Vannak, akik értékesnek látnak. Ez még mindig olyasmi, amit szoknom kell. Annak idején azért jöttem az Államokba, hogy bosszút álljak a családomért, ami meg is történt, de ennél még sokkal többet is kaptam. Olyan dolgokat, amelyekről nem is álmodtam – szerelmet. Több mint egy évtizeden keresztül éltem egy zárkózott, érzelmektől mentes, magányos harcos életét, míg rá nem jöttem, hogy igenis van szívem, csak valakinek elő kellett ásnia és ki kellett olvasztania azt. Megtanultam szeretni. Megtanultam gondoskodni. Megtanultam, milyen az, amikor valaki más sokkal fontosabb neked, mint a saját életed.
Azt mondják, én is méltó vagyok a szeretetre, de ezt még tanulnom kell. Azt tudom, hogy szeretnek, de azt még nem értem teljesen, hogy miért.

Vannak, akik veszélyesnek látnak. Vannak dolgok, amik nem változnak. Nem felejtettem el a hidegvérű gyilkost, aki voltam, még mindig itt él bennem, még mindig a részem, de mára sokkal veszélyesebbé is vált, mert már van miért küzdenem. Nagyon jó emberismerő vagyok, az emberek viselkedéséből, a rezdüléseikből és megnyilvánulásaikból szerzek egy olyan szintű ismeretet, hogy a későbbiekben akár egy lépéssel előttük is járhatok. A színészi képességeim is páratlanok, nálam soha nem volt olyan, hogy lámpaláz, szemrebbenés nélkül a szemébe hazudok bárkinek és még csak a tenyerem sem izzad meg közben, ebben pedig sokat segít, hogy tíz nyelven beszélek folyékonyan. Az asszimiláció képessége alapvető követelmény volt számomra, a túlélés kulcsa, ezért minden népnek, amelynek a nyelvét beszélem, az alapvető normáival is tisztában vagyok.
Remekül értek az érzéseim elkendőzéséhez – ha akarom –, higgadt és acélos vagyok, és a hibáimból tanulva ehhez már minden esetben tartom magam. Már nem a gyilkosságot tekintem a megoldások egyetlen eszközének ugyan, de ez ne tévesszen meg senkit: ha kell, gondolkodás nélkül térek vissza ehhez is. Ok nélkül nem ártanék senkinek, ahogy nem ölök sem parancsra, sem pénzért, de aki azokat meri bántani, akik fontosak számomra, azoknak nem ígérek semmi jót... azok meg fogják ismerni a régi Shayanát.

Én még mindig túlértékeltnek látom magamat. Ahogy már említettem, vannak dolgok, amiket még tanulnom kell. Nem tudom magamat mások szemén keresztül nézni, és sajnos nem is tudok mindent válogatás nélkül elhinni, amit mondanak rólam. Nem értem, miért tudnak szeretni, miért találnak méltónak erre, milyen értékeket látnak bennem. Talán túlléptem már a régi Shayana hűvös és megközelíthetetlen, érzelemmentes valóján, de ettől még túl kevésnek érzem magam hozzájuk képest. Engem a szeretet is olyan lépésekre és döntésekre sarkallt, amivel kis híján tönkretettem mindent. Félek ettől. Félek magamtól. Félek az ösztönös reakcióimtól, nehogy még távolabb kergessem magamtól azt, aki a legfontosabb. Kétségbeesetten vágyom az elfogadásra, de közben megkérdőjelezem az okokat, amiért elfogadnak engem.
Hiába halottak a múltam démonai, még mindig kísértenek engem. Még mindig kevésnek érzem magam.

1996. OKTÓBER 24., TEL-AVIV, IZRAEL
– Szerinted biciklit kapok anyáéktól ajándékba?
– Nem tudom, Shana.
– Na, de szerinted azt kapok? Tudom, hogy tudod! Beszélgettél anyával!
– Nem tudom, Shana.
– Akkor biciklit kapok.
Avichay halkan elnevette magát, de nem engedte el friss nyolcéves kishúga kezét, miközben ő vidáman szökdécselt mellette az utcán. Csupán két év volt köztük, ő azonban mindig felelősnek érezte magát Shanáért, a jó értelemben; a szülei is erre tanították. Amikor apa nem volt ott, Shayana az ő felelőssége volt, márpedig a szüleik most épp lázasan készítették elő az otthonukat, hogy méltón megünnepelhessék a kislány születésnapját.
Shana mosolya szinte fültől fülig ért, ahogy beléptek a nem túl nagy, de takaros ház ajtaján. Avichay elengedte a kezét, a kislány pedig kilőtt, egyenesen nevető édesanyja karjaiba.
– Milyen volt az iskola? – kérdezte a nő mosolyogva; lánya vidámsága ragadósnak bizonyult.
– Nem tudtam figyelni, anya! – Shana hevesen rázta a fejét, majd körülnézett, tekintete lázasan kutatott körbe a nappaliban, de csak a szépen megterített ünnepi asztalt látta, és néhány gyanúsan kicsi, becsomagolt ajándékot.
Egyiknek sem volt bicikliformája. Shana összepréselte az ajkát; nem volt csalódott, de annyira tudta, hogy biciklit fog kapni!
– Vigyázz még egy kicsit a húgodra, Avichay. – Édesanyjuk sejtelmes mosollyal lépett el Shayanától, majd az ajtó felé indult. – Apátok mindjárt hazaér, és azt hiszem, jobb, ha segítek neki.
Mielőtt eltűnt volna az ajtó mögött, a lányára kacsintott, mire Shana halkan felsikkantott és ugrott egyet örömében. Avichay nevetve sétált oda hozzá, és bár nem mondott semmit, a mosolya árulkodó volt. Szeretettel borzolta össze húga sötét fürtjeit a feje tetején, aztán szólásra nyitotta a száját, de a szavak még azelőtt elhaltak az ajkán, mielőtt hangosan kimondhatta volna őket.
A robbanás hangos volt és pusztító.
A ház ablakai azonnal berobbantak, a lökéshullám nyomán por, törmelék és üvegszilánkok halálos elegye tört utat magának befelé. A szépen megterített asztalon felrobbantak a poharak, szilánkjaik a tányérokkal és az evőeszközökkel együtt, hangos csörömpölés kíséretében repültek le az asztalról. A légnyomás mindkét gyermeket ledöntötte a lábáról és nekisodorta őket a falnak; a törmelék és a szilánkok a fejükre és a testükre záporoztak, de talán percekig nem is láttak, hallottak vagy éreztek semmit.
Shayana füle zúgott, a látása furcsán ködös volt, bár egyébként is finom felhőben állt a por körülötte, ezért talán nem is a látásával volt baj. Sikolyok és kiáltások törtek be a tudatába, a fájdalom pontonként szivárgott elő és tette magát egyértelművé, bár nem tudta volna megmondani, pontosan mi és hol fáj. A bátyja rekedt hangját hallotta valahonnan maga mellől, érezte, hogy egy kéz kitapogatja az övét a törmelék között, de ő nem tudott megszólalni.
– Shana? Jól vagy...?
A lány valahogy feltornázta magát a földről, bizonytalan léptekkel az ajtó felé indult. Avichay ismét a nevén szólította, de ő nem tudott olyan gyorsan felállni, nem tudta megállítani. Shayana kisétált az utcára, a félig beszakadt ajtón át, és amit látott, azt soha többé nem tudta elfelejteni.
Az utcájuk mérhetetlen pusztítás nyomait őrizte. Közel s távol betört ablakok, lángoló járművek és tárgyak, jajveszékelő emberek, mozdulatlan és szétroncsolt testek, némelyiküknek még a ruhája is lángolt. Shayana felismerte édesanyja kedvenc ruháját nem messze az ajtótól, még úgy is, hogy csupán néhány megperzselt textilfoszlány maradt meg belőle. Az utca közepén feküdt, bőre elfeketedett, teste nagy része szétroncsolódott, kezei azonban a házuk felé mutattak, mintha csak értük nyúlt volna. Nem messze tőle egy fémváz hevert, a házuk megrepedezett fala pedig egy bicikli kerekének maradékát állította meg; a küllők még jól kivehetőek voltak.
Miközben Avichay odaért hozzá, Shayanában tudatosult, hogy az apjukból még ennyi sem maradt.

2017. SZEPTEMBER 15., PARTVIDÉK, SZÍRIA
Ne ess kétségbe.
Shayana lehunyta a szemét, mély levegőt vett az orrán keresztül és lassan kifújta a száján.
Mérd fel a helyzeted.
Megmozdította mindkét kezét a háta mögött; vékonyabb műanyag vágott a csuklójába, valószínűleg kábelkötöző. Olyan szorosan volt meghúzva, hogy egy kicsit zsibbadtak is az ujjai, még ha sikerülne is kiakasztani a hüvelyujját, nem sok esélye lett volna kiszabadulni belőle. Megmozgatta a lábait is, de a bokáiba nem vágott bele semmi. Vastagabb, ellenálló anyag tartotta őket a szék lábánál és ha egy kicsit megpróbálta megforgatni a lábát, húzódott a bőre. Ragasztószalag.
Gondolkodj. Mérlegelj.
Tudta, hogy hallgatnia kellett volna a megérzéseire. Az összekötőt ezúttal nem Avichay szervezte be, ezért alapból bizalmatlan volt vele kapcsolatban; amikor az életéről volt szó, egyedül a bátyjában bízott meg kérdés nélkül, mert pontosan tudta, hogy ő soha nem sodorná nagyobb veszélybe annál, mint amekkorában egyébként lenne. Nehezebben bízott meg benne, de végül mégis meggyőzte, még őt is. A papírjai alapján ő volt a testvére, egy fedél alatt kellett élniük, de soha nem tett semmi olyat, ami miatt gyanakodnia kellett volna. Elintézett neki egy titkárnői állást a minisztériumnál, minden rendben volt az eszközökkel is, amit biztosított...
Nem tudott rájönni, mi ment félre és mikor. Talán nem is ő köpött. Talán senki nem köpött. Talán ez csak egy teszt.
Felemelte a fejét, ahogy fémes zajjal kinyílt az ajtó. Négyen jöttek be rajta, arcukon maszk, egyikük egy gépkarabéllyal a kezében megállt az ajtónál; ő volt az őrszem. Három kihallgató egy nő ellen, pont mint amikor többszörös túlerőt küldtek egy titkárnő elfogására az otthonában.
Legyél racionális.
Ez nem csak teszt volt.


Még mindig érezte rajtuk a bizonytalanságot. Körülbelül három hete lehetett ott – abba a nyomorult raktárhelyiségbe nem sok fény jutott be, de volt egy mocskos, keskeny, rácsos ablak az egyik oldalon, amin keresztül úgy-ahogy számon tudta tartani a napkelték és napnyugták számát –, de még mindig nem tudtak kiszedni belőle semmilyen hasznos információt. Még annyira sem tudták megtörni, hogy veszítsen az arabja folyékonyságából
Még nem folyamodtak szélsőséges módszerekhez. Egyelőre nem tudták, mit kezdjenek vele; nem találhattak semmit, még a mobiltelefonját is az összekötő vette évekkel ezelőtt, és nem azon keresztül tartotta a kapcsolatot a Céggel. Nem volt semmilyük, legfeljebb az összekötő vallomása.
Legyél racionális.
Három hete volt ott. A Cég nem tudja kivinni.
Ne ess kétségbe.
Újra meghallotta a fémes zajt, ráharapott a rongyra, amivel bekötötték a száját. Most légy okos, Shayana, hogy mászol ki ebből egyedül? Figyelmesen felmérte az érkezőket, de a felállás ugyanaz volt: három kihallgató és egy őrszem. Az viszont határozottan újdonságként hatott, amikor az egyik maszkos a háta mögé lépett, egy másik pedig leguggolt a lábaihoz; gyorsan kellett gondolkoznia, de el kellett vetnie a lehetőségét, hogy most szembeszálljon velük. Mind a négyen fel voltak fegyverezve, még ha sikerült volna is ártalmatlanítania ezt a kettőt, aki az ajtónál áll őrt, gondolkodás nélkül agyonlőtte volna, mielőtt még eljutott volna a harmadikig.
Maradt az eddigi stratégia: játszd tovább a szereped.
Az kezdettől fogva világos volt, hogy az ő stratégiájuk megváltozott, de egyelőre nem tudta hová tenni, amikor elvágták a csuklóján a kötegelőt, és a bokái is kiszabadultak a ragasztószalagok fogságából. Tekintetében rémület tükröződött, ahogy szemei a harmadik alak felé rebbentek; látta a sötét szemekben a pillanatnyi bizonytalanságot, de nem is ő volt az, aki a következő pillanatban hátulról lesújtott a halántékára a puskatussal.
Az ütésbe nem vittek elég erőt ahhoz, hogy elájuljon, de azt elérték, hogy leszédüljön a székről és percekig fekete pontok táncoljanak a szemei előtt. A mögötte levő a hajába markolt és felrántotta a fejét a földről, aki pedig a lábait szabadította ki, pisztolycsövet nyomott a homlokához és az üvöltötte, imádkozzon.
– Bismillahir Rahmanir Raheem – rebegte rémült hangon. – Aaoozobillahe minushaitanir rajeem...
A pisztoly eltávolodott a homlokától, erősen az arcába vágtak vele.
– A saját nyelveden imádkozz, ribanc! – ordítottak rá erős akcentussal, de érthetően angolul.
Kis híján elnevette magát. Fogalmuk sincs, ki vagyok.


A fegyverropogás eltéveszthetetlen hangja térítette magához. Nem azért volt furcsa, mert sose hallott volna ilyet, amióta ott volt, hanem azért, mert felismerte az AK-47-esek hangját, és ebbe most határozottan vegyült... valami más is. Nem tudta pontosan beazonosítani, de az biztos, hogy nem izraeli volt... Talán amerikai?
Nyögve tornászta feljebb magát a földről, de épp csak annyira volt képes, hogy ülő helyzetbe szenvedje a testét. A lánc, aminek segítségével a falhoz erősítették a kezére ismét túl szorosan felhelyezett kötözőt, halkan csörömpölt, de ő inkább a külső hangokra próbált koncentrálni. Az ismeretlen gyártmányú fegyverek pontosan és csak bizonyos időközönként ugattak fel, nem kaotikus összevisszaságban, tehát valószínűleg nem a fogvatartói próbálgattak épp valami lopott holmit.
Ismét megpróbált helyezkedni egy kicsit, elfintorodott a bordáiba nyilalló fájdalomtól, de nem törődött vele. Érezte, hogy lassan adrenalin szökik a vérébe, mert volt egy sejtése arról, mi történik.
Körülbelül tíz perc telhetett el, mire valaki feltépte a helyiség ajtaját, de az eddigiekkel ellentétben nem négyen jöttek be rajta, csak egyetlen ember. Az arcát nem takarta maszk, de így is megismerte a szemeiről; zavartnak tűnt, mintha egyenesen félt volna, de ahogy mellé lépett, nagyon is határozott mozdulattal ragadta meg a karját és rántotta fel a földről.
Shayana felnyögött a fájdalomtól a ragasztószalag alatt, a fickó viszont zavartalanul maga elé rántotta, bal karját átkulcsolta a nyaka előtt, jobbjával pedig a halántékához szorította a már jól ismert pisztolya csövét. A fém beleékelődött a sebbe, amit egyébként is ki tudja hányszor szakítottak már fel, de ezt most kevésbé vette észre, mivel a következő pillanatban újabb látogatók érkeztek, csak épp a legkevésbé sem hasonlítottak a mögötte állóra – sem öltözékben, sem felszerelés szintjén.
Az adrenalinszint tovább emelkedett a vérében, pusztító megkönnyebbülés telepedett a mellkasára, pedig tudta, hogy még nincs vége. Hallotta, amikor a mögötte álló fickó csőre töltötte a pisztolyt.
– Le a fegyvert, vagy kinyírom! – Csengett a füle az ordítástól; a fickó megint angolul beszélt, mert fogalma sem volt, kikkel áll szemben. Shayana sem igazán tudta, nem látta az egyenruha vállrészét. – Érte jöttetek, nem? Tegyétek le a fegyvert, vagy most azonnal kinyírom!
Szorított egy kicsit a nő nyakán, őt viszont sokkal jobban lekötötte, hogy megpróbálja felvenni a szemkontaktust a hozzájuk legközelebb álló katonával.
Akkor még fogalma sem volt, mekkora jelentősége lesz egyszer azoknak a világoskék szemeknek.


– Tessék. Ha netán megint bajba keverednél... ezen elérsz.
Széles, sokatmondó mosoly kúszik az arcomra, ahogy elveszem a kártyát a telefonszámmal, és bár a fiúk rázendítenek a háttérben a hajón, ennek a mosolynak a hátterét csak ő értheti igazán. Nevetve rázom a fejem, pedig nem is tudom, mikor nevettem így utoljára.
Csak egyetlen pillanatnyi ölelést engedek meg magamnak. Persze a fiúk kitörő örömmel fogadják ezt, de hadd örüljenek, néhány nap és úgyis elfelejtik. Még egyszer magamba szívom David illatát, aztán már el is engedem, és úgy mosolygok rá, mintha csak hálás lennék, amiért megmentette az életemet.
– Köszönök mindent, hadnagy – mosolygok rá még egyszer, utoljára.
Búcsút intek neki, nekik, de a fehér kártyát féltő gonddal fogom a kezemben. Ellenállok a kísértésnek, hogy megérintsem az ajkamat, amin szinte még mindig érzem azt az egyetlen, tiltott, bűnös csókot a kabinomban. Pedig csak a tenger volt játékos kedvében, ahogy a hadnagy mondta volna; nem kellett volna akkorát esnünk, nem kellett volna megvédenie a zuhanástól, nem kellett volna flörtölnöm vele, hogy oldjam a hangulatot, vagy csak nem kellett volna felajánlanom, hogy átkötöm a karját. Nem szabadna nem bánnom.
Megszorulnak az ujjaim a kártya körül. Szeretném, ha nem csak emlék maradhatna belőle, de tudom, hogy nem lehet annál több, mert nem láthatom soha többé. Talán majd egyszer, egy másik életben.
Mire odaérek az autóhoz, már nincs mosoly az arcomon, az alteregóm elveszik azokon a métereken a hajó és köztük. Doron kérdő tekintete a kezemre téved, amiben a kártyát tartom, de ahogy újra rám néz, figyelmeztetően villan meg a szemem. Nem szólok egyetlen szót sem, csak beszállok a furgonba.
Üdv újra, Shayana.


2018. NOVEMBER 8., LONDON, EGYESÜLT KIRÁLYSÁG
– Szép munka, Shayana.
A nő felpillantott az ölében heverő újságcikkből, szemeiben még csak a kíváncsiság szikrája sem csillant meg. Jól ismerte már Doron hangját, a jellegzetes járását, ahogy közeledett a kavicsos ösvényen, meg egyébként sem sokan beszéltek héberül errefelé. Biccentett, majd felemelkedett a padról és a mellette elhelyezett kukába süllyesztette a napilapot; az újság címlapon tárgyalta a brit védelmi minisztérium befolyásos köztisztviselőjének tragikus halálát. Azt írták, rosszul lett vezetés közben, egy fának csapódott, az autója azonban kigyulladt, és ő sajnálatos módon bennégett.
A páros csendesen sétált végig az ösvényen, bár kettejük közül csupán Doron hallgatása volt a furcsa; mintha órák teltek volna el, mire megtalálta a hangját.
– Ugye tudod, hogy a védelmi miniszter még valakit beavatott a...
– Tudom. – Bár a másik szavába vágott, Shayana hangja nyugodt volt és tárgyilagos. – Én derítettem ki.
– Hm, nos, igen – bólintott a férfi. – A miniszterelnök szeretné, ha az ő hallgatása is biztosított lenne. Jó lenne minél hamarabb, és óvatosnak kell lenned. Balesetnek kell tűnnie, ennek is.
– Most már úgy táncolunk, ahogy a brit miniszterelnök fütyül? – vonta fel a szemöldökét Shayana, hangjában egy egész kis frusztráltság tükröződött. – Én Izraelt és a Céget szolgálom, Doron, nem...
– Mi pedig azt akarjuk, hogy a britek a barátaink legyenek, igaz, Shayana? Ehhez néha szívességeket kell tennünk és te vagy a Cég legjobb kidonja*.
– Mi van Abu Kareemmal? – Ez a kérdés már megállította Doront, az árulkodó reakció láttán Shayana szemeiben gyanú villant. – Azt mondtad, ha itt végeztem, hazamehetek és végre kikérdezhetem.
Doron összepréselte az állkapcsát, kezét ökölbe szorította, majd hagyta elernyedni. Egészen úgy tűnt, mintha feszengene, és a hangja sem árulkodott kevesebbről, miközben fejével egy másik pad felé intett, amelyhez épp odaértek.
– Ülj le, Shayana.
– Már két hónapja, hogy bevittem, Doron – sziszegte a nő, közelebb hajolva és mit sem törődve tartótisztje utasításával. – Mikor mehetek haza?
– Jobb lesz, ha leülsz... – próbálkozott újra, de Shayana csak összefonta maga előtt a kezeit és még jobban kihúzta magát. Doron vett egy nagy levegőt. – Abu Kareemot kiengedtük. Ki kellett engednünk.
A levegő egy pillanatra megfagyott körülöttük. Doron feszülten figyelte Shayana reakcióját, ám nem látott mást, mint a nő arcán átsuhanó árnyékokat, jól leplezett érzelmek felhőjét, amelyeket nem öntött szavakba.
– Rendben.
Doron meglepetésében enyhén eltátotta a száját, de volt annyi esze, hogy nem kérdezett vissza, és még gyorsan össze is szedte magát. Megköszörülte a torkát, majd a kezét a zsebébe süllyesztve tovább indult.
– Ami a köztisztviselőt illeti...
– Nem.
A férfi megtorpant, és tulajdonképpen csak ekkor tudatosult benne, hogy Shayana ott maradt, ahol volt; nem mozdult vele együtt, amikor ő ismét elindult. Doron felvonta a szemöldökét.
– Nem?
– Nem – felelte Shayana egyszerűen, majd hátat fordított neki és az ellenkező irányba indult el.
– Shayana! – szólt utána először döbbenten, majd sokkal erélyesebben. – Shayana! Ne tegyél olyasmit, amit később meg fogsz bánni!
Szavai jóformán lepattantak a nő hátáról; Shayana zavartalanul folytatta útját, határozott lépteiben egyetlen másodpercnyi zavart sem okozott az, amit mindketten tudtak. Hogy mi lesz ennek a következménye.
Doron a kelleténél hosszabban figyelte a távolodó női alakot, akaratlanul is eltűnődött rajta, vajon változtatott volna-e a dolgokon, ha Shayana annak idején válaszol a közeledésére. Ő maga sokszor elképzelte a sötét tincsek simogatását a vállán, a nő napbarnított bőrének érintését és illatát... Shayanát azonban mintha csak egyetlen dolog érdekelte volna, és az bizony nem Doron volt.
Kár.
Doron elővette a telefonját, és megnyomott rajta néhány gombot.
– Rosenthal. Igen. Adódott egy kis problémám, és szeretném, ha megszabadítanál tőle.

* A kidon szó szerinti jelentése: „szurony”. A kidonok a Moszad orgyilkosai, a fegyverek Izrael kezében, akiket bárhol be lehet vetni.

2022. JANUÁR 10., NEW YORK, USA
Nincs előttem más egy pohár vízen kívül, ami miatt kellően meg is orrolt rám a pincér, de kisebb bajom is nagyobb annál, mintsem az ő bevételükkel törődjek. Nem azért vagyok itt.
Az érzékeim kiélezve figyelik a környéket. Napok óta a nyomomban vannak, tudom, nem csinálták elég jól ahhoz, hogy ne vegyem észre őket; persze megvolt a hátránya annak, ha az embernek előre ismerték minden trükkjét. Egyelőre nem tudtam kicsalogatni őket a bokorból, ezért hát ide jöttem, egy nyilvános helyre, megnézni, mihez kezdenek a helyzettel. Legutóbb egy bárban küldtek rám amatőröket, csúfos kudarcot is vallottak vele, de ez most más. Valami azt súgja, a Cég megunta a tökölést és inkább a saját kezébe vette az irányítást, ami persze kockázatos egy idegen országban, de ez őket sosem zavarta. Különösen nem ebben az országban.
Tekintetem körbevezetem az itt ülőkön, nyugodtan és lassan, mintha csak nézelődnék, és egészen addig a pillanatig nyugodt is vagyok, míg azzal nem szembesülök, hogy valaki engem néz. De nem azért, amiért reméltem.
Ne. Egy pillanatra megáll bennem az ütő, ahogy az elmém szinte azon nyomban beazonosítja a kék szempár tulajdonosát, de nem hagyom kiülni az érzéseket az arcomra; még csak a felismerést sem. Fordulj el. Ne gyere ide. Felejts el. Némán rimánkodok magamban, hiába marad az arcom tökéletesen sima, belül feszültség lesz úrrá rajtam. Ez nem volt a terv része. Ő nem volt a terv része.
Éppen abban a pillanatban, amikor világossá válik, hogy elkerülhetetlenül engem vett célba, meghallom két másik szék csikordulását is a földön. Tekintetem a válla felett a háta mögé villan, egy pillanatra megdermedek. Felismerem őket. Ne most, ne így. Ők viszont ugyanolyan kérlelhetetlenül indulnak el felém; hiába nyugodtak, én ismerem a szándékaikat.
Nincs más választásom, a pohár alá csúsztatok egy bankót, hátralököm a székem és futni kezdek. Ezzel ki tudom őket zökkenteni és el tudom érni, hogy az én szabályaim szerint játsszunk, az általam választott helyszínen, és talán David is azt hiszi majd, hogy csak rémeket látott. Vagy hogy előle futok el. Vagy bármi olyasmit, ami maradásra bírja.
Hallom a hátam mögött a gyorsuló lépteket, amiből tudom, hogy a taktikám működött, de még mindig ott a bizonytalan tényezőm. Kérlek, ne kövess.


– Nemsokára jövök.
Elmosolyodom a szavaira, furcsa ígéret ez, amit én sem igazán hallottam még senkitől, de valami azt súgja, hogy ő sem gyakran fogalmaz meg ilyesmit. Viszonzom azt az apró mosolyt, azt hiszem, ugyanarra gondolhatunk, de nem mondja ki egyikünk sem, és ugyanígy értem azt is, miért nem búcsúzik el.
Talán ez is közrejátszik abban, hogy végül maradok. Tudom, hogy őrültség, tudom, hogy az egyetlen okos megoldás az lenne, ha összeszedném minden holmimat és úgy tűnnék el innen, mintha soha nem is jártam volna itt; ma este meg tudott lepni, mert nem számítottam rá, hogy keresztezhetjük egymás útját, de ha valaki elől el kellett tűnnöm, az olyasmi, amiben mindig is profi voltam.
Mégis ott van bennem az a furcsa érzés, ami már évekkel ezelőtt is megfogalmazódott bennem, amikor gyűlöltem magam azért, hogy hazudnom kell neki. Ő nem ezt érdemli. És nem csak azért, amit az elmúlt órákban művelt velem; sokkal többet nyom a latban, hogy ma este minden elvét feladva segített nekem, amikor pedig bevallottam neki az igazság egy részét, ahelyett, hogy feladott volna, annyit mondott, hogy nem baj.
Még mindig fel tudom idézni azt a mosolyt, azt a nyílt, őszinte tekintetet. Még mindig érzem a nyakamon a forró, csendes könnyeket, amelyeket a második családja miatt ejtett. Egyszerűen semmi nem tudna rávenni, hogy én legyek a következő, akit egyik pillanatról a másikra elveszít.
Így hát az egyetlen dolog, amiről nem mondok le, az a Beretta a kezem ügyében... és David.

2022. ÁPRILIS 13., NEW YORK, USA
– Eleinte nem tudtam, hogy... mennyit fog majd jelenteni számomra, de aztán egy este óvatlan voltam és ránk találtak, őt pedig kis híján megölték. Soha nem vágytam ilyesféle érzésekre, ilyen kötődésre, nem gondoltam, hogy valaha is megismerem majd mindezt, mégis... soha nem éreztem még olyan félelmet, mint akkor, amikor láttam őt a földön feküdni, és fogalmam sem volt róla, hogy él-e még.
A hangom reszelőssé válik egy kissé, ezért újra megköszörülöm a torkom, de érzem, hogy az már elszorult, és lassan növekszik benne az ismerős, fojtogató érzés, amitől a szemem is szúrni kezd. Felrémlenek előttem a pillanatok, ahogy ott térdeltem előtte a fürdőszobában, miután kibányásztam a golyót a vállából, a kék szemeiben ülő fájdalomra, az érzésekre, amik éledezni kezdek a mellkasomban, amikor magához ölelt.
Egy könnycsepp végigbucskázik az arcomon, és most még odanyúlok, hogy letöröljem, de érzem, hogy ez nem az utolsó lesz. Veszek egy mély, reszketeg lélegzetet, sokadjára is, pedig már ez sem tűnik elégnek.
– Akkor kellett volna eltűnnöm, vagy neki kellett volna elküldenie engem, érezve, hogy ez mennyire valóságos, ő mégis tovább ment szembe az árral és én hagytam. Indonéziába mentünk, minél messzebb tőlük, hogy legyen egy kis időnk felkészülni. Fegyvereket szerzett, elintézte, hogy fel tudjuk vinni azokat a repülőkre, aztán yachtot béreltünk és a nyílt óceánon kerestünk menedéket... de akkor már tudtam. Tudtuk.
A látásom már teljesen elhomályosul, a hangom pedig végleg elhal. Távolabb lépek, nem azért, mert ne esne jól vagy ne lenne szükségem a támogatására ilyen értelemben is, egyszerűen csak elárasztanak az érzések, a fájdalom belemar a mellkasomba, és úgy érzem, nem fogok tudni elbírni vele. Forró könnycseppek szántják végig az arcomat, reszkető ujjakkal nyúlok oda, hogy letöröljem őket, de csak újak költöznek a helyükbe. Rekedt, elfúló hangon szólalok meg újra.
– Az életemnél is jobban szerettem őt, feladtam volna érte mindent, ha kell, ha ezzel megóvhatom. Egyszerre adott értelmet mindennek és vette el az értelmét annak, hogy a meneküléssel az ő életét is kockáztassam. Bármit megtettem volna azért, hogy... – Képtelen vagyok tovább folytatni. Ez az a pillanat, amikor megengedem magamnak, hogy végérvényesen összetörjek. Azóta nem sírtam, hogy azon a kis szigeten találtam magam a robbanás után, most viszont a fájdalom olyan élesen, olyan elemi erővel vág végig rajtam, mintha újra ott lennék, azon az éjszakán, miután nem találtam meg őt többé. A tenyereimbe temetem az arcom, felsőtestem összegörnyed, mintha nem bírnám el azt a mázsás súlyt, ami a vállaimra, a hátamra, az egész lényemre nehezedik.
Mégsem a robbanás hőjét érzem az arcomon. Dave-et látom magam előtt; nem az utolsó pillanatokban, hanem mindenkor máskor. Kirajzolódik előttem az arca, látom a mosolyát, a legszebb kék szempárt benne egy egész világgal, ami mindent jelentett számomra. Magam előtt látom a szerelem csillanását a tekintetében, hallom a fülemben a hangját, érzem a bőrömön törődő érintését, az ujjbegyeim alatt az ő bőrét. Egy pillanatra mintha az illata is az orromba kúszna, pedig tudom, hogy lehetetlen, mert már nem tudom teljes egészében felidézni. A fájdalom lüktetve áramlik végig rajtam, kiszorítva belőlem a levegőt, az arcom lejjebb csúszik, ujjaim tehetetlenül markolnak bele a hajamba, és miközben a testemet tehetetlen zokogás rázza, egyetlen szó ismétlődik újra és újra a fejemben.
Sajnálom, annyira sajnálom...

2022. ÁPRILIS 23., NEW YORK, USA
Nincs bennem szemernyi kétség vagy bizonytalanság sem, ahogy nem volt az elmúlt napokban és hetekben sem. Kezdetben biztos voltam benne, hogy képtelen leszek együtt élni azzal a fájdalommal, amit az Ő hiánya okozott, de aztán rá kellett jönnöm, hogy egy valami mégis van, ami rá tud bírni, hogy felkeljek reggelente, hogy elinduljak, hogy egyik lábam a másik elé rakjam: a bosszúvágy. A tudat, hogy a halála nem maradhat megtorlatlanul, az övé nem. Mindenre kész voltam ennek érdekében, a halál gondolata sem volt képes elriasztani, mert nem az volt a fontos, hogy velem mi történik, hanem hogy minden egyes nyomorult, aki részt vállalt abban, hogy elvegyék őt tőlem, a világtól, megfizessen. Csúnyán. Fájdalmasan.
Tudom, hogy ez nem fogja nekem visszaadni Őt, és ez olyasmi, amivel még mindig küzdenem kell. Ha lenne rá mód, bármilyen mód, kiforgatnám a világot a sarkaiból, csak azért, hogy visszahozhassam Davidet, de ehhez még én sem vagyok elég. Be kell érnem azzal a pillanattal, amikor annak a rohadéknak a vére folyik majd végig az ujjaim között. Be kell érnem az emlékekkel, a pillanatokkal, amiket olyan tisztán tudok felidézni magamban, mintha nem telt volna el két hónap azóta a végzetes éjszaka óta.
Most mégis a tenger illata az, ami felidézi őt az emlékeimben. Ez is segít abban, hogy kitartsak az eredeti tervem mellett, hogy ne tépjem le a csuklóimról a kötözőt, aztán roppantsam vagy vágjam el egyesével mindegyikük torkát. Épp eleget mészároltam már le közülük ahhoz, hogy az ezirányú dühöm csillapodjon valamelyest, a legutóbbi alkalomról még mindig viszonylag friss emlékeztetőt őrzök a hasam bal oldalán, de most az origóhoz kell eljutnom, és ehhez szükségem van rájuk, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem tudom előcsalogatni azt a rohadékot Izraelből.
A terveimet viszont mintha mégis újragondolná valaki helyettem. Amikor a hangok már nem csupán odakintről szűrödnek be, hanem a raktár épületén belülről hallom őket, a zárt ajtón keresztül, nem sok idő kell, hogy az ajtó olyan lendületesen vágódjon ki velünk szemben, hogy félig kiszakad a helyéről.
Mégsem ez az, amitől megdermedek.
Érzem, hogy a testem teljesen elzsibbad, amikor a szemeim és az elmém – egyszerre, vagy talán egymás után, magam sem tudom – összerakják a képet, és ezzel egyben minden dolog, amit meg tudnék magyarázni, értelmét veszti. A képzeletem játékának hiszem, hallucinációnak, hiszen nem létezhetne más magyarázat arra, hogy itt áll előttem, pedig még én magam is kételkedem abban, hogy ennyire valóságosnak tudnám képzelni. Csak az emlékeimből tudok táplálkozni, de még azok az emlékek sem lennének elegek ahhoz, hogy ezt láttassam magammal.
Nem tudnám megmondani, pontosan mikor dolgozom fel, hogy ez tényleg nem csak a képzeletem szüleménye. Semmilyen épkézláb magyarázatot nem tudok felhozni arra, hogy hogyan lehetséges ez, egyszerűen csak tudom, hogy itt van, hogy visszatért hozzám, és ugyanolyan dühös elhatározással védelmez, mintha egyetlen nap, egyetlen pillanat sem telt volna el azóta az éjszaka óta. Olyannak látom őt, mintha valamiféle bosszúálló isten lenne, aki minden haragját kitölti azon, aki még ott van a kezei között, és ez a látvány olyan elemi erővel éleszt fel bennem minden érzést, hogy szinte teljesen letaglóz.
Pedig ez még semmi ahhoz képest, amikor a feladata végeztével és néhány másodperc elteltével felém fordul. Továbbra is földbe gyökerezett lábakkal állok, nem tudom, mikor leszek képes legközelebb megmozdulni; elnyílt ajkakkal, a döbbent hitetlenségtől tágra nyílt szemekkel nézem őt. A vérem a fülemben dobol, a légzésem sűrűbbé válik, pedig eddig azt sem tudom, vettem-e egyáltalán levegőt. Nézem a holdfény által megvilágított alakját, de nem látom a rengeteg vért, ami a bőrét és a ruháját borítja. Csak őt látom, a szemeim magukba isszák a látványát, az ellágyuló vonásokat, a szemeibe költöző minden érzést, és amikor felém indul, végre én is képes vagy rábírni magam, hogy megmozduljak.
Valahol félúton találkozom vele, a karjaim azonnal körbefonják a testét, és egy részem még mindig biztos abban, hogy ennek a mozdulatnak a hatására eltűnik majd, mintha csak az elmém ködéből lépett volna elő az alakja, de nem ez történik. Szilárdan érzem őt a kezeim között, az ölelését az én testemen, a teste melegét, sűrű lélegzetvételeit, a szíve heves dobogását. Egyre szorosabban ölelem magamhoz, ahogy ezeket egymás után feldolgozom, ujjaim belemarkolnak a kabátjába, és nem merem becsukni a szemeimet, mert félek, hogy a következő pillanatban felébredek majd.

2022. DECEMBER 5., NEW YORK, USA
A szívverésem hangos dobbanásai visszhangot vernek a fülemben. Furcsa, sötét köd ül az elmémen, mintha épp egy súlyos, mély álomból ébresztettek volna fel, vagy talán fel sem ébresztett senki, csak én kezdek magamhoz térni, visszatérni a kábaság sűrűjéből, mégis nehéz megkapaszkodni a valóságban. Könnyűnek érzem magam, mintha lebegnék. Nem fogok fel semmit a valóságból, de azt sem fogom fel, hogy nem vagyok erre képes.
Begyűrűzik egy kép a gondolataimba. Davidet látom magam előtt. A karjaimban tartom a lakás padlóján térdelve, miközben ő könnyes, megtört szemekkel könyörög a maradásomért, én mégsem azt teszem, amire kér.
David. David. David.
Nem értem, miért ismétlődik a neve egyre torzabb, egyre hátborzongatóbb módon a fejemben, míg el nem jut az agyamig, hogy valaki róla beszél. A hang átkos, tiltakozik ellene a testem, a lelkem, az elmém.
– Mit gondolsz, mit szólna most hozzád a te hősszerelmes Rómeód, hm? Mire gondolna, ha így látna téged, Shayana?
Tompa, ellenkező nyögés tör fel a torkomból. Megemelem az egyik kezem, valami megcsörren, lüktető fájdalom járja át a testem több ponton is; sajog a csuklóm, a vállam, a felkarom, az egész felsőtestem. Nem fogom fel, hogy a kezem mozgása elnagyolt és koordinálatlan, csak azt érzem, hogy nem ér célt, ellenben vasmarok fog rá az alkaromra, ujjak mélyednek fájón a húsomba, a fájdalomtól lüktető csuklóm pedig fémes csattanással landol a kemény, hideg, durva felületen.
Elégedett mormogás. Halk sóhajok, míg durva anyag és valami kemény dörzsölődik a combjaimhoz. Megkönnyebbülést, amikor a kontaktus megszűnik. Öv csilingelése. Cipzár hangja.
– Fel kellene vennem videóra és elküldeni neki, nem gondolod? Elküldjük Davidnek, Shayana? Szeretnéd?
Nyilalló, szúró fájdalom a testemben. Torz, hangos nyögés. Visszataszító lihegés az arcomon, a fülemben. A három benyomás egymást váltja, összeolvad, szétválik. David. David. David. A bőröm fájón dörzsölődik az érdes felületen, míg az ujjak el nem engedik a karjaimat, hogy a nyakamra fonódjanak.
– Gondolj csak rá nyugodtan. Gondolj Davidre.
Nem kapok levegőt. Pánik. Fémes csörömpölés. A kezeim nagyon nehezen találnak célt, mire ujjaimmal be tudok azonosítani két kart. A körmeim véresre marják a bőrt, miközben próbálom megszüntetni a nyomást a torkomon. Elégedett nyögést hallok, a nyomás tovább fokozódik.
– Nyisd ki a szemed, Shayana! Nézz rám! Hadd lássam azokat a gyönyörű szemeidet!
Undorító, nyálas érzés a számon. Levegőért kapkodok, de ösztönösen harapok erőből. Vér fémes ízét érzem, fájdalmas szisszenést hallok, mégis az én testem fájdalma erősödik, miközben a lihegés fokozódik. A fejem kissé felemelkedik a földről, hogy aztán a koponyám erősebben csattanjon rajta.
– Ezt mindenképpen látnia kell Davidnek. David is szereti a szemeidet, Shayana?
David. David. David.
Nem kapok levegőt. Pánik.

Hirtelen pattannak fel a szemeim. Először nem tudom hová tenni a hideg, nedves érzést a tenyerem alatt, aminek hatására a karom odébb mozdul az ágyon. Hang nélkül zihálok, a szívem a fülemben dobog, hideg veríték borítja be a testem. Újra érzem azt a furcsa érzést, de csak hosszú másodpercek múltán fogom fel, hogy hol vagyok. A meleg tenyér a hasamon először rémülettel tölt el, de mielőtt még teljesen pánikba esnék, elkezdek visszatérni a valóság talajára. A szemem követi a tenyérhez tartozó ismerős kar vonalát, fel a szintén ismerősen gömbölyödő vállakig, majd onnan továbbvándorol a békésen alvó, nyugodt, imádott arcra.
David.
A megkönnyebbülés erőteljesen hullámban indul el bennem, de eszembe jut az álom, és ez gyorsan felborítja az egészet, míg úgy nem érzem, hogy felfordul a gyomrom. A szívverésem újra hevessé válik, de mielőtt még tetőzhetne a pánik, valami hideg és nedves ér a tenyeremhez, a karom pedig odébb lökődik a matracon. A másik irányba pillantok, hogy a tekintetem két okosan csillogó szempárt találjon meg a sötétben.
Lucifer.
Nyelek egyet. A kezem ösztönösen mozdul a kutya feje felé, hálás mozdulattal simítom meg azt, de még mindig rosszul vagyok. Elviselhetetlennek tűnik, hogy itt próbáljam meg kiheverni az álom szokásos utóhatásait, a bőrömön érződő érintés, a halk szuszogás a fejemnél olyan kedvesek számomra, hogy legszívesebben lenyúznám a saját bőrömet, amiért ez összekeverednek az emlékeimmel. Dave-re pillantok, a légzése viszont továbbra is egyenletes, ezért a lehető legóvatosabban, hangtalanul kisiklok a tenyere alól, majd felkelek az ágyról is.
A kanapéra roskadok le a nappaliban, a térdeimre könyökölök, arcomat a tenyereimbe rejtve. Az érzések, az emlékek úgy fojtogatnak, mint Doron ujjai az álomban. Próbálom visszanyelni a keserű epét a számból, a légzésem bár halk, szaggatottá válik. Forró nedvesség nyer utat az ujjaim között, csorog le a tenyeremen és a kézfejemen, majd le az alkaromra.
Összerezzenek, amikor egy nyalintás állítja meg az útjukat. Elhúzom a kezeimet az arcom elől, hogy egyenesen Luciferrel találjam szemben magam, aki fegyelmezetten és nyugodtan ül előttem, szemeivel engem figyelve. Nagyot nyelve simítok újra végig a fején, halk suttogással köszönve meg neki, amiért itt van és figyel rám. Oldalra dőlök a kanapén, felhúzom a térdeimet, magzatpózban húzom össze magam minél kisebbre, míg elmúlnak az érzések, a hangok, az emlékek. Hűvös nedvesség böki meg a homlokom, és amikor rájövök, hogy Lucifer most sem fog tágítani mellőlem, engedek egy kicsit a görcsös tartásomon, így a kanapé mellé ülve le tudja támasztani a fejét a térdeim és az én fejem közé. Önkéntelenül is simogatni kezdem a fejét, a szemeimet sem csukom be, inkább azt figyelem, hogyan csillan meg a holdfény a fényes szőrén és a szemein, így nem a képeket kell viszontlátnom a szemhéjaim hátulján.

Nem tudom, mennyi idő telik el így, de amikor már érzem, hogy nem kötnek gúzsba az emlékek és az érzések, és biztosan nem leszek rosszul sem – legalábbis emiatt nem –, Luciferrel a sarkamban visszamegyek a hálószobába. Visszafekszem a takaró alá, Dave mellé, óvatosan, és mivel kicsit mocorogni kezd, a haja gyengéd simogatásával igyekszem rábírni, hogy aludjon tovább nyugodtan. Én már nem fogok tudni és nem is mernék visszaaludni, de nem is érzem, hogy baj lenne. Davidet figyelem, békésen alvó arcának látványából gyűjtök erőt, abból építem fel magam újra, ahogy nyugodtan alszik mellettem – újra.
Egy kicsit feljebb ülök, megtámasztom a hátam az ágy támláján és megmosolygom a mozdulatot, ahogy Dave szinte a nyakamba fúrja magát álmában. Magamhoz ölelem, elrejtem az arcom a hajában és lehunyom a szemem. A szívverésem lassan teljesen normalizálódik, mintha csak ő lenne rá a gyógyír. Most már ritkábban ennyire intenzívek a rémálmaim, de vele ezeket is könnyebb átvészelni. Talán csak a vizsgálat élénkítette fel a traumát.
Nem is akarok erre gondolni. Magunkra koncentrálok. A gyűrűkre az ujjamon, amelyeken megcsillan a holdfény. A hasamban növekvő apró életre, akire nem számítottunk, akire soha még csak nem is gondoltunk, mégis itt van. A költözésre.
Tudom, hogy nem lesz könnyű. Tudom, hogy borzalmas lesz nélküle, amikor hosszú ideig lesz távol. Tudom, hogy a helyzetünk egy kissé még mindig bizonytalan, hogy az alku, amit a hatóságokkal kötöttünk azért cserébe, hogy őt ne vonják felelősségre, engem pedig ne végezzenek ki és ne is adjanak Izrael kezére, még nem jelent teljes megnyugvást. Tudom, hogy Avichay is garantálni próbálja a biztonságomat Izraelből. Tudom, hogy bizonyítanom kell az értékemet és a tudásomat az Államok felé ahhoz, hogy békén hagyjanak.
Az ujjaim elbújnak David puha hajtincsei között.
De azt is tudom, hogy együtt mindent átvészelünk.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Minden elismerésem a történeted iránt, ami egy szépen megírt, nehéz sztori lett egy olyan nő életéről, aki az őt ért veszteségek és megpróbáltatások után próbál egy újrakezdést létrehozni a még nem odaveszett darabokból.
Rengeteg veszély és bizalmatlanság vesz téged körbe és ezt az események előrehaladtával nagyszerűen sikerült érzékeltetned. Ahogyan azt is, hogy az évek alatt megélt érzelmi elzárkózottságod hogyan veszített szerepéből attól a ponttól kezdve, hogy valaki fontossá vált számodra és miképpen igyekezted védeni őt meg azt ami a tiétek volt és lehetne.
Szépen fogalmazol, ami még jobbá tette az olvasásod élményét.
Utolsó soraidból ítélve egy nyugalmasabb időszakhoz ért el az életed, aminek keretei között talán fellélegezhetsz. Ugyan a múlttal járó emlékek, megélt traumák továbbra is ott maradnak veled, de bízom benne, hogy ezek után jobb élményekkel gazdagodsz majd, melyek idővel a segítségedre válnak. Annyi mindent vettek már el tőled. Ideje, hogy kapj végre valami jót is az élettől.  


Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!