Nem is ő lenne, ha Axel nem venné észre rajtam a kimondatlan gondolataimat is. Amikor azt mondja, nem az én hibám, csak egy nehéz sóhajt hallatok, ő azonban folytatja... és tudom, hogy minden szava igaz. Ettől persze nem lesz könnyebb a tudat, hogy először őt és most már a lányunkat is veszélynek teszem ki a puszta létezésemmel, de attól ez nem fog megváltozni, hogy emésztem magam rajta. Ismét sóhajtok egyet, azután viszont felemelem a fejem és megkeresem tekintetemmel azokat a tiszta kék szemeket. Felidézem azt a bizonyos pillanatot, amikor az ugyanilyen kék óceán vett körül minket, és lényegében eldőlt, hogy soha többé nem kell egyedül lennem, és ez egy apró, de annál érzelmesebb mosolyt csal az ajkaimra.
– Szeretlek – suttogom magunk közé válasz helyett, mintha csak egy újabb vallomással akarnám megismételni azokat az első pillanatokat és ezzel egyben elmondani azt is: igazad van. Miután megbeszéljük, hogy most már egyébként minden rendben van, a korábbi kétségbeesés tekintetében is, abban is megegyezünk, hogy ha már ilyen jól sikerült az összeismerkedés Maryékkel, én is igyekszem majd a magam módján és lehetőségeim szerint beintegrálódni és tovább barátkozni. Axel szélesen mosolyog, és a tudat, hogy ezzel őt is boldoggá teszem, csak tovább növeli az elszántságomat.
Miután Yana elalszik etetés közben, le is megyünk, hogy le tudjam fektetni a kanapéra, aztán mi is ehessünk. George felszólítására le is ülünk mindannyian, kapunk egy tippet és néhány kérdést, aztán én már éppen elkalandoznék egy kicsit a délceg férjem miatt... de hirtelen rajtam lenne a sor, hogy asztali áldást mondjak. Ez sajnos még az inkognitómba sem illik bele, így némi zavarral, de passzolnom kell, és Axel ment meg a helyzetből. Már csak ezért is hálásan, finoman megszorítom egy kicsit a kezét, amikor megfogja az enyémet, aztán az ámenbe és a jó étvágyat kívánásba már én is becsatlakozom. Csakugyan jó étvággyal kezdünk enni, mert a ragu nagyon finom. Axel meg is dicséri, és amikor Mary hozzáteszi, hogy az én kezem is benne volt a dologban, a reakcióján somolyogni kezdek, de nem mondok semmit. Nekem elég az egy tányér és cseppet sem csodálkozom, hogy Axel repetázik, sőt... biztos vagyok benne, hogy a harmadik tányér csak azért nem kerül a gyomrába, mert nem akar visszaélni a vendégszeretettel. Evés után segítek kivinni a tányérokat és az asztalra tenni a süteményt, kiosztani a teákat, kávét George-nak, és vizet nekem. Csakhogy amikor visszaülve beleinnék abba a bizonyos vízbe, ismételten kapunk egy kérdést, ezúttal olyat, amitől majdnem félre is nyelek. Sikerül mindkettőnket zavarba hoznia, azt hiszem, többszörösen is, hiszen az igazság az, hogy Yanát sem terveztük... jól teszem viszont, hogy Axelre bízom a válasz kifejtését, mert olyan összeszedetten és intelligensen vezeti végig az érett apa és családfő gondolatmenetét, hogy akaratlanul is büszke, szerelmes mosolyt varázsol vele az arcomra. Megfogom a kezét és finoman megszorítom, még mindig azzal a mosollyal, Mary viszont csak legyint, mert szerinte mindent is meg lehet oldani, csak akarni kell.
– Azért még alaposan bele kell szoknunk a szülői létbe, mielőtt elkezdünk kistesón gondolkozni – mosolyodom el. Nem mintha Mary szavai nyomán ne tudnám elképzelni, hogy ne csak Yana lógjon az apja karján, hanem még valaki. Mondjuk egy kékszemű kisfiú, aki tiszta apja, hogy én újra szerelmes lehessek... A falióra jelzésére kizökkenek a képzelgésből és pislogok néhányat. A szemem sarkából látom, hogy Mary mindentudóan mosolyog rám, ezért inkább belekortyolok a vizembe, míg Axel magára nem tereli a figyelmem a szavaival.
– Persze, menj csak – mosolygok rá, aztán viszonzom az apró csókot is, amit kapok. Miután elment, mi az asztalnál maradunk, hogy ne zavarjuk meg Yanát, és tovább beszélgetünk. George hamarosan kimenti magát a társalgás alól, mert valamit el kell intéznie odakint, így mi Maryvel a konyhába megyünk, ahol segítek neki a mosogatással, míg ő elpakol. A konyhaablakból látom, amikor Axel visszaér a RAM-mel, de még nem sietek, mert tovább megy a ház mellett, valószínűleg kipakolni. Befejezem a mosogatást, csak azután szedem össze Yana overallját, hogy aztán óvatosan elkezdjem felöltöztetni. Persze nem örül a zavarásnak, nyűgösen nyöszörög és dörzsölgeti a szemeit, próbálja eltolni a kezem az aprócska ujjaival, hátha akkor majd hagyom aludni. Halkan suttogva nyugtatgatom, és éppen akkor sikerül felöltöztetni, amikor Axel visszaér, így ő ölbe is tudja venni a morcos királylányunkat. Én is felöltözök, aztán búcsút veszünk Marytől és a közben szintén visszatért George-tól, nem feledkezve meg a sűrű hálálkodásról sem. Az is biztos, hogy a holnap hamar fog kezdődni, de ehhez azt hiszem jobb lesz hozzá is szokni.
Kocsival megyünk a kabinhoz, ami egyébként kívülről egy aranyos, hívogató kis házikónak tűnik. Odabent kellemes meleg fogad minket, amit Lucifer is látványosan élvez, miközben elindul körbejárni mindent. Mi váltásban vesszük le a kabátunkat és vetkőztetjük le Yanát is a meleg holmikból, aztán én követem Axelt és a vállára dőlt hercegnőnket a gyerekszobának kinevezett helyiségbe. Mosolyogva nézek körbe itt is, aztán pedig ellágyuló mosollyal figyelem, ahogy lefektetni a lányunkat az ágyába és betakarja. Yana már alszik is, úgyhogy halkan távozunk a szobából, és mivel Axel már mindent megcsinált, nincs más dolgunk, mint kicsit lepihenni a kanapén, végre nyugalomban és csak kettesben. Megkedveltem Maryéket, de a férjemmel töltött időt semmi nem tudja überelni. A szavaira mosolyogva bólintok, bár erősen kétlem, hogy pont ő ne gondolt volna mindenre. A szánhúzáson aztán halkan elnevetem magam, miközben odabújok hozzá.
– Legalább nem fázna odakint – mosolygok bele a nyakába, miközben odafúrom az arcomat, hogy magamba szívhassam az illatát. Átölelem, a puha bőrre csókolok, aztán lehunyt szemekkel szusszanok egy nagyot. Egy nagyon nagyot.
– Örülök, hogy végül minden jól alakult – suttogom. Nem kell eltelnie csak talán fél percnek, hogy megérezzem magamon a végtelen fáradtságot is.
– Szóval azt mondod, ma végre nyugodtan és időben mehetünk aludni...? – kezdek aztán újra somolyogni. Ránk férne már a pihenés, egyébként is, de úgy, hogy holnap neki hatkor már indulásra készen kell állnia, pláne. Felemelem a fejem, mosolyogva simogatom meg az arcát, és ha rajta is ugyanazt a fáradtságot látom, magamhoz vonom egy puha csókra, mielőtt felkelnék a kanapéról.
– Menjünk fürdeni! – adom ki a parancsot, a kezemet nyújtva felé. Ha hagyja magát, magammal vonom a fürdőbe – miután megtaláltam azt –, út közben felmarkolva a bébiőrt is. Utóbbit a mosdókagyló szélére állítom, hogy halljuk, ha szükség van ránk, aztán megnyitom a vizet a zuhanyban és elégedetten állapítom meg, hogy ugyan csak függönnyel van leválasztva, maga a zuhanykabin elég széles két embernek. Nincs is más dolgom, mint somolyogva a férjem elé lépni, hogy kisegítsem őt a ruháiból, aztán vagy hagyni, hogy viszonozza a szívességet, vagy magam is levetkőzni és követni őt a zuhany alá.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

+18
Amilyen elkeserítően indult a nap a lakhatatlannak minősített házzal, olyan szépre ível fel a vége. Megismerkedünk Axel leendő munkaadóival, akik nem csak melegszívűek és barátságosak, de még a lakhatási problémánkat is megoldják nekünk, amiért nem tudunk elég hálásak lenni. Megvendégelnek minket vacsorára is, ahol bár akad néhány zavarbaejtő pillanat, ugyanolyan pozitívan zárul, mint ahogy kezdődött is. Miután mindent megköszöntünk és elbúcsúztunk, legalábbis az este erejéig, át is megyünk a kabinunkba, és végre én is megnézhetem magamnak – persze csak miután Yanát lefektettük végre az ágyába. Ezt követően már nekünk is van lehetőségünk lezuttyanni egy kicsit a kanapéra és csendesen összebújni. Én a kedvenc helyemre bújok, a karjai közé, az arcommal pedig egyenesen az illatos nyakába, ahova oda is csókolok, aztán halkan kuncogni kezdek, mert elképzelem Lucifert kutyakabátban. Mondjuk... ha ilyen hideg marad, lehet, hogy kelleni fog neki odakint, ő azért nem az a bundás fajta. Amikor azt mondja, igyekeznünk kell majd a ház felújításával, aprókat, de egyetértőn bólogatok. Én sem akarok visszaélni George és Mary kedvességével.
– Kíváncsi vagyok, milyen mesterembereknek mutat majd be George. Viszont én is szeretnék segíteni, amennyit csak tudok Yanától – teszem hozzá és ezúttal komolyan beszélek, nem (csak) a bepucsítva kalapálásról. Szerencsére nem vagyok az a fajta, akinek letörne a körme attól, ha fizikai munkát kell végeznie, és tényleg fontos lenne, hogy mielőbb rendbe tegyük a házat. Még akkor is, ha a gondolatától is elfáradok annak, hogy éjszaka sem mindig fogunk tudni aludni és nappal sem pihenünk majd többet. Mondjuk erről eszembe jut, hogy most nincs már más dolgunk, és végre a körülményeink sem mostohák, sőt, a körülményekhez képest fantasztikusak. Ezt szóvá is teszem, aztán felemelve a fejem gyönyörködök egy kicsit Axel mosolyában, mielőtt finoman megcsókolnám. A fürdő említésére ő is fellelkesül, amin halkan elnevetem magam.
– Végre melegre állíthatom a vizet! – lelkendezek, mint aki fontos mérföldkőhöz érkezett. Persze nem lesz majd annyira forró, mint én szeretném, mert akkor leolvadna a bőre a húsáról, de talán egy icipicit melegebb lehet, mint szokott lenni. Megfogom a kezét és már húzom is magammal, ami azért vicces, mert kettőnk közül ő tudja, merre kell menni, és én nem, de szóbeli instrukciókkal segít ezen. Ő közben a villanyokat kapcsolgatja le, én a bébiőrt markolom fel, aztán bevetjük magunkat a fürdőbe. Leteszem a bébiőrt, megnyitom a vizet, de már sietnem is kell, mielőtt még a férjem nélkülem vetkőzik le és nem hagy nekem feladatot. Még rám is vigyorog, aztán amikor megszólal, igyekszem ártatlan fejet vágni és nem zavarba jönni, ezzel elárulva, hogy tényleg így volt.
– Nem feltétlenül kell maga a kistesó ahhoz, hogy akár ahhoz is vezethető tevékenységekre vágyjak az én délceg legényemmel – vágom ki magam egy megjegyzéssel, ami mellesleg még csak nem is hazugság. Alaposan végig is mérem a lecsupaszított alakját, úgy nézve meg magamnak a testét, mint aki tényleg kezd éhes lenni – és közben tényleg kezdek éhes lenni. Azért hagyom neki, hogy ő is levetkőztessen, bár lényegesen több dolga van, mert rajtam háromszor annyi réteg ruha van, mint rajta. Mire a végére ér, úgy is tesz, mint akit alaposan kifárasztott ma a munka, de én csak vigyorgok és vállat vonok. Ő is tudja, hogy fagyosseggű vagyok. A zuhany alá lépve mondjuk már nincs okom panaszra, mert a víz is kellemesen meleg, és ráadásként a kedvenc helyemen találom magam a vízsugár alatt: Axel ölelésében. Mosolyogva viszonzom a szoros ölelést, arcomat a mellkasára fektetem és még a szemem is lehunyom, hogy méltón ki tudjam élvezni ezeket a pillanatokat. Csak akkor emelem fel a fejem, amikor ő is megmoccan, és bár nem engedjük el egymást, a tekintetünk találkozik. Arra az egyetlen, egyszerű, de mégis a világot jelentő szóra szétárad a melegség a mellkasomban, mint mindig, ajkaim pedig szerelmes mosolyra görbülnek.
– Én is szeretlek – suttogom, egyik kezemet felsimítva a mellkasán az arcára. Már ahogy az ajkaimra pillant, tudom, hogy meg fog mozdulni, és én is lábujjhegyre állok, hogy félúton találkozhassunk arra az édes csókra. Ujjaimat hátrébb simítom a tarkójára, még szorosabban ölelem magamhoz, és olyan hosszan élvezem ki az ajkait, amilyen hosszan csak engedi. Márpedig szerencsére ő sem húzódik el egyhamar... Utána még összemosolygok vele, de aztán már kuncognom kell, mert olyan diadalittas tekintettel markolja meg a tusfürdőmet, mintha legyőzött volna valamilyen versenyben. Eszemben sincs mondjuk ellenkezni, örömmel hagyom, hogy elkezdjen megmosdatni, és ez még csak nem is sima mosdatás lesz. Kapok egy finom masszázst is, amit lehunyt szemekkel, a legjobb pontokon elégedett kis sóhajokkal élvezek. Az apró, finom csókokra minduntalan megborzongok, és amikor a kényeztetés befejeztével ismét egy szoros ölelést kapok, szinte a karjai közé olvadok. Elégedett hümmögéssel ölelem én is magamhoz, kiélvezve az ölelést, aztán somolyogva pillantok fel rá a szemem sarkából.
– Ez mindenképp jutalmazást kíván – szólalok meg. Nem viszonzást mondtam, de hogy ez feltűnik-e neki, az csak rajta áll. Magam is a tusfürdőjéért nyúlok, én azonban kevésbé vagyok visszafogott, ahogy nekiállok megfürdetni őt. Tőlem is kap masszázst, viszont azon kívül sem parancsolok megálljt a felfedező ujjaimnak és tenyereimnek; pont úgy járom be a teste minden pontját, mintha valami éhes ragadozó így fedezné fel a prédáját. Kár is lenne tagadnom, hogy a zuhany kezdetén felvetett gondolatok tovább gyűrűznek; egy ponton a bébiőrre pillantok a zuhanyfüggöny résén keresztül, de emlékezve, milyen mélyen alszik Yana... Megnyalom az ajkaimat, és miután leöblítettem Axel hátáról a habot, szembe fordítom magammal, és ugyanezzel a mozdulattal lábujjhegyre is állok. A csók, amivel az ajkaira forrok, ezúttal kevésbé finom, mint inkább éhes, mint a tekintetem volt, de egyben kvázi fedezéket is kínálok neki, ugyanis az a kezem, amit nem a tarkójára vezettem, hogy magamhoz vonjam a fejét, már a hasa alján simít lefelé. Megvárom, hogy a csók esetleg elnyelje a torkán felszökő sóhajt vagy nyögést, csak azután fejezem ki szavakkal is, amit az előbb az ujjaimmal, amikor rámarkoltam.
– Kívánlak – suttogom az ajkaira forrón, vágyakozó szemekkel pillantva az övéibe. Megadom ugyan neki a kihátrálás lehetőségét, de őszintén szólva nem úgy ismerem, mint aki élne ezzel... és ha az ő szemei is csak az én gondolataimat tükrözik vissza, már meg is teszem azt a maradék fél lépést hátrafelé, hogy a hátam a hideg csempének ütközzön, szemből pedig Axel forró teste takarhasson be, ahogy újabb csókba gabalyodunk. Forró lélegzetünk a vízből keletkező gőzzel keveredik el, és nem kell sok idő, hogy a csípője mellé húzott egyik lábamhoz a másikat is csatlakoztassa, lélegzetünk pedig zihálássá fokozódjon. Talán a helyszín is kifizetődik, mert nincs ágy, ami a falnak ütközzön, és a testünk is csak annyira ütközik egymásnak így, amit még valamennyire elnyom a víz zubogása. Az ajkait szinte el sem engedem, hogy ne kelljen aggódnom a nyögések miatt, amikor pedig már nem bírjuk szusszal, ismét a vállára harapva fojtom el a hangokat, ugyanis még mindig őrjítő magamban érezni. Mindig is az volt, de így, hogy csak ritkábban van alkalmunk egymásnak esni, minden kiéleződik.
Még így is sikerül időben bezuhannunk az ágyba. Tisztán, kellemesen felmelegedve, már szárazon... és kisimultan. Mindkettőnk arcán elégedett kis mosoly ül, mert sikerült úgy kiviteleznünk mindent, hogy Yana nem ébredt fel közben, pedig igazán méltón kiélveztük egymást. A bébiőr már az éjjeliszekrényen pihen, és ahogy Axel lekapcsolja a lámpát, én már bújok is az ölelésébe. Érzem, hogy ha akarnék, rá tudnék még mászni, és tudom, hogy ha csak rajta múlna, akár hajnalig le sem szállnánk egymásról, de most elégedett vagyok, boldog, és beérem ennyivel. Kijár már nekünk a pihenés is, és nem lehet okunk panaszra.
– Nem emlékszem, milyen nevet nyögtem – vallom be, ahogy hirtelen eszembe jut, de csak halkan nevetek, mert nem is ez a fontos. Felemelem a fejem és lopok egy puha jóéjt-csókot Axel puha ajkairól.
– Jó éjt – mosolygok rá szerelmesen, aztán visszafészkelem magam az ölelésébe, hogy hozzá bújva, elégedetten merülhessek mély álomba.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel