Rá kell jönnöm, hogy ha ezt az egészet – ahogy épp az új életünket olvassuk és tárgyaljuk meg – egyfajta mókának fogom fel, könnyű háttérbe szorítani a tegnapi rossz érzéseket. Főleg, hogy hol akarva, hol akaratlanul, de alkotunk átfedéseket a valósággal anélkül, hogy ezzel bármiféle gyanút kockáztatnánk. Ott van például a tetoválása: kiegyezünk abban, hogy a jelentése legyen valami nagyon hasonló, és Da... Axel ráerősít arra, hogy  a védelem jelképének tökéletes lesz. Mielőtt még azt mondhatnám, tudom, Yana felé pillant, és őt is beveszi a védelmezendő körbe, nekem pedig még tovább lágyul a mosolyom.
– Tudom – mondom ki most már hangosan is. Finoman megszorítom a kezét és odahajolok hozzá egy puha csókra is.
– Mondanám, hogy Cerberus fejei jelképezhetnek egy-egy védelmezett személyt, de szerintem Luci megsértődne rajta – pillantok somolyogva a Yana ágya mellett lustálkodó "kis"kedvencünkre, aki szerintem inkább szintén védelmezőnek tekinti magát.
Ezután velem kapcsolatban a származásomat vesézzük ki egy kicsit – ami nem egyszerű –, és hamarosan már el is jutunk a hastáncig. D... Axel előadja egy elég sajátos értelmezését a dolognak, én pedig úgy nevetek, hogy azzal Yana figyelmét is felkeltjük, szóval megpróbálom visszafogni magam. Úgyis azt mondja, tanuljak online, aztán tartsak neki bemutatót, és amikor felhívom a figyelmét arra, hogy az nem lesz valami hosszú bemutató, még karba is teszi a kezeit és feltételeket szab. Először felvont szemöldökkel hallgatom, de aztán felé nyújtom a jobb kezem.
– Deal – egyezek bele, és csak miután kezet fogtunk húzom közelebb magamhoz a kezénél fogva, és én is közelebb hajolok. – Sajnos azt nem kötötted ki, milyen és mennyi ruha lehet majd rajtam – jegyzem meg egy naaaaaagyon elégedett vigyorral. Azért ennél jobban nem húzom az agyát, a többit már a képzeletére bízom.
Végezetül már csak a közös pontjainkat kell minden részletében kidolgozni: találkozás, összejövés, lánykérés. Mindenben meg is egyezünk, néha jókat vigyorgunk vagy nevetünk, vagy épp nosztalgiázunk egy kicsit, amikor ismét sikerül összemosnunk a valósággal a dolgokat. Azon is kuncogok, amikor azt mondja, töméntelen bókkal és szar szóviccel szedett volna fel ténylegesen a buliban.
– Azért ott voltak a szép kék szemeid, meg a mosolyod is. És biztosan meg is táncoltattál! – egészítem ki vigyorogva. Abban természetesen igaza van, hogy azok a bizonyos sikoltozós éjszakák az esküvő után kezdődhettek, de jó ez így. A lánykérés mikéntjét is alaposan kivesézzük, jót derülök az eredeti és a szalonképes verzió közti különbségen, na meg persze azon, hogy úgy cenzúrázza magát Yana miatt, mintha a hercegnő értene minket. Apropó, hercegnő; épp, amikor nekiállnánk a tényleges tanulásnak, Yana jelzi, hogy most már azért nem bánná, ha lenne társasága, szóval odahozom őt is magunk közé. Így persze Lucifer is jön, immár négyen gyűlünk az asztal körül, de Luci alszik, Yana szórakoztatja magát az apjától kapott üveggel, mi pedig nekiállunk memorizálni. Tanulás közben néha megtörlöm a kisasszony arcocskáját, vagy épp magamat a szó szerinti nyáltenger miatt, néha egy kicsit szórakoztatom magunkat azzal, hogy egy kicsit játszok vele, megcsikizem a hasát, hogy előcsaljam belőle az édes kis kacajait. Hol az apját, hol engem, hol Lucifert figyeli a nagy szemeivel vagy épp a fogatlan vigyorával, ha nem csócsálja a kupakot, és egy idő persze jelzi azt is, hogy éhes. Félreteszem az aktát, aztán az ágyra telepszem vele, hogy megetessem. Az evés, a csend és a kellemes nyugalom el is nyomja őt, szóval utána visszafektetem a kiságyába aludni. Nem ülök rögtön vissza, járkálok egy kicsit és ki is nyitom bukóra az egyik sűrű rácsokkal ellátott ablakot, hogy jöjjön be friss levegő, mert én is alaposan elálmosodtam. Egyébként is ebédidő van, szóval mi is eszünk, Lucifer is kap enni és ki is engedtetjük, ebéd után pedig folytatódik a tanulás. Én igazából már megvagyok vele – a Cégnél olyan memóriagyakorlatokat vertek a fejünkbe, aminek a hatása valószínűleg sosem fog elmúlni és ott egyébként is volt, hogy havonta kellett komplett személyazonosságokat és élettörténeteket váltogatni. Csúnya előnyöm van Dave-hez... Axelhez képest – oké, ezt még nagyon szoknom kell –, de pont azért olvasgatom én is az aktámat, hogy ez ne legyen túl feltűnő. Így is látom, hogy nagyon szenved és halálra unja magát. Amikor az ágyról félig lelógva megkérdezi, kikérdezzen-e, elmosolyodom.
– Csináljuk! – teszem le az aktámat az asztalra. Én épp járkáltam, de most visszateszem a seggem az egyik székre, és ha odajön, átnyújtom neki az aktámat. – Úgy kérdezel, ahogy szeretnél. Mehetünk sorban is, de random is bekérdezhetsz valami apróságba. Igazából az a legjobb, ha utóbbi is jól megy – adok neki egy kis segítséget a kikérdezéshez. A kérdéseit szépen megválaszolgatom, az alapokat gond nélkül visszamondom, és igazából a fejemben van a komplett akta, de itt-ott szándékosan elkövetek egy-egy hibát, hogy ne tűnjön nagyon tökéletesnek a dolog. A nevébe egyébként szándékolatlanul is belesülök, mert épp ezerrel róla és rólunk kellene beszélnem, és ő még annyira zsigeri Dave bennem, hogy ezt tényleg gyakorolnom kell még. Ha úgy érzi, egyelőre elég volt, én ültetem le őt a "kihallgató" helyre, és viszonzom ezt a kis szívességet. Először az alapokon megyek végig vele, és azt addig gyakoroljuk, míg zsigerből nem tud válaszolni az összes triviális kérdésre, de amint csípőből rávágja nekem például az anyja középső nevét is, büszkén képek tovább. Eleinte a továbbiakkal is sorban megyek, de ha túl könnyűnek látom, elkezdek random felcsapni oldalakat és belekérdezni nagyobb lélegzetvételű dolgokba, vagy akár csak nüansznyi, de fontos részletekre rámenni, ugrálva időben és térben egyaránt. Nagyon sokáig nem kínzom, ha legalább aránylag szépen teljesít, egy büszke mosollyal csapom össze az aktát és teszem le az asztalra.
– Ügyes voltál – hajolok oda hozzá és egy büszke csókot is nyomok az ajkaira... és megmondom őszintén, ott is ragadok. Mintha csak ebéd utáni desszert lenne, vagy a tanulás utáni megérdemelt jutalom, elnyújtom és el is mélyítem a csókot, kihasználva, hogy Yana alszik és egyébként is megérdemlünk egy kis pihenést ennyi tanulás után. Az ölébe ülök, hogy kényelmesebb legyen csókolnom, ujjaim az arcát simogatják, vagy épp a hajába túrnak finoman és hazudnék, ha azt mondanám, nem kívánok meg ennél sokkal többet, de tudom, hogy vissza kell fognom magam. Már csak azért is, mert hamarosan kizökkent, hogy Lucifer felemeli a fejét Yana ágya mellett, aztán fel is kel és kíváncsian az ajtó felé üget. Hamarosan már mi is meghalljuk, hogy valakik az ajtó előtt beszélgetnek,  én pedig nem tudok nem készenlétben állni. Felkelek Axel öléből, megfeszülnek az izmaim... de az ajtón csak kopogás hangzik fel és a marsall dugja be a fejét, majd lép be rajta. A szokásos hogy vagyunk, minden rendben van-e, van-e valamire szükségünk körök után viszont nem azt mondja, amire számítottam.
– Sajnos van egy kis fennakadás. Valami hiba csúszott a bürokráciába a legfelsőbb szinten, ezért nem Nevadába visszük önöket, hanem Montanába. Townsend lesz az új otthonuk – nevezi meg a várost is, aztán felénk nyújt egy köteg paksamétát. – A papírjaik készen vannak. Nem változtatunk meg semmit, de Axel aktájában értelemszerűen átírtuk az anyja örökségével kapcsolatos részt. Találnak ezek között néhány tudnivalót Townsendről, a környékről, és a ranchről is, ahol Axel munkába áll majd – teszi hozzá, és amikor elvettük a papírokat. megdörzsöli a tarkóját az egyik kezével.
– Nagyon sajnálom, de ameddig véglegesítés alatt áll az új úticél, nem indíhatjuk önöket útnak. Elő kell készítenünk mindent. Néhány napig még biztosan itt kell maradniuk – teszi hozzá némileg kelletlenül, bocsánatkérőn.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Mindent átbeszélünk, még olyan dolgokat is, amik nincsenek az aktákban, de józan paraszti ésszel végiggondolva fontos részletek lehetnek – vagy egyszerűen csak jól szórakozunk, miközben kitaláljuk őket. Így jutunk el a hastáncig is, ahol bár nem hagyja, hogy túl diadalittas legyek, én azért némileg számítón somolygok továbbra is. Csipkében meglátnia is elég szokott lenni, nem még táncolni... de majd meglátjuk, kinek lesz igaza. Az, hogy Axel hogyan szedte fel Avivát – szó szerint, aztán nem szó szerint –, már egészen más szempontból izgalmas, de nem kevésbé mosolygok rajta, és még a táncolás is előkerül, ha más kontextusban is.
– Hmmm... ezeket az emlékeket egyszer fel kell idézni – csillannak fel a szemeim, elképzelve, hogy kénytelen vagyok nagyon közel simulni hozzá tánc közben. Aztán még az első csókra is rákérdez, én pedig erősen gondolkodóba esek, közben őt figyelve, mosollyal a szám sarkában.
– Szerintem nem adtam volna meg túl hamar az örömöt. Tánc közben csak húztam volna az agyad, sőt, szerintem az utolsó pillanatig ezt tettem volna, aztán mielőtt elváltak az útjaink, bebiztosítottam, hogy emlékezz rám és a számomra is. Egy alapos búcsúcsókkal. Egy kabinhoz méltóval – bazsalygok. Esküszöm, az a csók annyira tökéletes volt, hogy még most is melegem lesz, ha felidézem.
Miután egyeztetjük a lánykérés mikéntjént is, már nem is marad más hátra, mint a tanulás. Ehhez egy darabig Yana és Luci is csatlakoznak hozzánk, aztán megszakítja egy szoptatás-altatás, majd egy ebéd, végül pedig, amikor Axel végleg elunja az életét, belekezdünk egymás kikérdezésébe. Először ő faggat engem; nagyon jól kérdez, kellően ugrál  dolgok között és jól érzi, mi fontos és kevésbé fontos információ – és utóbbit sem hagyja ki. Utána a fordított felállás jön, én pedig nagyon büszkévé válok, mert ha néha kell is gondolkodnia, vagy csak nem zsigerből vágja rá a választ, nagyon-nagyon ügyes. A dátumokon kell csak csiszolni, de egyébként tökéletes. Meg is érdemel ezután egy méltó dicséretet, nem csak szavak formájában, hanem egy jutalmazó csókkal is. Egy jutalmazó csókkal, ami aztán jócskán elnyúlik... Tudom, megelégedhettem volna egy puszival. Tudom, abbahagyhatnám hamar, ha el is mélyítettem. Tudom, az ölébe pláne nem muszáj belemásznom. Mégsem bírom ki; túl sokat beszéltünk izgalmas dolgokról ahhoz, hogy ne gondoljam úgy: ennyi kijár nekünk. Szuszogva élvezem a csókját, az ízét, aztán amikor a combomra markol és a pólóm alá simít, még ennél is többre kezdek vágyni. Ugyanezt érzem rajta is...
De aztán az ünneprontó látogatónk akadályt szab mindennek. Rám még a szívbajt is rám hozza, mert nem tudom levetkőzni magamról az ösztönös on alert érzést, de ezt hamarabb elnézném neki, mint azt, amit mond. Nem azzal a részével van a baj, hogy hová megyünk – nekem aztán egyre megy –, de az, hogy valamit elbasztak, rossz jel, az pedig, hogy emiatt még napokig itt kell várnunk, még rosszabb hír. Ezt már Axel sem hagyja szó nélkül, dühösen pattan fel és kéri számon a marsallt. Yanára tekintettel nem emeli fel a hangját, de kiérezni belőle a feszültséget, és egyébként is jogos, amit mond. Vincent némi bizonytalansággal néz végig a "házon", amiben így, hogy ő is bent van, már lényegében tömegiszonyunk is lehetne.
– Én... – kezdi. Felméri Lucit is, aki önmagában is hatalmas, a kiságyat, ami szintén helyet foglal, és megköszörüli a torkát. – Meglátom, mit tehetek, rendben? Motelbe nem vihetjük önöket, es mivel egyelőre az én felügyeletem alá tartoznak, New York államban kell maradniuk, de körülnézek a lehetőségek között. Sétálni nem engedhetjük önöket, de nagyobb életteret tudunk garantálni. És esetleg egy plusz embert, hogy a kutya tudjon sétálni – pillant ismét Luciferre. Szusszanok egyet és Axelre nézek, mert szerintem ez azért több, mint a semmi, még ha nem is túl álomszerű. Megértem a marsallt, hiszen nem vállalhatják fel azt a kockázatot, hogy odakint sétálgassunk. Ha részéről is élhető a kompromisszum, én is beleegyezőn biccentek, a marsall pedig elgondolkozva bólogat.
– Adjanak nekem néhány órát. Keresek egy élhetőbb lehetőséget és éjszaka átszállítjuk önöket oda – néz felváltva hol az egyikünkre, hol a másikunkra. Én bólintok, és ha Axel is elfogadja ezt, akkor a marsall távozik is, hátrahagyva nekünk a papírokat, meg a reményt, hogy talán jobb körülményeket kapunk majd. Felsóhajtok, amint bezáródik mögötte az ajtó, a papírokat pedig az asztalra teszem, és míg Luci egy hangos szusszanással újra elnyúlik Yana ágya mellett, én visszaültetem Axelt a székre, aztán könnyed természetességgel visszaülök az ölébe.
– Talán egy rendes lakásban könnyebb lesz – simogatom meg az arcát egy kis mosollyal, és adok neki egy puha csókot.
– Megnézzük, hová megyünk? – húzom oda magunk elé az új mappákat.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Ugyan Da... Axel szemei is felcsillannak, amikor felemlegetem, hogy "nosztalgiázhatnánk" egyet – vagyis ténylegesen megtörténtté tehetnénk azt a táncolós estét –, de aztán neki eszébe ötlik a valóság is, annak minden akadályával együtt. Egy kicsit lebiggyen az alsóajkam, mert rájövök, hogy igaza van; nagyszülők nélkül egyetlen estére sem tudnánk kire bízni Yanát – vagy ha tudnánk sem bíznék meg egy ismeretlenben –, meg ez egyébként is kisváros lesz... de aztán hozzáteszi a country clubot, én pedig kuncogni kezdek.
– Azt úgyis megígérted már egyszer! – mondom mosolyogva. Persze a Yana-felvigyázás kérdése így is valid marad, de egy country club nem olyan vészes. Ha Yana egy kicsit nagyobb lesz már, elvihetjük magunkkal, Luci pedig vigyázzt ülhet mellette, míg mi egy-két méterre tőlük táncolunk. Talán nem lenne ugyanaz az élmény, de így is élmény lehetne. Hasonlóan, mint ahogy a képzeletbeli első csókunkat összekötöm a valódi első csókunkkal; nem kabinban, hanem tánctéren húzva egymás agyát, míg végül megkaphatta, amit akart. Látom a szemein, hogy elképzeli, és nagyon is tetszik neki, amit aztán szóvá is tesz, én pedig az ajkamba harapva bólogatok, hogy akkor megegyeztünk. Biztos vagyok benne, hogy az sem lehetett volna kevésbé éhes csók, mint a hajókabinban.
Miután minden részletet megbeszéltünk, tanulni kezdünk. Közben a hercegnő is eszik, aztán mi is, aztán tovább tanulunk, míg végül Axel megunja, és inkább belekezdünk a felelésbe. Neki is nagyon jól rögzültek a dolgok, az a néhány baki bőven megbocsátható és még tudunk majd javítani rajta, szóval nagyon büszke vagyok rá. Ezt szavakkal és egy csókkal is kifejezem... de utóbbiba egy kicsit bele is feledkezem. Egy kicsit nagyon. Talán csak túl sokat beszéltünk ilyenekről, talán az általános rám gyakorolt hatása, de nem tudok ellenállni annak, hogy ne csak elmélyítsük, de egyre jobban fel is tüzeljük a csókot. Az ölébe ülök, szuszogva, egyre szenvedélyesebben csókoljuk egymást, ő már a combomba mar és a pólóm alatt nyúlkál...
Aztán az egész mehet a levesbe. Oké, talán jobb is így, mert valószínűleg csak felkeltettük volna Yanát és még intimebb helyzetből kellett volna kiszakadnunk, de ezt nehéz vigaszként felfogni, amikor a beépített riasztórendszered rángat le a férjed egyre határozottabban formálódó vágyáról. Hogy aztán közöljék: még napokig ebben a sötét lyukban kell kuksolnunk, amiben már a plusz egy ember is tömegiszonyt teremt. Axel nem is hagyja magát – azaz minket –, felháborodva teszi szóvá a körülményeket, a marsall pedig ismét sokkal megértőbbnek bizonyul, mint a főnöke... vagy akárkije is az a karót nyelt picsa. Megígéri, hogy bár sétát és hasonlókat nem garantálhat nekünk – érthető módon –, minimum egy nagyobb lakást keres nekünk, hogy élhetőbb körülmények között tölthessük el a plusz napokat. Örülök neki, hogy nem teljesen szívtelen, és ezt már Axel is elfogadja és meg is köszöni. A marsall pár órát kér tőlünk, azt ígérve, hogy talál valami jobbat, meg azt is mondja, hogy éjszakai "szállítás" lesz. Ez egy újabb nem pihentető éjjelt és egy nyűgös hercegnőt is ígér egyben, de remélhetőleg megéri majd.
Miután Vincent elmegy, Luci és Axel is visszaereszkedik az előző helyére, szóval akkor már én is. Persze érzem is, hogy neki még nem teljesen múlt el az izgalma, és látom is rajta, hogy nem segítek rajta azzal, hogy az ölébe pakoltam a fenekem, de a hangulatnak már annyi és nem is zavar el innen, szóval nem rontok a helyzetén, de maradok is, ahol vagyok. Terelési lehetőséget is nyújtok – na jó, a marsall nyújtotta, én csak kihasználom –, ő pedig kap az alkalmon. Átkarol, én pedig kezeimmel a borítékért nyúlok és előhúzom belőle a papírokat. Van benne egy oldal, amit majd ki kell cserélnünk Axel aktájában az örökséges rész miatt, azt egyelőre félreteszem. Van egy kisebb papírboríték is, abban ki tudom tapintani az új iratokat, de egyelőre azt is félreteszem. Inkább a Townsend és környéke hangulatú leírásokat és képeket húzom magunk elé. Axel össze is foglalja a papírokon szereplő adatokat és tudnivalókat, én pedig somolyogva követem a szemeimmel a sorokat... aztán a végén adott összefoglalón halkan elnevetem magam.
– Három kabátot és a házi testmelegítőm ölelését! – egészítem ki vidám mosollyal. Sajnos úgy tűnik, tényleg be fog fagyni a seggem télen, de majd kárpótol Axel nyári izzadása a kellemes majdnem 40 fokban. A téli időjárást leszámítva egyébként nagyon is ígéretes, csendes, de szép kisvárosnak és környéknek tűnik az egész, amit a képek is megerősítenek.
– Itt aztán lesz hol szaladgálni a démonunknak – mutatok mosolyogva néhány tájképre, csak azért nem nevezve nevén Lucit, mielőtt még megint azt hiszi, kaja lesz. Nem akarom kiábrándítani. A képeket lapozgatva aztán előkerül egy ház is... ami ugyan nem lakhatatlan, azért látszik rajta, hogy erősen megrágták már az idő fogai. Magam is némi bizonytalansággal figyelem, és Axel is szóvá teszi a maga kétségeit.
– Hát... végül is, az van a papírjaidban, hogy régi és erősen felújításra szoruló örökség – sóhajtok egy kicsit. – Azért remélem, rendesen ki lehet fűteni – pillantok Yana irányába némi aggodalommal. Oké, én is fázós vagyok, de egyben felnőtt is, szóval csak túl kell tennem magam rajta, de még bőven tél van, és Yana még nagyon kicsi ahhoz, hogy hidegben legyen. Összességében most már én is kezdem úgy látni, hogy talán nem nagyon szeretnek minket ezekkel a storyline-okkal, de nincs mit tenni.
– Tavasztól talán neki tudunk állni majd némi felújításnak – gondolkozok hangosan... és már el is képzelem Axelt izzadtan deszkákat cipelni, fúrni-faragni-szegecselni és meg kell mondjam, hirtelen már a hideg gondolata sem aggaszt, legalábbis magamra nézve nem. – Szóval kénytelen leszel építkezni... – teszem is szóvá, félig felé fordulva méregetve őt a szemem sarkából és szinte megnyalva az ajkamat is. – Ez a gondolat azért annyira nem szörnyű – jelentem ki somolyogva, de mielőtt még rám szólhatna a mocskos fantáziám miatt, csak kuncogva az iratos borítékért nyúlok. Kiejtem belőle a három összegumizott pakkot, aztán ki is bontom őket: születési anyakönyvi kivonatok mindhármunknak, SSN azonosítók és egészségbiztosítási kártyák mindhármunknak, jogosítványok Axelnek és nekem, ID kártyák és útlevelek mindhármunknak, plusz egy házasságkötési anyakönyvi kivonat. Először Axelét nézegetem végig... és felvonom a szemöldököm. Nem tudom, honnan szedték a képet, mert nem tűnik fiatalabbnak, mint most, de... nincs szakálla.
– Úgy látom, meg kell borotválkoznod – állapítom meg. Most már kezd érdekelni a sajátom is, szóval előszedem az új jogsimat, és...
– Nekem pedig le kell vágatnom a hajam – sóhajtok fel. Oké, nem tűnik olyan szörnyűnek az a váll alá érő fazon, talán egy kicsit mommysabb is, de tudom, hogy Axel mennyire szereti a hosszú hajamat, szóval azért annyira nem örülök neki.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Miután több mint félnapos tanulást követően Axel olyan ügyesen felel le Axelből, nem tagadok meg tőle egy alapos dicséretet és jutalmazást, ami végül olyannyira felforrósodik, hogy nem is tudom, hol kötnénk ki, ha nem zavarnának meg minket. Nem mondom, hogy szerencsére, mert ezt egyáltalán nem tekintem szerencsének, ráadásul nem is kapunk jó híreket. Esetleg az ígéret, miszerint kapunk egy jobb – de minimum tágasabb – helyet, félig-meddig annak tekinthető, de a késedelem és az, hogy valami elcsesződött, kevésbé. Mindenesetre próbálok örülni annak, ami van. Inkább vissza is helyezkedem Axel ölébe – nem téve szóvá, amit még nagyon is érzek magam alatt –, hogy együtt át tudjuk nézni az új papírokat, amiket kaptunk. Az aktájának egy oldala átírva, iratok, képek és leírások. Utóbbiakkal kezdjük, megállapítva, hogy nem lesz ez olyan szörnyű hely – kisgyerekkel és kutyával még jobb is, mint a nagyváros. Oké, Axel a nyarat, én pedig a telet fogom megszenvedni, de majd segítünk egymáson. Eljutunk egy ház képéig is, ami kizárásos alapon a leendő lakhelyünk lesz. Eléggé leharcolt, pedig egyébként ígéretesnek tűnik maga a szerkezet és a potenciális elrendezés, csak hát először fel kellene újítani ahhoz, hogy tökéletes legyen – nekünk viszont ezt akkor kell majd megcsinálni, amikor már ott élünk. Sebaj. Sőt, amikor elképzelem építkező Axelt, kifejezetten tetszeni kezd a gondolat, amit szóvá is teszek, megnevettetve őt.
– Majd igyekszem segíteni rajtad. Esténként is megmasszírozom a vállaidat, meg minden... – pillantok rá huncut tekintettel. – És egyébként is segítek majd, ahogy tudok. Előre összeszögelek néhány deszkát négykézláb a földön állva, meg ilyenek – vigyorodok el. Képzelem, mekkora segítség lenne ez neki. Jó, nyilván tényleg fogok neki segíteni, hiszen nem nézném tétlenül, ahogy egyedül csinál mindent, de ha túlságosan szexi lesz közben – és mondjuk a nyár közeledtével egyre kevesebb ruha lesz rajta a meleg miatt –, nem vállalok felelősséget azért, ha esetleg hátráltatom a munkát. Néha.
Ezután az iratokat tartalmazó borítékért nyúlok, hogy ott is számot tudjunk vetni és szemügyre tudjuk őket venni. Darabra minden megvan, nekem így, hogy Aviva itt született, zöldkártya sem kell már. A mi papírjainkban az adatokat természetesen átírták, sőt, az útlevelek meg is vannak hajtogatva és néhány utazás bele is van pecsételve, hogy ne tűnjenek túlságosan újnak. A fényképek már érdekesebbek egy kicsit, mert ugye van rajtuk némi változás. Megmosolygom, amit a borostáról és a szakállról mond, és megsimogatom az arcát.
– Nem mintha nem szeretnélek csupasz arccal. Az mindig olyan nosztalgikus – szusszanok egyet. Végül is, amikor először találkoztam vele is borotválkoznia kellett a munkája miatt, és amikor először gabalyodtam vele össze a kabinban is csak épp annyi borosta volt az arcán, ami estére megnőtt. És nem volt okom panaszra. Nem állok ellen a kísértésnek, lopok egy csókot azokról a mindenhogyan is csábító ajkakról, de ezúttal nem mélyítem vagy húzom el, mielőtt ott ragadok. Inkább a saját képeimet szemlélem meg, és meg kell állapítanom, hogy mommy-hajam van. Lesz. Vagy mi. Axel is hümmögni kezd, én pedig már pánikolok, hogy nem tetszik neki, de amikor megszólalnék, ő a keze köré csavarja a hajam, és lemérve megállapítja, hogy pont elég hosszú lesz még.
– David! – szólok rá, nyilvánvalóan kipiruló arccal, mert azért nekem is elég élénk tud lenni a fantáziám, és ha az én izgalmam is annyira feltűnő jeleket mutatna, mint az övé, hát most nem panaszkodhatnék. – ...Akarom mondani Axel! – javítom ki magam, mert a pillanat hevében nyilván a nevét is elbasztam. Egy kicsit meg is legyezem magam a papírokkal, mielőtt még meggondolom magam és mégis rámászok. Csak hogy kiélvezhesse azt, hogy kétszer is a kezére tudja tekerni a hajam. Közben persze kap egy vágyódó, de azért ezért még számolunk üzenetű pillantást, és ezután már ő is más irányból közelíti meg a kérdést. Elmosolyodom a bátorító szavakra, viszonzom a puha csókot, aztán szusszanok egyet.
– Igazából nem olyan rossz. Egy kicsit anyukásabb, de nem a rossz értelemben. Yana sem tudna belekapaszkodni, ha nem akarom – somolygok egy kicsit. – Egyébként sem árt ilyenkor egy kis vérfrissítés – sóhajtok egy aprót. Igazából ennél sokkal szélsőségesebb változásokat is megkövetelhettek volna a fizimiskánkat illetően, bár tény, hogy egy kisvárosba nehezebb lett volna beolvadni mondjuk rózsaszín hajjal, vagy egy Dave-nek... Axelnek vágott és belőtt punk taréjjal. Leteszem a papírokat, aztán hátradőlök, elkényelmesedve Axel ölében és ölelésében, fejemet az övének támasztva és az engem ölelő karjára simítva.
– Nem lesz ez olyan rossz – mondom bizakodva, finoman megszorítva a kezét is. Mintegy varázsszóra, már hallom is a nyünyörgést a kiságy felől, és hihetném, hogy Yana is csak az egyetértését akarja kifejezni, de ennél már azért jobban ismerjük a kisasszonyt. Elmosolyodva nyomok egy csókot Axel arcára, aztán oda is megyek, hogy az ölembe kapjam őfelségét. Szeretetteljes üdvözlésben és valóságos puszitengerben részesítem, csak hogy rögtön hallassa az ennivaló kis nevetését, de aztán szinte tornázni kezd rajtam, hogy kilásson a vállam felett.
– Ó, te kis hamis, nem is én kellek neked, mi? – ciccegek mosolyogva, de teljesítem a kívánságát és odaviszem az apjához. – A hercegkisasszony téged akar – jelentem be, Yana pedig már nyúl is felé a kis kezeivel. Kuncogva adom át őt, figyelem, ahogy belekapaszkodik a szakállába, és közben mutogatja a fogatlan vigyorát.
– Lehet, hogy ő zokon fogja venni, ha csak borostád lesz? – kérdezem vidáman, miközben leülök a másik székre, szeretetteljes mosollyal figyelve őket. Yana úgyis mindjárt enni akar majd, addig hadd játszanak együtt.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Ugyan azzal az elhatározással ültem vissza Axel ölébe, hogy nem fogom tovább húzni az agyát, hadd nyugodjon le, azért amikor eljutunk a ház képéig és világossá válik, hogy itt bizony tényleg fel kell majd újítani, nem tudok gátat szabni a fantáziámnak. Megnehezítem a saját dolgomat is, nem is kicsit, de azért látom, hogy ő is elkalandozik, amit szóvá is tesz. Elvigyorodom és egy huncut pillantással kicsit közelebb hajolok hozzá.
– Majd akkor pucsítok be, amikor lejöttél a létráról – ígérem meg neki nagylelkűen. Tudnám még cifrázni, de nem teszem, mert annyira azért tényleg nem vagyok gonosz. Hamarosan át is térünk a következő pakkra: az új papírjainkra, amikből kiderül, hogy Axelnek borotválkozás, nekem pedig hajvágás dukál az új énünkhöz. Azért előbbi kapcsán biztosítom róla, hogy én nem fogom bánni, legalább nosztalgikus hangulatba kerülök majd tőle. Sőt, az arcszesz miatt még erősebben érezhetem majd az illatát! Tiszta haszon. Ő arra világít rá, hogy a cowboyok egyébként sem szoktak szőrösek lenni, én pedig kuncogva bólogatok.
– Az biztos. Csak ne kezdj senkivel pisztolypárbajba! – adom parancsba vigyorogva, persze csak viccelődve, a western filmekre gondolva, nem arra, ami ide is juttatott minket. Az én hajam már más kérdés... lenne, ha nem tenné rögtön egyértelművé, hogy neki nem lesz akadály. Persze az a mozdulat, amivel a keze köré csavarja a hajam, nem kicsit indít be; ezzel revansot is vehet rajtam a korábbiak miatt, mert még a nevét is elrontom. Aztán még azt is mondja, hogy igazi milf leszek, én pedig elvigyorodnék, de először inkább felháborodást tettetek.
– Szóval csak leszek?! – kérdezek vissza, de rögtön közelebb is hajolok hozzá, megválaszolva a saját kérdésemet. – Nem igazán ezt éreztem, amikor az öledbe ültem... – hívom fel a figyelmét bazsalyogva a tényre, miszerint bizony a teste elárulta őt. Aztán ő is lehalkítja a hangját és ezúttal ő hívja fel a figyelmemet az előző hiányosságomra. Élvezettel figyelem a kéken csillogó szemeit és mosolyodom el.
– Jó sokat kell gyakorolnunk, hogy biztosan menjen – adom elő a lelkes tanulót. Oké, ez az utóbbi hónapokban a legkevésbé sem rajtunk múlt, de azért jól hangzik a lehetőség. Belátom egyébként, hogy ez praktikus is lesz, több szempontból, és az egyik szempont miatt Axel fel is veti, hogy ne menjen-e ő is fodrászhoz. Elnevetem magam és megsimogatom az arcát.
– Tökéletes a hajszíned a kék szemeidhez – biztosítom és élvezettel bele is túrok a dús tincseibe. – Majd nyáron kiszívja a nap a tetőn – teszem hozzá vidáman, mert ez egyébként tényleg így is szokott lenni. Szusszanok egyet és nekidőlök, nyugtázva ezt az egész helyzetet, és most már talán én magam is elhiszem, hogy rendben leszünk. Magához ölel és a homlokomra csókol, én pedig visszaölelem a kezeit, mosolyogva bújok egy kicsit oda, de nem tudom hosszan élvezni a pillanatot, mert a hercegkisasszony is felébred. Már megyek is érte, mosolyogva emelem a karjaimba és üdvözlöm őt, ám hiába kapok tőle egy kis kacajt, utána már az apja kell neki. Nem mintha vitatkoznék, már viszem is, hogy teljesítsem őfelsége kívánságát, Axel pedig hatalmas vigyorral várja és veszi át az ő hercegnőjét.
– Nem hibáztatom érte – lágyul el a mosolyom, mert egyébként biztosan igaza is van ebben. Eszembe jut viszont még valami, ahogy Yana belekapaszkodik a szakállába, hiszen épp most beszéltünk arról, hogy meg kell majd borotválkoznia. Ezzel őt is elgondolkoztatom, és le is vonja a következtetést, hogy miszerint ezt még itt – vagy legalábbis majd az új helyen – meg kell majd tennie, hogy Yana túlessen az első sokkon és megszokja a szőrtelen arcát, mire költözünk. Azt is kitalálja, hogy megkéri majd a marsallt, hogy szerezzenek neki borotvát vagy gépet, én pedig egyértőn bólogatok, és közben már el is képzelem, amikor előjön majd a fürdőből.
– Szerintem teljes sokkban lesz a kisasszony – nevetem el magam halkan az elképzelt pillanaton. A hangját fel fogja ismerni, de az arcát egyáltalán nem, szóval kell majd egy kis idő, hogy megszokja, de biztosan lesznek vicces arckifejezések és pillanatok addig. Ellágyuló mosollyal figyelem, ahogy Yana tanulmányozni kezdi Axel pólóján a feliratot, közben persze folyatva a nyálát mindenhova, amin az apja segít egy kicsit. Luci hangjára emelem csak fel a fejem én is, mosolyogva bólintok és már megyek is. Kopogok az ajtón, amikor pedig az egyik őr kinyitja, megkérem, hogy engedjék ki Lucifert elvégezni a dolgát. Amíg a kutya kint van, én kényelmesen a falnak dőlve, mosolyogva figyelem Axel és Yana játékát, amitől a hercegnőnk boldogan kalimpál is sikítozik, majdnem a plafon magasságában.
– Már csak a lufik hiányoznak onnan – vigyorodom el. Na akkor lenne ám igazi sikoltozás! Luci nemsokára vissza is tér, én őt ajándékozom meg némi simogatással és dögönyözéssel, aminek nagyon is örül, de aztán kiderül, hogy amikor vacsiidő van, akkor bezzeg az anyja is jó a hercegkisasszonynak. Megmosom a kezem, aztán mosolyogva átveszem őt az apjától és az ágyra telepszem vele.
– Mi is eszünk utána? – kérdezem Axelt, míg Yana nekiáll a vacsorának. Ha esetleg el is kezdi előkészíteni és megmelegíteni nekünk az ételt, akkor mosolyogva megköszönöm neki, míg Yanát tartom és cirógatom. Egy kicsit aggódom, hogy nem fogjuk-e nagyon kizökkenteni őt egy újabb utazással, de reménykedem abban, hogy mivel most elmarad a hangzavar, a lövöldözés és a menekülés, csak egy kellemes kis kocsikázás meg némi séta lesz, talán ő is jól fogja viselni.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Ismét sikerül megnevettetnem a kegyes felajánlásommal, az úrnő megszólításra és a hálálkodásra pedig én kezdek kuncogni, bár ez nem akadályoz meg abban, hogy viszonozzam a csókját. Ezzel le is zárjuk a (szexi) építkezés témáját, hogy aztán rátérhessünk az iratainkra, amelyeken a fotók ugyancsak tartogatnak némi újdonságot. Azt gyorsan tisztázom, hogy engem nem zavar, ha megborotválkozik, hiszen úgy is ismertem meg, ő pedig ráerősít, hogy a cowboyok egyébként is kevésbé szoktak szőrösek lenni. Meg is mondom neki, hogy csak nehogy párbajoznia kelljen, mire természetesen felvilágosít, hogy ezt csak akkor tudja megígérni, ha senki nem akar majd lecsapni a kezéről. Halkan elnevetem magam és megrázom a fejem.
– Ha akarnának sem tudnának – jelentem ki, megcsókolva a (most még) szakállas arcát. David-függő voltam és Axel-függő leszek, próbálkozni sem lenne érdemes. Ezt bizonyítja is, amikor elég sajátos módon méri le, hogy az új hajhosszom is megfelelne-e az igényeinek, és azzal az egyszerű mozdulattal nulláról százra fűti a vérem két pillanat alatt. Persze amikor azt találja mondani, hogy milf leszek, akkor fel kell hívnom a figyelmét arra, hogy amikor visszaültem az ölébe, még mindig olyan kemény volt, hogy elcipelhettem volna a fürdőbe, szóval a jövő idő talán nem helyénvaló. Erre aztán ki is javítja magát, hogy a jövőben csak milfebb milf leszek, amin nem tudom nem elnevetni magam. Visszavágás híján meg is teremtem neki a lehetőséget a saját kis revansára, bár amikor csípőből rávágom, hogy akkor bizony sokat kell majd gyakorolnunk, ő is csak sóhajt egyet. Elnéző mosollyal simogatom meg az arcát, mert nagyon is tudom, mit akart ezzel kifejezni. A ránk jellemző éhség garantálhatná ezt, de a körülményeink nem épp ideálisak... és talán nem is lesznek. Most még a nagyszülők sem lesznek ott, hogy vigyázzanak a hercegnőre, míg mi egy kicsit kiéljük magunkat. Azért annyira nem keserít el ez, hogy éljek a rá vonatkozó hajszőkítés jogával, inkább rábízom majd ezt a napfényre. Innen meg már Kenhez hasonlítja magát, és nekem megint nevetnem kell.
– Jaj ne, akkor nekem kell szőkítenem, hogy méltó Barbie-d legyek! – sopánkodok drámaian. Képzelem, milyen jól állna nekem a szőke üstök. Sokat mondjuk nem tudok ezen gondolkozni, mert alig bújunk össze egy kicsit, valaki már jelzi is, hogy ébren van... aztán, amikor érte megyek, azt is, hogy igazából inkább apás hangulatban van. Persze játszom a sértettet, de közben olyan mosollyal nézem a kedvenc párosomat, mint aki mindjárt a padlóra olvad.
Amíg Yanát Axel szórakoztatja, én gondoskodok Luci igényeiről – vagyis elérem, hogy gondoskodjanak róla –, és amikor visszajött, én vele játszok egy kicsit, csak hogy ne érezze magát elhanyagolva. Ez a felosztás csak addig marad meg, míg a hercegnő nem jelzi az éhségét, hiszen azon csak én tudok most segíteni. Kezet mosok, aztán az ágyra telepedve átveszem Yanát, és ameddig én őt etetem, Axel nekünk is elkezdi előkészíteni a vacsorát. Lucifer is kap enni, míg én előbb büfiztetek, aztán pedig a hátára fektetem a királylányt az ágyon. Megkapja az egyik csörgőjét, és míg ő vidáman rázni kezdi, és körbeépítem párnákkal és takarókkal, nehogy véletlenül letornázza magát a magasból. Ezután mi is eszünk, aztán ismét magamra vállalom a mosogatást, ha már Axel készítette elő a vacsit. Közben élvezem magamon az ölelését, a puha csókot a vállamon, aztán a szemem sarkából figyelem mosolyogva, ahogy Yanához megy, hogy együtt játszanak. Mikor végzek, én is csatlakozom hozzájuk, az oldalamra fekve könyökölök fel, míg Axel már hasra fordítja az elálmosodott apróságunkat, aztán a hátát simogatva mesélni kezd neki. Szerelmes, olvadozó mosollyal figyelem őket, és amikor Yana már békésen szuszog, odahajolok hozzá és adok egy puszit a babaillatú kobakjára.
Ezután közös erővel összepakolunk, hogy azzal már ne kelljen majd időt tölteni. Összerakjuk a bőröndöket, csak az utazáshoz szükséges holmikat hagyva elöl, a babaágyat is elpakoljuk, és mindent készenlétbe helyezünk az ajtó környékére. Eltörlöm és elpakolom az elmosogatott edényeket és evőeszközöket is, aztán már csak a kezeket érzem a derekamon, és ismét az egyik kedvenc helyemen találom magam: Axel ölében. Elmosolyodva kucorodok kényelmesen, oldalasan az ölelésébe.
– Jó – mormolom, de azért egy kicsit lehunyom a szemem, ahogy odabújok hozzá, míg ő simogatja a hátamat. Nem alszom el, de pihenni tudok így egy keveset, míg ismét fel nem ébreszt teljesen az autó érkezésének és a kinti beszélgetéseknek a hangja. Felemelem a fejem, aztán már hallatszik is a kopogás és belép a marsall.
– Találtam önöknek egy sokkal jobb helyet – közli ezúttal a jó hírt egy meleg mosollyal. Visszamosolygok rá, aztán megsimogatom Axel karját és megyek Yanához, hogy ráadjam az overallját. Akik eddig őrségben álltak odakint, segítenek a csomagok kihordásában és bepakolásában, míg én nagyon óvatosan felöltöztetem a királylányt. Persze egy kicsit felébred és nyünyörög, de halk dúdolással igyekszem félálomban tartani, és mivel csend van, plusz engem is lát, nem igazán van, amitől nagyon kinyílnának a szemecskéi. Felkapom a kabátom, aztán már ölelem is magamhoz, és tovább dúdolva viszem ki a kocsihoz. Nem tetszik neki, hogy nem alhat teljesen nyugodtan, de továbbra sem ébred fel igazán, csak panaszkodik egy kicsit, míg beteszem az ülésbe. A kocsiban jó meleg van, ezért előbb beülök mellé, becsukom az ajtókat, lehúzom róla az overallt és úgy csatolom be az ülésbe. Ezen a ponton már laposakat pislog, én pedig a fejét és a lábacskáit simogatva segítek rá, hogy visszaaludjon, míg mindenki más is beszáll. Luci ismét ellenőriz minket a csomagtartóból, aztán szusszanva fekszik el hátul. Axel ismét átkarol, és én még megmosolygom, ahogy Yana lábacskájára teszi a kezét, a hercegnő pedig rámarkol az ujjaira, de aztán a vállára döntöm a fejem és újra lehunyom egy kicsit a szemeimet.
Egy kicsit szundítok, de elég felületesen, ezért amikor megállnak az autók, már emelem is fel a fejem. Jó néhány órát biztosan úton lehettünk, és ahogy kinézek az ablakon, főleg fás-bokros területeket látok, meg egy jókora, kék tetős, kétszintes épületet magunk mellett. A marsall még nem száll ki, előbb hátra fordul, és még Yanára is rápillant, hogy alszik-e, aztán – mivel igen – fojtott hangon kezd beszélni.
– Napoli mellett vagyunk, de a városon kívül. Ez az épület itt a miénk és épp reggel ürült ki – int a fejével a kétszintes ház irányába. – Önök az emeleten lesznek elszállásolva, az alsó rész pedig az őrségé lesz. Több emberünk tud itt lenni és sok a szabad terület a környéken, így ha a kutya nem csatangol el, ki tud majd mozdulni. Önöknek sajnos így is túl nagy kockázat lenne a séta, de a teljes felső szintet használhatják, ami durván százhúsz négyzetméter. Van két nagy szoba, tágas nappali-konyha-étkező, nagy fürdő és különálló mosdó. Egy kis lépcsőház van kiépítve az épületen belül, így külön bejárati ajtójuk lesz. A szabályok a szokásosak, egy őr mindig a lépcsőházra ügyel majd, szóval csak jelezzenek, ha bármire szükségük van, rendben? Amint rendeződtek a dolgok Montanában, én is érkezem az utazás részleteivel – mond el nekünk mindent türelmesen. Bólogatok és közben hálásan mosolygok, mert ez azért sokkal jobban hangzik mint az a sötét verem, amiben eddig voltunk, és nem is gondolom, hogy a biztonság rovására menne. Miközben óvatosan felöltöztetem Yanát, a marsall azt is elmondja, hogy egyébként ennek az útnak a túloldalán nem messze van az autópálya-rendőrség egyik épülete is, ami csak növeli a biztonságot a környéken. A házat közben kinyitották, így már mehetünk is; én magamhoz ölelem az ismét halkan nyünyörgő Yanát, simogatással és ringatással nyugtatva és tartva félálomban, míg be- és felmegyek vele. Axel ismét kap segítséget a csomagokkal és Lucifer is feljön velünk, gondosan végigjárva az egyébként szinte hatalmasnak tűnő felső szint összes szobáját. Lent látható volt, hogy tényleg több őr tud itt tartózkodni, mert legalább ők is rendesen el vannak szállásolva, és nekünk sem lehet majd okunk panaszra idefent. Vannak ablakok is, a szobák tágasak és szellősek, így aztán nem leszünk teljesen egymás-hegyén hátán. Míg a csomagjaink megérkeznek, én már viszem is be Yanát az egyik szobába, levetkőztetem, aztán egyelőre ismét a körbebarikádozós technikát alkalmazom, hogy aztán a hasára fektetve és a hátát simogatva vissza tudjam őt teljesen altatni. Nem is kell neki sok, hogy békésen szuszogjon, Lucifer pedig már fel is veszi mellette az őrző pozícióját, amiért rámosolygok ás megdicsérve megsimogatom a fejét, mielőtt kimennék. A marsall már csak elköszön tőlünk, aztán távozva ránk zárja az ajtót, én pedig szusszanva veszem le a kabátomat.
– Ég és föld – mosolygok Axelre fáradtan, és odalépve hozzá magamhoz ölelem. – A hercegnő alszik. Mi lenne, ha csak a kiságyat állítanánk fel és aztán mi is beesnénk az ágyba? Majd holnap kipakolunk egy kicsit jobban – vetem fel. Már hajnal körül jár az idő és Yana éhes lesz reggel, szóval így sem fogunk tudni sokat aludni. Megint.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Az utolsó esténk végül jól telik el az első safehouse-ban is. D... Axel érthető módon megtiltja nekem, hogy kiszőkítsem a hajam – nem mintha komolyan gondoltam volna –, aztán mivel Yana is felébred, játszunk vele és Lucival, mielőtt mindenki elfogyasztaná a maga vacsoráját. Elpakolunk, Yanát elaltatja az apja, aztán közös erővel összerámolunk mindent, amit egyáltalán kiszedtünk a bőröndökből. Nemsokára már meg is érkezik a marsall és a fuvaros autók – a csomagokkal együtt csak két kocsiba férünk be –, és pár óra kocsikázás után megérkezünk az új helyünkre, ami tényleg sokkal tágasabb és élhetőbb, mint az előző safehouse.
Nem lehet panaszunk semmire a következő három napban. Ugyan mi nem mozdulhatunk ki, Lucifer végre lemozgathatja az energiáit, nekünk pedig sokkal több életterünk van így is. A körülmények miatt persze egymásra továbbra sem igazán van időnk Axellel, de hát ez már csak ilyen. Yana jól viseli az új környezetet, bár éjjelente néha felriad; valószínűleg rémálmai vannak, de ő sokkal könnyebben visszaalszik ezek után, mint én, aki jellemzően még legalább egy órán keresztül bámulom a plafont minden alkalommal, saját magamat átkozva, amiért ilyen helyzetbe került miattam a kislányom. A karót nyelt kontyos nő a harmadik napon érkezik meg, a marsallal együtt, és hazudnék, ha azt mondanám, hogy örülök neki. Úgy tűnik, nem hiszi el, hogy a marsall elég szigorú lenne velünk, ezért ő maga vizsgáztat le minket az új életünkből, viszont ha fogást keresett, hát csalódnia kell, mert mindketten kifogástalanul teljesítünk és egyedül abba tud belekötni, hogy Axel még néha S-sel fut a megszólításomnak. Ezeket is zsigerből javítja is rögtön, ezért erre is csak annyit tud mondani, hogy találjon ki valamit, amivel ezt el tudja simítani, ha rájön egy beszélgetés közben. Mivel átmegyünk a teszten, hajlandó elmondani az utazásunk részleteit is – meg azt, hogy amúgy este megyünk is.
Ezúttal repülőre ülünk a távolságra való tekintettel, de természetesen kísérettel utazunk, és nem is kereskedelmi járattal. Egy Helena nevű városig repülünk, ahol landolás után Vincent "átad" minket Montana állam marsalljának és az ottani rendőröknek. Egy külvárosi részig visznek minket autóval, de itt el is válnak az útjaink a kísérettől; kapunk autót, a ház kulcsait, mobiltelefonokat, kontaktokat vészhelyzet esetére, aztán átpakolunk mindent az autónkba, és ők már ott sincsenek. Veszek egy mély lélegzetet, de ahogy ismét a kocsira pillantok, most már nem fogom vissza a mosolyomat, amit az iménti hivatalosság miatt elfojtottam.
– Ha nem is teljesít minden feltételt, végül mégis RAM-et kaptál! – utalok vissza egy korábbi ígéretemre, még arról az időről, amikor lecserélte az autót. Persze ezt nem is én intéztem, szóval majd egyszer is teljesülni fog, amit ígértem, de azért na. Ennél többet mondjuk nincs kedvem idekint beszélgetni, inkább bepattanok az anyósülésre, mert amúgy már most elkezdett befagyni a seggem, ugyanis itt nem csak hideg van, de minden tiszta hó. Az én testem nem erre van kalibrálva. Ez akkor kap különösen nagy hangsúlyt, amikor még Axel is panaszkodni kezd a hidegről.
– Akkor mit mondjak én?! – kérdezek vissza dideregve, és hátranyúlva megdörzsölöm Yana lábacskáit is, de szerencsére az overallja melegen tartja. Erről mondjuk eszembe is jut valami, amin elnevetem magam.
– Egyébként is hiába kérnéd kölcsön tőle, talán az ujjaid ha beleférnének – vigyorgok rá vidáman, körülbelül milliomodjára sütve el egy viccet a termete "kárára", de ezt sosem tudom megunni. Elindulunk, én pedig figyelem az utat, de szerencsére szépen le van túrva róla a hó és nem is csúszik. Axel kérdésére elmosolyodom.
– Persze, csak adj egy percet – nyúlok az egyik telefonért, hogy beizzítsam rajta a navigációt. Bepötyögöm a címet és várok; szerencsére egyelőre egy sima főúton haladunk és lehetőség sem nagyon lenne lekanyarodni, míg feláll a rendszer. Az útvonal időben megjelenik a képernyőn, és innen már csak követnünk kell.
Körülbelül 40 perc múlva már a ház előtt állunk meg a kocsival. Elég kétkedve méregetem az épületet az autó ablakából, mert cseppet sem bizalomgerjesztő látvány, és nem csak azért, mert nincs letakarítva a hó a bejáróról. Axel is feltűnően hallgat, aztán üresbe teszi a kocsit és jelzi, hogy majd ő megnézi a házat. Bólintok és nem mozdulok, a gyerekülésben gagyogni kezdő Yanához nyúlok csak hátra fél kezemmel, hogy bele tudjon kapaszkodni az ujjaimba, miközben megígérem neki, hogy apa mindjárt visszajön. Figyelem, ahogy Axel jóformán felmászik az ajtóig, amit aztán kinyit és bemegy, de szerintem öt percet sincs bent és már jön is kifelé. Nagy dérrel-durral zárja be az ajtót, szinte ide látom, hogy ideges – persze ha bezárta maga mögött az ajtót, az azt jelenti, hogy a gyanú, miszerint a ház nem is annyira lakható, nagyon is bejött. Aggodalmasan nézek rá, ahogy visszaül a kormány mögé, de sajnos igazolja a sejtésemet, én pedig mélyet sóhajtok.
– Lehet, hogy mégis ki akartak baszni velünk... – dörzsölöm meg az arcomat. Oké, valószínűbb, hogy akármit szartak is el Nevadával kapcsolatban, ez most egy rosszul sikerült B terv lett az eredeti helyett, de őszintén? Izraeli ügynök voltam és ez az én saram. Miért akarnák, hogy komfortos legyen? Újabb sóhaj, Yana pedig ismét gagyogni kezd hátul, mint aki érzi, hogy valami nem kóser, ezért újra hátranyúlok hozzá és megsimogatom a lábacskáit.
– Minden rendben van, kicsim. Anyáék mindjárt kitalálnak valamit – mondom neki megnyugtató hangon, bár Axel kérdésére meg kell ráznom a fejem, ahogy elindulunk.
– Nem tudom. Megnézem, mik a lehetőségek – nyúlok ismét a telefonért, hogy nézelődni kezdjek. Mondjuk... sok nézelődni-való nincsen. Inkább az egyetlen townsendi találatot kell nagyon jól megnéznem és próbálni nem kétségbeesni.
– Van itt egy Mustang Motel nevű hely, de... – Egy kicsit elhallgatom. Esküszöm, hogy próbálom a pozitívumokat megtalálni, de a képek és az átfutott értékelések sem segítenek. Leplezetlen kétségbeeséssel nézek fel Da... Axelre. – Azt írják, hogy koszos, papírból vannak a falak és az ajtókat sem lehet rendesen zárni – foglalom neki össze halkan. A koszt és a vékony falakat el tudnánk viselni, ha váltásban alszunk, a nem záródó ajtó sem akadály, de itt ül mögöttünk Yana, akit soha nem vinnék ilyen körülmények közé. Nem tudna aludni, mocsokban kellene fürdetni, ráadásul mindezt hosszú távon? Azt a házat nem fogjuk két nap alatt kipofozni. Egyre fokozódó kétségbeeséssel bújok vissza a telefonba, de nem találok itt semmi mást.
– Nincs a városban semmi más. Egy darab sem. Az egyetlen lehetőség még itt a főút mentén van, körülbelül tíz mérföldnyire a tó felé. Ott van egy kiadó ház, egyébként közel s távol semmi – rázom a fejemet. Most már dühös is kezdek lenni, mert ezek szerint teljesen lehetetlen helyzetbe taszítottak minket.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Amikor olyan hirtelen magunkra hagynak bennünket, még nem is gondolok rosszra. Nem is lenne rá okom, hiszen az autó, amit kapunk, igazából teljesen jónak mondható – és nem csak azért, mert RAM. Oké, nem zsír új, de az nem is passzolt volna a képletünkbe, viszont nem is valami leharcolt régi tragacs, ami beindulni sem akar majd és talán még a fűtés sem megy benne. Innen az ember azt gondolná, tényleg nem lesz baj. Még viccelődünk is egy kicsit, először éppen a RAM miatt.
– Naná, nekem is tetszik, csak eszembe jutott az ígéretem – szelídítem mosollyá a vigyoromat, mielőtt még azt hinné, panaszkodni szándékoztam. Tényleg nagyon is jó ez a járgány, és a színe is jó. Azért nem időzünk sokat azzal, hogy kívülről nézegessük, mert nagyon hideg van, szóval be is pattanunk Yana mellé és Axel már csavarja is fel a fűtést. Megemlíti, hogy kölcsönkérné a lányunktól a meleg overallt, mire úgy érzem, muszáj rávilágítanom, hogy nem sok mindene férne bele annak a száraiba... és erre egy olyan választ kapok, hogy majdnem könnyesre nevetem magam.
– Nem, drágám, attól tartok az sem férne bele – nevetgélek vidáman, miközben elindulunk, direkt nem nevezve nevén a dolgokat, ha már Yana füleire való tekintettel cenzúra van. Mondjuk úgy sejtem, az apja érteni fogja cenzúrázva is, mire gondolok. Ezután viszont hasznossá is teszem magamat, előveszem a telefonomat és beizzítom a navigációt, hogy eljuttasson minket Helenából Townsendbe, azon belül is a házhoz.
A háznál pedig kiderül, hogy nem kicsit hagytak minket a szarban. Már kívülről sem bizalomgerjesztő az egész, és amikor Axel egyedül megy be, nem vitatkozom vele, amikor pedig kijön, nem érzek késztetést, hogy én is megnézzem magamnak. Nem lenne ilyen dühös, ha eltúlozná, amit odabent látott, viszont ez azt is jelenti, hogy nincs hol laknunk.
– Kitalálunk valamit – nyúlok át az oldalára és simítom a kezem a combjára megnyugtatóan, miközben másik kezem már a telefonon pötyög, hogy megnézzem, milyen lehetőségeink vannak a városban. Szeretném, hogy ő is megnyugodjon, mert Yana is érzékeli a feszültséget, amit nekem is nehéz levetkőznöm magamról... és ez csak egyre rosszabb lesz. Megnézem a helyi motelt, ami az egyetlen szálláslehetőség a környéken, és mit ne mondjak, az sem bizalomgerjesztőbb. Még kettőnk számára is megkérdőjelezhető körülményeket jelentene hosszú távon, a lányunkat viszont egy pillanatra sem akarnám ott tudni. Ezen kívül egy kiadó házat találok tízmérföldnyire innen, de arról sem tudni, hogy mennyiért adnák ki, vagy egyáltalán kiadnák-e hosszú távra. Meg vagyunk lőve, amitől kétségbe esek, főleg Yana miatt, és Axel is csak halkan káromkodik.
– Nem akarom Yanát abban a motelben tudni – mondom halk, kétségbeesett hangon, de a következő pillanatban Axel szemei felcsillannak. Közli, hogy van egy ötlete, és már jobban is nyomja a gázt, én pedig reménykedve pillantok rá. Felveti, hogy menjünk a ranchre, ahol dolgozni fog, ami egyébként nagyon jó ötlet, de értem azt is, miért néz rám olyan hangsúlyosan. Elfordítom róla a tekintetem, mert úgy érzem, ez a barátkozós-szocializálódós vonal még mindig egy forrópont kettőnk között, és most nincs szükségem ilyen ütközőfelületekre, de remélem, hogy bízik bennem. Főleg ha lényegében szó szerint az életünk múlik rajta.
– Nem fogok csalódást okozni – ígérem meg halkan, de határozottan. Szerepet játszani sem okozott soha gondot, de ez most egyébként is az új életünk, tartósan, szóval remélem, ha valamikor, most tényleg bízni tud majd bennem. Segítek neki elnavigálni a ranchre is, ha kell, aztán kíváncsian nézek ki az ablakokon, amikor közeledni kezdünk. A ranch hatalmas, a táj pedig festői – noha nekem biztosan jobban fog tetszeni tavasszal, napsütésben, zöldellő legelőkkel, mint most havasan, fehéren és hidegen –, és több kisebb-nagyobb épület is van elszórva a birtokon. A RAM megbirkózik a tereptalajjal, a célunk pedig a legnagyobb épület, aminek a kéménye most is hívogatóan füstöl.
– A hercegnőt csak bízd rám – szólalok meg, amikor megállunk. Kiszállok és a hátsó ajtóhoz lépve kikötöm Yanát az ülésből.
– Megismerkedünk néhány új emberrel, mit szólsz, kincsem? Segítesz nekünk elvarázsolni őket? – duruzsolom neki mosolyogva. Egy kicsit meg is csiklandozom, mire csillogó szemekkel kuncog egy kicsit, ezt pedig igennek veszem. Ki ne olvadna el attól a fogatlan vigyortól és a hatalmas, barna szemeitől? A fejére húzom a kis sapkáját is, aztán a karomba veszem és becsukom az ajtót. Csatlakozunk Axelhez – és Lucihoz, ha ő is jött –, együtt sétálunk fel a lépcsőn, aztán Axel be is kopog. Míg várunk, én Yanának mutogatom meg a környéket és a rengeteg fehérséget, ameddig a szem ellát, de amikor hallom nyílni az ajtót, már fordulunk is meg mi is. A társalgás fő vonalát és bevezető részét Axelre hagyom az ajtóban álló úriemberrel, de csak azért, mert ő a családfő, egyébként nem húzódom a háttérbe, egy kedves mosollyal figyelek én magam is, és amikor Axel bemutatkozott, noszogatás nélkül lépek is előre.
– Aviva Pierce, nagyon örvendek – mutatkozom be udvariasan, viszonozva a meleg kézfogást a felszabadított jobbommal, míg Yanát a bal karomra ültetem. – Ő pedig itt a legkisebb Pierce, Yana. Integetsz Mr. Flynnek, kicsim? – fordulok mosolyogva a hercegnőhöz, aki mintha csak tudná, hogy most tényleg milyen sokat jelenthet az ő hozzáadott értéke is, olyan aranyosan viselkedik, hogy még én is elolvadok tőle. Eleinte ugyanolyan élesen figyeli a férfit, mint minden más idegent, de alig pár pillanat után nem szimplán megvillantja a fogatlan vigyorát, hanem huncut módon behúzza kicsit a nyakát és csillogó szemekkel kuncogni kezd. Én sem tudok nem nevetni, de közben játékosan meg is emelem a kis kezecskéjét a jobbommal, integetést imitálva, amitől ismét kuncogni kezd, és elég ránéznem Mr. Flynnre, hogy tudjam: az ő szívét már el is nyerte a kisasszony.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Elnézően mosolygok, amikor azt mondja, felejtsem el nyugodtan az ígéretem, mert a városi fenegyerek képe nem illik az új énjéhez. Megrázom a fejem, aztán elkapom a kezét, amivel engem simogat, hogy csókot nyomjak a tenyerébe.
– A családos cowboyoknak is lehet egyedi ízlésük autók terén – kacsintok rá. Nem kell meghazudtolnia önmagát és az ízlését csak azért, hogy teljesen átszellemüljön, és fogadni mernék, hogy a többi cowboy is elismeréssel nézné a zsír új TRX-et egyedi sportülésekkel. Legalább olyan elismeréssel mint mondjuk egy lovat. Az lehetne a helyi truck-ok arab telivére. Persze amikor már a hidegre panaszkodik és Yana overallját irigyli, akkor nem átallok szurkálódni vele egy kicsit... meg aztán könnyesre nevetni magam a magas labdán, amit le is csapok. Azzal vág vissza, hogy Yana nem olyan pici, mire hátranézek a lányunk lábaira, aztán Axel ölébe, aztán megint a lányunk lábaira, végül pedig jelentőségteljesen Axel szemeibe, és nem is mondok semmit, csak felvonom a szemöldököm. Hát így bókoljon neki az ember?!
Közben elindulunk és a navigáció segítségével oda is találunk a megfelelő címre, de a ház, amit nekünk szántak, azaz Axel "örökölt", sokkal rosszabb, mint amire számítottunk. Én ugyan nem nézem meg belülről, de Axel dühe bőven elég biztosíték arra, hogy tudjam: lakhatatlan. Próbálom megnyugtatni, viszont ahogy rákeresek a lehetőségeinkre és rájövök, hogy igazából olyan nincs, én is kétségbe esek. Előbb hívnám fel máris a vészhelyzeti kontaktot és küldeném el őket a francba mint hogy Yanát elvigyem abba a koszos, hangos és kicsit sem biztonságos motelbe, Axelnek azonban szerencsére támad egy ötlete. Egy kifejezetten jó ötlete. Reménykedve és beleegyezőn bólintok, már ütném is át a címet a navigációban, de közben jelentőségteljesen néz rám és olyasmire utal, ami kicsit kétes vizekre hajthatja minket, ezért inkább visszahúzódok és csak megígérem, hogy nem fogok csalódást okozni. A kezemért nyúl, és amikor megfogja azt, én is viszonzom a finom szorítást, aztán el is mosolyodom a szavain.
– Nem lesz semmi baj. Nem kell meghazudtolnod magad, mert nyílt vagy és kedves, és barátságos. Csak arra kell figyelned, hogy a sztori a helyén legyen, semmi más miatt ne aggódj – emelem ismét az ajkaimhoz a kezét és megpuszilom, hogy én is bátorítsam egy kicsit. Bízom benne; persze figyelni fogok, nehogy baj legyen, de tudom, hogy ügyes lesz.
A RAM felbaktat a havas-földes utakon, míg el nem érünk a ranch legnagyobb épülete elé. Biztos vagyok benn, hogy ez a táj még csodásabb lesz tavasszal és nyáron, de így is van egy nagyon szép feelingje – bentről, a melegből, az ablakon keresztül. Magamra vállalom a hercegnő-cipelést, míg Axel előre megy, bár a kutyák ugatását hallani lehetett odabentről, és talán az autót is hallották, szóval nagy meglepetés már nem lesz az érkezésünk. Mire Yanát a karomba vadászom, Axel már az ajtóban beszélget egy idősebb úriemberrel, szóval már megyünk is fel mi is a lépcsőn, hogy bemutatkozzunk. Nyílt és barátságos mosollyal üdvözlöm Mr. Flynnt, Yana pedig olyan produkál, hogy szerintem a férfi mindjárt az unokájává fogadja. A vonásai egyébként kedvesek, ahogy a tekintete is, szóval még hagynám is neki. A háttérből közben meghallok egy női hangot is – egy parancsoló háziasszonyét –, mire George már félre is áll az ajtóból, hogy beengedjen minket.
– Köszönjük – mosolygok rá, és be is lépünk Yanával, ahogy előre engednek minket. Egy igazi tyúkanyó kisugárzású nő fogad minket odabent, aki Maryként mutatkozik be, a vidámsága és a szeretettel teli mosolya pedig beragyogja a teret. Nem is nehéz feloldódni mellette, főleg, hogy Yanát valóságos csodálattal rajongja körbe. A kisasszony persze élvezi a figyelmet; nem feszült, mert bár új arcokkal van körülvéve, érzi a minket körülvevő barátságos, meleg hangulatot.
– Gyertek csak beljebb, kedveském, hadd melegedjen fel ez a kis angyal is! – fogja meg finoman Yana kezecskéjét, ahogy beljebb terelget minket. Yana annyira oldottan mosolyog rá, hogy még át is tudom neki adni, míg gyorsan kibújok a kabátomból, aztán leülök vele a mesésen puha és kényelmes kanapéra, hogy kicsomagoljam az overalljából. Leveszem a sapkáját is, Mary pedig kedvesen félreteszi a ruhácskáit a kabátokhoz, aztán elsiet teát főzni.
– Kényelmesen ültök ott? – mosolyog ránk George is. Benne csak egy amolyan férfias tartás miatti enyhe zavart érzek, semmi mást, ezért melegen mosolygok rá, hogy ezt is oldjam benne.
– Igen, nagyon köszönjük. Nagyon kedvesek – hálálkodok, mire a konyha felől már hallatszik is az "ugyan már, aranyoskám!", amit szintén megmosolygok. A kutyák kíváncsian szaglásznak meg minket, de én is hagyom nekik és Yana sem fél tőlük, hiszen Lucifer mellett már hozzászokott a jelenlétükhöz. Ha már Lucifer, közben Axel meg is jelenik vele, a démonunk pedig nagyon okosan és ügyesen tűri, hogy megugassák, aztán pedig hagyja, hogy körbeszaglásszák, és amint mindenki megbizonyosodott mindenről, már tepernek is egymás nyomában a házban, vidáman csaholva és ugrálva. Én megmosolygom a látványt, Yana pedig kuncogni kezd, mert szórakoztatja a rohangáló kutyák látványa. Ahogy Axel leül mellénk, egyik kezemet felszabadítva simogatom meg a lábát és mosolygok rá – ugyanúgy nem kell megjátszanom a szerelmes asszonyt, mint az előbb a boldog anyát, akinek a lánya a szeme fénye. Yana is boldog vigyorral kalimpál az apja felé, és ha megszerzi magának az ujjait, vidáman szorít rájuk, de csak addig, míg meg nem látja Mary kezében a fakanalat. Halkan elnevetem magam, mert úgy kap utána, mintha valami kincset hoztak volna neki, aztán már nyomja is a szájába, hogy elégedetten rágcsálni kezdje. Maryvel összemosolygunk, aztán ő elkezd mindenkinek teát tölteni, míg Axel megválaszolja a kérdést Luciferrel kapcsolatban. Azzal a kis mosollyal nézem őt, amit a tényleges rohamai kapcsán is mindig éreztem: a kis szomorúság, amiért ki kell állnia őket, de egyben a büszkeség, amiért megküzd velük. Újra megsimogatom a lábát, aztán szeretetteljesen Luci felé pillantok.
– Csak nem katona voltál, aranyom? – pillant Mary együttérzéssel először rá, aztán rám is. Meghagyom Axelnek a lehetőséget a válaszra, akármilyen szokatlan is lesz kimondani a "nem"-et, de ha ügyesen megugorja az akadályt, egy kicsit azért megtámogatom.
– Főleg a hirtelen zajok okoztak problémát. Egy alkalommal pont szemtanúi voltunk egy balesetnek, de az a hangos, fémes csattanás ijesztőbb rohamot idézett elő, mint maga a baleset. Azután érkezett a családba Lucifer – egészítem ki a dolgot, mosolyogva fogva meg Axel kezét az én szabad kezemmel. Mary sopánkodni kezd, milyen szörnyű is lehetett ez, George pedig morog valamit az orra alatt arról, hogy mennyire nem ért egyet a helyi fegyvertartási szabályokkal, és a fejét rázza. Mindenki iszik a teájából, aztán Mary melegen ránk mosolyog.
– Jól hallottam, hogy most költöztetek a környékre? – kérdezi kedvesen, én pedig először egy kis mosollyal bólintok, de aztán sóhajtok egy nagyot.
– Ez lenne a terv – kezdem keserédes mosollyal és Axelre pillantok. – A szándékunk meg is volt, de sajnos az anyósom, Isten nyugosztalja, némileg szépített Axel örökségének pontos körülményein, így aztán most fogalmunk sincs, mihez kezdjünk, amíg nem tudjuk lakhatóvá varázsolni a házunkat – vallom be egy nehéz sóhajjal, lepillantva Yanára is, aki csillogó szemekkel csócsálja a fakanalat.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Axel mosolya ellágyul, a szavaira pedig én is hasonlóan nézek rá. Ezúttal én nyúlok az ő kezéért, hogy megsimogassam, és csak annyit mondok:
– Tudom.
Finoman megszorítom a kezét, és mást nem is teszek hozzá, mert felesleges lenne. A helyzetünk most kényes, bele kell szoknunk egy teljesen új életbe, amiből még ki tudja, mi lesz, ezért én is tudom, hogy most még korai lenne megjósolni az ígéretem megvalósíthatóságát, de én azért csak fejben tartom azt. Majd meglátjuk, mit hoz a jövő.
A jövő ugyanis most kifejezetten szarul fest. Hiába a kezdeti jókedv és nevetgélés a kocsiban, a házhoz érve azzal kell szembesülnünk, hogy nem csupán felújításra szorul, de egyenesen lakhatatlan, ráadásul nincs semmilyen más opciónk ezen kívül, mert egyetlen motel van csak a környéken, de azt lepratelepnek írják le a vélemények. A kétségbeejtő helyzetből végül Axel ötlete nyújt reménykeltő megoldást a ranch képében. Először én bizonytalanodom el, amikor felhívja a figyelmem arra, hogy barátkoznunk kell majd, azután viszont ő szorul némi bátorításra. Nem is tagadom ezt meg tőle, mert ugyan én valóban bízom benne, tudom, hogy neki ez új helyzet lesz. Ha nem is teljesen, hiszen játszottunk már ilyet, de annak nem volt tétje; ez most élesben fog menni. Azt is tudja viszont, hogy számíthat majd rám.
Szerencsére odaérve nem úgy tűnik, mintha szüksége lenne gardedámra. Megismerkedünk a ranchet üzemeltető Mr. és Mrs. Flynnel, akik kedvesen és barátságosan üdvözölnek minket, Yana pedig egyenesen elvarázsolja őket. Lucifer is bejöhet velünk, össze is barátkozik az ő két kutyájukkal, míg mi leülünk, teázni és beszélgetni kezdünk – a hercegnőnk pedig elmélyülten csámcsog a kapott fakanálon. Axel végül mégis kap egy kvázi tesztkérdést, ugyanis a PTSD-ből Mary rögtön a katonaságra asszociál, ami csak David esetében lett volna helyes, Axel azonban más. Nem bukja viszont el a tesztet, éppen a helyzethez illő szűkszavúsággal válaszol és ezért nem is feszegetik a témát. Én is csak egy keveset teszek hozzá, épp annyit, hogy tudjanak reagálni, de ne akarjanak erről többet beszélni, rá való tekintettel. Mary el is tereli a szót, méghozzá éppen a lakhatásra, ami kapóra is jön, hiszen éppen ez az égető kérdés hozott minket ide elsősorban. Axel kiegészíti a válaszomat, George és Mary pedig összenéznek, mintha csak telepatikusan egyetértenének valamiben, aztán George átveszi a szót. Kiderül, hogy a tó melletti ház sem lett volna a legjobb esélyünk, de aztán egyenesen azt kínálják fel, hogy beköltözhessünk az egyik házba itt, a ranchen. Őszinte meglepetéssel pislogok rájuk, a pozitív fajtával, és nem győzök hálásan mosolyogni. Axel praktikus módon a felújításnak is szeretne elébe menni, én viszont leragadtam ennek a két embernek az önzetlen kedvességénél.
– Ez nagyon kedves, annyira hálásak vagyunk! – adok hangot az érzéseimnek, széles, megkönnyebbült mosollyal ragadva meg Axel kezét az én szabad kezemmel, Marynek pedig ismét valódi tyúkanyó-mosoly ragyog fel az arcán.
– Ugyan már, kedveskéim, szívesen segítünk. Ez egy kicsi város, itt összetartanak az emberek, majd meglátjátok! Egyébként sem hagyhatnánk titeket az autóban fagyoskodni. Igaz-e, angyalom? – hajol mosolyogva Yana felé, aki gurgulázó nevetéssel díjazza a mozdulatot, a fakanalat markolászva. Mosolyogva simogatom meg a puha barna hajjal takart kobakot.
– Igyekszünk rászolgálni erre a kedvességre – pillantok szelíd mosollyal George-ra és Maryre.
– A Pathfinder tökéletes lenne nektek – veszi át a szót George elgondolkozva. – Minden kabinban van szoba és saját fürdő, de abban még nappali és étkező is kapott helyet, és van benne két hálószoba is. Kényelmesen elférnétek ott négyesben – pillant Axelre, aztán rám is. Szerintem mesésen hangzik, de ha Axel ezt előbb kimondja szavakkal is, akkor én csak egy nagy, hálás mosollyal bólogatok. A fene sem gondolta volna, hogy ennyire jó ötlet lesz idejönni! Ez nagyszerű.
– Elektromos fűtés van a házakban, amit télen csak egy alapjáraton üzemeltetünk, viszont néhány óra alatt kellemesen fel lehetne melegíteni az egészet. Addig is itt maradtok és velünk vacsoráztok, hm? – mosolyog ránk Mary melegen, én pedig már tényleg zavarba jövök attól, hogy mennyire kedves és jószívű ez a két ember.
– Én nem is tudom, mit mondjak... – vallom be zavartan elnevetve magam, Mary viszont csak elvigyorodik.
– Csak bólogass, kedveském! – jelenti ki, mielőtt a férjéhez fordulna. – George, menjetek, mutasd meg Axelnek a Pathfindert és tekerjétek fel a fűtést, vagy ha mégsem tetszene neki, járjátok körbe a kabinokat! Mi lányok addig előkészítjük a vacsorát – osztja ki a parancsokat tüzes határozottsággal, de imádnivalóan. Én csak mosolygok ás bólogatok, ahogy mondta is, és George sem vitatkozik, már egyenesedik is fel. Ha Axel is felkel, én még rámosolygok és a kezét megfogva megpuszilom azt, mielőtt útjára engedném. Nem zavar, hogy csak ő méri fel a kabint, tudom, hogy csak akkor fog rábólintani, ha tényleg megfelelőnek találja azt a családunk számára. Amíg a fiúk kimennek, Mary elővarázsol valahonnan egy kis fa rácsot, amit nem csak oda tud tenni a kanapéhoz, hogy le tudjam tenni Yanát anélkül, hogy ő leeshetne onnan, de egyben azt is elárulja, hogy valószínűleg már vannak unokái. Ez tökéletes beszédtéma, ahogy a konyhába kísérem: mesélni kezd a gyerekeiről, az unokákról, a távolságról. Nagyon kedves, tiszta szívű asszony, akit könnyű megkedvelnem, és meg sem kell játszanom előtte magam – az egyértelmű dolgokat leszámítva –, mert kellemes a társasága. Segítek neki előkészíteni a vacsorát, de aztán egy ponton szólít a kötelesség: az én hercegnőm. Mary mosolyog és hesseget oda hozzá, aztán amint a karomban van az éhes csöppségem, már kísér is minket fel az emeletre. Van ott egy kis vendégszoba, annak nyitja ki az ajtaját és enged be minket, biztosítva róla, hogy ne aggódjak a vacsora miatt, majd ő folytatja. Mosolyogva köszönöm meg a kedvességét és ülök le kényelmesen Yanával. Talán tíz perc telhet még el így, amikor ismerős lépteket hallok meg odakint a folyosó deszkáin, de mivel az előbb hallottam odalentről a hangokat, egyébként is biztos lennék abban, ki érkezik. Így nem érzem szükségét annak sem, hogy eltakarjam magam, csak felmosolygok a halkan belépő Axelre.
– Na mi a  helyzet? – kérdezem, megpaskolva magam mellett a kanapét. Mary nem küldte volna fel őt, ha bánnák, hogy hagyjanak nekünk egy kis időt magunkban, és kíváncsi vagyok, mi a véleménye arról a Pathfinderről. Még a neve is sorsszerű a kabinnak.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Megint felülünk arra a hullámvasútra, aminek a mély pontjain kételkedem a magasságok létezésében, de aztán mégis minduntalan kiderül, hogy van kiút. Szinte még fel sem fogtuk, hogy most tényleg, igazán új életünk lesz, és még csak nem is játékból, már itt is állunk a kapujában, hogy aztán az első hír borzasztó legyen: a házunk lakhatatlan. Még más opciókat sem nagyon találunk, én már a teljes kétségbeesés állapotában vagyok – elsősorban Yana miatt, hiszen mi a jég hátán is megélnénk együtt egy ideig, ha kellene, de a lányunknak egyáltalán nem mindegy, milyen körülmények között élünk –, Axelnek azonban támad egy ötlete, ami aztán akkora sikerré kerekedik, hogy alig akarom elhinni. Mr. és Mrs. Flynn kedvesek, barátsággal fogadnak minket, és a szeretetteljes fogadtatás mellé még az is kiderül, hogy a lakhatásunkban nem csak segíteni tudnak, de ameddig a házat helyreállítjuk, meg is tudják azt nekünk oldani egy helyi kabinnal. Szinte nem is fér a fejembe, hogyan lehetnek ennyire önzetlenek és jószívűek. Mary aztán már osztogatja is a háziasszony parancsait: a fiúk – két- és négylábúak egyaránt – a kabinhoz mennek, mi lányok pedig vacsorát készítünk. Persze Yana a vacsorakészítés rejtelmeiből egyelőre csak a fakanál további boldog rágcsálását ismeri meg. Utólag még a ház elnevezését is meg kell mosolyognom, mert a Pathfinder most minden szempontból sorsszerűen hangzik.
Segítek Marynek a vacsorakészítésben, közben pedig beszélgetünk. Ő is kérdez, főleg rólunk és Yanáról, csak amilyen kérdések ilyenkor természetesen jönnének, és persze én is szóval tartom őt, gyerekekről és unokákról egyaránt hallgatva történeteket. Elmondja, hogy nem kevesebb mint öt gyermeket tudhatnak magukénak – aztán jót nevet az elismerő arckifejezésemen –, mesél arról, hogy a legidősebb fiuk itt lakik Townsendben és velük együtt csinál mindent a ranchen, hogy az egyetlen lányuk legnagyobb sajnálatukra elmenekült a nagyvárosi életbe és ritkábban látják, mint szeretnék, és arról is, hogy az egyik fiukkal valamiféle családi konfliktus miatt nem beszéltek három éve. Úgy érzékelem, hogy ez inkább George oldaláról állhat fenn, mert Mary nagyon szomorúnak hangzik, de pont ezért nem is feszegetem a témát, csak néhány bátorító szóval és gesztussal igyekszem biztatni azzal kapcsolatban, hogy lesz ez még jobb is. Ezután viszont az én gyerekem szólít engem, Mary pedig mosolyogva ment fel a vacsora befejezése alól és kísér egy emeleti szobába, hogy kényelmesen és nyugodtan tudjak szoptatni.
Nem telik el sok idő, és már hallom is lentről a fiúk visszaérkezését, aztán pedig ismerős léptek közelítenek a folyosón.
– Szia – mosolygok a belépő Axelre, és amikor elfogadva az invitálást leül mellém, Yanával együtt úgy helyezkedek, hogy egy kicsit neki tudjak dőlni. Felemelem a fejem és a kinti hidegtől még hűvös arcára csókolok, aztán megkérdezem, mire jutottak odakint. Felderülő arccal és egyre szélesedő mosollyal fogadom a híreket. Meleg, meleg víz, tágas szoba a lányunknak is. Ez több, mint amit néhány órával ezelőtt remélni mertem volna.
– Ez nagyszerű! Nagyon jó ötlet volt idejönni – adok hangot is az örömömnek, és boldogságomban lopok is egy csókot az ajkáról. A továbbiakra csak bólogatok, az arcomra ragadt mosollyal, aztán vele együtt pillantok le a kis csöppségünkre, aki bizony valóban nem nagyon csukta be a szemecskéit egy ideje.
– Lehet, hogy már a kajakóma is kiüti majd – jósolom meg, megsimogatva Yana fejét. – Mary elővarázsolt egy védőrácsot, amit a kanapé mellé lehet tenni, hogy ne essen le onnan, szóval ha tényleg elalszik sem lesz baj, míg mi is megvacsorázunk – nézek fel újra Axelre, biztosítva arról, hogy nem kell nagyon sietnie az elintéznivalókkal, jól elleszünk mindannyian. A kérdésére halkan elnevetem magam és bólogatni kezdek.
– Amikor odaértünk a házhoz, nem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de nagyon is – felelem őszintén. – Annyira szokatlan nekem ez a jólelkű önzetlenség, de borzasztóan jól esik. És lényegében megoldották a problémánkat, sőt, George ezek szerint még segítséget is tud szerezni ahhoz, hogy helyrepofozzuk a házat. Ez mind sokkal több, mint amit reméltem – folytatom mosolyogva, aztán egy szusszanással a vállára hajtom a fejem.
– Ugyan én hivatalosan nem kaptam itt munkát, majd szeretnék besegíteni, amiben csak tudok. Mary mesélt arról, hogy amikor elindulnak a tanfolyamok, mindenkinek közös étkezéseket szerveznek, szerintem jól jön neki olyankor egy segítő kéz. Yana is első pillantásra megkedvelte őt, pedig ez nála nem gyakori – pillantok le újra a lányunkra, aki már most laposakat pislog és lassabban, de még nagyokat nyel. Remélem, hogy Axel szerint is jó ötlet lenne, ha én is ilyen módon "beépülnék" a közösségbe, főleg, hogy egyáltalán nem kényszerből tenném.
– Tudod, úgy éreztem magam, mint annak idején a bárkán. Amikor olyan jólelkű emberekkel vagy körülvéve, hogy hiába szükséges, nem esik jól hazudni – halkítom le a hangomat a vallomás erejéig annyira, hogy csak ő hallhassa. Eszembe sem jutna leleplezni magunkat, főleg, mert az igaz történet alighanem sokkal inkább gyanakvást váltana ki ebből a két melegszívű emberből, de akkor sem volt jó érzés.
Yana hamarosan már szó szerint belealszik az evésbe, ezért óvatosan leválasztom magamról. Persze erre felnyílnak a kis szemei, de teljesen kómás, szóval az ébrenlétét csak arra használom ki, míg egy büfit kinyerek belőle, aztán már csak magamhoz ölelem és Axelre mosolygok.
– Gyere, menjünk le – adok neki egy csókot. Talán itt fent is le tudnánk fektetni Yanát, de nem szeretném, hogy idegen helyen nélkülünk riadjon fel esetleg. Odalent lefektetem a hasára a kanapén, de elég egy kicsit megsimogatnom a hátát, és már húzza is a lóbőrt, amit megmosolygok. Odaigazítom a rácsot, Luci pedig – aki a nagy rohangálásban és ugrándozásban alaposan kifáradt – felemeli a fejét az ajtó közeléből, aztán felpattan is már helyezkedik is át a rács elé Yana-őrző pozícióba, hogy ott aludjon tovább.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Nem tudok másra gondolni, mint hogy a sors bár néha alaposan seggbe rúg minket, közben valahogy mégis próbálja támogatni az utunkat. Az imént még kétségbe voltam esve és azt sem tudtuk, lesz-e hol töltenünk az éjszakát, most pedig már gazdagabbak lettünk két ismeretséggel – Axel szempontjából nagy jelentőségégűekkel –, és még a lakhatásunk is megoldódott, ameddig szükséges. Hálás vagyok és megkönnyebbültem. Ezt érzem akkor is, amikor Marynek segítek a vacsorát elkészíteni és akkor is, amikor később Axel csatlakozik Yanához és hozzám a kisszobában. Míg Yana tovább tömi a bendőjét, Axel meg is nyugtat, hogy ez a bizonyos Pathfinder nem valami lelakott tákolmány, hanem ténylegesen élhető és a családunk számára megfelelő kabin, amitől még boldogabbá válok. A lányunk nemsokára-alvásával kapcsolatban megjegyzem, hogy valószínűleg már kaja után ki fog dőlni, de a kanapén le tudjuk majd fektetni most is, Axel pedig már aggódik is, hogy tud-e majd nyugodtan aludni.
– Annyira azért nem leszünk hangosak – mosolygok rá megnyugtatóan. – Csak nem szeretném, ha idegen környezetben nélkülünk riadna fel. Épp elég riadalom érte mostanában – teszem hozzá egy halk sóhajjal, bűntudatosan nézve le Yana angyali kis arcára és megsimogatva a fejét. A bébiőr sincs nálunk és nem akarom, hogy Axelnek most azzal kelljen foglalkoznia, hogy előtúrja a csomagok közül. Ezután már egyébként is azt kérdezi, én jól vagyok-e, szóval őszintén megosztom vele, ami most bennem dúl – és ami már sokkal inkább pozitív is. Utána azt is hozzáteszem, hogy szívesen segítenék majd Marynek a teendőkben, de Axel felvetésére egyelőre egy kis mosollyal megrázom a fejem.
– Inkább a hála vezérelne, mint a fizetés lehetősége, szóval legfeljebb elfogadom, ha ők ajánlják fel – utasítom el annak a lehetőségét, hogy kvázi én kérjek tőlük újabb szívességet. – Yanának is jót tenne, ha emberek között lehetne, és nekem is könnyebb lenne beépülni a helyi kollektívába, ha nem csak otthon kuksolok – teszem hozzá, szinte reménykedve nézve fel Axelre, hogy ő is értékeli-e annyira a próbálkozásaimat, mint szeretném. Azért azt is megosztom vele, hogy nem esik jól a hazugság, most sem.
– Tudom – szusszanok fel, amikor kimondja az igazat, és a vállára hajtom a fejem. Élvezem az ölelését és Yanát figyelem; ők ketten a legfontosabbak és tudom, hogy erre kell koncentrálnom. Az igazság amúgy is rosszabb lenne Maryék szemében.
Miután Yana szó szerint belealszik az evésbe, hamarosan már hárman megyünk lefelé, hogy kényelembe helyezzem a királylányt és mi is ehessünk. Mary kérdésére mosolyogva bólogatok, Axel pedig meg is válaszolja a kérdést, míg én lefektetem Yanát. George hangot ad abbéli reményének, hogy ő is kajakómálhat majd egyet a vacsorától, szóval már ülünk is asztalhoz. Egy kicsit kivárok, így az apró gesztusokból – merre felé tendálnak és melyik székre pillantanak – meg tudom állapítani, hol szoktak ülni ők, hogy én a másik oldalra telepedhessek Axellel. Mary szed mindenkinek, közben megosztva velünk egy tippet a helyi vadászról, aztán George már a horgászatról érdeklődik. Visszanyelem a zsigeri választ, miszerint vadászpuskával biztosan jobb lennék, mint horgászbottal, és inkább csak megrázom a fejem egy kis mosollyal. Aztán a mosolyom vigyorrá szélesedik, amikor Mary délceg legénynek nevezi a férjemet, és a büszke feleség elégedettségével rá is pillantok az említettre. Talán a sors iróniája, hogy már majdnem piszkos gondolataim is támadnak a délceg legényről, amikor George újra megszólal és megkérdezi tőlem, hogy tudnék-e asztali áldást mondani. Meg sem kell játszanom a hirtelen zavaromat; az egy dolog, hogy sosem gyakoroltuk igazán a vallást gyerekkoromban sem, de Aviva sem vallásos családban nőtt fel – hiszen az anyja még indiai is volt –, így még csak szükségem sem volt arra, hogy benyaljak egy miatyánkot a felkészülés alatt. Megköszörülöm a torkom és bocsánatkérőn pillantok George-ra, aztán Maryre.
– A családom sosem gyakorolta igazán a vallást... – vallom be halkan, és ez kivételesen még az igazsággal is rezonálni tud. Axel menti meg a napot, elmondja ő az áldást, én már csak az ámenbe csatlakozok be – az még nekem is megvan –, aztán inkább beletemetkezem a raguba. Axel nemsokára felhangzó dicséretre mosolyogva, egyetértően bólogatok, de Mary csak legyint.
– Aviva is sok munkát tett bele, nagyon ügyes keze van a konyhában – pillant rám egy kedves mosollyal, mire megrázom a fejem.
– Én csak a kukta voltam, de bármikor szívesen besegítek máskor is. Főleg, ha sok éhes szájat kell majd etetni a ranchen – ajánlom fel, amit Axelnek is említettem odafent, Mary arca pedig felderül.
– Mindig szívesen látlak! Majd találunk elfoglaltságot annak a kis angyalkának is – pillant a kanapén szuszogó Yana irányába. Széles, hálás mosollyal bólintok és ezzel így most elégedett is vagyok. Tényleg nem a fizetés elérése volt a célom a felajánlással, később meg majd meglátjuk, hová vezet ez az egész. Evés közben tovább beszélgetünk, főleg hétköznapi témákról, és míg én befejezem a magam tányérját, úgy sejtem, Axelnek szedhetek még eggyel, amit Mary is csak elégedetten mosolyogva figyel és a végén még egy harmadik tányérra is bátorítja. Miután mindenki kiürítette a tányérjait, segítek leszedni Marynek az asztalt, aztán a közepére varázsolni egy tálca finom házi kekszet, míg ő mindenkitől megkérdezi, kérnek-e kávét vagy más italt. Én csak vizet hozok magamnak, amibe bele is kortyolok, amikor már ismét mindenki a helyén ül... hogy aztán majdnem félre is nyeljem azt, amikor Mary mosolyogva ránk tekint.
– És terveztek majd kistestvért is Yanának? – kérdezi egy nagymama lelkességével. Sikerül lenyelnem a vizet, de egy kis köhögés így is rám jön, míg némileg zavartan pislogok, de George is csak elneveti magát.
– De hisz még alig fél éves lehet az a kislány, drágám! – dorgálja meg szeretettel a feleségét, Mary pedig rögtön védekezni kezd, hogy ő csak érdeklődik. Próbálom egy mosollyal megnyugtatni, mert egyébként nem vettem tolakodásnak a kérdését, csak egyáltalán nem voltam rá felkészülve. És szerintem Axel sem.
– Öhm... – pillantok Axelre némileg tanácstalanul. Nem vallhatjuk be, hogy Yana is csak becsúszott, hiszen most sokkal idillibb család vagyunk, de akkor mégis mi a jó válasz erre a kérdésre?

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel