Már-már ijesztő lehetne, milyen gyorsan képes átkattanni az agyam végrehajtóba. Mondhatnám, hogy abban a pillanatban megszűnök létezni annak, aki eddig voltam, amivé lettem – anyának, feleségnek, egyszerűen csak Shaynek –, de nem lenne igaz, és ezt majd talán egyszer én is képes leszek így végiggondolni, de ezekben a pillanatokban úgy élem meg, mintha ezek is a kötelességtudat részei lennének. Az, hogy első dolgom értesíteni Dave-et, mert tudnia kell. Az, hogy minden lehetőséget kiaknázok a lányunk biztonságának érdekében, és Lucifert is csak az utolsó utáni védelmi fokozatnak teszem meg, mert ő valószínűleg csak vörös posztót látna és a biztonságom érdekében csak nekik ugrana és szinte azonnal lelőnék. Nem. Lucifert Yanával hagyom, mert tudom, hogy őt felfokozott állapotban sem fogja bántani, viszont ha minden balul sül el, és én nem vagyok elég, és Dave sem ér haza időben, akkor Lucifer még megvédheti őt. Ezeket tudatosan mégsem dolgozom fel. Azokban a percekben csak az lebeg a szemeim előtt, hogy ha kell, az életem árán is meg kell védenem őket, de még jobb lenne kibírni, amíg Dave hazaér.
Mégsem okoz gondot az sem, hogy azt csináljam, mint régen. Nem fagyok le, nem áll meg egy pillanatra sem a kezem, amikor kést kell mártani valakibe, nem fordul fel a gyomrom a vér tömény szagától, a hullák látványától, a ragacsos, meleg vér érzésétől a kezemen, és nem zavar a lövések nyomán a lakásban elterjedő szag sem. Nem rándulok meg a lövések hangjától és én magam is gondolkodás nélkül húzom meg az elsütőbillentyűt, ha kell. Nem érzem a sérüléseket, az ütéseket, a fókuszom csak rajtuk van, és az ajtón, amin nem mehetnek és lőhetnek be.
Amikor pedig már majdnem sikerül meglepniük, egy eddig még nem hallott fegyvert hallok felugatni a folyosón, és amikor a felettem levő alak is golyókat kap a hátába, én már tudom, hogy hazaért. Szemeim belekapcsolódnak az ő sötét tekintetébe, és akkor tolom fel magam ülésbe, amikor ő is mellém térdel, hogy megbizonyosodjon a jóllétemről. Tudom, hogy nagyon sok vérbe nyúl bele, amikor hozzám ér, ezért nem lep meg a kérdése sem.
– Jól vagyok. Nem az én vérem – felelem tisztán és érthetően, hogy tudja, fejben is rendben vagyok. Persze az enyémből is akad, de azzal bőven ráérünk foglalkozni, mert nem szereztem komoly sérüléseket. A szavaira bólintok; én is elteszem a két pisztolyt, egyelőre visszabiztosítva őket, és egy kést is felveszek, mielőtt sietve bemennék a fürdőbe. A kést félreteszem, Lucifernek csak gyorsan, út közben simogatom meg a fejét és mondom neki, hogy minden rendben van. Persze alaposan körbeszagol, míg én lehajolok a síró Yanáért, de miután megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok, kimegy Dave-hez.
– Nincs semmi baj. Nincs semmi baj, kincsem, itt vagyok. Itt vagyok, ssshhhh – suttogom halk, megnyugtató hangon Yanának. A kád mellé nyúlok az egyik nagy törölközőért, abba is bebugyolálom, és úgy igazítom az anyagát, hogy takarja Yana elől a rám folyt és spriccelt vért, hogy még véletlenül se érintkezhessen vele. Szorosan magamhoz ölelem, ringatom, folyamatosan suttogok neki, míg másik kezemmel egy kisebb törölközőbe csavarom a kést, hogy biztonsággal meg tudjam fogni Yana közelében is. A sírása egy kicsit csillapodik, mire kiérünk a fiúkhoz, és csak biccentek Dave-nek, hogy mehetünk, mert tudom, hogy nincs vesztegetni való időnk. Én is figyelek, de csak azért, hogy jelezhessek Davidnek, vagy védeni tudjam Yanát, ha kell. Lucifer is feszülten, a környezetünket pásztázva halad mellettünk, míg én szorosan ölelem és tovább nyugtatgatom Yanát. Mire a kocsihoz érünk, már egészen elhalkul, de azért még sűrűn szipog, és ahogy beteszem a gyerekülésre, már ismét lefelé görbül a szája, ezért inkább bepréselem magam az ülés előtt, hogy a másik oldalra se kelljen átmennem. Szerencsére ez az új autó hatalmas beltérrel rendelkezik, amit Lucifer is kihasznál és beszökken Yana elé.
– Itt már rendben leszünk – pillantok gyorsan Dave-re, jelezve, hogy induljunk. Míg ő beül előre, én először Yanát kötöm be az ülésben, aztán Lucifert a másik ülésre parancsolom és őt is, végül pedig magamat is középen. Ekkorra már bőven úton is vagyunk, én pedig Yanát simogatva nézek hol a hátsó szélvédőn kifelé, hogy Davidre.
– Mit csinálunk? – kérdezem feszülten. Magunk mögött hagytuk a szó szerint leharcolt lakást, nem tudom mennyi hullát, az árnyékaim nyilván akkor nem voltak a helyükön, amikor hasznuk is lehetett volna... Ez önvédelemnek minősült? Vagy most újra menekülni fogunk, egy kisgyerekkel és egy kutyával? Most kezdek csak igazán megzavarodni, noha pániknak nem engedek utat. Akármit is mond Dave, megbízok benne, mert az életemet is rábíznám, és én egyébként is inkább azt figyelem, követnek-e minket. Nem is kell, csak két kanyar és egy kereszteződés, hogy biztos legyek benne.
– Fehér sedan, georgiai rendszámmal. Biztos, hogy rajtunk van – mondom Dave-nek, hogy ő is tudja. Ha több autó van és rádiós kapcsolatban vannak, akár valahol meg is próbálhatják elvágni az utunkat... és alighogy ezt végiggondolom, már látom is, ahogy balról forgalom szemben haladva, több autóval is kis híján összeütközve megjelenik egy másik furgon. Eggyel elvéti a célt, mert nem az előttünk levő autóba ütközik bele, hanem a kettővel előttünk veszteglőbe, áttolva azt a másik sávba, és hiába lesz ettől nekünk egy autónyi előnyünk, én már nyúlok is a nadrágom derekába a fegyveremért, előrehajolva, a testemmel borulva védve Yanát az ülésben ösztönösen, még ha tudom is, hogy ezen az autón nem fognak tudni átlőni. Áldom Dave eszét érte.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

+18
A karácsony pont olyan kellemes, békés hangulatban telik el, ahogy vártuk és szerettük volna. Rengeteg közös emlék, vicces, megható és kedves pillanatok, Yana nevetése és fogatlan vigyorai, ünneplés négyesben és Dave családjával is, sőt, a szüleinek köszönhetően még kettesben is kaptunk egy kis időt, hogy néhány órára csak egymással kelljen foglalkoznunk. A lelkem olyan magas szintre töltődik, amit semmi nem tudna már lemeríteni, tele vagyok szeretettel és erővel, amit a családomból nyerek. Úgy érzem, minden egyre jobb és ennél már csak még jobb lehet majd – talán itt követem el a hibát, mert nem úgy tekintek az állapotunkra, mint ahonnan nagyot lehet zuhanni. Beletemetkezem ebbe az új életbe, amit kialakítottunk magunknak és igen, naiv módon kizárom a tudatomból mindazt, ami ezt elronthatná. Miért is foglalkoznék vele? Van nálam nagyobb problémájuk is.
Megkezdődik a január, és el is telik több mint a fele, nekünk pedig a legnagyobb problémánk az, hogy Dave-nek néha túlóráznia kell, hogy behozza az időt, amit majd a megbeszélt kirándulásra fog kivenni. Közösen kiválasztottuk a helyeket, amiket meg fogunk nézni, összeraktunk egy útitervet és lefoglaltunk egy csinos kis apartmant is, ami állatbarát és Yanának külön kis szobája is lesz, ahová felállítanak neki egy babaágyat is. Január utolsó hétvégéjére időzítettük be az utazást, és már tényleg csak Davidnek kell behozni az órákat; mondjuk ezen a napon véglegesíteni is fogja őket. Egyébként is be volt tervezve, hogy ma átmegyek Yanával a szüleihez, így tudnak vele időt is tölteni és nekem is lesz lehetőségem szusszanni egyet, azaz nem lesz – annyira – nehezen viselhető, ha ma csak késő este ér haza. Hiányozni persze nagyon fog mindkettőnknek, de igazából onnantól, hogy elaltatom Yanát, nyugalom lesz, a napi teendők nagy részét pedig Joe-ék leveszik rólam, míg ott vagyunk, így aztán szavam sem lehet.
Joe fuvaroz bennünket haza is, mivel megegyeztünk abban, hogy ma ő lesz a papa-taxi, ha már úgyis szerzett be gyerekülést az unokák szállításához – amikor emlékeztettem rá, hogy Yana egyedül van, csak mindentudóan mosolygott –, de így is majdnem este hét óra van, mire Lucival a nyomunkban belépünk a lakásba a hercegkisasszonnyal, akiknek egyébként már ragadnak is le a szemei. Azért miután levettük a kabátokat és lecuccoltunk, még megetetem, de már nem is kíván olyan sok vacsit, mert belealszik a szopizásba, úgyhogy csak mosolyogva lefektetem aludni. Küldök egy képet Dave-nek az édesdeden alvó lányunkról, egy megerősítő üzenettel, hogy nem is igazán kellett altatnom, meg aztán még eggyel, hogy nagyon várom haza és hiányzik. Csendesen elpakolok, a lakásban, letelepszem a tévé elé Luciferrel, aztán, hogy Dave-nek ezzel már ne kelljen foglalkoznia, még egyszer kimegyek vele az épület udvarára, hogy elvégezze, amit el kell végeznie.
Odakint, a kabátomba burkolózva veszem észre az első jeleket. Lucifer is csak jelöl egy-két bokrot, és közben mintha nagyon nem arra figyelne, nagyon nézi az utcát, hegyezi a fülét, figyel engem is, aztán végül inkább lecövekel a lábamhoz, de a fenekét sem teszi le, csak hátracsapja és folyamatosan mozgatja a füleit. Én is érzek valamit, valami ösztönös rossz előérzet kúszik felfelé a torkomon, amitől minden izmom ugrásra készen feszül meg. Nézem az autót az út túloldalán; nem ismerős, és bár a sötétített ablakok általánosak lennének, azt a rendszámot még soha nem láttam a környéken.
– Gyere, Lucifer – mondom fojtott hangon a feszülten álló kutyának, és teszek egy lépést hátra, éppen akkor, amikor meghallom egy másik autó motorját. Hangosan. A hang irányába kapom a fejem, és amikor egy újabb ismeretlen fekete furgont látok meg felénk száguldani, akkor már nem csak rossz előérzetem van, hanem üvöltenek a szirénák a fejemben.
– Lucifer! – Ezúttal már rákiáltok a kutyára, miközben sarkon fordulok és már rohanok is befelé, Lucival a nyomomban. Amint ő is bent van, becsapom magunk mögött az ajtókat, a bejárati ajtónak pedig minden biztonsági zárját ráfordítom. Nem esek pánikba, work mode-ba kapcsol az agyam. Tudatosan megyek végig a lakáson, ellenőrzöm a redőnyöket, amiket szerencsére mindenhol lehúztam, és közben fél szemmel már Davidnek írok üzenetet. Legszívesebben felhívnám, de fogalmam sincs, mennyire felkészültek és rácsatlakoztak-e valamelyik hullámhosszra, szóval az üzenetet ítélem meg biztonságosnak – azt viszont muszáj, mert tudnia kell. Miattunk is és azért is, hogy ne sétálhasson bele semmilyen csapdába.
Itt vannak.
A mellkasom összeszorul, mert ezt nem érzem elégnek.
Tartom a frontot, amíg hazaérsz.
Már a hálóban levő fegyverszekrény előtt térdelek – amit abban a pillanatban kényszerítettek ránk, amikor Dave már veteránként beszerzett itthonra fegyvereket, és amminek nyilván nem osztotta meg velem a kódját. Beütöm a PIN-t, a szekrény kinyílik, én pedig már veszem is elő a két pisztolyt. Miközben ellenőrzöm a tárakat és a nadrágom derekába dugom őket, hallom a zajt a lépcsőházból és azt is, hogy Lucifer az előszobában morog az ajtóra.
Nem engedem őket Yana közelébe.
Még egyszer ellenőrzök minden ablakot, de mivel tudom, hogy van időm, a konyhában is teszek egy kört. A könnyen megszerezhető fegyvereket egyrészről eltüntetem onnan, másrészről pedig magamhoz veszek két éles kést, de még egy kibaszott serpenyőt is. Éppen behordom ezeket a "bázisomra", azaz a hálószobába, amikor meghallom a matatást a folyosói ablaknál is. Az orrom alatt káromkodok, mert hiába biztonsági üveg, ha megfelelően felszereltek, azzal hamarabb elbánnak, mint az ajtóval, ráadásul elvágják az egyik menekülőutunkat. Most már tudom, hogy nem kockáztathatok; besietek Yanáért és óvatosan felemelem őt az ágyából. Halkan, megnyugtatóan suttogok neki arról, hogy nem lesz semmi baj, a hátát simogatva viszem be a hálószobánkból nyíló fürdőbe, és befektetem őt az odakészített hordozóba, amit beteszek a fürdőkád aljára. Beépített kád, körbe van betonozva, a fürdőnek ráadásul csak olyan ablaka van, amit nem érhetnek el odakintről. Megpuszilom Yana homlokát, megígérem neki, hogy nem hagyom, hogy baja essen, aztán kisietek és szólok Lucifernek. A kutya feszülten, de azonnal megérkezik, én pedig leguggolok vele szemben és elmagyarázom neki, hogy vigyáznia kell Yanára, ha valami balul sülne el. A lakást még együtt járjuk végig; egy lábasban összetörök poharakat, az üvegszilánkokkal felszórom az ablakok alatti területet – Lucifert gondosan távol tartva tőle és le is tiltva róla –, aztán lekapcsolom a villanyokat és visszavonulunk. Becsukom a szobák ajtaját, magunkra zárom a háló ajtaját, aztán Lucifert beküldöm Yanához a fürdőbe és rájuk zárom az ajtót.
Nézz majd a lábad elé.
Leteszem a telefont, behúzom a sötétítőfüggönyt az ablakon, hogy ne láthassa a visszatükröződésemet, aki bejön majd az ajtón. És várok. Hallom, amikor elroppantják és leszakítják a redőnyt a folyosói ablakon, és azt is, amikor sikerül berobbantaniuk az üveget. Nem csinálnak nagy zajt, ami okos, de én már tudom, hogy itt vannak. A fürdőszobából neszezés szűrődik ki, én pedig némán rimánkodok, hogy Yana ne ébredjen fel, legalább még ne... de ekkor meghallom az első fájdalmas szitkozódásokat is a folyosón. Rámarkolok a kezemben tartott késre és elkezdek visszaszámolni. Minden egyes elhangzó szót ki tudok venni és ki tudom számolni a lépéseiket, így amikor az első ember benyomja a hálószoba ajtaját, én már pontosan tudom, hogy jönni fog. Oldalt állok a falnál, merőlegesen az ajtóra, így még azelőtt kapom el a fegyvert tartó kezét, hogy ő észrevehetne engem; megrántom magam felé, satuba fogom a nyakát és ugyanezzel a mozdulattal felfelé döfve belemártom a kést a fejébe, az állkapcsa közepén, a puha részeken keresztül egészen a markolatig. Kirántom a kést és már lököm is el magamtól a testet, mert addigra már a következő nyomakodik be az ajtón, és ahogy nekitaszítom a magatehetetlen társát, egyrészt elállják az utat, másrészt pont annyi időre billen ki az egyensúlyából, hogy lendületet adjak a késnek és beleállítsam a nyakába, elvágva a nyaki verőereket és átmetszve a légcsövét is. A következő delikvensnek már valahogy át kell jutnia két hullán is befelé, de segítek neki; miközben visszaszerzem a késemet, megragadom a kezét és magam felé rántom, egyenesen bele a kés pengéjébe, amit aztán visszahúzok és alulról átdöföm vele a tüdejét is. Magamon tartom fedezéknek, hogy ki tudjak lesni az ajtón, de csak azt tudom felmérni, hogy többen is mozognak a sötétben. Éppen visszahúzódok és hagyom a földre esni a testet, amikor a következő már okosabbnak bizonyul, mert fedezőtűzzel nyomul előre...
És hiába van hangtompító a fegyverén, sikerül kilőnie a szemközti ablaküveget, a zajra pedig Yana felsír a fürdőszobában. Megfeszülnek az izmaim, és szinte érzem az izgatott zúgolódást odakint, amit tudom, hogy ki kell használnom. Előveszem az egyik fegyveremet, és miközben csőre töltöm, már hajolok is ki a fedezékem mögül, és mielőtt még viszonozhatnák a tüzet, kettőnek ólmot is eresztek a fejébe. Yana egyre jobban sír, amit nagyon nehéz kizárnom, és elnyomja a hangokat is a folyosóról, így kevésbé vagyok felkészült. A fedezőtüzet persze hallom és látom, de azt csak a hangokból tudtam volna kikövetkeztetni, hogy többen mozdultak egyszerre; hiába szedem le az elsőt, beterítve az ajtót mögötte véres agyvelővel, mögötte lendületből érkezik a következő fekete ruhás alak és rám veti magát. Sikerül kibillentenie az egyensúlyomból és ugyanezzel a lendülettel ököllel az arcomba is vág, de az adrenalintól nem érzek fájdalmat. Ahogy földet ér a hátam, már nyúlok is ki a bal kezemmel az odakészített késemért, rövid dulakodásba kezdünk, de egy centivel sem engedem közelebb az ajtóhoz, mert előbb vágom el a torkát. A vére szinte ömleni kezd rám, ezért gyorsan lerúgom magamról a testet – mögötte pedig ott áll a következő. Már csak a torkolattüzet látom, reflexből fordulok ki oldalra, de a lövedék így is olyan mélyen súrolja a felkarom, hogy felmordulok a fájdalomtól. Lucifer felugat odabent és kaparni kezdi az ajtót, ahogy megérzi a vérem szagát, Yana sírása pedig már dobhártyaszaggató, a faszkalap pedig elköveti azt a hatalmas hibát, hogy az ajtóra emeli a fegyverét. Dühös kiáltással rúgom fel magam a földről, rávetve magam, nekitaszítva az ajtónak és lendületből döfve a késemmel a hasába, aztán felfelé a mellkasába is. Elugrok az oldalról érkező lövés elől, aztán reflexből tüzelek; először azt hiszem, neki is sikerül kitérnie, de nem teljesen... viszont ellövöm a kézfejét, így elejti a fegyverét. Nem szeppen meg, kivont tőrrel indul meg felém, és becsületére legyen szólva, gyorsan mozog. A következő golyó elől már sikerül kitérnie, aztán jobbára átugorja a természetes – halott – akadályokat az ajtóban. Nem hátrálok el előle, mert akkor a fürdőszoba ajtaja és közém kerülne, így van lehetősége neki is ledöntenie a lábamról. A tőr esés közben megvágja az arcomat, de meg sem érzem. Mindketten próbáljuk lefegyverezni és közben megölni a másikat, és amikor megjelenik még egy alak, megrémülök, hogy be fog jutni a fürdőbe, de szerencsére a társának akar besegíteni. Rám nézve persze szívás, de amíg nem mennek be azon az ajtón...
És hiába sikerül elvenniük a fegyverem, hiába szerzek be még több vágást és zúzódást, a dulakodás miatt nem nyújtok tiszta célpontot, így lőni sem tudnak. A mögöttük felbukkanó árnyékot pedig csak én látom.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David