi is szerzünk magunknak ebédet, közben a filmet is sikerül befejezni, aztán összebújva el is bóbiskolunk egy kicsit. Kellő mennyiségű csók és simogatás után kelünk csak fel, aztán együtt megyünk fürdeni, szerencsére elegendő időt szánva a mutatványra ahhoz, hogy ne késsünk el emiatt. Tisztán és kisimulva kezdünk készülődni, bár nekem jóval több ideig tart megszárítani a hajam... és egy kicsit félek is, mire fogok innen kimenni, mert ha Axel közben felvette az inget, én is cseppfolyóssá fogok válni.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

A tegnapi tökéletesen kimerítő szex után én kelek fel elsőnek, így módomban áll jól kigyönyörködni magamat a csendesen szundikáló Avivában. Csak azután kelek ki az ágyból, hogy megcsókoltam és visszatakartam, majd a konyhában egyből a reggeliről kezdek gondoskodni, hogy még azelőtt kész legyen, mielőtt ő felkel. Csak a gondoskodásért nem priorizálom az asztal rendbetételét, először kész akarok lenni a gazdag rántottával. Jól teszem egyébként, mert az utolsó fázisban megjelenik és megölel. Elmosolyodom, köszöntöm, csókot adok neki, aztán a változatosság kedvéért megint neki állunk húzni egymás agyát, utalgatni és a tegnapról diskurálni.
Meg arról, mi mindent fogunk tudni csinálni, mielőtt oda kell érnünk. A csábító visszakérdezésére áldozóan nézek végig rajta, miközben elképzelem a póló nélkül.
- Nagyon jó dolgokat. - mondom végül, de aztán az elém képzelt kép erősödik, amikor végig simítva a combjain rájövök, hogy még bugyogót sem vett fel. Oh my.
- Valami nagyon fontos dolgot találtam. - válaszolom suttogva, mintha titok lenne, miközben nagyon vágyakozóan nézek rá. A válaszára, ami inkább parancsoló, mint kérő, elvigyorodom, meg azon is, hogy megjósolja: ha nem elégítem ki minden igényét, mielőtt oda érünk, akkor nem leszünk ott többet pár percnél.
- Engem nem zavarna, ha berángatnál a mosdóba. Vagy egy bokorba. - bazsalygok. Közben azért elkészülök a kajával, és mielőtt még újabb heves csókcsatába terelném magunkat az inggel kapcsolatos csábításommal, ellépek tőle, hogy kiosszam az adagokat.  Ezután én parancsolom őt enni, mert finoman szólva is szüksége van az energiára és természetesen már most is megint incselkedünk a másikkal, mert ő meg megjegyzi, hogy így bizony minden este elvisel.
- Remélem nem csak este. Mi van, ha reggel leplek meg? Vagy random délután? - csinálok úgy, mint akinek ez szívügye, persze csak komikusan. Közben leülünk, én pedig rámosolygok.
- Nagyon szívesen, jó étvágyat. - kezdek enni, aztán az én tekintetem is a foltokra téved és elvigyorodok.
- Letakarítottam volna, de felébredtél, szóval... erre már nem volt időm. - vallom be mosolyogva. Azért a szét szórt süti darabokat és az olvadt fagyi foltokat innen-onnan - székről, asztalról, földről - összeszedtem, de a nagyobb takarítás része még megmaradt.
Reggeli után össze is szedem a tányérokat, hogy elmosogassam őket, miközben Aviva az asztalt kezdi takarítani. Hátra-hátra pillantok a vállam felett, hogy megnézzem, hogyan hajol az asztalra, hogy elérje a másik végén, közben pedig feljebb csúszik rajta a pólóm, finoman megvillantva nekem, a kerek dombokat. Gyorsan elmosom az evőeszközöket is, aztán megtörlöm a kezem és már mögötte is vagyok, a testemmel szorítva őt az asztalnak, de fél lépéssel jobbra mögötte, hogy egy kézzel a fenekére tudjam simítani a póló alá.
- Nagyon szexi ez a felső, hol találtad? - mormogom a fülébe, míg a másik kezemmel az asztalra támaszkodva hajolok lejjebb, így arra kényszerítve őt is, hogy lejjebb ereszkedjen.

Nem tudom, hogy csinálja ezt Axel. Tényleg nem. Egyszerűen abban a pillanatban, hogy újra együtt vagyunk, mintha megszűnne a régi életem és átlépnék egy újba, egy új énbe, és esküszöm, még részleges amnéziát is kapok, mert nem is törődöm semmi mással rajta kívül. Tényleg csak Avivaként létezem, és bele sem gondolok abba, mi lenne, ha tudná az igazat; nem, sokkal jobb belefeledkezni ezekbe az érzésekbe, ebbe a féktelen vágyba, átadni nekem testem-lelkem, hogy a végén annyira kiürítse a fejem, hogy még álmomban se térjek vissza a valóságba.
Amióta az eszemet tudom, nem aludtam olyan jól, mint az ő karjaiban rendszeresen. Még a csókra sem ébredek fel, csak álmomban jár át a kellemes érzés, amikor viszont tényleg kinyitom a szemeimet, nagyon is hiányolom magam mellől a meleg testet. Mondjuk az illatok, amik felébresztettek, nagyon is jó dolgokat ígérnek, de azét nekem első dolgom azt levadászni, aki felelős értük. Könnyedén császkálok a pólójában, mert leér majdnem a combom közepéig, és van egy olyan érzésem, hogy nem is fogja bánni, hogy kölcsönvettem. Mosolyogva ölelem át hátulról, csókot nyomok a háta kellemesen meleg bőrére, aztán ahogy felemeli az egyik karját, már bújok is át alatta, hogy bezsebeljem a jó reggelt csókomat. Lehet, hogy egy kicsit lassabban engedem el az ajkait a feltétlenül szükségesnél, de meglepődnék, ha panaszkodna miatta. Még mindig őt ölelve pillantok a készülő finomságra, meg is érdeklődöm, mi készül, és közlöm vele azt is, hogy bizony tett róla, hogy farkaséhes legyek. Nem mintha panaszkodnék! Ő sem épp úgy vigyorog, mint aki sajnálja, és le sem tagadja, hogy semmi véletlen nem volt ebben.
– Jól hangzik! – vigyorodom el én is, nem kötve ki, hogy a rántottára vagy a céljaira gondolok-e. Kuncogva pipiskedek fel, hogy meg tudjam csókolni az állát, aztán odébb lépek és felülök a pultra, hogy nyugodtan be tudja fejezni a reggelit. Mondjuk előtte még egy pohár vizet is kapok, hogy teljes legyen a kiszolgálás.
– Köszönöm – veszem el a poharat mosolyogva, bár először csak két kortyig jutok, mert megint olyat mond és úgy néz rám, hogy egy szál pólóban is melegem lesz. Aztán még a combjaimra is simítja a kezeit, amitől láthatóan és érezhetően libabőrös leszek.
– Hmm, tényleg? Mi mindenre? – kérdezek vissza vontatottan. Újra inni kezdek, bár tudatosan óvatosan csinálom, és jól is teszem, ugyanis a tenyerei végigbarangolnak a combjaim hosszán, aztán az ujjbegyei még azt is felfedezik, hogy egyebet bizony nem vettem fel a pólóján kívül. Látom, hogyan nyalja meg az ajkait, és ettől már érzem is a kellemes várakozásteljes borzongást végigfutni a gerincem mentén.
– Találtál valamit, ami tetszik? – kérdezem játékosan, hiszen azt gyanítom, épp az tetszik neki, hogy nem talált semmit. Még szerencse, hogy ezután elveszi a kiürült poharamat, hogy újra megtöltse, ezúttal magának, mert különben lehet, hogy a reggeliig sem jutunk el. Főleg, ha ilyeneket mond! Ezúttal rajtam a sor, hogy megnyaljam az ajkam, mert nagyon is tetszik a gondolat, hogy rám másszon – és ne is nagyon szálljon le rólam, ha nem muszáj –, viszont ha rajtam áll a döntés... akkor van egy nagyon fontos szempont. Rá is kérdezek, mert igazából már attól végem van, ahogy magam elé képzelem ingben, a válasz pedig természetesen igen. Halk, álmodozó sóhajjal veszem tudomásul, hogy ma este végig a nyálamat kell majd törölgetnem a szám széléről – vagy mást, máshonnan... –, és azt a kis csókot is hosszabban viszonzom, mint kellene.
– Ezesetben legjobb lesz, ha nem megyünk sehova, te pedig azt garantálod, hogy nem szállsz le rólam – jósolom meg egy szusszanással. – Máskülönben nem fogok tudni felelősséget vállalni a tetteimért, és valószínűleg nem maradunk tovább úgy... öt percnél. Ha egyáltalán elindulunk – vázolom fel neki a helyzetet, nem is tagadva, hogy milyen hatással van és lesz rám. Szerencsére már túl vagyunk azon a ponton, hogy ezt akár előtte, akár magam előtt tagadnom kellene. Mosolyogva figyelem, ahogy tányérokra teszi a reggelit, aztán lecsusszanok a pultról és követem az asztalhoz. A szavaira elvigyorodom, aztán odalépve hozzá közelebb hajolok.
– Minden este szívesen elvisellek – mormolom neki halk, dorombolásszerű hangon, aztán lopok tőle egy hosszú csókot is aperitif gyanánt, de ezután már elengedem és a mosolyomon is szelídítek. Tényleg éhes vagyok! Jó, több mindenre is, de ez a rántotta isteninek tűnik.
– Köszönöm a reggelit – mosolygok rá csillogó szemekkel, elfoglalva az egyik tányér mögötti széket. Megvárom, hogy ő is leüljön, közben pedig a tekintetem az asztal másik végébe siklik és halkan elnevetem magam.
– Ezt reggeli után letakarítom – jegyzem meg vigyorogva, hiszen jócskán ott hagytuk a nyomunkat. Esküszöm, még a testem lenyomata is látszik a szétkenődött csokiban, az meg ott... igen, Axel tenyérnyoma. Ez valahol egyébként borzasztóan szexi. Nem is tudom levakarni az arcomról a vigyoromat, de egyelőre megragadom a villát és jó étvágyat kívánva enni kezdek. Vagy legalábbis igyekszem enni, és nem falni, mert ez isteni, és tényleg nagyon éhes voltam.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Miután megmutattuk a szomszédoknak, hogy itt töltöm a hétvégét, hagyom aludni Avivát és magam is elalszok az ágyon. Másnap reggel kielégülten, kialudva, de éhesen és szomjasan ébredek. Megcsodálom a csodanőt magam mellett, ahogy aranyosan alszik, adok egy csókot az ajkára, aztán óvatosan kibújok mellőle. Mondjuk szerintem attól se ébredne fel, ha mellette ugrálnék az ágyon és lerepülne róla, de ettől még óvatos vagyok. Felveszek egy alsót és neki állok reggelit csinálni zöldséges rántotta formájában. A hűtőben találtam paradicsomot, paprikát meg virslit, azokat vagdostam össze hagymával, sütöttem meg félig, aztán ráütöttem a tojásokat is és az egészet újra összesütöttem. Egy kis só, bors, és épp a végénél járok, amikor a halk léptek után vékony karok ölelnek át, mire mosoly terül szét az arcomon.
- Jó reggelt! - köszönök neki lenézve rá. Kicsit felé fordulva emelem meg a karom, hogy az alatt átbújva tudjak neki adni egy csókot. Az éhségére és a lélek kidolgozására elvigyorodom.
- Zöldséges virslis rántotta. És... ez volt a cél! - mosolygom elégedetten, miközben a szemem sarkából figyelem, ahogy felül a pultra. Egy tálaló tálba borítom a rántottát, aztán a kérdés halomra hümmögök egyet. Töltök egy pohár vizet, azzal lépek elé és nyújtom oda neki.
- Héttől várnak minket, szóval addig van időnk...sok mindenre. - teszem hozzá, szabaddá vált kezeimmel a combjaira simítok, amíg iszik. Lepillantva végig is simítok rajtuk és ojvé, csak a pólóm van rajta? Megakadhatnék azon, hogy elcsórta egy pólóm, de őszintén szólva tetszik rajta. Meg az a gondolat is, hogy meztelenül van benne. Megnyalom az ajkamat, de aztán a kiürült poharat megtöltve én is iszok belőle.
- Igazából attól függ, mit szeretnél. Ha itt maradunk, nem garantálom, hogy nem mászok megint rád. Ha kimegyünk, mondjuk... akkor is van esélye, de jóval kisebb. - somolygok az orrom alatt, aztán megiszom a vizet. A kérdésre leteszem a poharat a mosogatóba és mosolyogva nézem, ahogy láthatóan maga elé képzeli, vagy is rám képzeli az inget.
- Igen, el is hoztam. - búgom az ajkára. Adok rá egy csókot, de aztán ellépek tőle, hogy két tányérra tudjam szedni a friss, meleg reggelit.
- De mindenek előtt, egyél! Tegnap jó sokáig kellett "elviselned", hogy döngetlek. - bazsalygok tovább, miközben az asztalra teszem a tányérokat, hozok evőeszközt is.

Semmi meglepő nincs abban a vehemenciában, amivel egymásnak esünk – szigorúan véve Axel nekem, de magamnak köszönhetem, szóval ki nézi ezt? Én biztosan nem, mondjuk nem is látok sokat a csillagokon kívül, főleg, ahogy az idő telik, a kéj pedig egyre fokozódik a testemben. A szomszédoknak ma sincs jó napja – nem mintha érdekelne –, mert ez csak egyre rosszabb lesz, főleg, ahogy már a hasamra fordítva felhúzom a lábamat az asztalra. Axel ujjai ugyanis a a bőrömbe marnak, amitől egyébként is megborzongok, de aztán még feljebb is tolja a lábam, amitől a szög olyan éles lesz, hogy egy pillanatra teljesen kivet a valóságból, ráadásul még erőteljesebben kezdi belém lökni magát, olyan mélységekbe jutva, hogy a levegő is bennem reked az érzéstől. Már csak a testem állítja meg minden egyes mozdulatát, ettől az összhatástól – és az eddigi kiéhezettségtől – pedig olyan gyorsan és hevesen élvezek el, amit ha akarnék sem tudnék visszafojtani. Az orgazmus jócskán el is húzódik, mire a lüktetésem őt is átsegíti a csúcson, aztán csak hangosan zihálva heverünk egy kis ideig, én az asztalon, ő pedig a hátamra dőlve. Amikor felegyenesedik és elenged, csak annyira pozicionálom át magam, hogy szemben ülhessek vele az asztalon és újra magamhoz húzhassam, élvezhessem a testét az enyémhez szorulni, és azt a forró szenvedélyű csókot, ami önmagában is elárulja, hogy egyikünknek sem volt elég ennyi a másikból. Őrjítően izgató, ahogy félig leeresztett szemhéjjal figyel engem, szemei pedig egyszerre üzennek kielégültséget és telhetetlen vágyat. Csábítóan mosolygom meg a válaszát, az ajkára kent csokoládét kihasználom egy újabb csók jegyében, amikor pedig finoman az alsóajkamba harapva enged csak el, halkan felnyögök az érzéstől. Nem is kérdés, mire fogom invitálni ezután, és amikor a teste reakcióját is érzem az enyémen, a tekintetem csak még csábítóbbá válik.
Az este pedig folytatódik és belenyúlik az éjszakába is. Nem tudunk betelni egymással sem a zuhany alatt, sem az ágyban; még akkor sem tudnék nemet mondani a folytatásra, amikor már konstans reszketek alatta, nem csak akkor, amikor épp orgazmusom van. A hangom elmegy, a testem kimerül, de csodálatosan kisimultnak érzem magam, és büszkén viselek magamon minden egyes billogot, amit rám tett a csókjaival, a harapásaival, az ujjaival. Azt nem tudom, honnan van még erőm arra, hogy akár csak hozzábújjak, mert meg mernék esküdni rá, hogy moccanni sem bírok már, de azt hiszem, ez olyasmi, amit a testem már ösztönösen is megcsinál. Nem tudnék nem a karjaiba fészkelődni, mert csak ott érzem magam igazán jól, biztonságban... teljesnek. Arcomat a nyakába fúrom, aztán valószínűleg már alszom is, kellemesen zsibbadtan, az illatával az orromban, a teste melegével az enyém körül. Nem is lehetne ennél tökéletesebb.

Egyszer sem ébredek fel, vagy ha meg is történt, hát nem emlékszem rá. Olyan mélyen alszom, mint akit agyonütöttek, és az az igazság, hogy reggel sem ébredek fel igazán, Axel mocorgására sem. Álmomban átszűrődik a csók érzése, mert ez olyasmi, amit nem tudnék nem észrevenni, de csak lehunyt szemekkel, elégedetten szusszanok egyet, aztán folytatom, ahol nem is hagytam abba: alszom tovább. Kicsit később térek csak rendesen magamhoz, ínycsiklandozó illatok ébresztik fel az álmomban is korgó gyomromat... én pedig még mindig csukott szemmel, összeráncolt szemöldökkel, elégedetlenül mormogva tapogatom körbe az ágyat magam körül. Egyedül vagyok. Kiemelem a fejem a párnák közül, hunyorgok a fénytől, pedig alig látok az arcomba lógó hajamtól, de utóbbin tudok segíteni. Nagyot ásítva kecmergek a hátamra, aztán ki az ágyból, felveszek egy pólót – Axelét, mert a múltkor véletlenül magammal hoztam egyet –, és a szemeimet dörzsölve követem az illatokat, egyenesen a konyhába. Rögtön felderül az arcom, amikor megpillantom Axelt, aki nagyon hiányzott az ágyból, de nekem itt is jó lesz. Odamegyek hozzá, hátulról átölelem, arcomat pedig belefúrom a bőrébe, hogy magamba szívjam az illatát.
– Szia – mormolom a hátára, mielőtt egy csókot is nyomnék oda. Kilesek a válla mögül és szemrevételezem a pult tartalmát. – Mi készül? Éhen halok. Azt hiszem, tegnap a lelket is... kidolgoztad belőlem – vigyorodom el és huncut pillantást vetek rá a szemem sarkából. Ha épp felszabadul egy kicsit annyira, akkor természetesen bezsebelem magamnak a megérdemelt jó reggelt csókjaimat is, aztán kiválasztok egy szabad helyet a pulton, ahova fel tudom pakolni a fenekem, hogy onnan figyeljem tovább.
– Mi a mai terv? Mikorra is kell mennünk este? – kérdezem közben mosolyogva, és aztán végigmérem, ahogy ott áll előttem, nem túl sok ruhában, borzasztó szexisen.
– Tényleg ingben leszel? – fűzök hozzá még egy kérdést az ajkaimat rágcsálva, úgy méregetve őt, mint aki már most elképzel rajta egy inget, ami kellemesen ráfeszül a vállára és a bicepszére, kiemeli a deltás alkatát, valószínűleg a szeme színét is, az ujja pedig talán fel lesz hajtva a könyökhajlatához... Ó, baszki. Nem táskát kell majd kiegészítőnek vinnem, hanem egy vödröt, felmosóronggyal.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show
+18

Olyan régóta vártam egyébként is erre a percre, de aztán amióta itt vagyok, csak egymás agyát húzzuk, egyre kevésbé visszafogottabban. Még jó, hogy így rávetem magam, amikor már a nyakam csókolgatja! Itt már nem tudtam visszafogni magamat és igazából nem is próbáltam. Olyan hevesen teszem magamévá, mint aki a világvége közeledtét érzi és még az utolsó perceit is élvezni akarja. A szomszédok mondjuk biztos nem élvezik, mert nem csak az asztal, de Aviva is olyan hangos, hogy lehet azt hiszik a sikoltozásaiból, hogy éppen megölöm.
A hangjaiból amúgy csak töredéke ér el hozzám, az agyam továbbra is zsibbad a kéjes ködtől. Az feltűnik, amikor az egyik lábát felhúzza az asztalra, rá is fogva csúsztatom feljebb, hogy a beállított szög még élesebb legyen, meg hogy ne essen vissza a lába, aztán mivel így mélyebbre is tudok hatolni, az erőből is ráteszek egy lapáttal, nem csak a gyorsaságra, mert érezni akarom, ahogy tövig csúszok benne. Ettől ő olyan hamar elélvez, amire nem is számítok, a teste pedig úgy megszorongatja a farkamat, hogy röviddel ezután én is csatlakozok hozzá. Mélyen belé csúszva engedem belé magamat, egy kicsit a lapockái közé engedem a nedves homlokom és hangosan szuszogva élvezem ki, ahogy a forró, verejtékes testünk összesimul. Aztán felegyenesedek róla, elengedem a lábát, hagyom, hogy helyezkedjen. Készségesen simulok újra hozzá, amikor oda húz és úgy csókolom meg, mintha épp annyira kívánnám most is, mint fél órával ezelőtt. Amikor elenged, lapos, majdnem kielégült pillantással nézem őt, miközben felteszi a kérdést az ajkamra simítva.
- Ezt én is kérdezhetném. - mondok csak ennyit válasznak, mert tudom, hogy nem konkrét választ akar. Ha akart volna egyáltalán bármilyet. Újabb, csokoládétól édes csókot váltunk, aztán mikor elengedem egy apró harapással az ajkát, ő újra beveti azt a csábító tekintetet, amitől a kapitány lüktetve jelzi, hogy képes lenne még - néhány - csatát vívni.
- Jól hangzik! - nyalom meg az édes ajkamat éhesen. Elengedem, arrébb lépek, hogy le tudjam venni a nadrágokat, míg ő játékosan szalad a fürdőbe. Elvigyorodva sietek utána, amint sikerült kihalásznom magam a ruhákból, de a fürdőbe érve már lelassítok, mint egy elégedett vadász, aki tudja, hogy a zsákmánynak nincs hová menekülnie. Be is cserkészem, a víz alatt pedig a csempének nyomva csókolom meg hevesen. Itt is hosszan gyötröm a kis testét, a szomszédok az asztal kopogás helyett a csattogást és a visszhangzó nyögdécselést hallgathatják. Aztán amikor kiöblítettük a hajunkat, meg lenyaltuk egymásról a csokit és a fagyit, átviszem a hálószobába, ahol még éjszaka is addig szeretkezem vele, amíg nem csordul túl. Akkor befejezettnek érzem a küldetést és magamat is kiürültnek, szóval utána már hagyom aludni.
Én is olyan mélyen alszom, mint még ezelőtt soha. Mármint vele ez a mély alvás rendszeres, a horkolásomra sem ébredek fel, pedig ezután az éjszaka után biztos úgy ki voltam terülve, mint egy béka és úgy hortyogtam, mint egy disznó. Reggel kellemes, aranysugarú napsütésre kelek, ami simogatja a bőrünket. Hunyorogva nézek rá a karjaimban fekvő, hozzám bújt, kócosra kefélt, kisimult arcú nőre, akinek a barna bőrén finoman játszik a fény. Megmosolygom a látványt, ami a szívemet heves dobogásra készteti, oda hajolva pedig finom csókot adok a dús ajkaira. Próbálok óvatos lenni, hogy ne keltsem fel, de ha érzem, hogy viszonozza, akkor el is mélyítem a csókot. Ha nem ébred fel, akkor óvatosan kikászálódok, hogy reggelit csináljak magunknak.

Mindketten tudtuk, hová fognak vezetni ezek a pillanatok – egyébként is nehezen szoktunk bírni magunkkal, kiváltképp így péntekenként, és főleg akkor, ha nem volt a héten sneak out, szóval már az is csoda, hogy egyáltalán sikerült megvacsoráznunk rendesen. Az egyébként is kiélezett helyzetet ráadásul élvezettel feszegettük még tovább célzásokkal, pillantásokkal és mosolyokkal, így aztán igazán nem hibáztathat minket senki, amiért a desszertnél már a másik desszerttel sem tudunk tovább várni. Nekem már akkor majdnem elpattan a húr, amikor a számba nyomja az ujját, miközben pont úgy néz rám, mint amikor valami még jobb szokott ott lenni, de aztán én is nekiállok elvenni az ő eszét.
Mondjuk a sikerem mértéke még engem is meglep egy pillanatra, amikor hirtelen az asztalon találom magam, de hogy panaszkodok-e? Soha. A szájába nyögve viszonzom a heves csókjait, testem az övéhez feszítem, ahol csak tudom, a vágy pedig az én fejemben is teljesen átveszi az irányítást. Elkezdünk megszabadulni a ruháktól, aztán ő birtokba veszi a testem a szájával, a fogaival és a kezeivel is, amitől szinte az asztalra olvadok. Az én kezeim is telhetetlenül járják be forró bőrét, ahol csak érem, de a lábaim között hamar elviselhetetlené válik a lüktetés, ezért türelmetlenül a nadrágjáért nyúlok. Inkább csak meglazítani tudom a kioldásával, de ő már nyúl is oda, hogy lejjebb tolja, én pedig az ajkaim nyalogatva figyelem őt vágytól izzó tekintettel, miközben az én nadrágomat le is húzza, minden mással együtt. Még én is majdnem megyek a nadrág után, olyan lendülettel szabadít meg tőle, de végül csak az asztal széléig jut a fenekem, ez pedig kiderül, hogy kifejezetten praktikus is. Zihálva figyelem, ahogy feltolja a lábaimat az asztalra, de csak amíg meg nem szűnik a látásom, ugyanis egyetlen határozott mozdulattal a testembe merül. Nem mintha a legkisebb akadályoztatástól is kellene tartania, bőven felkészültem rá minden téren, így aztán a heves mozgásba is szabadon belekezdhet, mert az egyetlen válaszom erre a torkomból feltörő hangos, kéjes nyögések sorozata. Visszaesik a fejem az asztalra, nyitva sem tudom tartani a szemeimet kezdetben, annyira elveszi az eszem az érzés. Csak arra figyelek fel, hogy miután az asztal egyenesen nekicsúszott a falnak – ez kevéssé érdekelt –, én is elkezdek rajta felfelé csúszni az erőteljes lökések hatására. Zihálva nyújtom magam fölé az egyik kezem, hogy ellentartsak a falnál, bár nem tudom teljesen ellensúlyozni ezt a heves iramot, főleg, hogy közben szinte vonaglok az asztalon az élvezettől. Ezt unhatja meg ő is, amikor egy pillanatra megáll; csalódott kis nyögéssel pillantok rá, amikor kihúzódik belőlem, de csak míg ki nem derül, hogy mindössze helyezni akart. Hamar a hasamon találom magam, le is nyom az asztal lapjára a kezeivel, aztán már újra bennem is van, hogy ott folytassa, ahol abbahagyta. A gyönyörtől megfeszülő testtel nyögök fel hangosan, újra és újra, kezeim kapaszkodót keresnek, bár ettől csak még jobban összekenem magam és egy tányért is majdnem leverek, még ha ezeket fel sem fogom igazán. Az iram kíméletlen, épp ezért észvesztő, csak az asztal lapja elkezdi nyomni a hasam egy idő után, és ez majdnem kizökkent. Egy kicsit megpróbálom áthelyezni a lábam és sikerül is az egyiket annyira megemelni és felhúzni, hogy a térdem felfeküdjön az asztalra... és bár csak a nyomást akartam csökkenteni, egyben Axel következő mozdulatától szinte a szemeim is fennakadnak az új szög miatt. Erőteljesen megvonaglok az élvezettől, és így pláne nem kell sokat várnia, hogy a kitartó iramtól hamarosan át is lendüljek azon a bizonyos ponton és konstans remegjek alatta az asztalon, közben hevesen lüktetve szorulva köré újra és újra. Ha a szomszédok nem jegyezték volna még meg a nevét, hát most újabb emlékeztetőt kapnak belőle, az orgazmusom ugyanis bőven el is nyúlik, míg végül őt is eléri az első megkönnyebbülés.Élvezettel nyögök fel a belém maró ujjaitól, megborzongok a nyögése hangjától, aztán engedek a késztetésnek, hogy kicsit hagyjam lecsukódni a szemem, míg kipihegjük magunkból ezt az észbontó menetet.
Mondjuk ezután is csak annyira vagyok hajlandó "távolabb" kerülni tőle, míg a hátamra fordulok és felülök, aztán már húzom is oda magamhoz a széttárt lábaim közé, olyan szorosan, hogy szinte egy papírlap se férne el köztük, miközben szenvedélyesen megcsókolom.
– Miért nem tudok belőled eleget kapni? – teszem fel a költői kérdést, amire igazából nem is érdekel a válasz, amíg őt nem zavarja, hogy mintha függővé váltam volna és ő a drog. Végigsimítok az ajkán, ezúttal véletlenül kenve össze csokival, de annál lelkesebben csókolva le róla az édességet. Csak gyanítom, hogy szerintem már a haja is ragad, mert az előbb beletúrtam a csók közben.
– Mi lenne, ha megmosdatnálak, hogy utána megnézzük, fagyi és süti nélkül is ugyanolyan finom vagy-e? – mosolygok rá csábítóan. Nyilvánvaló, hogy egyikünk sem fog megelégedni ennyivel, de nem is kell. Ha nem ellenkezik, lecsusszanok az asztalról, de mivel neki még ki kell lépnie az alsó ruházatából, pont annyi előnyöm van, hogy játékos kuncogással "megszökjek" előle – csak mert imádom, ami ezután következik. Megnyitom a vizet a zuhanyban, így mire felbukkan az ajtóban, mint a prédáját becserkészni készülő vadász, az már melegszik. Az ajkamba harapva hátrálok előle, egyenesen be a langyos vízsugár alá, majd neki a csempének, hogy aztán "csapdába esve" hagyjam, hogy megmutassa nekem, ki hozza itt a szabályokat. És én nagyon szívesen engedelmeskedem itt, aztán tisztán de szinte még csuromvizesen az ágyban is, amíg azt nem érezzük, hogy másnap reggelig talán már képesek leszünk betelni a másikkal...

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show
+18

Minden út Rómába vezet, mondják. Nálunk sincs ez másként, hiába vagyunk visszafogottak, annyira nagy a vonzás közöttünk, hogy nem vagyunk képesek ellenállni a másiknak. Így aztán szó szót követ, beszélgetünk a szombati napról, a jövőről, és még annak kicsit keserű íze sem tud minket elriasztani egymástól. Nem sokáig érzem ezt a keserű ízt, mert Aviva igen csak sok csokit és fagyit juttat az ajkamra és azok közé a nyelvével, szóval hamar megfeledkezem minden rosszról. Aztán amikor az ölembe ülve neki áll a nyakamat nyalogatni és harapdálni, eljutok a "se nem lát se nem hall" állapotába, amikor csak az állatias ösztönök hajtanak és az, hogy minél előbb benne érezhessem magamat. A nyögései tovább borzolják a kedélyemet, a kapaszkodása, heves csókjai, a nyelvünk tánca mind egyre türelmetlenebbé tesz. Segít lehúzni magáról a pólót, így hamar az alatta forrósodó bőrére kap...nék, ha nem követelné az én pólóm levételét is. Türelmetlenül morranva, fél kézzel kapom le magamról és dobom el, hogy végre magához engedjen és olyan éhséggel kezdem felfalni, mintha évek óta megvonásban éltem volna, nem pedig csak 5 nap telt volna el. A melltartóval se szórakoznék, de ő igen, viszont engem nem zavar, mert ahogy homorít a hátával, úgy a melleit domborítja előre, ezekre pedig én hamar rá is harapok és szívok - legyen édes, vagy sem a sok szét kent csokitól és fagyitól -, kezeimmel markolok. Valamit mond egyébként, de ahogy említettem, az információk feldolgozása nálam ilyenkor jelentősen korlátozott, így a válasz elmarad, vagy legalább is tolódik addig, ameddig el nem ér az agyamig. Azt azért érzem, amikor a szorítás enyhül a nadrágomnál, mert kibontja, én pedig lejjebb is tolom a nadrágomat, hogy épp eléggé felszabaduljak. Ezzel nem is foglalkozok többet, csak teszek egy lépést hátra, hogy le tudjam róla húzni a könnyű otthoni nadrágot - is -, meg ami még azzal együtt jön. Mondjuk a lendülettel majdnem őt is lerántom az asztalról, de kapóra is jön, hogy közel került az asztal széléhez, mert így, amikor visszahajtom a lábait a térdhajlatánál fogva az asztalra, már nem is kell igazgatnom, csak becsúszni - avagy törni. Nem tudom, melyik kapja durvábban az ívet, Aviva, akit olyan kiéhezetten, minden bevezető, vagy átmenet nélkül, kíméletlenül elkezdek kefélni, vagy az asztal, ami csikorogva kúszik a falig, majd azon erősen, heves ütemeben dörömbölve jelzi a szomszédnak, hogy megjöttem. Az egyetlen dolog, ami zavar, az nem a hang, hanem hogy Avivát szinte eltolom az asztalon, úgy hogy ideges fújtatással állok meg pár percnyi roham után, csak azért, hogy az egyik lábát átfordítva a másikra hasra tudjam fordítani az asztalon és le tudjam engedi a lábait - azt nem mondom, hogy a földre, mert a csípője még a lapon fekszik és nem biztos, hogy leér a lába, de nem kell félnie attól, hogy lecsúszik, ugyan is az egyik kezemmel a hátára támaszkodom, a másikkal a vállába kapaszkodom, csak hogy amikor ismét becsúszva folytatom az iménti erős, kíméletlen mozgást, akkor ne csak az asztal lap széle tartsa meg őt, hanem én is.

Igazán nem kellene már meglepődnöm azon, hogy szinte konstans húzzuk egymás agyát, feszítve a húrt, és szinte várva, mikor és kinél szakad el előbb, ugyanis a következmények senkit nem zavarnának. Egymás után tereljük a témákat forró mederbe, és persze amikor ő "foglalt" táblát szeretne rám, én pedig inkább a kezét, nem ellenkezik. Elnevetem magam azon, hogy úgy kellene lefeszegetni rólam a kezeit.
– Akkor legjobb lesz, ha nem megyek egyedül sehova – vigyorgok. Jó, szépen néznénk ki, ha mennék vele a férfi öltözőbe, vagy ő jönne velem a nőibe, de na, viccnek elfér! Aztán persze ez a jókedv sem marad ki a forróságba való átfordulásból, nekem pedig lassan tényleg el fog fogyni a türelmem, ha így néz rám, és közben még az ajkait is nyalogatja...
Azért esküszöm, nem ezért fullasztom meg majdnem, és ezt neki is elmondom – és persze nem bírom ki egy huncut célzás nélkül. Ezt sem. A rekedt hangja és a felforrósodó arca látványa viszont mindent megér, mosolyogva rágcsálom az ajkaimat, miközben magamnak is töltök vizet. Ezután mondjuk egy kicsit komolyabb vizekre is evezünk, amikor elkezdem a "jövőjéről" faggatni. Elmosolyodom azon, hogy azért biztosan hiányozna neki az éles bevetés, aztán ismét sokat sejtetően kezd mosolyogni és célozgatni. Mindent értve vigyorodom el... bár aztán ebbe beleköltözik némi keserűség is. Ő nyilván nem csak a hátralevő hetekről beszél, amit még itt tölthetek, hanem annál sokkal hosszabb távról, de én csak ebben a rövid időben maradhatok az élete része. Már majdnem kicsúszik a számon, hogy azért majd tarthatjuk a kapcsolatot, ha már ennyi ideje lesz, de tudom, hogy ez a lehető legrosszabb ötlet. Nem kötődhetek hozzá onnan és nem köthetem magamhoz... akkor sem, ha már az elengedése gondolatába és bele tudnék pusztulni. Sóhajtok egy aprót, de rámosolygok.
– Alig várom, hogy kihasználjuk a közös időt – simítok végig az arcán, finoman fogalmazva meg az igazságot, amit mindketten tudunk és mindkettőnknek fáj: hogy ez csak véges átfedésben van azzal, amit épp mondott. Odahajolok hozzá és puha, szinte bocsánatkérő csókot nyomok az ajkaira.
– Hozom a sütit – suttogom aztán magunk közé egy kis mosollyal, mert azt hiszem, bőven ideje visszaterelni a hangulatot oda, ahonnan indultunk is.
És a terv tökéletesen be is jön. Oké, az első mozzanat csak félsiker, mert Axel megégeti az ujját, de azt hiszem, megfelelő módon sikerül szépíteni rajta. Elmosolyodom a megkönnyebbült szusszanáson, ahogy a fagyiba nyomom az ujjbegyét, de aztán felkínálok neki némi izgalmas vigaszt is. Már attól felforrósodik a vérem, ahogy rám villannak a szemei, és ahogy figyel engem, miközben az ujját nyalogatom, de aztán kijjebb húzza, majd mélyebbre tolja azt a számban, amitől csoda, hogy nem ázik meg hirtelen a széken a huzat is. Halk, elégedett kis nyögést hallatok, miközben elképzelem, hogy valami egészen más van a számban, a kérdésére és az erotikus hangjára pedig fészkelődnöm kell egy kicsit, mielőtt finoman megszívva elengedném az ujját, hogy válaszolhassak. Olyan csábítóan mosolyog rám, hogy esküszöm, még ettől is emelkedik pár fokot a hőmérséklet, szóval nem is hagyom ennyiben a játékot. Először az asztalra ülök fel, hogy aztán hozzá hajolva összekenjem az ajkát, amit mély, éhes csók keretében tisztogatok meg. Az íze az utolsó gátakat is letarolja bennem, innen már egyenesen az ölébe mászok, simogató kezeitől bizsergő testtel kenem össze a nyakát, majd tisztogatom meg azt is nagyon alaposan, közben véletlenül harapdálva is a finom bőrt. Tökéletes helyen ülök ahhoz, hogy érezzem, milyen hatással vagyok rá, de aztán még ennél is egyértelműbb bizonyítékot kapok.
Szinte fel sem fogom, amikor megragadja a derekam és egyszerűen nekiáll felpakolni az asztalra. Vakon nyúlok magam mögé, hogy mentsem a sütit, a tányért, vagy valami... de a legkevésbé sem érdekel, hogy csak félsiker lesz a vége. A tányér ugyan kikerül alólam, de Axel túl heves mozdulattal nyom le az asztal lapjára, így a tányér billen és borul, tiszta csoki és fagyi lesz minden. Ami pont nem számít, mert közben olyan heves csókot kapok, Axel kezei pedig olyan vehemenciával kezdik bejárni a testemet, hogy semmi másra nem vagyok képes, csak kéjesen a szájába nyögni és viszonozni a szenvedélyes csókot. A tarkójára fogva húzom magamhoz még közelebb, mintha nem lenne elég mély a csók, lábaimat a csípője köré fonom, hogy hozzá tudjam dörzsölni a már most türelmetlenül lüktető ölemet. A konyhát betöltik kéjes sóhajaim, amikor csókokkal és harapásokkal is nekiáll felfedezni és megjelölni a bőrömet, a pólója alá nyúlok, összekenem csokival, fagyival. Segítek neki felgyűrni a felsőmet, aztán felfelé nyújtom a kezeimet, hogy le is vehesse, én pedig rögtön nyúlok is az ő pólójáért, mielőtt visszaengedném magamra.
– Hiányoztál... – zihálom rekedten, aztán türelmetlen vággyal húzom magamhoz, hogy heves szenvedéllyel újra csókolni tudjam. Ezen a ponton már tényleg mindenünk ragad, de én hagyom, hogy ezt kihasználja, ha akarja, sőt, ha nincs türelme levenni a melltartómat, csak letúrná, akkor magam feszítem ívbe a hátam és nyúlok mögé, kikapcsolva azt, hogy azért inkább meg tudjunk tőle szabadulni teljesen. Mindenhol érezni akarom őt magamon. A csípőm nem is tudja abbahagyni a kéjes, vágyakozó mozdulatokat, de azt biztos, hogy amíg ő a bőrömet kóstolja mindenhol, addig én sem vagyok tétlen: miután már nem érzem elégnek a felsőtestét és forró bőrének érintését, ujjaim lekúsznak a hasán és a nadrágját is elkezdik bontogatni.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Nehéz lenne nem a szexre gondolni, amikor folyamatosan incselkedünk egymással, de főleg amikor egyértelmű jelzéseket adunk egymásnak. Például azzal kapcsolatban, hogy mit tud az agyam feldolgozni, amikor a kapitány haptákba vágja magát. A doromboló hangjára, miközben behajol nekem, nyilván megint ilyenek jutnak az eszembe, de aztán féket teszek magamra és a gondolataimra, mielőtt nem tudjuk a vacsorát befejezni. Nem könnyű egyébként, a következő témákat tekintve sem. Amikor engedélyt kapok, sőt, bíztat, hogy rá kell tennem a kezem, hogy mindenkinek tutira 100%-osan leessen, hogy ő már nincs a játékban, álmodozóan nézek rá, mert egyébként ez a két szép tenyér nagyon sok mindent fogdosott már rajta és szép emlékek fűznek hozzá.
- Úgy kell majd levágni a kezemet rólad, ha egyedül akarnál menni valahova. - kuncogok egy kicsit az elképzelt képen, ahogy három ember kell ahhoz, hogy a tenyeremet lefejtsék Aviva fenekéről. Mondjuk ennél kétszer több ember kell majd ahhoz, hogy vasárnap leszedjenek róla, ugyan is már most az akkori kapcsolódásról beszélünk én pedig szerintem egész nap rajta fogok hullámozni. Vagy ő fog rajtam vonaglani, vagy ez, vagy az. Vagy váltva. Ki kell használni a napot! Megnyalom a kiszáradó ajkaimat a gondolatra, meg az elém képzelt, szolidaritásból meztelen Aviva képére és inkább magamba fojtom a szót azzal, hogy újabb nagy falatot harapok.
Túl nagyot, ami azt illeti, mert teli szájjal kell kínálgatnom, amit ő kifiguráz és így sikeresen fulladásközeli állapotba kerülök a nevetéstől. Szerencsémre nagy baj nem történik, csak egy kicsit néz hülyének, miközben nevetgélve hátba vereget. És megint incselkedik, amitől elvörösödöm, mert megint elém kúszik egy nagyon szexi kép.
- Semmi gond! Köszi. - lehelem rekedten elfogadva a vizet és kortyolok is párat, inkább azért, hogy lehűtsem magam.
Ezután egy kicsit tényleg elhagyjuk a forró témákat, mikor a továbbiakról kérdez engem. Még nem tudok semmit fixre mondani, hiszen még nem léptettek elő, de azért egy nagyjábóli irányt fel tudok vázolni. A lelkessége kellemesen megmosolyogtat, a kérdéseire pedig megingatom a fejemet.
- Nem mondom, hogy nem fog hiányozni a csatamező, de azért bőven vannak előnyei is annak, hogy szárazföldön leszek... - mondom és próbálok nem sokat sejtetően mosolyogni rá. Hiába gondolok arra, hogy akkor több időt is eltölthetnék vele, mert ő... ugye nem lesz itt sokáig. Sajnos.
Szomorkodni viszont nincs időm, mert jön a desszert, a rossz gondolatok pedig újra megjelennek. Megpróbálnék szexi lenni, de nem számolok azzal, hogy a láva süti forró, így majdnem elbaszom az egészet. Aviva segít ki azzal, hogy az ujjamat a fagyiba tolja. Megkönnyebbülten szusszanok egyet, az izmaim leeresztenek... pár másodpercre, mert a következő másodpercben ismét mozdítja az ujjamat, hogy a szájába vegye. Elégedett villanással a szememben nyalom meg az ajkam, mert egyébként pont ez volt a cél, csak... egy kicsit... kellemesebben. Mély levegőt véve figyelem az ajkait, az arcát. Kicsit kijjebb is húzom az ujjamat, de csak hogy utána újra beljebb tolhassam, nyilván valami másra emlékeztetve őt.
- Finom? - kérdezem elmélyülő hangon, a válaszára pedig elégedett félmosolyra húzom a számat. Aztán ha azt hittem, hogy itt majd én "szóhoz jutok", hát tévedtem. Meglepve figyelem, ahogy pakol, aztán felül a sütimmel az asztalra. Nézem, ahogy megfújja, bele nyomja az ujját, aztán ahogy az ajkam felé közelít vele, kinyitom a szám, de nem, ő nem adja az ujját. Csak az ajkamra keni a finomságot. Épp csak egy nyalintást kapok, mert aztán oda hajolva hozzám ismét ő falja be a finomságot. Egy igen mély és édes csók keretében, amitől nekem már rég melegem van. Persze tudja ezt még fokozni, lecsúszik az asztalról az ölembe, mire a kezeimmel végig simítok a körbe ölelő combokon és felhős tekintettel figyelem, hogy megint az ujjára keni a csokit, mint művész az ecsetére a festéket. Ezúttal a nyakam és környéke kerül jelölésre, ami meglehetősen érzékeny, szóval amikor elkezd ott nyalakodni és harapdálni akkor úgy érzem, hogy a kapitány át fogja szakítani a nadrágomat. Mire észbe kapok, már az asztalon fekszik alattam. Azt se tudom, hol a tányér, talán arra volt még ideje, hogy lesodorja, mielőtt bele fektetem, de őszintén szólva nem igazán érdekel, ha édes lesz a háta. Majd lenyalom, amikor hátulról döngetem. Most egyelőre csak eszeveszetten csókolom, markolom és harapom ahol érem, a kezeim pedig hevesen próbálják letúrni a felsőjét, hogy az alatta feszülő bőrt megkaparinthassam.

Nehéz lenne visszafogni a sokatmondó mosolyomat, amikor meghallom a felajánlásomra adott válaszát. Egy kicsit közelebb hajolok hozzá és lehalkítom a hangomat.
– Hmm... azért biztosan lennének képek és hangok, amiket feldolgoznál – duruzsolom, aztán az ajkamba harapva visszaülök a székembe rendesen. Vissza kell fognom magam, különben nem fogunk tudni rendesen megvacsorázni. Mondjuk ahogy telik az idő, egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat, szóval örülök, hogy közben fogy a kaja, mert lassan nem fogok tudni felelősséget vállalni a tetteimért... Ott van például az a tekintet, amivel rám néz, miközben azt mondja, biztos jól állna a smink. Azt hiszem, ő már nem csak a szemem alatti karikák eltüntetésére gondolt, és ha így néz rám, én sem arra asszociálok, hogy a smink állna jól... Basszus, jöhetné már az a desszert! De nem, mert még az edzés is szóba kerül, ő pedig úgy néz rám, hogy kiszáradó torokkal kell helyesbítenem, mire is gondoltam. A tábla említésére elmosolyodom.
– Kénytelen leszel gyakran rám tenni a kezedet, és akkor mindenki tudni fogja – kacsintok rá egy huncut mosollyal. Persze óvatosnak kell lennünk, mielőtt a két általunk ismert edzésforma összekeveredik a sok... kézrátételtől. Meg az emelgetésektől, mert megint úgy néz rám, hogy egy pillanat alatt melegem lesz a szemeibe költöző ígéretektől. Meg kell köszörülni a torkom, aztán csak az ajkaimat megnyalva hümmögök egy kicsit, mert nagyon sok izgalmas lehetőséget képzelek magam elé, a türelmem pedig egyre fogy. Hogy lehet rám ilyen hatással?! Azt hinné az ember, hogy eleget nyúztuk már egymást, mégis, még mindig egyetlen pillantásától meg tudnék gyulladni.
Így talán nem meglepő, hogy amikor a vendéglátással kapcsolatos igényeimet ecsetelem neki, megint nem tudok ártatlan maradni – és ő sem.
– Nagyon szívesen kapcsolódok majd hozzád – pillantok rá egy sokat ígérő mosollyal, és tudom, hogy ő is nagyon sok mindent el tud képzelni ezekből. Mint én, amikor azt mondja, vasárnap ruha hiányában lesz.
– Micsoda nagy kár lenne érte... – húzom az ajkaimat éhes mosolyra, miközben pont úgy mérem végig, mint aki már most is ruha nélkül képzeli maga elé. – Kénytelen leszek szolidaritást vállalni és én sem eltúlozni a felöltözést – pillantok aztán a szemeibe, még mindig ugyanazzal a mosollyal. Most már biztos, hogy ide jövünk majd vissza.
Ezután azért sikerül egy kicsit kilépni a kéjes ígéretek világából, bár ahogy kifigurázom az aranyos kínálását, sikerül tele szájjal meg is nevettetnem, amitől majdnem félrenyel. Egyik tenyerem a számra szorítom, ahogy halkan én is elnevetem magam, a másikkal viszont finoman megpaskolom a hátát, hogy segítsek neki felköhögni, amit fel kell.
– Ne haragudj, nem akartalak fulladásközeli élményben részesíteni. Arra vannak jobb módszerek is – vigyorgok rá, de közben már úton is vagyok, hogy töltsek neki egy pohár vizet. Odaviszem neki és mosolyogva végigsimítok a haján, mielőtt magamnak is töltenék, ha már eszembe jutott. Visszaülve rákérdezek arra, ami már foglalkoztat néhány napja, és amikor kiderül, hogy őt nem fogja elszólítani semmi,  nehéz lepleznem a megkönnyebbült örömömet. Mosolyogva hallgatom, ahogy kifejti a várható lehetőséget.
– Ez azért izgalmasnak hangzik. Abban pedig biztos vagyok, hogy sikerülni fog – mosolygok rá szent meggyőződéssel, aztán egy kicsit azért elgondolkozom.
– Nem lesz furcsa? Úgy értem, ha ennyi év után nem kell már szó szerint terepre menni majd – kérdezem kíváncsian pillantva rá. A válaszát azért megvárom, mielőtt mennék a sütiért. Tálalok mindkettőnknek sütit és mellé fagyit, aztán egy-egy villával együtt odaviszem az asztalhoz.
– Remélem, finom is – mosolyodom el, és figyelem, ahogy a villával megvágja a sütit. Szurkolok, hogy folyós legyen a közepe... és az is. Az ajkamba harapva fojtom el a késztetést, hogy tegyek valami újabb célzást, de Axel vigyorából ítélve ő is épp hasonló dolgokon elmélkedhet. Aztán meg is szólal, nekem pedig kiszárad a szám a mondanivalójától... és ezért nem is tudom figyelmeztetni, hogy vigyázzon, mert forró.
Gyógyírt viszont tudok rá kínálni. Amikor hirtelen visszahúzza az ujját, gyorsan a kezéért nyúlok, hogy a megégetett ujjbegyét rögtön belenyomjam az egyik nagy gombóc fagyiba. Miután pedig lehűlt, még mindig én irányítom a kezét: az ujját egyenesen az ajkaim közé veszem. A szemeibe pillantva szusszanok egyet, miközben a nyelvemmel megtisztogatom az ujját a sütitől és a fagyitól, aztán finoman meg is szívom, mielőtt kiengedném a számból. Körbenyalom az ajkaimat és rámosolygok.
– Finom... – dorombolom. Ennyivel mondjuk közel sem érem be, szóval újra mozdulok. Félretolom a többi tányért, a sütijét pedig a kezembe veszem, hogy lényegében átvegyem a helyét, felülve az asztalra. Megfújom egy kicsit a süti forró közepét, bár így "megnyitva" már gyoraabban lehűl. Ezután én mártom bele az ujjam a sütibe, egy kicsit a fagyiba is, hogy aztán előrehajolva Axel ajkára kenjem azt. Adok neki egy pillanatot, hogy megkóstolhassa, de aztán már hajolok is oda hozzá, lenyalva a szájáról a maradékot, aztán egy forró, az egész eddigi célozgatásoktól feltüzelt csók keretén belül osztom meg vele is. A vérem már ettől forrni kezd, elengedni sem egyszerű, de sok mindenre éhes vagyok még.
– Igazad van, ez villával nem az igazi – szuszogom az ajkaira. Ismét helyezkedek, lecsusszanok az asztalról és egyenesen az ölébe ülök, a következő, bőséges "adagot" pedig az állkapcsa tövében, a füle alatt és a nyakán kenem el. Másik kezemmel kissé lejjebb is húzom a pólója nyakát, hogy kényelmesen hozzáférjek és kellőképpen le tudjam tisztogatni a bőrét a nyelvemmel és az ajkaimmal, néha finoman belemélyesztve a fogaimat is, mintha ő is igazi harapnivaló lenne.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Szerintem nem sokáig fogjuk kibírni. Mármint, hogy ne másszunk be az ágyba. Vagy hát nem kell feltétlenül az ágyba mennünk, tőlem itt a konyhában is rá mászhatok. Vagy ő rám. Nekem az is mindegy lenne. Ezeken a gondolatokon nem segít, amíg megemlítem, hogy nem tudtam figyelni, ő pedig a legcsábítóbb pillantásával közli, hogy rá tuti figyelnék.
- Szerintem... a szemeim rád fixálódnának, de nem biztos, hogy az agyam fel tudná dolgozni a hangokat... vagy a képet. - magyarázok, miközben a kezemmel gesztikulálva adok nyomatékot a szavaimnak.
Aztán már arról beszélgetünk, hogy mi legyen a jövőheti terv, mert szabad leszek. Bár igazából nem, mert ő már rögtön rá is vágja, hogy az övé vagyok. Egyébként ennek tetszik a hangzása, egészen el tudnám hallgatni egy kicsit... forróbb kontextusban is. Rajtam hullámozva. Ehhez a képhez csatlakozik a smink. És én ... éhes vagyok. Egy kicsit más értelemben is. De türelem, rózsát terem. Vagy barackot.
- Biztos jól állna. - azt meg nem mondom neki, hogy milyen, mert rohadtul nem értek hozzá. Valószínűleg semmit nem értene abból, ha azt mondanám, hogy szép lehet rajta az "elkent", meg a "cicás" meg a "szilvás".
Aztán jön azzal, hogy edzhetnénk együtt, nekem pedig túl beszédes lehet a pillantásom, mert hozzá teszi, hogy a hagyományos edzéstípusra gondol.
- Jól van, de hordanod kell egy "foglalt" táblát. - vigyorgok rá.
- Szívesen emelgetlek egyébként... bármikor. - teszem hozzá sunyi mosollyal.
A hol-alvással kapcsolatos igényeire én is elvigyorodok, de felemelem a mutatóujjam, figyelmeztetőleg.
- Sajna ez a gépezet csak úgy tud ágyat melegíteni, ha egy másik gépezet kapcsolódik hozzá, szóval... segítségre lesz szükség. - mondom játékos incselkedéssel. A mikor-kinél kérdésre elmosolyodok, meg arra, hogy nem fog vasárnap kitessékelni.
- Szóval szombaton ide jöjjünk vissza? Holnapra hoztam ruhát, de ha nem akarok használt ruhában szagosodni melletted, kénytelen leszek a vasárnapot ruha nélkül tölteni... - vigyorodok el megint.
Persze az evést ő fejezi be hamarabb, ami miatt én úgy érzem magam, mint egy éhesdisznó, szóval "megkínálom" nachossal, amiből ő vicces is csinál. Ennek hála igyekszem nem kiköpni a nevetéstől a kaját, ez a mutatvány pedig elég nehéz, főleg ha közben majdnem félre is nyelek. Köhintek párat és megtörlöm a nevetéstől és félrenyeléstől bekönnyesedett szememet.
- KHEM jaj bocs, megmaradok, csak... asszem egy bab majdnem tüdőre ment. - köszörülöm meg a torkom rá mosolyogva. Aztán már csak két harapás és befejezem az evést, de ő közben még kérdez. Először megingatom a fejemet, most már nem akarok tele szájjal beszélni, csak akkor válaszolok, amikor lenyeltem.
- Nekem igen, Leonnak még nem tudom, itt kissé ketté válik az utunk vele. - mosolygok egy kicsit.
- Ő lép ugye az én posztomra, én pedig, ha sikerül, egy olyan rangra lépek, amely a szárazföldhöz köthet. Kiképezhetek, tervezhetek, bázison lehetek... - sorolom.
- Szóval ebből a szempontból nekem még sok pótolni valóm lesz a bossal. - mondom, ő pedig közben hozza is a desszertet. Felcsillan a szemem a látványára, mert egyébként jól néz ki.
- Elég guszta dobozos süti ellenére! - mosolygok rá dicsérően, aztán fogom a villát és megejtem a teszt vágást, hogy folyik-e a belseje... és damn, bizony, hogy folyik. Az arcomra elterül egy vigyor, de aztán gyorsan levakarom és megköszörülöm a torkom...
- Hát ezt villával nem lehet szépen enni... - mondom eltúlzott drámaisággal ... és bele nyomom az ujjam. Aztakurvaezforróbaszki, ki is húzom gyorsan, pedig gondoltam szexi leszek, de mindjárt leolvad az ujjamról a bőr bazzzz!!

Az egy dolog, hogy a csodával határos módon most sikerült nem a hálóban kikötnünk tíz öt percen belül, hanem tényleg a kajálással kezdjük az együttlétet, na de azt senki ne várja el tőlünk, hogy ne is gondoljunk rosszra – azaz nagyon, nagyon jó dolgokra –, és hogy erre ne is célozgassunk. Egyikünk sincs meglepve, hogy ugyanarra gondolunk, de pont ezért olyan izgalmas, amikor sokatmondó mosolyokból és vizslató tekintetekből is megértünk mindent, szavak nélkül is. Azért először tényleg eszünk, én pedig a hetéről faggatom és nem tudok nem mosolyogni, amikor az első közlendője az, mennyire várta a hétvégét. Nem is titkolom el, mennyire kölcsönös volt a dolog, és amikor a combomra simít, a szabad kezemmel én is lenyúlok és mosolyogva a kézfejére simítok, finoman meg is szorítva azt, mielőtt elengedném. Aztán azon már halkan elnevetem magam, hogy Leonnak vissza kellett őt csettintenie a valóságba.
– Ha gondolod, együtt is átvehetjük az anyagokat, rám biztosan tudnál figyelni – mondom bazsalyogva, csábítóan pillantva rá, és pont ebből tudhatja, mennyire nem gondolom komolyan. Ha én próbálnék meg neki előadni valamit, biztosan nem a mondandómra figyelne... és ez így is van jól. Ő is kérdez engem a cikkemről, és bár mindig meghalok egy kicsit belül, amikor ilyen módon tudatosul bennem, hogy folyamatos hazugságban tartom, nincs mit tenni. Most már azon a szinten vagyunk, ahol ha beavathatnám sem bocsátana meg nekem soha. Mondjuk ezen szerencsére nincs időm gondolkozni, mert közli, hogy egész héten szabad lesz. A csípőből rávágott kisajátításom talán erős lehetne, de őt csak megnevetteti, aztán még figyelmeztet is – olyasmivel, amivel nehéz lenne elrettenteni.
– Vállalom a kockázatot. Egy kis smink csodákra képes, hogy a bálon ne legyen a szemem alá írva, mit csináltunk egész héten, a többi pedig nem érdekes – somolygok, és már most az ajkaimat harapdálom. Nem is csak az éjszakák miatt, hanem hogy egyébként is milyen sok mindent tudnánk csinálni a héten együtt! Furcsa, mert sosem villanyozott fel az ilyesmi, de most alig várom, ahogy az éjszakákból sem csak a forró részeket vágyom nagyon, hanem minden egyes összebújva elalvást is. Ha ettől nyálas leszek, hát vállalom.
– Jól van, akkor csak ezeket kell összehangolni – bólintok szélesen mosolyogva. – Mondjuk az edzéshez szívesen csatlakozom... úgy értem, a normál edzéshez – helyesbítek somolyogva, amikor rájövök, hogy kezdetben a sok összejárást is közös edzésnek hívtuk. – Ha nem találsz megfelelő súlyokat, emelgethetsz engem – teszem hozzá kuncogva. Abból mondjuk valószínűleg nem a gym-féle edzés lenne. Azért az együtt alvással kapcsolatban felvetem, hogy akár felesben is csinálhatjuk, mert nem szeretném, hogy kizárólag magára vállalja, ha nem muszáj, de megnyugtat, hogy nem teher számára. Az öt csillagos ellátáson mondjuk elvigyorodom.
– Nekem bőven elég kiszolgálás, ha közösen szerzünk kaját, nincs rajtad túl sok ruha otthon, és felmelegíted az ágyat – osztom meg vele bazsalyogva az igényeimet, amiket szerintem már nagyon jól kiismert.
– Egyébként nekem is mindegy, szóval szerintem egyezzünk meg abban, hogy ahogy adja magát a dolog. Én biztosan nem foglak kitessékelni vasárnap, sőt, aztán majd meglátjuk – összegzem végül komolyabban is, de boldogan mosolyogva. Milyen jó érzés lesz, hogy nem kell elmennie majd! Valamikor hét közben pedig akár át is cuccolhatunk hozzá, ha mondjuk olyan helyre megyünk el, amihez az közelebb van, vagy ilyesmi. Én közben befejezem a burritomat, és bár egyáltalán nem zavarna, hogy Axel még eszik, ő már kínálgat – tele szájjal, ennivalóan. Halkan elnevetem magam, de nem utasítom el, mert gondolom nem szeretné azt érezni, hogy csak ő eszik kettőnk közül.
– Köfönöm – utánzom eltúlozva és szeretetteljes viccelődéssel az ő teli száját, és elveszem a nachost. Kitúrom a mártogatósok közül a sajtosat, kibontom, belemártok egy darab csipszet, aztán rágcsálni kezdem. Ez úgyis könnyű, nem fogom túlenni magam belőle.
– És egyébként... a bál után is tart majd még a képzésetek? – kérdezek rá közben valamire, amin már elmélkedtem a héten, de személyesen akartam kérdezni róla. Arról már beszéltünk, hogy én három hónapig lehetek itt, de akkor még nem terveztünk ennyire hosszú távra, szóval nem is volt igazán releváns, hogy mi lesz a bált követően, de... most már azért nem is kicsit szempont, ha neki talán nemsokára el kell mennie valahova. Talán nagyon messzire.
Mindenesetre ha ő is befejezte, lelkesen kelek fel az asztaltól, hogy előkészítsem a desszertet. A desszert-desszertet. Veszek elő két kistányért, teszek rá egy-egy süteményt – szerencsére sikerül szépen kivarázsolnom őket a papírformákból –, melléjük pedig két-két gombóc fagylaltot és a bödönt nem is pakolom el. Mondjuk ahogy a sütire nézek, eszembe jut, hogy ha sikerült a folyós közepe, azt sem feltétlenül a tányérról enném meg... Megnyalom az ajkam, de egyelőre nyugalmat erőltetek magamra és visszamegyek az asztalhoz a tányérokkal.
– Voilà! – szervírozok mosolyogva.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Rosszcsont módon mosolygom tovább, amikor nem tagadja az utalásomat az energia használatra vonatkozóan, nyilvánvalóan már sok dolog jár a fejemben, ami alapvetően nem az evéshez kapcsolódik. Vagy nem úgy kapcsolódik az evéshez, ahogy általában mások gondolnak rá. Én evés alatt már Avivát vizionálom az asztalra és nyilvánvalóan ő a vacsora. Előétel, főétel és desszert egyben. De most még türelmet erőltetek magamra, mert a hideg burritonál csak a hideg hús leves a rosszabb és a vizes zokni a rosszabb. Mondjuk a desszertre való megjegyzéséből már tudom, hogy talán Aviva is tovább jár a gondolatokban, mint azt elsőre gondoltam. Ő könnyebben tudja rejtegetni, ha ilyesmiről van szó! Neki állunk - ülünk - enni és miközben én nagyokat harapok, addig azért elmondom, hogy mennyire vártam már, hogy ide jöhessek. A mosolyát látva én is elmosolyodom és az asztal alatt kicsit megsimogatom a közel lévő combját.
- A gondolataim főleg körülötted jártak. Leonnak néha úgy kellett visszacsettintgetnie a valóságba. A serg. annyira nem örült neki, mert végül is tanulni voltam ott, de... nem kaptam ki. - kacsintok rá. Sőt, igazából megkaptam a hetet is, hogy előkészüljek a bálra, de ezt majd mindjárt közlöm is vele. Először megkérdem, neki milyen hete volt és hogy áll a cikkel, ő pedig megadja a választ, azért rátérek arra, hogy szabad vagyok jövőhéten. Az első, zsigeri reakciójától halkan, de boldogan nevetem el magamat.
- Biztos minden éjszakát bevállalsz? Akkor egész héten kialvatlan leszel... - bazsalygok egy kicsit az orrom alatt, főleg amikor mondja, hogy egy fél napra el kell engedjem. De azért ő elenged, ha dolgom van.
- Max meglátogatom a szülőket, megyek barberhez, edzeni, tisztítóba viszem a díszegyenruhám... más programot nem tudok magamnak. - mosolygom rá. Ezek egy része, vagy inkább nagy része egy napra is tehető, edzeni meg akár ő is jöhet. Szívesen megnézem, ahogy guggolásokat végez... A vendéglátáson elmerengek.
- Nekem nem teher egyébként, hiszen ha nem várod el, hogy 5 csillagos kiszolgálást kapjál, akkor igazából mindegy kinél alszunk. - mosolygok rá. Rendelni tudunk, étterembe is tudunk menni... Én közben neki állok a második burritomnak, de ő már végzett a sajátjával.
- Eh kif nacosf? - kínálom meg a háromszög alakú csipsszel némileg teli szájjal. Nem akarok falánknak tűnni mellette, meg nem akarom, hogy csak úgy bámuljon közben, mert zavarba fogok jönni, ha azt nézi, ahogy eszek. Bár lehet, ő az édességre hajt, én úgy vagyok vele, hogy az már úgy is könnyen lecsúszik, főleg ha nyalakodni kell ... valahonnan.

Abban a pillanatban, hogy pittyen a kaputelefon, minden probléma és aggály, ami addig méhkasként zsongott a fejemben, egy pillanat alatt ki is röppen onnan, aztán ahogy az ajtóba állva megpillantom a lépcsőn felérő Axelt, már helyük sem maradna visszatérni. A szívem hevesen és izgatottan dobog csak a látványától, magamhoz húzom, újra és újra megcsókolom, és csak azért engedem el, nehogy úgy járjunk, mint a múltkor. Nem mintha panaszkodni akarnék... Hamarosan már együtt állunk a konyhapultnál, ahol ki is szagolja a sütit, és amikor a fagyit is megemlítve összeakad a pillantásunk, szavakra sincs szükség, hogy olvassunk egymás gondolataiban. Végigfut rajtam egy kellemes borzongás, az alsóajkam megnyalva mérem végig, mintha csak azt tervezgetném, hol lesz még fagyi a sütin kívül, de szólni nem szólok semmit, különben megint nem jutunk el az evésig. Így is mindent értek a vigyorából.
– Ezzel nem tudok vitatkozni – vallom is be egy sokatmondó mosollyal, amikor a hozott kaja mennyiséget azzal indokolja, hogy elég sok energiát el szoktunk használni... egymáson. Meg is nyugtatom, hogy jól választott a mexikóival, mert nekem sem lesz gondom feltölteni a raktárakat, aztán ahogy rákérdezek, hogy együnk-e, ő már a desszertet emlegeti. Elvigyorodom és ráérősen újra végigmérem.
– Ó, igen, az is nagyon finom lesz – jósolom úgy, mint aki már el is feledkezett a süti létezéséről, pedig dehogy tettem! Az is izgalmas lesz, de előbb tényleg kell valami rendes étel is. Leülünk egy-egy burritoval – Axel a sajátja mellé úgy eszi a jalapenot, mintha sima paprikát harapna, amin nem tudok nem vigyorogni –, aztán amikor a napjai felől érdeklődöm, már ismét nekem kedveskedik.
– Ezzel nem voltál egyedül – mosolygok rá, és szerintem még a szemeim is megcsillannak a rajongástól, amit iránta érzek. Ezt máshogy már nem is tudnám körülírni. Persze amikor rákérdez a cikkemre, nem tudom nem elszégyellni magam pontosan ugyanez miatt, de ezt gondosan elrejtem előle és inkább csak mosolyogva bólintok.
– Igen, szerintem egész jól állok az anyagokkal – felelem, és ez még csak nem is hazugság. Ha minden igaz, lesz egy másik ablak, bőven a bál után, amikorra elhalaszthatom ezt az egészet, és akkor jövő hétvégén úgy lehetek Axel oldalán, hogy nem kell aggódnom semmi miatt. Ehhez mondjuk előbb a héten még utána kell mennem valaminek, amit találtam és eléggé aggaszt... és ahogy ezt a gondolatot már épp elhessegetném, kiderül, hogy Axel egész héten szabad lesz. Szó szerint leesik az állam, még ha nem is a padlóig.
– Az egész hetet? Biztos, hogy az enyém vagy! – vágom rá zsigerből, de aztán vigyorogva szépítek rajta egy kicsit. – Na jó, beérem azokkal az időszakokkal, amikor nincs más programod, és minden éjszakával – helyesbítek egy ici-picit. Mondjuk egyszer nekem is lesz dolgom, de azt meg tudom oldani egy okos ürüggyel.
– Mondanám, hogy segíthetsz nekem megvenni a ruhát, de azzal szeretnélek majd meglepni, szóval egyszer egy fél napot biztosan ki kell vennem nekem is – somolygok rá titokzatosan. Nem kell tudnia, hogy a ruhát már ezen a héten kiválasztottam és jövő héten csak el kell mennem érte.
– Az alvást egyébként csinálhatjuk felesben is, hogy ne mindig te legyél a vendéglátó – teszem hozzá ezt is egy kis mosollyal, hiszen én bárhol szívesen vagyok vele, ameddig egy ágyba kerülünk a nap végén, legyen szó alvásról, vagy egyéb tevékenységekről. Én közben el is tüntetem a burritomat, de még nem sietek a sütiért, mert esélyt akarok adni Axelnek, hogy ő is tele tudja enni magát – ha nekem egy gazdagon megrakott burrito elég volt, akkor a méretkülönbségek alapján neki még legalább egyet be kellene nyomnia. Vagy kettőt. És egyébként szívesen hozok is neki bármit, ha kér még.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Alig várom, hogy átérjek hozzá. Kitérőt teszek ugyan haza, de csak azért, hogy rendbe szedjem magam és felvegyem a kocsit. Utána már sietek is a vacsiért és hozzá, hogy minél hamarabb láthassam - és ne csak képeken.
Hozzá érve el kell vigyorodnom, mert már szinte a folyosón vár és meg sem várja, hogy beérjek, már osztja is a csókokat, én pedig örömmel fogadom és viszonzom őket, míg be nem sétálunk a lakásba és nem csukódik mögöttünk az ajtó. Akkor aztán kapok teret, de csak azért, hogy levetkőzhessek és aztán már megyünk is a konyhába, ahol hűlő finomság vár. Megnyalom a számat a lávasüti hallatán, aminek folyós a belseje és egészen... forró gondolatok öntenek el, hát még a vanília fagyi hallatán.
- Az jó... - elvigyorodok, mert egyébként az ő feje is arról árulkodik, hogy azt a fagyit nem épp hagyományos evéssel képzelte el... de ne szaladjunk előre, a desszert előtt ott a vacsi! Amit be is mutatok neki. Kiveszem a három fajta kaját - ami igazából 4 fajta, mert a két főételből van csípős, meg enyhe változat is - aztán elkezdek aggódni, hogy mi van, ha ő egyébként nem szereti a mexikóit?! A mennyiségen halkan nevet, én pedig csak vigyorgok.
- Biztosra mentem, hogy tutira olyat hozzak, amit te is szívesen megeszel. De szerintem... fog kelleni az energia, magunkat ismerve. - teszem hozzá egy csibészes kis félmosollyal a fejemen. Aztán rá is kérdezek, hogy ugye azért szereti. A pozitív visszajelzés megnyugtat, amikor pedig megkérdi, hogy együnk-e, bólintok egy nagyot.
- Együnk, annál hamarabb jutunk a desszerthez. - kacsintok rá játékosan, leplezetlenül jelezve, hogy egyébként másfajta desszert is a fejemben jár már - jó ideje. Segítek neki megteríteni és kiosztani a kajákat, a jalapenot pedig ha már megkaptuk mellé, én "savanyúságként" elfalatozom a burritom mellé. A kérdésére rámosolygok.
- Alig vártam, hogy ide érjek. Egész héten! - nevetek halkan.
- És neked? Jól állsz a cikkeddel? - érdeklődök semmi konkrétról, aztán  egy nagy falást legyűrve rá pillantok.
- Nem tudom, hogy mondtam-e, de mivel jövőhéten hétvégén lesz az event, az előtte lévő hetet, tehát a jövőhetet megkapom eltávba. Tudunk hétköznap is találkozni? Persze, nem akarlak zavarni a munkádban, csak... amolyan esti összeruccanásokra gondolok, mint a szerdaiak... vagy... akár nálam is alhatnál... - vagy én itt, de azt nem nekem kell felajánlani, hanem neki. Nem akarom magamat ráerőltetni, csak azért, mert nekem szabadnapjaim lesznek, még nem jelenti, hogy neki is...

Nem mondhatnám, hogy könnyű helyzetbe kevertem magam, de azt hiszem, már késő lenne visszakozni. Vagy inkább... lehetetlen. Mielőtt ideküldtek, attól féltem, hogy nem leszek képes megtenni Axellel, amit elvárnak tőlem, de most már biztos: belesétáltam a saját csapdámba, és ez olyan jól sikerült, hogy esélyem sincs kiszabadulni belőle. Nem is akarok kiszabadulni. Az egyetlen célom az lett, hogy találjak egy olyan megoldást, amivel Axelt sem közvetlenül, sem közvetetten nem éri majd semmilyen kár, mert azt sosem tudnám megbocsátani magamnak.
A hetet is csak azért könnyebb végig vinnem nélküle, mert lekötöm magam azzal, hogy ennek a célnak az elérésén munkálkodjak – egyébként a legkevésbé sem egyszerű kibírnom a hétköznapokat, főleg, hogy a szokásos kis sneak out-ot sem tudjuk megejteni. Ennél lelkesebben várom viszont péntek este, még a kapukódot is megírom neki sms-ben, hogy annyit se kelljen várakoznunk, míg én beengedem a lépcsőházba. Aztán még az ajtóba is kiállok elé, és ezen a ponton szerintem le sem tagadhatnám a függőségemet. Nem mintha az Axel arcán megjelenő vigyor azt mutatná, hogy ezzel bármi problémája van, szóval nem fogom vissza magam, és míg behátrálok az ajtón, hogy ő is be tudjon jönni velem, újabb és újabb csókot lopok az ajkairól, bepótolva a héten "elmaradt" érintéseket. Utána azért somolyogva elengedem, hogy le tudjon vetkőzni – egyelőre elég, ha a kabátjától és a cipőjétől megszabadul –, én pedig addig is kíváncsiskodok egy kicsit.
– Tökély! – mosolyodom el, és míg ő vetkőzik, én felemelem a zacskót és a konyhába megyek vele, hogy elkezdjem kipakolni. Közben ő is odajön, de persze az orra az nagyon jó. Somolyogva a tepsin hűlő sütik felé pillantok.
– Elvileg lávasüti és elvileg folyik majd a közepe, de a gyakorlatot majd meglátjuk. Az biztos, hogy legrosszabb esetben is finom brownie lesz belőle – nevetem el magam halkan. Az íze miatt nem aggódom, mert megkóstoltam a tésztát, és hát amúgy is nehéz lenne elrontani valamit, ami előre össze van rakva. – Igazából ilyen dobozos süti, de szerintem finom lesz. Vettem hozzá vaníliafagyit is – teszem hozzá, és amikor ezt mondom, a szemem sarkából rásandítok és egy kicsit beharapom az ajkamat, csak hogy ne mondjam ki hangosan is, mi mindennel, vagy inkább mi mindenen tudnám még elképzelni a fagyit.
– Vendégeket is várunk? – kérdezem aztán vidám nevetéssel, amikor a zacskóból előkerülő dobozok és csomagok sora szinte nem is akar elfogyni. Közben elmagyarázza azt is, mi mindent és hogyan válogatott össze, én pedig mosolygok és bólogatok, a hirtelen nekem szegezett kérdésre pedig elvigyorodom.
– Igen, szeretem – nyugtatom meg jókedvűen. – És duplán jól választottál, mert a külön csípős viszont nem a kedvencem, nekem általában bőven elég a sima fűszerezés – teszem hozzá mosolyogva.
– Együnk is, ugye? – pillantok rá, mert gondolom ő is éhes, és legalább most sikerült elkerülni, hogy a konyha helyett rögtön a hálóban kössünk ki. Ettől még azért nem szégyellek lopni tőle egy hosszabb csókot is, miután magamhoz húztam, csak amolyan előétel gyanánt, hogy aztán egy elégedett kis hümmöggésel pillantsak a szemeibe, mielőtt elővarázsolnék két tányért a szekrényből. Evőeszközt is teszek az asztalra, szükség esetére, aztán kiválasztok magamnak egy nem csípős burritot.
– Milyen volt a hét? – kérdezem tőle mosolyogva, miközben enni kezdünk. Leon ezen a héten nem akart nekem időpontot foglalni a Kleinfeldbe, szóval úgy sejtem, talán Axelnek is nyugisabb napjai lehettek.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Nagyon élveztem ezt a hétvégét és nem csak azért, mert a nagy részét az ágyban töltöttük. Minden pillanat, amit Avivával töltöttem, egyszerűen felhőtlen örömmel töltött el. Az egész lénye, a viccei, a csábítása, a gondoskodása, az elméje, illata, íze mindene. Legszívesebben magamba olvasztanám és soha nem is engedném el. Becsempészném a kaszárnyába, magamhoz láncolnám. Sajnos nem tehetem, így a vasárnap szomorú elválással telt. Jó, annyira nem volt szomorú, így is incselkedtem, játszottam vele, de a lényeg, hogy el kellett válnunk. Legalább azt megbeszéltük, hogy nem titkoljuk a "kapcsolatot" a többiek előtt, ami azért jó, mert szerintem nem tudnám nem kisajátítani és így is úgy is feltűnne mindenkinek. Bár az is lehet, hogy Leonnak hála már mindenki tudja, hogy Vivát két lépésnyi távolságra kell megkerülni.
Elbúcsúzunk a taxinál, aztán elindulok. Még este visszajelzünk egymásnak, képeket küldünk, később pedig úgy alszok el, hogy hidegnek érzem az ágyat.

A hét hol gyorsan, hol rettentően lassan telik. Sajnos nem tudok kiszökni, pedig folyamatosan a hétvége jár a fejemben és jó lett volna kiadni magamból egy kis feszültséget, de a gőz benn marad, úgy hogy ez a hétvégére és utánra marad. Legalább telefonon tudunk kommunikálni, Leon nagy örömére, aki már a leánykérés hogyanjáról faggat engem. Le kellett lombozzam: Aviva csak egy hosszabb rövidtávú eset, mert el fog utazni, csak ideiglenesen van itt. Ettől kicsit olyan lett, mint aki depressziósra itta magát, de hát átérzem buddy, én se örülök jobban ennek. A péntek azonban eljön, én pedig először haza megyek, átöltözök, összepakolok egy-két ruhát, felveszem a kocsit, elmegyek egy mexikóiba, feltankolok egy tonna kajával, és aztán megyek át Vivához. Ő már üzenetben megküldte, hogyan jutok be, szóval most nem csengetek be és várok, hanem egyből megyek is fel. Az emeletre érve az ajtó már tárva nyitva és elnevetem magam, mert a tulaj ott áll szinte kint a folyosón.
- Szia! - vigyorogva, oda lépve kapok egy csókot, majd még egyet és még egyet, így hátrálunk be a lakásba. Oda bent enged csak el, én pedig leteszem a szatyrot, aztán leveszem a hátizsákom, kabátom, cipőm.
- Mexikóit hoztam! Van egy csomó minden benne. Remélem szereted a salsat! - mosolygok rá, aztán már megyek is, hogy segítsek neki kipakolni a konyha pulton. Közben pedig a levegőbe szimatolok, mert illatokat érzek.
- És te mit csinálsz? - kérdezem lemosolyogva rá, míg a burritókat, chili con carnet, nachost, guacamolet kiveszem a szatyorból, meg a különböző szószokat.
- Van, amit nem csípősen kértem, de hoztam külön jalapenot, hogyha szereted még is az erőset, akkor tudj bele tenni. - magyarázom közben.
- Remélem szereted a mexikóit... - nézek aztán rá hirtelen, mert fogalmam sincs, hogy áll ezekkel a fűszerekkel. Én például imádom a fajitat, meg az erőset, a babos-kukoricás-salsás-csípős-marhásburritot...

Fogalmam sincs, hogyan jutottunk idáig, de ha eddig reménykedhettem is abban, hogy találok majd ebből józan kiutat, ezután a hétvége után pláne biztos lehetek benne, hogy nem fogok. Szentül hittem, hogy Axel és én csak egy befejezetlen ügy vagyunk, aztán pedig azt, hogy talán kell pár alkalom, mire az elmúlt évek felhalmozott éhségét kiéljük egymáson, most már tudom, hogy ennél sokkal többről van szó. Talán eleve sokkal többről volt szó, csak akkor nem volt időnk meglátni. Axel végérvényesen beírta magát a szívembe, belevéste a nevét a tudatomba, beleégette az egész lényét az életembe... és ennek – és a saját tetteimnek – a súlyát még csak nem is érzékelem reálisan, amikor vele vagyok. Egyszerűen elnyom minden más gondolatot, mintha a külvilág egyfajta homályba veszne; amikor az ő hangját vagy nevetését hallhatom, amikor az ő mosolyát és csillogó szemeit figyelhetem, amikor a csókjait és az érintéseit érezhetem, amikor elveszünk egymás testében, nincs semmi, ami felülírhatná Őt.
Ezért is próbálok ellenállni az általa nyújtott kísértésnek vasárnap este, de egyáltalán nem könnyíti meg a dolgomat. Amikor a fülem alá mormolja, mennyire kényelmesen elférnénk az ő kocsijában, látványosan válik libabőrössé az egész testem a gondolattól és a lelki szemeim előtt felderengő képektől.
– Azt el tudom képzelni... – szuszogom kínlódva. Nem hiszem, hogy tudja, milyen szintű erőt kell összegyűjtenem ahhoz, hogy ellenálljak az általa nyújtott kísértésnek. Mintha két ellentétes pólusú mágnes lennénk, és szabályosan fizikai erőt kellene kifejtenem ahhoz, hogy leválasszam magam róla. A "búcsú"csókot sem tudom rövidre fogni, majdnem ott is maradok, csak az utolsó pillanatban sikerül kislisszolnom abból a csábító és forró ölelésből, amiben addig tartott.
Nem tudok nem halkan nevetni arra a panaszos felszólalásra, de már veszem is elő a telefonomat, hogy intézzem magamnak a fuvart, mert különben tényleg nem fogok tudni felelősséget vállalni a tetteimért.
– Persze, hogy aztán elkéss és jövő hétvégén büntetésből bent kelljen maradnod! – vágok vissza a fenyegetésére vidáman, de azért komolyan, mert tényleg nem hiányzik, hogy megvonják tőle az eltávot. Akkor biztosan becsavarodnék. Ránézek a szemem sarkából és az orrom alatt somolyogva veszem tudomásul, hogy épp a hátsó felemben gyönyörködik, de kegyesen hagyom neki, míg elintézem a Lyftet. Persze közben eláraszt a tengernyi üzenet is, és Axelnek még csak meg sem kell magyaráznom, miért vagyunk bajban. Tudja ő, hogy Leon üzent ennyit, valószínűleg őt is várja legalább másfélszer ennyi sms.
Elvigyorodom a megnyugtatásra, de közben eljutok a konklúzióig, Axel kérdő pillantására pedig egy kis mosollyal visszalépek mellé és az oldalához simulva fordítom felé a képernyőt, hogy el tudja olvasni. Látom, hogy meglepődik... aztán már tereli is el a figyelmemet. Inget? Először el sem jut az agyamig a kérdése, mert már ingben és farmerben képzelem magam elé és majdnem kicsordul a nyálam a szám sarkán. Mondjuk már csak ezért is könnyű megválaszolnom a kérdését – amikor végre felfogom azt.
– Ha te nem szeretnél ilyesmit tettetni, akkor nem kell megjátszani magunkat – mosolyodom el. Valószínűleg valahol bántana, ha azt mondaná, hogy inkább függetlenedne, de ettől még nem akarom lenyomni a torkán a dolgot... viszont ha ő sem szeretne semlegességet tettetni, annál boldogabban szélesítem ki a mosolyomat.
– Megígértem, hogy kisajátíthatsz. Egyébként is... – Végigfuttatom rajta a tekintetem és újra elképzelem ingben, amitől majdnem meg kell nyalnom az ajkaimat is. – Ha tényleg ingben fogsz flangálni előttem, nem vállalnám a következményeket a tetteimért – vallom be neki egy sanda oldalpillantás kíséretében. Engem nem zavar, ha tudja, hogy megőrülök érte.
Viszont már csak ezért is menekülőre fogom, újra. A táskámhoz sietek, hogy lekössem a gondolataimat, de aztán ennél mondhatni sokkal többet kapok, ugyanis az üzenetek között megpillantom azt az egyet is, amitől a valóság úgy vág arcon, mint egy kiadós jobb horog. Valószínűleg megérdemlem, de ettől még cseppet sem esik jól. Sőt... ha őszinte akarok lenni, sosem volt problémám a tükörbe nézéssel, mert függetleníteni tudtam magam a tetteimtől, de most hirtelen megugorhatatlan kihívásnak tűnik, hogy megtegyem. Az pedig, hogy Axel szemeibe nézzek? Valóságos kínzás. Ha nem nézne tőle hülyének, biztosan megkérném rá, hogy könnyítsük meg mindkettőnk dolgát és egyszerűen csak eresszen golyót a fejembe itt és most. Hiába nem mutatom ki, a gyomrom önutálattal teli görcsbe szorul és úgy is marad egész úton lefelé, a lakásától az utcára, aztán még ott is.
Az érintése a legfelemelőbb dolog, amit valaha tapasztaltam, a mosolya a legcsodásabb dolog, amit valaha láttam, és én egyiket sem érdemlem meg. Őt sem érdemlem meg. Egyetlen porcikáját sem. Ő mégis mosolyog, magához ölel, bátorít, és olyan gyengédséggel csókol meg, hogy azt hiszem, már ebbe is bele fogok halni... a kegyelemdöfés viszont akkor érkezik, amikor búcsúzáskor a fülembe suttog. Egy pillanatra még a szemeimet is lehunyom, ahogy az az imádott hangja kimondja azt az egyetlen szót. Ujjaim megszorulnak a kabátján, egy kicsit szorosabban ölelem magamhoz, és amikor a tekintetünk találkozik, a szemeimben ott ül az a szinte kétségbeesett szerelem, amivel égek iránta. Egyik kezem ujjai szinte alig érezhető puhasággal simítanak az arcára, lábujjhegyre emelkedve érintem ajkaimat finoman, de ragaszkodón az övéihez.
– Én is szeretlek – lehelem az ajkaira. Megsimítom az arcát, megpróbálom meggyőzni magam, hogy ettől még nem én leszek a világ legaljasabb, legundorítóbb, legvisszataszítóbb embere – sikertelenül –, aztán beülök a várakozó autóba, hogy miután az elkanyarodik az utca végén, engedjem magam részben összeomolni.

Mire belépek a lakásba, valamennyire már sikerül magam összeszedni, de még mindig mintha mázsás súlyok ülnének a mellkasomon. Megírom Axelnek, hogy én megérkeztem, kipakolok, aztán előveszem a vodkát és újra a telefonért nyúlok. A jelentésem rövid és lényegre törő. Hazudok. Azt mondom Doronnak, hogy nem a terv szerint haladnak a dolgok Axellel, ezért elkezdek kidolgozni egy B tervet, mert a bál sanszosan nem fog összejönni. Furcsa érzés, hogy emiatt egyáltalán nem érzem magam egy rakás szarnak, szemben azzal, amit Axellel művelek, pedig józanul végiggondolva utóbbiból egyszerűbb lenne kimászni, mint... az egész életemből. Kár, hogy már rég nem tudok józanul gondolkodni.
Már önmagában az is ellentétes érzelmeket generál bennem, hogy a mellkasomban megülő görcsöt éppen Axel üzenetei oldják fel. Nem tehetek róla, egyszerűen nem tudok nem mosolyogni rajta, a szelfin, a vigyorgó fejükön, minden üzenetén. Én lefekvés után küldök neki egy szelfit, már az ágyban fekve, de most kivételesen kegyes vagyok hozzá és nem szexi fotót küldök neki, hanem inkább aranyosat, ahogy az oldalamon fekve őt hiányolom a párnán. Meg is írom neki, hogy hiányzik, aztán jó éjszakát kívánok neki – még akkor is, ha tudom, hogy én nem nagyon fogok tudni aludni.

A következő hét megint egyszerre megy el gyorsan és lassan. Furcsa ellentmondás, de akkor is így van: minden tudatos percben mintha lassított felvételben telne az idő péntek estéig, de közben sikerül le is kötni magam egy kicsit azzal, hogy komolyabban beleásom magam annak a rohadt politikusnak az életébe, aki most épp nagyon megnehezíti az enyémet, pedig nem is tudja. Muszáj fogást találnom rajta, mert nem kockáztathatom, hogy Axel megsejtse az igazságot. Az ezzel kapcsolatban érzett borzasztó nyomás miatt egy ponton még az is megfordul a fejemben, hogy egyszerűen csak bedobjam a törölközőt, lelépjek az országból és közöljem Doronnal, hogy bízza másra a munkát, de... képtelen lennék rá. Elég magam elé képzelnem, milyen hatással lenne ez Axelre, hogy azonnal elvessem az ötletet. Még akkor is, ha nevetséges módon egyre többször gondolok arra, mennyire szeretnék ténylegesen átlépni Aviva életébe. Az ő Avivájának életébe. Szeretnék egyszerű haditudósító lenni, akinek legalább az esélye megvan arra, hogy ez... tartós legyen. Talán. Valahogy...

A heti sneak out legnagyobb sajnálatomra ismételten elmarad, de annál lelkesebben várom a pénteket. Mivel Axel ragaszkodott hozzá, hogy most ő fog út közben beugrani a kedvenc helyére vacsoráért, én azzal kötöm le magam, hogy megpróbálok sütit sütni. Oké, dobozos, lényegében csak össze kell kevernem előre összekevert port tojással és tejjel, de... akkor is. Elvileg folynia kell majd a közepén a csokinak, bár ebben a részében kevésbé bízom. Az biztos, hogy nagyon finom illata van, amikor kiveszem a sütőből, és ez éppen akkor történik meg, amikor meghallom a kaputelefon rövid pittyenését. Már nem akartam szarakodni a beengedéssel, csak megírtam neki üzenetben a kapukódot, hogy be tudjon jönni a lépcsőházba, szóval már sietek is a bejárati ajtóhoz, hogy azt is kinyissam. Nem állok ellen a kísértésnek, ki is tárom azt, hogy az ajtóban várakozzak, izgatott mosollyal, és amikor megjelenik a lépcsőn, felragyog az arcom.
– Szia – köszönök neki, és amikor odaér hozzám, már ölelem is magamhoz egy csókra. Aztán még egyre. Meg még egyre. Meg még sokra, míg behátrálok vele az ajtón; csak odabent engedem el halk, boldog kuncogással, hogy le tudja venni a cipőjét és a kabátját.
– Mit hoztál? – kukucskálok bele a zacskóba. Vagy legalábbis próbálok.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Nem mondanám, hogy nincs meg közöttünk az a szerelmesekre jellemző lángolás, amelyből szerintem a legtöbb gyerek születni szokott. Elég csak az estére gondolni, aztán a ma reggelre, és délelőttre, aztán délutánra, aztán estére, aztán a másnapra, majd vasárnapra... Jó, nem csak abból állt a hétvégénk, hogy kufircoljunk, hanem össze is bújtunk, nevetgéltünk, együtt aludtunk, zuhanyoztunk, ettünk és én minden pillanatát nagyon élveztem ennek a majdnem két napnak. Valami olyan melegséggel töltötte meg a szívemet, amit eddig nem ismertem, nem tudtam, hogy létezik. Látva a vigyorát, hallva a kacagását, érezve az ölelését és az illatát. Oda, meg vissza vagyok ezektől a pillanatoktól, és tőle is. Nem csoda, hogy vasárnap estére már annyira hozzá növök, hogy elengedni sem akarom egyedül. Már össze van készítve a táskája, meg az enyém is, de hiába bókolok, hiába kérlelek, csak nem akarja megengedni, hogy haza vigyem. Az utolsó mentsváram egy kérlelő, forró nyakcsókolgatás, miközben magamhoz ölelem a derekánál és újra bele mormogom, hogy majd én elviszem. "Nem szabad" jön a válasz, de nem elég határozottan ahhoz, hogy befejezzem, sőt amit mond, az még rá is tesz egy lapáttal.
- Nem baj, az én autóm úgy is nagyobb, mint a te bérelted, bőven elférünk. - duruzsolom a füle alá a nyakára, aztán rápillantok, amikor a kezei közé fogja az arcomat. A csókot szenvedélyesen viszonzom, egészen bele is feledkezem, aztán a következő pillanatban már elenged és kislisszan a kezeim közül.
- Na! - mondom panaszosan, lebiggyesztett ajkakkal, aztán közli, hogy hívja a taxit, de megvárhatom. Drámaian felsóhajtok és még az ég felé is emelem a szemeimet, meg a fejemet.
- Na jó, talán kibírom, hogy ne üljek be melléd! - fenyegetem egy félmosollyal az arcomon, miközben ismét alaposan meg tudom stírölni hátulról, ahogy a igyekezve elsétál előlem, mert én úgy követem, mint egy rakéta. Közben a telefonját nyomkodja, ami épp nem robban fel a több száz hirtelen értesítőtől. Gondolom ennek fele Leon... ez pedig meg is bizonyosodik, ahogy közli, bajban vagyunk. Megvonom a vállam egy mosollyal.
- Úgy is csak engem fog majd zsibbadósra vállba ütni. - nyugtatom meg, nem mintha komolyan venném a félelmeit., aztán a nosztalgiára kérdőn nézek rá, ha pedig megmutatja az üzenetet, az ajkammal formázok egy O-t.
- Ide ingbe megyek majd, esküszöm. Amúgy... mit szeretnél, tettessük, hogy nincs semmi közöttünk, vagy akkor smárolhatlak le, amikor akarlak? - kérdezem mosolyogva, persze semmi assert dominance módon, csak... hogy mindenki értse, hogy vele már nem lehet úgy flörtölni, mint korábban. Ezután újra elkalandozom a hátsóján, mikor a táskáját pakolgatja, amikor pedig hátrafordul, rámosolygok, meg sem próbálva leplezni, hogy mit csináltam. Úgy is tudja, ismer már. Amikor közli, hogy mindjárt itt a kocsi, bólintok, kézen fogom, aztán kapcsolás és zárás után elindulok vele az épület elé. A fejemről nem lehet levakarni a szerelmes, boldog mosolyt és ezzel is nézek le rá. Kicsit mintha feszült lenne, amikor pedig megállunk és fürkészni kezdem, ő pedig bele kezd egy mondatba, amit félbe hagy, majd kimondja a gondolatait. Ez nyomasztja? Bátorítóan elmosolyodom és a karjaimba zárom őt.
- Te is nekem. Ne aggódj, nemsokára úgy is újra találkozunk. - nyugtatom meg, lehajolva pedig gyengéd csókot adok neki. Azt hosszan folytatjuk is, az ölelésemből sem tör ki, csak akkor engedjük el egymást, amikor megjön a taxi. Megígérem, hogy írok neki, amikor beérek, a fülébe suttogom, hogy szeretem, aztán elengedem. Addig nézem a taxit, amíg el nem tűnik a sarkon, aztán magam is elindulok a bázisra.
Ott persze megkapom Leontól az üdvözlést és a szokásos kikérdezést, de ismét csak azt mondom el, amit nem kell cenzúrázni. Írok Avivának, küldök egy szelfit Leonnal, immár átöltözve, jó éjszakát kívánok neki, megköszönöm a hétvégét, aztán úgy fekszem le aludni, hogy egyszerre vagyok boldog ettől az egésztől és közben nagyon üresnek és hidegnek érzem ezt a priccset.

Már meg sem szabadna lepődnöm azon, hogy a reggelünk is egyre forróbb hangulatban és gondolatokkal telik. Na nem mintha panaszkodni akarnék; el sem tudnék képzelni tökéletesebb reggelt annál, mint a karjaiban ébredni, élvezni meleg teste közvetlen közelségét, érintéseit, csókjait, a nevetése hangját, az előző este izgalmas emlékeit... Már csak ezért is tisztáznunk kell, hogy nem kell mutogatnia senkinek semmit, ami nem való idegen szemeknek. A burkával megnevettetem, és ő igyekszik egyezkedni velem, rávilágítva, hogy van szemeknél elfüggönyözött verzió is, amiben nagyon is igaza van, de azért nem adom ilyen könnyen magam.
– Hát, nem is tudom... – mormolom túldramatizált bizonytalansággal, a nyakam oldalra nyújtva, hogy le tudjak nézni a bokája irányába. Persze nem is bírom ki, hogy ne nevessem el magam, de aztán sikeresen eltereli a figyelmem a saját ötleteivel. Nagyon sikeresen. Eddig "csak" borzasztóan kívántam, de a lelki szemeim elé lebegő képek és vágyak miatt most már sürgető késztetést érzek arra, hogy záros határidőn belül ténylegesen meg is kapjam, és mondanom sem kell, hogy ő is azonnal reagál az invitáló mozdulatra, amikor széttárom a lábaimat. Elégedett kis sóhajjal simítok le a hátán, mondjuk ezután én magam odázom el egy kicsit a dolgokat azzal, hogy már szinte megkövetelem azt a kikötést.
– Ne várass túl sokáig – szusszanom csábító hangon, ugyanilyen mozdulattal feszítve finom ívbe a testem az ágyán, hogy mutassam, milyen türelmetlenül várom vissza. Szerencsére tényleg nem húzza az időt, és amikor meghallom a közeledő lépteibe vegyülő halk hangokat, már kíváncsian emelem fel a fejem. Az orrom alatt somolyogva veszem szemügyre a gyorskötözőkből eszkábált rögtönzött eszközt, aztán ahogy az ágyhoz lép, engedelmesen nyújtom felfelé a kezeimet, szíves felhasználásra. Közben persze le sem veszem róla a szemeimet, pillantásommal felperzselem az egész testét, tetőtől talpig, aztán vissza, még az ajkaimat is meg-megnyalom, és mire mindkét csuklóm körül ott a műanyag karika, már szinte türelmetlenül ficergek. Már attól meg tudnék gyulladni, ahogy végignéz rajtam, de akkor veszítem el igazán a fonalat, amikor újra fölém mászva megmutatja, mire gondolt...

Vacsora közben talán nászhéttel viccelődtünk, de ha azt nem is tudjuk megvalósítani, ez egészen biztosan egy nászhétvége. Csakugyan nem öltözünk fel – leszámítva azt, amikor ő nagyon ügyesen felveszi a köpenyét a rendelések átvételéhez –, és igazából az ágyból sem mászunk ki, csak ha nagyon muszáj, vagy amikor Axel éppen ahhoz kap kedvet, hogy a lakás más pontjait is felavassuk, de akkor valóban ő cipel egyik helyről a másikra. Például a konyhapultig, hogy aztán felültessen rá. Vagy az asztalig, hogy rádöntsön. A kanapéig, hogy az ölébe ültessen. Szó szerint és átvitt értelemben is elveszünk egymásban, a külvilág teljesen megszűnik, nem létezik senki és semmi más. Ha épp nem a kéj ködében veszünk el, akkor egymáshoz bújva beszélgetünk, simogatjuk egymást, kevésbé szenvedélyes, de annál édesebb csókokat váltunk, aztán általában el is bóbiskolunk, hogy kipihenjük az aktuális fáradalmakat.
Úgy érzem magam, mint aki egy feneketlen katlanba esett. Mindenéért megőrülök; az egy dolog, hogy játszi könnyedséggel éri el az ágyban, hogy konstans reszkessek alatta – vagy épp felette –, hogy teljesen kikészít a kikötözéssel, az izgató hangjaival, azzal, ahogy a hajamba markol, a fülembe sóhajt, ahogy rám néz, érint és csókol... de nem csak erről van szó. Szomjazom őt. Az egész lényét, a mosolyát, a nevetését, a gyönyörű szemei csillogását. Ahogy beszél, ahogy gesztikulál, ahogy viccelődik vagy húzza az agyam. Ahogy végigsimít az arcomon, ahogy magához ölel, ahogy a homlokomra csókol elalvás előtt. Elvesztem és fogalmam sincs, megtalálnám-e ebből valaha a kiutat. Már azt sem tudom, akarom-e.
Ezen mondjuk nem is gondolkozom egészen addig, míg – legnagyobb sajnálatomra – ismét eljön a vasárnap este, és ezzel együtt a pillanat, amikor mennem kell. Vagyis szerinte mennünk, mert mindenáron el akar vinni.
– Nem szabad – próbálom határozottan kijelenteni, de inkább csak mormolás lesz belőle, az ujjaim pedig ösztönösen találnak utat a hajába, ahogy puhán végigcsókolja a nyakam. Pedig már fel vagyunk öltözve és össze vagyunk pakolva... Pont ezért, emlékeztetem magam szusszanva.
– Ha elviszel, nem tudom garantálni, hogy elhagyom az autót. Vagy hogy nem rángatlak be magammal a lakásba – közlöm vele, és ez még csak nem is alaptalan fenyegetés. Kezeimet előrébb mozdítom, hogy arcát a tenyereim közé tudjam fogni és hosszú, ragaszkodó csókot nyomjak az ajkaira... aztán egy hirtelen mozdulattal, kuncogva kislisszolok a karjai közül, különben ott fogok maradni.
– Már hívom is magamnak a taxit! Azt megvárhatod velem – engedem meg neki, miközben a telefonnal a kezemben, ha kell, szabályosan menekülök előle, levakarhatatlan, vidám mosollyal az arcomon. Mondjuk ahogy bekapcsolom a véletlenül kikapcsolva felejtett készüléket, üzenetek egész armadája áraszt el... szinte mind egy szálig Leontól.
– Ajaj, azt hiszem, bajban vagyunk – nevetem el magam. Odalépek hozzá, vagy hagyom, hogy elkapjon, és úgy görgetem végig a százezer üzenetet, hogy ő is lássa. A legtöbb persze arról szól, hogy próbál(t) minket elérni – sikertelenül –, és hogy a sikertelenség okán válogatott módon küld el minket a fenébe, de aztán a végén egy összefoglaló üzenet is van arról, hogy miután teljesen elérhetetlenek voltunk, a nevünkben elígérkezett Bernhardt születésnapi bulijába jövő szombatra az Islanderbe. Elmosolyodom, mert ezzel könnyű lesz együttélni.
– Ezek szerint nosztalgiázunk egy kicsit – jegyzem meg, somolyogva pillantva Axelre a szemem sarkából. Még most is fel tudnám idézni az érzést, amikor annyi év után végre újra megcsókolt... nem mintha sejtettem volna, hogy ide lyukadunk majd ki.
Mielőtt még viszont elkalandozhatnánk, már megyek is a táskámért. Épp ahogy lehajolok érte pillantom meg az egyetlen üzenetet, ami nem Leontól jött, hanem az Esther néven eltárolt névjegyről. Az üzenet azt kérdezi, tudunk-e beszélni kedden. Doron jelentést vár. Keserű íz költözik a számba, feszültség árad végig az egész testemben, és kedvem lenne elátkozni az egész világot, de főleg abban magamat. Elteszem a telefont, de ahogy felegyenesedve a mosolyogva rám pillantó Axelre nézek, összeszorul a mellkasom. Visszamosolygok rá, mert nem akarom, hogy észrevegye a belső vívódásomat, pedig valójában fogalmam sincs, hogyan vagyok képes a szemébe nézni. Gyűlölne és megvetne, ha tudná, hogy ki vagyok. Hogy hazudtam neki. Hogy folyamatosan hazudok neki.
– Öt perc és itt az autó – szólalok meg, hátha elterelem ezzel a saját figyelmemet is, de nem könnyű. Az oldalán sétálni, fogni a kezét, megőrülni érte, szeretni őt, és közben árulónak érezni magamat. A ház előtt megállva felnézni rá, arra a tökéletes mosolyra, a lámpák fényében megcsillanó szemeibe, és közben gyűlölni magamat.
– Én... – A számon kiszökni akaró vallomás súlyosnak és helytelennek tűnik, még akkor is, ha igaz. – Hiányozni fogsz – mondom inkább mosolyogva, mert bár ettől is azt kívánom, bár lesújtana rám az égiek haragja, elhitetem magammal, hogy ez könnyebben emészthető.
Hosszú csókokkal és ölelésekkel búcsúzom el tőle, megígértetem vele, hogy írni fog, ha beért a bázisra, a kocsiba ülve integetek neki, és csak amikor eltűnik az alakja a látóhatárról temetem a tenyereimbe az arcomat.
Mit csinálsz? Mi a faszt csinálsz?!

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

A snusnu halált emlegetve elmosolyodom és a végén halkan nevetek is, amikor megjegyzi, hogy remélhetőleg jó sokáig fogok szenvedni, mert ő még bőven ki akar használni ebből a szempontból. Megnyalom az ajkaimat, aztán megmosolygom, ahogy hozzá teszi a másik mondatot is.
- Tudom, bizony. - somolygok az orrom alatt, aztán már fordulok is fölé egy kellemes, kéjes gondolatoktól egyáltalán nem mentes csókolózásra. Egészen bele lendülök és érezhetően élvezni kezdem, amikor elhúzza az ajkait. Kifejtem a nemtetszésem, de aztán a szabályai teljesen elterelik a figyelmemet. Felhívom a figyelmét a szabályok hátrányaira, a kicsi burka gondolatára meg elnevetem magam.
- Van olyan ablakos is nem, ami fátyolos a szeménél. Na olyan kéne nekem, a bokámat már csak nem sajnálod mástól, nem baj, ha kilátszik. - vigyorgok rá. Persze, nem csak neki vannak elképzelései, hanem nekem is. Ezt ki is fejtem, elmondom neki, hogy szeretném, ha nem mozdulna ki az ágyból, ezért pedig hajlandó lennék bevetni bármit. Mondjuk ide kötném őt, hogy aztán amikor csak akarjam, használjam őt. A szavaim alatt egészen elbambul, mint aki maga elé képzeli az egészet, aztán felsóhajt, a mellein pedig érzem, ahogy tuti elképzelte, meg azt is, ahogy éppen kihasználom a helyzetet. Szét is nyitja a lábait, én pedig várakozás nélkül simulok hozzá, ezzel éppen rásegítve az ő mozdulatára, ahogy hozzám dörgöli nedves ajkait, miközben felteszi a kérdést, hogy miért nem váltom valóra ezt a gondolatot és közli, hogy nekem bizony a saját kedvemre kellene tennem. A csókot viszonozom, de csak félig vagyok itt fejben, mert közben azon gondolkodom, hogy is oldjam ezt meg. Aztán eszembe jut valami, ami nem olyan szexi, mint a bilincs, nem is olyan romantikus, mint a köntös öve, ellenben eléri a célját és talán egy kicsit túl egyszerű is. Amikor elenged az ajkával, felkelnék, hogy elmenjek a cuccért, de ott ragadok egy kicsit, ahogy ismét hozzám dörgölőzik. Felmorranok, mert rohadtul kívánom - ezt ő is érzi -, és ő is kíván engem - ezt pedig én érzem -, és legszívesebben csak letámadnám, de ha már ennyire akarja, hogy kikössem... akkor kikötöm.
- Mindjárt! - kérek tőle egy percet mutató ujjammal, aztán felkelek róla. Kisietek a szobából, némi kutatás és apró, műanyagosan kattogó hangokkal jövök vissza. Gyorskötözőim vannak, azokat illesztem egybe. Négy nagyobb karika, hogy legyen hozza, az utolsó végén kettő laza van, és van a kezemben egy, még be nem csatolt. Oda lépve azzal kezdtem, hogy a negyedik, üres karika végét a még fel nem használttal az ágyrácshoz rögzítem, aztán a másik végén a két üresbe az ő egy-egy csuklóját szorítom. Nem túl szorosan, hogy ne nyomja el az ereket, de azért annyira, hogy ne tudja csak úgy kihúzni. Mintha karkötő lenne rajta. Azért hagytam 4 karikányit közte és az ágy között, hogy kényelmesen tudjam majd mozgatni és forgatni... Mondjuk ezt most pont nem fogom kihasználni, mert amint visszamászok rá, mint valami kiéhezett tinédzser esek neki és addig le sem szállok róla, amíg jó alaposan ki nem élveztem őt. Ahogy kérte.

Ebédre rendelünk és én ígéretemhez híven köpenyben megyek ki átvenni. Előnye még a laza 4 lyukas gyorskötözőnek, hogy fel tud csúszni a rácson és így elég hosszú ahhoz, hogy ha felül, enni tudjon, meg tudja emelni az ajkáig a villáját. Úgy hogy ki is készítem neki, meg az üveges vizet is amit kért. Közben ismét bekapcsolom a hifit. Mondjuk  amikor mosdóba kell mennie, előbb szedem ki a rácsdarabot az ágyból, mint hogy elvágjam a kötözőt - lévén nincs több -, de ezzel szerintem csak még jobb kedvre derítem őt. Aztán ha ismét minden - más - igény ki van elégítve, mint a kéj, akkor be is tartom a parancsként nekem szegezett szavakat. Hol kiélvezem őt, hol csak bújok hozzá, hol felfalom, hol szusszanunk egyet, halkan hortyogva.

+16
Megpróbálom neki szavakba önteni, miért tesz ennyire boldoggá, hogy ízlik neki a vacsora, de a szavaira vigyorognom kell, aztán a fánkba töltött padlizsán gondolatára kitör belőlem egy kis nevetés.
– Azt a receptet szerencsére nem ismerem – rázom meg a fejem vidáman.
Más, tejszínhabos recepteket viszont annál szívesebben kipróbálok rajta nem sokkal később, hogy ezzel ismét elindítsunk egy alaposan és élvezetesen elnyúló estét...

A világ legjobb érzésének tartom, ahogy kinyitva a szemeimet ő az első, akit meglátok, ráadásul úgy ébredek fel, hogy még mindig az ölelésében, meleg testéhez simulva fekszem. Gyorsan le is rázom magamról a bocsánatkérését, amivel egyedül azt juttatja eszembe, milyen édesen aludt tegnap. Mondjuk neki ezt sikerül kiegészítenie egyéb emlékekkel is a válaszával. Először csak somolygok, de aztán még ki is egészíti a választ, nekem pedig mintha villám cikázna végig a testemen az emlékre, ahogy az arcára ültetett. A villám pedig nyilván pontosan ott áll meg, ahol ő is olyan szorgosan kockáztatta a fulladást. Érzem, hogy az arcom kissé kipirul és az ajkaimat is meg kell nyalnom egy kicsit.
– Azért az a pont csak nagyon későn jöjjön el, hogy minél többször tudjuk kísérteni a sorsot – mormolom, világossá téve, hogy bár én sem bánnám egyik kivégzési módszert sem, azért még nagyon sokat szeretném gyakorolni előtte. – Úgyis tudod, hogy ez rám is igaz – teszem hozzá egy sokatmondó mosollyal, felidézve, amikor ő sem kímélte sem a testemet, orgazmusból orgazmusba hajszolva, míg szinte el nem ájultam, sem pedig a torkomat, amikor épp térdre borultam előtte. Ha pedig már így visszadobtam a labdát, magamhoz is húzom egy nagyon alapos csókolozás elejéig, amit egyébként rohadtul nehéz nem túlgondolni az előző téma után, főleg, ahogy még fölém is fordul, finoman az ágyhoz szegezve a testével - és az érezhetően éledező érdeklődésével.
Látom a szemében az elégedetlenséget, amikor elengedem, de muszáj tisztáznunk egy kérdést. Azaz kettőt. Az elsőre adotr válaszán elégedett veszem tudomásul, főleg, ahogy közben a nyakamba csókol, amitől finoman ki is ráz a hideg, de emiatt elő kell állnom az új szabályommal is. Ezen már el is neveti magát, de én csak felvonom a szemöldököm.
– Minimum! – vágom rá. Örüljön, hogy nem öltöztetem be nyakig! Mondjuk még az is kevés lenne, mert azok az igéző kék szemei kilátszanának. Esetleg napszemüvegben...? Közben ő is pont erre világít rá a szavaival, én pedig lebiggyesztem az alsóajkam a felismerésre, hogy valamit mindenképp meglátnának, ami az enyém.
– Mondanám, hogy szerezzünk neked burkát, de a szemeid abból is kilátszanak, márpedig az nagyon fontos tényező. És egyébként sem hiszem, hogy létezik a méretedben – teszem hozzá, halkan elnevetve magam. Ezután már ő kezd ötletelni, és eleinte nem is gondolok semmi rosszra, mert az érintésmentes opció valóban megoldás lehetne... de aztán folytatja, és nem elég, hogy közben olyan közel hajol, hogy az ajka az enyémet simogatja, de még olyan dolgokról is beszél, amitől egész testemben megborzongok. Az izgalomtól. Elképzelem, ahogy kiköt az ágyához, hogy aztán kedvére élvezze ki a testem úgy, ahogy akarja, akkor, amikor csak akarja, annyiszor, ahányszor csak akarja... Feltör a torkomból egy halk sóhaj, de fizikailag is érezheti rajtam a gondolataimat, mert a mellkasa épp a megkeményedő mellbimbóimhoz simul. Mondjuk keménység tekintetében ő sem panaszkodhat, ezt pedig nyilvánvalóvá is teszi. Újabb sóhajjal mélyesztem ujjbegyeimet a bőrébe.
– Akkor miért nem valósítod meg? – kérdezek vissza a fellobbanó vágytól kissé rekedt hangon. Széjjelebb húzom a lábaimat, hogy egészen szét is tudjam tárni őket, ő pedig még kényelmesen közéjük férkőzhessen a csípőjével.
– Nem mintha tartanod kellene attól, hogy meg akarnék szökni, de ha ki akarsz kötni az ágyadra, hogy kedvedre rendelkezhess felettem... – mormolom közben, és ezen a ponton én dörzsölöm magam hozzá, ezúttal már olyan szögben, hogy ő is nagyon jól érezhesse rajtam, mennyire készen állnék mindenre. – Akkor tegyél pontosan így – lehelem az ajkaira, mielőtt lopnék azokról egy feltüzelt csókot.
– Most már úgyis olyasmire éheztem meg, amihez nincs szükség házhoz szállításra... – duruzsolom az ajkaira, újra nekidörgölőzve. Legszívesebben fölé gördülnék és jó alaposan meglovagolnám, ameddig csak bírjuk szusszal, de most sokkal izgatóbb a gondolat, amit felvetett. És a kérdés, hogy megvalósítja-e.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

- De ami finom, azt megeszem! Hát gondolhatod, hogy a fronton mit eszünk! Tőlem fánkba töltött padlizsánt is hozhattál volna! - viccelődök megint, mosolyogva nézve őt, két falat között. Azért nem kell aggódni, tényleg jóízűen eszek, nem csak azért, hogy őt boldoggá tegyem. Szóba kerül Leon, általa az esküvő, az által pedig a nászéjszaka, amit én kibővítek hétté, ő pedig olyan mosollyal néz rám, amiből tudom, hogy rátapintottam a lényegre és az igazságra. Szavakban is kifejezi az igazamat, aztán nem sokára vissza is térünk erre a csintalan, forró vonalra, amikor a vacsora után, pihenés közben igen érzékeny helyeken kezd el simogatni, aztán pedig tejszínhabot vesz elő.
Sajnos túl gyorsan elfogy kettőnkön, nyilvánvalóan nem erre lett ez tervezve, de amikor elfogy, én egyszerűen úgy teszek, mintha még lenne és úgy falom tovább Vivát. Az éjszaka, de aztán a hajnal is kicsit elhúzódik a tükör előtt a fürdőben, mire ágyba jutunk, bár inkább csak magamról tudok nyilatkozni, mert akkor már nem vagyok ébren, amikor ő is be bújik mellém. Egyik kedves, finom mozdulatára sem ébredek fel, pedig ha tudnám, nagyon megmelegedne tőle a mellkasom.

A reggel kellemesen jön el, a karjaimban alszik, én pedig nem lehetnék ennél elégedettebb. Magamba szívom az illatát, fürkészem az arcát, simogatom, betakarom, aztán amikor felébred, rámosolygok és bocsánatot kérek, amiért elaludtam éjjel.
- Nem bántam, hogy nem hagytál aludni. Remélem, ennek okán fogok végkimerültségben elhunyni. - vigyorgok.
- Vagy fulladásban. - somolygok, arra utalva, amikor magamra ültettem. Azt bármikor, bármilyen hosszú ideig meg tudnám ismételni.
Talán ezen téma miatt is húz magához, hogy csókot váltsunk, én pedig nem vagyok rest fölé is fordulni, hogy ismét érezzem az apróságát alattam. Nehéz nem megkívánni őt, eleve a reggeli faállítás miatt, meg aztán a tegnapiról témázgatás, és most a csókok, és akkor még be is járja a bőrömet a tenyere. Már majdnem panaszosan szusszannék egyet, amikor elengedi az ajkaimat, de letekintek rá, mikor beszélni kezd. A kérdésre elégedett félmosollyal hajolok a nyakához.
- Ühüm... - nyomok rá egy csókot. Amikor szabályt emleget, felemelem a fejem és figyelni kezdem őt, élvezve az ujja játékát az ajkamon. Az új szabályra halkan elnevetem magamat.
- Köpenyben rohangáljak ki? - kérdezek vissza hitetlenül.
- Tudod... Ha nem akarod, hogy meglássák azt, ami a tiéd, akkor ki se kellene sétálnom az ajtóba nem? Hiszen egészében a tiéd vagyok. - somolygok, kiélvezve azt, hogy birtokolni akar.
- És mi lenne, ha érintés mentes futárt hívnánk? Már csak azért is, mert én azt is nehezményezném, ha egyáltalán kimozdulnál az ágyból. Jó, amikor én cipellek máshová, az kivétel, de amúgy legszívesebben kikötnélek ide és egész nap csak kiélvezném, hogy végre a kezeim közt vagy! - duruzsolom az ajkára, olyan szorosan, hogy szinte össze is simulnak az ajkaink. A gondolat persze az utolsó lökés a póznaállításon, neki dörgölöm az ágyékomat.
- Már ez a gondolat is felajz. - mormogom neki halkan, szóvá téve az egyértelműt.

Sosem tapasztaltam még meg ilyesmit, de most, hogy itt vagyok a kellős közepén, nem értem, miért nem vágytam eddig erre. Nem tudok betelni Axellel, a mosolyával, a hangjával, a puszta látványával, szinte viszket a tenyerem, hogy folyamatosan érinthessem őt és legszívesebben rátapadnék, mint valami pióca, hogy így hétvégén, ameddig az enyém, ne lehessen távolabb tőlem egy kicsit sem. Még az is hatványozott boldogsággal tölt el, hogy ízlik neki, amit főztem, és ezt persze ki is szúrja, de én csak mosolyogva felhúzom a vállaimat.
– Jó, de te meg sosem ettél ilyet és nem tudtam, ízleni fog-e. Meg egyébként is... nem főztem még másra, de most szívesen tettem és örülök, hogy nem torkollt katasztrófába – nevetem el magam halkan. Igazából megtörténhetett volna az is, amiről beszéltünk, és beállíthattam volna egy elszenesedett halommal is. Vagy sikerülhetett volna borzasztó ízűre, elsózhattam volna, odakozmálhatott volna az alja, hogy áthassa az egészet az égett paradicsom íze... aztán csak próbálhatna ilyen arcot vágni, mint ahogy most eszik.
Evés közben beszélgetünk is egy kicsit, előkerül témaként Leon és az, hogy ha rajta múlna, tegnap már valószínűleg össze is házasodtunk volna. Jókat vigyorgunk és nevetünk, aztán nekem eszembe jut valami huncutság, amit persze ki is mondok. Ahogy az ajkát megnyalva végignéz rajtam, kellemesen megborzongok a lelki szemeim elé szökő lehetséges képektől, aztán rosszcsont mosolyom vigyorrá szélesedik, amikor rávilágít az igazságra.
– Veled bármikor készen állok vállalni ezt a kockázatot – jelentem ki a szemeibe pillantva, somolyogva. Persze tudom, hogy csak hétvégéink vannak, de ettől még el lehet játszani a gondolattal, nem?
Huncut gondolatok ide vagy oda, egy darabig azért még visszafogjuk magunkat. Megesszük a vacsorát, aztán összebújunk az ágyon, beszélgetve, egymást simogatva, csókokat váltva, és én megint azt érzem, hogy ez tökéletes. Ijesztő lehetne a gondolat, hogy hogyan fogok élni ilyen pillanatok nélkül, nélküle, miután el kell mennem, de épp ezért nem engedek teret az ilyesféle kérdéseknek. Hagyom, hogy ő töltse ki minden gondolatomat, aztán pedig, ahogy a csókjaink és érintéseink éhesebbé, a levegő pedig forróbbá válik, minden érzékemet is. Egyébként is hoztam körítést a desszerthez, neki pedig semmi kifogása ellene...

Megfogadom, hogy legközelebb fejenként egy üveg tejszínhabbal kell készülnöm. Nem mintha tudnám, egyáltalán melyik bolygón vagyok, mire Axel kifogyasztja rajtam az űrtartalom utolsó morzsáit is,  vagy meg tudnám mondani, hogy tejszínhabbal vagy anélkül érzem magamon a nyelvét, az ajkait, a fogait, a kezeit... Mindketten tagadhatatlanul élvezzük a játékot, hogy felfalhatjuk a másikat, mint egy édes süteményt, és közben elvehetjük a másik eszét is. Nem tudok betelni a reakcióival, az élvezetével, de ugyanilyen boldogan hagyom neki is, hogy a vörös, kéjes ködbe taszítson, aztán addig élvezze a testem – és én az övét –, ameddig csak bírjuk. Ugyan azért megyünk a fürdőbe, hogy fürödjünk, de persze nincs ez másként ott sem, hiszen azt még fel is kell avatni. Márpedig a mosdókagyló feletti nagy tükör mindkettőnknek nagyon tetszik, amikor kiderül, hogy abban mindenre tökéletes rálátásunk nyílik, ha megfelelően helyezkedünk el.
Nem is csoda, hogy mire egy kicsit megszárogatom a hajam, Axel már édesdeden alszik az ágyban. Megmosolygom a látványt és azt is, milyen hívogatóan fekszik ott – kivételesen nem azért, mert meztelen testét csak a derekáig takarja az ágynemű. Halkan megyek az ágyhoz és fészkelem be magam az ölelésre tárt karjához, aztán még percekig figyelem őt azzal a feszítő, meleg érzéssel a mellkasomban, amit alig hallhatóan, de szóba is öntök. Szeretem őt. Menthetetlenül és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok belé, és ez az érzés egyszerre rémisztő és felemelő... de én próbálom csak ez utóbbit észrevenni. Ebben pedig sokat segít, hogy amikor felhúzom magunkon a takarót és odabújok hozzá, ő még álmában is automatikusan magához ölel.

Egyszer majd rá kell ébrednem, hogy Axel mellett az alvási szokásaim is megváltoznak. Sosem ismertem azt a bizonyos biztonságot adó ölelés fogalmát, hiszen rohadtul nem voltam soha rászorulva másokra ahhoz, hogy biztonságban legyek, pláne nem az ölelésükre. Axel esetében viszont a biztonság fogalma is megváltozik. Valahogy... nem csak a fizikai biztonságot jelenti, hanem valami megfoghatatlan, sokkal mélyebb jelentést is hordoz az érzés, ami miatt a szokásos éber alvásom is szabadságra megy. A testem és az elmém is elengedi magát, mintha csak tudná, hogy a lehető legjobb helyen van. Nem ébredek fel a simításokra, sem arra, hogy engem figyel, csak a takaró megmozdulására, de nem kell attól félnem, hogy magamra akarna hagyni. Ahogy kinyitom a szemeimet, a legszebb kék szempár néz vissza rám, és a világ legédesebb mosolya üdvözöl.
– Szia – mosolyodom el én is, kicsit még álmosan, de annál boldogabban. Nem hiszem, hogy létezik jobb érzés ennél, hogy büntetlenül fekhetek a karjaiban és ő az első, akit meglátok. A bocsánatkérésre megrázom a fejem, kidugom egyik kezem a takaró alól, aztán mosolyogva megsimogatom az arcát.
– Nagyon édesen aludtál – osztom meg vele a megfigyelésemet vidám, boldog érzelmekkel teli hangon. – De egyébként sincs semmi baj. Érthető, hogy fáradt voltál, egész héten dolgoztál... és én sem igazán hagytalak pihenni tegnap – vallom be egy kis mosollyal, beharapva az ajkamat, nem sok sikerrel tettetve ártatlanságot. Magamhoz húzom, hogy meg tudjam csókolni, kivételesen nem telhetetlen éhséggel, csak azért, hogy érezhessem őt. Ettől persze még nem élvezem ki kevésbé az érzést, hagyom, hogy fölém gördüljön, kezeimmel bejárom a takaró alatt a testét. Nem mondom, hogy nem kívánom meg, mire elengedjük egymást, de most minden érzést kiélvezek.
– Szóval... – mormolom az ajkaira, miközben ujjbegyeim a hátát simítják végig. – Akkor ma is itt maradunk? Így? – mosolygok fel rá, a puszta tekintetemmel is egyértelművé téve, részemről mennyire támogatott lenne a dolog. Mondjuk ha rábólint, vannak új feltételeim. Legalábbis egy, de az nagyon szigorú.
– Egy új szabályt viszont kénytelenek leszünk bevezetni – jelentem ki, egyik kezem hüvelykujjával végigsimítva az alsóajkán. – Mivel ez kajarendeléseket fog jelenteni... a futár érkezésekor nem megengedem, hanem kötelezővé teszem köpeny viselését. Semmi szükség rá, hogy bárki más szemet vessen arra, ami az enyém – közlöm vele somolyogva, rájátszva a megbeszélt kisajátításra, és közben ujjaimmal is lefelé kalandozva az ajkától a nyakára, a vállára a mellkasára, mintha csak a szavaimmal egyidőben ki akarnám jelölni a területemet is.