Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Meghívom hozzám. Olyat teszek, amit tényleg soha ezelőtt, de nem bánom. Egy percig se, sőt, valahogy nagyon is várom. Furcsa lesz nőt látni abban a lakásban, de talán pont azért lesz ennyire jó. Ennyire tiszta az érzés.
Amikor visszakérdez, szélesen rámosolygok és bólintok.
- Tényleg nem baj. - erősítem meg benne az érzést egy mosollyal.
- Ha az lenne, nem ajánlottam volna fel a dolgot, nem igaz? - kacsintok rá röviden, de aztán majdnem el is bambulok, ahogy megemlíti, mennyi mindent kell felavatni a lakásomban. Persze a lelki szemeim előtt felsejlik egy egész éjszakát és napot átölelő szexmaraton, ahogy a bejárati ajtótól kezdve a háló utolsó sarkáig mindent végig szentelünk.
- Veszek majd két karton vizet. - motyogom magam elé, mert azután a másfél nap után bizonyára nagyon-nagyon-nagyon sok folyadékot kell majd pótolnunk. Meg közben is. De ideje visszatérnem gondolatban az útra is, meg a programra is, amiről végül kiderül, hogy egyébként vitorlázunk. Viva lelkesedése egyébként engem is fellelkesít, szóval a mosolygást nem igazán lehetne semmivel sem letörölni a képemről. Mondjuk erre max csak az a zavar képes, ami akkor jön rám, amikor megfogja a kezemet, de aztán megemberelem magamat és mosolyogva fonom össze az ujjainkat is. Közben egyébként is örülök annak, hogy nekem milyen szűk hajóm van, noha a kabintérben nem sokat fogunk tartózkodni, mert a végén még kisodródunk messzire a tengerre. Az annyira nem szerencsés kis motorral, kis vitorlával.
A hajóhoz érve persze intézkedem a nyitásról, pakolásról, átsegítésről és kikötésről, de ő már most segíteni akar.
- Ezt még megcsinálom egyedül, de a kikötéskor segíthetsz. - mosolygok rá. Persze attól még magyarázni magyarázom, mi micsoda, milyen csomó, miért, hogyan, satöbbi. Induláskor a hullámokra is rákérdezek, mert habár utaztunk együtt hajón és voltak hullámok, ezen azért sokkal jobban lehet majd érezni őket - vihar nélkül is. A visszajelzés jó, szóval nem fordulunk vissza, hanem megyünk is ki egyenesen a nyílt vízre.
- Csak ne a kabinba. Azon kívül bárhová, nyugodtan. - vigyorgom rá a viccére. Kiérve a vízre kikapcsolom a motort, aztán Viva segítségével kihúzzuk a vitorlát. Épp nem esik el, de azért nyúlok is érte, miközben belém kapaszkodik.
- Óvatosan, inkább ülj le! - mosolygok rá, aztán elégedett fejet vágok, amikor mellém ül, mert így át tudom karolni egy kézzel. Persze céltalan a suhanás a vízen jobbra, aztán balra, de... igazából ez a vitorlázás. Semmi nagy durranás. Pont emiatt meg is mosolygom, hogy ezt többre értékeli a kalózhajónál.
- Pedig azon biztos vannak ágyúk. Vagy ha modern, szomáliak. - vigyorgok. A kérdésére megingatom a fejem.
- Inkább rendszeresen, mint sokszor. Ha van szabadidőm, szívesen kijövök pár órára. - mosolygok rá, aztán átnyújtom neki a vitorla irányítására szolgáló köteleket és a másik oldalára ülve közelebb tolom őt a lapáthoz.
- Figyelj csak.. ezekkel fordítod az árbócot jobbra és balra, így tud bele kapni a szél. Ezzel pedig a hajót forgatod. Tudom, három kezesnek tűnik, de kis gyakorlás és menni fog. - mosolygok rá biztatóan, hogy nyugodtan próbálja ki. Elrontani nem tudja. Ha pedig kell, még segítek is neki.
- Arra vigyázz, hogyha teljes kört fordulsz, akkor a vitorla alsó része ne üssön meg, ahogy átfordul. Egyébként nem tudsz semmit elrontani, oké? - figyelmeztetem azért. Persze a kezem készenlétben, ha meg kell fogjak valamit - vagy valakit. Persze a szél is szeszélyes, nem mindig egyenletes. Hol erősebb, hol gyengébb, hol van, hol nincs. Amikor épp nincs, olyankor várunk, amikor van, akkor pedig - ha jól állít be mindent -, egész gyorsan siklunk a vizen.
- Hogy tetszik? - kérdezem végül mosolyogva, bár az arca elég sok mindent elárul.

Még véletlenül sem azért kérdeztem rá a lakás-dologra, hogy ide kerekedjen ki a dolog, de tagadhatatlan - és kissé izgatott - öröm jár át, amikor rá is erősít a meghívásra. Kétszeresen, hogy kétség se férhessen hozzá: nem hirtelen felindulásból mondta. Olyan szélessé válik a mosolyom, hogy szinte fáj, és bólintok egy hatalmasat a költői kérdésre.
– Jogos. Ezesetben csak az üzenetet várom majd pénteken, hogy mikorra toporogjak a küszöbödön – felelem játékosan, de egyben kifejezve az örömömet is azzal, hogy izgatottan fogom majd várni az ajtónyitást. Hogy mennyire és milyen egyéb okokból is, azt pedig egy egészen más jellegű mosollyal jegyzem meg, neki pedig szintúgy rögtön megváltozik a tekintete. Meg kell nyalnom az ajkaimat, mert kiszáradnak az elsötétülő szemei láttán, amikkel pontosan úgy néz rám, mint aki már nagyon sok mindent elképzel épp. Megköszörülöm a torkom, de ha akarnám sem tudnám elrejteni, hogy az arcom a kinti hideg ellenére is kipirult kissé.
– Az kelleni fog – helyeselek, épp hogy nem állva neki még legyezgetni is magam, hogy ne kezdjek el gőzölögni a hidegben. Némileg szerencse, hogy ezután már elterelődik a figyelmünk; nem mintha ne élvezném azt is, amikor húzzuk egymás agyát, de talán nem lenne célszerű megmásznom fényes nappal a kocsijában, márpedig az ilyen jellegű beszélgetések garantáltan oda vezetnének.
Amikor már a vitorláson vagyunk, nem apadó izgalommal és lelkességgel ajánlom felna segítségemet, de az sem zökkent ki, hogy egyelőre inkább csak magyaráz és mutogat. Figyelek a szavaira is - és próbálom nem elkalandozni a hangja zengésétől -, meg persze mindenre, amit megmutat - próbálva nem elkalandozni a szép, hosszú ujjai látványától, vagy attól, ahogy elképzelem, hogyan feszülnek épp meg az izmai a ruhák alatt -, hamarosan pedig már a motor halk morajlásától kísérve megyünk kifelé a kikötőből. A tengeribetegség kérdésére vicces őszinteséggel felelek, aztán elnevetem magam az ő válaszán.
– Azért az öledbe is inkább más módon buknék – kacsintok rá egy félreérthetetlen mosollyal. Axel kikormányozza a hajót a nyílt vízre, ahol aztán már segíthetek a vitorla kibontásában. A szél bele is kap, aminek az eredménye varázslatos - és instabil, mert a hajótest ugye oldalra billen. Attól mondjuk nem kell félnem, hogy a vízbe pottyannék, mert én is megkapaszkodom Axelben és ő is értem nyúl, amitől egyébként kellemesen nosztalgikus érzéseim támadnak.
– Igenis, kapitány – csüccsenek le mellé vigyorogva, aztán igyekszem nem hagyni, hogy a szívem kiugorjon a helyéről, amikor át is karol. Oldalra fordítom a fejem és felmosolygok rá.
– Mondjuk kellemes emlékeim vannak arról, amikor megmentesz a hajókban borulástól... – mormolom, és nem állok ellen a kísértésnek, hogy megcsókoljam az állát. Még mindig felszabadító érzés, hogy nem kell fékeznem magam, amikor ilyen jellegű gesztusokra támad késztetésem - legalább annyira, mint az, hogy a karja ölelésébe burkolózva élvezhetem a vitorlázást. Így még fázni sem tudnék, mert melegít a teste és az az érzés is, ami könnyű, de annál forróbb buborékok érzetével feszíti a mellkasomat. Hol a vizet figyelem, hol a környezetünket, hol azt, hogyan hasítja a vizet a hajó... hol Axelt, lubickolva az újonnan felfedezett, fájóan édes érzéseimben. A kalózhajós megjegyzésemre adott válaszával sikerül megnevettetnie, én pedig mosolyogva hallgatom a válaszát a feltett kérdésemre. Érthető, hogy nincs erre sűrűn ideje. Aztán már csak azt veszem észre, hogy átül a másik oldalamra, közelebb tol a lapáthoz, és a kezembe adja a köteleket is.
– Ajaj! – kezdek kuncogni, de nem utasítom el a lehetőséget. Figyelmesen hallgatom, amit mond, bólogatok, visszaidézve azt is, amit megfigyeltem eddig az ő tevékenységeiből. Csak akkor vigyorgok egy kicsit, amikor figyelmeztet, hogy vigyázzak a vitorlával. Egy kezemet tenyérrel lefelé felemelem, a kézfejem élét a feje magasságába igazítva, majd látványosan lejjebb engedem a kezem a saját fejem... alacsonyságába.
– Szerintem én biztonságban leszek! – jelentem ki vidáman. Azért persze vigyázok, hiszen őt sem akarom leütni a vitorlával - meg semmivel. Kell egy kis idő, mire elkezdek ráérezni, az elején be is kell segítenie, mikor tényleg a harmadik kezemet keresem, mert kettő nem érződik elégnek, de aztán elkezdem érezni a hajó irányítását. Sikerül tenni pár kanyart, aztán már a teljea fordulat is megy, persze vigyázva a fejekre. Az arcomon vidám és lelkes mosoly ül végig, látszik, mennyire élvezem, és amikor rákérdez sem tagadom le.
– Furcsa, hogy hiába én irányítok, mennyire felszabadító érzés – nevetem el magam. Még egy darabig élvezem az irányítást - még azt is, amikor a szél épp nem akarja az igazságot és csak egy helyben állunk -, aztán Axelre pillantok.
– Visszaveszed egy kicsit? Kezdek fázni – magyarázom meg a kérdést, bár azt nem fűzöm hozzá, hogy mivel kívánok tenni ez ellen. Megvárom, míg átveszi a helyemet, azután viszont nem indulok le a kabinba melegedni, vagy ilyesmi. Mellette maradok, körülnézek, és miután megbizonyosodtam róla, hogy közel s távol nincsenek hajók - szerencsére hideg van hozzá - és a part is távol van már, egyik kezemet az arcára simítva húzódok a lehető legközelebb hozzá, hogy közben csókra is invitáljam. Arra a fajtára, amitől kellemesen át tud melegedni a testünk - is. Hosszan élvezem az ajkait és a csók édes ízét; azt megengedem neki, hogy néha körbepislantson, ellenőrizve a környezetünket, de utána újra magaménak követelem minden figyelmét. Csak akkor engedem el, amikor már szuszogva kapaszkodok belé és az ő lélegzete is mindennél forróbban csapódik le a bőrömön. Szinte kimelegedve emelem fel rá a már némileg ködös szemeimet és úgy nyalom le az ajkaimról a csókja ízét, mint a legédesebb isteni mannát.
– Máris jobb – mormolom magunk közé bazsalyogva, megsimítva az arcát.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

- Kilencre! - mondom meg már most előre, határozottan, szélesen mosolyogva.
- Nyolckor végzem, szóval a kilenc kényelmes. - ami azért túlzás, mert talán 8:45-re érek haza, de nem baj, arról neki nem kell tudnia, hogy csak 15 percet hagy nekem arra, hogy legalább átöltözzek, vagy valami.
Ezután gondolatban megint kilyukadunk a forróbb pillanatokhoz és ahhoz, hogy mit fogunk csinálni a lakásban. Szerencsére félig zone outolva is tudok vezetni, de azért nagyon kell koncentrálnom, hogy ne kezdjen el szűk lenni a gatya. Ezen nem segít az, hogy láthatóan ő is ezen mélázik és épp csak nem nyög fel a képzeletbeli tettekre. Az kéne még, hogy itt nyögdécseljen nekem...Akkor nem állnék meg egy sötét mélygarázsig.
Éppen ezek miatt a gondolatok miatt kapóra is jön a hideg a kikötőben, meg a hajón. Meg az, hogy mennyire édes, ahogy a kezemre fog, aztán felnéz rám azokkal a nagy, boldog boci szemekkel. A hajón egyelőre nem kell segédkeznie, de tanulni szeretne, szóval megosztok vele mindent, hogy mit miért csinálok. Amikor arról kezd beszélni, hogy hova borulna, örülök, hogy a hideg levegőn vagyok, mert lehet megint nagyon melegem lenne anélkül. Egy széles, mindenttudó vigyort engedek meg rá, aztán folytatom, amit kell.
Hamarosan már kint is vagyunk a tengeren, ahol megyünk néhány kört, de már gyorsan le is ül mellém, mielőtt a vízbe esik.
- Arról nekem is. - sóhajtok fel mosolyogva, ábrándozva a múltról. Azok a percek nagyon izgalmasak voltak. A lebukás veszélye azért bőven megfűszerezett mindent. Amikor nem kell kanyarodni, átkarolom őt, aztán csak megyünk és megyünk és megyünk, míg úgy nem döntök, hogy megtanítom neki a kezelést. Átülök a másik oldalára, beljebb tolom, ő pedig már aggódik is jókedvűen. Azért amikor figyelmeztetem, hogy mit ne csináljon csak úgy, a magasságkülönbségeket hozza fel, amint jóízűen elnevetem magamat.
- Jól van, akkor résen leszek! - mondom ezt úgy, mintha innentől kezdve arra számítanék, hogy direkt KO-t akar nekem. Egész ügyesen csinálja egyébként elsőre, bár besegítek neki, hamar ráérez és a végén már egyedül is megy neki. Örömmel a zsigereimben figyelem a győzelmét, de aztán nem sokára visszakapom az irányítást, mert fázik. Visszaülök a vezetői pozícióba és éppen mondanám neki, hogy nyugodtan egyen, igyon, amikor magához húzva megcsókol. Eleinte azt hiszem, hogy rövid köszönet ez, de hamar rájövök, hogy nem, ő így melegszik fel. Meg én is. Egy idő után lazítok a kötelek fogásán, hogy ne kapjon bele a szél, így kevesebbet kell kémlelnem és a lapátot fogó kezemmel is inkább át tudom karolni őt. Úgy csókoljuk egymást, mintha most le is akarnánk menni a kabinba - nem mintha én már nem erről fantáziálnék percek óta. Amikor elenged, igazából alig látok, a szavaira felsóhajtok.
- Miattad kétárbócos lett a hajó. - nézek vágyódóan az ajkaira, bevallva hogy nem csak felmelegített, de ezzel istenesen fel is állított. Kénytelen vagyok elengedni a derekát, hogy megigazítsam magamat a nadrágomban, mert azért nem erre volt beállítva a helyzet, de mély levegőt is veszek, hogy megnyugtassam magamat és visszahozzam a kabinos képzelgésekből. A nyílt vízen úgy se szabad, mert nincs vasmacskánk, szóval vissza kéne menni hozzá a kikötőbe. Azt pedig még csak nem kéne, most jöttünk ki ide kevesebb, mint egy órája. Még a végén azt hiszi, hogy nem tudok féket rakni magamra!

Halkan, boldogan nevetek fel, amikor gondolkodás nélkül már rá is vágja az időpontot.
– Vettem. Nyolc ötvenkilencre érkezem és kilenckor dörömbölök – jelentem be széles mosollyal, kiemelve, hogy mennyire nem fogom megvárakoztatni. Játszhatnám a nehezen kaphatót, de szerencsére már semmi szükség megjátszanom magam, mert pontosan tudja, hogy mit akarok. Őt.
Hazugság lenne azt állítani, hogy nem élvezem, amikor forrón játszadozunk egymással, még ha csak szavakkal is, de tagadhatatlanul nagy szükség van a hideg levegőre körülöttünk, hogy ne gyulladjunk ki. Nem mintha az ne esne legalább ennyire jól, amikor kvázi véletlenül megfogom a kezét, ő pedig nemhogy nem ellenkezik, de még az ujjainkat is összefonja - épp csak ez a szívemben okoz forróságot. Felszállunk a hajóra és hamarosan már a nyílt vizet hasítjuk; én az első dőlésnél majdnem eldőlök a hajóval együtt, de szerencsére ismét megment. Megint. Lágyan elmosolyodom a helyeslésre, aztán fejemet a vállára döntve bújok hozzá, az arcomra ragadó mosollyal élvezve, ahogy a hajó - vagyis a szél - visz minket. Egy idő után aztán átadja nekem is az irányítást, és jót nevetünk azon, hogy elvileg nekem kellene vigyáznom a fejemre a fordulásnál, gyakorlatilag viszont az ő feje jóval magasabban van. Nem érzek rá azonnal az irányításra, de kis idő elteltével már egész szépen megy egyedül is, hogy koordináljam a lapátot és a vitorlát is. Megyünk így is egy jó darabig, aztán csak azért adom neki vissza a képzeletbeli kapitányi kalapot, mert kezdek áthűlni, de azt hiszem, arra nem számít, hogyan akarok felmelegedni. Mondjuk nem is ellenkezik... Ugyanolyan forró szenvedéllyel csókol vissza, mint ahogy én csábítottam őt, és én nem tudok betelni az érzéssel. Még mindig kiérzem a birtoklást abból, ahogy a nyelve táncba hívja az enyémet, és ez valahol nagyon mélyen mozgat meg, nem is beszélve arról, hogyan süt a vágyakozás minden mozzanatából, akárcsak nekem. A végén már ő is két kézzel fog magához és én csak azért állok meg, mert különben belemásznék az ölébe és onnan nem lenne visszaút, csak a kabinba vezető. Majdnem felnyögök attól, milyen sötét, vággyal teli tekintettel néz rám, és amikor még azt is közli, mennyire felizgattam, elfojtok egy halk nyögést. Megnyalom az ajkaim, irigykedőn figyelve, ahogy megigazítja magát a nadrágban; kedvem lenne inkább kigombolni azt a nadrágot és az ölébe bukni, ahogy korábban mondtam, de nem akarnám kitenni a hidegnek. Inkább hozzá hasonlóan veszek egy mély lélegzetet és megpróbálok lenyugodni.
– Bocsánat – szusszanok vágytól elmélyült hangon, olyan tekintettel és mosollyal, ami egyértelművé teszi, mennyire nem sajnálok semmit.
– Talán majd a kikötőből ne siessünk el... – teszem hozzá álmodozva, mert nem hiszem, hogy ép ésszel kibírnám a hetet, ha ezek után nem kaphatnám meg még egyszer. Megköszörülöm a torkom és megpróbálok erőt venni magamon.
– Nem vagy éhes? Mármint szendvicsre. Ételre. Vagy szomjas? Vízre – kezdek némi vágytól zavarodott zagyválásba, mert minden egyes félreérthető kérdésről vagy szóról csak közvetlenül azután asszociálok piszkos dolgokra, hogy már kimondtam őket, és emiatt szinte kényszeresen javítgatom magam, mielőtt még mégis az ölében kötök ki. Mindenesetre akármit mond is, én mindenképp lemegyek a kabinba - óvatosan, egyensúlyozva és kapaszkodva -, már csak azért is, hogy beállítsak kettőnk közé némi szükséges távolságot. Persze ha kért valamit, viszek fel neki; én mindenképp iszok, és ha ő éhes volt, én is becsatlakozom egy szendviccsel, hogy ne egyen egyedül. Ezután már egyébként is könnyebb kicsit, hiszen fel tudtunk lélegezni az előző vágy alkotta ködből, és én át is mozgattam magam, hogy ne lehessen ürügyem egy újabb forró csókolózásra. Visszaülök mellé, hozzábújok, mosolyogva élvezem a közelségét és a pillanatot, megfeledkezve minden másról, ha pedig ismét át szeretné adni az irányítást, hát állok elébe, hogy tovább feszegessem a bennem élő hajóskapitány képességeit. Addig is lekötöm magam és legalább nem a valódi kapitány ajkaira vágyakozom, újabb szakadék szélére sodorva magunkat.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Elvigyorodok azon hogy már most ő is annyira várja a találkozót, hogy kijelentse, nem fog késni. Egy percet sem, de ha korábban is érkezik, kivárja a kilencet.
Habár én azt a pillanatot is nagyon fogom várni - ezt láthatja azon, hogyan válik a kocsiban is ábrándossá a tekintetem -, azért a mostot is kiélvezem és kihasználom. Örülök az örömének, annak, hogy mint a gyerekek, fogjuk egymás kezét és zavartan bazsalygunk rajta, aztán már a hajón is vagyunk, kikötünk és megyünk a tengerre. Nincs nagy forgalom, mert télen a legtöbben inkább síelni mennek azok közül, akiknek telik ilyen hobbira, de nekem nincs ekkora szabadságom, szóval én kiélvezem és most ő is. Igyekszem neki megtanítani, hogyan kell használni ezt a csuda "gépezetet", aztán mosolyogva ülök vissza, amikor "fázik". Persze, arról csak egy perc után lesz fogalmam, hogy ő nem a kabinban akar felmelegedni, hanem hozzám bújva, olyan hevesen csókolva, mintha itt és most az ölembe akarna ülni - vagy bukni. Nem panaszkodom egyébként, elengedem a hajó minden részét, hogy átölelve, a tenger és a szél hangjával körbe véve, szikrázó napsütésben vehessem birtokba az ajkait. Ezt követően már olyan ködös tekintettel nézek fel rá, mint aki egyáltalán nem küzdene, ha most elkezdené kibontogatni a nadrágomat - dacára annak, hogy egyből lefagyna a péló, aztán tényleg fagyiként nyalogathatná. Közlöm is vele egyébként, hogy mit művelt velem, ő pedig olyan éhséggel nézi végig, ahogy megigazítom a farkamat a nadrágban, hogy mindjárt meggondolom magamat és bevállalom a veszélyt, hogy túl messze - vagy túl közel - sodródjunk a parthoz... Bár amilyen hévvel esnék neki, még a süllyedés is a kockázatok között van. De persze ő már felhozza, hogy ne siessünk haza én pedig hangosan felsóhajtok.
- És a kikötőbe siessünk? - teszem fel a kérdést, mert nem mindegy, hogy most várni akarunk-e, vagy menni. Persze jönnek a kérdések étkezéssel kapcsolatban én pedig továbbra is úgy nézek rá, mint aki fejben egyébként már levetkőztette őt.
- De. Éhes és szomjas vagyok. - motyogom, aztán megrázom a fejemet.
- Mármint... tényleg! Együnk. - köszörülöm meg a torkomat, felvéve a hajó fonalát. Hamarosan meg is jelenik mellettem egy szendviccsel, amit ha kibont, elveszek és rámosolygok.
- Köszi. - harapok a szendvicsbe, aztán rágás közben ránézek a szemem sarkából. Miután lenyeltem, oda fordítom a fejemet.
- Figyelj, te... szereted, ha... nem a neveden becéznek? Nem akarlak vanilia cukros pudingfánknak hívni, vagy ilyesmi, de... Van, aki kifejezetten utálja, ha azt mondják neki, hogy baby, vagy babe. - puhatolózok finoman, határokat keresve magam előtt, amiket nem ismerek. Persze, mondhatnám neki eleve és aztán ő szólhatna, hogy "ezt inkább ne erőltesd", de sokkal egyszerűbb elkerülni egy ilyen cikis helyzetet, ha rákérdezek. Szóval... megvárom a válaszát, mielőtt bárhogyan is becézni kezdem. A végén még kiderül, hogy még csak a Vivázást sem szereti, hanem csak is a teljes nevén szólítást. Láttam már olyat...

Forró ígéretek és álmodozások ide vagy oda, esküszöm nem azzal a szándékkal vágok bele a csókba, hogy majdnem egymásnak essünk. A hideg engem is magamhoz térít, ráadásul a kézfogás, az amúgy vicces zavarunk, a vitorlázás, meg minden más is normál szinten tartja a gondolataimat, csak aztán... Nos, azt hiszem, nem számolok kellőképp a hatásával. Csak fel szeretnék melegedni attól a csóktól, ám minél tovább csókolom, annál kevésbé akarom elengedni, ellenben annál inkább másznék az ölébe. Iszonyatos nehéz megfékezni az elemi erővel lángoló vágyat, és cseppet sem segít, hogy ő ugyanígy néz rám és még szóvá is teszi, hogy ő nagyon is készen áll. A kérdésére szuszogva nyalom meg az ajkaim; legszívesebben rávágnám az igent, csak hogy enyhíthessünk a kínjainkon, de közben nem akarnám máris elvágni a délutánt. Nem csak a testét akarom szeretni, bármennyire észbontó is, amikor megtehetem.
– Még ki akarom használni az időt – szólalok meg végül, és bár a hangom kissé rekedt a vágytól, ujjaim ártatlan törődéssel simítják végig az arcát, hogy értse: akármennyire is vágyom rá, most már nem csak a testét akarom kiélvezni. Megkíserlem elterelni a témát az evésre és ivásra, de persze akármit is emlegetek, az jut eszembe, hogyan tudnánk egymást felfalni, ezért úton-útfélen pontosítgatnom kell magam. Ráadásul ő is pont úgy néz rám, mintha az étkezés azt jelentené, hogy meztelenül ki vagyok terítve előtte az asztalon... Aztán mondja is, hogy éhes és szomjas, nekem pedig kiszárad a szám, mielőtt helyesbítene. Inkább csak sűrűn bólogatok és úgy pattanok fel, mint akinek a fenekébe csíptek, mielőtt még tényleg helyben rámásznék.
Mikor felérek a szendvicsekkel és egy nagy vízzel, már inkább ura vagyok a gondolataimnak és a vágyaimnak, és ahogy látom, ő is. Leülök mellé, mosolyogva odahajolok hozzá és szigorúan az arcára csókolok, aztán kibontok neki egy szendvicset.
– Jó étvágyat – viszonzom a mosolyát, átadva a szendvicset, aztán kibontok egyet magamnak is. Amikor megszólal, kíváncsian pillantok rá, és szerencse, hogy lenyelem a falatot, mire elér a vanília cukros pudingfánkig, mert azon vidáman elnevetem magam. Aztán meg igyekszem nem kipirulni, mert még csak nem is szándékosan szexisen mondja a becézéseket, de pusztán a hangjával összeadva őket... nekem már attól érződik a kellemes bizsergés az alhasam tájékán.
– Hát... igazából nem sokan szoktak becézgetni, szóval nem igazán van ebben tapasztalatom – ismerem be mosolyogva. Nem az jut eszembe, hogy a szüleim sem becéztek sokáig, most távol maradnak a hasonló gondolatok. – Mármint az ilyen gúnyos becézgetéseket nyilván nem szeretem, de te gondolom nem is erre céloztál. Mondjuk biztos minden alkalommal nevetőgörcs kapna el, amikor utánam kiáltasz, hogy vanília cukros pudingfánkom! – nevetem el magam újra.
– Nem hiszem, hogy zavarna az ilyesmi. Főleg nem a te szádból... a baby elcsépeltnek hangzik, de kifejezetten tetszett, ahogy mondtad – vallom be az ajkamba harapva, aztán kíváncsian somolyogni kezdek.
– Milyen becenevet használnál rám, ha bármiből választhatsz? – kérdezek rá. Félő, hogy ha most idehajol és szexisen közénk morog valami becézést, megint rámozdulok, de én vállalom a kockázatot. Meglátjuk, ő is így tesz-e. Mindenesetre megpróbálok uralkodni magamon, akármit is mond vagy tesz - még ha egy csókot nem is biztos, hogy meg tudok állni, azért csak be kéne fejezni az evés-ivást, ha már elkezdtük. Utána egyébként is rajtam a sor, hogy elgondolkozva ránézzek és somolyogva méregetni kezdjem.
– Én nem tudom, hogyan becéznélek... a viking félistenekhez nem igazán tudok passzoló beceneveket – szélesedik vigyorrá a mosolyom, bár közbena szemeim úgy pásztázzák őt, mint aki pontosan tudja, micsoda finomságok rejlenek az alatt a sok rétegnyi ruha alatt. A fenébe is, tényleg kell majd még idő a kikötőben...

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Őszintén szólva, ha akkor azt mondja, hogy forduljunk meg, esküszöm, hogy teljes gőzzel száguldottam volna a kikötőbe, mintha szárnyas hajó lenne ez a csoda. De a válaszára csak bólogatok, sűrűn bólogatok és igyekszem megnyugodni. Egyszerűbb lenne, ha lendületből tökön rúgna, mint egy focilabdát, de sajna kénytelen vagyok az időre és időjárásra hagyatkozni.
Azért amikor lemegy a szendvicsekért meg vízért, van egy kis időm rendbe tenni magamat fejben is és némi légzőgyakorlattal sikerül legyűrnöm a késztetést, hogy utána vessem magamat, mint valami kiéhezett tigris. Amikor felhozza a dolgokat, megköszönve veszem el a sajátom, aztán falatozunk.
- Jó étvágyat! - mosolygom rá, aztán eszek. Evés közben pedig eszembe jut valami, ami erre a hátra maradó időszakra fontos lehet. Rá is kérdezek, megnevettetve őt az improvizált ötlettel, de aztán megkapom a magam válaszát. Nem becézték eddig. Tudom, hogy ez valószínűleg azt jelenti, hogy tényleg soha nem is volt ilyen mély kapcsolata, hogy valaki egyáltalán eljusson oda, hogy becézze, de kétlem, hogy ne lettek volna vállalkozószelleműek, akik nem próbálták meg.
- Úgy majd akkor hívlak majd, amikor nem gondolnál rá. Meg amikor a legcikibb lesz. - vigyorgok rá játékosan. El tudom képzelni, hogy mittom én, egy színházi előadáson kezdem el így hívni, még el is vékonyítva hozzá a hangomat. Szerintem megpusztulnék a visszatartott nevetéstől. A kérdésére és az ajkába harapásra persze sok minden megfordul a fejemben. Sunyin el is mosolyodom és közelebb hajolok hozzá.
- Ez attól függ, hol vagyunk és mit csinálunk. Úgy általában szerintem a babe jönne a számra. De ha forróbb a hangulat, biztos kicsúszna néha egy-egy pussycat és baby is. - mormolom a szavakat úgy, mint aki már ott is érzi magát abban a helyzetben. Csak bosszúból, a heves csókra. Vagy is nem, csak melegíteni akarom őt, igen... Erre már csak egy rövidebb - de forró - csókot engedélyezek magunknak, mielőtt minden erő, amit eddig felépítettünk, összeesik, mint egy kártyavár. Befejezzük az evést, aztán iszunk is, de ő méregetni kezd. A szavaira elnevetem magam.
- Miért lennék én viking félisten? Meg azok nem a görög mitológiában vannak? - vigyorgok rá, de aztán megnézem, hogyan méreget, mire nyelek egyet. Egyre csábítóbb már az a kikötő...
Egyébként nem mondhatjuk, hogy nem próbálkozunk. Átadom neki még az irányítást, tényleg töltünk kint a tengeren időt, de ahogy az telik, úgy romlik is és lesz felhősebb és egyre hűvösebb, egyre erősebb széllel. A végén már én magam mondom, hogy vonuljunk vissza, mert a tenger is felkorbácsolódik a szél hatására, ezt a csónakot meg nem arra tervezték, hogy méteres hullámokat szeljen. A kikötő szerencsére úgy van megcsinálva, hogy hullámtörővel van körbe véve, szóval a hajó onnantól már biztonságban van, hogy mi bemotorozunk oda és leengedjük a vitorlákat is. A kikötéshez már elfogadom a segítségét, csak hogy ne érezze magát tehetetlennek, de amint megerősítettem az utolsó kötelet is, felsóhajtok.
- Hát én fázom! - nézek rá somolyogva a mólóról, aztán vissza is ugrok a hajóra.
- Te nem? - hajolok le hozzá, térdeimre támaszkodva, hogy elérjem ülő alakját a kabin ajtaja mellett. Szemeimmel az övét kutatom, főleg azután a vágy után keresgélve, ami az enyémből már nagyon is kivehető.
- Mi lenne, ha felmelegítenénk egymást? - kérdezem, ha ő is hangot ad didergésének, és nem is tudom megállni, hogy az alsó ajkam megnyaljam. Szívesen repetáznék még valami finomat, mondanám, de lehet erre már nem lesz lehetőségem az összeforró ajkainktól.

+16
Elképesztő, hogy még egy vitorlázást sem tudunk megejteni anélkül, hogy veszélyt jelentsünk egymásra,  márpedig különösebb gond nélkül forraljuk fel a hideg levegőt körülöttünk újra és újra. Az a csók nagyon messzire mutatott, de semmi pénzért nem tenném meg nem történtté - utána egyébként is sikerül összeszedni magunkat, még ha nem is könnyen. Hozok fel szendvicseket és vizet, enni kezdünk, aztán Axel kérdése ismét veszélyesebb vizekre kísér minket, de csak miután megnevettet azzal a bolondozó példával. Amit aztán még komolyan is gondol! Persze csak úgy, hogy biztosan sírjak majd a nevetéstől. Most is újra felkacagok, de eszemben sincs ellenkezni.
– Alig várom! – állok elébe vidáman. Biztos vagyok benne, hogy tényleg elő fog állni valami teljesen lehetetlen helyzetben a nevetséges becenévvel, aztán majd pukkadozhatunk. Azt azért bevallom neki, hogy hiába tartják sokan elcsépeltnek a baby-babe vonalat, az ő szájából még ez is szexin hangzott... aztán csapdát állítok saját magamnak a kérdésemmel. Már a mosolyától félrever a szívem, mert érzem, mi következik, de aztán még közelebb is hajol és közénk mormogja a szavakat, amiknek a végétől én már ott is érzem magam abban a bizonyos forró helyzetben.
– Ami csak jól esik... – lehelem az ajkaira, megadva az engedélyt, és közben elveszek a sötéten kavargó pillantásában is, de csak amíg be nem zárom magunk között a távolságot. A forró pillanatokhoz méltó csókkal veszem be a puha, csábító ajkait, de most egy fokkal okosabbak vagyunk és nem hagyjuk túl soká fajulni a csókot. Mély levegőt véve nyalom meg az ajkaimat és megpróbálom meggyőzni magam arról, hogy a szendvics és a víz is legalább olyan finom, mint ő. Csak ezután merek rátérni az ő becézési lehetőségeire - vagyis arra, hogy még csak nem is tudom, mi lenne a megfelelő. A hasonlatommal sikerül megnevettetnem, de én csak vigyorogva rázom a fejem.
– Most miért? A vikingek nagy harcosok voltak és rengeteg időt töltöttek a tengeren, hajókon, hogy aztán bevegyék a célpontjukat. Ezekkel a színekkel simán el is mennél valami skandináv népségnek is – magyarázom vidáman, a végén előbb a hüvelykujjammal rajzolva meg puhán a szikrázó kék szemének ívét a járomcsontján, aztán a napfényben kissé szőkésen csillanó hajába simítok. Ezután viszont nem tudom megállni, hogy ne harapjam be kissé az alsóajkam.
– A félisten dolgot majd később elmagyarázom... – mérem végig úgy, mint akinek röntgenszemei vannak, amikkel keresztüllát minden ruhadarabon.
Most azért ügyesebbek vagyunk és sikerül uralkodni magunkon. Visszatérünk a vitorlázás közös élményéhez, hol ő irányítja a hajót, hol átadja nekem. Nevetünk, beszélgetünk, élvezzük egymás társaságát és ezt végre úgy tudjuk megtenni, hogy közben át tudjuk karolni egymást és akár csókot is tudunk váltani anélkül, hogy vissza kellene fognunk magunkat. Végül nem is mi leszünk a magunk ellenségei, hanem az időjárás válik túl téliessé. Természetesen nem vitatkozom, amikor Axel azt mondja, biztonságosabb lenne visszatérni a kikötőbe; segítek, amiben tudok, legyen az a vitorlák leengedése vagy maga a kikötés. Amikor ő már a mólón erősíti meg a köteleket, én még az ülésen ülve várakozom... de aztán felegyenesedik és nekem már a feltűnően ismerős célzásra rávillan a szemem - én is a fázásra fogtam -, de amikor meglátom a mosolyát, a pillangók rögtön felélednek az alhasamban. Visszaugrik a hajóra, én pedig kiszáradó ajkakkal figyelem, ahogy megáll előttem és hozzám hajol. Kellemesen megborzongok attól, ahogy vággyal kevert, intenzív pillantása az enyémbe mélyed.
– Egyenesen reszketek – fogom a hidegre a borzongást, még ha láthatja is a szemeimben annak valódi okát. Az illata az orromba kúszik, és én mély levegőt véve szusszanok egy nagyot a kérdésére, bár a válaszomat nem szavakkal fejezem ki. Ujjaimmal a hajába túrok a tarkójánál és már húzom is magamhoz, hogy forró szenvedéllyel csókoljam meg, hevesen és vágyakozva. Pontosan ugyanúgy, mint az előbb is, csak most tudom, hogy nem is kell abbahagynunk. Már állok is fel a helyemről, hogy ő is felegyenesedhessen, aztán együtt kifejleszthessük a módszert, amivel a vízen kissé ingatag hajó fedélzetén botorkálva, egymásba gabalyodva is lejutunk a kabinba. Rábízom, hogy engem enged-e előre, vagy inkább ő megy elöl, hogy ha esetleg borulás lesz a vége, ő legyen alul - mondjuk végül nem is számít, mert sikerül esés nélkül leérnünk, aztán már csukódik is az ajtó mögöttünk. A szűkös tér persze nem könnyíti meg a létezést, de most talán nem is baj, hiszen eleve olyan szorosan simulunk egymáshoz, hogy egy papírlap se férhessen közénk. Neki-nekiütközünk a belső tér szerkezeti elemeinek, de őszintén szólva kicsit sem bánom, amikor ilyenkor még jobban egymásnak préselődik a testünk, miközben ujjaink kapkodva bontogatják, gyűrögetik és húzogatják egymás ruhadarabjait. Amikor a kinti időtől még mindig hűvös ujjai először érnek közvetlenül a felforrósodott bőrömhöz, fekszisszenve préselem magam még jobban a hideg bőréhez, hogy az én testhőm pillanatok alatt felmelegítse az ujjait is. Szuszogva, telhetetlenül csókoljuk egymást, csak pillanatokra szakadva el a másiktól néha, amikor épp újabb rétegnyi ruhát sikerül lefejtenünk a másikról. Amikor én már csak fehérneműben vagyok, ő pedig félmeztelenül, már kibontott nadrágban présel neki az egyik oszlopnak, gátlástalanul nyögök bele a csókba, lábamat a csípője mellé húzva, dörgölőző mozdulatokkal nyerve még többet az érzésből. Körmeimmel a vállába marok, aztán zihálva elszakadok tőle, hogy egy határozott mozdulattal hátratoljam. Egyik kezem a feje tetejére simul, így anélkül sikerül leültetnem a mögötte levő aprócska priccs-szerűségre, hogy beverné a fejét a mozdulat közben. Lehajolva lehúzom róla végre a nadrágot is, aztán már mászok is bele szemből az ölébe, hogy ölünket összesimítva végre igazán érezhessem, mennyire akar engem.
– Fuck... Borzasztóan kívánlak... – sóhajtom rekedten az ajkaira, hogy aztán hevesen megcsókoljam. Hagyom, hogy levegye rólam a melltartót is, és ha ki akarja játszani magát a felszabadított és neki most nagyon is kézre - és szájra - eső testrészeimen, eszemben sincs megállítani, de abban biztos lehet, hogy az én csípőm mozgása sem fog megállni, sőt, csak szenvedélyesebbé válik ettől.
– Remélem... nem tudjuk... elsüllyeszteni... a hajót – szuszogom nehézkesen kéjes sóhajok és halk nyögések között. A hajába markoló kezemmel aztán finoman hátrahúzom a fejét, hogy újra az ajkaira hajolhassak.
– Mert azt akarom, hogy úgy tegyél magadévá, hogy a legközelebbi alkalomig érezzem – mormolom forró vágyakozással, mielőtt megcsókolnám.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

Vidáman elképzelem, ahogy a legkellemetlenebb - és viccesebb - szituációt teremtem meg azzal, hogy azon a rettentő nyálas becenévvel fogom majd hívni a legrosszabb időpontban és helyen. Azért őt se kell félteni abból a szempontból, hogy nagyon is áll a kihívás elé, vigyorogva, nevetgélve. De ha már a vicces becézésekről beszélünk, akkor a normálisakról is, azok pedig nyilván csábítóak, így hamarosan egy forró csókba fojtjuk a gondolatot, miután engedélyt ad arra, hogy bárminek hívjam, ami csak a számra jön. Persze ő valamiért nem tud nekem becenevet találni, ellenben viking félistenekhez hasonlít. Mert szőkésbarna vagyok kék szemekkel, meg mert rendkívül izmos. Gondolom legalább is, erre gondol, ahogy végig mér, mint aki belém akar harapni. Erre a gondolatra kicsit meg is melegszem újra, de nem állok neki vetkőzni. Azt majd később.
- Alig várom...
Egy-két órát még biztosan a vízen körözünk, amikor az idő már kezdi helyettünk lezárni ezt a mókát. Elindulunk vissza a kikötőbe, aztán kikötünk, közben pedig Viva segít nekem hol ebben, hol abban. Mikor mindennel készen vagyunk, azért már csak nem bírom ki, hogy ne kezdeményezzem ezt a melegítősdit, lehajolva hozzá. Szerencsére a szemeiben megtalálom ugyan azt a sötét éhséget, mint ami az enyémben van, de ha nem látnám, akkor is egyértelműsíti, hogy nem gondolta meg magát. Hevessé és türelmetlenné teszem a csókot, amit ad, és szerencse, hogy sokat dolgoztam hajókon, mert a hullámzó tenger most könnyen feldönthetne minket, ahogy feláll. Eljutunk a felnyitható kis ajtóhoz, előre engedem, aztán lemászok utána és becsukom magam után az ajtót már ismét egymásnak is esünk, szinte szó szerint, hála a dülöngélésnek. Most jó, hogy ennyire alacsony, mert egyébként is le kell hajolnom a belmagasságtól, de így értelme is van. Mint akik egy éve nem látták egymást, úgy csomagoljuk ki egymás testét, épp csak azokra a másodpercekre megszakítva a forró csókolózást, amikor leszedünk egymásról valamit. Hamarosan már nekem simul, én neki szorítom már azt sem látom minek, a meleg lábát belém akasztva dörgöli hozzám magát. Ujjaim szétterülnek forró hátán, úgy szorítva hozzám, mintha csak magamba akarnám olvasztani, közben pedig olyan vadul csókolom, mintha ez lenne életem utolsó menete. Élvezettel mordulok fel, amikor a körmei ismét bele állnak a vállamba, de nem sokáig álldogálunk így. Hamar leültet, aztán leveszi rólam a nadrágot és úgy mászik az ölembe, mint egy párduc. Fújtatva szorítom magamra, egyik kezem ujjai a hajába markolnak, a másik már le is húzza a melltartót, hogy az egyik mellét markolja, míg az ajkaim és a nyelvem a másikat becézi nem kevesebb szenvedéllyel, mint korábban az ajkait. Olyan erősen kívánjuk már egymást, hogy szinte szét tudnánk egymást tépni, érzem a csípőjének a mozdulatain, a zihálásán, a szavain. Elködösült szemekkel nézek fel rá, ahogy hátra húzza a fejem, nyelvemmel az ajkai közé nyalva követelek újabb hosszú csókot, miután közli, hogy mit akar tőlem. Én pedig nagyon szívesen teljesítem ezt.
- Leteszteljük... - zihálom. Csak annyira emelem meg magamat és őt, hogy áttudjunk fordulni és ő kerüljön alám, ahogy az ágyra fektetem. Lehúzom róla a maradék kis fehérneműt, de aztán már támaszkodok is meg a feje mellett. Nem hajolok a lábai közé, mert egyszerűen nincs türelmem. Helyette megadom neki azt, amire vágyik: belé csúszva olyan hevesen kezdem kefélni, ahogy tőlem kitelik. A mozdulatok közben igyekszem a lábát is visszahajtani fél kézzel, de látva, milyen rugalmas, még egy fullasztó csókra is oda hajolok. Rendesen megdolgozom így is, aztán oldalról, majd hátulról, úgy hajtogatva, ahogy nekem tetszik - meg ahogy épp elfér. Minden váltásnál csak épp szuszogok egy kicsit, de aztán ugyan olyan hévvel folytatom, mint ahogy elkezdtem. Egy idő után már fel is melegszik tőlünk a kabin, az ablakok bepárásodnak, a kezdeti csendtől eltérően a fülem hozzá szokik a hullámok, a csattanások és hangos nyögések zajához. A kezeim persze nem csak a lábait, csípőjét markolják. Csuklói, haja, nyaka, válla, mindene részesül szorításban: hol leszorítom, hol megszorítom és van amikor csak megtartom, hogy a fejét ne verhesse be az ágy mögötti szekrénybe.
Azt se tudom mennyi idő után jutok el a csúcsra, miután rendesen kifárasztottam magamat - és őt, nem számolva, hányszor hajtottam orgazmusig. Szinte rá roskadok, de muszáj is, mert mellette nincs hely. Ezt az ágyat, meg a kabint egyébként is, nem két emberre tervezték. Mély levegőket veszek, magamba szívom az édes illatát, megnyalom a kiszáradt számat, miközben verejtékes testemet kirázza a hideg. Hiába a pára és a valamivel melegebb levegő, még mindig hideg van.
- Ez kitart a következő alkalomig, vagy kérsz "visszavágót"? - szuszogom a fülébe, ajkaimmal a nyakába csókolva. Talán még van egy kis időnk, mielőtt el kell indulnunk.

+18
Azoknak a forró pillanatoknak végül mégis beérik a gyümölcse. Becsületünkre legyen szólva, a romló időjárás kerget minket vissza a kikötőbe, de miután segítek a hajó kikötésében és már "biztonságban" vagyunk, nem kell gondolkoznom azon, mire céloz Axel a felmelegítéssel. A csókunkba belevegyül minden korábbi mocskos kis célzás, minden ködös pillantás, minden forró csók... minden szenvedélyes vágyakozás, amit felkorbácsoltunk egymásban egészen eddig a pillanatig. De most be is válthatjuk őket. Rövid úton jutunk le a kabinba, és amint az ajtaja becsukódik mögöttünk, egymásnak esünk - szó szerint és átvitt értelemben is. Egyikünk sem panaszkodik mondjuk a hajótest ingatagsága miatt, szinte örömmel vesszük, amikor egyensúlyunkat vesztve közösen préselődünk neki valaminek odabent, mert így egyben egymásnak is nekiszorulunk. A heves csókunk csak rövid pillanatokra szakad meg, míg egy-egy ruhadarab átrepül a szűkös téren a padlóra, aztán amikor már alig maradnak rétegek, amik elválasztanának minket egymástól, leültetem - vigyázva a fejére, ami amúgy is veszélyes magasságban van idebent -, hogy ezen is segíthessek. Leplezetlen kiéhezettséggel mászok az ölébe, dörgölöm magam hozzá, csókolom ugyanilyen vágyakozással, de azt is hagyom, hogy egy kicsit felfalhasson, legalábbis a melleimet. Ezután már én sem bírom tovább, és ahogy közlöm vele, mit szeretnék, megborzongok a még sötétebbé váló pillantásától. Nyelve akaratosan követel újabb csókot, amit készségesen megadok neki, a már teljesen átázott bugyin keresztül szorítom magam ritmikusan a farkához, és amikor egyetlen szóval megígéri, hogy megkapom, amit akarok, csak egy rekedt, elhaló fuck yes-t vagyok képes magunk közé lehelni. Nem is kell ennél több, hogy maga alá fordítson, rólam is eltüntesse az utolsó kis ruhadarabot is, aztán már csak a bőrébe marva vonaglok meg hangos nyögéssel, ahogy szinte azon nyomban elmerül bennem, ahogy megtámaszkodott felettem. Mi több, a csípője azonnal meg is indul, olyan hévvel és vadsággal, hogy a levegő is bennem reked. Nem tudom, hány másodperc múlva szakad fel belőlem a lélegzet, hogy aztán heves nyögésekre váltsak, mert a lábam is feltolja, amivel olyan szöget ér el, hogy szinte befordulnak a szemeim a fejembe, és azt hiszem, én itt már le is válok a valóságról. Nem fogom fel sem a hajót, sem a kabint, sem semmit a környezetünkből; csak ő marad és én, na meg mindaz, amit tesz velem. Zihálva, nyögésekkel fűszerezve viszonzok minden heves, éhes csókot, a testem az övének feszül, de a csípőm az övével együtt mozog, hogy minden egyes lökésből kinyerjük a maximumot mindketten. A bőrébe marok, ha épp lefogja a kezeimet, csak vadabbul nyögök; megőrjít nem csak a farkával és az ajkaival, de azzal is, ha leszorít, ha a bőrömbe mar, ha a hajamba markol... Minden egyes birtokló megmozdulása csak olaj a kéj tüzére. Nem tudom követni, hányszor élvezek el, igazából azt sem tudnám megmondani, hányszor okoz nekem dupla orgazmust, amikor vagy nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni, hogy már jó hosszan elnyúlt az egyik, mert tovább mozog, esetleg még erősebben is löki belém magát, mígnem már csillagokat látva kiáltom a nevét a kéjtől. Nem is igazán tudok mást ismételni a nevén és néhány felnyögött, elzihált káromkodáson kívül, mert olyan, mintha minden maradék erőm az újabb és újabb orgazmusokra tartogatná magát. Amikor tudom, úgy marom a bőrét, hogy biztosan én is rajta hagyom a magam nyomait, de az az igazság, hogy minden egyes erre válaszul adott mordulása átkozottul izgató.
Fogalmam sincs, mennyi idő és hány orgazmus múlva érzem azt alatta reszketve, hogy az ő izmai is pattanásig feszülnek. Rekedt sóhajjal, még mindig az utolsó orgazmustól lüktető testtel sóhajtok fel, csípőmet az ő lelassuló üteméhez igazodva mozgatva még egy kicsit, hogy teljesen ki tudjon élvezni. Ezután már csak ahhoz marad erőm, hogy belé kapaszkodva ziháljak. Még a szemeimet is lehunyom hozzá, csak az ujjaim mozdulnak finoman, ahogy verejtékes bőrét cirógatják. Megborzongok attól, ahogy a fülembe szuszog, és a csóktól is, a kérdése azonban halk, rekedt, rendkívül kielégült kis nevetésre sarkall.
– Szerintem ezt még bőven érezni fogom legközelebb is – fejezem ki az elégedettségemet egy buja mosollyal. Az arcára simítva édesgetem magamhoz, ajkaim maguknak követelik az övéit, ezúttal egy kevésbé heves, de nem kevésbé szenvedélyes csókra. Beletúrok a hajába, hosszan csókolom, de egyrészt érzem, ahogy finoman rázza a hideg, másrészt a visszavágó szó beleég az agyamba.
– Van még időnk...? – susogom az ajkára, noha látszólag ártatlanul, mintha csak összebújást terveznék. Amikor az órájára pillantva megállapítja, hogy igazából egy órán belül kell csak elindulnunk, elégedetten elmosolyodom.
– Helyes – jelentem ki. Kimászok alóla, mert ezen az ágyon egymás mellett nem férünk el, így átfordítani nem tudom. Nem hagyok neki sok időt az elégedetlenkedésre, mert már fordítom is a hátára és mászok is rá, bár nem ülök le az ölére. Négykézláb támaszkodom meg felette, forró csókra invitálva, miközben egyik kezem a testén simít lefelé, egyenesen a farkáig. Nem baj, ha azt hiszi, hogy "csak" a második menetet készítem elő; ráér akkor rájönni az indokokra, amikor újra keményen lüktet a markomban.
– Téged sem hagyhatlak kevésbé hathatós emlékek nélkül... – dorombolom az ajkaira. Mert hogy ezután sem ülök rá - lefelé indulok. Tudom, mire vállalkozom, hiszen most élvezett el, de éppen ezért akarom. Azt akarom, hogy égjen bele az agyába a kép, az érzés, a tudat, hogy azon a pár magányos éjszakán is csak rám tudjon gondolni, így vagy úgy. Nekem termetemnél fogva egyébként is könnyebb összehúzni magam az ágy aljában, így aztán kényelmesen fel tudom venni azt a testhelyzetet, ahol hozzáférek, és közben szemmel is tudom tartani.
Nem számít, mennyi időre van szüksége. Nem baj, ha a végére már szinte zsibbad a szám és megfájdul a torkom. Nem érdekel, ha közben megpróbál megállítani. Ez most róla szól, és ezt neki is el kell fogadnia, mondjuk szándékaim szerint nem sok ideje marad gondolkozni, miközben nagyon alaposan megdolgozom a számmal. Nem spórolok semmilyen trükkel, amiről már pontosan tudom, hogy szereti; szinte mintha az életet akarnám kiszívni belőle, kellően kiélvezheti a torkom szűkösségét, és a nyelvem is virgonc módon működik közre mindvégig. A tekintetem egy pillanatra sem ereszti, hálás és elégedett kis hangokkal honorálom az ő élvezetét és azt is, ha bátorít akár szavakkal, akár hangokkal, akár azzal, hogy a hajamba túr és markol. Az sem baj, ha néha ő diktálja a tempót, és én is kiengedem néha a számból, hogy rámarkolva izgassam, miközben nyelvemmel és ajkaimmal úgy falom fel, mint egy jégkrémet. Akármikor élvez is el, én boldog elégedettséggel fogadom és kísérem át rajta; nem irigylem tőle, hiszen én így is sokszorosát kaptam és most épp az volt a célom, hogy ez tisztán róla szóljon. Egy elégedett nyeléssel engedem ki az ajkaim közül, majd a számat elégedett macska módjára nyalogatva mászok fölé. Gyönyörködöm egy kicsit a kielégült arcában, ködös szemeiben, puha csókokat szórok el a bőrén, és csak azért engedem magam a testére, hogy melegen tartsuk egymást.
– Remélem, te is emlékezni fogsz erre – búgom a fülébe huncut hangon. Magamba szívom az illatát, puha érintésekkel, finom simításokkal raktározom el magamban a teste érintését és közelségét, mert úgy sejtem, mindjárt indulnunk kell. Belőle viszont sosem elég.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

A szűkös kabinnak meg vannak az előnyei és a hátrányai. Előnye, hogy kénytelenek vagyunk jól összesimulni, hátránya, hogy nem igazán lehet variálni a pózokon és nem is lehet úgy igazán végig kefélni az egészet, mert nincs mit. De legalább az ágy akkora, hogy kedvemre tudjam őt mozgatni, hajlítani, helyezni. Itt legalább ki is élvezek mindent, nem rövidebben, mint szoktam egyébként, mert garantálni akarom, hogy "következő találkozásig érezze". Mély nyomot akarok hagyni, legyen szó a bőréről, vagy úgy minden másról rajta. A finomkodást ezúttal hagyom a francba, tudom, hogy nem erre vágyik. A szerelmeskedés sem volt rossz, sőt, akkor nagyon is jó volt, de a vérünk jobban forr annál, minthogy egymást babusgassuk.
Úgy hogy szorítom, húzom, tépem, néha harapom és a végére, amikor már elkoptatta a nevemet a fürge kis nyelvén, akkor belé is élvezek. A válaszára elégedetten mosolygok, szusszanok egy nagyot és elkezdem simogatni a combját, míg a hűvös és az ő érintése mindenütt kellemes borzongást okoz.
- Ez volt a cél. - mosolygok úgy, mint egy elégedett, jól lakott oroszlán, egészen addig, amíg le nem foglalja a szám a kellemes, szenvedélyes csókja. A kérdésére felemelem a balkezem, hogy rápillantsak.
- Úgy egy óránk van, mielőtt el kell indulnunk a kocsival. - adom meg a választ, leengedve a kezem. Ahogy átfordulunk és alá kerülünk, jól esik egy kicsit feküdni, mert azért combos volt ez a menet, de Viva keze, ahogy elindul rajtam, nem ígér pihenést. Megnyalom a hirtelen kiszáradó ajkaimat, ahogy a farkam köré szorulnak az ujjai, szuszogva élvezem, ahogy azon dolgozik, hogy újra harcra kész legyek. A szavai alapján arra készülök, hogy jól meglovagol majd, a forró csók közben lelkiszemeim elé képzelem hullámzó testét az ölemen és már alig várom, ez is segít abban, hogy felkeljen a jancsi, de ő aztán egyáltalán nem foglal helyet. Vagy nem ott. Lekúszik rajtam, hogy az ajkai közé vegyen, én meg felsóhajtok.
- Édesjóistenem... - szuszogom, mert tudom, hogy mire számíthatok. És oh boy, nem is csalódok. A legjobb ebben az egészben, hogy ez még csak nem is bevezető, hanem Aviva konkrétan nem is akar feljebb jönni, én pedig nem erőszakoskodom, csak élvezem, ahogy felfal. Mint egy fagyit. Is. Meg mindenhogy máshogy is. Teljesen kikészülök, markolom a haját, bele döfök néhányszor a szájába, sóhajtozom, néha halkan nyögök, a látványra káromkodok, aztán amikor elérek a csúcsra, akkor se húzódik el. Szerintem Jézus csuklik valahol oda fent, mert ez alatt az idő alatt vagy 100x a számra vehettem a nevét, ahogy Avivát figyeltem. Amikor aztán felmászik hozzám azzal az elégedett macskamosollyal, én úgy mosolygok vissza rá, mint akit bedrogoztak.
- Ahaa... - felelem elnyújtva, halkan, még mindig bárgyú mosollyal a fejemen, mikor a fülembe mormog. Magamhoz ölelem, de aztán a takarót kihalászom magunk alól és betakarózok. Még van egy ici-pici időnk csak szuszogni, ölelkezni, és pihenni.
Én így is teszek, ölelem, az illatát szívom magamba, élvezem meleg testének az érintését, simogató tenyerét, csókoló ajkait. Mindent igyekszek viszonozni, aztán amikor eljön az idő, lebiggyesztett ajkakkal nézek le rá.
- Menjünk. - nyomok egy csókot az ajkára. Ha felkel rólam, felkelek én is. Vadászni kell az ide-oda dobált ruháinkat, de azért viszonylag hamar felöltözünk, főleg mert olyan hideg van, hogy mindjárt visszaszállnak a heréim oda, ahonnan leszálltak.
Miután összeszedtük magunkat, a maradék vizet meg a szemetet, bezárom a hajót, aztán sétálunk vissza a kocsihoz. Kézen fogva.
- Szeretnél... vacsorázni valamit, amikor átjössz? Mármint... mit szeretnél vacsorázni? Nem ér azt mondani, hogy engem, különben kénytelen leszek improvizálni. - mosolygok le rá.

+18
Elveszítem az időérzékem. A percek összefolynak, az elmém a testemben szétterülő és lüktető kéj okozta delíriumba kerül, ezért a külvilág is teljesen megszűnik. Nem marad hely másnak, csak neki és annak, amit velem tesz; belém ég minden érzés, minden egyes forró és heves érintés, az ajka az ajkamon, a bőrömbe mélyedő ujjai és fogai, és persze az, ahogy a testünk heves, vad ritmusban válik eggyé újra és újra. Teljességgel átadom magam neki, hagyom, hogy azt tegyen velem, amit csak akar, hogy minden értelemben kisajátítson és a magáévá tegyen, és közben egyetlen pillanatig sem titkolom előtte, mennyire élvezem minden pillanatát. Nehéz is lenne ennyi orgazmus közben és után...
Teljesen kifárasztva lihegek és reszketek alatta, és már csak ezért sem kérdés a válaszom. Kellemesen megborzongok a finom simogatástól, mosolyogva figyelem az ő mosolyát, az elégedetten csillogó szemeit. Ujjaim finoman simítják verejtékes bőrét, aztán ajkam is becézni kezdi az övét, de miután bizonyossá válik, hogy még bőven van időnk, úgy döntök, nem érem be ennyivel.
Megadom magamnak azt, hogy magamba égessem alattam fekvő testének látványát is, de aztán teljesen áthangolom magam rá. Nem mintha én ne élvezném a heves csókot, a szuszogását, azt, ahogy meg-megfeszülnek az izmai, miközben egyre keményebben lüktet az ujjaim között... és aztán azt is, ahogy lejjebb költözöm. Az orrom alatt somolygok, amikor ismét az égieket szólítja, és nem vagyok rest isteni élményben és mennyei kiszolgálásban részesíteni. Egyáltalán nem esik nehezemre önzetlennek lenni, és nem csak azért, mert a testem valószínűleg ki sem bírna most még egy orgazmust; amilyen és amennyi elbánásban részesített, ez a kényeztetés a legkevesebb, amit megérdemel. Arról nem is beszélve, mennyire élvezem ezt is: hihetetlenül izgató élmény minden érzékemmel befogadni az ő élvezetét. Az ízét a nyelvemmel, meg-megfeszülő testének és kéjes arcának látványát a szemeimmel, az élvezete minden egyes izgató hangját a füleimmel, verejtékes, forró bőrének érintését az ujjbegyeimmel. A tekintetünk néha találkozik, és én élvezettel figyelem a szemeiben tükröződő kéjes ködöt, az izzást, amivel engem és a ténykedesemet nézi. Élvezetteljes hangokat adok ki és körmeimmel a bőrébe marok minden alkalommal, amikor a hajamba mar, izgatóan felnyög, vagy épp megmozdítja a csípőjét, hogy ő maga nyomja mélyre magát a számban, és amikor végül elélvez, elégedett hümmögéssel engedem a torkomra, hogy az utolsó pillanatig kiélvezhessen.
Miután eltüntettem az élvezetének nyomait, az ajkaimat nyalogatva mászok fölé, mint egy elégedett macska, és amikor ő úgy mosolyog rám és válaszol, mint akiből félig tényleg kiszívták az életet, halk, buja nevetéssel nyugtázom, hogy elértem a célomat. Finoman a testére engedem a sajátom, hogy összesimulhasson a bőrünk, így nem csak mindenhol érezhetem őt, de melegen is tartjuk egymást. Ez utóbbira rá is segít egy kicsit, amikor kitornázza maga alól a takarót, hogy ránk terítse, de én azért nem mozdulok el a helyemről. Elégedett mosollyal bújok hozzá még kényelmesebben, ujjaim es ajkaim telhetetlen érintésekkel és csókokkal térképezik fel újra és raktározzák el bőrének érintését és ízét, orrommal magamba szívom az illatát, és magamban azt kívánom, bárcsak megállna az idő. Finom csókra invitálom, amibe próbálok beleszőni minden érzést, aztán visszafektetem az arcom a mellkasára, hogy ismét elmerüljek a pillanatban. Megborzongok minden egyes viszonzott érintésre és csókra, de az idő sajnos nem áll meg.
Halkan elnevetem magam lebiggyenő ajka láttán és játékosan végigsimítok azon a durcás alsóajkán.
– Csak hagyd, hogy lekössön a munka, és gyorsan eltelik majd – simítok az arcára mosolyogva. Viszonzom a finom csókot, és bár legszívesebben itt maradnék az ajkaiba olvadva, tudom, hogy indulnunk kell. Már akkor hiányzik meleg teste az enyém mellől, amikor felkelek róla, de megemberelem magam és nekilátok a ruháink felfedezésének. Azért nehéz nem kuncogni, amikor például a melltartómat az ajtó kilincsére akadt pánttal találom meg, vagy mondjuk az ő pólóját félig bedobva az egyik szekrénybe, de ettől csak vidámmá válik az öltözködés is. Na meg sietőssé, mert most azért nagyon érezhető a hideg.
Rendet teszünk magunk után, aztán Axel bezárja a hajót és indulunk is a kocsihoz. A gyomrom helyére pillangók költöznek, amikor kezünk már automatikusan keresi a másikét, aztán az ujjaink összefonódnak; a mosolyom a szám sarkába ragad, ahogy finoman megszorítom a kezét. A kérdésére felpillantok rá, és már kezdek is somolyogni, de alighanem észreveszi a csintalan csillanást a szemeimben, mert megelőzi a választ, amit zsigerből rávágtam volna. Ezúttal rajtam a sor, hogy lebiggyedjen az ajkam, de aztán játékosan közelebb simulok hozzá a vállammal és kinyújtom a nyakam felé.
– Jó, de azért a desszert lehetsz te? – kérdezem bazsalyogva. Ha erre megkapom az engedélyt, elégedetten elvigyorodva bólintok egy nagyot, aztán elgondolkozom egy kicsit.
– Hmmm... Mi lenne, ha én lepnélek meg aznap? – vetem fel mosolyogva. – Nem vagyok egy nagy konyhatündér, de egy-két egyszerűbb dolog azért megy, és így neked nem kellene munka után még ezzel is foglalkoznod. Vagy ha mégsem sikerül, majd út közben beugrok a mekibe – nevetem el magam. Persze ha ragaszkodik ahhoz, hogy ő legyen a vendéglátó, az az opció is működhet, hogy mondjuk csak a hozzávalókat veszem meg és együtt csináljuk meg, de ha benne van abban, hogy aznapra felmentsem a további munka alól, akkor egy kacsintással megígérem neki, hogy a szombati vacsi rajta áll majd. Közben el is érünk a kocsihoz, szóval beülünk és sajnos hamarosan már úton is vagyunk, de legalább idebent gyorsan jó idő lesz. Az egyik piros lámpánál gondolok egy merészet, és ujjaimat finoman a karfán pihenő kezére simítom, puhatolózva, a szemem sarkából figyelve a reakcióját. Ha rám néz, megengedek magamnak egy apró mosolyt is, és ha nem zavarja az érintés, akkor megkönnyebbülten szusszanva tartom ott a kezem, ha viszont kellemetlenül éli meg, elhúzom azt.
Úgy érzem, túl hamar odaérünk a lakásomhoz, de igyekszem nem túl feltűnően sóhajtani csalódottságomban. Felé fordulok és megkönnyebbülök, amikor nem látom rajta a szándékot a kiszállásra - nem gondolok erről rosszat, sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy ugyanaz munkálkodik benne, amiért én sem hagytam volna, hogy bekísérjen. Mindentudó kis mosollyal pillantok a szemeibe, és csak azért nem mondok semmit, nehogy a puszta lehetőségek említése is elhúzza az időt.
– Írj, amikor tudsz. Én is fogok – ígérem mosolyogva, az arcára simítva. Odahúzom magamhoz és a kocsi tágas belső terének hála kellő alapossággal, kényelmesen tudom csókolni addig, hogy elégnek érezzem... hát, a következő alkalomig biztosan nem, de addig igen, hogy ki tudjak szállni. Szusszanva engedem el, megnyalva az ajkaimat, aztán a szemeibe pillantva simitom meg a tarkóját a hajába veszett ujjaimmal.
– Azért igyekezz a munkára is koncentrálni majd – bazsalygok egy kicsit. Nyomok még egy csókot az ajkaira, aztán már nyitom is ki az ajtót, mielőtt itt ragadok, vagy berángatom magammal a lakásba. Ha megvárja, hogy odaérjek a lépcsőház ajtajához, mosolyogva intek még neki egyet, mielőtt bemennék és becsuknám azt magam mögött.
A lakásba érve bezárom magam mögött az ajtót, aztán hátammal nekidőlök és a fejemet is a kemény fának ejtem. Lehunyom a szemeimet, tenyereimmel végigtörlöm a képem és legszívesebben bele is verném a fejem az ajtöba, sokszor egymás után. Ebből mégis hogy a francba tervezel kimászni, te idióta?!, korholom magam, de az a baj, hogy még ez is hiábavaló. Ez sem tudja kitörölni a fejemből, de főleg nem a szívemből Axelt. Még akkor sem, ha a zsigereimben érzem, hogy így vagy úgy, de ez lesz majd a vesztem.
Hiába a megérzések, hiába a józan ész figyelmeztetése, az estét azzal töltöm, hogy csak rá gondolok, mint valami szerelemtől megrészegült, rózsaszín felhőben úszó tinédzser. Felidézem a közös,
néhol kifejezetten forró emlékeket a lakás bizonyos pontjain, a mosolyát, a szemeit, a csókját... Úgy lesem a telefonom, mint aki percenként hívást vár, és amikor egyedül bújok a takaró alá, ahol nemrég még az ő teste melegített, elképesztően magányosnak érződik az ágyam. Magamhoz veszem a telefont és írok neki egy üzenetet:
Túl nagy ez az ágy egy embernek...
Írhatnám azt is, hogy "hiányzol", mert ez lenne az igazság, az érzéseim egyetlen szóban, de egy kicsit még mindig az óvatos tapogatózás szakaszában vagyunk, és nem akarok túl sok lenni. Egy kicsit még irigylem is, hogy őt most minden bizonnyal Leon vallatja éppen, szóval neki talán könnyebb is elterelnie a figyelmét.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

Olyan jól esik ez az összebújás és egymás szeretgetése, mint mikor ugyan ezt csináltuk az első szeretkezésünk után. Ugyan az a kellemes érzés, zsibbadás, melegséggel megtelt mellkas jár át, pedig a két aktus meglehetősen különbözik egymástól. Az lassú lángú, forró szerelmeskedés volt, ez pedig nagy lángú, gyors kufircolás. Egyiket sem cserélném el még se, vagy cserélném meg őket. Minden úgy volt jó, ahogy volt. A panaszkodásom persze logikus gondolkodásmódot hoznak ki Avivából, mire felhorkantok.
- Szerintem nem vagy tisztában a csáberőddel és hogy mennyire a tudatomba égetted magad. Főleg az utolsó mutatványoddal. - nevetek halkan, ujjaimmal játékosan cirógatva köröket a bőrére. Nem sokáig tudunk sajnos így összebújva pihenni, mert nekem be kell érni a kaszárnyába. Így kénytelenek vagyunk kuncogástól övezve öltözködni, keresni és megtalálni egymás ruháit itt-ott, aztán felöltözve, kézen fogva sétálni a kocsihoz. Szeretném vendégül látni, levenni a lábáról, mert kicsit úgy érzem, hogy az utolsó kis trükkjével igen csak kitett magáért. Nem mintha én ne tudnám úgy kinyalni, hogy csillagokat lásson, de nem akarom, hogy csak a szex vezéreljen minket. Még ha egyébként minden második gondolatunk is ez, mert a csillanást azért látom a szemeiben, szóval gyorsan ki is egészítem a mondanivalóm.
- Persze, hogy lehetek! - vigyorgok rá, mert azért egy ilyen kérést nem tudnék elutasítani. Mondjuk a vendéglátás nem igazán hangzik vendéglátásnak, ha ő hozza a vacsorát, de úgy látom, hogy fontos neki, hogy ne jöjjön üres kézzel, ezért beadom a derekamat.
- Na jó, de inkább hozd el amit főztél, akkor is ha szenesre égett. Még azt is szívesen enném ki a kezeid közül. - felelem bókolva, ami egyébként hazugság, mert azt nem kockáztatnám meg, hogy egy lasagna-nyi blokk szenet megegyek és egy évig ne szarjak tőle, de a lényeget értheti.
Az út alatt nem sokat beszélgetünk, valamiért túl gyorsnak tűnik, pedig egyszer sem léptem át a sebességkorlátozást. Amikor oda érünk, meg sem fordul a fejemben, hogy bekísérjem, mert ez alatt a rövid idő alatt is kiismertem magunkat, tudom, hogy nem tudnék búcsúcsóknál megállni. Szerencsére ő sem firtatja, se nem kéri, csak megígéri, hogy írni fog.
- Mindenképp. - mosolygok rá, aztán oda hajolok hozzá, hogy középen találkozva még egyszer alaposan megcsókolhassam. Persze pont ezután mondja, hogy a munkára is összpontosítsak, én meg úgy hümmögök, mint aki úgy érzi, ez egy veszett fejsze nyele. Egy utolsó csók, ki száll, még megnézem a fenekét távoztában a kapuban, aztán már indulok én is tovább. Nem sokra rá kapok üzenetet tőle, de azt már csak akkor tudom megnézni, mikor a munkahelyen bejelentkeztem.
Te legalább nem kelhetsz fel meglepetés emberrel az ágyadban! Írom meg a választ sírva nevetős emojival, viccelődve, mintha itt szokás lenne, hogy a katonák egymás ágyába bújjanak. A nyúlon kívül, úgy értem.
Nyilván, amint elfoglaltam a szobámat, Leon megrohamozott és olyan hevesen vallatott, mintha egy SERE tréningen lennénk. Azért tudva, hogy részben neki is köszönhetem a dolgot, elmesélek mindent, a szaftos részleteket azért kihagyva. Nyilván nem hagy békén ezzel ebben az egy hétben. Minden este panaszkodom Vivának arról, hogy aznap Leon éppen hány gyereket jósolt meg nekünk és hogy fognak kinézni, meg hogy mennyire jó lesz őt hétvégén látni, mire elkeserítem, hogy Viva az enyém és ha látni akarja őt, húzzon sorszámot. Most hét közben sem tudunk találkozni, ami nagy érvágás nekem, mert a kedves és a forró képek ugyan úgy érkeznek, mint eddig, csak kénytelen vagyok magamon könnyíteni, ahelyett, hogy abban a szűk kis kocsiban esnénk egymásnak.
A péntek este azonban úgy sietek el, mint akit puskából lőttek ki. Sietnem is kell, mert baleset van az utakon, dugó torlaszol el mindent, így eleve késve érek haza. Gyorsan beugrok a zuhany alá és igyekszem rendbe szedni magamat, de pont habos mindenem, amikor csöngetnek és belém áll az ütő. Gyorsan lecsapom magamat, kiugrom a fülkéből, összefogok a csípőm előtt egy törülközőt és mint egy kezdő korcsolyás, csúszkálva szaladok ki az ajtóhoz, hogy kinyissam. Aviva tényleg pontos volt.
- Sz-szia! - köszönök neki a loholástól lihegve, közben gyűlik alattam a tócsa, mert csurog rólam a víz.

Még mindig hihetetlen, hogy miután annyiszor igyekeztem visszafogni magam még egy kósza búcsúcsóktól is az ajtóban – tartva attól, hogy ez milyen mögöttes jelentést sejtethetne –, most büntetlenül bújhatok hozzá, fészkelhetem magam az ölelésébe, élvezhetem meleg teste közelségét és közvetlen érintését a takaró alatt, magamba szívhatom az illatát, élvezhetem a csókjait és azt, hogy én is kedvemre csókolhatom a bőrét, az ajkait. A gyomrom helyén még mindig mintha pillangók verdesnének a szárnyukkal, a mellkasomban meleg, jóleső feszítést érzek és fogalmam sincs, hogy lehetne valaha elég abból, hogy a csillogó kék szemeket figyeljem, a bőrömet simító ujjait érezzem. Mintha beette volna magát a bőröm alá és az ég irgalmazzon annak, aki megpróbálná kiszedni onnan, mert én nem kegyelmeznék neki.
Már csak azért is értem pontosan, miért nem ért egyet a logikus érvelésemmel; a logika itt már rég érvényét vesztette. Nem mintha ettől nem görbülne elégedett mosolyra az ajkam.
– Ez volt a cél – idézem vissza az ő korábbi szavait, mielőtt az ajkaira forrva mondanám el egy csókkal, hogy nincs egyedül a problémáival. Ezek a közös problémák persze nem könnyítik meg, amikor ki kell bontakoznunk egymás karjaiból és fel kell öltöznünk, de azért kárpótol, hogy a hajót magunk mögött hagyva már teljesen természetesen jön a gesztus, hogy megfogjuk egymás kezét, meg persze az is, hogy már ő is a pénteken gondolkozik. A zsigeri válaszomat ugyan cselesen megkerüli, de a desszert kérdésében már megegyezünk, amitől elégedetten mosolyogva harapok az ajkamba, mielőtt valóban elgondolkoznék a válaszon. Szerencsére nincs ellenvetése, bár azon felnevetek, hogy mindenképp vigyem el a főztömet.
– De akkor úgy kell enned, mint valami isteni mannát! – vágok vissza vidáman. Nem mintha azt tervezném, hogy valami egyértelműen pocsék étellel beállítsak – akkor már inkább szaladnék el valami jó kifőzdébe majdnem-házikosztért.
– A szombati vacsi majd lehet a te reszortod – teszem hozzá kíváncsian megcsillanó szemekkel, elvégre szó sincs attól, hogy ne érdekelne az ő kreativitása, vagy hogy mivel rukkolna elő, egyszerűen csak nem akarom, hogy pénteken munka után még bármivel is foglalkoznia kelljen. Mármint rajtam kívül.
Sajnos még így is túl hamar elérünk arra a pontra, amikor már ott állunk az apartman épülete előtt és búcsúzkodni kényszerülünk. Valamennyire kárpótol, hogy legalább a kezét foghattam egészen idáig – hála a sokatmondó reakciójának, amikor bepróbálkoztam –, és az a nagyon alapos csók is simogatja a testemet és a lelkemet, de ettől még nem esik jól egyedül belépni a lakás ajtaján. Szinte nevetségesnek tűnik, hogy most szálltam ki mellőle az autóból és máris hiányzik, de... így van. Akármennyi értelemen jelenti is ez azt, hogy nagyon csúnyán el van baszva minden.
Persze nem bírom ki, hogy ne üzenjem ezt meg neki – némileg burkolt formában –, a válaszán pedig elvigyorodom és persze fel is veszem a vicc fonalát.
Nana! Be kell szereznem pecsétet, amire ki tudom írni a nevem, hogy legközelebb a homlokodra nyomjam?
Az üzenetváltásaink a szokásos módon folytatódnak, bár talán szabadabban, mint eddig, a paradigmaváltásnak köszönhetően. Jókat mosolygok a Leonnal kapcsolatos panaszain, és cserébe én is elkezdem szívatni Leont azzal, hogy különböző New York-i menyasszonyi ruha szalonok linkjeit küldözgetem neki, hogy szerinte melyik a legjobb. Mondjuk amikor majdnem időpontot foglal nekem a Kleinfeldbe, meggyőzöm arról, hogy... nos, a feleslegességéről nem tudom meggyőzni, de arról igen, hogy amíg Axelt rá nem veszi a gyűrűvásárlásra, addig talán egy kicsit korai. Én sem vagyok rest egyébként Axelt kínozni, mondjuk én ezt fotókkal teszem, meg olyan üzenetekkel, amiktől tudom, hogy teljesen begőzölne, ha az ajkaira mormolnám a szavakat. Ez különösen akkor élesedik, amikor kiderül, hogy nem fog tudni kiszökni – aznap este egy némileg sejtelmes képet küldök neki, amin konkrétum nem látszik, de ő biztosan hozzá tudja képzelni, az ugyanis egyértelmű a képből, hogy meztelenül fekszem a takaró alatt. Még azt is hozzáírom, hogy "ennyi lett volna a kabátom alatt a kocsiban", csak hogy érezze a dolog súlyát, de amikor én arra gondolok, hogyan enyhíthet most éppen azon a bizonyos súlyon, én is bajba kerülök.

Igyekszem lefoglalni magam, hogy minél hamarabb eljöjjön a péntek, de egyáltalán nem egyszerű. Nem tudok a feladataimra koncentrálni, mert egyre csak Axel jár a fejemben, így az egyetlen ténylegesen hasznos cselekedetem az, amikor bevásárolok péntekre. Alapanyagokat a vacsorához... és a desszerthez. Nem veszek teljes fehérneműszettet, de a melltartó és a falatnyi bugyi egymáshoz illőek, finom, vörös csipkéből készültek és nem sokat bíznak a képzeletre. Étel gyanánt olyan mélyre ások magamban, mint már nagyon régen: édesanyám shakshouka receptjét idézem fel, amennyire tudom, és most először nem keserűséggel és bosszúvággyal tölt fel az emlékezés. Főzőcskézés közben azon kapom magam, hogy apró mosoly ül az ajkamon és miközben azon izgulok, hogy az emlékeim hézagjait kísérleti alapon való kiegészítések mind jól süljenek el, arra gondolok, anya mennyire örülne, ha tudná, hogy épp főzök valakinek, aki nagyon fontos nekem. Ha hinnék az ilyesmiben, azt mondanám, talán tényleg tudja, ugyanis nemhogy nem rontom el az ételt, de még magamat is meglepem azzal, milyen finomra sikeredik. Miközben gondosan elpakolom egy hőtartó edénybe, azt remélem, Axelnek is ízleni fog majd.
Mivel addigra már megfürödtem és hajat is mostam – minél frissebbnek akartam tudni a vacsorát –, csak azt ellenőrzöm, hogy nem lettem-e nagyon kajaszagú, de szerencsére a hajamon a balzsam illata érződik, nem a paradicsomé. Felveszem a kikészített ruháimat – egy cicanadrágot és egy hosszított, testhez simuló felsőt –,  még egyszer ellenőrzöm magam a tükörben, parfümöt fújok magamra, aztán megragadom a táskámat – benne váltás ruhával, fogkefével és a kajával – és már indulok is.
Szerencsére jól számoltam ki az időt. Egy kicsit még korábban is érek oda, mint szerettem volna, de elszöszölök a lépcsőházban, leveszem a kesztyűmet, kibontom a kabátomat... így aztán pontban 9-kor csöngetek be. Tagadhatatlan a türelmetlenségem, mert a héten nem is láttam még, és alig várom, hogy végre változtassunk ezen. Egy kicsit többet kell várnom az ajtó nyitására, mint sejtettem, de ez nyomban magyarázatra is lel, amikor Axel kinyitja az ajtót. Csurom vizesen, egy törölközőt leszámítva meztelenül.
Szólásra nyitom a számat, hogy üdvözöljem, de ahogy realizálódik bennem a látvány, úgy is maradok. Kissé elnyílt ajkakkal mérem végig nagyon alaposan, minden apró, vizes porcikáját magamba égetve, ugyanolyan lassan vezetve végig rajta a tekintetem lefelé, mint aztán vissza felfelé. Ezen a ponton már mondjuk sikerül becsuknom a számat, hogy csábítóan elmosolyodjak.
– Páratlan üdvözlési módszer – szólalok meg elégedetten, miközben előrelépek, be az ajtón, mielőtt még bárki másnak is lehetne olyan szerencséje, hogy véletlenül épp a folyosón sétál el és ő is szemtanúja lehet ennek a látványnak. A sarkammal tolom be magam mögött az ajtót finoman, de kattanásig, miközben leteszem a táskám a földre – vakon, mert még mindig őt bámulom.
– Azt hittem, desszertben egyeztünk meg... – lépek közelebb hozzá, tekintetemmel újra végigpásztázva tetőtől-talpig, közben az ajkamat is megnyalva. Még közelebb lépek, nem zavartatva magam, ugyanakkor nem titkolva azt sem, mennyire hiányzott. Minden értelemben. Tenyereimet vizes bőrére simítom az oldalán és szerencséje van, hogy odakint kesztyű volt rajtam, mert így nem jeges az érintésem. – De lehetsz előétel is, ha már így tálaltad magad – súgom forrón kettőnk közé, közben már emelkedve is lábujjhegyre, hogy végre megcsókolhassam azokat a puha, fájóan édes ajkakat. Ugyan nem az volt a tervem, hogy máris letámadom, mert nem csak ilyen értelemben hiányzott, de mégis hogyan kellene ellenállnom ennek a látványnak? Főleg úgy, hogy majdnem egy hete nem láttam, nem éreztem, nem érintettem. Az sem érdekel, hogymég rajtam a kabátom és vizes lesz a ruhám, miközben hozzásimulok, mert már azon jár az agyam, hogyan fogom leszedni róla azt a törölközőt is és hogyan fogok letérdelni elé, hogy megmutassam neki, mennyire is hiányzott.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

A bárkán még nem is gondoltam volna, hogy ide fog kifutni a mi hajónk Vivával. Persze, sejthettem volna abból, hogy a távozta után is hosszú ideig gondoltam rá és vágytam utána minden téren, legyen szó a bárkáról, vagy más találkozókról, de azt hiszem, a szerelemre és annak kiteljesedésére sose gondoltam. Emiatt ez az idilli bújós, csókolgatós dolog szokatlan(ul,) kellemes érzésekkel tölt el, ahogy az egymás agyának húzása is, vagy hogy kézen fogva sétálunk a kocsihoz, ahol aztán már azzal bókolok, hogy bármit megennék.
- Jó, de ha rosszul leszek, akkor te ápolgatsz! - figyelmeztetem előre vigyorogva.
- Természetesen csak rosszullétig enném magamat, nem azért, mert rossz lenne! - javítok gyorsan, viccelődve. A szombati vacsira parancsra tisztelgek egyet.
- Értettem! - mosolygok, aztán megyünk is.
A kocsiban is még szintén megkapom a kezét, amitől közelebb érezhetem magamhoz és a szemem sarkából rásandítok egy mosollyal. Az út meglepően rövidnek tűnik, ami miatt kicsit szomorú is vagyok, de kárpótol ezért a hosszú csók és a terv, hogy hamarosan ismét együtt leszünk.
Hamarosan már a laktanyában írogatjuk egymásnak az üzeneteket, én pedig jókat mosolygok rajta.
Csak tetováld rám! írom a választ, de nem sokáig tudok figyelni, mert persze Leon azonnal válaszokat akar és nem is fél kérdezni ezekhez. Sok dolgot mesélek el, de az intimebb dolgokat nem részletezem. Nyilván azt titkolni sem tudnám, hogy szeretkeztünk - sokat -, de hiába kérdi, hogy a Valhallába lovagolt-e, mint egy valkűr a pegazusát, de csak rövidre zártam a témát.
Sajnos ezt a valkűrt azonban csak később tudom magamon lovagoltatni, mert kiderül, hogy gyakorlat miatt nem tudok vele a héten találkozni, csak a hétvégén. Ez el nem keserít, csak azért kénytelen vagyok éjszaka rárántani, amikor erre válaszol olyan szaftos képeket küldözget, hogy a Willie majdnem orrba ver, olyan lendülettel áll fel.
Aztán pénteken hiába sietnék haza, ha a dugó nem enged. Egészen ki jön belőlem a tailgaiting seggfej és legszívesebben mindenkit letolnék az útról, hogy időben haza érjek. Csisszre sikerül csak, berepülök a fürdőbe, aztán azzal se készülök el, mikor csengetnek. Hogy tudtam volna még főzni? Vivának van kettőnk közül több esze. Csúszkálva és majdnem seggre esve sietek ki az ajtóhoz, hogy nyissam ki neki, ő pedig láthatóan nem erre számított. Amilyen csinos, lehet ingre? Erre nem is gondoltam, mit kellett volna magamra venni? Baszki nekem is ki kellenne csípni magam? Mondjuk elég nehéz, amikor szó szerint egy tócsa kezd alám csurogni. Nem azért!
Elhátrálok az ajtótól, hogy beengedjem, az első szavaira megköszörülöm a torkom, a desszertes megjegyzésre kicsit zavartan elmosolyodom.
- Sajnálom, nagy volt a dugó. - magyarázkodom, de ahogy kiveszem a szavaiból és abból, ahogy mindent az ajtóban hagy, ez nem is gond. Habár tiszta víz vagyok, meg kell nyalnom az ajkamat, amikor azokkal az éhes szemekkel rám nézve közelebb lép és közli, hogy előétel is lehetek. Hangosan szusszanva ráz ki a kellemes hideg az érintésére a mellkasomon, aztán ahogy lábujjhegyre áll, én már hajolok is le hozzá, hogy megcsókoljam. Szabad kezemmel óvatosan ölelem át, mert habár láthatóan őt nem zavarja a víz.... akkor engem miért is kéne? Igen, úgy is le fogja venni. Remélhetőleg minél gyorsabban. Szóval elengedve a másik kezemmel a törülközőt hagyom azt leesni magamról, hogy most már mindkét kézzel öleljem, túrjak tarkójánál a hajába és szorítsam magamhoz a csókban, a szabad kezemmel pedig felhúzom a nyújtott felsőjét, hogy alá tudjak nyúlni.

+18
Elszomorít ugyan, hogy máris vége szakad a hétvégének és így az együtt töltött időnek, de azért szerencsére nincs sok időm ezen rugózni, mert eltereli a figyelmem a kislányos öröm, amiért fogja a kezem, és a beszélgetésünk is. A szavaira felnevetek, a gyors helyesbítésen pedig tovább vigyorgok.
– Természetesen én foglak le... khm, akarom mondani majd ápolgatlak – villantom rá huncut módon a szemeimet. Azért megnyugtatom, hogy szombaton már nyugodtan elkényeztethet a vacsorával (is). Az autóban még kárpótol valamelyest, hogy út közben is foghatom a kezét - nem is beszélve a reakciójáról -, aztán búcsúzáskor is olyan alaposan csókoljuk egymást, hogy megpróbáljunk belőle feltöltődni, ezután viszont már tényleg el kell engednem.

A hét kínkeserves lassúsággal telik el így, hogy zavarodott tinédzser módjára képtelen vagyok másra gondolni rajta kívül és még a sneak out is elmarad, mert rosszul jön ki a programja. Az üzenetváltásainkkal és Leon szivatásával próbálom megtartani az ép eszem, de még így is a becsavarodás szélén vagyok, mire már a lakásához vezető lépcsőket szelem.
Talán mondanom sem kell, hogy a váratlanul fantasztikus fogadtatás sem a józan eszem irányába kormányozza a gondolataimat. Le sem tudom - és nem is akarom - venni a tekintetem vizes testéről, arról a zavart, ennivaló kis mosolyról... Mondjuk ez utóbbit gyorsan eltüntetem onnan, amikor nyilvánvalóvá teszem, engem mennyire nem zavar, hogy jóformán meztelenül fogadott. Tekintetem irigyen követi, ahogy a nyelve megnedvesíti az alsóajkát, de ahogy közel lépve hozzá ismertetem vele a hajlandóságomat, hogy desszert mellett előétellé is minősítsem, már csak félútig kell lábujjhegyre állnom ahhoz, hogy én vegyem birtokba azokat az ajkakat. Arra sem kell sokat várnom, hogy óvatos ölelése határozott szorítássá váljon, nem törődve az átnedvesedő ruhámmal - és az ő törölközőjével sem. Mély szusszanással csókolom tovább, éhesen és telhetetlenül, kezeim bejárják forró, vizes bőrét a mellkasán, az oldalain, a vállain, a hátán... Megborzongva sóhajtok halkan az ajkai közé, amikor beletúr a hajamba, aztán újra, ahogy ujjai felgyűrik a felsőmet és beférkőznek alá. Testemet az övének szorítom, mintha eggyé akarnék olvadni vele, ujjbegyeim a bőrébe mélyednek. Szuszogva szakadok el az ajkaitól, hogy végig tudjam csókolni az állát, a nyakát, fogaimat is belemélyesztve a finom bőrbe.
– Nagyon hiányoztál – mormolom a fülébe, mielőtt forró csókot hintenék alatta az érzékeny bőrre. – Semmi másra nem tudtam gondolni rajtad kívül... – vallom be halkan, csókjaim között a bőrére szuszogva. Egyik tenyerem előresimít az oldalán át, ujjaim szétterülnek a hasán, aztán határozottan jutnak még lejjebb, míg ki nem tudom tapintani, akarja-e már eléggé, amit én is. Vágytól ködös szemekkel, éhesen pillantok a szemeibe, ajkaimmal hevesen marok az övéire, de most rövidebb időre.
– Éhes vagyok – susogom halkan az ajkaira, hogy aztán amint elengedtem, ugyanazzal a mozdulattal már szó szerint boruljak is térdre előtte. Lehetőséget sem adok neki az ellenkezésre - nem mintha arra számítanék, hogy ne akarná -, megnyalom az ajkaimat, hogy azok rögtön átvehessék az ujjaim helyét a farkán, olyan hévvel kezdve bele a kényeztetésébe, mint aki tényleg napok óta rá éhezett.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

A francba is! Egy nővel sem tudtam még ennyire folyamatosan és folyékonyan flörtölni és perverzkedni és hülyéskedni és játszani. Erre itt van Viva, akinek minden második pillanatban csintalanul csillog a szeme és most éppen a leápolgatásomról dumál. Rohadtul fog fájni az a búcsú, már most előre borítékolom. De ki tudja. Talán a távkapcsolat működhet. Talán.

A hét rettentően csiga lassúan megy el, egyrészt pont a vágyódás miatt, másrészt azért, mert nem is tudunk hétközben találkozni, de azért sokat chatelünk egymással, meg képeket is küldözgetünk egymásnak. Mondjuk a sokadik szexi képére már kedvem lenne bosszúból egy dick pic-et küldeni, csak hogy érezze a tettei súlyát, de csak fenyegetem vele.
Pénteken meg elcseszem az időt a rohadt dugóban, hiába sietek nagyon-nagyon, egyszerűen nem érek haza úgy, hogy legalább letusolni le tudjak. Vizesen rohanok ki ajtót nyitni, engedem be Vivát, csak azért, hogy aztán rájöjjek, igazából tök mindegy víz, vagy nem víz. Olyan hévvel esünk egymásnak, mint kicsivel kevesebb egy hete a hajóban. Élvezettel szorítom magamhoz az apró kis testét és túrok a selymes hajába, miközben minden érintését, ízét és illatát élvezem. Hamarosan pedig már a hangjának is örülhetek, ugyan is rám tekintve közli, hogy hiányoztam neki és csak rám gondolt.
- Te is hiányoztál... - mormogom felsóhajtva. Mondjuk tudja ő ezt, érezheti, ahogy lassan a hasának feszülök. Meg egyébként is tett róla, hogy minden nap, minden percben hiányoljam őt. Aztán már simít is le rajtam, hogy a kezével is megállapítsa a hiányzásának mértékét, arra pedig egyáltalán nem lehet panasza. Nekem se, mert a mozdulataira egyből fel kell sóhajtanom, meg aztán a ruhája alá bújtatott kezemmel bele is markolok a forró bőrébe, ahogy ő az ajkaimba mar. Rányalok az ő ajkára, mikor elengedi az enyémet, a szemeimmel majd leégetem róla a ruhát, de mielőtt még felkaphatnám és elvihetném, hogy jó hevesen megszexuáljam az előszobai komódon, ő hirtelen kicsúszik a kezeim közül, mert térdre borul előttem.
- Ó jézusom... - sóhajtok fel már ettől, de aztán fel is nyögök halkan, amint megérzem magamon az ajkait. Félhangos káromkodással túrok bele a hajába elölről, hogy aztán hátul összefoghassam a hosszú loknijait egy markomba. Kicsit kitartva a csípőmet mozgok rá, amikor rám hajol, elmélyítve az ő heves étkezését. Élvezettel szisszenek fel, sóhajtozok, hümmögök, nagyon is jól tudja, hogy mitől készülök ki teljesen, pedig ha azt vesszük, nem is voltunk még túl sok időt együtt. Mindenesetre, ha ő előételt akar, akkor megkapja szó szerint. Amikor már érzem, hogy nem sok választ el attól, hogy a magasba érjek, megszorulnak az ujjaim a hajában, hogy megtartsam őt és úgy keféljem meg a torkát ahogyan azt ő szereti. Nem spórolok se a mélységgel, se a gyorsasággal, őt ismerve pedig nekem a szívásra sem lesz panaszom így aztán hamar elélvezhetek az ajkai között. Zihálva figyelem, ahogy mélyre engedve magam, lüktetve adom neki minden csepp magvam, hogy aztán amikor kihúzom belőle a farkam, élvezettel nyalogassa a száját. Nem mintha itt meg akarnék állni. Még mindig kívánom őt, erről csak félig kókadt testrészem is árulkodik.
- Gyere ide! - nyúlok a karja alá és húzom fel, aztán már veszem is a vállamra, hogy a hálóba cipelve az ágyra dobjam. Olyan türelmetlenül kezdem megszabadítani minden ruhájától, hogy még csókra, vagy simításokra sem futja az időmből. Nem, most egy cél lebeg a szemeim előtt, megszabadítani mindentől, aztán szét tárni a lábait és azok közé hajolva én is csillapítani akarom az éhségemet, legalább olyan hevesen, mint ő. Vele ellentétben én mondjuk még az ujjaimat is elkezdem használni, csak hogy minél több ingert csaljak ki belőle és minél hamarabb megadja magát nekem.

+18
Valószínűleg senki nem hinné el nekem, ha azt mondanám, nem így terveztem, pedig tényleg nem véletlenül úgy készültem el a vacsorával, hogy még meleg legyen, mire ideérek. Na nem mintha Axelt hibáztatnám azért, hogy végül mégis egy pillanat alatt meggondolom magam... na jó, talán hibáztathatnám őt is, hiszen ha nem nézne ki úgy, mint azok a bizonyos viking félistenek, akiket egyszer már emlegettem, és nem vette volna el az eszemet teljesen a puszta létezésével, akkor biztosan tudnék uralkodni magamon. Ezek a feltételek viszont most nagyon is hiányoznak, én pedig gyenge vagyok és – ahogy vele szemben mindig – egyszerűen engedelmeskedem a vonzás törvényének.
A látványa hívogat és felajz, de ahogy a karjaiba és a heves csókunkba olvadok, végleg kizárok minden mást a külvilágból. Most már fel sem fogom, hogyan bírtam ki nélküle ezt az öt napot; úgy csókolom az ajkait, úgy érintem minden vizes porcikáját, úgy szívom magamba az ízét és az illatát, mintha ez lenne a túlélésem záloga. Mintha függő lennék és ő lenne a drogom. Pontosan úgy érzem magam. Nem tudok belőle eleget kapni, érezni, és ezen a ponton már nem kertelek az érzéseimmel kapcsolatban sem: egyszerűen csak megmondom neki, hogy hiányzott és nem tudtam rajta kívül senki és semmi másra gondolni. Felsóhajtott válaszába testem és lelkem egyszerre borzong bele – előbbi különösen, amikor érzem is a hasamnak feszülni ennek bizonyítékát. Nem is bírom ki, muszáj meg is érintenem, és ezzel persze elindítom a láncreakciót is: az érintésemre adott kéjes válasza, a sóhaja és a bőrömbe maró ujjai hatására halkan az éhes csókunkba nyögök, és még többet akarok ebből. A szemeibe pillantok, szinte elolvadok a tekintete intenzitásától, először mégis a saját vágyaimnak engedek és ezúttal nem hasonlítgatom az istenekhez, hanem szó szerint térdre borulok előtte.
Még mindig hihetetlen élmény, hogy annyira akarom az ő örömét, mintha a sajátomat kergetném. Vágyakozva remegek végig a kéjes sóhajától, aztán a halk nyögésétől, amikor azonnal az ajkaim közé veszem és jó mélyre engedem, szinte türelmetlenül szoktatva a méreteihez a saját torkomat. Szuszogva, ködös szemekkel nézek fel rá, elégedetten hümmögve az érzésre, ahogy beletúr a hajamba, aztán még össze is fogja azt a tarkómon, és amikor már rá is mozog az én mozdulataimra, maga is egyre több mélységet követelve, halkan fel is nyögök. Pont olyan hévvel dolgozom meg a farkát, mint aki már nagyon éhes volt erre, le sem veszem róla a szemeimet, hallgatom a kéjes hangokat, amiket kiad magából, figyelem az arcán és a testén az élvezet minden apró jelét, de ha azt hinném, ettől ázik el rajtam a fehérnemű, akkor nagyon tévedek. Amikor megszorulnak az ujjai a hajamban és megállítja a fejem, már majdnem panaszosan néznék fel rá, de rögtön kiderül, hogy nem megállni akart, csak ő kezdi el mozgatni a csípőjét, lényegében megkefélve a számat és a torkomat, mindezt pont azzal a hevességgel, amit máshol is imádok. Ez az, amivel teljesen kikészít; először ki is esek a szívások ritmusából, mert olyan kéjesen nyögök fel a farka körül, mintha a farka azon a bizonyos másik helyen lenne, de néhány pillanat alatt össze is szedem magam. A gyönyörteljes borzongás persze nem marad abba, minden egyes mozdulata szinte villámként fut végig a testemen, egyenesen a lábaim közé, de közben már odafigyelek, hogy erőteljesen rászívjak a farkára minden egyes visszahúzódó mozdulatánál. Azt ugyan nem láthatja, hogy talán már a cicanadrág is átnedvesedik rajtam attól, amit csinál, de azért a ködös szemeimből és a szinte folyamatos nyögdécselésemből tudhatja, hogy nem kicsit élvezem én is. Kezeimmel is belekapaszkodok a testébe, élvezettel marom a bőrét a csípőjén, a hasán, az oldalán, és amikor végül elélvez, élvezettel hümmögve hagyom, hogy mélyre nyomja magát és kiélvezze az orgazmus lüktetéseit. Elégedett kis sóhajjal nyelek egy nagyot, amikor kihúzza a farkát a számból, élvezettel, jóllakottan nyalom körbe az ajkaimat, miután megkaptam a vágyott előételt, és szinte elégek a pillantásától.
Engedelmesen simítom tenyereimet a karjaira, amikor értem nyúl, de aztán kiderül, hogy most kissé barbárabb akaratosságot csaltam elő belőle. Nem mintha bánnám, sőt, még egy kis meglepett nevetést is kicsal belőlem, amikor egyszerűen csak a vállára kap, mint egy zsákot. Nem mintha sokáig lenne nevethetnékem; hamarosan már az ágyára dobva találom magam, ő pedig úgy néz végig rajtam, mintha nem puszta előétel lennék, hanem maga a fő fogás, amit ő fel akar falni.
– Fuck... – sóhajtok fel rekedten a puszta látványtól, de ő már munkához is lát. Olyan gyorsan kapja le rólam a ruhákat – szerencsére nincs rajtam sok –, hogy mire kettőt pislogok, már meztelenül fekszem alatta, de aztán már szinte pislogni nincs időm. Nem hajol hozzám csókra, vagy legalábbis nem a számhoz; azonnal a széttárt lábaim közé fészkeli be magát, nekem pedig szinte befordulnak a szemeim a fejembe, ahogy felnyögök.
– Axel... – nyögöm a nevét kéjesen, elnyújtva a hangokat, de aztán már el is akad a lélegzetem, mert ha nem lett volna elég a nyelve és az ajkai játéka, már érzem is magamban az ujjait. Nincs nehéz dolga, mert az előbb olyan szinten felizgatott, hogy már mindenre fel lettem volna készülve, de eszemben sincs panaszkodni, ha ő is éhes. Beletúrok a hajába, az élvezettől ívbe feszülő testtel tartom magamon a fejét, miközben a csípőm is önkéntelenül rámozog minden gyönyörteljes mozdulatára; nem fogom vissza a hangomat, mert tudom, hogy szereti hallani, milyen hatással van rám és én bizony nagyon élvezem, amit csinál. Hol a neve forr az ajkaimra, hol megvonagló testtel káromkodom el magam, és egyáltalán nem kell sokat küzdenie azért, hogy szinte le is kelljen fognia a csípőmet, hogy ne ficeregjek el tőle gyönyörömben. Elengedem a haját, amikor érzem, hogy már nem leszek ura a mozdulataimnak, mert nem akarom tépni, inkább a vállába marok erőteljesen, másikkal pedig a csípőmet az ágyra szorító karjába kapaszkodok. Megsemmisülve adom át magam neki és annak a pillanatnak, amikor átlendít a csúcson; hangos, elnyúló nyögéssel, megfeszülő testtel élvezek el, aztán ahogy elnyújtja nekem az érzést, kéjesen vonaglok meg újra és újra minden mozdulatára.
Hevesen zihálva nyitom ki a szemeimet, amikor elenged, és bár kissé még reszketnek az ujjaim, már nyúlok is érte, hogy felhúzzam magamhoz. Félig felülök, hogy már azelőtt megcsókolhassam, mielőtt egészen felér; a hajába túrva marok az ajkaira éhesen, hevesen, nem múló vágyakozással. Testemet az ő forró testéhez simítom, kiélvezem az érzést, aztán szabad kezemmel is lesimítok a testén, ha ugyanis ő nem teszi meg előbb, én magam nyúlok kettőnk közé és vezetem magamba a farkát, mert most már nem tudok és nem is akarok megállni.
– Fuck yes – nyögöm az ajkaira kéjesen, elengedve őt, hagyva, hogy befejezze a mozdulatot, bár a csípőmmel így is rásegítek, mert annyira ki vagyok már éhezve az érzésre, hogy minél hamarabb minél mélyebben akarom tudni a testemben. Lábaimat felhúzom a teste mellé, ajkaim újabb heves csókra invitálják az övéit, mert őt ismerve úgyis gyorsan eljön majd az a pillanat, amikor az iramtól már nem igazán fogjuk tudni fenntartani a csókot. Nem mintha panaszkodnék...

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show
+18

Szerintem ha egy krumplis zsákban jött volna át hozzám, akkor is ugyan ilyen lelkesedéssel esek neki. Aztán amikor már letérdel elém, minden el van dőlve. A katartikus élményt viszonozni akarom neki, úgy hogy hamar átcipelem egy kissé sajátos módszerrel a hálóba, de ha már viking félistennek hívott, miért ne játszhatnék erre egy kicsit? Az ágyon csak egy pillanatig nézek le rá, mert utána már azonnal le is kapkodok róla mindent, hogy végre én is nyalakodni tudjak. A hangja, a testének minden rezdülése a mozdulataimra, az orromba szökő illata mind megőrjítik az érzékeimet. Imádom, hogy már attól nedves volt, hogy engem vett kezelésbe és imádom azt is, hogy már szinte le kell fognom, nehogy az élvezettől kivergődjön a kezeim közül. Hamarosan már orgazmusának kiáltásait nyújtom el, addigra már én is rendesen, újra megkívánom őt. Nem kell különösebben ösztönözni arra, hogy felkússzak hozzá. Amikor előre hajol, ajkához érve azonnal és hevesen megcsókolom én is őt, amikor pedig magába vezeti a farkamat, nem kell várnia ahhoz, hogy jó mélyre toljam magamat, mert szinte a csípőmmel nyomom vissza őt az ágyra. Felhúzza a lábait, élesítve a szögön, én pedig egy pillanatot sem várok tovább, azonnal megadom amire mindketten vágyunk, vadul mozogva benne. Őszintén szólva annyira vártam már ezt, hogy nem is igazán van kedvem abba hagyni, már azért sem, hogy pozitúrát váltsak. Mindkettőnknek jó így - rajta látom, és hallom is - úgy hogy így viszem el magunkat egy újabb extázisba. Az immár izzadtságtól nedves testem könyörtelenül hosszú percek után áll meg rajta, zihálok, de az ajkaimon mosoly játszik.
- Nagyon hiányoztál. - nyomok ajkaira csókot, mielőtt legördülve róla mély levegőt vennék és magamhoz húznám.
- Szerintem nem is kellene felöltöznünk. - jegyzem meg csibészes mosollyal a számon.
- Úgy is levennék rólad megint mindent. És tetszik, hogy meztelen vagy. Behoznám ide a vacsorát, bekapcsolnám a hifit... Tölthetnénk ebben a szobában az estét. Meg a holnapot. És a holnap utánt. - morgom már az utolsó szavakat a nyakába, félig ráfordulva, oldalát, karját, hasát simogatva.
- Mit hoztál egyébként vacsira? - nézek le rá mosolyogva. Ha legalább valamilyen szinten benne van ebben, akkor csókot nyomok az ajkára, felkelek az ágyról, hogy úgy, ahogy megszülettem, segg pucéran hozzak tálcát, az ő zacskóját, meg a hifi távirányítóját. Én tényleg beérném csak ennyivel egész estére. Jó, mondjuk holnap mindenképp kellene reggelit, meg ebédet, vacsorát vadászni, de azt akár rendelni is tudunk. Legszívesebben kikötném az ágyhoz, aztán sehova se menne.

+18
Talán egyszer majd hozzá fogok szokni ahhoz, hogy Axel mindent felülír az életemben. Legyen az nagyobb volumenű elhatározás – mint például hogy a munkára fogok koncentrálni –, az egész eddigi életemet meghatározó alapelv – mint például hogy soha, senkit nem fogok gyengéd érzelmekkel szeretni –, vagy egy olyan egyszerűbb fogadalom, miszerint a nevetségesen hosszúnak érződő idő utáni viszontlátást egyszerűen csak vacsorával fogjuk kezdeni. Mindenhol csak vastagon, pirosan áthúzott vonalak maradnak utána, és én... nem hiszem, hogy valaha is voltam ilyen boldog és felszabadult.
Márpedig boldogság és felszabadultság mértéktelenül van jelen, ahogy az ártatlan tervek dugába dőlnek azzal, hogy lényegében egymásnak esünk. Nem bírok magammal, vagyis inkább nem bírunk magunkkal, ugyanis miután én térdre borultam előtte és addig nem nyugodtam, míg az ajkaim közé nem élvezett, ő sem rest hasonló élménynek részesíteni – persze csak miután viccesen barbár módon magával cipelt és az ágyára dobott. Nem tudok és nem is akarok ellenkezni, amikor a combjaim közé fészkeli magát, és hiába ajándékoz meg egy észbontó és kellemesen elnyújtott orgazmussal, egyszerűen nem tudok betelni vele. Szerencsére ahogy újabb heves csókolózás közepette összesimul a testünk, biztosan érezhetem, hogy egy véleményen vagyunk és nem is várok, egyszerűen csak magamba vezetem a farkát, aztán egy jóleső, kéjes nyögéssel ejtem hátra a fejem, amikor befejezi a mozdulatot és mélyen a testembe nyomja magát.  Megkapaszkodom a hátában és a vállában, és jól is teszem, mert már mozdul is, hogy a kedvünkre tegyen, pontosan azzal a hévvel, amivel vágyódtunk egymásra. Meg sem kísérlem visszafogni a hangomat, bár egyébként is minden rezdülésem elmondja neki, mennyire élvezem: ahogy kapaszkodok belé, ahogy a bőrét marom, ahogy néha – amíg tudok – csókokat követelek magamnak, ahogy a lábaim egy idő után a teste köré is kulcsolódnak... vagy egyszerűen csak ahogy nézek rá, amikor nyitva tudom tartani a szemeimet. Ez utóbbi miatt egyébként pláne nem bánom, hogy nem vált testhelyzetet, mert az érzéssel együtt a látványt is magamba tudom égetni. A könyörtelen iram persze újabb elsöprő orgazmust ígér és hoz is, lüktető és reszkető testemnek pedig nem kell sokat várnia, hogy ő is kövesse a gyönyörbe.
Zihálva nyitom ki a szemeimet és nézek rá mámoros pillantással, mosolyra görbülő ajkakkal.
– Te is nekem – szélesedik ki a mosolyom, le sem tudnám tagadni, mennyire boldog vagyok, és nem csak attól, hogy az imént juttatott kétszer is a csúcsra. Szinte vele együtt gördülök, ahogy magához húz, az oldalamra fekve bújok hozzá, ujjaimmal finoman cirógatva most már izzadtságtól nedves mellkasát. Amikor megszólal, halkan elnevetem magam, de huncut csillogással a szememben nézek fel rá és nem mutatom jelét, hogy ellenemre lenne az ötlet. Ahogy egy kicsit bővebben kifejti, közben még lassan fölém is hajolva és a testemet simogatva, a mosolyom csak egyre szélesedik. A végén már a nyakamba mormol, amitől látványosan – és jólesően – kiráz a hideg is.
– Ameddig te is meztelen maradsz, semmi kifogásom ez ellen – jelentem ki az egyetlen feltételemet, látványosan vezetve végig a tekintetemet rajta, az egész testén, egyértelművé téve, hogy nekem is tetszik a dolog. A mosolyom a kérdésére szelídül egy kicsit.
– Shakshoukát – válaszolom felsimítva a hátán, a szemeit figyelve. – Hagyományos izraeli fogás, de egyszerű és szerintem nagyon finom. Próbáltam az anyám receptje alapján csinálni, amennyire emlékeztem rá – teszem hozzá egy kis, nosztalgikus, de nem szomorú mosollyal. Ezúttal tényleg nem szomorúsággal tölt el az emléke, hiszen végre valami jóra használhattam.
Amikor elindul, hogy mindent behozzon, én leplezetlen elégedettséggel figyelem meztelen alakját mozogni a szobában, miközben én magam kényelmesen elnyúlok az ágyán – ha visszanéz rám, nyilván rá is játszva a látványra. Elveszem tőle a tálcát és az ágyra teszem azt, aztán ameddig ő a hifit bűvöli – rá bízom, milyen zenével szeretne levenni a lábamról –, én elő is szedem a kajás dobozt a táskámból és a tálcára teszem. A fedőt levéve elmosolyodom, mert a kissé megcsúszott időzítéssel együtt is kellemesen langyos még benne az étel. Igazából nem is foglalkozom tálalással, egyszerűen csak az edény két oldalára helyezem az evőeszközöket, hogy egyszerre tudjunk majd nekiállni. Amint ő is ismét az ágyban van, lopok egy csókot az ajkairól, aztán elhelyezem a tálcát, hogy kényelmesen hozzáférjünk, de az első falatról én gondoskodom. Egy gyakorlott mozdulattal szerzek a kanálra a tojásból, a paradicsomos mártásból és az ínycsiklandóan megolvadt sajtból is, lecsöpögtetem, majd másik kezem a kanál alá téve mosolyogva felé nyújtom a falatot. Ha elfogadja, némi izgatott várakozással figyelem, hogy ízlik-e neki.
– Na, milyen? – kérdezem kíváncsian és reménykedőn csillogó szemekkel. Ha ízlik neki, olyan boldogan mosolyodom el, hogy szinte belefájdul az arcom, de azután már hagyom, hogy maga egyen, legfeljebb segítek neki egy kicsit, hogyan gyűjthet össze a kanálra a legkönnyebben minden finomságból.
– Milyen volt a heted? Már azon kívül, hogy Leon már nyilván az esküvőnket is leszervezte – kérdezem vidáman evés közben.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

A kellemes aktus után jól esően ég a bőröm a körmei nyomán, de az izzadtság hűti is egy kicsit. Minden pillanatot kiélvezek, boldogság járja át a mellkasom, amitől szélesen is mosolygok, mintha muszáj volna. Egymáshoz bújunk, ölelkezünk, simogatjuk egymást, én még kissé fölé is fordulok és tálalom a gondolataimat, ő pedig nem ellenkezik.
- Csak is így lesz! - vigyorodom el. Nekem sincs tervben felöltözni. Amikor rákérdezek, hogy mi a kaja, a nevére először csak ráncolom a homlokom, mert úgy hangzik, mintha a kebab fajtának lenne az unokatestvére.
- Ahaaa... - bólogatok úgy, mint aki teljesen tisztában van a jelentéssel, de még sem. Aztán persze megkapom a rövid magyarázatot, mire elmosolyodom.
- Akkor tuti jó lehet! Behozom. - lopok csókot, aztán fel is kelek. Kifelé lépve még hátra nézek rá, mire Viva neki áll homorítani a takarón, amin el kell vigyorodnom. Az előszobából hozom a kaját, a konyhából a tálcát, evőeszközöket, a hifi távirányítóját, aztán csak valami synthwavet teszek be, az mindig kellemes háttérzaj. Az ágyra helyezkedve szinte bele hajolok a kinyitott dobozba.
- Hm... jó illata van! - mosolygom Vivára, aztán a kezembe fogom a kanalat, de mielőtt bele nyúlhatnék, ő már megteszi, aztán elém is tartja. Halkan elnevetve magamat kapom be a falatot és elégedetten hümmögök is.
- Ez tényleg finom! Magába szokták enni, vagy pitával, kenyérrel..? - kérdezősködöm, miközben fültől fülig érő száját mosolygom meg. Jóízűen eszegetek, amikor felteszi a kérdést, szinte olyan fáradt sóhajt hallatok, mintha Leon most is itt lenne és nyaggatna.
- Ne is mondd! Nem volt rossz, de basszus tényleg folyamatosan azzal traktált, hogy mikor és milyen gyűrűt veszek neked. Elviselhetetlen volt. Még a mosdóra is követett, mint valami rossz labrador, vagy inkább husky, mert be nem állt a pofája. - csóválom a fejemet, de közben azért mosolygok mellé.
- Téged is győzködni kezdett, hogy mondj igent, ha esetleg megkérlek, vagy mi? - nézek rá jókedvű mosollyal, mert tökre kinézem Leonból.

El sem tudnék képzelni ennél tökéletesebb viszontlátást. Valószínűleg az lett volna a meglepő, ha kibírjuk anélkül, hogy egymásnak essünk, de igazából nem is számít; eszem ágában sincs panaszkodni. Sem akkor, amikor ő van a középpontban, sem akkor, amikor én, akkor meg aztán pláne nem, amikor együtt jutunk el a katarzisig. Pihegve, az arcomra ragadt, már-már bárgyúan boldog mosollyal bújok hozzá, érintem, simítom, csókolom, élvezem az illatát, a közelségét és az ő összes érintését. Na meg az ötleteit... ugyanis eszemben sincs megvétózni, hogy meztelenül, az ágyában töltsük az egész hétvégét. Valószínűleg akkor is azt érezném vasárnap estére, hogy ennyi sem volt elég belőle.
– Akkor benne vagyok – somolygok elégedetten, majd a tarkójára simítva magamhoz húzom egy rövid, de annál édesebb csókra, mintegy megpecsételve az ötletet. Amikor elengedem, rákérdez a vacsorára, én pedig elárulom neki, hogy aztán halkan elnevessem magam az arckifejezése és a reakciója tanácstalanságán. Kérés nélkül is kisegítem, elmondva neki, hogy mi is az a shakshouka és miért pont ez jutott eszembe, mire már sokkal hitelesebb mosollyal néz rám. Visszamosolygok rá, viszonzom a csókot, aztán ráérősen és alaposan megnézem magamnak, ahogy elindul. Így persze azt is látom, amikor ő is visszanéz rám, amire nyilván rá is játszok. Amikor visszaér, segítek neki a tálcával, míg ő zenét kapcsol, elhelyezem rajta a dobozt is, aztán kinyitom... és ő már hajol is fölé. Halkan elnevetem magam.
– Remélem, ízleni is fog – pillantok rá mosolyogva. Az első falatot épp ezért én szedem össze neki a kanalamba és nyújtom azt felé. A mellkasomban fellángol a melegség már csak a nevetése hangjától és látványától is, aztán izgatottan várom a reakcióját, és szerencsére nem kell csalódnom. Olyan boldog vigyor terül szét az arcomon, mint ahogy Leon vigyorog mindig rajtunk, mert nagyon örülök, hogy ízlik neki.
– Igazából ízlés kérdése. Van, aki kenyérrel eszi, de elég gyakori, hogy betöltik pitába, mint valami gyrost. Főleg az ilyen street food árusoknál, ahol így megússzák az evőeszközt – magyarázom neki mosolyogva. Öröm néznem, ahogy eszik, és persze én is falatozom, mert nem vacsoráztam és még előre meg is dolgoztunk a kalóriákért... meg szerintem utána is le fogjuk dolgozni őket, szóval nem rossz, ha felkészülök. Némi csendes evés után is csak azért szólalok meg, hogy kérdezősködjek egy kicsit – és így hallhassam a hangját –, bár Leonnal bele is tenyerelek a legjobb témába. Először csak vigyorgok, de aztán el is nevetem magam, főleg, amikor huskyra helyesbít. A kérdésén aztán muszáj megint vidáman mosolyognom.
– Győzködni? Ne viccelj, szerintem meg sem fordult a fejében, hogy ne igent mondanék. Inkább nekem kellett győzködnöm őt arról, hogy a lánykérésig talán korai lenne időpontot foglalnia nekem egy ruhaszalonba! – rázom meg a fejem nevetve. Eszek még egy falatot, de aztán eszembe jut valami, amitől csintalanság költözik a tekintetembe.
– A nászéjszakát mondjuk bármikor szívesen elpróbálom veled, ha szeretnéd... – jegyzem meg egy huncut mosollyal, aztán az ajkamba harapok, ahogy végigmérem a szemem sarkából. Jó, most még nem csábítom el, hiszen épp eszünk, de hát eleve azt beszéltük meg, hogy ő lesz majd a desszertem. Is. Akkor miért ne célozgathatnék ilyesmire?
Azért miután ettünk-ittunk, aztán összebújva és beszélgetve a vacsorának is hagytunk időt leülepedni egy kicsit, már nehezebb meggyőznöm magam, hogy ne gondoljam túl a másik bőrén táncoló ujjaink finom érintéseit. Meglehet, hogy az ujjaim már lejjebb is kalandoznak a hasára, aztán ahogy az ajkait kezdem kóstolni az enyémekkel, az alhasára is... a kegyelemdöfést azonban akkorra tartogatom, amikor már fölé mászva elkényelmesedem az ölébe telepedve. Lehajolok, hogy megcsókoljam, de közben a kezemmel lenyúlok az ágy mellett és a földön levő táska mélyéről előveszem az abban elrejtett tejszínhabot. Felülve meghagyom neki is a lehetőséget, hogy meglássa, de én akkorra már pontosan úgy méregetem alattam fekvő testét, mint egy tányér édességet.
– Gondoltam hozok egy kis kiegészítést a desszertemhez – villantom rá a szemeimet, aztán az ajkaim megnyalva hajolok újabb csókért, míg kiötlöm, hol akarom kezdeni...

Becsületünkre legyen szólva, ezúttal nem húzzuk el az éjszakát reggelig. Noha már jócskán hajnali egy körül jár az idő, mire eljutunk egy közös – és a fürdő felavatása miatt elhúzódó – zuhanyig, aztán a hajnali kettő is elmúlik, mire én is követni tudom őt az ágyba, de nem bánom. Azt sem, hogy amikor belépek a hálóba, azt látom, hogy ő már alszik. Lágy mosollyal az arcomon figyelem néhány pillanatig és egyáltalán nem hibáztatom, hiszen ő estig dolgozott is ma. Lekapcsolom a villanyt, halkan az ágyhoz lépek, aztán óvatosan bebújok mellé a takaró alá, de még nincs kedvem aludni, mert egy kicsit még gyönyörködni akarok békésen alvó arca látványában. Közel fekszem hozzá, leheletfinoman, ráérősen simítom végig arca markáns és finom vonásait is, ujjbegyeimmel végigrajzolom a válla ívét, a karja vonalát... A mellkasom megtelik ezzel az új, jóleső melegséggel, az ajkaimon pedig ott ül ugyanaz a lágy mosoly. Úgy érzem, le tudnám igázni a világot érte, de egyszerre kötnék alkut az ördöggel és adnám el neki a lelkemet, ha arra lenne szükség.
– Szeretlek... – lehelem magunk közé alig hallhatóan, és úgy érzem, ez a mégiscsak hangosan kimondott szó megsemmisít. Egyelőre, ahogy odafészkelem magam meleg testéhez és hallgatom a békés szuszogását, úgy hiszem, a jó értelemben.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

Nem sokat kell arról győzködnöm Vivát, hogy bele egyezzen a terveimbe, mert a szabályokat persze magamra is vonatkoztatom. Szélesen mosolygok egész végig, amikor megnézzük egymást, míg kimegyek, amikor behozom a kaját, amikor nem értem mi az, amit eszünk, amikor elmagyarázza, hogy családi recept, amikor megetet, satöbbi. Végig csak mosolygok ls boldogsággal megtelt mellkassal figyelem őt. Nem gondolok arra, hogy mennyire nehéz lesz ez később, vagy mennyire nem. Kellemesen falatozgatok vele, közben kérdezem a kajáról, de meg is állapítom, hogy finom, amitől ő olyan boldog lesz, hogy nem is értem.
- Mi az? Biztos megkóstoltad, mielőtt elhoztad, tudnod kellett, hogy finom! - kocogtatom meg a kanállal a doboz szélét, mosolyogva. A plusz információkra bólogatok, nem lőttem mellé a kenyérrel, vagy pitával. Mondjuk fura ezt elképzelni pitába töltve, de kinek mi, végül is. Ezután már a hetemről kérdez, meg Leonról, én pedig elpanaszolom neki, hogy mekkora idegesítő pattanás lett a seggemen, mióta csak megtudta, hogy Vivával... nem tudom, járunk? Minek hívják ezt? Ideiglenes more-than-fuck-buddy? Áh mindegy...
- Na remek, legalább nem egyedül szenvedek vele... - somolygok az orrom alatt, hallva azt, hogy Vivával már az esküvőt szervezné. Két falat között ránézek, amikor a nászéjszakát említi, a csintalan pillantásra pedig én is csibészesen mosolyodok el és megnyalva az ajkamat - csak a szósz miatt persze - nézek végig rajta, mint aki a képzelethez gyűjt ihletet.
- Az a "baj", hogyha mi összeházasodnánk, az nem nászéjszaka lenne, hanem nászhét. - vigyorodom el.
- De én azt is nagyon szívesen "elpróbálnám" veled. - bazsalygok bele a következő falatba. Nem mintha lenne mostanában egy hétnyi szabadságom. Az majd csak a rendezvény előtt lesz.
A vacsora után összebújunk még az ágyon. A takarón fekve karolom magamhoz, cirógatom ujjbegyeimmel a bőrét, magamba szívom haja illatát, csókokat is váltok vele, de aztán kezd az egész pikáns ízt kapni, amikor a keze lefelé indul meg a hasamon. A csókjaink is felforrósodnak, miközben egyre lejjebb kúsznak az ujjai, az enyémek pedig egyre erősebben markolják őt. Amikor fölém fordul, én már készen állnék mindenre. Lehajol, újra megcsókoljuk egymást, de aztán ez a csók kissé oldalra csúszik, ahogy lenyúl az ágy mellé. Kissé értetlenül figyelem, ahogy felegyenesedik, de aztán meglátom, mit fog a kezében és mást nem is tudok, csak vigyorogni.
- Jó étvágyat... - szuszogok csak ennyit még mindig vigyorogva, mielőtt lepattintaná a műanyag tetejét a tejszínhabnak.

Kevésnek ítéltem az egy üvegnyit ebből a tejszínhabból. Ő már eleve több, mint a felét rám fújta, aztán amikor elvettem tőle, nem volt elég ahhoz, hogy minden porcikájára fújjak, amit fel akartam falni. Ez mondjuk nem állított meg abban, hogy megtegyem, csak épp a hab hiányzott a tortáról. A tortáról, amit egyébként jó sokáig ki is élvezek, aztán kis pihenő után együtt megyek vele a fürdőbe. Ott is falatozgatunk egy kicsit, de aztán már muszáj lezuhanyoznunk, mert ragadunk a tejszínhabtól, az izzadtságtól, meg egyéb kellemes testnedvektől, amelyekkel összekentük egymást. Én korábban végzek, mert ő hajat is mos, vagy is gondolom én, nem igazán vagyok már éber, mikor kisétálok a fürdőből vissza a hálóba. A tálcát arrébb tolom a földön a falhoz, majd holnap reggel összeszedjük. A hifit kikapcsolom, aztán bebújok az ágyba. Ekkor még úgy gondolom, hogy megvárom őt az alvással, csak félig takarom be magam, épp csak derékig, hogy aztán fel tudjam emelni azt és be tudjon alá bújni. Az igazság viszont az, hogy nyer a fáradtság, mert hiába próbálom nyitva tartani a szemeimet, végül egy pislogás alkalmával nem nyílnak már fel. Nagyot szusszanok, karolásra váró, kinyújtott karom hívogatóan várja ettől még a nőt. Nem ébredek fel arra, ahogy mellém bújik, se a simításokra, a vallomásra, vagy amikor a mellkasomra hajtja a fejét. Nem sokra rá viszont már automatikusan ölelem magamhoz, mint valami plüsscicát.

A reggel későn ér. Szerintem 9-10 óra lehet, de nem nézem még meg, mert az első, amit megpillantok, az a nyugodtan szuszogó arc mellettem. Mosolyogva figyelem a telt ajkakat, az elterült hajat, a csukott szemeket. Kicsit megmozdulok, hogy jobban érezzem, ahogy a karjaimba simul, aztán megsimítom az arcát, a gömbölyű vállát. Kicsit hűvös a bőre, feljebb is húzom meztelen testünkön a takarót, nehogy megfázzon nekem. Ha esetleg ettől megébredne, akkor csak mosolyogva nézek bele az álmos barna szemekbe.
- Szia. - suttogom halkan, megsimogatva a hátát.
- Nem tudtalak megvárni éjszaka. - mondom ki bocsánatkérő hangon a nyilvánvalót.

Sosem tapasztaltam még meg ilyesmit, de most, hogy itt vagyok a kellős közepén, nem értem, miért nem vágytam eddig erre. Nem tudok betelni Axellel, a mosolyával, a hangjával, a puszta látványával, szinte viszket a tenyerem, hogy folyamatosan érinthessem őt és legszívesebben rátapadnék, mint valami pióca, hogy így hétvégén, ameddig az enyém, ne lehessen távolabb tőlem egy kicsit sem. Még az is hatványozott boldogsággal tölt el, hogy ízlik neki, amit főztem, és ezt persze ki is szúrja, de én csak mosolyogva felhúzom a vállaimat.
– Jó, de te meg sosem ettél ilyet és nem tudtam, ízleni fog-e. Meg egyébként is... nem főztem még másra, de most szívesen tettem és örülök, hogy nem torkollt katasztrófába – nevetem el magam halkan. Igazából megtörténhetett volna az is, amiről beszéltünk, és beállíthattam volna egy elszenesedett halommal is. Vagy sikerülhetett volna borzasztó ízűre, elsózhattam volna, odakozmálhatott volna az alja, hogy áthassa az egészet az égett paradicsom íze... aztán csak próbálhatna ilyen arcot vágni, mint ahogy most eszik.
Evés közben beszélgetünk is egy kicsit, előkerül témaként Leon és az, hogy ha rajta múlna, tegnap már valószínűleg össze is házasodtunk volna. Jókat vigyorgunk és nevetünk, aztán nekem eszembe jut valami huncutság, amit persze ki is mondok. Ahogy az ajkát megnyalva végignéz rajtam, kellemesen megborzongok a lelki szemeim elé szökő lehetséges képektől, aztán rosszcsont mosolyom vigyorrá szélesedik, amikor rávilágít az igazságra.
– Veled bármikor készen állok vállalni ezt a kockázatot – jelentem ki a szemeibe pillantva, somolyogva. Persze tudom, hogy csak hétvégéink vannak, de ettől még el lehet játszani a gondolattal, nem?
Huncut gondolatok ide vagy oda, egy darabig azért még visszafogjuk magunkat. Megesszük a vacsorát, aztán összebújunk az ágyon, beszélgetve, egymást simogatva, csókokat váltva, és én megint azt érzem, hogy ez tökéletes. Ijesztő lehetne a gondolat, hogy hogyan fogok élni ilyen pillanatok nélkül, nélküle, miután el kell mennem, de épp ezért nem engedek teret az ilyesféle kérdéseknek. Hagyom, hogy ő töltse ki minden gondolatomat, aztán pedig, ahogy a csókjaink és érintéseink éhesebbé, a levegő pedig forróbbá válik, minden érzékemet is. Egyébként is hoztam körítést a desszerthez, neki pedig semmi kifogása ellene...

Megfogadom, hogy legközelebb fejenként egy üveg tejszínhabbal kell készülnöm. Nem mintha tudnám, egyáltalán melyik bolygón vagyok, mire Axel kifogyasztja rajtam az űrtartalom utolsó morzsáit is,  vagy meg tudnám mondani, hogy tejszínhabbal vagy anélkül érzem magamon a nyelvét, az ajkait, a fogait, a kezeit... Mindketten tagadhatatlanul élvezzük a játékot, hogy felfalhatjuk a másikat, mint egy édes süteményt, és közben elvehetjük a másik eszét is. Nem tudok betelni a reakcióival, az élvezetével, de ugyanilyen boldogan hagyom neki is, hogy a vörös, kéjes ködbe taszítson, aztán addig élvezze a testem – és én az övét –, ameddig csak bírjuk. Ugyan azért megyünk a fürdőbe, hogy fürödjünk, de persze nincs ez másként ott sem, hiszen azt még fel is kell avatni. Márpedig a mosdókagyló feletti nagy tükör mindkettőnknek nagyon tetszik, amikor kiderül, hogy abban mindenre tökéletes rálátásunk nyílik, ha megfelelően helyezkedünk el.
Nem is csoda, hogy mire egy kicsit megszárogatom a hajam, Axel már édesdeden alszik az ágyban. Megmosolygom a látványt és azt is, milyen hívogatóan fekszik ott – kivételesen nem azért, mert meztelen testét csak a derekáig takarja az ágynemű. Halkan megyek az ágyhoz és fészkelem be magam az ölelésre tárt karjához, aztán még percekig figyelem őt azzal a feszítő, meleg érzéssel a mellkasomban, amit alig hallhatóan, de szóba is öntök. Szeretem őt. Menthetetlenül és visszavonhatatlanul szerelmes vagyok belé, és ez az érzés egyszerre rémisztő és felemelő... de én próbálom csak ez utóbbit észrevenni. Ebben pedig sokat segít, hogy amikor felhúzom magunkon a takarót és odabújok hozzá, ő még álmában is automatikusan magához ölel.

Egyszer majd rá kell ébrednem, hogy Axel mellett az alvási szokásaim is megváltoznak. Sosem ismertem azt a bizonyos biztonságot adó ölelés fogalmát, hiszen rohadtul nem voltam soha rászorulva másokra ahhoz, hogy biztonságban legyek, pláne nem az ölelésükre. Axel esetében viszont a biztonság fogalma is megváltozik. Valahogy... nem csak a fizikai biztonságot jelenti, hanem valami megfoghatatlan, sokkal mélyebb jelentést is hordoz az érzés, ami miatt a szokásos éber alvásom is szabadságra megy. A testem és az elmém is elengedi magát, mintha csak tudná, hogy a lehető legjobb helyen van. Nem ébredek fel a simításokra, sem arra, hogy engem figyel, csak a takaró megmozdulására, de nem kell attól félnem, hogy magamra akarna hagyni. Ahogy kinyitom a szemeimet, a legszebb kék szempár néz vissza rám, és a világ legédesebb mosolya üdvözöl.
– Szia – mosolyodom el én is, kicsit még álmosan, de annál boldogabban. Nem hiszem, hogy létezik jobb érzés ennél, hogy büntetlenül fekhetek a karjaiban és ő az első, akit meglátok. A bocsánatkérésre megrázom a fejem, kidugom egyik kezem a takaró alól, aztán mosolyogva megsimogatom az arcát.
– Nagyon édesen aludtál – osztom meg vele a megfigyelésemet vidám, boldog érzelmekkel teli hangon. – De egyébként sincs semmi baj. Érthető, hogy fáradt voltál, egész héten dolgoztál... és én sem igazán hagytalak pihenni tegnap – vallom be egy kis mosollyal, beharapva az ajkamat, nem sok sikerrel tettetve ártatlanságot. Magamhoz húzom, hogy meg tudjam csókolni, kivételesen nem telhetetlen éhséggel, csak azért, hogy érezhessem őt. Ettől persze még nem élvezem ki kevésbé az érzést, hagyom, hogy fölém gördüljön, kezeimmel bejárom a takaró alatt a testét. Nem mondom, hogy nem kívánom meg, mire elengedjük egymást, de most minden érzést kiélvezek.
– Szóval... – mormolom az ajkaira, miközben ujjbegyeim a hátát simítják végig. – Akkor ma is itt maradunk? Így? – mosolygok fel rá, a puszta tekintetemmel is egyértelművé téve, részemről mennyire támogatott lenne a dolog. Mondjuk ha rábólint, vannak új feltételeim. Legalábbis egy, de az nagyon szigorú.
– Egy új szabályt viszont kénytelenek leszünk bevezetni – jelentem ki, egyik kezem hüvelykujjával végigsimítva az alsóajkán. – Mivel ez kajarendeléseket fog jelenteni... a futár érkezésekor nem megengedem, hanem kötelezővé teszem köpeny viselését. Semmi szükség rá, hogy bárki más szemet vessen arra, ami az enyém – közlöm vele somolyogva, rájátszva a megbeszélt kisajátításra, és közben ujjaimmal is lefelé kalandozva az ajkától a nyakára, a vállára a mellkasára, mintha csak a szavaimmal egyidőben ki akarnám jelölni a területemet is.

Aviva & Axel

I’m hooked on you honey
Never letting you go
Cus I got desire
It’s starting to show

- De ami finom, azt megeszem! Hát gondolhatod, hogy a fronton mit eszünk! Tőlem fánkba töltött padlizsánt is hozhattál volna! - viccelődök megint, mosolyogva nézve őt, két falat között. Azért nem kell aggódni, tényleg jóízűen eszek, nem csak azért, hogy őt boldoggá tegyem. Szóba kerül Leon, általa az esküvő, az által pedig a nászéjszaka, amit én kibővítek hétté, ő pedig olyan mosollyal néz rám, amiből tudom, hogy rátapintottam a lényegre és az igazságra. Szavakban is kifejezi az igazamat, aztán nem sokára vissza is térünk erre a csintalan, forró vonalra, amikor a vacsora után, pihenés közben igen érzékeny helyeken kezd el simogatni, aztán pedig tejszínhabot vesz elő.
Sajnos túl gyorsan elfogy kettőnkön, nyilvánvalóan nem erre lett ez tervezve, de amikor elfogy, én egyszerűen úgy teszek, mintha még lenne és úgy falom tovább Vivát. Az éjszaka, de aztán a hajnal is kicsit elhúzódik a tükör előtt a fürdőben, mire ágyba jutunk, bár inkább csak magamról tudok nyilatkozni, mert akkor már nem vagyok ébren, amikor ő is be bújik mellém. Egyik kedves, finom mozdulatára sem ébredek fel, pedig ha tudnám, nagyon megmelegedne tőle a mellkasom.

A reggel kellemesen jön el, a karjaimban alszik, én pedig nem lehetnék ennél elégedettebb. Magamba szívom az illatát, fürkészem az arcát, simogatom, betakarom, aztán amikor felébred, rámosolygok és bocsánatot kérek, amiért elaludtam éjjel.
- Nem bántam, hogy nem hagytál aludni. Remélem, ennek okán fogok végkimerültségben elhunyni. - vigyorgok.
- Vagy fulladásban. - somolygok, arra utalva, amikor magamra ültettem. Azt bármikor, bármilyen hosszú ideig meg tudnám ismételni.
Talán ezen téma miatt is húz magához, hogy csókot váltsunk, én pedig nem vagyok rest fölé is fordulni, hogy ismét érezzem az apróságát alattam. Nehéz nem megkívánni őt, eleve a reggeli faállítás miatt, meg aztán a tegnapiról témázgatás, és most a csókok, és akkor még be is járja a bőrömet a tenyere. Már majdnem panaszosan szusszannék egyet, amikor elengedi az ajkaimat, de letekintek rá, mikor beszélni kezd. A kérdésre elégedett félmosollyal hajolok a nyakához.
- Ühüm... - nyomok rá egy csókot. Amikor szabályt emleget, felemelem a fejem és figyelni kezdem őt, élvezve az ujja játékát az ajkamon. Az új szabályra halkan elnevetem magamat.
- Köpenyben rohangáljak ki? - kérdezek vissza hitetlenül.
- Tudod... Ha nem akarod, hogy meglássák azt, ami a tiéd, akkor ki se kellene sétálnom az ajtóba nem? Hiszen egészében a tiéd vagyok. - somolygok, kiélvezve azt, hogy birtokolni akar.
- És mi lenne, ha érintés mentes futárt hívnánk? Már csak azért is, mert én azt is nehezményezném, ha egyáltalán kimozdulnál az ágyból. Jó, amikor én cipellek máshová, az kivétel, de amúgy legszívesebben kikötnélek ide és egész nap csak kiélvezném, hogy végre a kezeim közt vagy! - duruzsolom az ajkára, olyan szorosan, hogy szinte össze is simulnak az ajkaink. A gondolat persze az utolsó lökés a póznaállításon, neki dörgölöm az ágyékomat.
- Már ez a gondolat is felajz. - mormogom neki halkan, szóvá téve az egyértelműt.