“Are you, are you comin' to the tree? Where they strung up a man, they say, who murdered three. Strange things did happen here, no stranger would it be If we met at midnight in the hanging tree.”
- Igen, Mandy, a beszállítók 8 után érkeznek, de legkésőbb 9-re én is itt leszek. Ha véletlen mégsem, kérlek, ne felejtsd el átnézni, hogy a téli kollekcióval minden rendben van-e, akár kétszer is... Oké, kösz, szívem, reggel találkozunk. Rendben, átadom – nyomom ki a hívást egy halvány mosollyal az arcomon, miközben éppen kilépek az álnevemet viselő butikom ajtaján, készen arra, hogy ráfordítsam a kulcsot a zárra. Ismét egész szép napot zártunk. Legalábbis egy vidéki kisvároshoz képest. Mindenesetre mikor három éve a kollégák a rendőrségtől kitettek bennünket a két gyerekemmel itt, a világ végén – a Nyugat-Virginia-i Lewisburg legalábbis határozottan annak tűnt akkoriban New York után – még álmaimban sem reméltem, hogy egyszer majd tényleg megszeretem ezt a helyet. Hogy képes leszek beilleszkedni, vagy egy sikeres üzletet vezetni, és kihozni a legjobbat az akkori nyomorúságos helyzetünkből. Nagyon szerencsésnek érzem magamat a dolgok alakulása miatt... legalábbis ha eltekintünk a körülményektől, amelyek miatt itt kötöttünk ki Charlieval és a kis Sebivel. Képesek voltunk igazi otthont kialakítani abból a házból, ahol tanúvédelmi program alá helyeztek bennünket, és már a lányom sem emlegeti annyit az apját, mint kezdetben. Sem a nagyszüleit vagy bácsikáit, meg a régi barátait és iskoláját. Beletelt egy jó fél évbe, míg belenyugodott a helyzetbe, de mostanra tényleg úgy érzem, végre valóban boldog és kiegyensúlyozott. Egy átlagos tinilány. Többé-kevésbé az. Sebastian azonban már egy igazi dackorszakos három éves kis gézengúz lett, egy kis rosszcsont, a legjobb értelemben... de elkezdtem félni, hogy hamarosan eljön az idő, amikor a nővére helyett majd ő kezd érdeklődni az apja felől, annak holléte felől. És még mindig nem sikerült kitalálnom, hogy ha rákérdez, mit is mondjak? Mennyit mondjak? Charlotte már tizenhárom éves, és még ő is túl fiatal a teljes igazsághoz, ami sajnos egyszerre bonyolult és megrázó.
Néha eltűnődöm, vajon Chris hogy van? Persze hogy is lenne, hisz börtönben van már évek óta. De vajon megbánta, hogy feladta magát? Hogy feladta az életét a mienkért cserébe? Nem szeretek túl gyakran rá gondolni, vagy emlékezni. Az emlékek fájdalmasak, és hajlamos vagyok elkezdeni elemezni őket, próbálva kitalálni, hogy mennyi volt igaz és őszinte a történtek közül, és mennyi volt hazugság? Illetve naivság és vakság a részemről? Ettől pedig csak rosszabb lesz. Szerencsére van elég tennivaló és változatosság a jelenben is, ami lekötheti a gondolataimat. Többek között egy új férfi is... bár ez a dolog még elég friss, de azt hiszem, végre készen állok továbblépni.
Ellenőrzöm még egyszer, hogy biztosan bezártam-e az üzlet bejáratát, mielőtt megindulnék a kocsim felé a parkolóba. Útközben olyan érzésem támad, mintha valaki figyelne, pedig elég kihalt az egész környék. Ugyanakkor késő van már, a sötét árnyékok között pedig bárki meghúzódhat. Az utolsó pár lépéshez kicsit felgyorsítok, és csak akkor lélegzem fel, amikor már a volán mögött ülök, és rácsavarom a slusszkulcsot a gyújtásra. Úton hazafelé többször is a visszapillantó tükörbe nézek, de nem vagyok benne biztos, hogy látok is valamit, vagy csak képzelődöm. Mintha követne egy pár fényszóró távolabbról... Nem tudom. Mi van, ha tényleg van mögöttem valaki? Ha Chris ellenségei megtaláltak bennünket? Vajon veszélyben vagyunk?
Az első Lewisburgben töltött évben nem győztem a vállam mögé lesni, és néhány hónap alatt teljesen paranoiássá váltam. Ahogy Charlienak, úgy nekem is időbe telt megnyugodnom. Mostanra azonban azt hittem, ezen már túl vagyok. Az állandó aggódáson és félelmen. Most mégis rossz érzésem van.
Mielőtt kiszállnék a kocsiból, előkeresem az ülés alá rejtett pisztolyomat. Egy kisebb női fegyverről van szó. Nem azért, mert egykori rendőrként ne tudnék bánni egy átlagos kilenc milliméteressel, hanem mert ez praktikusabb, könnyebb elrejteni egy kézi táskában vagy a kabátom zsebében, arra viszont éppen elég, hogy szükség esetén meg tudjam védeni magamat.
Az autóból kiszállva sietős léptekkel indulnék meg a ház felé, ám amikor néhány méterrel mögöttem lemaradva közeledő lépéseket hallok, hirtelen pördülök meg a tengelyem körül, és a fegyvert egyenesen és határozottan a közeledő árnyra szegezem. - Chris? - kérdezem halkan, meglepetten, bizonytalanul, ahogy a sziluettből egy ismerős arc válik ki, de a karomat továbbra sem eresztem le.
Kezdőlap
