Nehéz lenne szavakba önteni, ami történik. Velem, velünk. Már megint olyan észbontó órákat töltünk együtt – és főleg ő bennem –, amiből soha nem lenne elég. Túlzás nélkül elfelejtem ki vagyok és honnan jöttem, nem érdekel semmi más Axelen és a közösen teremtett kéjködön kívül. Megszámlálhatatlan orgazmus után megajándékoz még egy utolsóval, amitől majdnem a valóságból is kilépek; kénytelen vagyok rátámaszkodni, de hazugság lenne azt állítani, hogy kicsit is ellenemre lenne, ahogy megtart, jóformán az ölébe ültetve, miközben forró bőre és sűrűn emelkedő mellkasa a hátamnak simul. Érzem szapora lélegzetét a bőrömön, a nyakamon, de csak az érzés kellemessége jut el hozzám, nem gondolok mögé semmit. Elfekszünk, kiszuszogjuk magunkat, és biztosan csak percek múlva vagyok képes megszólalni, rekedten, kielégülten, jóllakott mosollyal az arcomon. A válaszára rákacsintok és már kelek is fel, hogy kellemesen zsibbadt végtagjaimat egy kicsit megmozgassam. Érzem magamon a tekintetét, de nem zavar; míg megtöltöm a poharakat, én is somolyogva mérem fel, hány helyen hagyta ott a nyomát a bőrömön. Tetszik. Aztán őt is jól megnézem magamnak, mert ahogy visszaérek a poharamal, elém lép, és csak azért nem izgat fel a puszta jelenléte azonnal – teljesen meztelenül magasodik fölém, elégedettséget tükröző szemekkel méreget és a bőre még nedves a verejtéktől; az vesse rám az első követ, akire nem lenne hatással –, mert az előbb kefélte ki belőlem az életet. Sokszor. Mondjuk a gondolat, hogy ellen tudok állni neki emiatt, csak addig tart, míg a számra nem néz, hogy aztán végig is simítsa az alsóajkam, miközben olyan ajánlatot tesz, amit eszemben sincs visszautasítani.
– Mm-hmmm – egyezek bele elsötétülő szemekkel. Már megyünk is; odakészítem a törölközőjét tegnapról, míg ő megnyitja a vizet, aztán beállunk a vízsugár alá... nem fürdeni. Szégyentelenül simulok hozzá, ahogy magához von, ajkaim kielégíthetetlen éhséggel fohadják és viszonozzák a csókjait, miközben kezeim hol a bőrét és az alatta feszülő izmokat fedezik fel kedvükre, hol a hajában vesznek fel. Kiélvezzük egymás ajkait, ameddig csak tudjuk, és mire elengedjük egymást, csak a testemen végigcsorgó víz miatt nem bukok le azzal, mennyire felizgatott – megint. Szusszanva erőltetek türelmet magamra és nem bánom, hogy nem akar megmosdatni, mert egyrészt így nem tudja kitapintani, mennyire megkívántam, másrészt akkor nem tudnám távol tartani magam tőle.
Rendesen megfürdünk, megtörölközünk, és én a szemem sarkából lopva magamba égetem minden észbontó porcikáját. A magam részéről nem túlzom el az öltözködést – az elmúlt órák után nem sok mindenhez lenne erőm, szóval nem lenne értelme –, de egy bugyit azért most már felveszek a póló alá.
– Akkor nem csütörtökön küldök fehérneműs fotót magamról, hogy tudj koncentrálni a gyakorlaton – vigyorodom el.
– Igyekszem nem bajba keveredni – szelídül aztán meg a mosolyom. Az ajtóhoz kísérem, megvárom, hogy felöltözzön, és mivel legutóbb ő kezdeményezett, nem csinálok gondot abból, hogy hangosan is kimondjam a megfogalmazódó gondolataimat.
– Hétvégén láthatlak majd...? – kérdezek rá egy csábító kis mosollyal, amit a válasza előtt megspékelek egy kis huncutsággal. – Addigra talán kipihenem ezt az edzést – teszem hozzá, nem titkoltan elismerve, mekkora hatással volt rám. Ha pozitív választ kapok, felcsillanó szemekkel harapok kicsit az ajkamba, de azért engedem elindulni... vágyakozó pillantást vetve mosolygó ajkaira, amiket kedvem lenne még egyszer megkóstolni búcsúzóul, de nem teszem.

A következő napok gyors egymásutánban telnek. Beállítok egy napi rutint, reggeli futással, esti edzéssel és napközbeni munkával. Ez a Marc Molinaro nem egyszerű figura, épp ezért kellően le is foglal, ugyanis nem könnyű felhajtani róla információkat vagy akár a közelébe férkőzni, de épp ezért érdekes. Kezdem érteni, a Cég miért azt a bált tűzte ki időzítésnek. Amikor viszont nem ezzel foglalkozom, akkor Axelt szórakoztatom... és meg csak nem is azért, hogy fenntartsam az érdeklődését, hanem mert élvezem. Néha vicces üzeneteket küldök neki, főleg, ha épp belefutottam valami nagyon amerikai szituba, ami az én szememnek különösen vicces vagy érthetetlen. Megírom neki, amikor eltévedek és a város másik felén lyukadok ki, mint szerettem volna, viccesen panaszkodva egy kicsit a tour guide hiányáról. Küldök neki vicces vagy épp kedveskedő képeket, amikor eszembe jut... és amikor beújítok egy sportmelltartót és egy szoros leggingset edzéshez, természetesen lefotózom magamon elölről és hátulról is, és ezeket is elküldöm neki. Nem csütörtökön, hanem szerda este.
Kénytelen vagyok egyedül is edzeni egy kicsit... Mit gondolsz, a te kedved megjönne ettől?
És persze ha a válasza olyasmi, amire számítok is, akkor elégedetten mosolygok.
Péntek este elég zsúfoltak a gymek, kényelmesebb otthon edzeni, ha érted, mire gondolok.
Ha pedig érti, mire gondolok – amiben biztos vagyok –, csak elégedetten bazsalygok az orrom alatt, amiért átment a meghívás.
Nem meglepő módon a péntek estém nem is lehetne felemelőbb annál, mint hogy a közeledtét jelző üzenet láttán ismét nem veszek magamra túl sok ruhát, hogy aztán az ajtón beengedve már húzzam is magamhoz, hogy ott folytassuk, ahol vasárnap abbahagytuk. Ismét leereszkedik a vörös, kéjes köd, elveszünk egymásban, és addig meg sem állunk, míg a végkimerülés nem kezd fenyegetni minket. Szerencsére ezen a ponton már az ágyban vagyunk, így aztán nem különösebben nagy probléma, hogy hatalmasat aludjunk. A közös reggel már nem is olyan zavarbaejtő; most már kávéval is tudok neki szolgálni ébresztő gyanánt, de azt is csak úgy ajánlom fel, mintha a köztünk kialakult barátság extrákkal lenne a világ legtermészetesebb dolga. Ha él vele, szívesen készítek neki kávét is a víz mellé, de ha inkább menne, nem veszem magamra a dolgot. A testemen már megannyi emlékeztetőt viselek, mindet elégedetten, a búcsúcsók pedig továbbra is úgy kísérti a gondolataimat, mint maga az ördög, de igyekszem tartani magam. Egyedül az a gondolat tölt el csalódottsággal, hogy talán megint csak vasárnap délután láthatom újra, de aztán ez már szombaton kora este vétót kap. Először Leontól kapok üzenetet.
Remélem, annak a nagy mamlasznak is eszébe jut meghívni, de ha nem: 8-tól kötelező pókerparti nálam!
Nevetve olvasom a következő üzeneteit arról, hogy az asszony és a gyerek nem alszanak otthon, és ezen felbuzdulva mindenki szeretné visszanyerni a pénzét, amit még a hajón kopasztottam le róluk. Egyébként is lenne kedvem csatlakozni, de némi meggondolás után elkezdek egy üzenetet írni Axelnek arról, hogy nem bánná-e... csakhogy mire megfogalmazom a dolgokat, már ott van egy üzenet tőle a meghívással. Igyekszem nem foglalkozni azzal, hogy félrever egy ütemet a szívem; visszatörlöm a sok sallangot és megírom neki, hogy örömmel csatlakozom és nyerek el még több pénzt a csapatától. Leonnak is megírom, aztán zárójelben hozzáteszem, hogy a "nagy mamlasznak" is eszébe jutott, mire kapok tőle egy végtelen sor emojit, teljes összevisszaságban, a kacsintós, puszilkodós, szívecskés mindenségen keresztül a nagy vigyorokig. Nevetve teszem félre a telefont és kezdek készülődni.
Talán az sem meglepő, hogy a szombati nap vége is együtt ér minket. Elnyerek még a fiúktól egy jó adag pénzt – fel is ajánlják, hogy nem akarunk-e inkább vetkőző pókert játszani –, amit aztán nagyvonalúan vissza is osztok nekik az este végén, azzal a feltétellel, hogy a következő bulin mindenki abból vesz nekem italt. Mondanom sem kell, mindenkinek fülig ér a szája, hogy ezek szerint ennyire csípem őket, de nem is tévednek. Axel persze lovagiasan felajánlja, hogy hazakísér, a biztonság kedvéért, és én akkor már ragaszkodom ahhoz is, hogy a biztonság kedvéért kísérjen el az ajtómig. Amikor pedig egymásba gabalyodva beesünk az ajtón, akkor az ágyamig is. Ismét keresztül az egész lakáson...
Amikor a vasárnap reggelt már szint természetes örömmel fogadom a vállán ébredve, már rég szólnia kellene a fejemben a szirénáknak, de elnyomom magamban a késztetést. Magamra erőszakolom a gondolatot, hogy ez rendben van és nincs semmi baj; hogy nem baj, ha ez jó, nem baj, ha megint közösen fürdünk, hogy csókcsatát vívva a zuhany alatt arra hajtsunk, hogy ne akarjunk majd búcsúcsókot, de ehelyett csak az érjük el, hogy délután már rohannia kell, ha még haza is akar menni, hogy összeszedje a cuccait és időben a bázisra érjen. Nem, nem foglalkozom a figyelmeztetéssel, mert egyelőre jobban esik saját magamat is áltatni; így a következő héten ugyanúgy tudom szórakoztatni üzenetekkel és képekkel – jó, nem mindig ártatlanul szórakoztatom, főleg nem a képekkel, de a hétvége alakulásából ítélve eddig sem zavarta.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Ha lenne eszem, már azon gondolkodnék, hogy vissza kellene fogni magamat. Nem abban, amit csinálunk, vagy amennyit csinálunk, inkább abban, hogy két ilyen esemény között hogyan állunk egymáshoz. Nem mintha baj lenne, hogy jól érezzük magunkat egymás társaságában, de az, hogy már meginvitálom, hogy velem fürödjön, csak hogy tovább csókolhassam, annak fel kellene tűnnie. Nem tűnik fel, vagy inkább csak nem akarom észre venni, hogy alig tudom távol tartani magamat tőle és a baj az, hogy egyre kevesebbet harcolok ellene, mert még azt is elmondom, hogy jövő héten mi a program, és mikor kereshet, ha akar. Másoknak csak azt mondom, hogy ne keressenek, de ő ebben is más. Amikor fehérneműs képet emleget, felkapom a fejemet és rá nézek, mint egy gyerek, akinek azt pedzegetik, hogy milyen karácsonyi ajándékot kap.
- Fehérneműs képet? - kérdezek vissza, mint aki nem biztos, hogy jól hallotta, de azért nagyon örülne, ha igaz lenne, amit hallott. Arra bólintok, hogy igyekszik nem bajba keverni magát, aztán az ajtóhoz lépve elkezdek öltözködni, ő pedig már rá is kérdez a hétvégére, mire mindentudóan rásomolygok, aztán el is vigyorodok, amikor közli, hogy talán addigra kipiheni a mait.
- Muszáj hétvégén is edzenünk, hogy növeljük az állóképességedet. Talánokra nem szeretek építeni. - viccelődök utalva arra, hogy akkor is jól meg lesz dolgozva. Ismét az ajkára pillantva tartom vissza a késztetést, hogy ismét megcsókoljam, inkább gondolok arra, hogy nem rég még bőven kaptam belőle a zuhany alatt összegabalyodva.

A következő red flag lehetne az, hogy sűrű üzenetváltásban maradunk Vivával. Jó, főleg ő küld nekem, hiszen én szigorú felügyelet alatt dolgozok, de amikor lopva rá lesek néha a telefonra, akkor gyakran vigyorgom, vagy mosolygom azokon, amiket ír, vagy amilyen képeket küld. Amikor tudok, válaszolok is neki, hogy szívesen körbe vezetném, de az edzéstervem és a munkám nem sok rugalmasságot enged meg. Aztán szerdán jön egy öltözős kép, amitől enyhén-nagyon melegem lesz.
"Nagyon szívesen edzek veled pénteken! De azért ettől már ma estére is megjött a kedvem!" írom neki vissza nagy lelkesen és a gondolat és a hosszas mosoly miatt Leon vagy egész nap szívja a véremet és folyamatosan vigyorog, olyanokat mondogatva, hogy ő megmondta, hogy ez jó lesz és épp csak nem akarja megnézni az üzeneteket, vagy a képeket. Nem mondom, máskor megosztom vele ezeket a dolgokat, de ezzel kapcsolatban most... most nem. Nem tudom megmagyarázni, de nem akarom, hogy lássa Vivát sportmelltartóban. De legalább csak vigyorog, ahelyett, hogy magyarázná a hülyeségeit. Aztán jön a válasz Vivától, hogy igazából megoldható az ő részéről, én pedig már le is szerveztem vele, hogy a barakktól "szomszédos" hipermarket parkolójában találkozhatunk, mert ott most úgy is kiégett a sarokban a közvilágítás, szóval...
Aznap este ki is osontam, bár Leon nem értette, miért keltegetem éjfélkor, amikor az éjszakai gyakorlat holnap lesz, de amint megmondtam neki, hogy fedeznie kell nekem, az álmos fejére kiült a bárgyú vigyora is és az OK kézjele is elég nekem, hogy tudjam, hogy tényleg fedezni fog, ha kell. Nem mondom, hogy nem volt szűkös abban a kicsi rent autóban, de azért nem panaszkodok arra, hogy milyen szorosan kellett lennem vele.
Emiatt mondjuk egész fáradtan, de jól telt a hét többi része és nagyjából türelmesen ki is bírtam péntek estig, ahol nála ismét végig hancúroztuk a lakást, de a reggel már egyre kevésbé volt zavarba ejtő. Még az sem zavart, hogy ő már a mellkasomon és a vállamon aludt. Aztán már a reggeli is egyszerűbb volt, mert már volt kávé és reggeli. Igazából a délelőtt nagy részét is ott töltöttem,  de aztán haza kellett mennem. Estére Leon szólt, hogy program lesz nála, én pedig kis gondolkodás után úgy döntöttem, hogy Vivát is meghívom, hogy megint egy jó, közös estét eltöltsünk a fiúkkal. Persze a válasza pozitív, megnevettet azzal, hogy megint elnyer majd mindent, de ez aztán az este folyamán ez be is bizonyosodik. Habár én is rövidebb leszek néhány dollárral, nem zavar, mert közben jót mulatunk, de aztán mindenki vissza kap mindent, én pedig biztonság kedvéért haza kísérem. Ő pedig megkér, hogy a biztonság kedvéért az ajtóig kísérjem. A hálószoba ajtajáig, ahová természetesen ismét úgy jutunk el, hogy nem bírunk egymásról leszállni. A másnap reggel megint jóleső, a kellemes illatával az orromban, meleg testével a karjaimban ébredni egész... kellemes. Már egész sok időt töltök vele - főleg víz alatt csókolózva - aminek ismét figyelmeztető jellegűnek kellene lennie, de én természetesen ezt is ignorálom.

Jövő héten Leon már mindenféle faszságot összehadovál rólunk, mikor Vivával rendszeresen beszélgetni kezdünk, de én csak nevetek rajta, mert fogalma sincs, miről beszél. Mindketten tudjuk, hogy ez a dolog csak barátság extrákkal kettőnk között, semmi több, és nem is lehet több, hiszen egyikünk élete sem tudna ennél többet. Azért a hétbe bele fér még egy kiosonás, de kénytelen vagyok ennyivel beérni, mert a hétvégére már elígértem magamat korábban. Sokkal korábban. Pedig ha nem így lenne, én már rég el is hívtam volna Vivát erre a jégkorcsolyázásra Erica helyett, akit szintén régóta ismerek az Islanderből. Segget viszont nem szeretek csinálni a számból, úgy hogy ezúttal vele, Leonnal és a családjával, meg még egy-két ismerősömmel találkozom. Mi már a jég mellett üldögélve beszélgetünk, amikor Leon megjelenik, család helyett Avivával, nekem pedig egyszerre megy fel az agyvizem és esik le a vérnyomásom, amikor meglátom, de közben örülök is, de egyébként meg rohadt dühös is vagyok Leonra ezért amikor mosolyogva közelebb jönnek, én már úgy nézek a hadnagyra, mint akit meg fogok ölni.
- Sziasztok. - köszönök én is a többiekkel együtt, amikor oda jönnek a társaságunkba.
- Hozok forralt bort! - mondja Leon Vivának, én pedig felkelek az asztaltól, hogy kövessem őt a pultig, ahol számon is kérem.
- Akartalak már péppé verni, de sosem ennyire, Leon! Mi a francot csináltál?!
- Meghívtam Vivát. - válaszolja az egyértelműt, amitől legszívesebben tényleg képen törölném.
- Azt látom, de miért?! - sziszegem, mire elkezd nekem magyarázni.
- Azér, mert sokkal jobb parti, mint Erica, tesa. Ráadásul tudom, mi van köztetek, szóval elhívtam, mert tudom, hogy őt akarod.
- Úgy akarsz segíteni, hogy ide hívod, miközben másik nővel vagyok?! Semmi nincs köztünk! Fejezd be ezt a hülyeséget! Ez parancs! - bökök a mellkasára a mutatómmal, mire ő visszabök.
- Még nem vagy kapitány, tesó, és azt ajánlom, hogy ha az akarsz lenni, akkor a bálra inkább Vivát viszed, nem Erikát. Ő csak pózer, míg Viva tényleg háborút élt át és sokkal jobb színben tűnnél fel! - veszi el a pultról a rendelt két forralt bort, aztán míg én a dühtől és a pofátlanságától köpni nyelni nem tudok, ő megkerül és már viszi is Vivának az italt. Visszamegyek én is, de fogalmam sincs, hogy fog végződni ez az egész...

Nem veszem észre, amikor elkezd kicsúszni a kezeim közül az irányítás. Az első hétvégét még talán alá is lehetne írni; a vasárnapi búcsúzkodásnál húzom egy kicsit az agyát fehérneműs fotók említésével, a visszakérdezésére csak játékosan rákacsintok, mert ezen a ponton (félig) még csak viccelek. Talán azzal sem lenne (akkora) gond, hogy ha már elmondta, mikor kereshetem, üzeneteket váltunk... egyre sűrűbben, persze csak ha tud válaszolni. Aztán egy alkalommal ha nem is fehérneművel, de beváltom a képes ígéretem, és hiába csak az agyát akartam ezzel is húzni, a végén nagyon is élessé válik a dolog. Félig poénból írom vissza, hogy csak dobja át a címet, de aztán ő tényleg megír egy lehetőséget, és ki vagyok én, hogy beszari legyek? Már nézem is, hol lehet felkapni egy rent cart, aztán megírom neki, hogy már csak a mikort várom a hol mellé.
Mit ne mondjak, nem igazán tapasztaltam még izgalmasabb dolgot annál, mint amikor Axel talpig egyenruhában kiszökik hozzám a bázisról, hogy aztán csak annyit mormogjon azon az izgató, csábító hangszínen: gyere ide!, mielőtt magához vonna, hogy aztán szinte egymás ajkaira forrva préseljük vissza magunkat a szűkös térbe. Aminek a szűkösségét aztán minden tekintetben hasznosítjuk is...
Ott már szólnia kellene a vészriadónak. Azért pláne jeleznie kéne, amiért aztán a péntek éjszaka sem elég. Azért is, mert szombaton ismét nagyon jól érzem magam a fiúkkal – hogy aztán az éjszakát ismét Axelbe gabalyodva töltsem. Aztán amiért a karjában ébredés már nem zavarral tölt el, hanem... kellemes érzésekkel. Amiért délelőtt egyre több ideig marad, mert egyébként is jól érezzük magunkat egymás társaságában, meg persze a zuhany alatt próbáljuk elkergetni a búcsúcsók csábítását. Amiért a következő héten ugyanez játszódik le. Üzenetváltások, egy kiszökés...
Minden pontosan ugyanúgy zajlik, egyetlen dolgot kivéve. Az egyensúly megtartásának érdekében ezúttal szeretném meghagyni neki, hogy felvesse a hétvégét, de hiába az üzenetek, hiába a sneak out, ez nem történik meg. A dolog valószínűleg jobban zavar annál, mint ami jelen helyzetben egészséges lenne, de ezt próbálom a munkára fogni. A péntek éjszakát magányosan töltöm el, és egyre nehezebb meggyőznöm magam arról, hogy csak a munka fenyegetettsége miatt érzem ettől ennyire csalódottnak magam, de úgy döntök, hogy ha ő nem hiányol engem, akkor jobb is, ha én sem keresem őt.
Szombaton felvillan egy reménysugár, vagy legalábbis én akkor még annak hiszem. Leon ezúttal felhív, hogy röviden felvázolja a jégkorcsolya-beteggyerek-egyedülkénemennie bermuda háromszögét, és természetesen közli, hogy engem szeretne "új" partnerének, mert a feleségének is otthon kell maradnia a megbetegedett gyerekükkel. Erre már csak Leon miatt sem mondanék nemet, de persze azt is fontos információként közli, hogy Axel is ott lesz. Megmosolygom a dolgot, félretéve a mellkastájékon érzett szúrást, amiért a péntek éjszaka kimaradása után Axelnek ismét nem jutottam eszébe. Talán majd most tudunk beszélni, vagy csak le tudom venni a viselkedéséből, mi a baj. Ezúttal nem írok neki üzenetet, hogy rendben van-e, ha megyek.
Nem öltözök ki túlságosan, de nem is slamposan megyek. Egy szoros fekete nadrágot veszek, felülre pedig rétegesen öltözöm, a végére egy nagyon kellemesen vastag, de csinos pulóverrel. Leon értem jön, út közben megosztja velem, hogy a felesége is szurkol nekünk – amit igyekszem vidáman fogadni, pedig perpillanat fogalmam sincs, hányadán állunk egymással –, és még az is kiderül, hogy a felesége korcsolyája jó rám, ezért nem kell bérléssel pepecselni. Már megyünk is, én pedig megint érzek egy kis izgulást, de ez abban a pillanatban kezd teljesen elbaszódni, amikor megközelítjük az asztalt és én észreveszek egy szőke csinibabát Axel oldalán. Egy pillanatra megütközöm, némi bizonytalansággal pillantok Leonra, de neki arcizma sem rezdül, ami csak összezavar. Mindenkinek köszönünk, és az megint gyanús, amikor Axel láthatóan dühösen és feszülten követi Leont a pulthoz. A fiúk is átmennek védelmezőbe, maguk közé húznak és már jobbról-balról súgják a fülembe, hogy ne aggódjak, majd ők biztosítják a jókedvemet, és ezen a ponton már biztos vagyok abban, mi folyik itt.
Bunkó azért nem vagyok, bemutatkozom a nőnek – hiszen ő az egyetlen az asztalnál, akit nem ismerek –, akinek a neve Erica, amire biztosan csak véletlenül rímel a hülye picsa. Leonék visszaérnek, ő be is fúrja magát mellém, elém teszi a forralt bort, amit megköszönök... de őszintén? Premier plánból végignézve, hogy Axel visszaül a liba mellé, aki lényegében ugyanazt csinálja, ahogy én flörtöltem vele abban a klubban, több kedvem lenne azt inkább rájuk önteni mint meginni. Még csak nem is értem, mi a francért dühít fel ennyire ez az egész, de vissza is nyelem a mérgem. Felnőttebb vagyok annál. Más taktikát választok arra, hogy ne akarjak inkább hazamenni.
A nap további részében ignorálom Axelt. Továbbra sem vagyok bunkó, nem teszek úgy mintha nem létezne, de ha nem muszáj, nem szólok hozzá, vagy egyáltalán nem is nézek rá. Egyáltalán nem könnyű, mert legszívesebben le sem venném róla a szemeimet, de sokat segít az oldalára gyógyult szőke liba taszító ereje, meg a látvány, hogy van, aki eleget rebegteti rá a pilláit, nincs szüksége még egyre. A fiúk iszonyú aranyosak, tényleg nem hagyják, hogy rossz kedvem legyen; velük vagyok el, játszunk, szórakozunk, és Leon hiába próbálkozik, nem hagyom neki, hogy Axelék közelébe csempésszen. Aztán egy ponton valamiért fel is adja, csak elégedetten vigyorog, amit nem értek, bár velem ellentétben ő lényegében folyamatosan csekkolta Axelt.
Mindegy. Nem érdekel. Ezekkel próbálom győzködni magam, de a tekintetem néha még így is elkapja a párost és minden egyes alkalommal, amikor az a liba ráteszi a kezét Axelre, egy eddig ismeretlen, nyomó, kellemetlenül csípő érzés költözik a mellkasomba. Próbálom meggyőzni magam arról is, hogy csak a munka miatt idegesít a helyzet, bár egy idő után nehéz ezzel magyaráznom, hogy legszívesebben eltörném a csontjait és lenyúznám a bőrét, aztán kinyomnám az Axelre csillogó szemeit is. Amikor pedig egyértelművé válik, hogy kibaszottul féltékeny vagyok, akkor csak még idegesebb leszek. Még attól is idegesebb, mint amilyen erővel rám tör a szemforgatási kényszer a liba minden egyes műesésénél, amit annyira szarul ad elő, hogy nem akarom elhinni, amiért Axel beveszi őket. Én biztosan csak kiröhögném a helyében, annyira egyértelműen arra játszik, hogy minél többet érjenek egymáshoz.
Én nem vetek be műeséseket, hogy megmentsen; én voltam már valóban bajba jutott nő, akit meg kellett mentenie, és nagyon emlékezetes nyomot hagytam benne. Kíváncsi vagyok, a bénázásodra is emlékezni fog-e évek múlva, te ribanc. Egy esés mondjuk befigyel így is, de az valódi, és Jacksonnak köszönhetjük... mindannyian. Ugyanis kitalálja, hogy álljuk neki sorfalat és ő majd visszapattan rólunk, mint valami rugóról, aztán megnézzük, vissza tudjuk-e lendíteni a palánkig. Igen, viccesen hangzik, de aztán akkora erővel száguld bele a kézen fogva felsorakozott sorfalunkba, hogy mindenkit feldönt. Könnyezek a nevetéstől a többiekkel együtt, ahogy mindenki elesik, egymás hegyén-hátán fetrengve. Sikerül leküzdenem magam néhányukról, így a seggemre ülök, és már tolnám is fel magam, amikor valaki megérkezik mögém, és két kéz a hónom alá nyúlva olyan könnyedén emel fel a korcsolyám éleire, mintha nem lenne súlyom. A szívem félrever, mert biztos vagyok benne, hogy Axel az...
– Jobban is megválogathatnád a társaságodat – szólal meg a fülemnél egy idegen férfihang. Meglepve kapom hátra a fejem, és csak azért nem gurulok be, mert nem lenéző hangsúlyt használ, hanem azt a tipikus játékosan vérszívósat, ráadásul lentről már hallom is, ahogy a fiúk zsigerből elküldik a picsába. A fickó felegyenesedve rám kacsint, aztán ujjait röviden a halántékához emelve, somolyogva tovasiklik.
– Ki volt ez? – kérdezem Leont a férfi távolodó alakját nézve. Persze már mondja is, hogy "senki olyasmi, akivel foglalkoznom kéne", de azért a többiektől megtudom, hogy egy bizonyos Mike Lawson az illető. Ex navy seal, akivel voltak már párszor közösen állomásoztatva, gyakorlaton és éles bevetésen is.
Nem is gondolnék emögé többet, ha egyik alkalommal, amikor a mosdóból visszajövet fel akarnék lépni a pályára, hogy csatlakozzak a többiekhez, nem jelenne meg hirtelen egy kesztyűs kéz a látóteremben. A szívem megint elvéti az ütemet... de Axel helyett megint Mike zöldesbarna szemeit pillantom meg felnézve. Egy kis mosollyal elfogadom a segítségét, de nem engedi el rögtön a kezem, előbb tudni szeretné a nevemet. Miután elmondom neki, közli velem, hogy tegnap egy jósnő azt olvasta ki a csillagjaiból, hogy a mai napon meg kell hívnia egy Avivát egy forralt borra, ami annyira abszurd felszedő szöveg, hogy elnevetem magam rajta és hagyom neki, hogy meghívjon. Aztán korcsolyázok vele néhány kört kettesben is. Aztán a fiúk befogadják a társaságba is, hiszen ismerik, és kölcsönösen szívják egymás vérét. Látom, hogy Leon agya nagyon intenzíven jár, mert a dolgok egyáltalán nem a számításai szerint alakulnak, de én úgy vagyok vele, hogy Axel világossá tette a szándékait. Akkor én miért törném magam, vagy miért zavarna, amikor Mike egyértelműen flörtöl velem és néha átkarolja a vállam? Nem állítom, hogy akár feleannyira is megmozgatna, mint Axel, vagy ugyanazt érezném vele, de... szükségem van B tervre. Minden szempontból.
Legalábbis ezt mondogatom magamnak...

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Egész eddig minden teljesen rendben ment. Sőt, jobban, mint gondoltam, de most hétvégén kénytelen vagyok kihagyni a "mókát", mert már előre elígérkeztem másnak és nem szeretek segget csinálni a számból. Ehhez képest Leon kurvára bele szarik a levesembe azzal, hogy ide hívja Avivát, aki - akár csak én - láthatóan nem boldog. Idegesen követem Leont a pulthoz, hogy számonkérjem a hülyeségét, de ő csak még több zagyvasággal válaszol. Azt kell mondjam, hogy innentől kezdve az este nem telik túl kellemesen. Ha nem Viváról lenne szó, már egy hármason ügyködnék. De ő az egyenlet része lenne akkor is, ha nem jött volna el, akkor is rá gondolnék Erica helyett. Csak ahelyett, hogy a semmibe bambulnék, most van kit folyamatosan bámulnom, ő viszont feltűnően ignorál. Ez persze nyilván nem esik jól, mert ad 1: mondtam, hogy lesz egy foglalt hétvégém, ad 2: nem én hívtam ide, hogy azt nézze, ahogy egy másik csajjal "vagyok", ad 3: mi csak barátok vagyunk... Nem? Hiába ellenkezek minden gondolattal, rá kell jönnöm, hogy Leonnak valahogy még is igaza van, mert talán kicsit többet képzelek, vagy akarok ebbe az egészbe, mint szeretnék. Ez akkor ütközik ki igazán, amikor Mike köcsög Lawson betolja a képét ebbe az egyenletbe, hogy ő is bele szarjon a levesembe. Eddig sem éreztem magam túl jól - még akkor is, ha Viva legalább jó kedvűen nevetgélt -, de most már tényleg kedvem lett volna ketté fejelni Leont is, meg ezt a faszt is, aki betolakodott a képbe. Persze mit ad isten, később még csatlakozik is hozzánk, amitől Leon aggodalmas fejet vág rám, én meg úgy nézek rá, mint aki mindjárt szemmel fogja meggyilkolni őt. Persze közben tudom, hogy Erica próbálja magára terelni a figyelmemet, de őszintén? Túl ideges vagyok ahhoz, hogy most foglalkozzak vele, szóval minden próbálkozása lepattan rólam. Azt persze nehéz ignorálni, ha rám esik a jégen, de egy közömbös "Jól vagy?"-al azért egyszerűen elintézhető a dolog, miközben visszahelyezem az egyensúlyába. Az este vége felé Mike jelzi, hogy elmegy mosdóra, én pedig "Jó ötlet, nekem is kell." alapon megyek utána. Leon - aki addigra ér az asztalhoz egy kör forró csokival megkérdi, hová lettünk, amikor pedig Jackson megválaszolja a kérdést, úgy pattan fel, mint aki alá begyújtottak és siet utánunk.
A vizelés közben érkezik meg hozzánk, úgy törli meg a homlokát, mint aki a maratont futotta le ideáig, kicsit értetlenül is nézünk rá, meg a plusz fő, aki most távozik. Kéz mosás után megvárom, amíg Mike is végez, de amikor megkérdezi, hogy mehetünk-e vissza, akkor én elé állva mondok nemet.
- Kocsival vagy, Mike? - kérdezem, mire értetlenül néz és karba teszi a kezeit.
- Mert ha igen, akkor mi van?
- Remek. A legtöbb, amit felajánlhatsz Avivának, hogy haza viszed. Nem kéred el a számát, utána pedig elfelejted a címét is. Világos? - látom a megfeszülő arcán, hogy nem.
- Ember, neked ott a másik csaj, aki rád van ragadva.
- Nem érdekel Erica. Aviva érdekel, meg az, hogy te távol tartsd magad tőle. Szóval vagy megegyezünk, hogy legfeljebb haza viszed, vagy elintézem, hogy a legközelebbi utad a traumatológia legyen. - adok ultimátumot, mire Mike közelebb lép és szinte az arcomba hajol.
- Nem állna jól az anyagodban az előléptetésnél a testi sértés. - sziszegi az arcomba.
- Én nem csinálnék semmit, csak te csúszol meg véletlenül a padlón. - sziszegem vissza.
- Azt hiszed falaznék neked? Nem tartanám a szám, elmondanám, hogy a csajtól gőzöltél be és megtámadtál. - mondja gúnyos mosollyal, mire bekúszik oldalt a képbe Leon feje.
- Igen, de az a baj, hogy senki nem hinne neked. Mindenki tudja, hogy Axel egy hímringyó, és csak két hosszútávú kapcsolata van nővel, az egyik az anyja, a másik meg Marok Marcsi. - mondja a hadnagy, mire úgy nézek rá - újra -, mint aki meg akarja ölni.
- Aviva már meg volt neki, szóval az, hogy csajon vesszen össze valakivel, miközben egyébként mással jött ide... inkább olyan szaga lenne, hogy rá akarod húzni a vizes lepedőt és a végén rosszul sülne el, buddy... Szerintem inkább válaszd az első opciót, az kevésbé ciki. - Leon elég meggyőzően adhatja elő ezt az egészet, mert Mike végül összeszorítja az állkapcsát és róla eltekintve ismét rám néz.
- Aviva jobbat érdemel egy ilyen seggfejnél, mint te.
- Egy olyan spermabanknál is, mint te. - mondom, mire értetlen fejet vág, de hamar megmagyarázom neki a következővel, hogy miért tartom különböző spermagyűjtőnek.
- Te kis buzi. - látom, hogy kidudorodik egy ér a halántékán, de aztán nem tesz, vagy szól semmit, csak mély levegőt vesz, aztán kikerülve kimegy a mosdóból.
- Szerintem át ment neki az üzenet.  - szusszan nagyot Leon, de aztán meg is lepődik, amikor elkapom a kabátját és közelebb húzom.
- Tartsd távol magad a nőügyeimtől. Nem akarok több megjegyzést, tanácsot, kommentet hallani rám és Vivára. Még csak pofákat sem vághatsz, világos? - morgom ingerülten, mire ellök magától.
- Ideges vagy, mert kurvára igazam van?!
- Aviva csak három hónapot tölt itt, Leon. Nem érdemes ilyen hülyeségekbe hajszolni magam.
- Ez nem hülyeség, bro. A szerelem egy csodálatos dolog, még ha csak röviden is élheted meg. Megéri megélni, ahelyett, hogy elnyomnád, mert akkor egész életedben bánni fogod, baszki!
- Hülyeségeket beszélsz. - indulok kifelé.
- Csak gondold meg, bro! - sóhajt, és követ vissza a többiekhez.
Az este nyilvánvaló feszültséggel folytatódik köztem és Mike között. Amikor ő látványosan, engem bámulva karolja át Viva derekát és lehajol hozzá, hogy a fülébe morogjon valamit, én véletlenül fellököm. Persze Mike-ot sem kell félteni, ő véletlenül elgáncsol. Aztán én véletlenül felkenem a korcsolya pálya falára, ő pedig véletlenül leönti a kabátomat forrócsokival. A különféle véletlenek az este végéig folytatódnak, amikor is aztán lassan elfogy a társaságunk és még Leon is visszavonulót fúj - de még előtte felajánlaná Vivának, hogy haza viszi - mert hogy Ericanak én már ezt kb akkor megígértem, amikor ide jöttünk -, de Mike persze ebbe is megpróbál bele kontárkodni, hogy azt majd inkább ő, mert ő nem ivott forralt bort.
Az eredmény Mike javára dől el, amitől én még dühösebb, ő pedig még elégedettebb lesz, de én szinte csak elköszönök, mert Erica már belém karol és én legszívesebben itt leráznám már magamról. A kocsiban most tűnik fel először, hogy mennyit beszél hozzám és valamiért most ez is kifejezetten irritál. Amikor megállunk a ház előtt, csábító mosollyal néz rám.
- Nem parkolsz le? Azt hittem, hogy feljössz játszani egy kicsit... - simít az alkaromra, de elhúzom azt a keze alól.
- Nem fogok felmenni. - mondom, mire láthatóan kiábrándul.
- Köze van ennek ahhoz, hogy ma egész este eye-fuckoltad Avivát? - kérdezi, mire felhúzom magamat. Miért kéne magyarázkodnom bárkinek is?
- Nem, ott vesztettem el az érdeklődést, amikor azt mondtad, hogy anyukád is szívesen megismerne, meg mert egész nap le sem szálltál rólam. - nézek rá ingerülten, mire megütközve néz rám.
- De hát... már annyiszor randiztunk... - a szóra felemelem a mutatóujjam, hogy kijavítsam.
- Mi soha nem randiztunk Erica. Még az elején megegyeztünk abban, hogy ez nem lesz más szexnél. Én nem akarok kapcsolatot, szóval bármit is mondtál anyádnak, rosszul tetted. - a szavaim láthatóan bántják, rámarkol a táskájára.
- Hogy te mekkora bunko vagy... - kezdene el kiszállni, de közben azért még utána szólok.
- Ja és remélem nem vettél ruhát a bálra, mert nem viszlek el. - erre már kifejezetten idegesen csapja be maga mögött az ajtót.
- Élvezd a kezed társaságát ma este, te seggfej!! - kiabál még rám, de én csak sebességbe teszem a kocsit és elhajtok.
Az utam azonban nem haza visz, hanem Aviva lakásához. Leparkolok, a kapuhoz sietek, aztán megnyomom a kapucsengőt és várok. Ha nem veszi fel, képes vagyok újra csengetni, ha pedig felveszi, akkor már bele is szólok.
- Szia, én vagyok. Beszélni akarok veled. Beengedsz? - kérdezem a falnak támaszkodva, várva.

Mondhatnám, hogy nagyon kellett már egy hatalmas, kijózanító pofon, de rohadtul nem esik jól a pofáraesés. Emellé ráadásul ingerült is vagyok, magammal szemben, mert mégis mi a francért érzem szarul magam? Nincs semmi értelme az egésznek. Legszívesebben eltörném a ribanc nyakát, mert úgy érzem magam, mint egy hisztis kisgyerek, akinek elvették a kedvenc játékát, pedig az a játék sosem volt az enyém. Axelre nem is tudok haragudni, pont azért, mert nagyon jól tudom, hogy nem ígért nekem semmit, nem ígértünk egymásnak semmit, de akkor mégis miért vagyok féltékeny? Miért esik olyan rohadt szarul minden egyes érintés, amit nem én lopok róla? Miért zavar, hogy nem én ülök mellette? Nem, ez nem az ő hibája, hanem az enyém, de hiába nyomogatom az érzéseimen az OFF gombot, nem működik. Az egyetlen megoldásom az, hogy amennyire lehet, levegőnek nézem őket, mert akkor legalább valamennyire jól tudom érezni magam. Persze néha nem tudok nem rájuk pillantani és előfordul, hogy összeakad a tekintetem Axelével, de olyankor csak gyorsan elfordítom a fejem.
Aztán ez megváltozik egy kicsit, amikor bejön a képbe Mike. Kezdetben csak én kapok ezzel valamit – valakit –, ami eltereli a figyelmem és egyben egyfajta B tervként kezd körvonalazódni. Még akkor sem gyanakszom, amikor Mike és Axel lényegében "együtt" mennek mosdóba, mondjuk egy kicsit furcsa, mert ezt a lányok szokták csinálni. Kivéve engem és Ericát, mert nem járna jól, ha együtt mennénk zárt ajtók mögé – lehet, hogy utána plasztikai sebészhez kellene fordulnia a törött orrával... Az már egy fokkal gyanúsabb, amikor Leon ezt meghallva úgy pattan fel és iszkol a mosdók irányába, mint akinek puskát dugtak a fenekébe. Némi értetlenséggel nézünk utána, de a többiek elrendezik egy vállrándítással, aztán már noszogatnak is, hogy folytassam a sztorit Irakról, én pedig megteszem, mert Erica olyan irritáltan néz rám közben, hogy legszívesebben teli pofával az arcába vigyorognék. Mennyire fájhat, hogy neki semmi közös dolga nincs Axellel! Hülye picsa. Következő sztoriba mondjuk már nem tudok belekezdeni, mert Mike visszaér és úgy puffan le mellém, hogy majdnem leszakad alatta a pad.
– Minden oké? – nézek rá némileg meglepve. Mormog valami igen-félét az orra alatt, én pedig összevonom a szemöldököm, aztán csak a fejemet kapkodom, mert Axel is hasonló intenzitással érkezik meg, Leon meg úgy néz ki, mint aki le akarja tépni a saját arcát. Felveszem Leonnal a szemkontaktust és már éppen eltátognám neki, hogy WTF?, ám némileg kizökkent, hogy Mike átkarolja a vállam és odahúz magához. Nem mondom, hogy ellenemre van a társasága, de ezt most kicsit erőltetettnek érzem, és rohadtul nehéz lenne nem észrevenni, hogy Axellel összebámulnak az asztal felett. Meg azt is, hogy ha valaki most akarna rágyújtani, olyan szikrákat gyújtana be, hogy a robbanás az egész társaságot lesöpörné innen.
Ééés ez csak egyre rosszabb lesz. Esküszöm, az egész korcsolyapálya átváltozik valami elbaszott tesztoszteron-arénává. Már az is furcsa, amikor Mike "elesik", mert épp valamit a fülembe akart súgni, ráadásul nem magától esik el, hanem elsodorják, méghozzá úgy, hogy engem még véletlenül se tudjon magával rántani... és igen, nem is akárki sodorja el. Aztán Axel esik el, mert Mike lába véletlenül elé kerül. Legközelebb ismét Axel lép akcióba és próbálja meg tankként kilapítani Mike-ot a palánkon – ismét úgy, hogy engem ne tudjon magával rántani az "ütközetbe". Van forrócsoki baleset is, újabb esések és majdnem-esések, én pedig egyre idegesebb leszek. Igen, most már Axelre is haragszom, mert mi a  fasz. Azt hittem, nem ígértünk egymásnak semmit; én hiába éreztem magam úgy, ahogy, igyekeztem túltenni magam ezen, pont az ígéretek hiánya miatt, erre most nekem is lehetne valaki más, és ő meg átmegy... esztelen bikába? Esküszöm, valahol még imponálna is, hogy ki akar sajátítani, még este is rájátszanék a birtoklására, mert képzelem, milyen izgató következményei lennének, de ő hívta el ide azt a szőke libát helyettem, az ő karján lóg a hülye picsa kezdettől fogva, és azt már nem kicsit igazságtalannak érzem, hogy ha nyilván a libát fogja hazakísérni helyettem, akkor én miért nem érezhetem jól magam valaki mással. Néha rá is meredek egy amolyan wtf is your problem tekintettel, amikor Mike épp valami véletlen folytán felnyalja a pályát, és mivel a nevetséges oda-vissza az este végéig eltart, némileg elbaszva mindenki másnak is a szórakozását – nem csoda, hogy addigra majdnem mindenki elpárolgott –, én is kapva kapnék az alkalmon, amikor Leon lelép. Csakhogy aztán még jobb alkalmat kapok.
– Ne fáradj, majd én elviszem – karolja át a vállam Mike. – Én úgysem ittam forralt bort – teszi hozzá. Jó, emiatt bokán rúgnám, mert nem félnék beülni Leon mellé, és egyébként kicsit irritál, hogy most is merőn Axelt nézi, de mivel ő is felhúzott és tudom, hogy ezzel majd még jobban tudom idegesíteni, belemegyek a dologba.
– Menj csak haza, Leon – mosolygok Leonra. Biztosan hiányolják már otthon és őszintén, az is biztos, hogy egész úton bátorító szövegekkel traktálna Axellel kapcsolatban, ami rohadtul nem hiányozna, tudva, hogy Axel ebben a szőke libában fogja tölteni az éjszakáját...
És már mennek is. Olyan erősen szorítom össze az állkapcsomat, hogy majdnem elroppannak a fogaim, és amikor Leon egy együttérző pillantással szóra nyitja a száját, inkább belekarolok Mike-ba.
– Köszönöm a meghívást. Jó éjt! – búcsúzom el Leontól, és a mosolyom ezúttal még őszinte is, mert egyébként tényleg örültem a szórakozásnak. Ameddig még szórakozás volt. Mike az autójához kísér, bár én nem igazán vagyok jelen a beszélgetésünkben, inkább csak a robotpilóta üzemel. Elmondom neki a címet, és amikor út közben megrezzen a telefonom egy üzenettel, a szívverésem olyan hirtelen ugrik meg, hogy majdnem megszédülök. Lopva lesek rá a képernyőre... de nem Axel üzent. Leontól jött sms, aminek csak az első fél sorát látom, de már ennyiből is nyilvánvalóvá, hogy ez pont az az Axel egy idióta, de majd nemsokára rájön típusú üzenet lesz, amihez semmi kedvem. Egy szusszanással teszem vissza a telefont a zsebembe és megpróbálom felvenni a beszélgetés fonalát.
Amikor Mike leparkol az út szélén, már nyúlnék is a kilincsért, de ő leállítja a motort. Elfojtom a sóhajomat és egy kedves mosollyal rápillantok.
– Egyedül is el fogok találni az ajtóig – mondom neki kedves hangszínen, de világossá téve, hogy a hazafuvar nem szexmeghívás volt.
– Nem akarod, hogy felmenjek veled? – kérdez vissza, de igazából kevésbé van meglepve, mint amire számítanék. Nem kérdezek rá az okára, csak megrázom a fejem.
– Ne haragudj, de hosszú volt az este és nem lennék jó társaság – felelem őszintén.
– A számodat azért elkérhetem? – villant egy csibészes mosolyt, mire halkan elnevetem magam. Kinyújtom felé a kezem, és amikor a kezembe nyomja a telefonját, beírom magam a névjegyek közé. Pozitívumként könyvelem el, hogy nem akar mindenáron feljönni, a számát pedig bármikor blokkolhatom, ha szükségessé válna. Addig meg akár szükségem is lehet rá... Megköszönöm neki a fuvart, adok egy puszit az arcára, aztán kiszállok és már sietek is befelé. A lakásba érve némi ingerültséggel vágom be magam mögött az ajtót, lerúgom a csizmámat, lehámozom magamról a felső rétegeket a pólóm feletti vékony pulóverig, aztán egy hirtelen gondolattól vezérelve a konyhába megyek. Előkapom a fagyasztóból a vodkát és jól meghúzom, hátha a keserű íz elűzi a szemeim elől a képet, ahogy Axel épp azt a ribancot ülteti a csípőjére és cipeli be a hálóba, de nem. És a második korty sem, aztán a harmadik sem.
– Ben zoná... – morgom az orrom alatt. Megmarkolom az üveg nyakát és ledobom magam vele a kanapéra, de ettől meg az jut eszembe, hogy mi mindent művelt velem ezen a kanapén. Egy újabb káromkodással hunyom le a szemem, újra meghúzom az üveget, és már éppen elkezdenék azon filózni, hogy vajon a ribanc kanapéját is felavatják-e, amikor megszólal a kaputelefon. Összerezzenek, némileg értetlenül meredek a tárgyra a falon. Mike-nak nem mondtam meg, melyik lakás az enyém. Kifigyelte volna? Nem tűnt pszichopatának, de ki tudja. Felkelek a kanapéról, viszont egyelőre nem reagálok, mert azt latolgatom, mennyire nem szeretném megölni; sokan voltak ma este a pályán, rögtön Axelre terelődne a gyanú. A francba már! Megvárom, míg abbamarad a csöngetés... de aztán rögtön újra is kezdődik. Káromkodva kelek fel, ott hagyva az üveget az asztalon, aztán a kaputelefonhoz megyek.
– Igen? – szólok bele bemutatkozás nélkül, de a hang, amelyik válaszol, a legkevésbé sem Mike-é. A szívem már megint elvéti a ritmust, és nyelnem kell egy nagyot. Miért nem a libánál van? És én miért örülök ennek ennyire?! El kellene küldenem. A ma történtek után mindkettőnk érdekében el kellene küldenem és hagyni, hogy élje a saját életét, de én ahelyett, hogy tenném, amit kell, megnyomom a lépcsőház ajtaját nyitó gombot. Kinyitom az ajtót és résnyire nyitva hagyom, aztán kezeimet a mellkasom előtt összefonva kezdek fel-alá járkálni, mert fogalmam sincs, miről akar beszélni és én nem tudom, én miért hagyom neki. Még mindig haragszom rá az este vége miatt, de közben nevetséges módon örülök, hogy ezek szerint nem maradt Ericával, a picsával. Csak akkor hagyom abba a járkálást, amikor bejön az ajtón; ha még így is kopog és kivár, szólok neki, hogy jöjjön be. Nem engedem le a kezeimet, csak felé fordulok, és ma először végre megengedem magamnak, hogy a tekintetem beigya a látványát, még ha minden erőmre szükség is van, hogy ezután fenn tudjam tartani a viszonylagos pókerarcot.
– Nem kísért fel, hazaküldtem, ha emiatt aggódsz – jegyzem meg, mert úgy vagyok vele, hogy talán nem kellene távképzetekbe ringatnom magam az ittléte oka miatt sem. Talán csak azt jött ellenőrizni, hogy itt van-e Mike, mielőtt visszamegy a libájához.
– Miről akartál beszélni? – kérdezem aztán, csak hogy lássa, nem azért engedtem fel, mert kötekedni akarok vele. Remélhetőleg ő is csak belátta, hogy nem csinálhatjuk ezt így tovább, hiszen félő, hogy megszegnénk a saját szabályainkat.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Az egész este az idegességről szól, onnantól kezdve, hogy Aviva megjelenik. Nem rá vagyok mérges, hanem Leonra, aztán utána Mike-ra, aztán amikor már haza viszem Ericát magamra is. Mindenre és mindenkire, de Vivára nem, még ha szerintem azért is mondott igent Mike-nak a haza fuvarozásra, mert nekem szánta üzenetnek, legalább is ezt tudom kivenni abból, hogy rám nézett. Nem tehetek róla, hiába a "wtf" arcok és a tömör ignorálás, akkor sem tudnék rá haragudni, inkább.. nem is tudom. Félek? Talán ez a legjobb szó arra a mellkas szorító érzésre, amit érzek, amikor már a kapuban állok és hiába csöng, nem veszi fel. Aztán már a második csöngésnek is majdnem a végére érek, de akkor bele szól én pedig most attól kezdek félni, hogy miért volt ennyire lassú? Még is itt van az a kis rohadék? Persze bekéredzkedek, nem a kaputelefonon át akarok vele beszélni, ő pedig szótlanul ugyan, de beenged. Hármasával veszem a lépcsőfokokat, seperc alatt fel is érek az emeletre és az ajtó már nyitva is vár. Hosszú léptekkel megyek oda és habár koppantok kettőt az ajtón, azért benyitok. Először benézek, aztán belépek, míg ő felém fordul.
- Szia. - lehelem halkan és lopva körbe nézek, kinyitnám a számat, de ő megelőz azzal, hogy elmondja, Mike nincs itt és nem is volt, mert haza küldte. Ez valahogy borzasztó nagy súlyt gördít le a szívemről de közben meg rájövök, hogy fingom sincs semmiről. Mármint... hogy mi van, mi ez, miért és mi legyen, így amikor rákérdez arra, hogy miről akarok beszélni, akkor elsőre megfagyok pár pillanatra. Mint egy szerencsétlen, lámpalázas, antiszoc tinédzser az érettségin, állok a forrócsoki foltos bomberemben, feszülten összedörzsölgetem az ujjbegyeimet a jobbomon és próbálok rájönni arra, hogy mit is akarok mondani, de rájövök, hogy elvitte a cica a nyelvemet. Zavarban vagyok, mert jó lenne mondani is valamit, ahelyett, hogy őt bámulnám úgy, mint a világ azt-se-tudom-hanyadik-csodáját. Közelebb lépve felemelem a kezemet és óvatosan, puhatolózóan megsimogatom az arcát, az ujjaimat ott tartva aztán az állán.
- Sajnálom, amiért... olyan voltam ma, amilyen. - mondom végül halkan.
- Nem akartam visszamondani amit megígértem, téged pedig azért nem hívtalak el, mert nem akartam... - hogy kényelmetlen legyen? Miért teszek úgy, mintha itt többről lenne szó? Köztünk? Miért kérek azért bocsánatot, ha egyébként csak barátok vagyunk? És ő miért ilyen megbántott? Tényleg túl késő? Halkan sóhajtok, mert fingom sincs, mit baszok el ezekkel a gondolatokkal, vagy szavakkal, vagy mindkettővel, vagy mit nem, de abban is biztos vagyok, hogy nem tudok csak úgy elvonatkoztatni Avivától, ez bebizonyosodott ma. Meg az is, hogy rohadtul nem tudom távol tartani magamat tőle, mert a kezem még mindig ott van az állán én pedig távolodás helyett egyre csak közelebb lépek hozzá, szemeim a pillantása, ajkai között cikáznak, mint akit csak egy cérnaszál választ el attól, hogy valami nagyon butaságot csináljon - sokadjára.

Lehet, hogy eleinte kijózanító pofonnak véltem ezt az egészet, de mire belépek a lakás ajtaján, egyedül,  már nem vagyok biztos benne, hogy ez nem épp a teljes összeomlás elhozója volt-e. Persze aligha van okom keseregni, már olyan értelemben, hogy attól, hogy én leráztam és elküldtem Mike-ot, Axel még azt a libát kísérte haza... azaz nincs minden veszve. Lehet, hogy én elindultam lefelé valamilyen sötét és ismeretlen veremben, de ameddig ezzel egyedül vagyok, addig nincs baj. Addig az én problémám, én pedig szépen el is temetem. Na jó, először vodkába fojtom, de majd utána el is temetem. Na nem a ribancot, hanem ezt a zavaros, megbántott-féltékeny hülyeséget magamban, mert nevetséges és nincs rá sem okom, sem jogom.
Aztán a világ megint fordul egyet, mert felcsengetnek, és habár előbb gondoltam volna, hogy Mike mégsem fogta fel az üzenetet, nem ő az. Hanem Axel. Őt mondjuk még kevésbé kellene beengednem; el kellene küldenem, meg kellene mondanom neki, hogy látni sem akarom, mert ami volt, az bőven elég volt. Szemenszedett hazugság lenne, de meg kellene tennem, főleg az ő érdekében... és én mégis gyenge maradok. Beengedem, még az ajtót is kinyitom és inkább nem fejtegetem, miért dobog ilyen hevesen a szívem és miért tölt el ilyen mellkast feszítő érzéssel, amikor rekordidő alatt felbukkan az ajtóban. Nem szabadna így reagálnom arra, hogy végre nem csak lopva nézhetem meg magamnak és rohadtul nem is látom a forrócsoki-foltot. Ha felizgat, az rendben van, de ez nincs.
Úgy érzem, talán mégis nyert ügyem lesz, mert nem is visszaköszönök neki, hanem látva, hogy lopva körülnéz, közlöm vele, hogy nincs kit keresnie és nem is volt, de ettől máris bunkónak érzem magam és meg is bánom. Ő mondjuk látványosan megkönnyebbül, ezért inkább rá is kérdezek, miről akart beszélni, hátha ő majd okosabb lesz. Szinte reménykedve várom, hogy véget vessen ennek... az egésznek, ő azonban meg sem szólal, csak bámul rám azokkal a csillogó, kék szemeivel. Olyan, mintha zavarban is lenne, amitől a tekintete egészen kiskutyásra változik és ettől engem olyan érzések kapnak el, amitől majdnem pánikba esek. Talán jobb is lenne, ha azt tenném, ahelyett, hogy én is bizonytalanná válok a látogatása okában. Meg mindenben.
Közelebb sétál, nekem pedig kiszárad a szám. Lassan leengedem magam elől a kezeimet, de hiába mondom magamnak, hogy ezt azért teszem, hogy ellökjem az ő kezét, meg sem tudok mozdulni. Egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor megsimítja az arcom és lopva bele is mozdulok a puha, törődő érintésbe, hogy tovább tartson. A szavaira kinyitom a szemeimet, és ahogy felnézek rá, olyan érzés fog el, mint még soha. Életemben először érzem úgy, hogy tudatosan és tudattalanul felépített falak nélkül nézek valakire, megengedve annak a valakinek, hogy ellásson egészen a lelkem mélyéig. Még akkor is, ha tudom: ha Axel tudna olvasni abban a sötét mocsokban, soha nem jött volna ide, soha nem csókolt volna meg, és Szíriában talán ő maga szabadította volna meg tőlem a világot.
Elakad a mondatban, én pedig nyelek egyet. A szívem a torkomban dobog, én pedig szinte pislogni sem merek, nehogy elszalasszam a kék szemek egyetlen csillanását is.
– Én is sajnálom – szólalok meg én is halkan. – Sajnálom, hogy hülyén reagáltam. Tudom, hogy nem ígértél semmit és épp ezért nem is haragszom rád, én csak... – Ezúttal rajtam a sor, hogy elakadjak. Én csak mi? Én csak féltékeny lettem? Én csak mégis szerettem volna, hogy ígérj valamit? A francba is...
A francba is, igen.
Szinte letaglóz a felismerés, hogy szeretném. Nincs hozzá jogom, ezt pontosan tudom, és ez lenne a legostobább és leghitványabb dolog, amit valaha teszek, de szeretném. Szeretnék rá jogot formálni és szeretném, ha azt mondaná, megtehetem, mert nem akarom sem azt a libát az oldalán látni, sem mást. Az érzés megrémiszt, mert ez olyan dolgokhoz vezethetne, aminek én a létezését nem tagadom, hanem lehetetlennek tartom, ezért el is harapom a gondolataim fonalát.
Egyébként is nehéz koncentrálnom, mert már olyan közel lép hozzám, hogy érzem a teste melegét, az ujjai még mindig engem érintenek, amitől bizsereg a bőröm, a szemei pedig pontosan úgy vizslatják az ajkaimat, mint amit már nagyon jól ismerek. Mintha visszaugranánk az időben, mintha megint a kabinban lennénk, de szinte érzem, hogy ez annál most sokkal többről szól. Most már nem a puszta vágyat akarjuk elfojtani.
– Mit művelsz velem? – lehelem magunk közé, miközben egyik kezemet felemelem, hogy a tarkójára tudjak simítani vele. Most nem merek követelőzni. Finoman húzom magam felé, szemeimmel az övéit kutatva, mint aki az utolsó pillanatig arra vár, hogy a másik majd okosabb lesz. Pont, mint akkor, de most nem azt kockáztatjuk, hogy meghall majd minket a legénység. Megnyalom az ajkaimat, de ha továbbra sem lesz ő sem okosabb, nincs menekvés. Az ajkunk összeforr, én pedig lehunyom a szemem és életemben először minden porcikámat átjárja a csók érzése. A szívverésem teljesen felbolydul, másik kezem pedig a kabátja alá csúszik, az oldalára.
– Mit művelünk? – alakítom át a költői kérdést suttogva, pedig erre sem tudom a választ. Csak azt tudom, hogy újra megcsókolom, és szinte beleborzongok az érzés intenzitásába, de most nem csak azért, mert nevetségesen egyszerűen és gyorsan lángra tudja lobbantani a vérem. Most... most valami más is lángol. És emiatt tulajdonképpen az egész világom lángokban áll körülöttünk.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Tudnom kellene, mikor kell megállni, még sem tudok. Se a dühömet nem tudom visszafogni Mike irányába, se a felkavart érzéseim Aviva irányába. Utóbbi ráadásul mint vad hullámok, kezdenek átcsapni a fejem felett, mert ahogy átmegyek hozzá és végre ismét szemtől szemben állunk, nem tudom tagadni, de nem tudom már nem is figyelmen kívül hagyni, ahogy vonz engem - csak éppen mélyebben, ahogy az elején. Ennek el kellene riasztania, főleg, hogy gyakorlatilag semmi értelme ennek az érzésnek átadnia magunkat. Hiszen nemsokára ő jobbra, én balra. Még is, ahogy megérintem és ő a tenyerembe simítja az arcát, akarom. Akarom ezt a többet, ha kevés időre is szól. Ha szar is lesz utána. Lehet, tényleg Leonnak volt igaza? Tényleg érdemes lenne ezt megélni, kérészéltűen is, mert bánnám? Bánnám később, ha nem simítanék újra az arcára? Vagy kezére? Vagy bárhová? Vagy nem ölelném meg? Valószínűleg. Pedig most is a "megbánás nélkül, amit lehet" életet élem, akkor ez ne férne bele? Még is miért bánnám meg, ha közel engedem magamhoz? Így közelebb is lépek, míg ő is elakad a szavakban. Azt hiszem, valahol mindketten ugyan abban a csömörben ülhetünk, mert egészen eddig egészen visszafogtam magam, épp csak... érintést loptam magamnak, még ha a csókjára is vágyok. Ő viszont már a tarkómra simít, ez pedig egy olyan jel, amelyet sosem tudnék figyelmen kívül hagyni. A kérdést nem tudom, miként kellene megválaszolnom, ha kell. Egyáltalán én művelem? Vagy ő? Van erre ráhatásunk egyáltalán?
- Nem tudom... - lehelem vissza őszintén az összes a fejemben zsongó és az ő kimondott kérdésére, de már nem is igazán érdekel a válasz, mert lehajolva határozottan simítom az ajkamat az övére. A csók ezúttal is legalább annyira letaglózó, mint az első, de még is sokkal másabb. Az első főleg csak testi folyamatokat indított el bennem, ez viszont most... mintha kivetne abból és csak repülnék. Nem tudom rendesen körbe írni, mennyire felszabadító és egyben félelmetes ez az egész. Mintha ott lenne a tudat, hogy békésen halnék meg, ha belefulladnék ebbe az egyetlen őszinte, - vodkás - csókba, de mellette ott van a gondolat, hogy talán sose lenne elég ebből az érzésből. Egyszerre simítja el és korbácsolja fel a hullámokat bennem, amitől a kezeim már nem csak az állát, hanem a derekát szorítják magamhoz.
- Nem tudom. - felelem ismét a kérdésre két csók között. A szenvedély ezúttal nem merül ki a testi vágyakban, a nyelvünk tánca messze nem csak a kéjvágynak szól, még ha az is tiszteletét teszi, nem is kevés intenzitással. Kézen fogja ezt az érzést és együttes erővel nyomnak el maguk és a víz alá, teljesen elvéve az eszemet. Mert hát ez ostobaság nem? Az, hogy éhesebben csókolom és már le is húzom magamon a kabát cipzárját és levehessem, mert meggyulladok attól a szenvedélyes tűztől, ami közöttünk és bennünk ég. Ostobaság újra magamhoz szorítani? Besimítani a vékony anyagú pulóver alá, hogy a felhevült bőrét érjem? Igen. De még is muszáj, úgy érzem, megveszek, ha nem tehetem meg újra, és nem csókolhatom meg újra, ezekkel az új felszabadított érzésekkel telve. Talán bánni fogom, talán nem, de ráérek még erre rájönni. Most inkább ismét a karjaimba kapom, hogy a hálóba induljak vele.

+18
Talán már akkor tudnom kellett volna, hogy Axel lesz a vesztem, amikor a hajóról leszállva, búcsúzkodás közben megfogalmazódott bennem az a bizonyos másik élet. Sosem vágytam másik életre, sosem vágytam többre, mert elfogadtam, hogy nekem ilyen lapok jutottak, elfogadtam, hogy nekem az a sorsom, hogy egyedül legyek és az életem egyetlen célja a bosszú legyen. Soha nem gondolkoztam el azon, hogy ez helyes-e, soha nem morfondíroztam azon, szeretnék-e mást vagy többet; mindig is úgy hittem, hogy így vagyok kódolva. Egy érzelemmentes, bevetéstől bevetésig tartó életre, ahol senkinek nincs szüksége rám és nekem sincs szükségem senkire.
Most, ahogy ott állok a lakás közepén, Axel csillogó kék szemeiben egy másik világot látok. Egy olyan világot, aminek a létezését legfeljebb néhány kósza, meghalványult emlékképben tudnám tetten érni, ahol a szüleim még éltek és... szerették egymást. A gyomrom görcsbe rándul, a szívem pedig azzal fenyeget, hogy triplaszaltót hányva távozik a torkomon keresztül, talán egyenesen Axel kezeibe ugorva, hogy felajánlja magát neki. Az én kezem már a tarkójára simul finoman, az arca egyre közelebb kerül az enyémhez, és én úgy érzem, megsemmisülök, amikor az ajkunk végre újra találkozik. Az érintés teljesen letaglóz, pontosan ugyanolyan erővel, mint az első csókunk a kabinomban, de egészen másképp; ez a csók most másképp tilos, ezúttal egészen más és valami sokkal súlyosabb a tét, mi mégis úgy kapaszkodunk egymásba, mintha fuldokolnánk és csak ez tartana minket a felszínen.
Nem tudom, leheli kettőnk közé, de én már tudom. Én már tudom, mégsem mondom ki, mert valahol mélyen még abba kapaszkodok, hogy amíg nem mondjuk ki hangosan, addig talán nincs is igazán ott. A józan eszem vörös riadót fúj, de már túl késő; ezen a ponton az egyetlen elfogadható cselekvés az lenne, ha előtúrnám a Berettát a rejtett fiókból és golyót eresztenék a saját fejembe, de mint ahogy mindig, úgy most is gyenge vagyok Axel közelében. Minden érzékem beszűkül rá, az érzésre, ahogy a testünk szorosan összesimul, a csókja ízére és megsemmisítő intenzitására, a orromba kúszó illatára, a lélegzete lecsapódására az arcomon. Azt mondogatom magamnak, hogy megadhatom magunknak ezt a három hónapot, elvégezhetem a munkám anélkül, hogy ő bármit is megsejtene, a három hónap leteltekor pedig magam mögött hagyom őt és a legszebb emlékként őrzök majd magamban minden pillanatot. Addig lehetek Aviva. Addig lehetek az ő Avivája.
Ahogy a csók éhesebbé válik, kezeim az övéivel egyszerre mozdulnak meg. Hagyom, hogy a cipzárról ő gondoskodjon, én pedig már tolom is le a vállain a kabátot, hogy végre az se válasszon el minket egymástól. Szenvedélyes tűz lobban fel bennem és kettőnk között is, hirtelen nem is tudom, mi volt eddig olyan taszító ebben a lehetőségben; az érzések, amik bennünk dúlnak, nemhogy nem csorbítják a vágy mértékét, hanem egyenesen kiélezik azt, olyan intenzitást adva neki, amitől úgy érzem, elevenen el tudnék égni. Ujjai a felsőm alá csúsznak és én megborzongok az érzéstől, ahogy a bőrömhöz ér. A csók ereje és az abban kifejezett vágyakozás fullasztó erejű és én szeretnék is belefulladni az érzésbe. Átölelem a nyakát, lábaimat a teste köré fonom, ujjaim a hajába túrnak a tarkóján és míg eljutunk a hálóba, egyetlen pillanatig sem eresztem az ajkait. Bele tudnék pusztulni abba, hogy ez mennyire helyes, hogy mennyire rendjén van az, hogy már gyakorlottan találja meg az utat a hálószobába, hogy ő van itt velem, és a is, hogy ő velem van. Nincs más. Nem számít más.
Ahogy végigfekszünk az ágyon, még kiélvezem egy kicsit a csókjait és az érzést, ahogy a súlya finoman rányom a takaróra, a létező legédesebb csapdába ejtve. Ezután is csak azért és addig engedem el, míg egy mozdulattal lehúzom róla a pulóverét és a pólóját is, félredobva őket a földre. Hagyom, hogy ő is ugyanezt tegye velem, segítek neki a melltartótól is megszabadulni, de aztán visszahúzom magamhoz és magamnak követelem az ajkait. Tudom, mennyire szeret adni, tapasztaltam és te jó ég, mennyire élveztem is minden egyes alkalommal, de most minden porcikámmal érezni akarom őt. Szuszogva csókolom, testemet az övének simítom és szorítom, élvezve, ahogy felhevült bőrünk forrón összesimul. Kezeim úgy járják be a bőrét, mintha térképet akarnék rajzolni minden egyes kis részletéről, és minden pillanatot úgy is élek meg. A vágy most is megsemmisítő erejű, de most nem sürgető. Most mindent az emlékezetembe akarok vésni.
– Axel... – lehelem a nevét úgy, mintha valamiféle ima lenne; mintha a neve hangsúlyával akarnám elmondani neki azt, amit nem tudok és merek kimondani. Még éhesebben csókolom, a mellbimbóim már most keményen feszülnek a mellkasának, csípőm vágyakozva mozdul az övé ellen. Nem hiszem, hogy kívántam volna valaha bárkit is ennyire intenzíven rajta kívül, de most még ez az érzés is egészen más. Ujjaim megtalálják az övét és a nadrágja gombját, ki is oldanak mindent, hogy aztán meg tudjuk szabadítani minden felesleges ruhadarabtól és segítek neki ennek viszonzásában is, mert addig nem nyugszom, míg végre teljesen meztelenül nem simul össze a testünk. Vágyakozó sóhajjal húzom magamhoz, lábaimat a teste köré fonva csókolom forró vágyakozással és közben a csípőm mozdításával megmutatom neki, mennyire kívánom és mennyire készen vagyok rá.
– Érezni akarlak – sóhajtom az ajkaira kéjes vágyakozással, ködös szemekkel nézve az ő íriszeiben kavargó sötét kékségbe.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

Nem vagyok biztos abban, hogy mit érzek, hogy tényleg azt érzem-e, hogy jó ötlet-e ezt érezni, teret engedni neki, de ha Leon még is erre ösztönöz, tán csak nem teszek vele rosszat. Nem ringatom magam álomba, tudom, hogy tiszavirág életű lesz ez az egész, hogy a napok úgy fognak elrohanni, mint a másodpercek és mire eljutunk a 3. hónap végére, én úgy fogom érezni, hogy megőrülök, hiszen számomra még csak most kezdődne el. De ennek ellenére is úgy gondolom, hogy megéri engedni ennek a szenvedélynek. Talán önzőség, hogy ebben a tekintetben magamra gondolok, de elhiszem, tudom róla, hogy erős nő és ha ő is érzi, amit én, és bánná, hogy ez lesz a vége, akkor szólna. Akkor elutasítana, ellökne és kirakná a szűrömet, én pedig... megsemmisülten, de megérteném.
Az események azonban nem így haladnak. Ő húz magához, a karjaimba és testemhez simul, szenvedélyesen csókol, szuszog az arcomra és már a kabát levételében is segít, sőt, kézzel lábbal belém csimpaszkodik, amikor felemelem. Tudom már, hogy meg van pecsételve a sorsunk, de ha ezzel az ördögnek is írom alá a szerződését, akkor is megtenném. Akkor is végig fektetném az ágyon és másznék rá, akkor is hagynám, hogy lerángasson rólam mindent. Eladnám érte a lelkemet, még csak kérnie sem kéne. Nem csak ő, de én is neki állok őt vetkőztetni, közben pedig nem tudok lakatot tenni a számra.
- Alig bírtam elviselni a gondolatot, hogy átkarolt... Flörtölt... Hozzád ért... - sorolom mind egy-egy csók között, amiket a nyakára és a melleire lehelek rá, míg ujjaim már a melltartó eltávolításán ügyködnek. Amint attól sikerül megszabadulni, már rá is rabolok a selymes, kerek keblekre ujjaimmal és ajkaimmal. Nem sokáig élvezem ki őket, mert aztán engem is sürget az érzés, hagyom és segítem őt abban, hogy megszabaduljunk alul is a ruháimtól, aztán rögtön én is elkezdem őt levetkőztetni. Türelmetlenül simulok hozzá újra, forró, selymes bőre puhán feszül az enyémnek, a kezeim bejárják oldalát, arcát, combját, hol itt, hol ott bukkannak fel ellopva az érintéseket, érzéseket. Az imádkozó kérlelésbe szinte bele borzong az egész testem, ahogy a kimondott kívánságba is. Épp csak egy kicsit kell helyezkednem, felkönyökölnöm fél kézzel, másikkal a combját hajtva ki, hogy utána könnyed mozdulattal elmerülhessek benne. Felsóhajtok a forró, kellemesen szűkös érzésre, arra, hogy ez mennyire más és hogy ahhoz képest, mennyire kívánom őt, nem érzem úgy, hogy rohanni akarnék. Lassú szenvedéllyel indulok meg a mozgásban, azok hosszúak és mélyek, mert ahogy minden percet, úgy minden centit is ki akarok élvezni. Érezni akarom őt is, nem csak a kéjt. Azt a lángolást, amely eléget belülről és arra kényszerít, hogy ajkaimmal ismét az övét keressem, hogy a mozdulatok mellé még bele is fulladjak édes ajkaiba, míg kezeimmel birtoklón markolok nyakszírtjére és csípőjére, úgy szorítva magamhoz, mintha azt akarnám, hogy ennél is jobban eggyé váljunk.

+18
Soha nem éreztem még ilyet. Soha nem is akartam, soha nem vágytam ilyesmire, de most eladnám a lelkem azért cserébe, hogy soha ne érjen véget a pillanat. Elveszek a kék szemek csillogásában, a mézédes csókban, a lángoló szenvedélyünkben, karjai szoros ölelésében; a bőröm bizsereg minden egyes érintésétől és nem is tudok betelni velük. Az érzékeim eddig is érzékenyek reagáltak rá, de most mintha kiéleződnének, minden ingert sokszoros nagyításban fogadva be, hogy elraktározhassam őket magamban és élénken megélhessem őket. A bennem dúló érzések mindig is félelmetesek voltak, most viszont... csak olyan, mintha a helyére kattant volna valami. Mint amikor az ember nagyon régóta keresi már a kirakós darabkáját, és hirtelen tökéletesen illeszkedik egy arra a helyre.
Nem gondolok arra, mekkora őrültséget csinálok. A tudatom kizárja, hogy épp most építem a saját fejem fölé a hazugságoknak azt a piramisát, ami a végső pillanatban halálra fog zúzni, mert nem tudok és nem is akarok most ezzel megbirkózni. Semmi mást nem akarok... csak Őt.
Ahogy a súlya ismerős csapdába zár a teste és az ágy között, nem is érezhetném tökéletesebb helyen magam. Tovább élvezem a csókját, puha ajkai simítását és nyelve mohó éhségű, mégsem sietős játékát, de nem sokáig bírom elviselni a textíliákat magunk között. A bőrét akarom érezni az enyémen, és mindketten teszünk is ezért.
– Azt reméltem, te leszel az. Minden egyes alkalommal azt kívántam, bár te lennél az... – suttogom leragadó szemekkel, felkínálva a nyakam a csókjainak, amiktől elakad a lélegzetem. Eszembe jut a kihagyó szívverésem, amikor Mike felsegített, felém nyújtotta a kezét, vagy egyáltalán hozzám ért, mert én minden alkalomal azt reméltem, Axel lesz ott. Egyetlen pillanatig sem vágytam Mike jelenlétére, mert csak Axelt akartam... és nem tudom, ez valaha változni fog-e. Képes lenne bárki is arra, hogy felülírja ezt? Őt? Nem. Soha...
Elakadnak a gondolataim, nem is beszélve a lélegzetemről, amikor ajkai és ujjai megtalálják a felszabadított melleimet. Nincs erőm megállítani, a vágy még mélyebb lángokkal lüktet mélyen a testemben és a lelkemben, és amikor hangot adok ennek, nem mondok többet a nevénél, mégis megpróbálok ebbe az egy, csodálatos szóba belesűríteni mindent. Érzéseket és vágyakat egyaránt. Nem számít, mennyire vágyunk egymásra, az egyetlen sürgetés azokban a mozdulatokban jelentkezik, amivel egymást vetkőztetjük le. Hamarosan már a teljesen meztelen testünk simul össze, szorosan és forrón, én pedig olyan intenzitással élem meg ezt az egyszerű érintkezést is, mint még soha. Ajkunk újra és újra összeforr, miközben kezeink telhetetlen érintésekkel fedezik fel a másik felhevült testét, egészen addig a pillanatig, míg nem tudunk tovább várni. Ködös tekintetem találkozik az ő vágytól égő pillantásával, miközben engedelmes mozdulattal széjjelebb nyitom a combjaimat, hogy kényelmesen elhelyezkedhessen és végre eggyé válhassunk. Ahogy elmerül a testemben, halk, kéjes nyögés kíséretében szorulnak meg az ujjaim a bőrén, a tekintetemet azonban képtelen vagyok elszakítani róla. Elnyílt ajkakkal zihálva figyelem arcának minden rezdülését, szemei elködösülését, beleborzongok a sóhajába, aztán az érzésbe, ahogy mozogni kezd.
Ezúttal nem érzek sürgetést. Nem akarom arra kérni, hogy adjon bele mindent, mert pontosan tudom, minden érzékemmel érzem, hogy most éppen ez történik, csak egészen máshogy. A mozdulatai nem hevesek, de olyan mélyek, hogy alaposan ki tudjunk élvezni minden egyes pillanatot, minden egyes millimétert, ahol a testünk épp eggyé válik. A szenvedélyes és alapos mozdulatok kéjes nyögéseket csalnak elő a torkomból, amelyeket aztán heves, édes csókok nyelnek el. Erősen kapaszkodom belé, kéjes és elégedett sóhajokkal borzongok meg, amikor ujjai birtoklással fognak a testemre két helyen is, és én magam is olyan szorosan simulok a testéhez, mintha azt akarnám, hogy a bőrünk is olvadjuk eggyé. Amikor épp nem veszünk el szenvedélyes csókokban is, szinte pislogni sem merve figyelem őt, szemeimben nem csak a kéj ködével, hanem minden érzéssel, aminek képtelen vagyok hangot adni, de most mégis pusztító intenzitással lángol bennem. Újra és újra a nevét ismételem, újra és újra csókban veszek el vele, és bár elveszítem az időérzékemet, amikor a kéj már visszavonhatatlanul kopogtat az ajtómon, meg sem próbálok megálljt parancsolni neki. Átadom magam neki, körmeim újra és újra belevésik billogukat a bőrébe, mintha csak meg akarnám őt jelölni a sajátomnak, miközben a kéj könyörtelenül átvág a testemen. Tudom, hogy ez most nem szex volt, hanem valódi szeretkezés, vele pedig ez is ugyanakkora katarzist okoz, mint amilyen intenzitással égek érte. A testem reszketése és lüktetése hosszan kitart és nehezen csillapodik, ám nem tudja megsemmisíteni a bennem dúló érzéseket. Semmilyen fronton. Ha ő is jön velem, a kéj hullámainak csillapodásával hajába vesző ujjaimmal magamhoz húzom egy hosszú és szenvedélyes, mámorító csókra, míg másik kezem ujjai puhán simítják a bőrét mindenhol, ahol eddig a körmeimmel festettem rá tulajdonjogot. Ha viszont egyelőre visszafogja a saját beteljesülését, nem vagyok rest fordítani a helyzetünkön, hogy fölé kerekedve én is ugyanolyan szenvedéllyel kezdjem szeretni a testét is, mint amilyen magaslatokba ő juttatott engem. Mint amilyen magaslatokba most is juttat minden egyes égető pillantásával és birtokló érintésével.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

Sosem éreztem még hasonlót. Mármint ezt a fajta vágyakozást, a féltékenységet, a haragot, hogy nem az enyém. Hogy azt akarom, hogy az enyém legyen. Mindenféle tekintetben, miközben másra sem vágyom, csak arra, hogy boldoggá tegyem őt. Így, vagy úgy, viccekkel, vagy épp azzal, hogy az ajkaimat futtatom végig a holdfény által derengő testén. Az persze engem is boldoggá tesz, meg az is, hogy miután bevallom, megőrített a gondolat, hogy Mike rá tegye a kezét, úgy ő mindig abban reménykedett, hogy én vagyok és nem ő.
- Ha visszafordíthatnám az időt, én lettem volna... - sóhajtom a forró bőrére a kívánságot. Ha újra lehetőségem lenne arra, hogy kisajátítsam őt, vagy szét szekáljam Mike-ot a vérbe, akkor az előbbit választanám. Most azonban nem akarok sokat ezzel foglalkozni, a gondolataimat lefoglalja és elködösíti Aviva, ahogy alattam fekvő teste az enyémhez szorul, forró bőre szinte ráég az enyémre, ahogy az ajkaink is újra és újra az egymáséi. Kívánságára nem várok tovább azzal, hogy magamévá tegyem őt. Ez pedig egészen máshogy történik, mint eddig, legalább is a mozdulatokat és a szenvedélyt tekintve. Inkább adom át magam és adok meg neki mindent lassan és mélyen, alaposan megszeretgetve őt, magamhoz szorítva és ajkait falva, mint hogy elsiessem az egészet. Sokszor figyelem kéjes arcát, nyögéseit, mert hiába figyeltem eddig is oda arra, hogy a másiknak egy fokkal jobb legyen, most ez a vágy fokozódik bennem. Nem csak hamarabb akarok neki orgazmust okozni, hanem magát az aktust is azt akarom, hogy élvezze. Élvezzen engem. Ezért csak akkor gyorsítok rá egy fokkal, amikor látom és érzem rajta, hogy elkezdett közeledni a csúcsra, csak hogy könnyebben átlendülhessen azon a bizonyos határon. Csodálva őt iszom magamba a látványt, ahogy elélvez, de erre van is időm, mert elhúzom neki az érzést. Nem annyira, hogy bele őrüljön, vagy újra elélvezzen, csak hogy a kellemes bizsergés a teste minden részébe eljuthasson. Amikor látom, hogy teste megnyugszik, megállok, ajkaimat az övére simítva lágyan csókolom meg újra, de nem kevésbé birtoklóan hatolok ajkai közé nyelvemmel, mint ahogy újra meg is szorulnak ujjaim a hajában. Nem sokáig hagy egyébként így, fordul a helyzet és vele mi is, ő pedig viszonozza a figyelmet. Nem ülök fel hozzá, de szemeimmel beiszom hullámzó és lovagló testének látványát, kezeim combjaira, hasára, melleire, vállára simítanak, bejárják a nedvessé váló bőrét, markolják és simítják, ahol csak tudják. Az ajkaink ezúttal csak akkor forrnak össze, ha lehajol hozzám, akkor pedig kezeim könnyedén illeszkednek kerek fenekére. Kiélvezem, ahogy az érzékeimet ostromolja, ahogy a maga módján kényesztet épp úgy, ahogy én őt az imént. Egy idő után segítek neki rámozogni, mert hiába élvezem ezt legalább annyira, mint a heves együttléteinket - ha nem jobban -, attól még ugyan úgy bírom az iramot. Végtelennek tűnő idő után aztán magam is eljutok a csúcsra, megfeszülve, lüktetve szorítva őt mélyen magamra és magamhoz. Halkan a fülébe zihálok, fejét a mellkasomra húzom. Olyan mozdulat, amelyet korábban sose tettem meg mással.
- Nem tudlak kiverni a fejemből. - vallom be néhány perc csend és pihenés után, amelyet kecsesen izmolt hátának cirógatásával töltöttem.

+18
Mintha gyermekkorom óta először hazataláltam volna. Semmihez nem fogható ez az érzés, semmihez nem hasonlítható, mennyire helyes, ahogy csókol, ahogy a karjában tart, ahogy levetkőztetjük egymást, ahogy a testünk összesimul... Ez már nem csak kéj, ez már nem puszta fizikai vágy. Miközben a bőrünk szinte eggyé olvad, a szívem is eggyé akar válni az övével. Soha nem volt még ennél önzőbb gondolatom, de soha nem akartam még semmit ilyen erőteljesen. Szavaira csak egyetértő hümmögéssel és elégedett sóhajjal tudok felelni; akarom, hogy birtokoljon, akarom, hogy csak ő érjen hozzám, akarom, hogy mindenki más tudtára adja ezt, ha kell. Azt akarom, hogy csak én érhessek hozzá és hozzám csak ő érhessen.
Amikor a testünk végre eggyé válik, minden egyes érzékemmel és fizikai valóm minden porcikájával érzem, ez mennyire más. Az egymás érzett iránt vágyakozás mit sem csappant, ugyanolyan hévvel akarjuk a másikat, mint eddig - ha nem jobban -, de most van ebben valami egészen más is. Valami sokkal mélyebb, ami a mély, alapos, de nem túlságosan heves mozdulataiban mutatkozik meg, valami, ami fellelhető minden egyes édes, szenvedélyes csókban, minden ragaszkodó érintésben, az összes mámorító pillanatban, amikor kéjködös tekintetünk összekapcsolódik és a szemünkben megcsillan valami, aminek nem adtunk hangot, de értjük. Folyamatosan érintéseket lopok magamnak forró bőréről, és fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire a kéj magával ragad, de nem is számít. Felerősödő mozdulatai nyomán könnyen teljesül be heves orgazmus, amit most mézédes fellegekkel ruház fel valami, ami a mellkasomban szárnyal. Nem látom, hogyan figyel, mert túlságosan kivet magából a valóság, de a szívemmel érzek mindent. A lüktetés és a reszketés hosszan elnyúlik a testemben, míg én az édesen lágy csókot viszonzom és halk nyögésekkel élvezek minden birtokló érintést. Ujjaim puhán simítják felhevült bőrét a hátán, az oldalán, a karján; simításokkal oszlatom el az odamart billogok égő nyomát, míg meg nem találom magamban az erőt a megmozdulásra.
Ahogy fölé kerekedek, felülök; teljes súlyommal nehezedve rá könnyű tövig fogadnom a testembe, aminek kéjes érzését elégedett nyögéssel honorálom. Tekintetem az övébe kapcsolódik, aztán ahogy a csípőm lágy szenvedéllyel ringani kezd, szemeimet lassan végigvezetem az egész testén. Magamba égetem alattam fekvő látványát és ujjaimmal is bejárom ugyanazt az utat, pillantásom bejárja kéjes arcát, izzón figyelő tekintetét, gyöngyöző bőrét, hevesen emelkedő és süllyedő mellkasát, meg-megfeszülő hasát, miközben élvezem belém maró ujjait és az érzést, amit eggyé váló testünk élménye ad. Én sem váltok túl heves tempóra, alaposan kiélvezem őt és azt, ahogy ő élvez engem; magamba égetek minden egyes pillantást, minden hangot és érintést. Nem számít, mennyi idő telik el, gyakran hajolok le hozzá szenvedélyes, hosszan elnyúló csókokért, ujjaimmal forró bőrén barangolok élvezettel, és csak akkor indul újra az a bizonyos hullám, amikor már az ő csípője is ellenmozg. Nyögéseim sűrűbbé és hangosabbá válnak az érzéstől, a kéj elveszi az eszem, mert csípője minden egyes lökésével olyan mélyre jut és olyan erősen, hogy én ki-kiesek a ritmusból az élvezettől. Lehajolok hozzá, még ha nem is tudom sokáig csókolni, mielőtt a kéj elhatalmasodna rajtunk. Elnyúló nyögéssel marok a vállába és a lepedőbe, ahogy elélvezek, testem reszket az övén és hevesen lüktet körülötte, és miközben maga is elélvez, csípőm öntudatlan mozdulatokkal vezeti le neki az érzést.
Hevesen zihálva zuhanok rá, és ahogy magára ölel, a bőrére szuszogva próbálok észnél maradni, de több szempontból sem egyszerű. A mellkasomban tomboló érzések, a tudat, hogy milyen tökéletesen illeszkedik az arcom a mellkasára, az érzés, ahogy egymáshoz simulunk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga... Ujjaim ragaszkodón simítják végig a testét, ajkaim apró csókokat szórnak el a bőrén. Az ő simításaiba beleborzongok, szavai pedig tőrt ékelnek a szívembe, mert tudom, hogy ami most történik, az el fog engem pusztítani, de megfogadom, hogy ezt nem fogom hagyni rá is kiterjedni. Soha nem tudhatja meg az igazat. Több mint két hónapom van úgy... szeretni őt, mint soha senkit, és ha rajtam múlik, ő csak erre fog emlékezni, csak erről fog tudni.
– Nem akarom, hogy kiverj a fejedből – suttogom el a magam vallomását. Felemelem a fejem, csak annyira könyökölök fel, hogy láthassam az arcát; azzal a kezemmel a hajába simítok, másikat az arcára simítom puhán. Tekintetemmel az ő gyönyörű íriszeit kutatom, szemeimmel próbálom elmondani neki azt, amihez nem tudom, megtalálom-e a megfelelő szavakat.
– Lehet ez a maradék idő csak az enyém? – kérdezem halkan, némi bizonytalan félelemmel telve. Senkitől nem kértem még ilyet és tudom, hogy Axel sem adott még senkinek ilyet. – Tudod, hogy a fiúkkal nagyon szívesen töltök időt és ez nem is változott, de... minden más értelemben ki akarlak sajátítani. És azt akarom, hogy te is kisajátíts engem – suttogom. Óvatosan hajolok közelebb hozzá, ajkaimat tapogatózó puhasággal simítva az övére, az érintés viszonzásában keresve a választ. Lehunyom a szemem, mély levegőt véve lélegzem be illatát és egész lényét.
– Megengeded nekem, hogy amíg itt vagyok, csak én... – Elakadok a mondatban, mert a nyelvemre szökő szó megijeszt, de egy újabb puha simítást lopok az ajkáról, hogy összeszedjem a bátorságomat a folytatáshoz. – ...szeresselek?

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight
+18

Aviva minden tekintetben gyönyörű. A lelke, a szíve, a teste, nem számít, melyiket mennyi heg tarkítja. Az én szememben azokkal együtt szép. Szívesen alapítanék neki vallást, legalább is a ködös tekintetemből ezt simán kiolvashatja, ha oda figyel, amikor épp kecsesen hullámzó testtel lovagol meg. Imába foglalnám a nevét, ha tudnék beszélni, de másra sem vagyok képes, mint sóhajtozásokra és zihálásra.
Miután eljutok vele együtt a csúcsra, rám fekszik, én pedig cirógatni kezdem őt. Zsibbadnak a tagjaim, a mellkasom pedig csordultig van valami meleg, kellemes érzéssel, amiről ha tudom is, hogy micsoda, nem nevezem meg. Nem mondom, hogy nem hiszek benne, egyszerűen csak... nem tudom, talán félek tőle. Inkább csak azt vallom be, hogy mennyire nehéz nem ő rá gondolnom, ő pedig olyan választ ad, amely finom görcsöt okoz a hasamban.
- Pedig nehéz így dolgozni... eltereli a figyelmemet a mosolyod. Az illatod emléke... A vágyak és az érzések, amiket felkorbácsolsz bennem. - suttogom halkan, halvány, keserédes mosollyal. Amikor felemeli a fejét és felkönyököl, felemelem a pillantásomat az övébe. Figyelem a mélybarna, kedves szemeket, ahogy az enyémeket figyelik, a simogatásaira ismét meleg gyűlik testembe és kellemesen megborzongok tőle. Enyhén félre billentett fejjel hallgatom a kérdését, amire aztán gondolkodás nélkül vágom a választ a puha csók után.
- Igen. - suttogom kettőnk közé, a szemeibe nézve.
- Sajátíts ki, mert én ki akarlak téged. - simogatom meg arcát, hátra túrva egy kósza tincset az arcából. Ezután ismét megszólal, én pedig ismét hallgatom őt. A puha csókot áhítattal viszonzom, a szavai vége pedig hevesen megdobogtatják a szívem és édes forróságot gyújt a testemben.
- Csak ha megengeded nekem te is ugyan ezt. - suttogom az ajkára, mielőtt tarkójára simítva húznám magamhoz egy újabb csókra. Egy hosszú, szenvedélyes, forró, hevesedő csókra, amivel aztán át is fordítom a hátára, én pedig fölé gördülök.
- Szeretnélek szeretni... amíg itt vagy. - válaszolom inkább két csók között ki is mondva magam is az érzést, hogy soha ne maradhassak adósa.

+18
Eddig is megsemmisítő hatással volt rám, akár a lényét, akár azt tekintjük, amikor lehetőségünk volt kettesben maradni, de ez most mindentől különbözik. Mindennél több. A kéj nem csak elsöprő, de mézédessé is válik, a szívem pedig már nem csak a pillanatok hevétől dobog olyan hevesen. Ezúttal nem rohanunk, lassú szenvedéllyel égünk el egymásért; az idő fogalma megszűnik, mert már nem csak a kéjes beteljesülést hajszoljuk, hanem egymást élvezzük. Tudatosan. Először ő szeret szenvedélyesen, aztán én is megmutatom neki, milyen érzéseket okoz bennem, és amikor együtt beteljesülünk, a kellemes zsibbadás a fejem búbjától a labujjam hegyéig terjed... a szívem pedig továbbra is nyugtalanul repes. Halkan elsuttogott vallomására apró mosoly költözik az ajkaimra, így fúrom arcomat a nyakába.
– Rendszeressé tehetjük a heti egy kiszökésedet, talán úgy könnyebb lesz... – mormolom illatos bőrébe bazsalyogva és finom csókot nyomva oda. A libabőr konstanssá válik a testemen az érintéseitől és a simításától, az érzések említése miatt viszont még több mondanivalóm van, amihez fel is könyökölök, hogy láthassam az arcát és azokat a csillogó kék szemeket. Telhetetlenül érintem és a kérdésem is telhetetlenséget sugall, csupán a csók óvatos és puhatolózó - szerencsére feleslegesen. Még csak nem is kell gondolkoznia a válaszon, úgy vágja rá a beleegyezést, mint a világ legegyértelműbb dolgát, nekem pedig olyan boldog mosoly költözik az arcomra és a szemeimbe, mint talán még soha. Belesimulok a finom simításába, és újra megszólalok, bár magam is csak akkor fedezem fel, mi akart még ennyire megfogalmazódni hangosan is, amikor kimondom. A torkomban dobogó szívvel nézek rá, egyszerre telve meg félelemmel és reménységgel, pedig tudhatnám már, hogy tőle nincs okom félni. Megkönnyebbült szusszanással, szinte apró nyögéssel fogadom a választ, de a bennem dúló érzéseket már a csók viszonzásával mondom el. Tenyerem az arcára simul, szenvedéllyel, ragaszkodással, az övéhez hasonlatos áhítattal csókolom, telhetetlenül, féktelen érzésektől felhevülve. A hevültség lassan átitatja a csókot is, és ahogy ismét ő kerül felülre, én már kulcsolom is a lábaimat a teste köré, mint aki nem akarja ennél messzebbre engedni. Nem is akarom. Szuszogva kapaszkodom belé és csókolom tovább, szavai pedig egyszerre építenek fel és rombolnak le bennem egy világot. Szeretném, ha ez nem csak rövid időre szólna, de tudom, hogy nem lehetséges. Azt kell kihasználnom, ami megadatott.
– Akkor szeress – súgom az ajkaira vágyakozva; a testére és a lelkére egyaránt. A csók már felforrósította a véremet is, és nem kell sokáig folytatnunk egymás szenvedélyes ölelését és telhetetlen ízlelését ahhoz, hogy hamarosan újra eggyé olvadjunk, nem csak a szívünkben...

A reggel ismét később ér minket, de ez ugyancsak kevéssé meglepő a mögöttünk lévő éjszaka után. Még ha ezúttal nem is hajszoltuk egymást a végkimerülésig, azok a forró, hosszúra nyúló, megsemmisítő szenvedéllyel fűszerezett szeretkezések nehezen lettek volna megunhatók. Addig nem nyugodtunk, míg minden érzékünk meg nem telt a másikkal, és most először tudatosan bújtunk össze elalvás előtt... én pedig ébredés után is tudatosan élvezem ki, ahogy a reggel talál. Még csukott szemekkel mosolyodom el, mélyebbre fészkelve magam az erős karok ölelésében, közelebb bújva a hozzám simuló meleg testhez. Ajkaim apró csókokat szórnak el a mellkasán, a vállán, a nyakán, amikor pedig ő is ébredezni kezd, átkúszok a csókokkal előbb az álla markáns vonalára, aztán az ajkaira is. Valószínűleg azt mondaná, hogy a kisördög költözött belém, amiért egy ilyen ébresztő után - az érintésekkel sem spórolok - kimászok az ágyból, hogy fürdeni siessek, de mit ne mondjak, eszemben sincs panaszkodni, amikor ő utánam siet, hogy behajtsa rajtam a bosszúját. Ezúttal egy korábbi éjszakáinkhoz méltó, heves bosszút.
Mivel korábban kijutok a fürdőből, mint ő, magamra veszek egy hosszú pólót, aztán a konyhába megyek. Olyan felszabadultságot érzek, mint még soha, és ennek egyáltalán nem csak ahhoz van köze, amit megint műveltünk. Az arcomra ragad a mosolyom és szinte táncolni lenne kedvem, miközben csinálok magunknak kávét és elkezdek összeütni egy kiadós rántottás reggelit. Lubickolok a gondolatban, amiért most már nem is kérdés, marad-e reggelire. Épp a serpenyőben forrósítom az olajat, amikor megérzem a kezeket a derekamon és az ismerős testet a hátamnak simulni, amitől a mosolyom is kiszélesedik.
– Vágsz fel zöldséget? – fordulok felé mosolyogva, de persze nem tudok nem felpipiskedni és lopni egy csókot. Olyan felszabadító, hogy végre nem kell azt latolgatnom, megtehetem-e. Meg is feledkezem minden másról, még a telefonomról is, pedig Leon is bombázott még néhány üzenettel és Mike is írt - szegénynek fogalma sincs arról, hogy végleg törlődött az emlékezetemből.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

- Amíg nem fednek meg, lehet róla szó. - nyalom meg kiszáradó ajkaimat, ahogy a párás kocsi emlékeire gondolok.
Tudom, hogy ez egy nagyon nagy pofoncsapás lesz a végén, de ha nem mondta volna Leon, hogy megéri, akkor sem tudnék neki ellenállni. Nem tudnám soha megállni, hogy ne csókoljam meg, mikor ilyen igézően néz a szemeimbe. Nem tudnám soha megállni, hogy ne találkozzak vele, mikor annyira kedves lett mosolya a szívemnek. Szerencsére ugyan arra gondolunk és ugyan azt akarjuk. Ajkaink forrón simul össze, ahogy a testünk is, én pedig egy idő után újra fölé fordulok, hogy megint az enyémnek érezhessem őt. Nem spórolok az éjszakával és a kettőnk táncával, minden percét kiélvezem annak, ahogyan nem csak a testünk, de a szívünk és lelkünk is eggyé válik. Felemelő, eufórikus érzés ez, amely hajnalig nem is tűnik el.
A reggel aztán zsibbasztó és kellemes, szerintem a reggeli árbóchúzásnak ahhoz is köze van, hogy csókokkal ébresztgetnek. Átölelem a csupasz testet, megsimítom, de mielőtt fölé fordulnék újra, mint egy játékos macska illan el a kezeim közül. Utána nézek, de nem hagyom magam lerázni, hanem megindulok, hogy revansot vegyek. A zuhany alatt aztán én ejtek forró csókokat mindenfelé a bőrén, csak azért, hogy aztán a korábbról megszokott hevességgel szabaduljak meg a testemben felépülő forróságtól.
Ezúttal nem egyszerre végzünk, mert utána én meg is mosdatom őt, viszont kivételesen ezt nem viszonozza, hanem elmegy reggelit csinálni, amit én nagyon támogatok is. Pár perccel később, derekamra tekert törülközővel megyek ki utána, hogy aztán átölelve őt, feje fölött elnézve megnézzem, mi készül.
- Jó illata van. - mormogom a hajára, de aztán jön a kérdés, hogy segítek-e. Pár másodpercig latolgatom. Vágjak zöldséget, vagy öleljem őt tovább? Hm.
- Nem. - válaszolom olyan határozottsággal, mint egy sértődött gyerek és csak jobban szorítom magamhoz.
- Túlságosan jó érzés ölelni. Nem akarlak elengedni. - jelentem ki ezt is hasonlóan, lehajolva arcomat a nyakába és hajába temetem, mély levegőt veszek friss illatából.
- De ígérem, hogy nem leszek ennél jobban útban. Majd ha menni akarsz, akkor sasszézok veled. - bazsalygok a bőrére játékosan, aztán csókot is hintek oda.
- Mit terveztél mára programnak? - kérdezem aztán a feje tetején megpihentetve államat.

Nagyon sok heves és forró éjszaka emlékét őrzöm már vele kapcsolatban, de ez semmihez nem fogható. Ez nem pusztán forró, még csak nem is maga az éjszaka a heves, hanem az érzéseink, amitől minden mézédessé válik és olyan szenvedély itat át minden egyes érintést, amihez hasonlót sem tapasztaltam még. Nem csak a testem ég el az övéért, hanem a szívem is, és ezt minden egyes csókkal, minden ragaszkodó érintéssel, minden áhítattóp csillogó tekintettel igyekszem elmondani neki.
A hosszúra nyúló éjszaka után ismét nem kelünk korán, de cseppet sem bánom sem ezt, sem az ébredés módját. Végre zavartalanul kiélvezhetem, hogy a karjai között ébredek, nem kell semlegességet színlelve megtalálnom a lehető legkevésbé feltűnő módját annak, hogy elengedjem, sőt, mélyebbre is fészkelhetem magam az ölelésében. Büntetlenül szórhatok el csókokat szerte a testén, az ajkán, simíthatom kellemesen meleg bőrét, aztán pedig játszhatok vele. A vállam felett pillantok hátra rá, ahogy eliszkolok előle, a kuncogásom pedig egyértelművé teszi a szándékaimat; nem mintha őt kérlelni kellene, hogy lerúgja magáról a takarót és a nyomomba eredjen. Hagyom neki, hogy bosszút álljon, és a heves elégtételnek minden egyes pillanatát élvezem, amit a tudtára is adok. Utána is csak azért nem viszonzom a kedveskedő szívességet a fürdetéssel, mert félő, hogy csak az ágyig jutnánk vissza utána. Inkább máshogy kedveskedek neki és nekiállok reggelit csinálni... mondjuk az is félő, hogy odaég majd, mert egy szál törölközőben jön utánam a konyhába és én leplezetlenül mérem végig a szemem sarkából, megnyalva az ajkaimat is. Megmosolyogtat, ahogy mögém lép és átölel, finoman az övének dőlök a testemmel, kezemet az övére simítva. Megkérdezem azt is, hogy segít-e, mire meglepően hosszan gondolkozik el, aztán rávágja, hogy nem. Elnevetem magam, de ahogy jobban szorít magához és megmagyarázza, hogy inkább ezt folytatná, a mellkasomat elönti az a szorító, szárnyaló forróság, amit ő élesztett fel bennem.
– Akkor ne is engedj el – mosolyodom el, egy pillanatra még a szemeimet is lehunyva döntve fejem az övének és ölelve a kezeire ragaszkodóan. A sasszézáson ismét halkan elnevetem magam.
– Tökéletes – vigyorgok. Kellemesen kiráz a hideg a finom csókra, és egyelőre el sem kell mozdulnunk, mert csak a tojást öntöm a forró serpenyőbe. Miközben a rántotta sül, én elgondolkozom a kérdésén.
– A szokásos időben kell beérned, igaz? – kérdezek rá biztos ami biztos, hiszen vasárnap van. Egy kicsit sajnálom, hogy elvesztettünk egy péntek estétől szombat estig tartó időszakot, de inkább az előttünk lévő időre koncentrálok. Ha megerősít, akkor bólintok, majd elgondolkozom.
– Hmm... Mi lenne, ha elvinnél a kedvenc helyedre a városban? – vetem fel mosolyogva és oldalasan rápillantva, hogy lássam a reakcióját. – Teljesen mindegy, hogy mi az. Kilátó, kajálda, kocsma, egy random kereszteződés, nem érdekes. Csak mutasd meg és mondd el, miért a kedvenced – teszem hozzá még mindig mosolyogva. Ez amolyan játékos, de mégis sokatmondó "kirándulás" lehetne, amitől egy kicsit jobban meg is tudnám ismerni, de közben mégsem annyira tipikusan randi szagú. Nem tudom, az a gondolat mennyire lenne idegen neki, és nem akarom feszegetni a határokat. Már így is nagyon sok kerítést letaroltunk.
Közben megsül a tojás is, szóval kiadagolom a tányérokra - a méretkülönbségek miatt olyan kétharmad-egyharmad arányban, természetesen az ő javára -, mielőtt sasszéznánk egy kört a hűtő felé. Megmosok és felvágok néhány paradicsomot, a pulton átnyúlva szerzek magunknak kenyeret is, aztán mindent szépen az asztalra "viszünk". Nem tagadom, közben vidáman kuncogok, mert olyan, mintha a világ legjobb púpja nőtt volna a hátamra. Miután mindenkinek van mindene - tányérok a rántottával, evőeszközök, középen a paradicsom- és kenyérszeletek, kávék és egy-egy pohár víz -, megfordulok a karjaiban és mosolyogva átölelem a nyakát.
– Az evéshez is az öledbe üljek? – kérdezem játékos évődéssel. Pillantásom az ajkaira siklik, és hülye lennék nem kihasználni, hogy végre nem kell visszafognom magam. A tarkójára simítom a tenyerem, aztán magamhoz húzom, hogy a csókja édes íze legyen az előételem. Kellemesen, de nem túl hosszan csókolom, aztán egy elégedett kis mosollyal, szusszanva, nagyon lassan engedem csak el.
– Örülök, hogy végre nem kell minden alkalommal önuralmat gyakorolnom – vallom be az ajkaira suttogva, mielőtt mosolyogva elengedném, hogy le tudjunk ülni enni.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen oldalam is van. Ez a bújó, simogatós, puszilkodós, ölelkezős dolog még új saját magamnak is, de jól esik. Jól esik gátlástalanul ölelni és csókolni és simítani és azt hiszem ezt ő is elmondhatja magáról. Végre nem baj, ha az éjszaka után is ezt műveljük és nem azért, mert reggel még egy szex bele fért. Hanem azért, mert eldöntöttük, hogy ebben a maradék időben csak egymáséi leszünk - nekem pedig érdekes módon nem érződik nehéznek betartani ezt.
A zuhany után csatlakozom hozzá, átölelve simulok hozzá, míg ő nekem dől. Figyelem mit csinál, élvezem az illatokat. Az ételét is, de főleg az övét. Aztán felteszi a kérdést, hogy segítek-e, de én igencsak biztos vagyok abban, hogy nem akarom elengedni, szóval meg is adom a válaszom, amin ő elneveti magát.
- Nem foglak! - dörmögöm játékosan a füle mellé, és azt is kifejtem, hogy mi a terv arra, ha mozdulni kéne. Utána rákérdezek, neki mi program lesz/van/volt mára, de ahelyett, hogy ezt elárulná, az iránt érdeklődik, hogy én mikor megyek be dolgozni. Ebből persze lejön, hogy közös program lesz ma, de akkor sem tudtam meg, hogy lett-e volna más.
- Igen, a szokásos. - adom meg a választ, mire ő elmereng és megkérdezi, miért nem megyünk el az egyik kedvenc helyemre.
- Hmmm... - merengek is el rögtön, mi lenne az a hely, amit szeretek és alkalmas arra, hogy őt oda vigyem, anélkül, hogy kellemetlen ismerősökbe futnánk bele. Nem csak a lányok miatt, de a fiúk miatt is. Nem kell még egy Mike, a hátam közepére kívánok most mindenki mást.
- Jó, van egy ötletem. - mosolyodok el szélesen, amikor megjön az ihlet és kitalálom, hová menjünk.
- De ott hideg lesz, szóval jól öltözz fel. - figyelmeztetem előre. Adok neki egy puszit a feje tetejére, aztán "asszisztálok" a főzésben, ergo támaszt nyújtok neki benne. Séta jobbra, balra, koncentrációnemerekcióramikorbehajolakenyérért, aztán már "pakolunk" az asztalra. A kérdésére elvigyorodok.
- Miért, félsz, hogy bele ülsz valamibe? - kérdezem arcátlanul. Én nem bánom, ha az ölembe ül, úgy is szinte súlytalan, engem nem zavar, de ha ő nem akar a nedves törülközőre ülni - ami egyébként orvosolható probléma -, vagy inkább kényelmesen székben akar, akkor nem erőltetem rá. A kapott csókot persze viszonzom elégedetten és ilyen érzésekkel is mosolygom rá.
- Én is, legszívesebben le se szállnék az ajkadról. - meg róla, úgy általánosságban, de az mellékes most. Enni kezdünk én pedig elmerengek.
- Van nagy esélyi ruhád? - kérdezem felpillantva rá az evésből.
- Tudod... Lesz egy nagy esemény a hónap végén, ahová Erica kísért volna el, de őt tegnap lekoptattam, szóval partner hiányában vagyok. - kérdezem egy picit izgatott mosollyal ránézve.
- Ez tulajdonképpen egy "bál". Inkább mondanám állófogadásnak. Politikusokkal és a sereg tagjaival lesz tele. Nekem muszáj elmennem, mert ezen is múlik az előléptetésem. - vallom be végül. A többiek megkapták, de nekem nem elég, ha irányítani tudom a csapatot. Kapitánynak lenni befolyásos dolog, ehhez pedig megfelelő kapcsolatok, barátok és érdekeltségek kellenek. Leonnak igaza volt egyébként abban, hogy Vivával jobban járnék, mint partner, mert ő sokkal kompetensebb, és szebb, de ha ő nem akar eljönni, hogy segítsen nekem elvarázsolni az embereket, akkor nem fogom ráerőltetni.

Egészen biztos vagyok benne, hogy ez életem legjobb reggele. Amennyire ódzkodtam eddig mindenféle hasonló jelenettől vagy szándéktól, annyira természetesnek és jólesőnek hat most Axel jelenléte, a közelsége, az ölelése, a játékossága, az apró csókok. Semmire nem cserélném el. Amikor rákérdez a mai programra, nekem valahogy eszemben sem jut nem közös programra asszociálni; nem voltak különösebb terveim a mai napra nézve, de azok után, ami történt és amit megfogadtunk, nagyon is készen állok arra, hogy csakugyan kisajátítsam, ameddig és amikor csak lehet. Elgondolkoztatom az ötletemmel, de szerencsére nem ellenkezik, sőt, elmélázik egy kicsit. Mosollyal a szám sarkában figyelem koncentráló vonásait, aztán a széles mosolyát, amikor eszébe jut valami. Valami hideg.
– A sima télnél is hidegebb? – kérdezek vissza játékosan, de közben már bólogatok. – Kívancsi vagyok – vallom be izgatott örömtől csillogó szemekkel. Utána azért visszaterelődik a figyelmem a reggelire, mert megsülna tojás, szóval tányérra osztom, aztán összeszedem még a többi "hozzávalót" a komplett reggelihez. Axel ígéretéhez híven a hátamra tapadva marad, az ölelésében tart, nekem pedig folyamatosan mosolyognom kell ettől, meg néha rám tör némi kuncogás is, amikor épp különösen vicces ez az oldalazgatás. Közös erővel az asztalra varázsolunk mindent, de még nem fejtem le magamról a kezeit, sőt, kihasználom a helyzetet, hogy megfordulhassak az ölelésében. A kérdésemre olyan vigyorra húzza az ajkait, ami önmagában forróságot generálna, de aztán még vissza is kérdez, amitől nekem kell sokatmondóan vigyorognom. Lepillantok a testén, amennyire tudok, és megnyalom az ajkaim.
– Nem nevezném kifejezetten félelemnek – hajolok közelebb hozzá egy rosszcsont mosollyal, hogy végre teljesíthessem azt, amire eddig mindig csak vágytam, és csak úgy megcsókoljam. Hihetetlenül jól esik, ahogy az is, amilyen elégedettséggel viszonozza a csókot, és amikor bevallom, mennyire jól esik, hogy nem csak vágyakozom utána, ismét megerősít.
– Nem is kell – bátorítom somolyogva. Szerintem én is az utolsó lélegzetemig tudnám csókolni őt. Most is csak azért engedem el, hogy ne hűljön ki a reggeli, de azért nem felejtettem ám el, miről beszéltünk az előbb.
– Nem akarom, hogy vizes legyek – nyúlok megvillanó szemekkel, sokatmondó mosollyal a törölközőért, hogy egy könnyed mozdulattal leszedjem róla. Szégyentelenül mérem végig meztelen testét, szusszannom is kell egyet, mielőtt az ajkamat megnyalva le tudnám tenni a törölközőt egy szék támlájára, mert a bámészkodás közben csak vakon próbálom keresni azt a levegőben, mint amikor ő nem tudta felakasztani a kabátomat. Persze miután helyet foglalt és én is elfoglaltam a helyem az ölében, rájöhet, hogy a nedvesség egyedül a pólómat fenyegette, ugyanis a fehérnemű felvételéről megfeledkeztem. Az ajkamba harapva próbálom elfojtani a mosolyomat, és mintha mi sem történt volna húzom közelebb a dolgokat, hogy mindketten elérjünk kényelmesen mindent. Odaadom neki a villáját, én is kézbe veszem a sajátomat, aztán enni kezdünk.
Szerencsére amikor megszólal, épp nincs falat a számban, különben lehet, hogy a torkomon akadna. Mintha valaki a gyomromba öklözne, de sikerül megőriznem a hidegvéremet és csak némi vidám értetlenséggel fordulok felé.
– Őszintén szólva azt nem pakoltam a bőröndömbe – felelem vidáman, de a tekintetemben kíváncsiság csillan. – Miért, kellett volna? – kérdezem. A félelmem persze rögtön beigazolódik, de nem elég, hogy nem tudok semmi elégedettséget érezni a "sikeres terv" miatt, az egész inkább olyan, mintha egyenesen tőrt forgatnának a szívemben. És a gyomromban. Főleg, amikor elér az előléptetéséhez. Ösztönösen erre ugrok rá először, meglepetésemben elkerekedő szemekkel.
– Előléptetés? Leonékról beszámoltál, de ezt mintha elfelejtetted volna említeni! – feddem meg játékosan, és semmit nem kell megjátszanom. A kíváncsiság, az örömteli meglepetés és a büszke csillogás a szemeimben mind-mind őszinte. Még akkor is, ha borzalmasan fáj ez az egész, ha felfordul a gyomrom a gondolattól. Talán meg tudom oldani máshogy, és akkor az az este az övé lehet. Csak az övé. És a miénk. Ez a gondolat reményt ad, de azért megvárom, hogy elmesélje, amit elfelejtett, mielőtt válaszolnék.
– Nos... ha a bőröndbe nem is pakoltam nagyestélyit, azt hiszem, semmi nem tart vissza attól, hogy ne szerezzek be egyet – kezdek bele sejtelmes somolygással, az arcát és a szemeit figyelve, teljesen megfeledkezve a reggeliről. Magam elé képzelem díszegyenruhában, talpig kicsinosítva, és a gyomrom és a mellkasom már valami egészen mástól érződnek görcsösnek. Nem állok ellen a kísértésnek, felemelem a kezem és megsimítom az arcát.
– Soha életemben nem voltam még bálban, de ismerek valakit, akivel nagyon szívesen belevágok mindenféle szokatlan első dolgokba – mosolygok tovább, és közelebb hajolva puhán megcsókolom az ajkait. – Nagyon szívesen elkísérlek, ha szeretnéd. Annyi embert varázsolunk majd el egymás karján, amennyit csak kell azért a második sávért – pillantok a szemeibe mosolyogva. Ijesztő, mennyire érzem ezt sokkal inkább küldetésemnek már most, mint bármi mást - mondjuk azt, amiért idejöttem.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

A program mind a kettőnket tekintve változik. Mármint, én mára csak henyélést terveztem, mielőtt dolgozni megyek, róla nem tudom meg, de azzal, hogy rákérdezek, megalapozom azt, hogy eszébe jusson inkább valami közös. Nem vagyok az ötlet ellen, csak olyan helyet kell kitalálnom, ahol nem zavarhat meg minket senki és semmi. Már tudom is, hogy mi lesz, amikor pedig ezt közlöm, ő már előre fél a hidegtől.
- Csak azért hidegebb egy fokkal, mert fújni fog a szél. De lesz szélvédett hely, csak azért a móka része az kinti, szóval... Rétegesen kell felöltözni. - mosolygok rá szélesen, de nem árulok el többet, legyen csak meglepetés.
A reggelit "közösen" készítjük el. Én nagyban segítek neki nézni, hogy minden tökéletesen legyen felvágva, közben pedig tartom őt, nehogy elszédüljön. A reggeli aztán elég forrón kezdődik, mert amikor a félelmeiről kezdek beszélni, ő jelzi, hogy azok nem félelmek én pedig már félúton vagyok gondolatban a tegnap esti és ma reggeli nem félelmek újra gondolásán, mikor még a törülközőt is leveszi rólam, miután rendesen meg is csókoltuk egymást. Nem tudom, hogy kínzásnak éljem-e meg, hogy lassan megkívánom, főleg ahogy az ölembe ül a csupasz fenekével, de úgy vagyok vele, hogy az önuralom nagy erény... szóval legalább azt megvárom, hogy megreggelizzünk. A falatozás közben azért megérdeklődöm a báli ruhát, aztán felemlegetem a nagy eseményt, mire ő meg is áll az evésben és rám néz tányérnyi szemekkel. Halványan elmosolyodom, amolyan bocsánatkérően.
- Mert még nem vagyok előléptetve, így nem is fényezem magam. Lehet, hogy nem is fognak előléptetni, szóval... - vonom meg a vállam kis mosollyal. Nem mondhatok senkinek semmit, amíg nem történik meg az előléptetés, de most azért mondom el neki, mert tényleg tudhat ebben segíteni nekem a bálon.
Elmosolyodva figyelem, ahogy végig fürkész engem, mintha éppen maga elé képzelne valahogy, aztán pedig meg is érint. Örömmel törleszkedek bele a simításba, persze azt sejtettem, hogy nincs ruhája, de így volt jó felvezetni ezt az egészet. Azt is gondoltam, hogy nem fogja elutasítani a meghívást, de ennek ellenére is boldog mosoly terül szét az arcomon. Viszonozom a finom csókot, az utolsó szavaira pedig halkan elnevetem magamat.
- Csak egy-két befolyásos politikust kell. - mosolygok rá, a villámmal az ő alig megkezdett reggelijébe szúrok, aztán az ajka elé tartom.
- Egyél, különben nem lesz erőd... kirándulni. - mondom inkább ezt szexelni helyett, pedig elsőre inkább az jutott eszembe arról, ahogy az ölemben ül majdhogynem csupaszon.
Türelem, először reggeli. Kell az energia.

Mondjuk nem túlzok, amikor ezt ismételgetem magamnak. Mert a reggeli után meg sem várom, hogy felkeljen, a kezemmel már benyúlok a póló alá és felsimítok a testén a keblére, fülébe morogva kérdezvén, hogy nem éhes-e egy kis desszertre.
Szerencsére elég stabil széke és asztala van, rendesen le is teszteljük őket. Aztán felöltözünk, én pedig megkérem, hogy még hozzánk ugorjunk át, hogy kicsit én is átvariálhassam az öltözékem a kiránduláshoz, meg a kabátomon úgy is akkora nagy folt van, mintha valaki egy emeleti ablakból fosott volna rá... Szóval ahelyett is másikat kell felvennem. Ha benne van, akkor elviszem őt kocsival az én lakásomra, fel is invitálom, nehogy a hidegben várakozzon. Amíg én is öltözök, addig neki hagyom, hogy nézelődjön, majd sapkát húzok, kesztyűt teszek zsebre és felkapom a nagy kulcscsomómat.
- Mehetünk? - mosolygok rá.

Egyre kíváncsibbá tesz, mert fogalmam sincs, milyen szeles, kültéri mókát talált ki közös időtöltésnek, de izgatottan várom. Már csak azért is, mert ez lesz az első olyan közös időtöltésünk, kettesben, ami nem a hálószobára - vagy hálószobai tevékenységekre a lakás többi részén - korlátozódik.
– Akkor bizony így fogok tenni – bólogatok izgatott mosollyal. Nyaggathatnám még tovább, hátha beavat valamiféle részletekbe, de igazából nem is akarom; ha ő meglepetésnek szánja, legyen meglepetés a célunk.
A reggeli egyébként nem kevésbé izgalmasan indul, bár egészen más okokból. Miután kiélveztem, hogy lényegében rám tapadva kísérte végig a reggeli készítést, kiélvezem az ajkait is - végre engedhetek a késztetésnek bármikor -, amikor pedig a vicces kérdésemre visszakérdez, elindít egy kisebb lavinát. Nyilván az én gondolataim is elkalandoznak és látom a szemeiben, hogy ő is nagyon szívesen idéz fel olyan alkalmakat, amikor cseppet sem félve ültem bele dolgokba... A helyzeten alighanem ront, hogy leveszem róla a törölközőt, aztán igazából én is pucér alsótesttel ülök az ölébe, de nem panaszkodik. Somolyogva kezdek neki a reggelinek, még ha  nem is jutok benne sokáig a feltett kérdése miatt. Na meg a lehetséges nagy hírt!
– Már a lehetőség is fantasztikus! – lelkesülök fel őszinte örömmel és izgalommal; még ha fel is fordul a gyomrom saját magamtól, amiért épp ilyesmi jön még ahhoz a hatalmas kupac szarhoz, amiből így sem tudom, hogyan fogok majd kivergődni. Azt biztosan tudom, hogy megérdemelné, és biztosan akarom is, hogy megkapja. A meghívásra adott válaszom persze nem kérdés - pláne azután, hogy magam elé képzelem díszegyenruhában, és belegondolok, milyen lenne az oldalán lenni egy ilyen eseményen. Ki a szart érdekel, amiért ideküldtek? Nekem az élmény kell, hogy az oldalán tölthessem el azt az estét. Megmosolygom, ahogy arcát a tenyerembe fekteti, amikor megsimítom, aztán elvigyorodom a nevetésén.
– Akkor őket fogjuk – vágom rá vidáman. A vigyorom mosollyá szelídül, amikor vesz nekem egy falatot és a szám elé tartja... de aztán a mondata befejezése eléggé kényszeredettnek hangzik, ezért ismét szélesedik a mosolyom, de most már inkább csábítóan. Hümmögve kapom be a falatot, megvillanó szemekkel nézve az ő kék íriszeibe, és meglehet, hogy a falat magamhoz vétele egy kicsit erotikusra sikerül.
– Pedig nagyon szeretnék kirándulni... szóval ez rád is igaz – bazsalygok, viszonozva a kedveskedést is, ami a falatot és az etetést illeti.

Persze nem kell csalódnom. Amint a reggeli elfogyott, még csak a tanyérokat sincs esélyem elpakolni; forró kéz és kíváncsi ujjak kúsznak a pólóm alá, a fülembe morgott kérdésre pedif egyetlen válasz létezik, amit egy heves csókkal adok meg neki, na meg azzal, hogy szembe fordulok vele a széken. Ruháknak már így is híján vagyunk, így aztán leteszteljük a szék stabilitását, amikor pedig az kényelmetlenné válik, újabb tesztnek vetjük alá az asztalt is. A tányérok és bögrék megrezzenése pedig a legkisebb zaj, így aztán nem is zavar minket...
Miután kifújtuk magunkat és némi levezető csókolózás és puha simogatás mellett lehűltünk, egy kicsit rendbe szedem magam, aztán nekiállok annak megfelelően felöltözni, ahogy mondta is: rétegesen és melegen. Kesztyűt is teszek el, aztán már indulunk is, én pedig akaratlanul is izgatott leszek kissé, ahogy beülök mellé az autójába, aztán meghívást kapok a lakására is. Természetesen nincs ellenvetésem, a megálló ténye sem zavar egyáltalán, amikor pedig tényleg felmegyünk hozzá, nem leplezem a kíváncsiságomat. Amíg ő összeszedi magát, én körbenézek, persze csak az udvariassági normáknak megfelelően: bejárom a lakást, megnézem a berendezési tárgyakat és -stílust, a képeket a falakon, polcokon, vagy vitrinben. Minden érdekel, amiből egy kicsit is megtudhatok még róla, de persze szekrényeket nem nyitogatok és fiókokban sem turkálok, csak a szem előtt lévő dolgokat figyelem meg. Közben végre ránézek az üzeneteimre is; Mike-ot egyelőre ignorálom, Leonnak viszont meg kell írnom, hogy okkal nem válaszolok, de ez az ok nem abban keresendő, akiben gondolja, hanem abban, akit szeretne. Meg azt is hozzáteszem, hogy este majd kivallathatja, de egyelőre hagyja meg őt is nekem ötmillió üzenet helyett.
Amikor Axel is elkészült, mosolyogva mérem végig és bólintok.
– Még szép! – vágom rá, és már megyek is a kabátomért. – Már nagyon kíváncsi vagyok – teszem hozzá mosolyogva. Felvesszük a cipőket és a kabátokat, aztán megyünk is vissza a kocsihoz.
– Szóval... nem járnék messze az igazságtól, ha azt feltételezném, nem gyakran hozol ide vendégeket? – kérdezek rá egy másik jellegű kíváncsiságomra is. Nincs bennem sem rossz, sem kötekedési szándék, egyszerűen csak túl rendezettnek és a maga módján... bensőségesnek ítéltem meg a lakását ahhoz, hogy minden kalandját oda hordozza. Persze lehet, hogy rosszul gondolom, de kíváncsi vagyok. Erre is. Mindenre is, mert hogy a kocsiba is úgy ülök vissza, hogy alig várom a célunkat.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Várakozásteljesen mosolyodok el. Nem egy nagy cucc, amit csinálni fogunk, de talán tetszeni fog neki. Én szeretem, és ha már valami ismerkedés, vagy mi a fene folyik köztünk, akkor ez jó lehet erre. Meg arra, hogy kéretlen orrok ne dugják magukat bele a dolgunkba.
Kiélvezem a reggeli alatt is a közelségét, talán egy kicsit jobban, mint illene, de visszafogom magamat. Ez pedig nagy szó, mert általában nem szoktam. De nem is baj, hogy így teszek, mert legalább meg tudom hívni a bálra, meg el tudom neki mondani, hogy egyébként kinéz nekem egy előléptetés, ha jól szerepelek bizonyos politikusoknál is. Ő olyan lelkes lesz ettől, hogy engem is egészen fel dob és a mosolyt is alig tudnám levakarni magamról, ha akarnám. De nem akarom, szóval csak mosolygok, megetetem, aztán ő is engem, hogy a kiránduláshoz jó erőt kapjunk. De aztán a kirándulás alatt először felfedezést teszünk, méghozzá arra vonatkozóan, hogy mennyire erős a széke és az asztala. Szerencsére kiállják a próbát, pedig nem kicsit dolgoztatjuk meg őket, ahogy ismét egymásnak esünk egy rövidre. Elismerésem egyébként ezen tárgyaknak, hogy nem estek össze alattunk, pedig én mindent megtettem, hogy így legyen. Az újabb zsibbadást rengeteg csókkal és simogatással vezetjük le, de aztán hagyom őt, hogy újra rendbe szedje magát, én elintézem magamat a nedves törülközőmmel. Felöltözünk, aztán elviszem még hozzám.
Nem zavar, hogy körbe néz. A lakásról lerí, hogy férfi lakik benne. Az egyik sarokban edző szett, a másikban TV és playstation. Nincs túl sok berendezés, de a családról sok kép van kint, ahogy a jelvényeim is ki vannak állítva az okleveleimmel együtt. Öltözködés közben nézek rá a telefonra, de nem tudom végig olvasni Leon hülyeségeit és aggódását Vivával kapcsolatban, mert olyan sok üzenetet küldött, hogy 10 perc lenne a végére érni. Csak visszaírok neki, hogy "Chill", aztán lenémítom a telefont, mert tényleg nem akarok ezzel foglalkozni. Melegen, rétegesen, de úgy öltözök fel, hogy könnyű legyen a mozgás. Amikor kész vagyok, jelzem Vivának, aki lelkesen jön is velem, én pedig vigyorgok a kíváncsiságán.
- Nehogy hamar megöregedj! - viccelődök, de aztán jön is az első kérdés, amikor bezárom az ajtót és elindulunk a kocsihoz.
- Nem gyakran? Az egyetlen nő, aki megfordult itt, azaz anyám. - mosolygok rá.
- Meg most már te. - vigyorodok el.
- A legtöbb nő szereti a drámát, én meg nem, szóval én szoktam lakásra menni. Ha valaki nagyon ragaszkodna, azt szoktam mondani, hogy van egy lomos lakótársam, szóval meggondolják magukat. - nevetek egy kicsit halkan. A kocsiba ülve először is egy bolthoz vezetek, hogy vegyek vizet, meg előre elkészített szendvicseket, meg egy tábla csokit, amit majd majszolgathatunk. Aztán utunk Long Islandre vezet ismét... csak ezúttal a kikötőbe.

Tényleg különös. Úgy kerültem az ilyesfajta kapcsolódást, mint a pestist, most mégis minden pillanatot helyénvalónak és örömtelinek érzek. Talán erre szokták azt mondani, hogy csak a megfelelő embert kell megtalálni...? Nem tudom, de az biztos, hogy most semmit nem cserélnék el - sem a reggelt, sem azt, akivel a reggelt töltöm. Az ébredés, az ébresztő szex a zuhany alatt, a közös zuhany, az, hogy szinte rám tapad a reggelikészítés alatt, aztán a forró pillanatok és a közös reggeli. Mindent élvezek vele, az izzó utalásokat és pillantásokat és a kedveskedő, finom gesztusokat és apró csókokat is. A meghívás a bálra éppen amiatt fájdalmasan ambivalens, de most elnyomom magamban az érzést, mert bízom abban, hogy meg tudom oldani máshogy és az az este csak a miénk lehet majd. Nem is nehéz a pozitív dolgokra koncentrálni, látva a mosolyát és az örömét... aztán pedig hallva a rosszul leplezett célzást, amit a reggeli végén jócskán be is váltunk. A desszert valami fenomenálisra sikerül, már megint; azt sem bántam volna, ha a heves szenvedélyünk összetöri a berendezést, de azért könnyebb az asztalon fekve magamhoz ölelni kézzel-lábbal a mézédes levezető csókok közben, míg a nagy zihálásból levegőhöz jutunk, a testünk pedig kellemesen zsibbad az élménytől.
Nem sokkal később már az ő lakásán vagyunk. Amilyen furcsa újdonság, olyan jó érzés úgy lenni vele, mintha... tényleg egy pár lennénk. Természetesnek érződik beülni mellé az autóba és felkísérni a lakásába, aztán nézelődni odabent, míg ő összeszedi magát. Igazi legénylakás, de a jó értelemben: egyszerű és rendezett. Mosollyal a szám sarkában szemlélem meg a családi fotókat, nézegetem meg az okleveleit és a jelvényeit. Jó érzés egy kicsit belelátni az életébe, még ha nem is érdemelném meg. Amikor átöltözve felbukkan, nem vonom meg magamtól az élményt, hogy alaposan végigmérjem az új szerelésében is, aztán hangot adok a kíváncsiságomnak, a viccén pedig elnevetem magam.
– Majd senioroknak való szemránckrémet használok, biztos ami biztos – simítok végig mutatóujjaimmal a szemeim alatt egy drámai mozdulattal, vigyorogva. Jobb ez a játékosság, mint valami megjegyzés arról, hogy az életformámat tekintve kevés sansza van a megöregedésnek. Felöltözünk és elindulunk az autóhoz, én pedig kíváncsiskodok - már megint -, a válasz pedig bár nem lep meg, valamiért nagyon megérint. Először vele nevetek az egyébként logikus magyarázaton.
– Nőként mondom, hogy nem hibáztatlak – rázom meg a fejem vigyorogva. A helyében biztos én is inkább ezt csinálnám - én inkább a hotelszobák lehetőségével éltem, meg most ugye egy apartmanéval... bár azt szerencsére nem is kell megosztanom mással. A vigyorom mosollyá is szelídül, ahogy felpillantok rá a szemem sarkából.
– Mindenesetre megtiszteltetés a kivételnek lenni – adok hangot a gondolataimnak, felé eső kezem ujjainak hátuljával finoman megsimítva a kézfejét. Nem tudom, a kézfogás sok lenne-e számára, de én ezzel is beérem.
Beiktatunk még egy megállót, én pedig egyre kíváncsibbá válok a víz és a csemegék miatt. Tényleg izgatott vagyok, mintha csakugyan randizni vinne, és amikor felbukkannak előttünk egy kikötő vonalai, én már izgatottan harapom be az ajkam.
– Jó, erre nem számítottam, de nem is értem, miért nem! – szólalok meg vidám izgatottsággal.
– Kikötői piknik? – tippelek felé fordulva, lesve a reakcióját, de ha bármi olyat látok, ami arra utal, hogy alulbecsültem a célt - egy árulkodó mosoly, egy sokatmondó pillantás -, egy kicsit eltátom a számat.
– Ki is megyünk a vízre? – kérdezek rá, és ezen a ponton már tényleg nagyon izgatott vagyok. Kedvem lenne összecsapni a tenyereimet, mintha kisgyerek lennék az ajándékboltban. A hajókázás gondokatától ráadásul még nosztalgikus állapotba is kerülök, a lehető legjobb értelemben, hiszen ha összeadom Axelt ezzel a fogalommal, akkor csupa nagyon jó érzés és emlék tölt el. Legalábbis ennek az érzésnek és az izgatottságnak az elegyére fogom, amikor kiszállva az autóból megragadom a kezét is, megfeledkezve arról, hogy az előbb ezt még a határainkra tekintettel nem mertem.
– Próbálok úgy tenni, mintha lenne bennem tartás, de ezen a ponton szerintem egy kalózhajóra is kérdés nélkül követnélek – vallom be halk nevetéssel, miközben hagyom, hogy vezessen.

Aviva & Axel

Lady
Hear me tonight
'Cos my feeling
Is just so right
As we dance
By the moonlight
Can't you see
You're my delight

Onnan tudom, hogy innen nincs visszaút és hogy mindent komolyan gondolok, hogy felviszem őt a lakásra. Oda, ahová senkit nem viszek fel, aki két lábon jár és nő nemű. És nem a rokonom. Őt még is olyan természetességgel viszem fel, mintha ez napi rutin lenne és valahogy egyáltalán nem zavar. A jelenléte, ahogy nézelődik a lakásban, olyan, mintha... otthonossá tenné? Végül is egy fészek akkor igazán jó, ha ketten lakják nem? Mármint a madarak fészke. Na mindegy, egyébként sem vagyok madár, még ha bájgúnárnak is neveznek néha. A programról és a kíváncsiságáról viccelődni kezdünk, a krémes dolgon halkan elnevetem magamat.
- Te fogod egyedül életben tartani a Vichyt. - vigyorgok rá, de ez finomodik, amikor arra kérdez rá, hogy "érintetlen" a lakás. Elmondom neki a miérteket is, de szerencsére nem nagyon kell magyarázkodnom, mert teljes mértékben megérti. Amikor a kivételnek hívja magát, rá is mosolygok, főleg mert végig simítja a kezemet.
- Mit szólnál, ha jövőhéten te jönnél át hozzám és nálam lennénk? - hívom meg most én őt. Eddig én járkáltam át hozzá, de ha már... ha már elszántuk magunkat erre a három hónapra, akkor miért ne jelezhetném ezzel is, hogy tényleg komolyan gondolom?
A program előtt még egy vásárlást megejtünk, mert habár ő még nem tudja, de nem nagyon fogunk tudni pizzát rendelni se, szóval be kell készülni szendvicsekkel és vízzel. Alkoholt csak azért nem viszek, mert este úgy is haza kell vezetnem, meg aztán munkába. Persze látom rajta, hogy mennyire izgatott, amitől folyamatosan mosolyognom is kell. A kikötőhöz érve azonban ez a mosoly egyre szélesedő vigyorgássá alakul, ahogy tippelgetni kezd, egészen odáig, hogy kimegyünk a vízre. Amikor a széles vigyoromból lejön neki, hogy igen, annyira izgatott arcot vág, hogy azon el is nevetem magamat.
- Van egy kis vitorlásunk, szóval mehetünk vele egy-két kört. - mosolygok rá, miközben az autóval a parkolóba megyünk. Kiszállunk, én egyik kezembe markolom a bevásárló szatyrot, a másikba pedig Viva keze kerül. Ez egy hirtelen és furcsa, de jó érzés, mire lemosolygok rá és elindulok vele. Annyira lelkes, hogy megint nevethetnékem támad tőle.
- Yarr, oda megyünk. - csukom be az egyik szemem, kalózos hanglejtéssel nézve rá, de aztán vigyorogva lazítok az arcomon.
- Ne számíts óriás yachtra, mint a Bárka. Olyat egyedül nem tudnék elvezetni. - vigyorgok rá. Hamarosan oda is vezetem a megfelelő mólóhoz. Átlépek a "Silly Sunset" nevű kisvitorlásra, leteszem a zacskót, aztán nyújtom a kezemet, hogy átsegítsem a deszkákról. Amint ő is itt van, előveszem a vaskos kulcscsomóm, kinyitom a Sunset ajtaját, aztán lesétálok a szűkös, egy embernyi folyosójú kabinba, ami olyan pici, hogy nekem kétrét kell görnyednem, hogy elférjek a magasságommal. Ő szerencsésebb helyzetben van, neki szerintem csak a fejét kell majd lehajtania, ha itt akar álldogálni.
- Oda adod kérlek a zacskót? - dugom ki a fejem a lyukon mosolyogva, aztán ha adja, elveszem és leteszem egy biztos helyre. Van egy-két pókháló, de a lakói a hideg miatt résekben szundikálhatnak valahol. Attól mondjuk nem félek, hogy Viva a portól megrettenne. Visszamászok a rövid kis létrán, aztán elkezdem a hajót előkészíteni a kikötésre. Az árbócokat felkötelezem és húzom, közben magyarázok Vivának, ha látom rajta az érdeklődést, hogy mit, hova, miért, hogyan, aztán beizzítom a kis motort a csónak seggében, ahol az ülések vannak, hogy kimenjünk a kikötőből. Nem hazudtam már itt is hideg szél fúj, de oda kint a vizen ez csak rosszabb lesz, mert nem fogja felfogni sem épület, sem más hajó.
- Ez jobban fog hullámzani, mint a bárka, remélem nem vagy tengeribeteg? - nézek rá mosolyogva, miközben kifordulunk a kivezető kanálisra.

Valószínűleg pocsékul kellene éreznem magam, amiért most már a saját lakására is elhozott, ezzel egyre mélyebbre engedve az életébe, de továbbra is tudatosan zárom el a gondolataimnak ezen részét. Továbbra is csak azt mondogatom magamnak, hogy tudom, hogy én nem jelentek veszélyt rá, és hogy ha kell, majd erőszakkal törlöm el a létezésem, hogy később eszébe se juthasson megkeresni. Ez a három hónap a miénk, ezt kell kihasználnunk. Miután ő is összeszedte magát, indulunk is tovább, bár először még viccelődünk egy kicsit a kíváncsiságomon. Vidáman nevetve helyeselek, amikor azt mondja, belőlem él majd meg a Vichy, de ha már úgyis hamar megöregszem, kíváncsiskodok még egy kicsit. Be kell vallanom, nem kicsit érint meg, hogy lényegében én voltam itt az első "idegen" női vendég, ennek pedig hangot is adok, lopva egy simítást a kézfejéről. Találkozik a pillantásunk és engem már a mosolya is elvarázsolna, de még fel is veti, hogy akkor már lehetnénk nála is következő hétvégén.
– Tényleg? – kérdezek vissza őszinte, de boldog meglepetéssel. – Részemről az is tökéletes, de csak ha tényleg nem baj – mosolygok rá. Nagyra értékelem már azt is, hogy kivételt tett velem, és bár nagyon szívesen jövök én ide, feszegetni nem akarom a határait, csak ha ő is akarja. Akkor nagyon szívesen segítek benne. Szóval ha megerősíti a dolgot, már meg is változik kicsit a mosolyom.
– Ezek szerint úgyis sok felavatandó dolog van abban a lakásban... – jegyzem meg egy huncut villanással a szemeimben. Ó, igen, határozottan izgalmas lenne felszentelni a lakás minden zugát vele.
Az utunk közben mindenekelőtt egy boltba vezet, ahol még nem sejtek meg semmit, azonban amikor elérünk a kikötőhöz, akkor már izgatottan találgatok. Szélesen vigyorog, és már a látványtól hevesebben ver a szívem, de akkor válok igazán izgatottá, amikor kiderül, hogy vitorlázni fogunk.
– Komolyan?! Mindig is ki akartam próbálni! – vallom be nem leplezett lelkességgel. Nekem eddig maximum motorcsónakokhoz volt szerencsém, ha kishajók, és az újdonság izgalma egészen feldob. Nem mintha amúgy ne lennék feldobva, de most például meg is feledkezem magamról és megragadom a kezét. Izgatott magyarázásba kezdek, amivel megnevettetem, de aztán már én nevetek a kalózkodásán.
– Nem baj az, kettőnknek úgyis túl nagy lenne egy akkora hajó – mosolygok tovább, jelezve, hogy ha nem muszáj, nem kívánok tőle különösebben távolra kerülni. Így, hogy nem húzta el a kezét és folyamatosan csak mosolyog, először észre sem veszem a kézfogásos "bakimat", amikor pedig igen, akkor már csak a szívverésem ugrik meg egy kicsit a ténytől és az érzéstől egyaránt. Belülről az ajkamba harapva fogom egy icipicit szorosabban és tudatosabban a kezét, élvezve, ahogy a kézfejem szinte elveszik a nagy tenyerében. Csak a megfelelő hajóhoz érve engedem el, hogy át tudjon rá lépni, miközben én megvigyorgom a vitorlás nevét. A segítségével én is a fedélzetre lépek, aztán követem a kabin ajtajához, bár megvárom idefent - lelesve a hely szűkösségét látva úgy érzem, jól is teszem. Odaadom neki a zacskót, hogy le tudja tenni a kabinban, aztán mosolyogva figyelem, ahogy hatalmas alakja előbukkan odalentről.
– Mondd, mit segítsek! Vagy hogy mit csinálsz. Amelyik célszerűbb – kuncogok, megregulázva a lelkes izgalmamat, mert útban lenni nem akarok, de kíváncsi vagyok éa ha tudok, szívesen segítek. Ha csak magyaráz, lelkesen figyelek és hallgatom, ha viszont segíthetek is, azt is ugyanolyan lelkességgel teszem. Amikor az előkészületek megvannak, leülök vele szemben a kis ülésekre, hallgatva a motor halk morajlását és figyelve Axel hosszú ujjait, amint szakértő módon mozgatják a kormányt. A kérdésén elvigyorodom.
– Eddig nem volt baj, bár kis vitorlást még nem próbáltam... ha beüt a krach, majd igyekszem nem feléd célozni – viccelődök egy kicsit kuncogva. Mosolyogva figyelem a mellettünk elsuhanó kikötőt, a hajókat, Axelt, és bár csakugyan egyre hidegebb van, szerencsére eléggé felöltöztem. Csak a sapkámat húzom kicsit lejjebb a nyílt vízre kiérve, meg a kesztyűmet húzom fel, de csak hogy megelőzzem a fázok-érzést. A szélnek most egyébként is örülünk, és ugyanúgy felajánlom a segítségemet a vitorlák kibontásához is. Amúgy is kicsi vagyok és fürge, könnyebben mozgok a fedélzeten, ő pedig használhatja az erejét, hogy engedje és aztán megfogja a köteleket. A szél először nem kap bele teljes erejével a vitorlába, csak amikor Axel igazít egy kicsit a hajó helyzetén, akkor azonban már dagad is a ponyva, mi pedig suhanunk. Jócskán meg is dőlünk, de nem ijeszt meg a dolog, sőt, izgatott mosollyal tátom el a számat - de csak miután majdnem elveszítem az egyensúlyomat. Halk nevetéssel kapaszkodom meg, méghozzá Axel vállában, mert épp visszaértem, és inkább le is huppanok mellé, lábaimmal támasztva ki magam a szemközti ülések alatt.
– Ez jobb, mint a kalózhajó! – vigyorgok vidáman, aztán a vízről Axelre pillantok.
– Gyakran jársz ki vitorlázni? – kíváncsiskodok megint. Mosolyogva nézem, mert jól is áll neki ez az egész.