Kifejezéstelen arccal meredek az előttem heverő aktára, de most minden erőmre szükség van ahhoz, hogy ne ránduljon meg egyetlen arcizmom sem. Az állkapcsom így is kellemetlenül megfeszül, pedig épp csak az első oldalt csaptam fel. Még a nevét sem kellett volna meglátnom. Bárhol felismerném azt az arcot.
– Ez nem fog menni – jelentem ki és egy egyszerű mozdulattal rácsapom a képre és az adatlapra a papírborítót, hogy aztán úgy lökjem vissza Doron elé az asztalon, mintha megégetett volna. – Ismerem őt és ő is ismer engem. Ki van zárva, hogy működjön – rázom meg a fejem. Összeszedem magam annyira, hogy áthatóan tudjak Doron sötét szemeibe bámulni; talán pont ezért tudom meglátni az ő maszkja mögötti villanást a tekintetében.
– Tudjuk, hogy ismered. Hiszen éppen ez a lényeg – feleli utálatos könnyedséggel. Nem pusztán visszacsúsztatja elém az aktát, de előtte még gondosan ki is nyitja azt, hogy azok a régóta engem kísértő kék szemek egyenesen rám meredjenek a fényképről.
– Miért? – kérdezem élesen.
– Előtted van az akta, csak el kell olvas...
– Miért? – ismétlem meg a kérdést. – Ő csak egy katona. Mit csinált? – meredek Doronra szinte pislogás nélkül. Ez nem szokás. Soha nincsenek ilyen... egyszerű célpontjaim; soha, semmi nem indokolná, hogy egyszerű tiszteket taszítsunk le a sakktábláról, hacsak nincsenek adott pillanatban rosszkor, rossz helyen. Akkor viszont utólag készül el az aktájuk, mint amolyan járulékos veszteségnek.
Egy pillanatra kizökkenek a nyugalmamból, amikor Doron nevetni kezd. Összevont szemöldökkel, hunyorogva méregetem, mert úgy érzem, valami nagyon dolgozik a fejében, és az a valami nekem egyáltalán nem lenne ínyemre.
– Ó, Shayana! – legyint olyan színpadiassággal, mint aki egy gyereket int rendre éppen. – Azt hitted, ő a célszemély? – kérdezi, eltúlzott meglepettséggel, miközben kihúz egy újabb fiókot és előhúz belőle még egy mappát. Ezen a ponton már el sem rejtem, mennyire irritál, amit csinál.
– Azt mondtad, parancsot kapok. Ha előre szólsz, hogy szórakozni hívsz, produktívabb napom lett volna a lőtéren – vetem oda hűvösen. Le is támaszkodom a fotel karfáira, hogy feltoljam magam álló helyzetbe, de gyorsan elém dobja azt a másik aktát. Én azért csak befejezem a mozdulatot és már álló helyzetből nézek le a fedlapra. Egy negyvenes éveiben járó fickó van a fényképen, aki a Marc Molinaro névre hallgat.
– A republikánusok színeiben indul New York állam kormányzói posztjáért a következő választáson. A politikai karrierje már eddig is nagyban arról szólt, hogy megpróbálja megnehezíteni a diplomáciai kapcsolatokat Izrael és az Államok között, de a hírszerzés valódi csemegékre bukkant az előéletét illetően. Szerintem érdekes olvasmány lenne számodra... főleg egy bizonyos Abu Kareem érintettsége. – Amikor a név említésénél rávillan a szemem, Doron már elégedetten mosolyogva dől hátra a székében. – Két hónap múlva lesz egy zártkörű rendezvény New Yorkban a tengerészgyalogság tiszteletére. Mr. Molinaro is tiszteletét fogja tenni, viszont a belépődet magadnak kell megszerezned. Senkit nem fognak beengedni, csak a tengerészgyalogság aktív vagy veterán meghívottjait... és a kísérőiket. – Doron előrehajol és előhúzza azt az istenverte aktát, amit soha nem akartam látni, hogy aztán megkopogtassa rajta az ismerős fényképet. – Axel Pierce hadnagynak személyre szóló meghívója van. Két hónapod lesz rávenni, hogy a karján kísérjen a bálterembe.


A gépem három nappal később landol a JFK-n. Az inkognitóm érthető okokból nem változott meg ahhoz képest, amit Szíria után kellett magamra öltenem a hadihajón, az USA tengerészgyalogságának oszlopos tagjai által körülvéve. Aviva Ben-Haim vagyok, izraeli haditudósító, aki vakációzni érkezett New Yorkba... hivatalosan, nem hivatalosan pedig egy kicsit szaglászni a következő cikkéhez. Ugyanaz vagyok, akit annak idején a fiúk kimentettek abból a koszos pincéből Szíriában. Ugyanaz, aki elverte őket pókerben a kantinban. Ugyanaz, aki olyan forró perceket töltött a kabinjában a hadnagyukkal, hogy csoda, hogy nem olvadt ránk az egész kurva hajó.
Ugyanaz, aki a búcsúzáskor hatalmas lábdobogás és füttykoncert által kísérve megkapta ennek a hadnagynak a telefonszámát.
Miután ledobtam a holmimat a Cég által intézett apartman padlójára, sokáig csak ülök a kissé túl kemény kanapén, és a bal kezem mutató- és középsőujja között fogott kártyát bámulom. Egyszerű, fehér papír, rajta nem túl szépen, de olvashatóan felfirkantott számsor. Axel Pierce. Önkéntelenül is felemelem a jobb kezem és ujjbegyeimmel megérintem az ajkaimat, mintha még érezném rajtuk a csókját. Soha nem égetett még csók úgy, mint az, de ezt eddig mindig a tilosban járásra fogtam, hiszen biztos voltam benne, hogy soha többé nem láthatjuk majd egymást. Tessék. Ha netán megint bajba keverednél... ezen elérsz. A hangja a fülemben visszhangzik, ahogy ujjbegyeimet ezúttal a számsoron futtatom végig. Abban is biztos voltam, hogy ez a cetli csupán egy emlék lesz, mert soha nem hasznosíthatom.
Veszek egy nagyon, nagyon mély lélegzetet. Belekapaszkodok a másik akta tartalmába, hogy legyen erőm feloldani a kapott mobiltelefon képernyőzárját, de a gyomromban így is furcsa, ismeretlen szorítást érzek, ahogy beütöm a számokat. Pláne, amikor tárcsázni kezdek.
Ha pedig meghallom a hangját a vonal túlsó felén, egy pillanatra le kell hunynom a szemeimet. Soha nem volt még hányingerem saját magamtól, de most közelebb állok hozzá, mint szeretném. Ökölbe szorítom a kezem és megacélozom magam.
– Axel? – Annak a nőnek a hangján szólok a telefonban, akit már annak idején sem kellett félteni, de most van benne némi bizonytalanság, hiszen nagyon hosszú idő után jelentkezik. – Aviva vagyok. Nem tudom, emlékszel-e rám, de pár éve megmentetted az életem és ha bajba ezúttal nem is kerültem, most lenne alkalmam megköszönni.

Aviva & Axel

Like a river flows
Surely to the sea
Darling, so it goes
Some things are meant to be

A szoba hangos a nevetéstől. Alkohol ugyan nem látható, de a vidámság képes ahhoz hasonló állapotot idézni, ha az ember már a szemét törölgeti a könnyektől. Márpedig aki pókerezni kezd a rangosokkal, annak számítania kell arra, hogy feltörlik vele a padlót és közben még gúnyt is űznek belőle, mindenki szórakoztatására, miközben szó szerint lenyerik róla a nadrágot is. A hasam már fáj a nevetéstől, de ez akkor csúcsosodik ki teljesen, amikor szerencsétlen alhadnagy felpattan az asztaltól, rávágja a lapjait és alsógatyában távozik nagy dírrel durral. Leonnal a könnyeket törölgetjük a szemeinkből, egy ideig még nehéz megnyugodni, de aztán csak sikerül.
- Ejh.. Na uraim, remélem a kopaszok ezt nem hallgatták végig. Holnap hajnalban kezdünk, szóval ne aludjanak el. Jó éjt. - kel fel a kapitány, mire biccentünk neki.
- Ott leszünk, jó éjt cap'! - intek az öregnek, aztán mély levegőt véve kelek fel és nyújtom ki magam, meg az izomlázas hasamat.
- Holnap te is jössz velünk a Szigetbe? - nézek le Leonra egy pillanatra megállva.
- Hát nem tudom, az asszony lehet megölne érte. - dörzsöli meg a nyakát, mire csípőre teszem a kezem.
- De hát még meg se ünnepeltük az előléptetésed! Ugyan már, ha kell én könyörgök neki a telefonba! - tolom tovább a dolgot, mire Leon megdörzsöli az állát.
- Na jó, de éjfélig maradok csak! - sóhajt végül, mire elvigyorodok távoztomban.
- Jól van Cinderella, ígérem éjfélkor elengedlek! - nézek még hátra rá, aztán elindulok a szobám felé. Még meg kell szoknom, hogy itt a szárazföldön nem csak egy apró lyukam van, de bele gondolni, hogy ez lehet még jobb is... fura. Kinyitom az ablakot és kihajolva rajta gyújtanék rá, amikor megcsörren a telefonom és egy idegen telefonszámot ír ki. Pár másodpercig gondolkodom, aztán leteszem a gyújtót a cigaretta meggyújtása nélkül, helyette felveszem a telefont.
- Pierce hadnagy. - szólok bele hivatalosan, az a tuti. A válasz azonban kizökkent, meglepve húzom fel a szemöldököm az ismerős hangra, amely egyszerre sugároz határozottságot és némi bizonytalanságot is. Aviva. Nem kell sokáig gondolkodjak, mire rájövök, kiről is van szó, az emlékre pedig megnyalom az ajkamat és egy somolygással az ajkamon támaszkodok az ablakpárkányra.
- Szia, emlékszem igen. Hogy vagy? Itt vagy megint az államokban? - kérdezem vidám hangon. Örülök, hogy nem azért hívott fel, mert bajban lenne, hanem egyébként is az eszébe jutottam ennyi év után. Nem mondom, sokáig vártam, hátha megcsörren a telefon, de aztán egy idő után beláttam, hogy nem kaphatok meg minden nőt, akit csak megkívánok. Pedig az a csók... Talán most még is lesz lehetőségünk bepótolni azt, ami akkor elmaradt, hála a józan észnek. De ennek a józan észnek nem kifejezetten örültem akkor. Meg utána még vagy hónapokig, amikor minden második, vagy harmadik nap reggel arra ébredtem, hogy a testem túlságosan komolyan vette az álmokat.

Soha, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egyszer majd ide lyukad ki az az egész, ami akkor elkezdődött. Pontosan emlékszem Doron tekintetére arról a délutánról, amikor magam mögött hagytam Axelt, a fiúkat és a hajót; végignézte a búcsút és nem örült. Akkor azt hittem, ezzel csak bebiztosítottam, hogy soha többé ne láthassam őt, őket, de ezzel valószínűleg alábecsültem. Az megváltás lett volna. Ez? Most fel kell őt használnom. Pont őt, akivel szemben már akkor is igazságtalannak éreztem a legapróbb hazugságot is. Ez kegyetlenség, de nincs választásom. Sosem volt.
A kockázatok azért elgondolkodtatnak. Axel nem egyszerű tengerészgyalogos, az elit egység tagja, és ha belegondolok, hogy őt kell felhasználnom és eközben alighanem sok társával is kontaktusba kerülök majd, felvet némi kétséget. Vagy talán csak ez lesz a végső biztosítás az ellen, hogy valaha újra betegyem a lábam az Államokba. Talán Doron csak azt akarja, hogy bizonyítsak. Hogy baszná meg.
Az a bizonyos kártya ismerősnek érződik a kezemben, pedig nem lenne szükségem rá, hogy bepötyögjem a számsort; már régen memorizáltam. Átkozom magam, amikor tárcsázok, mert bár sok mindent megadtam volna azért, hogy használhassam egyszer a telefonszámot, soha nem akartam volna így. Mégis megtörténik, és amikor a hívást fogadják is... Hihetetlennek tűnik, hogy még a hangját is felismerem. Hivatalos hangnemben szólal meg, nekem mégis erősödik a gyomromban a szorítás, már ettől is. Nem ezt érdemli, harsogja a lelkiismeretem – mióta van nekem olyanom? –, de elnyomom magamban a gondolatot. Magamra öltöm Avivát, viszont engedek a hangomba némi bizonytalanságot is, hiszen évek teltek el.
Emlékszik rám. A hangjában tükröződő vidámság valósággal gyomorszájon vág, mert az a részem, amelyik örülni akar ennek, egyben az a részem is, amelyik most legszívesebben falba verné a fejem.
– Jól köszönöm, és te? – Ijesztő, hogy a mosolygás természetesen költözik a hangomba. – Igen, itt vagyok, de esküszöm, most repülővel jöttem. Civil járattal! – válaszolom meg a másik kérdését is egy kicsit viccelődve.
– Ami azt illeti, egyenesen New Yorkban vagyok, és ha nem csal az emlékezetem, mintha azt mondtad volna, te is itt élsz, szóval gondoltam felhívlak – kezdek bele a hívásom indoklásába is. Én persze az aktájából tudom, hogy ez nem változott azóta, de megadom neki a lehetőséget, hogy ő is megerősítse, hiszen egyébként nem tudhatnám.
– Nem lenne kedved összefutni valamelyik nap? – vetem fel. – Viszonylag sokáig maradok terveim szerint és jól esne egy ismerős arcot is látni itt. Persze csak ha nem vagy épp félúton Szíriába, hogy kiszabadíts egy szerencsétlenül járt haditudósítót a kutyaszorítóból – fűzöm hozzá viccesen. Nem hívtam ugyan nyíltan randira, de azért egyértelművé tettem, hogy nem csak a hangját akartam újra hallani... a többinek pedig már magától kell majd következnie. Remélhetőleg egy a fejemben lévő forgatókönyv szerint.

Aviva & Axel

Like a river flows
Surely to the sea
Darling, so it goes
Some things are meant to be

Jól alakult az este minden tekintetben. Jól kijövünk a kollégákkal, örömmel kísérem végig a kiképzéseket a bázison, a kapitány boldog, Leon eljön holnap a Szigetbe, de azt álmaimban sem gondoltam volna, hogy Aviva felhív. Vagy inkább csak abban láttam ezt magam előtt. Az álmok úgy tűnik néha tényleg valóra válnak, már ha ezúttal nagyobb szerencsénk lesz a hol és mikor kiválasztásában... vagy nem azt közli majd boldogan, hogy házasodik.
- Most még jobban, mint eddig. - válaszolom a kérdésére. Örülök, hogy az ő hangjában is mosolyt hallok ki. A szavaira halkan elnevetem magamat.
- Örömmel hallom. De remélem nem a munka csalt idáig a frontról. - mosolygom meg a viccelődését arról, hogy ezúttal nem katonai kísérettel kellett jönnie.
- Jól emlékszel és szerencsére nem is vagyunk küldetésen. Illetve nem olyanon, továbképzésen vagyunk. - mondom továbbra is vidám hangnemben, bár ennél többet nem hiszem, hogy szükséges mondanom. Azt megmosolygom, hogy szinte ő hív el és nem fordítva, bár úgy, hogy az ő kezében volt eddig a választás lehetősége, talán így korrekt. Vajon miért nem hívott eddig? Vagy jobb kérdés, mi vette rá, hogy most hívjon fel? Hogyhogy megőrizte a számom ilyen sokáig? Nem mondom, hogy nem esik jól, sőt ez kifejezetten növeli az egómat, de furcsa.
- Nagyon szivesen találkozom veled. Mit szólnál a holnaphoz egyébként? Long Islanden van egy Islender nevű bár, ahol a Navysekkel szoktunk összeröffenni. Most előléptették Leont is, meg még néhány másik majmot a csapatból akit ismersz, szivesen vennénk, ha tiszteleted tennéd. Te lennél a meglepetés vendég! Aztán... nagyon szívesen haza kísérnélek. - mondom a végét már eltéveszthetetlenül jelzés értékű csábító hangon. Aztán persze lehet most kapom majd a hideg zuhanyt, de... meg kell próbálni, ha ismét érezni akarom azokat a forró ajkakat, nem igaz?

Most még jobban, mint eddig. Újabb öklös a gyomromba; szinte úgy érzem magam, mint akinek kinőtt a második feje, és az épp le akarná harapni az elsőt. Komolyan elhittem, hogy képes leszek végig koncentrált maradni, de most kezdek elbizonytalanodni... és még csak nem is találkoztunk. Talán jobb lett volna, ha nem emlékszik rám. Vagy ha végre találkozunk, utána lesz könnyebb? Pontot teszünk a befejezetlen ügyünk végére, aztán utána már nem lesz rám ilyen hatással és könnyebb lesz a küldetésre koncentrálni.
– Ezt jó tudni – mondom egy kicsit elhalkuló, de még jobban mosolygó hangon.
– Nem, vakációzom... hivatalosan. A nem hivatalosba majd beavatlak, ha kíváncsi vagy – felelem némi vidám sejtelmességgel. Mindenre fel vagyok készülve, és ha oda jutunk, nem árt, ha minden oldalról bebiztosítom majd magam. És ha már itt tartunk, magamra is vállalom a beszélgetés továbbvitelét arra, hogy New Yorkban vagyok, hátha ő is.
– Ezek szerint most már legalább sikerült jól időzítenem – jegyzem meg vidám elégedettséggel, amikor biztosít róla, hogy ő is itt van. Nem is tart vissza semmi, hogy találkozóra invitáljam; még csak zavart bizonytalanság sincs a hangomban, hiszen mi másért hívtam volna fel, ha bajban nem vagyok, de a városban igen? Talán csak az időzítés vet fel kérdéseket, de szerencsére egy egész óceán választott el minket egymástól eddig, azt könnyű lesz megmagyarázni. Mondjuk nem is kér magyarázatot, legalábbis nem most. A mosolyom ijesztő módon őszintén ragad az arcomra, amikor azonnal igent mond... aztán az a bizonyos két fej megint csatába kezd. A fiúk. Leon. Mindenki egy helyen lesz és nekem rögtön szembe kell néznem velük is, mintha nem lett volna elég "csak" Axel szemébe hazudni. A feltörni akaró mély sóhajomat pont ilyen mélyen fojtom is magamba, mert annak most nincs helye... és egyébként sincs még itt vége a mondandójának. A hangja kissé elhalkul és elmélyül, nekem pedig kiszárad a szám a nyilvánvaló csábítás hallatán. Megnyalom az ajkaim, szinte újra érzem a száját az enyémre forrni, és hirtelen úgy érzem, nagyon melegem van, pedig még fel sem csavartam idebent a fűtést.
– Nem hiszem, hogy nemet tudnék mondani egy ilyen felajánlásra – felelem hasonló hangszínen. A szavaim akár utalhatnának a lovagiasságára is, de azt hiszem, a hangomból ő is le fogja szűrni, hogy jól emlékszem nem csak rá, de a kabinban történtekre is. Meg is köszörülöm a torkom, mint aki elkalandozott – és lehet, hogy tényleg megtettem –, aztán újra megszólalok.
– Persze a fiúknak is illő lenne gratulálnom, ha már épp egy ilyen jeles alkalomra értem ide, szóval szívesen leszek a meglepetés – teszem hozzá ezt már szimplább örömmel. – Nagyjából mikortól lesztek ott? Jól akarom időzíteni azt a meglepetést... mindenkinek – váltok a végére egy kicsit vissza az előző hangnemhez. Nem árt, ha ő is biztos benne, hogy a szándékaim vele szemben nem feltétlenül ártatlanok; csak épp nem úgy, ahogy a Cég elvárná tőlem. Ha megosztja velem a részleteket, elégedetten hümmögve bólogatok.
– Remek. Akkor... holnap találkozunk – összegzem, akármilyen hihetetlennek is tűnik kimondani ezt. A hangomban ott van valamiféle végre felhang is, és nem bánom, ha kihallja belőle.
– Szép álmokat, Pierce hadnagy – mondom nem titkolt évődéssel a hangomban, és megvárom, hogy ő is elköszönjön, mielőtt bontanám a vonalat. Még ki kell pakolnom, fel kell fedeznem a muníciót, amit bekészítettek nekem... holnap pedig vásárolnom kell. Egyáltalán nem mindegy, hogyan érkezem majd meg a találkozóra.

Aviva & Axel

Like a river flows
Surely to the sea
Darling, so it goes
Some things are meant to be

Kifejezetten örülök annak, hogy Aviva végül végre felkeresett. Nem csak azért, mert anno a kabinjában majdnem összegabalyodtunk és jó lenne pótolni, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem jut eszembe egyből minden forró pillanat, ami aztán addig épült, míg meg nem törtünk egy kicsit a súlya alatt. De azért is örülök, mert egyébként tényleg jó társaság volt a hajón is.
- Szivesen meghallgatom! Meg azt is, hogy miket csináltál ez alatt a pár év alatt. - szívesen olvasnék néhány riportot tőle a közel-keletről. Meg aztán arra is rá tudok majd kérdezni, hogyhogy most vette elő először a számom és nem korábban, mikor tudta, hogy ide fog jönni. Lehet csak később jutottam eszébe?
Habár kisajátíthatnám magamnak, meg lemondhatnám a programokat, úgy döntök, hogy inkább lehetne meglepetés vendég a fiúknak. Tuti el fogják dobni az agyukat! Szerencsére ebben ő is partner szóval már előre vigyorgok a fiúk fején, de aztán melegem is lesz, ahogy félre nem érthető módon utalok egy kicsit a haza kísérésre, ő pedig igazítva a hangnemet "nem hagyná ki".
- 9-10 között kezdodik a móka, szóval ha 10-re jössz, addigra már remélhetőleg mindenki ott lesz. Én biztosan! - a biztonság kedvéért lediktálom neki a címet is. Ezután már nincs is más dolgunk, csak... kivárni, mire eljön a találkozó nagy pillanata. A szép álmokat emlegetve halkan szusszanok egyet, mert nem kétlem, hogy megint lesz.
- Viszlát holnap... jó éjt. - köszönök el némileg álmodozó hangsúllyal, aztán már nem is gyújtok rá. Helyette megyek és megborotválkozom.

Másnap nehéz úgy dolgozni, hogy ne mondjak semmit, pedig a fiúknak feltűnt, hogy frissen csupaszított pofával jelentem meg reggel. Ráfogtam, hogy nem tudtam aludni, ami egyébként nem áll messze a valóságtól, mert tényleg sok időt töltöttem az emlékek...újra élésével, mielőtt ténylegesen aludni mentem volna. Csak azért, hogy normális éjszakám legyen, balesetek nélkül. A munka után még letusolok, hajat mosok, belövöm, a fiúknak pedig EZ nem tűnik fel, mert nyilván híres vagyok a csajozásról. Fél 10-re érünk a klubba, ahol már így is nagy a tömeg, de engem egyáltalán nem zavar. Az egyenruhánk itt aligha feltűnő, sokan jönnek ide munkán után, haza menés előtt meginni valamit. Az uniformis fétises csajok is sokat járnak ide, de most hiába van már itt egy kettő, én csak egyre várok.
- Mi van, nincs étvágyad? - kérdezi Leon vicceskedve egy negyed óra múlva az asztalnál, mikor még mindig nem álltam fel meghívni senkit a minket stírölő lányok közül.
- Meh, valami különlegesre vagyom ma! - mondom ezt somolyogva, mire ő fürkészni kezd, mint aki sejti, hogy valami történni fog.
- Ugye nem rendeztél nekünk striptease táncosokat?? - néz rám rosszallóan, mire hangosan elnevetem magamat.
- Isten ments, hogy nektek is fizessek egyet! - viccelődök vigyorogva, újra a tömegre nézve, aztán az órára. 10 perc után még nem kell aggódnom, nem?

Már akkor tudtam, hogy ez nagyobb kihívás lesz az eddigi legneccesebb küldetéseimnél is, amikor róla is kaptam egy aktát, de ez már egy rohadt telefonhívás alatt is sokkal nehezebb, mint gondoltam. A hangja, a vidámsága, a tény, hogy emlékszik rám és mindenre, ami történt... Nem véletlenül emlékszem én is tisztán mindenre a mai napig, de nem számítottam rá, hogy ennyire erőteljes hatást gyakorol majd rám. Beszélgetünk egy kicsit, és hiába csak small talk a dolog, nem zavar; a valódi beszélgetéseket nem telefonon akarom rendezni.
– Akkor én is – vágom rá mosolyogva, amikor azt mondja, ő 10-kor már biztosan ott lesz. Lediktálja nekem a címet is, amit megmosolygok, mert ezek szerint tényleg nagyon szeretné, ha nem téveszteném el a helyet. Nem is fogom. Persze nem hagyhatom ki, hogy ne évődjek vele egy kicsit a búcsúzásnál, az a szusszanás pedig nem csak mindent elmond, de melegem is lesz egy kicsit. Vajon ő is sokat gondolt arra a csókra és a lehetséges folytatásra? Megnyugtató lenne a tudat, ha nem csak ő okozott nekem izzasztó álmokat és gondolatokat, hanem fordítva is igaz volt. Olyan hangsúllyal köszön el, hogy minden igyekezetemre szükségem van, hogy ne gondoljak arra, vajon ő fog-e rám gondolni... mondjuk elalvás előtt. Bontom a vonalat, de aztán halkan elkáromkodom magam, mert természetesen mégis elképzeltem.

Miután kipakoltam és felfedeztem a rejtett fiókok tartalmát, nekem is... izgalmas éjszakám volt, ha az álmokat és a féléber gondolatokat nézzük, de ettől csak jobban várom az estét. (Sajnos még mindig nem azért, amiért fizetnek.) Reggel elmegyek futni, aztán egy könnyű reggeli után bevetem magam a városba. Felfedezem a helyet is, hogy este már ne kelljen keresgetni, aztán pedig vásárolok. Tudatosan. Nem azért tart sokáig, mert annyira élvezném a shoppingolást, mint a legtöbb nő, hanem mert minden oldalról megközelítem a célokat és ezért mindent nagyon krtitikusan szemlélek meg. Könnyű lenne softporn ribancnak öltözni, de nem az a célom, hogy mindent rögtön kivillantsak és megmutassak, hanem az, hogy felkeltsem és fenntartsam az érdeklődését... mindamellett, hogy közben ne tudja levenni rólam a szemeit. És egy idő után remélhetőleg a kezeit. Nem is mehetek viszont egyszerű farmerben valami kihívóbn felsővel, azt majd egy hétköznapibb találkozóra időzíteném. Ráadásul itt New Yorkban rohadt hideg is van, de legalább a hó nem esik.
Késő délután érek vissza az apartmanba, alaposan felcuccolva, mert betáraztam a későbbiekre is. Edzek egy fél órát a nappaliban, hogy levezessem a feszültség egy részét, aztán nekikezdek a készülődésnek. Hosszú fürdőt veszek, hogy a bőröm puha legyen és illatos, és persze a hajamat is frissen megmosom. Nem csinálok vele mást, csak megszárítom és hagyom szabad hullámokban leomlani; a ruhához ez illik legjobban. Nagyon kevés sminket teszek fel, épp csak a szemeimet emelve ki egy kissé, aztán magamra húzom a tipikus sexy winter outfit jelleget kölcsönző ruhát. Az anyaga puha, kellemesen meleg, és nagyjából combközépig leér; lejjebb, mint a fenekem alja, ami a legtöbb hasonló darabról nem volt elmondható. Alul kellemesen testre tapad, kiemelve a fenekemet, a csípőmet és a hasamat, felül viszont kissé lazább, így dekoltázs helyett az egyik vállamat és a kulcscsontomat villantja ki. Ellenőrzöm az időt, fújok magamra egy kellemes illatú parfümöt, aztán fogom a táskámat és felhúzom magamra az extra hosszú szárú magassarkú csizmát is. Az előszoba tükrében ellenőrzöm az outfitet és elégedetten elmosolyodom. Szerencsére a sarok magasságán sem kellett spórolnom, mert emlékszem, milyen magas Axel... de most még nem gondolok erre. Az persze nem látszik ebből, hogy nem egyszerű fehérneműt vettem a ruha alá, hanem méltó randibefejezéshez illőt, de azt majd csak ő láthatja. Felveszem a hosszú, meleg szövetkabátot, ami a csizma kivételével mindent takar az outfitemből, aztán már megyek is, mert mindjárt itt a taxim.

Hiába indultam el időben, a sűrű forgalom miatt néhány perccel később érkezem, mint szerettem volna. Mondjuk nem baj, legalább nem tűnök túlságosan kétségbeesettnek. Nem vesztegetem az időt, már megyek is be, ahol nagyobb tömeg fogad, de nem zavar. Mivel Axel ünneplést emlegetett, céltudatosan az asztalok felé indulok el, tekintetemmel már őt keresve, miközben utat török magamnak és nem foglalkozom a főleg udvariatlanul kifejezett bókokkal. Szeretném letagadni a hasamban érzett izgalmat, de kár lenne hazudni önmagamnak. Tényleg várom, hogy lássam.
Noha Axelt keresem a tekintetemmel, nem az övé az első ismerős arc, amit megpillantok. Az asztalok közelébe érve Leont látom meg éppen  végignézni az embereken, velem szemben. Egy kis mosollyal figyelem, ahogy a tekintete tovasiklik rajtam, de aztán hirtelen visszaugrik rám és hunyorogva méregetni kezd. Ezen a ponton már vigyorgok, tovább sétálva arra – és pontosan tudva, kié az a magas, széles vállú alak vele szemben. Nem mintha esélyem nyílna őt is megnézni magamnak, legalábbis nem azonnal, mert Leon hirtelen felugrik a székéről és olyan hangosan szólítja Jézust, hogy félek, megjelenik. Elnevetem magam, de ahogy két lépéssel beér, hagyom, hogy megöleljen. Még akkor is, ha én a gesztust viszonozva a válla mellett már azt lesem, megnézhetem-e végre magamnak a társaságát is. Félig hallom, ahogy Leon elkezd arról magyarázni, hogy ezt nem hiszi el, de aztán amikor elenged és rám néz, én pedig ekkor kapom vissza rá a tekintetem, hirtelen akkor vigyor költözik a fejére, hogy ha nem lenne füle, a szája körbeérné a fejét. Egyszerűen csak oldalra lép, és most már olyanokról magyaráz, hogy mindent ért, meg hogy Axel mekkora szarrágó, amiért ezt nem mondta el, de hagyja, hogy most már mást is üdvözölhessek.
Idegesít, hogy úgy érzem magam, mint egy buta tinilány az első randiján, de a szívem olyan hevesen ostromolja a bordáimat, hogy nehéz lenne nem észrevennem. Magamba iszom Axel látványát tetőtől talpig, dús haján, jóképű arcán, lélegzetellálítóan kék szemein, ajkain keresztül az egyenruháig, ami engem soha nem indított be, de ő valami mocskosul szexinek tűnik benne. A szemeim aztán visszatérnek az övéire, ahogy közvetlenül elé lépek, és ahogy elveszek az ismerős kékségben, olyan mosoly költözik az arcomra, amit kicsit sem kell megjátszanom.
– Szia – szólalok meg épp csak annyira hangosan, hogy ő hallja. Ha nem utasítja el, őt is öleléssel köszöntöm, talán hosszabbal és szorosabbal, mint Leont az imént, és neki az illatát is magamba szívom közben. Amikor pedig elengedem, megcsókolom az arcát – talán közelebb a szája sarkához az udvariasnál, de egyelőre csak az arcát.

Aviva & Axel

Like a river flows
Surely to the sea
Darling, so it goes
Some things are meant to be

Én nem tudom túl tolni a készülődést látható módon, de azért a fiúk így is megjegyzik, hogy borotválkoztam. Nem baj, ez összeségében még semmit nem jelent és emiatt nem is bukok le azzal, hogy milyen különleges vendéget hívtam meg magunkhoz estére. Fél 10-re érek oda többed magammal, aztán amíg a csoport nagyja elmegy italt venni a tömegen át a pulthoz, én a tömeget fürkészem és az órát figyelem. Még Leonnak is feltűnt, hogy nem azzal kezdem, hogy meghívok egy csajt egy italra, de majd megérti...én pedig észre is veszem, amikor végre megérti. Felpattan az asztaltól és úgy elkurjantja magát, hogy körülöttünk mindenki oda néz. Elvigyorodva figyelem, ahogy megöleli Vivát, de amikor találkozik  nagyon hosszú idő után a pillantásunk, én is felállok,  némi zavart mosollyal... mert Viva szinte sugárzik. Persze Leon ért a kimondatlan szóból és amikor félre áll kijelentve, hogy már mindent ért, én közelebb sétálok.
- Szia. - ölelek vissza, a szokásosnál intimebb, de alig észrevehető puszira önkéntelenül is megjelenni kívánó zavart vigyort egy kis bazsalygássá szelidítem, aztán már intek is az asztalunk felé.
- Ülj csak le. Hozhatunk valam... - a kérdést nem tudom befejezni, mert a pulttól megjelennek a többiek és olyan örömittas üvöltéssel ugrálják körbe Vivát, mint a nyertes focidrukkerek... vagy inkább az óvónőnek örülő, boldog óvodások. Persze azt nem ússza meg, hogy megkapja a szokásos kérdéseket. Például, hogy van? Pókert játszanak e ma? Kér e inni? Igent mondott e már nekem? És ehhez hasonló sületlenségeket, miközben szépen lassan az asztalhoz kísérik és körbe ülik. Mondjuk Leon felráncigálja mellőle az egyiket és engem ültet a helyére, mire elnevetem magam, de azért ennek kifejezetten örülök.

Nem emlékszem már, mikor éreztem utoljára azt, hogy... izgulok. Pedig pontosan ez történik, és még csak nem is azért vagyok ideges, hogy sikerre viszem-e az estét. Vagy... legalábbis nem úgy, ahogy kellene. Tényleg alig várom a pillanatot, hogy megláthassam Axelt, és ez az érzés annyira erős, hogy elnyomja bennem azt a részemet, ami pocsékul érzi magát amiatt, amiért valóban itt vagyok. A viszontlátás végül kevésbé sikerül intimre, ugyanis az első, aki meglát, az nem más, mint maga Leon, és csakugyan annyira meglepi a jelenlétem – érthető módon –, hogy csak miután aranyosan és kitörő örömmel üdvözölt esik le neki valami. Valami, amit már a hajón is kapizsgált. Ezután már megkapjuk a lehetőséget, hogy Axellel is üdvözöljük egymást, és én imádom azt a szinte zavart mosolyt az arcán. Axel Pierce hadnagy, zavarban. Nem hittem volna, hogy ezt valaha láthatom, de most nem tudok betelni a látvánnyal.
A sziákon kívül azonban végül nem sikerül egyelőre több szót váltanunk. Még a kérdését sem tudja befejezni, amikor megjelennek a többiek rengeteg itallal felpakolva, és miután kis fáziskéséssel felismernek az elsők, már söpör is végig rajtuk az ez Aviva! és az Aviva itt van!, nekem pedig nincs is más választásom, mint az asztalhoz kísérődni és leülni. A fejük felett azért hátrapillantok Axelre egy kis mosollyal, de aztán nem győzöm megválaszolni a rám záporozó kérdéseket, már amit van értelme megválaszolni. Olyan hirtelen kaptam a nyakamba mindenkit, hogy nincs is időm azzal foglalkozni, hogy pocsékul érezzem magam, amiért megint hazudnom kell nekik. Egy ponton csak azt érzem, hogy valaki furcsa hirtelenséggel felkel mellőlem, és mire odapillantok, már egy nevető Axel ül mellettem, mögötte pedig Leon teszi karba a kezeit elégedetten. Halkan elnevetem magam, ami aztán mosollyá szelídül, ahogy a tekintetem találkozik Axelével, de megint nem tudom sokáig kiélvezni a pillanatot, mert közben négyen majdnem szóváltásba keverednek, hogy melyikük ajánlja fel nekem az italát. Ismét elnevetem magam, ám ahogy gyorsan végigpillantok az asztalon, szerencsére nem látok itallapot.
– Igyátok csak meg, én megkérdezem a pultnál, mit tudnak nekem keverni – simítom el a "vitát". Fel is kelek, mire megint többen felpattannak velem együtt, de Leon ismét résen van. A mellette lévőnek akkorát csap a vállára, hogy az visszaül a helyére, aztán elvigyorodik.
– Majd Axel elkíséri! – jelenti ki. Erre már mindenki arcán megjelenik egy bárgyú vigyor, de nem szállnak vitába... csak ahogy elindulunk kiáltanak utánunk, vagyis Axel után mindenféle hülyeségeket arról, hogy de most már tényleg ereszkedjen féltérdre. Ahogy elindulunk, először a fogasoknál állok meg egy pillanatra, mert most már azért melegem lett a kabátban.
– Csak egy pillanat – szabadkozom. Kioldom az övet a kabáton, aztán szétnyitom azt és leengedem a vállaimról, hogy utána fel tudjam akasztani a fogasra. Persze ha Axel segít, hagyom neki... de a legjobban a reakciója érdekel. Ha kell neki adnom néhány másodpercet, hát én nagy örömmel megteszem, mielőtt egy kis mosollyal a bárpult felé pillantanék.
– Közben elmesélheted, kik kaptak előléptetést, hogy vehessek nekik valami rövidet – jegyzem meg, amikor már el tudunk indulni.

Aviva & Axel

Like a river flows
Surely to the sea
Darling, so it goes
Some things are meant to be

Megoldhattam volna, hogy kettesben találkozzunk Vivával? Igen. Egyszerűbb lett volna? Igen. Jobb lett volna? Ebben nem vagyok olyan biztos. Lehet, hogy nem tudom kisajátítani magamnak - még - őt, de az biztos, hogy rengeteg átkot kaptam volna a fejemre, ha a ma estét csak vele töltöm, lógva hagyva mindenkit, aztán csak utólag mesélem el, hogy kivel találkoztam. Nem, ezt a fajta árulást nem szeretem, még akkor is, ha nem tudjuk olyan intimre venni a formát, mint szeretném. Habár lehetnék nyomulósabb is és magam is teremthetnék mellette helyet miután körbe rajongják és ülik a fiúk, ennél türelmesebb és visszafogottabb vagyok, kivárnám én a megfelelő pillanatot, de Leon úgy tűnik, kevésbé türelmes. Felrántja Viva mellől a szálkát és engem ültet a helyére, mire elnevetem magamat, de aztán Viva is, amikor észreveszi ezt. Mosolyogva nézek le rá és már most érzem magamon, hogy mekkora hatással van rám, pedig csak egymásra néztünk. Az ő figyelmét ugyan elterelik az italok és fiúk, én még azért kigyönyörködöm magam a boldog arcában. Aztán mivel inkább koktélra vágyik a sörök és rövidek helyett, felkel - és vele együtt a fél bagázs -, de persze Leon megint kezébe veszi az irányítást. Szemet forgatva, de mosolyogva kelek fel és indulok a pult felé a hölggyel, de a szivatásokat hallva hátra fordulok a lépteim közben, hogy egy mosollyal megvillantsam a fiúk felé a középső ujjamat. Habár Viva mögött megyek, azért így is igyekszem mellette előre nyúlni amikor kell, nehogy neki menjenek oldalról, vagy elsodorják. Kitérőt teszünk a fogashoz, segítek levenni róla a kabátot, de aztán megakad rajta a tekintetem, ahogy akasztanám fel. Őt bámulva próbálom felakasztani vagy háromszor, négyszer a kabátot, de látatlanul minden alkalommal eltévesztem a fogast, a végén meg már túlságosan megtolom a kezem, amitől majdnem fel is döntöm és csak ez vesz rá, hogy el tudjam szakítani a tekintetem róla. Elkapom a dőlésnek készülő állványt, felakasztom a kabátját, aztán ártatlan upsz fejet vágva húzom fel a vállamat, mielőtt a pulthoz mennénk.
- Bocs, de nagyon csinos vagy. - nem teszem hozzá, hogy ma, mert egyébként a hajón is elképesztően nézett ki a pótegyenruhában, még akkor is, ha az arcát akkor sebek pettyezték. Most ismét meg is nézem magamnak ezeket a hegeket, vagy helyeket, ahol anno lila folt, vagy véres seb éktelenkedett. Meg persze az ajkait... A pultnál nem tekintek az étlapra, mert nem tudom levenni róla a szemem, meg mert már kívülről fújom az itallapot - is -, de még megkérdezni sincs időm, hogy mire hívhatom meg, mert rákérdez az előléptetésekre.
- Mi? Ugye csak viccelsz? Ha a fiúk megtudják, hogy hagytalak fizetni, itt lövöldözés lesz! - viccelődök, de azért félig komolyan beszélek. A fiúknak nem kell fizetni semmit és ezzel szerintem ők is így lennének, ha itt lennének.
- Amúgy négy embert léptettek már elő. Leont, Raffaellot, Bernhardtot és Jacksont. - sorolom fel a fiúkat, hogy tudja.
- Én szeretnélek meghívni valamire. Meg mindenre. Is. - mosolyogva teszem hozzá egyik mondatot a másik után, csak hogy minél tisztább legyen, hogy neki itt ma nem kell fizetnie semmit.
- Szóval, mit kívántál meg? - teszem fel az ismerősen kétértelmű kérdést, mint anno a kabinban egy kihívó kis mosollyal. Én nagyon szívesen újra játszanám azokat a perceket. Csak egy kicsit tovább.

Szinte hihetetlennek tűnik, milyen hamar visszazökkenek abba, aki a hajón is voltam, ugyanezekkel a lókötőkkel körülvéve. Nincs sem időm, sem lehetőségem rosszul érezni magam; biztos vagyok benne, hogy később majd felébred a bűntudatom a lelkiismeretemmel együtt, de most csak... Most csak újra Aviva vagyok és ismét úgy érzem, mintha élnék. Az azóta eltelt néhány évben volt időm gondolkodni és arra jutottam, talán azért is voltak rám akkora hatással, mert ezt éreztem velük, köztük. Nem játszottam meg magam. Alapvető hazugságokra szükségem volt, de közben... Aviva is én voltam. Vagyok. Az, aki talán lehettem volna, ha máshogy alakul az életem. Az, aki lehettem volna egy másik életben, fogalmazódik meg bennem, amikor Axel hirtelen mellém kerül és a pillantásom összeakad a tiszta kék szemeivel.
Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek részben hátsó szándékaim is, amikor az egyik üveg sör elfogadása helyett inkább a pulthoz kívánkozom. Imádom a srácokat és még tervezek velük is sok időt tölteni – azt hiszem, nem is hagynának lehetőséget másra –, de szeretnék nyerni néhány olyan percet is, amikor csak a hadnagyuk a társaságom. Leon pedig, ahogy az ültetésnél, úgy most is anélkül közreműködik ebben, hogy kérném rá. Amikor elsétálok mellette, kap is ezért egy cinkos mosolyt, mire esküszöm kiszélesedik a vigyora, de aztán egy kicsit magunk mögött hagyjuk az asztalt. A hangjukat nem, mert természetesen utánunk kurjantanak, de én csak nevetek. Ugyan nem lenne szükséges, nagyon is imponál, ahogy Axel a hátam mögül igyekszik védelmezni a részeg és/vagy tolakodó emberektől, hogy aztán a fogashoz lépve legnagyobb örömömre ő részegüljön meg egy kicsit. Méghozzá a látványomtól. Miután lesegíti rólam a kabátot, látom, hogy rám pillant, de a szemei aztán oda is ragadnak, szó szerint, mert nem azt nézi, amit csinál. Először csak egy kis mosollyal figyelem, hogyan próbálja sikertelenül felakasztani a kabátot, de amikor már majdnem a fogast dönti fel, az ajkamba kell harapnom, hogy ne nevessem el magam. Ekkor már odanéz és megmenti a majdnem szerencsétlenül járt tárgyat, aztán ennivaló arckifejezéssel bocsánatot kér és meg is dicsér, nem tagadva, mi vonta el a figyelmét.
– Köszönöm – mosolygok rá és nem rejtem el előle a szemeimben csillanó huncutságot. Én nem bánom, ha tudja, hogy célom volt őt lenyűgözni; ez a szerelés neki lett címezve. Ezután már a pulthoz lépünk, és bár én magam elé húzom az itallapot, folyamatosan érzem magamon a tekintetét, amitől konstans kis mosoly költözik a szám sarkába. Mindenekelőtt rákérdezek, kikre mosolygott rá a jó szerencse, mert szándékomban áll röviddel is leitatni őket ez alkalomból, de persze már kapom is az ellenkezést. Elnevetem magam és vállat vonok.
– Jó, akkor majd azt mondjuk, hogy te fizetted, és legalább biztosan meg is isszák tudva, hogy lehúztalak – vigyorodom el. Mondjuk nem csodálkoznék rajta, ha nem akarná hagyni magát, de akkor bizony bevetem a kérlelő szemeket.
– Na, csak egy kört, és csak nekik! Mind megérdemelnék, miután a gatyájukat is lenyertem róluk pókerben, de beérem ennyivel – kacsintok rá vidáman. Amikor viszont azt mondja, ő szeretne engem meghívni valamire, eszemben sincs ellenkezni. És amikor hozzáteszi, hogy mindenre is, akkor a tekintetembe beköltözik valami más is, ahogy egy kicsit hosszabban nézek a szemeibe, a szám sarka pedig felfelé görbül.
– Eszemben sincs ellenkezni. Egyikkel sem – teszem hozzá egy sokatmondó csillanással a szemeimben, és erre már ő is pontosan úgy kérdez vissza, ahogy annak idején is elindítottuk egymást és magunkat a lejtőn. A kétértelmű mondatokkal, amiket nagyon is érdemes félreérteni. Leplezetlenül futtatom végig rajta a tekintetemet és egy kicsit megnyalom az alsóajkam.
– Van valami, amit határozottan kívánok, de azt nem a pultnál keverik ki – nézek újra a szemeibe, viszonozva a kihívó mosolyát is. Lepillantok az itallapra, de aztán szinte rögtön vissza is nézek rá. – Esetleg egy Sex on the beach? Vagy gondolod, hogy túl hideg van hozzá? – figyelem őt a szemem sarkából, természetesen csak a koktélba kevert jégkockákra gondolva, semmi másra. Mindenesetre a pultos éppen hozzánk lép és ha Axel valóban kér nekem egy Sex on the beachet, akkor azt egyértelműen jelnek veszem és ahogy rápillantok, ismét hosszabban nézek a szemeibe a feltétlenül szükségesnél, ajkaimon egy sokatmondó kis mosollyal. Én kikérem még az ünnepelteknek a négy shotot is, aztán nincs más dolgunk, mint megvárni a koktélt, így aztán Axel felé fordulok, oldalasan támaszkodva a pultnak. Egy kicsit nézem őt, ajkaimon egy kis mosollyal és megengedem magamnak, hogy a pulton támaszkodó kezemet közelebb vigyem a karjához és ujjbegyeimmel finoman megérintsem.
– Jó újra látni, Axel – mondom ki a gondolataimat hangosan is. – Meglepett, hogy felhívtalak? – kérdezem ugyanazzal kis mosollyal, szemeimmel az ő kékjeit figyelve. Persze sejtem én a választ, de kíváncsi vagyok az ő gondolataira és megint csak nem azért, amiért kéne. A jelenléte, főleg összeadódva a mostani közvetlen közelségével úgy törölte ki a fejemből a kötelességeket, hogy észre sem vettem. Kicsit sem az vezérel, de még ha tudatában lennék ennek sem érdekelne.

Aviva & Axel

Like a river flows
Surely to the sea
Darling, so it goes
Some things are meant to be

Nagyon sok dolgot tudnék felsorolni, ami miatt lenyűgözőnek tartom Avivát, de kétségtelen, hogy amivel nagyon is el tudja venni az eszem, az a hanyag elegancia, amivel rendelkezik akkor is, ha nem épp úgy öltözik. A csillogó, hullámos haja a háta közepét éri, a finoman sminkelt őzike szemeit kiemeli, hogy még rúzst sem tett magára. Az alakjára olvadó ruha, amely felfedi a vállát, amire legszívesebben már most csókot lehelnék, egyszerűen csodálatosan áll neki, ahogy a hosszú csizma is, aminek a sarkával nem fukarkodott és legszívesebben azt kérné az ember, hogy lépjen rá vele az arcára, csak hogy alulról láthassa ezt a csodát. Nem véletlen tehát, hogy a kabáttal nem hogy elvétem a célt, de majdnem fel is döntöm. Nem zavar, sőt, mivel meg is nevettetem - majdnem -, még akár meg is ismételném. Órákon át tudnám bámulni őt, de azt hiszem ezt is fogom csinálni, mert a bók után már kísérem is a pulthoz, a játékos pillantásával kísérve. Az ajkamra megjelenik egy kis mosoly, tudva, hogy nekem "öltözött ki". A tömegen át vezetem a pulthoz, aztán ott megint hitetlenkedni kezdek. Először figyelmeztetem, hogy jobb, ha ő nem vesz senkinek ma semmit, mert a végén még megsértődnek, de aztán olyan szemekkel néz rám, hogy mindjárt a pult alá esek, annyira aranyos. És még kérlel, sőt, füllentést tervez velem.
- Rendben, de akkor ez egy örök titok lesz, különben az egyik küldetésen azt veszem majd észre, hogy hátba lőttek. - figyelmeztetem játékosan, így aztán fel is sorolom, kik lesznek a nyertesek, akiknek kérhet. Aztán közlöm, hogy egyebekben ma este az én vendégem mindenre. A tekintetére cinkosan elmosolyodok, de persze közbe iktatok egy kis kértértelműséget a kérdésembe, amire nem kell sokáig várnom, hogy visszaérjen hozzám. A pillantására kihúzom magam és kis mosollyal várom a választ, és nagyon is örülök annak, amit hallok. Aztán a koktél hallatán láthatja a szemeimen, hogy egy pillanatra elkalandozok a képzeletem szárnyán, miközben őt, aztán az ajkát stírölöm. Megnyalom a kiszáradt ajkaimat és nyelek is egyet, miközben kihúzom magam újra. A hozzánk lépő pultostól kérek egy ilyen koktélt, magamnak egy rövidet, közben pedig Viva is kikéri a négy shotot. Visszanézek rá, ahogy felém fordul, én már féloldalasan álltam eddig is, hogy őt tudjam minél kényelmesebben nézni, csak a pult közeli kezemmel könyöklök, aztán azt lelógatom, a másikkal pedig ezeket az ujjaimat fogom. Mintha villám csapna belém, megborzongok, amikor hozzám ér, de ez egy nagyon jó fajta borzongás, kicsit visszarepít abba az időbe, amikor a sebemet kellett kitisztítania. Szerencsére a rövidujjú ingnek közvetlenül a bőrömön érezhetem az érintését, amely szinte megolvaszt maga alatt. Ja, egyébként kérdezett is, arra is kéne koncentrálni.
Egy fél lépéssel közelebb megyek hozzá - de persze csak azért, hogy helyet adhassak magam mögött valaki másnak -, a pulton lévő alkaromat pedig elfektetem az övé mellett, hogy minél többet lophassak ebből az érzésből, bár az ő hosszúujja megakadályoz a közvetlen kontaktusban.
- Persze. - válaszolom a szemeit fürkészve, könyökénél hüvelykemmel felsimítva a felkarjára.
- Ennyi év után azt sem gondoltam volna, hogy még meg van a számom, nem hogy felhívj. - mosolygok halványan rá.
- Mi vett végül rá, hogy felhívj? Nem mintha nem örülnék, sőt. Fénypontja vagy a hétnek. - kérdezek rá, valamivel komolyabban fürkészve az arcát. Évekig tartogat egy számot, csak hogy az utolsó pillanatban felhívja? Rejtély ez a nő.

Egyáltalán nem arra gondolok, amiért valójában idejöttem; attól a pillanattól kezdve, hogy a tekintetem először találkozik Axelével, aztán a fiúk is megjelennek, csak arra tudok gondolni, mennyire egyszerű lenne ha Aviva lehetnék. Nem csak ezekre a hetekre... hanem tartósan. A fiúk társasága is jótékony hatással van rám, azt azonban nem tudják überelni, ahogy a hadnagyukkal érzem magam. Fogalmam sincs, miért, nem tudom, mi ez, de mintha Axel rendelkezne valamiféle bűbájjal, amit rám tud bocsátani a hangjával és a jelenlétével. Élvezem a társaságát, az egyértelműen a látványom okán elkövetett bénázást, a mosolyát és azt, hogy láthatóan az a terve ma estére, hogy végig engem bámuljon. Engem ugyan nem zavar, sőt. Azt is szeretem, ahogy néz engem. Közben már eljutunk a pulthoz, ahol nyilván alkudozni kezd velem, mert nem szabad fizetnem semmit, de szerintem egy ügyes trükkel – és főleg a nézésemmel – meggyőzöm.
– Azt a világért sem kockáztatnám. Cserkészbecsszó, ez a mi közös kis titkunk marad – kacsintok rá, és még a kisujjamat is felé nyújtom egy pinky swear-re. Ezután pedig nincs más dolgom, mint partnerré válni, amikor legnagyobb örömömre ő maga vezeti fel azt a fajta oda-visszát, ami annak idején a kabinba is vezetett minket. Élvezem minden pillanatát ennek a flörtnek is, ahol egyértelműen kimondjuk, mit akarunk, de közben mégsem, ahogy a kétértelmű mondatokat is, amiket a pillantásaink tesznek egyértelművé. A koktél nagyon magas labda, és a szemeiben látom, ahogy lecsapódik nála. Egy pillanatra nekem is melegem lesz a lelki szemeim elé lebegő képektől, és amikor a szemei az ajkamra tévednek, az enyémek is az ő ajkára rebbennek. Felidézem magamban, milyen érzés volt, amikor az a száj forrón és követelőn simult az enyémre... és nekem is meg kell nyalnom az ajkaimat. Ezen a ponton már félek, hogy ha – amikor – végre újra megcsókol, milyen észbontó érzés lesz. Szinte előre beleborzongok. És ahogy megrendeli nekem a koktélt, biztossá válik, hogy ez nem ha lesz, hanem amikor. Kikérjük a rövideket is, aztán amíg várjuk, hogy minden elkészüljön, én kihasználom az alkalmat, hogy még kettesben vagyunk.
Nem kerüli el a figyelmem, hogy ahogy a karjához érek, végigfut rajta a finom libabőr, és ez ösztönöz arra, hogy el se vegyem onnan a kezem. Egy kicsit közelebb is lép, ezért feljebb kell néznem, hogy lássam a szemeit, de közben már érzem a teste melegét is, az illata pedig az orromba kúszik. A szívem ismét egy kicsit hevesebb tempóre vált, ahogy a karját is az enyém mellé fekteti; még az sem kell hozzá, hogy közvetlenül érezzem a bőrét az enyémen. Akkor meg is gyulladnék. Elmosolyodom a válaszán, értőn és kedvesen, majd ahogy ujjával is megsimítja a karom, ezúttal engem ráz ki finoman a hideg, a lehető legjobb értelemben.
– Ennek örülök – nevetek halkan, amikor a hét fénypontjának nevez, és még nem is komolyodok el. A halk nevetés egy kis mosollyá szelídül, ujjaim pedig ismét megsimítják a bőrét.
– Elég nehéz lett volna elfelejteni téged – vallom be az egyébként teljes igazságot. Csak egy csók és megannyi közös, vidám pillanat vagy épp jó beszélgetés, én pedig évekig képtelen voltam őt kiverni a fejemből.
– A számod az egyik legféltettebb kincsem volt – osztok meg vele egy újabb igazságot egy kis nevetéssel, mielőtt kicsit elkomolyodva folytatnám. – Ha tehettem volna, hamarabb is hasznosítottam volna, de sosem volt rá megfelelő alkalom. A munka mindig közbeszólt, ráadásul sejtéseim szerint ha voltunk is egyszerre egy kontinensen, akkor is mindketten dolgoztunk – vonok vállat egy apró, némileg lemondó mosollyal, amiért ezek az alkalmak ha léteztek sem engedték volna meg, hogy hasznosítsuk őket. – Viszont most, hogy végre idejöttem, első dolgom volt bepróbálkozni... és bejött – válik örömtelivé a mosolyom,  miközben a szemeit fürkészem.
– Nem voltam biztos benne, hogy emlékezni fogsz még rám, de örülök, hogy nekem is sikerült mély nyomot hagynom – teszem hozzá, ezt már egy más értelemben sokatmondó pillantással.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Általában nagyon magabiztos vagyok és én vagyok az, aki leveszi a nőket a lábáról, de valahogy úgy érzem, hogy ez ma fordítva történik. Talán azért is esek egy kicsit zavarba az "arcra" adott puszitól, vagy bénázok egy majdnem jó nagyot a kabátokkal, mert úgy öltözött, hogy le se tudom róla venni a szemem. Mindenre meg akarom hívni, még azokra az italokra is, amiket a többieknek venne, de a végén olyan aranyosan könyörgő szemekkel néz rám, hogy beadom a derekamat, de cserébe titoktartást kérek. A lelkességére halkan elnevetem magamat és az övébe akasztva a kisujjam kezet rázok vele.
- Nagyon helyes. De minden mást én fizetek ma neked. - szögezem le azért, nehogy azt higgye, hogy ez másra is kiterjed.
A következő pár perc a várakozásról és egymás finom, forró kóstolgatásáról szól. Flörtölünk, én pedig nagyon élvezem, hogy ennyire egymásra vagyunk hangolva. Mintha nem évek teltek volna el azóta, hogy először találkoztunk, hanem csak pár nap és ez alatt a pár nap alatt is csak egymásra vágyódtunk volna. Nem tudom, honnan jön ez a mértékű vonzalom, de az biztos, hogy ma már engedni tudunk neki, nem úgy, mint a kabinban. Ha már kabin... egymás ajkára pillantunk, érintésektől, vágyaktól és emlékektől hevülő bőrrel. Amikor végig nyal az ajkain, én már legszívesebben rájuk rabolnék, de türelmet erőltetek magamra - ha már nyugalmat nem tudok.
Rátérünk arra, hogy miért pont most hívott, én pedig őszintén elmondom, hogy nem számítottam volna már arra, hogy valaha is felkeres. Ahogy ő is, úgy én is finoman mosolygok, amikor elmeséli, hogy a munka minden idejét lefoglalta - és egyébként nekem is -, de örül annak, hogy most jó időben kapott el. Az örömteli mosolyára az enyém is szélesedik egy kicsit.
- Nekem van egy hegem, ami mindig tudott emlékeztetni. - bazsalygok egy kicsit az orrom alatt. Most épp takarja az ing ujja - éppen hogy -, de még mindig ott van a bicepszemen a nyom, amit ő megpróbált bekötözni.
- Amúgy értelek és igazad van. Az utóbbi időben főleg elfoglaltak voltunk. Ukrajna, aztán Gáza... Tényleg nem sokat voltunk itthon. - mondom el neki. Az első, amit megkapunk az az 5 shot az enyémmel együtt, a koktélnak most áll neki a bartender.
- És mi hozott most New Yorkba? Meddig maradsz? - érdeklődöm kíváncsian figyelve őt, kiélvezve az egymásnak simuló kezeink adta minimális intimitást.
Miután meghallgattam a magyarázatát és megkapjuk az italokat, kelletlenül engedem el a kezét, de futólag, leheletnyien még végig simítok rajta, csak hogy lopjak magamnak még egy utolsó érzést, mielőtt csatlakozunk a többiekhez. Segítek neki az italokat az asztalhoz vinni, jobban szólva, ő viszi a koktélját, én meg minden mást, mert elvileg úgy is "én vettem". Ezúttal előre megyek, hogy törhessem a tömeget előtte, meg a magasba emelem a kis poharakat, nehogy ki tudják verni a kezemből. Az asztalhoz érve a fiúk örömmel fogadják az italokat, de még jobban örülnek, amikor kiderül, hogy kitől és miért kapják őket.
- Megvártunk titeket a koccintással! - szól Jackson, aztán ha mindenki ül, megemeljük a poharainkat.
- Vivára, és az előléptetéseinkre! - jön az egyik rövid toast.
- Viva előléptetésére! - szól a humorherold.
- Axel előre lépésére! - szól a másik.
- Na fenékig! - szólok közbe, mikor a harmadik okos is már neki állna poénkodni, aztán a "parancsra" a fiúk isznak egy jó nagy korttyal, én is le öntöm a rövidemet.

Egy kicsit olyan, mintha visszacsöppentem volna a hajóra, a lehető legjobb értelemben. Most nem úgy kerültem ide, hogy majdnem ott hagytam a fogam Szíriában, és ami azt illeti, a fiúk sincsenek épp szolgálatban. Axel sem. Ennek a következményeit pedig szinte már a bőrömön érzem, még akkor is, ha egyelőre be kell érnem sokatmondó pillantásokkal, mosolyokkal és flörtöléssel. Nem mintha panaszkodnék; ó, dehogy panaszkodok. Furcsa, mert ilyen jellegű játékokban sosem vettem részt, soha nem volt szükségem arra, hogy felszedjenek, mert csak és kizárólag akkor voltam nyitott ilyesmire, amikor épp én is kifejezetten ilyen szándékkal érkeztem valahova, akkor pedig csak idegesített volna a felesleges műmájerkedés. Axel... ő teljesen más. Vele így indult minden és cseppet sem bánom, hogy ugyanazt a fonalat vesszük fel, amit annak idején kénytelenek voltunk letenni. A végén van egy pillanat, amikor szerintem csak egy hajszál választ el minket attól, hogy ismét a másik ajkáért kapjunk, de ettől a türelemjátéktól csak még édesebb lesz az a bizonyos mézesmadzag.
A rendelések leadása után szembefordulok vele és ő közelebb is lép hozzám, amit minden érzékem nagyon díjaz. Megérintem és ő is engem, az alkarunk teljes hosszában összeér és mintha szikrák pattognának közöttünk még akkor is, amikor kicsit komolyabbá válunk. Elmondom neki... tulajdonképpen az igazat. Vele már megint zsigerből jön, hogy pont annyit ferdítsek mind az igazságon, mind pedig az alteregómon, míg azok valahol félúton találkoznak, és én úgy nem térek el a hamis sztorimtól, hogy közben nem hazudok neki, vagy épp csak annyit, amennyit feltétlenül szükséges. Ennél többet nem bírnék el vele szemben. Amikor pedig felemlegeti a hegét...
– Tényleg? – kérdezek vissza játékosan, és közben a fantáziám már vissza is tér a kabinba, felidézve, mi történt, amikor segíteni próbáltam azon a bizonyos sérülésen. Nem fogom vissza magam, miközben az ajkaim mosolyra görbülnek, az így a karjánál játszó kézfejem megmozdul: ujjaim könnyed finomsággal bújnak be az ing ujjának anyaga alá, és igazából keresnem sem kell azt a heget, mert pontosan tudom, hol van. Mutató- és középsőujjam leheletfinoman futtatom végig a heg hosszán, és még csak nem is mondok semmit, egyedül a szemeit figyelem közben mosolyogva, hiszen ezt szerintem szavak nélkül is érteni fogja. Igazat is ad nekem az indokokat tekintve, de amikor Gázát említi, elhalványul a mosolyom.
– Akkor mégis közelebb voltál, mint gondoltam – jegyzem meg egy apró, szomorkásabb mosollyal. Ebben szerencsére nem kell megjátszanom magam neki, mert Aviva is ugyanonnan származik, ahonnan én; persze azt nem mondhatom el, én magam hány senkiházi faszkalapot juttattam közelebb a dicsőített Allahukhoz bosszúból, de a történtek ettől még tények maradnak. A bartender szerencsére jól időzít, mert épp időben hozza meg az öt shotot ahhoz, hogy ne hűljön ki teljesen a hangulat, Axel következő kérdése pedig visszahoz a jelenbe. Egy kicsit más értelemben is, mert felvillan előttem, hogy miért is vagyok itt, de elnyomom magamban a felszökni akaró rossz érzéseket.
– Hivatalosan tényleg nyaralni... akarom mondani telelni jöttem, és ezt mondtam az officernek is a reptéren, szóval ne buktass le! – veszem játékosra a figurát, és kicsit közelebb hajolok hozzá, mintha valami bizalmasat akarnék vele megosztani. – Igazából részben a következő cikkemet készítem elő, de az munkának minősülne, szóval ezt meg te nem mondhatod el senkinek – nézek rá vicces komolysággal. Nincs sok kedvem visszahúzódni, de azért megteszem, közben valamelyest ismét megkomolyodva.
– Ez egy elég hosszú történet, amit egyszer szívesen elmesélek, de nem most, mert egész este itt állnánk – engedek meg magamnak egy mosolyt. – A lényeg annyi, hogy az utóbbi időben elkezdtem kacsintgatni az oknyomozás felé, ezért vagyok itt, nem valami fronton – mondok ezúttal már teljes hazugságot, de ha egyszer úgy alakul és lesz alkalmam mélyebben beavatni, ismét össze tudom majd mosni ezt a valósággal, hogy... könnyebb legyen.
– Egyébként a határon bepecsételték a 90 napot az útlevelembe, szóval még nem tudom pontosan, meddig maradok és teljesen kihasználom-e. Attól függ, hogy haladok... és lesznek-e egyéb marasztaló tényezők – húzom most már ismét sokatmondó mosolyra a szám sarkát. Közben viszont megkapjuk a koktélomat is, ez pedig azt jelenti, hogy a kettesben töltött perceknek vége. Látok rajta némi kelletlenséget, amit együttérzéssel mosolygok meg egy kicsit, és amikor úgy húzza el a kezét, hogy közben végigsimít az enyémen, kellemesen megborzongok. Viszonzom is a gesztust, így a végén az ujjaink is találkoznak egy rövid időre, én pedig az arcomra ragadó mosollyal nyúlok a poharamért. Visszafelé ezúttal ő megy elöl, megnyitva nekünk a tömeget és könnyedén a legtöbb ember feje fölé emelve a shotokat, míg én szorosan mögötte megyek a koktéllal a kezemben. Az asztalhoz érve Axel leteszi a poharakat az asztalra, én pedig a fiúkra vigyorgok.
– Úgy hallottam, van itt néhány ember, akiknek kijárna a gratuláció, szóval az érdeketekben lehúztam Axelt négy extra röviddel – jelentem be, alkalmazkodva a közös kis titkunkhoz is, aztán magam tolom oda az ünnepeltek elé a kijáró italokat. Megmosolygom az örömüket, miközben én is visszaülök a fenntartott helyemre és Axel is leül mellém, aztán mindenki poharat ragad. Már épp azon gondolkozom, milyen frappáns köszöntést lehetne mondani, de a fiúk megelőznek... a toastok pedig egyre több twistet kapnak, és én egyre szélesebben vigyorgok. Axel közbe is szól, mielőtt tovább tudnák cifrázni, én pedig nevetve emelem meg a poharam és iszok bele – én ugyan nem hajtom le fenékig, de majd a következő körben. Én persze már neki is állok kifaggatni mindenkit, hogy hogyan is zajlottak a szintlépéseik. A lelkes válaszok sem váratnak magukra, szinte egymás szavába vágva kezdenek mesélni, mindenkinek a sztoriját kiegészítik valami apró, de annál viccesebb részlettel a többiek, és egyszer még vita is kialakul, hogy ki emlékszik helyesen. Én csak nevetek, de egyben kihasználom az alkalmat, hogy Axel füléhez hajoljak, miután újabbat kortyoltam a koktélból.
– Ez nagyon finom – suttogom a fülébe, és szándékosan olyan hangsúlyt választok a szavakhoz, ami nem a koktélra utal... hanem inkább arra, őt hogyan dicsérném a koktél másféle értelmezésekor. Hagyom, hogy találkozzon egy pillanatra a tekintetünk, aztán a mosolyomat egy újabb kortyba fojtom. A nagyon sztorizások után persze mindenki megszomjazik, most Leon hoz egy kört mindenkinek – én sem úszom meg a rövidet –, aztán persze megint én kerülök porondra. El kell mesélnem nekik pár sztorit – ismét alkalmazva a valóság és a szükséges hazugság ötvözetét –, a következő kör rövid után meg már meg kellene esküdnöm, hogy nem mentem azóta férjhez, hogy Axelnek végre beköthesse valaki a fejét. Bernhardt megjegyez valami olyasmit is, hogy valaki méltó, mire Leon mintha bokán rúgná az asztal alatt, de úgy vagyok vele, hogy ez is csak a poénkodás része lehet. Mindeközben persze néha váltok pillantásokat és mosolyokat csak Axellel is, és meglehet, hogy véletlenül közelebb kerültem hozzá időközben a székemmel is, így néha összeér a karunk vagy a kezünk. Ezután páran ismét a bárpulthoz mennek, most már mindenkinek sört ígérve a rövidek után... aztán megállnak az asztal mellett, kezükben a sok üveg sörrel és Jackson elkurjantja magát:
– Sör csak annak jár, akinek a lába is! – mondja, és már lódulnak is ezzel a lendülettel a tánctér felé, a sörökkel együtt. Elnevetem magam, de mivel senki nem vitatkozik a társaságból – vannak, akik nagy dérrel-durral mennek Jacksonék után, hogy adják oda nekik a sörüket, aztán persze már rázzák is magukat –, én sem kéretem magam, felállok, hogy velük tartsak, közben vidáman vigyorogva, pedig már annyit nevettem, hogy szinte fáj az arcom.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Miután kijelenti, hogy amit kíván nincs az itallapon, igazából meg is mondhatnám neki, hogy akkor menjünk oda, ahol megkaphatja, de egyelőre visszafogom magam. Tetszik a játékunk, hogy nyíltan még is burkoltan osztjuk meg egymással, hogy mit akarunk egymástól - nem mintha ne tudnánk már eleve. Míg várunk, addig is beszélgetünk és bevalljuk, hogy nehéz volt elfelejteni a másikat. Hogy őt mi segítette ebben, azt csak ő tudhatja, de én azért felemlegetem a karomon lévő heget, mert az tényleg mindig azt az esetet idézi fel bennem. Amikor közel hajolt, hogy levágja a kötést, aztán végig húzta az ujját a vállamon. Mintha egy kicsit másképp, de megelevenedne az emlék, ugyan is egy játékos kérdéssel fogja és becsúsztatja a kezét az ingujjam alá, hogy kitapintsa a heget, amit ráadásul olyan finoman tesz, hogy megint libabőrös leszek. De lehet egyébként is az lennék az érintése nyomán, nem tudom. Egy picit beharapom az ajkam, hogy megnedvesítsem, mert közben olyan félre érthetetlenül néz a szemembe, hogy én komolyan elgondolkodom azon, hogy csak meglépjünk. Türelem. Még csak most ért ide! Alig 10 perce lépett be az ajtón, nem támadhatom le csak úgy.
Erőt véve magamon azért én is kérdezek és hát nyilvánvaló módon a munka állt a hívás útjába. Felemlegetem a közeli háborús övezeteket, amelyeket meglátogattunk, a halványuló mosolyát látva pedig legszívesebben vigasztalóan megsimogatnám az arcát, de... egyelőre csak a karján teszem ezt, ahol már egyébként is érintem.
- Remélem annyira még sem. Közel voltunk a tűzhöz. - tudom, hogy nem kell félteni, bizonyította már, de akkor sem jó érzés arra gondolni, hogy a front vonalak mögött, ellenséges területen legyen... mert az azt jelentené, hogy mehetünk megint megmenteni őt. A következő pillanatban megkapjuk a rendelésünk elejét, úgy hogy a beálló csendet tudom arra használni, hogy témát váltsak és megkérdezzem, mi hozta őt erre. Munka, természetesen. Szélesen elmosolyodom, hogy ne buktassam le, amiért "telelés" helyett dolgozik, amikor pedig közelebb hajol, hogy "súgjon" valamit, egy kicsit én is így teszek. Cikkeket készít elő, de persze megkér, hogy ne mondjam el senkinek, mire a szívemre teszem a szabad kezem.
- Oké, ígérem! - mosolygok, de aztán kicsit komolyabb lesz az arca és azt mondja, hogy szívesen mesél róla, de nem most. Őszintén, nem zavar, mert nem is terhelném őt most munkával, még ha kíváncsi is vagyok. Sokkal jobban szeretném a mosolyát látni, meg a kivillanó fehér fogait nevetés közben. Ejh, még mindig el tudja vonni a figyelmem, hogy mennyire szép.
- Majd máskor mesélsz róla. - bólintok megértően. Aztán azt is elmondja, hogy igazából 90 napot itt tud tölteni az államokban, bár nem biztos, hogy a munkája kitölti ezt az egészet, a maradása pedig függ a "marasztaló tényezőktől" is. A pillantására értőn és játékosan mosolyodom el.
- Hát... ha maradsz, szívesen leszek társaságod, bár jelenleg a hétköznapjaimat a bázison töltöm. De a hétvégéim nagyja szabad, igazából.. eddig csak kettő van, ami fixen foglalt. - válaszolom kis mosollyal. Nem tartok attól, hogy több lenne ebből a dologból, mint amire vállalkozunk, hiszen neki korlátozott az ideje itt az államokban, meg egyébként is megbeszéltük még anno a hajón, hogy egyikünk sem az elköteleződő fajta.
Sajnos azonban a koktél is elkészült, szóval amikor oda rakják elénk, én csak szólok, hogy kinek írják fel, aztán kelletlenül elengedem Viva karját. Azért végig simítok a kezén, amit viszonoz, ettől egy kicsit jobban érzem magam és egy mosollyal indulok előre.
Az asztalnál a fiúk megvártak minket, míg én leteszem a shotokat, Viva be is jelenti a közös kis füllentésünket, az ünnepeltek pedig örülnek. Toastok jönnek, egyik a másik után, mind cifrábban, míg inkább meg nem szakítom a hülyéskedést. Ivás után sztorik jönnek innen és onnan, de én főleg Avivát figyelem. Jobban mondva, ha nem az italomra nézek, vagy iszok, akkor őt bámulom és többször is azon kapom magamat, hogy azon álmodozom, hogy megcsókolom. Ezen valószínűleg az alkohol sem segít, bár amekkora termetem van, sokkal több kell, hogy be tudjak rúgni. Mondjuk én fél órával és két körrel korábban kezdtem, aztán folyamatosan jön valami rövid - amit Viva sem úsz meg egyébként -, szóval azért a gátlások kezdenek leomlani. Főleg, hogy minden ivás, vagy hangos nevetés közben Viva egyre közelebb kerül hozzám és egyre többször ér hozzám. Ha pedig még ez sem elég, a végén a fülembe súgja, hogy mennyire ízlik neki a koktél, én pedig nagyon is értem a jelentését, így amikor lepillantok rá, a szemeim előtt már megint az lebeg, ahogy alattam nyögdécsel hangosan. A szemezés végére már egész melegem van, de Bernhardt megjegyzése a méltó párról kicsit visszahoz a felszínre és nem csak Leon rúgja bokán, de én is úgy nézek rá, mint aki mindjárt lenyomja a torkán az asztalt. Miért kell felhozni Ericat? Nem mintha... Viva ne tudná, hogy ebben a néhány évben nyilvánvalóan más nőkkel is megfordultam egy ágyban, de azért pofátlanság egyiket emlegetni a másik előtt. Ráadásul mi ez a "méltó" dolog? Túl komolyan veszik ezt az egészet már vicc szinten is. Az italomba fojtom a rossz szájízemet, aztán többen mennek is a pulthoz, hogy újabb kört kérjenek. Épp lehúzom a maradék italom, mikor oldalról már jön a kiáltás, hogy inni csak az kap, akinek jár a lába, szóval a társaság felkel az asztaltól. Az egyik fele örömmel, a másik viszont morogva. Mosolyogva figyelem Viva felhőtlen vigyorát és követem őt, de szinte sorbanállás következik és Leon sör osztogatás előtt mindenkinek kijelenti, hogy "Szóló!" aztán csak akkor adja az üveget, ha az illető előadott valamit. Van, aki robot táncol pár másodpercig, van aki csak kalimpál mert nincs ritmusérzéke, az egyik hülye balerinát játszik, amin elröhögöm magamat, aztán lassan mi kerülünk sorra. Kíváncsi leszek, hogy Viva tud-e táncolni.

Pontosan ugyanúgy játszunk egymással, mint ahogy annak idején olyannyira felfűtöttük a kabint, hogy a végén nem bírtunk magunkkal. Egy pillanatig sem bánom egyébként, örömmel veszem az összes sokatmondó pillantását és mosolyát, amikor pedig megérintem a hegét az ingujj alatt, szinte el is vesztem a kontrollt. Érzem, hogy rázza ki a hideg, aztán a tekintetem a szemeiről az ajkaira villan, amikor megnedvesíti azokat. Szusszanok egy aprót, mert most legszívesebben odahajolnék, hogy végre megcsókoljam, de uralkodok magamon. Egyelőre.
Talán jobb is, hogy kicsit komolyabbra vesszük a szót. Persze így is mosolygunk és viccelődünk is, de legalább nem őrjítük meg egymást. Gázával kapcsolatban egy apró mosollyal, de biccentek a reményére, még akkor is, ha ez egyébként nem igaz. Még szerencse, hogy nem találkoztunk össze. Elmesélem neki azt is, miért jöttem ide és közben viccesen megígértetem vele, hogy ez is a titkunk marad az officerek miatt. Aztán azt is elmondom, hogy némileg bizonytalan, kitöltöm-e a rendelkezésemre álló három hónapot és a célzásomra már majdnem szabadkozni kezd, mire halkan elnevetem magam.
– Ne aggódj, nem akarlak kisajátítani magamnak – igyekszem eloszlatni az esetleges rossz sejtéseit, hiszen tudom, hogy azt nem szívleli. – Csak arra akartam célozni, hogy ha néha összefutunk, biztosan nem sietek majd haza – mosolygok rá. Nem hiányzik, hogy máris megpróbáljon lekoptatni, mert nyomulásnak érzi a jelenlétem.
Ezután viszont kénytelenek vagyunk megszakítani a kettesben töltött időt, mert a koktélom is elkészül. Visszatérünk az asztalhoz, ahol az előléptetettek is megkapják az italukat, amiket nem én vettem, aztán koccintunk és beindul a hülyéskedéssel vegyített traccsparti. Én azért nem feledkezem meg Axelről sem; a nevetgélés és beszélgetés közben közelebb kerülök hozzá, a karunk és a kezünk összeér, és egyébként is nagyon gyakran érzem magamon a tekintetét, aminek örülök. Egyszer még a fülébe is suttogok, és ahogy azután rám néz, még az arcom is kipirul egy kicsit, mert hirtelen úgy érzem, mintha a szemeivel már le is vette volna rólam a ruhát. Egy kicsit fészkelődnöm is kell a széken, aztán gyorsan kortyolol egyet a jeges koktélból is. Ezután mondjuk egyébként is jön némi kizökkentés, bár én nem nagyon veszem komolyan ezt a méltó pár dolgot, csak elkönyvelem a szivatás részének. Az alkohol egyébként is hat rám is; talán ezért is pattanok fel én is olyan könnyedén, amikor kiderül, hogy a sörnek ára is lesz. Méghozzá nem is akármilyen! Könnyesre nevetem magam az előttem felsorakozók szóló előadásain, mert egyik jobban sikerül, mint a másik, és a végén már tényleg fáj az arcom. Persze aztán én jövök, a fiúk pedig füttykoncerttel segítenek rá a zenére. Nem esek túlzásokba, de nem is robot táncot vagy ritmustalan vonaglást csinálok; elkapom a ritmust és mutatok néhány ártatlanabb, de azért kellően szexis csípőkörzést és némi hullámzást az egész testemet használva. Meg is kapom a sörömet, sőt, ahogy a már "kész" bagázshoz csatlakozom, már jönnek is a felajánlások.
– Ha táncolsz velem, az én sörömet is megkapod!
Nevetek, és bár hagyom, hogy páran megforgassanak, a szemeimet Leon vonalában tartom, ugyanis Axel következik és kíváncsi vagyok az ő szólójára is. Meg arra is, hogy ő is akar-e táncolni velem.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Nehéz féken tartani magam - hála az alkoholnak és Viva kihívó magatartásának -, de azért sikerül. Jó, néhányszor - vagy inkább jó néhányszor - elkalandozok az ajkait figyelve, olyan dolgokat képzelve magam elé, amik vagy megtörténtek, vagy remélhetőleg meg fognak történni. Esetleg mindkettő. Így mikor felhozza, hogy társaságtól függően lehet több ideig lesz itt, azért kénytelen vagyok a saját személyem korlátait elmondani, amitől ő is egy kicsit defenzívvé válik.
- Tudom, csak.. remélem, hogy ez a ritka láthatás érdekfeszítő annyira, hogy maradj. - fejezem ki magam egy picit jobban, hátha így kevésbé lesz félreérthető. Nem gondolnám, hogy Viva rám akarná erőszakolni magát, vagy fordítva, de ha már csak bizonyos ideig lesz itt, legalább ki tudjuk egy kicsit használni. Már, ha jól alakul ez az este, mert még nincs vége, ugye bár.
Az italok megvétele és kiosztása után már nem igazán beszélgetünk kifejezetten egymással, inkább csak hol ő, hol mi sztorizunk, vagy beszélgetünk dolgokról, kivéve, amikor egy fellobbanó vita közben a fülembe suttog valamit, amitől aztán én kerek egy percre máshol kezdek járni elmei szinten. A pillantásomra kipirul, ezt pedig nem nehéz hozzá képzelni a már előttem lévő képhez. Végül én is inkább az italom lehúzva hűteném le magam, mikor táncra hívják az asztaltársaságot. Mindannyian csatlakozunk, az előadásokon nevetünk, Viva persze füttyentéseket meg tapsokat kap, én pedig somolyogva figyelem a mozdulatait, mert ... daaamn ebben a ruhában minden jól látszódik. Aztán rajtam van a sor, de nekem egyszerű dolgom van a táncos előéletemmel, szóval néhány shuffle mozdulat közben oda táncolok a sörömért, aztán táncolok is tovább Viváékhoz, ahol már többen nyafognak is, hogy felvágós. Jó nagyot kortyolok a megérdemelt italomba, de természetesen a ritmusra lötyögés után is Viva felé tendálok, hogy én is megforgassam - legalább - egyszer. Nyilván jobb lenne, ha nem lenne a fél kezünk tele, de ezt... aztán meg is oldom. Egy huncut mosollyal fogom a kezét és húzom beljebb a tömegbe a hangszórók felé, amik elé érve elveszem a másik kezéből az üveget, leteszem a hangfal mellé, aztán visszafordulva hozzá most már két kézzel hívom táncra, csak hát nyilván itt a hardcore táncmagban közelebb kell egymáshoz lépni, ha nem akarjuk, hogy a tömeg elsodorjon minket egymástól. Én ezt galád módon ki is használom, hogy a kezeimet Viva derekára simíthassam, miközben arcomon egy konstans mosollyal őt figyelem és veszem fel a ritmust, finoman magamhoz húzva őt.
- Láttad a dirty dancinget? - kérdezem a füléhez hajolva, megpróbálva túl harsogni a zenét.

Az este tulajdonképpen már az érkezésem pillanatától kiválóan alakul. Nem tudtam, remélhetem-e, hogy Axel is ugyanolyan erősen emlékezzen rám, mint ahogy én őriztem az emlékeimben őt, de elég egyértelmű a rá gyakorolt hatásom és nekem ez nagyon tetszik. Flörtölünk, mosolyokat és pillantásokat váltunk, és csupán egyetlen pillanat van, ami majdnem bukkanóvá lesz, de ebből is gyorsan kivágjuk magunkat. Amikor helyesbít egy kicsit, ajkaim csábító mosolyra húzódnak.
– Akkor ugyanarra gondolunk – nyugtázom elégedetten. Nem sok időnk marad viszont kettesben, mert elkészül az én italom is, ezért megyünk is vissza a többiekhez. Koccintunk, sztorizunk  nevetek a fiúk hülyeségein, főleg, mert nyilván teszik az agyukat is miattam. Közben persze sorra jönnek a körök is, és én nem csak jól érzem magam, de végképp átszellemülök, mintha átléptem volna egy párhuzamos dimenzióba; abba a bizonyos másik életbe. Így ugyan csak annyi lehetőségünk van Axellel, hogy néha véletlenül egymáshoz érjünk vagy épp összemosolyogjunk... és egyszer olyan egyértelmű szó szerint bugyihúzogató tekintettel néz rám, hogy majdnem lefolyok a székről. Most már tényleg alig várom, hogy még közelebb kerüljünk egymáshoz, és mint kiderül, megnyílik erre a lehetőség is. A sörrel csalnak mindenkit a tánctérre, ahol először szólózni kell magáért a sörért - szerintem én ha csak vonaglanék, mint egy partravetett hal is örülne a bagázs, de azért ennél egy kicsit komolyabbra veszem a figurát, még ha nem is esek túlzásba valami sztriptízhez méltó mozdulatsorral. Nyilván már mindenki ajánlgatja a maga sörét is egy táncért, én pedig hagyom, hogy megforgassanak, de a sört senkitől nem veszem el. Utána már én is a "sort" figyelem, ugyanis Axel jön, és én elismerő tekintettel és vigyorral figyelem a kicsit sem amatőr shuffle-t. A szivatás persze megy tovább, én viszont vidám nevetéssel hagyom, hogy ő is bezsebelje a megérdemelt megforgatást - ő vezet, szóval ha akarja, akár háromszor is megpördülök a keze alatt. Amikor pedig el sem engedi a kezem, csak huncut mosollyal magával húz a tömegbe, újra elnevetem magam és ellenkezés nélkül követem. Hagyom, hogy elvegye a sörömet és késlekedés nélkül kihasználom a lehetőséget, hogy mindkét kezemet rátegyem. Egyik kezemmel átkarolom a nyakát, a másikat a mellkasára simítom és engedek a tömeg késztetésének; kénytelen vagyok nagyon közel simulni hozzá. Hagyom, hogy a zene ütemére vezessen minket, felvéve a testemmel a zene és az ő mozdulatai ritmusát. Szinte nem is pislogok, nehogy megszakítsam a szemkontaktust, a mosoly pedig az arcomra ragad. Amikor lehajol hozzám, kihasználom a lehetőséget, hogy ujjaimmal finoman feljebb simítsak a nyaka felé, de ahogy megértem a kérdést, elvigyorodom. Ezúttal én hajolok az ő füléhez, szintén igyekezve túlkiabálni a zenét.
– Ha jól sejtem, nem az emelős jelenetre gondolsz – felelem vidáman, és ha valahogy helyeselni kezd - akár szavakkal, akár nonverbálisan -, a tekintetem huncuttá válik. Megadom neki is a lehetőséget a cselekvésre, de ha én gyorsabban mozdulok, akkor magam fordulok neki háttal. Felemelem azt a kezemet, amelyik oldalon a ruha szabadon hagyja a vállamat, és így karolom át a nyakát, testemmel teljesen az övéhez simulva. Ha ő is felveszi a testhelyzetet, másik tenyerem az ő rám simuló kézfejére teszem, aztán oldalra és felfelé nézve mosolyodom el csábítóan, meghagyva neki, hogy vezetni kezdje a másik ikonikus mozdulatsort.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Még jó, hogy kicsit kijavítom magam, vagy inkább konkretizálom, mire gondolok, mert így már Viva sem védekezően áll a dolgokhoz, hanem egyenesen csábítóan mosolyog, mire ismét meg kell nyalnom a kiszáradó ajkaimat. Lehengerlő ez a nő, nem tudom hogy csinálja, hogy csak úgy a lábai elé tudjak vetődni, de... eléri.
Az asztalnál, habár nincs meghitt hangulat, azért észrevétlenül így is küldjük egymásnak a jeleket "véletlen" érintésekkel, mosolyokkal, a közeledéssel, meg ő aztán húzza is az agyamat, de a tekintetemre egyből el is pirul. Nekem már vagy százszor lejátszódott a fejemben, hogy mi lenne, ha most megcsókolnám és vagy százszor el is képzeltem ezt, de el sosem jutottam odáig. Helyette táncolni hívnak minket, én pedig úgy vagyok ezzel, hogy kihasználom. A fiúk persze hülyéskednek, mert ők is szeretik látni Viva nevetését, aztán kurjongatnak meg füttyögnek neki, amikor ő szólózik a söréért, aztán én is a parkettre táncolok. Nem sokáig maradunk egyébként ebben a körben, mert én vagyok olyan pofátlan, hogy most kisajátítsam a kisasszonyt és a kezénél fogva, hívogatóan húzzam be a tömegbe, hogy aztán a söröktől megszabadulva végre magamhoz húzzam. Imádom, hogy olyan kicsi még ebben a magassarkúban is, hogy lefelé kell néznem, és persze azt is, hogy a kezei egyből a nyakam köré fonódnak. Eszembe jut azonban valami, rá is kérdezek a Dirty Dancingre.
- Most miért? Egész egyszerű lenne neki futni. - viccelődök a tömeg közepén, de aztán Viva már mozdul is. Nem mondom, hogy nem mozdul meg - bennem - valami, amikor háttal nekem simul én pedig fél kézzel magamhoz ölelhetem. Ahogy felnéz rám, magamba szívom a finom illatát, nézem a gyönyörű szemeit és közben érzem, hogy hevesen dobog a szívem. Lassan és finoman végig simítom a karját, aztán az oldalát, ahogy az ikonikus mozdulat megkívánja, de aztán a kezemen lévő kezét megfogva táncos mozdulattal kifordítom és húzom magamhoz, hogy ismét szemben legyünk, csak legalább annyira szorosan. A szemeit most sem engedem el, a csípőmet és a lépéseimet a zene üteméhez igazítom, ha pedig ő igazodik, akkor egyszer körbe is fordulunk. Hátra engedni nem tudom a tömeg miatt, de őszintén? Nem is akarnám, mert annyira élvezem, hogy ilyen közel van, hogy majdnem össze ér az orrunk is, hogy még azt is sajnálnám, ha más mozdulattal meg kellene ezt szakítani. Engem nem zavar ez a monotonitás, inkább csak könnyebbé teszi, hogy gyönyörködjek az arcában, de ha őt esetleg zavarná, hogy lenne mit kitapintani oda lent, akkor persze távolabb engedem.
De ha nem, vagy ha még rá is játszik, akkor főleg kiélvezem ezeket a pillanatokat, türelmesen kivárva, hogy mikor kínálja fel az ajkát, hogy végre letámadhassam azokat. Persze.... ha nem ad jelet, akkor türelmes leszek. Egyszer el jutunk odáig. Ha nem tánc közben, akkor később.

Amikor Axel tekintete megváltozik, a nyelve pedig ismét végigfut az ajkain, tudom, hogy a szituáción túl is léptünk... és közben a szemeim is arra a bizonyos mozdulatra villannak. Fogalmam sincs, meddig fogom bírni, hogy ne csókoljam meg végre, de egyelőre erős maradok.
Az asztalnál ugyan nem kettesben ülünk - messze nem -, és így nem is tudunk más pillanatokat lopni egymással, mint néhány apró érintést és lopott pillantásokat. Ebből az egyik mondjuk olyan intenzívre sikeredik, hogy majdnem meggyulladok a tekintetében ülő egyértelmű üzenettől, de szerencsére a fiúk kimentenek, ugyanis táncolni kell menni a söreinkért. Vidáman nevetek minden mutatványon, bohóckodáson és reménytelen rángatózáson, aztán hagyom, hogy a magam szólója után megforgassanak a már sört nyertek, de a legjobban az utánam érkezőt várom. Neki hagyom azt is, hogy magával vonjon a tömegbe, és miután felszabadította a kezünket, egyikük sem várakozik, mielőtt mindketten a másikra tennék mindkét tenyerünket. Hozzá simulok, és nem csak a tömeg miatt, amikor pedig a Dirty Dancinget emlegeti fel, játszok vele egy kicsit. Vidáman elnevetem magam a válaszára, aztán már fordulok is neki háttal, hogy a másik ikonikus mozdulatsort viszont tényleg le tudjuk utánozni. Háttal simulok hozzá, olyan közel, hogy egy papírlap sem férhetne közénk, és már attól finoman megborzongok, ahogy magához ölel és találkozik a tekintetünk. Elveszek a klub fényeiben sötétkéknek tűnő szemeiben egy pillanatra, a szívverésem felgyorsul, és ahogy lassú, ingerlő mozdulattal végigsimítja a karom, majd az oldalam, ismét megborzongok. Aztán már fog is a másik kezemre, hogy kiforgasson és szemből húzzon magához, ugyanolyan közel. Szuszogva nézek a szemeibe, átölelve a nyakát, és miközben követem a zene ritmusát és az ő csípőjének mozdulatait, nem tudok nem arra gondolni, hogy legutóbb a kabinban voltunk ilyen közel egymáshoz. Csak akkor rajta volt kevesebb ruha. Igazából a zenét egy idő után már nem is hallom, csak az ő mozdulatait követem - nem nehéz, amikor a testünk szinte teljesen összetapad. Természetesen érzem, hogy az ő teste reagál erre, nem csak a combjaimmal, hanem minden érzékemmel. Nem is vagyok rest rájátszani erre a saját csípőm mozdulataival, és ha erre még a reakciókat is látom az arcán vagy érzem abból, hogy szorosabban von magához, csak tovább terjed a forróság a testemben. Egy ideig még bírom; egy darabig még beérem azzal, hogy "csak" elveszek a szemeiben, miközben olyan közel vagyunk, hogy a lélegzetünk már szinte a másik ajkán csapódik le, de túl sok volt a rövid és túl kevés az akaraterőm ennyi év után. Egyik kezemet előrehozom a nyakától, ujjaim végigsimítják a vállát, aztán az állkapcsára simítom a tenyerem, hogy hüvelykujjam egy ismerős mozdulattal végigsimítson azokon a puha ajkakon. A szemeimmel követem a mozdulatot, meg kell nedvesítenem a saját ajkaimat, aztán azok el is nyílnak, ahogy ismét a szemeibe pillantok. Nem engedem el az arcát, sőt, egy kicsit még közelebb húzom magamhoz, hogy értse: eddig bírtam, de most már jobb lenne enyhíteni mindkettőnk szenvedésein. Ha viszont továbbra is úriember akar maradni? Akkor én magam fejezem be a mozdulatot.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Habár nem vagyunk egyedül, az alkohol és a hely előnye, hogy tánc tér is van, ahol ugyan szintén nem vagyunk egyedül, de legalább kevésbé vagyunk szem előtt és nem ördögtől való egymáshoz simulni. Én ezt élvezettel teszem, miután elrabolom Vivát a fiúk gyűrűjéből - akik biztosan panaszkodnak is emiatt, de biztos nincsenek meglepve. Az első tánclépéseket végül játékosan átvisszük egy sokkal közelibb, forróbb mozdulatba, aztán onnan vissza szembe, ahol már úgy simulunk egymáshoz, mintha nem is táncparketten lennénk. Mondom ezt azért is, mert ő rájátszik a mozdulatokra a sajátjával, amitől nehéz megtartani a józan eszemet. Sóhajtva szorulnak meg rajta a kezeim és érintem a halántékom az övéhez, vágyódón az ajkaira. Érzem, hogy a szívem csak úgy tombol a mellkasomban, bár lehet ennek köze van a fülrepesztő mélynyomóhoz is, de aztán mintha mindenki megszűnne létezni és minden zaj elülne, amikor Aviva a nyakamról elmozdítja a kezét. Csak annyira felemelem a fejem, hogy ránézhessek, de szinte megint a kabinban hiszem magunkat egy pillanatra. Azt sem tudom, mikor hagytuk abba a "táncot", mert egy kicsit az időből is kiveszek, csak az van meg, hogy hosszan egymás szemébe nézünk, ő a vállamat, államat, aztán ajkamat érinti, én pedig már az ő elnyílt ajkait figyelem, mielőtt azon kapnám magam, hogy már rá is rabolok azokra. Az úriasság cseppet sem fellelhető a mozdulatban, inkább heves és követelőző, hiszen egészen idáig húzta az agyamat érintésekkel, forró utalásokkal. Úgy csókolom, mint a kabinban, mintha folytatnánk, vagy inkább meg sem szakítottuk volna azt a pillanatot. Ismét megszűnik idő és tér, csak azt érzem, hogy hirtelen többször megkopogtatják a vállamat. Kétszer, mert először nem reagálok. Mikor kelletlenül elengedem Viva ajkait, gyilkos tekintettel nézek hátra, Leonra.
- Bocs bro, de Jackson seggét mindjárt szét verik oda kint! - mutat hátra, mire elnézek mellette a bejárati ajtó felé. Mély levegőt veszek, mert Leon, aki eddig pont arra játszott, hogy Vivával közelebb kerüljünk, biztos nem jött volna értem, ha nem muszáj.
- Mindjárt folytatjuk. - nézek vissza Vivára és most már bátran lopok magamnak egy simítást az arcáról.
- Addig Leonnal menjetek az asztalhoz. Egy perc és jövök. - mondom hol egyiknek, majd másiknak, aztán elindulok kifelé. Kint már olyan a hangulat, mint egy western leszámolásnál, csak óvodások között. Körbe állják a két résztvevőt, akik közül az egyik az igen rottyon lévő Jackson, a másik meg valami navys fasz. Könnyedén szelem át a kört és fogom meg az emberem vállát.
- Mi történt? - kérdezem, mire az "ellenfél" rá mutat.
- Ez a seggdugasz kiverte a kezemből a sörömet!
- Már bocsánatot kértem te kis buzi! - mivel megint elkezdenek egy felfűtött veszekedést, közbe szólok.
- Jackson! Menj be a többiekhez. - szólok rá. Alig áll a lábán, olyan részeg, persze, hogy szét rúgnák a seggét. Bernhardt is itt van kint egyébként, most látom.
- De baszki! - kezdene magyarázkodni az emberem, mire hátrébb húzom.
- Ez parancs! - látom rajta, hogy legszívesebben kötekedne és olyasmit morog, hogy hivatalosan már nem is vagyok a felettese, de elindul befelé.
- Te maradsz! - szólok a szintén elinduló Bernhardtra, aki úgy torpan meg és húzza be a nyakát, mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.
- Pff.. Bújj csak anyád szoknyája mögé! - kiabál Jackson után a navys, mire oda sétálok hozzá.
- A nevében is elnézést. Tessék, vegyél magadnak egy másik italt. - veszek elő a tárcámból egy ötöst és nyújtom felé.
- Na mi van, te se mersz kiállni? - kötekedik, de már láthatóan ez se szomjas.
- Ne kísértsd a szerencsédet, én más súlykategória vagyok. - mondom ezt úgy, hogy kissé közelebb és lehajolok hozzá, hogy megértse. Morog egyet, elveszi a pénzt, aztán a haveri társaságával együtt bemegy.
- Bernhardt?

Röviden elbeszélgetek Bernhardttal a bajtársiasságról és arról, hogy nem hagyjuk a társunkat megveretni a saját szórakozásunkra, és ha még egyszer ilyet csinál, akkor körbe futtatom vele Long Islandet. Kétszer. Ezután mi is bemennénk, de az ajtóban Leonnal és Vivával találkozok szembe. Meglepetten nézek rájuk, de a hadnagy már is szabadkozni kezd.
- Ne aggódj, nem lopom a csajodat, csak kikísér a taxihoz! - emeli fel védekezően a kezeit, mire értetlenre váltok.
- Taxi?
- Éjfél van hercegem, jött értem a tökhintó! Hívjatok egyet magatoknak is, mert már úgy is szét széledt a csapat inni, táncolni és nőzni. - vigyorog ránk mindent tudóan. A kezembe nyomja a kabátomat meg a sapkámat, aztán nyom egy puszit Viva arcára és mint egy true wingman, már el is száll a széllel. Egy pillanatig értetlenül nézek utána, ahogy beszáll a taxiba, de aztán ahogy elgurul, lepillantok Vivára és egy huncut félmosoly költözik az ábrázatomra.
- Haza kísérhetlek? - kérdezem, úgy, mintha nem tudnám a választ, pedig ezt már megbeszéltük egyszer. De azért jó lenne hallani élőben is. Magamra veszem a sapkát, felveszem a kabátomat, de azt nem cipzározom össze, mert így is nagyon melegem van. Viszont így, hogy felszabadultak a kezeim, ismét Viva elé lépek és ezúttal már engedélyre sem várok, hogy a derekánál fogva közelebb húzzam magamhoz.
- Hívjak taxit, vagy menjünk tömegközlekedéssel? - kérdezem aztán lehajolva hozzá, hogy a válasza után újra megkóstoljam az ajkát. Rövidebben, de nem kevésbé éhesen, vagy mélyen, mint korábban. Ha a taxit választja, akkor telefonos applikáción keresztül intézek egy boltot, de ha tömegközlekedni szeretne, akkor átkarolva őt indulok meg vele a közeli buszmegállóhoz.

Ha őszinték akarunk lenni, minden ehhez a pillanathoz vezetett – nem csak ma, hanem már a tegnapi telefonhívás is. A ma viszont különösen. A tánc különösen. A tánctérre kerülve máris közelebb kerülünk egymáshoz is, de csak az a bizonyos film teszi igazán dirtyvé a mi táncunkat is. Egyértelműen érzem, mennyire kíván engem, én pedig nem játszom a prűd picsát; nemhogy nem húzódom el tőle, de még rá is játszok, egyértelművé téve, hogy az én szándékaim sem változtak, és amikor érzem, hogy az ujjai erősebben szorítják a testem, a szívem még hevesebb tempóra vált. Pontosan tudom, hogy most már tényleg csak egy hajszál választ el minket a legédesebb szakadék szélétől, és mivel Axel úriember marad, én adom meg magunknak a kezdőlökést. Egyébként is vágynék erre az érintésre, de pontosan ugyanúgy simítok végig az ajkain, mint ahogy a kabinban tettem... és ugyanazt a választ kapom. Olyan mohó hevességgel csókol meg, hogy bele kell szusszannom ebbe a mesés érintésbe a gyönyörtől – az úriember tovatűnik és én hálásan üdvözlöm, aki a helyébe lép. A tenyerem hátracsúszik arcáról a tarkójára, élvezettel túrok bele a hajába és vonom még közelebb magamhoz, miközben megadóan hagyom, hogy birtokba vegyen. Már nem is táncolunk, csak szorítjuk egymást, olyan közel, mintha ezzel eltüntethetnénk a ruháinkat, de a nyelvünk annál szenvedélyesebb csatába kezd. Úgy érzem, mindjárt meggyulladok, olyan, mintha nemhogy egyetlen év, de egyetlen nap, egyetlen pillanat sem telt volna el azóta, hogy a kabin falához szorított; egyszerűen csak megint ugyanott vagyok és megint borzalmasan akarok valamit, valakit, akit nem szabadna. Most már viszont végképp nem érdekel, mit szabad és mit nem. Ebben a pillanatban nem érdekel senki és semmi rajta kívül; nincs Izrael, nincs a Cég, nincs küldetés, nincsenek kötelességek. Csak Axel van és a tűz, amellyel égek iránta.
Én nem veszek észre semmit Leon megjelenéséből, csak amikor Axel vonakodva, de megszakítja a szenvedélyes csókunkat. Először értetlenül pislogva nyitom ki kissé már ködössé vált szemeimet, de meglátom mögötte Leont és azt is meghallom, amit mond neki. Sóhajtok egy aprót, de nem kellemetlenkedek; eddig Leon volt az egyes számú szövetségesem, nem szakította volna meg a pillanatot, ha nem lenne komoly a helyzet. Amikor Axel visszafordul felém, bizseregni kezd a bőröm a simítás nyomán, és rámosolygok.
– Kell segítség? – kérdezem játékosan, nem gondolva komolyan, csak emlékeztetve arra a bizonyos jobb horogra, amit ő is látott már. Utána még Leon gondjaira is bíz, mire mosolyogva megrázom a fejem és a bejárat felé intek.
– Menj, tegyél rendet! – unszolom, mert miattam nem kell aggódnia. Már csak azért sem, mert amint elindul, Leon olyan komolyan veszi a feladatát, hogy úgy juttat ki a tánctérről az asztalig, mintha maga lennék az angol király...nő. Persze ez csak addig tart, míg le nem ülünk, mert akkor már megint azzal a vigyorral mered rám, ami simán körbeérné a fejét.
– Meg se szólalj! – nevetem el magam.
– Szerintem nem is kell mondanom semmit – jelenti ki olyan elégedetten, mint aki leadta a nyertes szelvényt tippmixen. Aztán egy kicsit közelebb hajol, és a vidámsága bár nem tűnik el, némileg komolyabban néz rám. – Akkor ugye sokáig maradsz? – kérdez rá arra, amit korábban már nyilván el kellett mondanom a fiúknak. A mosolyom megszelídül egy kissé és bólintok.
– Igen, Leon, sokáig maradok. Neki is megígértem, hogy nem sietek haza – teszem hozzá somolyogva, de csak mert sejtem a reakciót... és igen, Leon még a levegőbe is boxol. Elnevetem magam, aztán figyelem, hogy komoly képpel előveszi a telefonját.
– Jól van, akkor most add meg a számodat, és ha majd néha meg kell rugdosni azt a majmot, akkor megteszem. Neked meg adok tippeket, ha magától nem kapcsolna az a bamba feje – jelenti ki, el pedig elvigyorodok.
– A kettőnk wingmanje akarsz lenni egyszerre? – kérdezem vidáman, mire úgy mered rám, mintha vérig sértettem volna.
– Nem nézed ki belőlem, hogy meg tudom csinálni?! – hüledezik, szabad kezét a szívére szorítva. Ezek után nyilván nem is marad választásom: nevetve megadom neki a számomat. Elégedetten teszi azt vissza a zsebébe és csapja össze a tenyerét, aztán némi bűnbánattal – de annál több huncutsággal a szemeiben – elmondja, hogy nem akar kikapni otthon, szóval indulnia kell. Megpróbálom elengedni egyedül, hiszen meg tudom várni Axelt egyedül is, de először azt közli velem, hogy Axel el fogja törni mindkét kezét és lábát, ha egy másodpercre is szem elől téveszt, aztán egy kacsintással hozzáteszi, hogy szívesen rám segíti a kabátomat és út közben felkapjuk Axelét is. Úgy vigyorgok rá, mint aki lebukott, de nem bánja, aztán együtt felkelünk az asztaltól. Rám segíti a kabátomat, ő is felöltözik, aztán felmarkolja Axel cuccait, hogy aztán kikísérjen. Az ajtóban találkozunk Axellel, aki meglepődik, de Leon gyorsan elmagyarázza neki a helyzetet. Mindkét aspektusát. Kapok tőle egy puszit, én pedig cinkos mosollyal kívánok neki jó éjszakát, aztán ismét kettesben maradunk Axellel. És én ismét nem bánom. Amikor rám pillant, látszólagos ártatlansággal vonom meg a vállam, de nem tudok nem mosolyogni közben.
– Ragaszkodom hozzá – adom meg neki a határozott választ a kérdésre akkor is, ha már magától is tudta. Én ugyan összekötöttem magamon a kabátot az övvel, de ezt kicsit kezdem sajnálni, amikor magához húz, mert így eggyel több réteg került közénk. Felfuttatom a kezeimet mindkét karján, és nehezemre esik a kérdésre, pláne a válaszra koncentrálni, amikor ilyen közel hajol hozzám.
– A taxi talán gyorsabb... és kevésbé zsúfolt – mormolom az ajkaira, és igazából egyáltalán nem bánom, hogy taxi hívás helyett előbb megcsókol. Ugyan ezt most nem húzzuk el olyan sokáig, az éhség, amit már a kabinban felhalmoztunk és azóta csak érleltünk, nagyon is érződik rajta. Miután elengedjük egymást, megvárom, hogy hívja nekünk a fuvart, ám távolabb nem lépek tőle, sőt, utána én vonom magamhoz egy újabb csókra, csak hogy egyértelműsítsem, mennyire nem egyoldalú ez a vágyódás.
– Jól esik ezt végre büntetlenül is csinálni – suttogom utána az ajkaira egy elégedett kis mosollyal. Szerencsére a forgalom már jelentősen meggyérült, így nem kell sokat várnunk a taxira, és addig is élvezem, hogy csakugyan büntetlenül karolhatom át, álldogálhatok a közvetlen közelében, érezve a teste melegét, az illatát, és igen, az ajkait is az enyémeken. Amikor megérkezik az autó, beszállunk, én pedig lediktálom a sofőrnek a címet, mielőtt elhelyezkednék az ülésben. Idebent már jó meleg van, szóval kikötöm és szétnyitom a kabátomat, ezzel véletlenül újra felfedve a ruhámat, és azt a részt is, ami kilóg a combomból a ruha alja és a csizma teteje között. Csak remélni tudom, hogy Axel hasznosítja ezt az út alatt, bár én ígyis-úgyis türelmetlenül várom, hogy odaérjünk.
Mikor a taxi végre lefékez az egyszerű épület előtt, már zsigerből fizetnék, de emlékeztetem magam, hogy ezt ma nekem már nem szabad, szóval csak somolyogva meghagyom a lehetőséget Axelnek, aztán már szállok is ki vele. A kabátomat már vissza sem húzom magam elé, inkább Axelt húzom magammal az épülethez. Beütöm a lépcsőház kapukódját, aztán csak az első emeletre kell felmennünk, miközben én már bányászom is ki az apartman kulcsát a táskámból.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Olyan felszabadító érzés végre megcsókolni, mintha a kabin óta minden percben csak ez járt volna a fejemben... és ahogy érzem, az övében. Már nem is foglalkozunk a tánccal, csak szorosan öleljük és csókoljuk egymást, olyan hevesen, mintha nem is emberek között lennénk. Hamar kapom azonban a reality checket, mikor először, majd másodszor is megkopogtatják a vállam. Csak azért nem küldöm el az illetőt a faszba, mert Leon az és tudom, hogy ha ő jött, akkor tényleg én kellek. Folytatást ígérek Vivának, de a felajánlását csak megmosolygom.
- Nem fog odáig fajulni. - biztosítom róla, aztán Leonra bízom őt, míg kimegyek. Nehogy valaki lecsapja a kezemről!

Kint viszonylag hamar sikerül elintéznem a dolgot, de azért kell egy kis időt töltenem azzal, hogy elmagyarázom Bernhardtnak a szabályokat. Azonban mielőtt bemennék, Viva és Leon jön ki velem szembe. Meglepetten nézek rájuk, de aztán utóbbi felhomályosít arról, hogy neki ütött az órája és már itt sincs. Szó szerint. Pár pillanatig csak nézek utána, de aztán úgy vagyok vele, hogy egyáltalán nem baj, amiért ez így alakult és megkérdezem Vivát, hogy haza kísérhetem-e. A lelkesedését megmosolyogva húzom magamhoz és oda hajolok hozzá, közben felajánlva a taxi és a tömegközlekedés valamelyikét. Ő a taxira szavaz, de mielőtt hívnám, megcsókolom őt.
- Engem mondjuk most se zavart a tömeg. - váltok cinkos mosolyra. Végül is inkább kihasználtam, hogy tömeg volt, ezt pedig a buszon is el tudom játszani. Nem baj egyébként a taxi sem, az "meghittebb", úgy hogy applikációval ide is hívok egyet.
Amíg várunk se tétlenül állunk, mondjuk. Én újra és újra az ajkára hajolok, mintha most akarnék mindent bepótolni, amit ebben a pár évben kihagytunk.
- Büntetlenül és sokáig. - teszem hozzá bazsalyogva, mielőtt egy újabb csók csatára invitálnám. Gyakorlatilag így várjuk a taxit, amibe aztán be is szállunk, mikor megérkezik. Megvárom, amíg Viva bemondja a címet, kibontja a kabátját, de őszintén szólva a gentleman már a tánctéren eltűnt belőlem, szóval a lábait kissé keresztbe húzva a térdemen fordítom kicsit magam felé, hogy oda hajolva újra birtokba vegyem az ajkait... csak ezúttal a kezem is talál elfoglaltságot magának. Megtalálják ugyan is azt a részt, amelyet nem fed se a ruha, se a csizma, csak egy vékonyka harisnya. Rámarkolok erre a részre a combján, mint aki már most képes lenne őt szét tépni és közben a csókommal sem sugallok kevesebbet. Az ujjaim aztán finoman meg is indulnak felfelé a ruha alá, ameddig csak engedi. Persze ha nem gördít elém akadályt, akkor óhatatlanul is megérzem egy idő után, a combja felső részén azt, amit nem láthatok még. Mintha vak lennék és az pedig Braille írás lenne, úgy simítom végig az ujjbegyeimmel, továbbra is lefoglalva ajkait. Csak akkor állok meg, amikor feltűnik, hogy a cab nem halad, ellenben a taxis már harmadjára köszörüli meg a torkát, mintha hirtelen rá ragadt volna valami. Mikor realizálom, hogy megérkeztünk, elengedem Vivát, fizetek, aztán én is kiszállok. A kezét fogva követem őt és bár meg tudnám állapítani, hogy micsoda környéken lakik, az agyam igazából már csak egy dologra fókuszál. Nem kell messzire mennünk egyébként, csak az elsőig, ott pedig Viva már gyorsan ki is nyitja az ajtót. Amint belépünk, én már veszem is el a táskáját és dobom félre, aztán úgy szorítom testemmel az ajtónak, mint régen, hevesen megcsókolva őt, a kezeim pedig ismét kisajátítják a combjait, fenekét.
- Hol a háló? - lehelem a kérdést az ajkára, miközben úgy ahogy van, kabátostul veszem a csípőmre és indulok el vele. Követem az utasításait, bár csókolózás közben nem haladunk valami gyorsan és néha neki is megyünk tárgyaknak, azokat csak kihasználom arra, hogy újra magamhoz nyomhassam. Mikor végre elérjük a hálót, vele együtt dőlök az ágyra és most már megengedem magamnak azt a luxust, hogy az ajkaim ne csak az ajkát, de a nyakát és kivillanó vállát, kulcscsontját is bejárják.

Az a csók... Amikor annak idején sikerült elszakadnunk egymástól a kabinomban, szentül hittem, hogy sosem fogom már ezt érezni, most mégis megtörténik, és egyszerre olyan érzés, mintha be akarnánk pótolni az elvesztegetett éveket, és olyan, mintha egy perc sem telt volna el a kabinban történtek óta. Olyannyira megszűnik a külvilág, hogy ha itt akarna tovább menni sem állítanám meg, de aztán ehelyett megszakítást kapunk, és mivel Leon jön érte, egyértelmű, hogy komoly lehet a helyzet. Útjára is engedem, Leon őrizete alatt maradva, aki aztán az asztalnál vigyorog, mint a tejbetök, és kicsit sem burkoltan közli velem, hogy ő lesz a kerítőnőnk. Én pedig nem vitatkozom, ahogy azzal sem, hogy a távozásával minket is utunkra bocsásson.
Miután Leon eltűnt a taxijával, ismét kettesben vagyunk, és most már úgy sem teszünk, mintha lennének gátlásaink. Axel magához húz, közel hajol, megcsókol, és én beleveszek a megrészegítő közelségébe és forró csókokba. Csak sokatmondóan somolygok, amikor azt mondja, hogy őt eddig sem zavarta a tömeg, és bár megvárom, hogy megrendelje a fuvart, utána én mutatom meg neki, hogy ha nem vesz minket körbe a tömeg is el tudjuk ütni az időt... nagyon kellemesen. A szavaimat ő is csak azzal egészíti ki, hogy nem csak a büntetlenség, hanem az idő is mellettünk áll, aztán míg a taxira várunk, adózunk is ennek. Nem tudok betelni a csókjaival, az ízével, az ajkai érzésével az enyémeken; a kabátja alá simítok, a hajába túrok, és már kezdeném elveszíteni a türelmemet, amikor végre megérkezik az autó. Lediktálom a címet a sofőrnek, aztán csak annyi időm van, hogy kibontsam a kabátomat, mielőtt Axel magához és némileg magára húzna. Csábító mosollyal segítek lerövidíteni a távolságot kettőnk között, tenyeremet az arcára simítva húzom és tartom közel, és ahogy az ő tenyere a ruha alól kilógó részre simul és markol a combomon, a csókba szusszanok. Másik kezemmel ismét a kabátja alá simítok, tenyerem felfedezi a mellkasát, a vállát, lesimít az oldalára... ahol aztán kissé erősebben kezdek kapaszkodni belé, mert az ujjai felfelé simítanak a combomon, be a ruha alá. Eszemben sincs megállítani, noha lassan úgy érzem, leolvad rólam a kabát is, amikor pedig az ujjai teljesen feljutnak a combomon és végigsimít velük, a csókba sóhajtva marok az oldalába. Az arcom kipirul, a fejemre pedig ráül egy ismerős köd, így én a torokköszörülést sem hallom meg, egyszer sem, csak akkor kapcsolok, amikor Axel megszakítja a csókunkat. Az ajkaimat megnyalva próbálok nyugalmat erőltetni magamra, még egy kicsit. Kiszállok, és miután Axel fizetett és ő is kiszállt, már fogom is meg a kezét és vezetem az épület, odabent pedig a lakás ajtajához. Kinyitom az ajtót, belépve viszont – szerencsére – gondolkodni sincs időm. A táskám repül, én pedig az ajtónak préselve találom magam. Most már nem szégyellek halkan bele is nyögni a csókba, ahogy a forró emlékek elkeverednek a valósággal.
– Csak itt végig egyenesen. A hátad mögötti ajtó a folyosó végén – szuszogom a puha, csóktól nedves ajkakra, amiket aztán vissza is követelek magamnak, mintha sosem kaphatnék eleget belőlük. Átölelem a nyakát, lábaimat a csípője köré fonom, és egyáltalán nem zavar az út lassúsága, míg így csókoljuk egymást, és amikor véletlenül nekimegyünk valaminek is csak még közelebb préselődik egymáshoz a testünk. Ennél már csak az a jobb, amikor az ágyra dőlünk, és én a testemen érezhetem az ő testének súlyát. Lecsukódó szemekkel, élvezetteljes sóhajjal túrok bele újra a hajába, amikor ajkai letérnek a nyakamra, és a fejemet az ellenkező irányba billentve adok neki még több teret ehhez. Libabőrössé válok, ami csak egyre erőteljesebb lesz, ahogy a csókjaival a vállamat és a kulcscsontomat is bejárja. Csípőmmel az övéhez dörgölőzök, mert érezni akarom azt, amit már a tánctéren is éreztem... és ettől csak még elviselhetetlenebb lesz a forróság.
– Nagyon-nagyon sok ruha van rajtad – lehelem elégedetlenül, és már tolom is le a válláról a kabátot, hogy aztán hanyagul oldalra hajítsam a földre. Nekem is borzasztóan melegem van, de most sokkal jobban érdekel, hogy őt ki tudjam csomagolni, és végre kedvemre érinthessem, ugyanúgy, mint akkor. Türelmetlen mozdulatokkal gombolom végig rajta az inget, és nem sok választ el attól, hogy egyszerűen csak széttépjem rajta, de nem akarok kibaszni vele, hogy utána meg varrogatnia kelljen vissza a gombokat. Ettől is gyorsan megszabadítom, hagyom a zubbonyt a kabát sorsára jutni, aztán már nyúlok is a pólójáért, hogy kirángassam a nadrágból és áthúzzam a fején. Miután a póló is elrepült a szoba másik végébe, már sokkal elégedettebb vagyok, mert végre rátapaszthatom a kezeimet az ő forró bőrére, hogy úgy járjam be azt a tenyereimmel, mint a kabinban is tettem: gátlástalanul és vágyakozva. Ismét magamnak követelem az ajkát, míg ujjbegyeimmel felfedezek minden régi és új heget a felsőtestén, élvezettel simítom végig a megfeszülő izmokat, és nem feledkezem meg arról a hegről sem, ami tulajdonképpen ehhez a pillanathoz vezetett.