Nem szokásom fiúkat be engedni a szobámba, anya is valószínáleg csak a tanulás miatt ilyen megértő, de csak reménykedni merek abban, hogy bízik is bennem eléggé ahhoz, hogy nem képzel el össze vissza mindenfélét. Jason kedves fiú, de sosem tudnék rá olyan szemmel nézni, mint... mint egy srácra. Sosem adtam még okot arra, hogy kételkednie kelljen bennem - vagyis, de... de arról nem tud -, így nem értem, hogy miért mindig ilyen bizalmatlan hozzám. Mégis elhiszem, hogy hagyja, hogy egy kicsit én magam intézzem a dolgaimat. Nem vagyok kislány már, tudom, hogy mit tehetek és mit nem. Bár tanulás a tervem tényleg, de úgy gondolom, hogy semmi rossz nem történik ha egy kicsit nevetgélünk a saját bugyutaságunkon. Amint meghallom kintről a Mat hangját, elkomolyodok egy kis időre, majd úgy teszek, mint aki észre sem veszi és tovább nevetek, bár már én magam sem tudom, hogy min. Nem értem pontosan, hogy mit kiabál, és próbálok is úgy tenni, mint akit nem érdekel. Minek kellett haza jönnie? - Az előbb valaki nem neked mondott valamit? - szólal meg Jason kicsit zavartan, és igazít egyet közben a szemüvegén, én pedig csak megvonom a vállam, mintha fogalmam sem lenne, hogy miről beszél. Innen már csak reménykedhetek abban, hogy amilyen gyorsan haza jött Mat, épp olyan gyorsan tovább is megy. Nem tudok úgy koncéntrálni a tanulásra, ha tudom, hogy alig pár szobányira van tőlünk. Még közelebb préselem magam Jasonhöz és ismét a könyvre próbálok koncentrálni, bár most sokkal óvatosabban, hogy ismét ne kopoljuk össze magunkat. Ő rám néz, és hirtelen ettől támad nevethetnékem, ami azon nyomban el is tűnik, ahogyan nyílik a szobám ajtaja, és megpillantom a jóképű testvéremet, aki bonuszként járt az anyám új házasságával. Nyelek egyet és igyekszem a lehető legkevésbé kimutatni azt, hogy még mindig mit vált ki belőlem az, ha már csak látom is. Amint megszólal, Jason egy kicsit arrébb húzódik tőlem zavartan, én pedig dühösen fújtatok. Persze, hogy anya nem bírt magával, és egyből a nyakamra küldte őt. - Te pedig, mint egy szófogadó gyerek, máris teljesíted a kérését. - vágom rá gyorsan egy szemforgatás kíséretében, majd az osztálytársamra nézek, aki nem tudja hogy mihez kezdjen a helyzettel. - Mi csak tanulunk. - szólal meg végül zavartan, én pedig a vállára teszem a kezem, hogy azzal biztosítsam, hogy majd én megoldom. Semmi rosszat nem teszünk, nincs szükség arra, hogy bárki is felügyeljen ránk. Ismét Matre nézek, és bár nem akarok oda menni hozzá, de tudom, hogy ahhoz, hogy valahogy elküldjem muszáj beszélnem vele. Nem tudom a biológiára koncentrálni ha közben onnan fog bámulni minket végig. - Mindjárt jövök. Csak lerázom valahogy. - szűndékosan beszélek így, mert azt akarom, hogy vegye észre, hogy nem kívánatos személy jelenleg itt. Vagyis de... szívesebben lennék vele kettesben, mint Jasonnel, de erről nem kell neki tudnia. Ő is csajozik. Van egy Miaja. Akkor mi köze ahhoz, hogy én mit csinálok itt az osztálytársammal. Átadom az ölemben lévő könyvet a megszeppent fiúnak, majd felállok és elhagyva a szobámat, becsukom magam mögött az ajtót, mert fogalmam sincs, hogy mit akar mondani, de jobb ha Jason inkább nem hallja. - Mond gyorsan amit akarsz, mert tanulnom kell. Aztán hagyj minket békén, rendben? - nézek rá kérlelő tekintettel, és máris érzem, hogy a szívem sebesebben kezd verni. Mindig mikor a közelemben van. Ez pedig nagyon nem jó így.
Nem ez az első, hogy páros feladatot kell megoldanom egy osztálytársammal, de az első, hogy pont egy sráccal hoztak össze. Ami amúgy szintén nem gond, csak az idő nem biztos, hogy megfelelő. Mármint ez az új családosdi meg minden egy kicsit sok így egyzerre. Mivel Jasonnek három kistestvére is van, akik elmondása szerint túl hangosak ahhoz, hogy tanulni lehessen tőlük, így felajánlottam, hogy jöjjön ő hozzánk. Az én új tesóm legalább nem kicsi, és reményeim szerint ma otthon sem lesz. Hamar írok anyának egy üzenetet, hogy nehogy félre értse, hogy haza állítok egy fiúval csak úgy, de válaszul simán csak rám bólint és azt is közli velem, hogy az új férjével éppen elment valami üzleti ebédre vagy mi a csudára, így mehetünk nyugodtan. Hozzá tette azt is, hogy az ajtót hagyjuk nyitva ő pedig szól Matnek, hogy közbe nézzen ránk. Remek. Mintha valami kisgyerek lennék, akit szemmel kell tartani. Ne szólj légyszi. Nem vagyok gyerek. Írom vissza, és letudja annyival, hogy bízik bennem. Remélem is. Mert még Mat is nem hiányzik onnan. Csak tiszta dacból járok a lehető legtöbbször busszal, mert nem akarom, hogy bárki is hordozzon az iskoláig és haza. Szerencsére az új puccos otthonunktól nem messze van egy megálló, így amint leszállunk róla csak alig pár perc sétálás után már a ház előtt állva nézek vissza Jasonre, aki szinte tátott szájjal bámulja a helyszít. Persze. Ő sincs honnan tudja, hogy milyen egy ilyen házban élni, amit amúgy még mindig nem érzek az otthonomnak. - Te tényleg itt laksz? - néz rám a szemüvege alól, mire nevetnem kell. Ja... lehetne akár álomba illő is, de ha tudná az okát, hogy miért nem örülök neki, akkor egészen biztos, hogy nem szívesen lenne most a helyemben. Mindenhol szeretnék lenni, csak épp itt nem. Nem a Mat testvéreként létezni. Elég furcsak helyzet. - Igen. Micsoda mázli. - vonom meg a vállam, és látom rajta, hogy nem érti, hogy miért nem örülök ennek, de nem is baj. Kinyítom az ajtót, és szinte villámgyorsan közelítem meg a lépcsőt, hogy a lehető leghamarabb felérjünk a lépcsőn, be a szobámba, anélkül, hogy ne kelljen találkoznom a testvéremmel. Próbálom annyira kerülni amennyire csak lehet, mert egyre nehezebb a közelében lennem, és egyáltalán nincs hangulatom most a hülyeségeihez. Az emeletre érve megtorpanok és automatikusan nézek a szobája felé, ahonnan semmi zaj nem hallatszik, ez pedig remélem, hogy azt jelenti, hogy itthon sincs. Megkönnyebbülve sóhajtok, és még mindig sietősen haladok a saját szobám felé, amin amint belépünk mindketten, csak halkan csukom be az ajtót. Úgy tűnik, hogy Jasonnek is feltűnt a furcsa viselkedésem, mert még mindig úgy néz, mintha megőrültem volna. - Azt hittem, hogy tudják a szüleid, hogy tanulni fogunk. - jegyzi meg, én pedig mielőtt válaszolnék csak ledobom a táskámat a földre, le vetem a dzsekimet, az ágyra dobok és le ülök én is. Jason is hasonlóan cselekszik, bár láthatóan zavarban van ettől az egésztől. - Tudják is. Én mindig így sietek. Bocsi. - hazudom, majd a táskámért nyúlok, hogy ki vegyem a biológia könyvet, hogy először át nézhessük a feladatot, hogy meg is érthessük mielőtt neki kezdünk. Utálom a biológiát amúgy, meg nem is nagyon érdekel. Közelebb ülök Jason-höz, hogy mindketten el tudjuk olvasni, és szinte egyszerre hajolunk a könyv fel, ami miatt a fejünk is össze koppan. Össze nézünk, mindketten a homlokunkhoz kapunk és nevetni kezdünk. Attól tartok, hogy neki sincs túl sok kedve ma a tanuláshoz.
Kezdőlap
Nem szokásom fiúkat be engedni a szobámba, anya is valószínáleg csak a tanulás miatt ilyen megértő, de csak reménykedni merek abban, hogy bízik is bennem eléggé ahhoz, hogy nem képzel el össze vissza mindenfélét. Jason kedves fiú, de sosem tudnék rá olyan szemmel nézni, mint... mint egy srácra. Sosem adtam még okot arra, hogy kételkednie kelljen bennem - vagyis, de... de arról nem tud -, így nem értem, hogy miért mindig ilyen bizalmatlan hozzám. Mégis elhiszem, hogy hagyja, hogy egy kicsit én magam intézzem a dolgaimat. Nem vagyok kislány már, tudom, hogy mit tehetek és mit nem. Bár tanulás a tervem tényleg, de úgy gondolom, hogy semmi rossz nem történik ha egy kicsit nevetgélünk a saját bugyutaságunkon. Amint meghallom kintről a Mat hangját, elkomolyodok egy kis időre, majd úgy teszek, mint aki észre sem veszi és tovább nevetek, bár már én magam sem tudom, hogy min. Nem értem pontosan, hogy mit kiabál, és próbálok is úgy tenni, mint akit nem érdekel. Minek kellett haza jönnie? 
.gif)
