Sajnos van, akinek az Amerikai álom nem több egy rémálomnál. Legalábbis a Hellström família Öreg kontinensről elszakadt ága a mai napig üldözi az álmokat és a jó létet, pedig világ életükben látástól vakulásig, szinte az év minden napján dolgoztak, hogy jobbá tegyék saját és a család legkisebb tagjának, a kis Axel-nek az életét. Hálával tartozom nekik, mert becsülettel taníttattak és készítettek volna az életre, ha nem vagyok rendíthetetlenül önfejű azokban az években. Nem voltam befogadó a jó szóra, és kölyökként egyáltalán nem könnyítettem meg a szüleim dolgát a folytonos suli mellé járással vagy a sorozatos bajba keveredéssel. Nehéz természetű fiatal voltam, ezt most már beláthatom, hiszen túl vagyok a kritikus korszakon, de talán pont azokban az években siklott valami totálisan félre, mikor azt vettem a fejembe, hogy követve néhány sikertörténettel záródó rockzenész sorsát, elhitettem magammal, hogy a régen vágyott gazdagsághoz vezető út akkor lesz a legkönnyebb, ha másolni kezdem a linkséget és magam mögött hagyom az iskolát. Ha van, ami pozitívumként jöhet számításba ezekből az időkből, akkor az az, hogy az idolok életútjának másolása mellett kitartóan csiszoltam gitártudásomat, alkalmi munkából szerzett pénzemet pedig saját fejlődésem, vagy fogalmazzunk úgy, ahogy akkor: a hobbimba és a hivatásomnak tekintett szórakozásba öltem.
Nézzük, mára hová is jutottunk: 26 éves koromra úgy érzem benőtt a fejem lágya, már nem keresem tudatosan a bajt, ha kell úgyis rám fog találni, a fiatalkori hevességem már a múlté, bár vannak helyzetek, mikor még ki tud törni belőlem a berzerker énem. A pénzt megbecsülöm, szűkös időkre félreteszem, bár sosem tapasztalhattam milyen az, mikor szórhatom. Egy építkezésen dolgozok napi tizenkét órában kétségbeejtően alacsony bérért, majd utána rohanok, hogy a garázszenekari besorolásból szintet lépő Flaming Dragon nevű bandával próbáljak a hétvégi koncertünkre. Nem valami nagy szám a történet, de a legfontosabb talán az, hogy hiszek. Hiszek valamiben, ami talán soha nem jön el, de szeretném azt gondolni, hogy az elmúlt több mint tíz év nem volt hiába és valamikor elérkezik az, amire mindig is vágytam.


- Ez nagyszerű volt srácok! Holnap óriási zúzás lesz! - épphogy befejezzük a próbát mikor Eddi, az aprócska pub pocakos tulaja rikkantja el magát némi tapssal kísérve.
- Köszi Ed, holnap kiteszünk magunkért. - válaszol az énekesünk, miközben félreteszi az útból a mikrofonállványt. - Egy új számmal is készülünk, melyet Axel írt. - zárja mondatát, de az egyértelműsítés kedvéért a hátközépig érő hosszú haját irányomba lendíti.
- Axel?? - pillant felém az ősz hajú kocsmatulajdonos, de közben úgy érzem kóstolgatja az ismeretlenül csengő Axel nevet. - Á, a Viking, nekem így mondd, ne úgy, hogy Axel. - neveti el magát, mikor tudatosul benne, hogy kiről is van szó.
- Rendben, már alig várom, hogy halljam, ha jól emlékszem a legutóbbi is nagyon odavert, imádta a közönség. - egy erőt adó ökölrázás mellett biccent, majd kisvártatva búcsúzik tőlünk.
- Hé Viking, mehetünk? - lép mellém fülig érő vigyorral a mélynövésű, de annál nagyobb dobos hírében álló Dave. Még csupán csak két hete érkezett a csapatba, váltva a korábbi tagot, de annyi már bebizonyosodott róla, hogy kétség kívül ügyes srác, igazi virtuóza a hangszerének és csak idő kérdése volt, hogy mikor találnak rá jóval magasabb körökből, mint amiben mi jelenleg mozgunk.
- Máris indulhatunk. - válaszolok kedélyesen, miután búcsút vettem a hangszeremtől és már úton is vagyunk a kocsma hátsó kijárata felé.
- Kösz, hogy elviszel a meghallgatásra, szinte el sem hiszem, hogy a beküldött anyagom után visszahívtak. - csóválja meg a fejét hitetlenkedve, bár érzem rajta, hogy ez a megnyilvánulás nem valami őszinte, hiszen tökéletesen tisztában van azzal, hogy mire is képes, ha a dobok mögé ül.

- Itt is vagyunk! - állítom le a motort, miközben végigpillantok a meghallgatásnak helyet adó, egész jó nevű helyen.
- Örömzenélést haver! - húzódik mosolyba arcom és már búcsúznék is, mire Dave arca elkomolyodik.
- Ugye nem gondoltad, hogy csak így hagylak elhúzni? Ha végeztem, a vendégem vagy néhány pofa sörre odabent, de addig is gyere be, vagy sietsz valahová? - érdeklődik, de meg sem várj a válaszomat már ki is száll a kocsiból és a lehúzott ablak mellé lép. - Gyere már, ne tökölj annyit! - dobol párat a járgány oldalán, mintegy ösztönzően, de már kocog is át az úton, hogy mielőbb bent lehessen.
- Na jó, nem bánom! - túl sok időm nincs mérlegelni a dolgokat és mivel amúgy sincs jobb dolgom ma estére, miért is ne. Amúgy sem voltam még itt soha.
Odabent aztán magával ragad a hely varázsa és olyan érzés járja át a testemet, mintha csak hazaérkeztem volna. Sokszor éreztem már ezt, de itt, ha lehet még erősebben hat és egészen a várakozórészlegig ki is tart. Azért nem tovább, mert innen tovább már csak a meghívottak mehetnek. Félóra, vagy talán egy óra is eltelik, mire a cimborám előkerül. Közben jöttek-mentek a furábbnál furább, extrémebbnél extrémebb arcok, de hát egy ilyen metálbarlangban ki számolja a múló időt vagy vesz észre kirívó jelenségeket? Minden percét élveztem az ittlétnek.
- Úgy látom, jobb, ha nem kérdezek rá. - még csak kérdezni sem kérdezek, mert egyértelműen látom az arcáról, hogy pocséknak ítéli az előadását, mondatomra is csak egy bosszankodó legyintéssel válaszol, és már sietne is az ajtó felé, hogy mielőbb a távozás mezejére lépjen mikor az egyik szervező lép ki a stúdió ajtaján.
- Max nem érkezett meg? - teszi fel a szemüveges ipse a költői kérdést, miközben körbepillant az időközben már teljesen üres várószobán, melynek sarkában mi ácsorgunk és mi és épp menni készülünk.
- Uram, maga csak kísérő, vagy játszik valamilyen hangszeren? - bök fejével felém
- Nos, gitáros vagyok a Flaming Dragon-ban. - először Dave-re pillantok, majd válaszolok a csapzott megjelenésű kérdezőnek.
- Gitáros... nos, abból sem állunk valami jól, sőt, sehogyan sem... - rázza meg a fejét lemondóan...
- Mit szólna egy kis jammeléshez, huh? - kérdezi kisvártatva, amire őszintén szólva nem számítottam, a mai napon már csak néhány sört gondoltam legurítani a torkomon, de abban a pillanatban, ahogy elhangzott a kérdése, máris bevillant a fejemben az a bizonyos dolog, amire már egy évtizede várok. Talán pontosan ez az a pillanat, amire eddig vártam?