Aston & Cassie

Ha valaki megkérdezte volna a szüleimet arról, hogy mennyire tartanak bölcs lánynak, minden bizonnyal egyszerűen csak képen röhögték volna az illetőt. Hogy az ő lányuk bölcs? Mindketten makacsak voltak, de a kis Cassie ennek a dupláját örökölte. Emiatt mindig az volt rám jellemző, hogy a saját utamat jártam, őket pedig abban a fajta neveltetésben hittek, hogy a gyereket néha pofára kell ejteni ahhoz, hogy tanuljon a hibáiból. Ez volt az oka annak, hogy ha meghallották, hogy részegen lopakodok haza, akkor másnap mindig indiai curryt akartak ebédelni. Mondjuk ez pont egy olyan lecke volt, amiből az eddigiek során nem tanultam, őket pedig nagyon szórakoztatta, amikor bezárkóztam a vécére és szenvedtem. Szadista állatok, de ha egyszer gyerekem lesz, akkor talán imába fogom foglalni a nevüket azért, hogy ezt megtették velem… Elvégre már egy ötlet van a tarsolyomban a tinédzserem nevelésére.
- Ha nem mondod el senkinek, akkor tényleg benne vagyok – fel is tartottam neki a kisujjam, hogy megeskethessem. Minden bizonnyal nem jönnék be az aktuális szerelmemnek, ha látná azt, hogy képes vagyok benyomni egy fél disznót. Mondjuk sok esetben az volt a legnagyobb indok, ami a pasizás útjában állt, hogy a legjobb barátom történetesen egy fiú. Én viszont úgy voltam vele, hogy az a srác, aki nem érti meg ezt, nem érdemel meg. Nálunk a friendzone nem azt jelenti, hogy nappal húgom este dugom… Na mindegy, szerintem talán pont az a probléma, hogy nem ezzel a hasonlattal jöttem a fiúknak, mert minden bizonnyal előbb eljutott volna az agyukig, mint az, hogy mi ketten csak barátok vagyunk. Egyébként meg eszembe sem lett volna őt elcserélni egy szerelemre. Tisztában vagyok vele, hogy szükségünk van egymásra és én vagyok az egyetlen ember, aki nem cseszteti a többi problémájával együtt. Hittem benne, hogy ezzel egyszer eredményeket érünk el, és le tudja tenni a drogokat.
- Van egy másik opcióm is neked – az arcomon most már egy olyan mosoly ült, amivel határozottan érezhető volt, hogy meg akarom győzni valamiről – Ellógjuk az utolsó óránkat, és elmegyünk shakezni egyet. Találtunk apával egy helyet, ahol csinálnak mangósat.
Nem nevezhető tápláló étkezésnek, de ha legalább pár kortynyi üres kalóriát bevinne a szervezetébe, akkor már boldog lennék. Nem beszélve arról, hogy van sültkrumplijuk, ami nagyon addiktív étel, ezért reménykedtem benne, hogy valami minimális dolgot le tudok tuszkolni a torkán. Ha nem, akkor legalább megpróbáltam tenni érte valamit, nem pedig csak elnéztem az állapotát, mint ahogyan sokan tették vele, akik nem látták, hogy mennyire értékes ő. Csak el van veszve a világban, mert nem állnak mellette.
- Nem igazán a kedvenc dolgom a horgászat – húztam el a szám – Ebben egyet tudok érteni.
Egyenesen felháborítónak gondolom azt, hogy valaki sportnak tart egy olyan tevékenységet, ahol csak ülni kell és várni. Mondjuk számomra a sakk és a póker, meg az egyéb ilyen extrém példák is inkább voltak időtöltések, mint sportok.
- Akkor én viszek majd valami könyvet – tehát az én programom inkább lenne a szabadtéri olvasás – Gondolom úgyse szólalhatok majd meg, mert pont abban a századmásodpercben ijesztem el a halakat, hogy kinyitom a szám.
Mondjuk amilyen egy szerzet vagyok, láttam ebben némi realitást. Egyébként szerintem egy tökéletes horgászat úgy telne el, hogy Aston és én végig apát idegesítjük, ezáltal növelve a koncentrációját és a türelmét is. Mondjuk azt hiszem én pont egy olyan gyerek vagyok, aki olykor mind a kettőt próbára teszi, és ennek ellenére is szeret engem.
- Tudom – kissé elszomorodtam, de valójában igaza volt. Úgy, hogy én nem vagyok abban a helyzetben, mint amiben ő, gyakorlatilag belegondolni se tudok abba, hogy min mehet keresztül. Ha én elkezdenék drogozni, akkor a szüleim végig mellettem lennének, amíg ebből kilábalok. Ő ehhez képest nem olyan felnőttekkel van együtt, akikre számíthatna, és brutál nehéz lehet benne lenni úgy, hogy én se tudok tenni érte érdemli dolgot. Nem gondolom, hogy kérdésekkel bombázni, vagy lecseszni lenne értelme, mert azzal annyit érnék el, hogy legközelebb szóba se állna velem, amiért megsértettem.
- Tanároknak szólni nem jó ötlet, ők nem megbízhatóak – ezzel jelezni akartam felé, hogy én meg fogom tartani a titkát, kerüljön bármibe. Biztos voltam benne, hogy sajnos a feltételezésem ezzel kapcsolatban tényleg a helyén van. Ezeknek sokkal fontosabb az iskolájuk hírneve, és képtelenek lennének átlátni, hogy Aston elsősorban magának árt azzal, amit csinál. Emellett pedig csak plusz egy pofon lenne neki, ha nem kellene legalább az iskolában normálisan megjelennie.
- Ott vannak az én szüleim, bennük megbízhatsz – finoman érintettem meg a vállát – Elmondhatod nekik és ezt te is tudod. Nem fogsz csalódást okozni nekik.
Én tényleg hittem benne, hogy azt a két embert azért küldték az égből, hogy megszépítsék a világot. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ítélkezés helyett arra fordítanák az energiájukat, hogy kihozzák ebből Astont. Elvégre nagyon szeretik. Talán tennének meggondolatlan dolgokat féltésből, de sosem bántanák, vagy csinálnának vele olyan dolgot, ami a kárát szolgálná. Leginkább nem adnák át a rendőrségnek, vagy rúgatnák ki az iskolából.
- Szerintem nem is én vagyok a megfelelő ember, aki megoldást tudna kínálni – mosolyodtam el lágyan. Nem voltam benne abba, amiben ő – De ha még el tudod hinni egy kicsit, hogy valamit tehetünk, akkor azzal már nyertem. Az pedig a legkevesebb, hogy meghallgatlak, hiszen barátok vagyunk.
Talán nem érzi, hogy egy kategória lenne ezzel, hogy ő meg meghallgatja azt, amikor tetszik valaki, vagy az éppen aktuális agymenéseimet elviseli, de nekem sokat jelentett, hogy volt egy ilyen barátom. Ráadásul sok esetben próbált tanácsokkal is nekem, ami sokkal használhatóbbnak tűntek azoknál a dolgoknál, amit a szüleim, vagy a barátnőim mondtak nekem.
- Majd belöklek, de ne ma – ahogy ránéztem, egyértelművé vált a számomra, hogy nem áll erre készen. Nem tudom pontosan, hogy milyen szakértelemmel rendelkezhet egy ilyen iskolában dolgozó pszichológus, de abban biztos voltam benne, hogy abban az esetben vagyok hajlandó elvinni oda, hogy tényleg javulni fog az állapota, nem pedig romlani. Most pedig biztos vagyok benne, hogy csak felkavarná az egész és a visszájára sülne el a dolog, utána pedig soha többé nem menne oda. Meg kell adni neki azt az időt, amíg egy picit lecsillapodik.
- Azok a körülmények, amikben benne vagytok, szerintem magukért beszélnek – találkoztam már a családjával ugyan, de nem sokszor, inkább nálunk gyűltünk össze, és ennek megvolt a maga oka. Tisztában vagyok vele, hogy nem mindenki olyan szerencsés, mint én, és erre emlékeztetem magam minden olyan alkalommal, amikor hülyeségek miatt veszekedek a szüleimmel. Ilyen volt az is, amikor titokban tetoválást csináltattam, meg elkezdtem igazolásokat hamisítani.
- Ez a beszéd – veregettem meg a hátát, majd csomagolni kezdtem, mert tisztában voltam vele, hogy az ebédszünetünk a végéhez közeledik. Bár közel sem az volt a tervem, hogy becsengetésre a teremben legyek.
- Van kedved eljátszani, hogy alacsony a hemoglobin szintem és elmenni valami jobb helyre, mint ez a hülye suli? – magam se tudom, hogy honnan vettem ezt most hirtelen, de az alkatom és a magasságom tényleg okot adott az aggodalomra, ami a vérszegénységet illeti – Akkor nem kell megtanulnom meghamisítani az iskolaorvos aláírását. Te pedig elkísérhetsz ahelyett, hogy itt rohadnánk a nap hátralevő részében.
- Ez most „legális” lenne – határozott voltam – Elmehetnénk valahova szórakozni.

1 151 szó || outfit

Olyanok a másodpercek, mint egy ketyegő bomba. Cassidy kedvességét nem érdemlem meg és mégis talán azt tudom mondani, hogy épp a kedves szavaival hasítja fel a lelkemet. Ha lebaszna, mint sokan mások, amiért mondjuk nem szenteltem nekik kellő figyelmet, vagy veszekednénk, mint anyámmal otthon, akkor nem annyira hatna meg a hozzáállása. Így meg legalább gondolkodhatok. Nem sok nyugalom áll mögöttem az elmúlt hetekből, alvásból sem telt el sok és azt hiszem, csoda, hogy megtaláltam az iskola kapuját és nem feszítettem jobban a ki tudja mennyire flexibilis húrt a tanáraim idegrendszerében. Mert tudom, hogy ők is észrevették rajtam, a magát roppant szentimentálisnak tartó vaskos tanár, Olga néni már be is jelentette matek óra végén, hogy beszélni szeretne velem. Én meg legszívesebben beteget jelenték, hogy erre ne kerüljön sor.
Nehezen tudom megállni, hogy ne szökjenek könnyek a szemeimbe, ahogy megölelem Cassidyt. Nyelnem kell, hogy eltüntessem a felgyülemlett nyálat a számban, de nem akarok összetörni, mert akkor otthon mi mást csinálnék… Szóval csak veszek egy mély levegőt és kiélvezem Cassidy pozitív energiáit.
- Köszönöm! - suttogom újból lábaimat lógatva a padon és tekintetemet barátnőmről a fákra szegezem, mert még mindig nehéz a szemeibe néznem ennyire közvetlenül. Úgy általánosságban nem akarok emberek szemeibe nézni.
- Gondolom eltelít azért, legalább egy időre. - Engem valószínűleg nem elégítenének ki a magok, de miket beszélek, mikor egy energiaital van a kezembe, ami minden, csak nem értelmes táplálék. Az általa felvázolt képet megmosolyogtatom, a fél disznó látványa valóban nem Cassidy-specifikus kép, de akár még lehetne is az a jövőben, ha nem a bálra készülnénk és nem jönne elő nála a testi adottságok kérdése. - Egyszer azért megtehetnéd. Mondjuk velem együtt… Kikérünk egy fél disznót és addig szenvedünk, amíg el nem pusztítjuk. Nem fogja megtudni senki, ígérem. - Szerintem kettőnk közül nekem kellene jobban készülnöm a bálra, nem azért, mert hasam lenne, épp most doblat le magamról öt kilót egy hét alatt, ami egyben azt is jelenti, hogy ha nekem jönne mondjuk Diane kosaras pasija, akkor én lehet elrepülnék a vézna-tömzsi alkatommal, ami vágom, hogy nem elégíti ki a szexiség fogalmát.
- Nem tudom. - Na pont nem ez a logikus válasz egy ennyire egyszerű kérdésre, de az utóbbi napokban az éhség szinte megszűnt számomra. - Érzem, hogy gyenge vagyok és energiára van szükségem, de nem nagyon tudok most enni. - Nem a drogok, hanem a mentális állapotom miatt. Még nem igazán értem ennek a biológiáját, ugyan miért nem bírok letuszkolni a számom semmi értelmes tápanyagot, ha közben szintetikus vegyületek zöme halad végig a nyelőcsövemen. Gondolom a gyomrom ádáz küzdelmet folytat velük és úgy van vele, hogy nem kár mást.
Őszintén mondom, hogy egyenesen rettegek a gondolattól, hogy átmenjek mostanság hozzájuk, de közben még nem vesztettem el a normális gondolkodásomat és sejtem, hogy úgy alapvetően baromira jót tenne nekem az a közeg, amit náluk tapasztaltam meg. Cassidyiéknek irtó sok társasjátékuk van és olyanok, amik különlegesek, vagy legalábbis nem minden háztartásnak a része (nekünk otthon egy sincs), én pedig elég nagy társasjáték fan vagyok, pláne azoké, amiknél taktikázni kell. De halvány fogalmam sincs, hogy most képes lennék-e gondolkodni és nem folyton csak azt hallanám, hogy „Mi a baj, Aston? Olyan rossz passzban vagy.”
- Ezzel az állításával valószínűleg mindenki egyetért, téged is beleszámítva, nem? - kacagok fel mielőtt újra innék az energiaitalból és most nem arra kérdezek rá, hogy ő is nyafka lenne, hanem arra, hogy vallja be, nem menne el az apjával horgászni. Nem tud bárki horgászni, általában a lányok nem kedvelik a természet közepén való ücsörgést bogarakkal és halszaggal teli levegőben és akkor még nem beszélve arról, hogy a kukacot, vagy gilisztát is meg kell fogni, hogy felnyársaljuk a horogra. - Fel mered tenni a gilisztát a horogra amúgy? - Csak kíváncsiságból rákérdezek, majd a térdemre helyezem az energiaitalos doboz alját. - De elmehetnénk hárman is - teszem hozzá tekintettemmel a távolban felbukkanó diákokat fürkészve. Szerintem élveznénk, nem speciel a horgászást, hanem azt, hogy kicsit kimozdulunk a mindennapjainkból és elleszünk míg az apja horgászik és élvezi, hogy mentálisan támogatjuk őt.
Én sem tudom még, hogy saját magam ellensége vagy támogatója vagyok azzal, hogy elfogadom a kézfogását és egyúttal a meghívást is a társasra, de már mindegy, mert nincs visszaút. Utólag is mondhatnék nevet persze, de akkor szerintem Cassidy is megkeresne és a fülemnél fogva húzna át hozzájuk arra hivatkozva, hogy megígértem és teljesen igaza lenne. Valószínűleg ez az ígéret lesz az, ami engem arra fog késztetni, hogy megjelenjek az ajtójukban és leküzdem a félelmemet.
Aztán csak kinyögöm neki, hogy mi miatt vagyok elsősorban ennyire taccson szellemileg. Nem tudom már, hogy mit foghatok magamra és mi a szer hibája, de végsősoron a drog is felemészti a józan eszemet, miközben tudatomban van, hogy nem kellene mindig újabb után nyúlni. Mégsem bírom abbahagyni, azok után sem, hogy a húgomat majdnem kórházba kellett szállítani.
- Ezt mondani könnyű - felelem se nem támadóan, se nem védekezően, hisz értem én, hogy ez nem mentség, de valljuk be, nem annyira egyszerű, vagy legalábbis nekem most kicsit sem az. De ezt tiszta fejjel aligha lehet megérteni, úgyhogy nem vonom felelősségre. Az a baj, hogy még otthon élek, autóm sincs, miből is lenne, szóval, ha valamit magamnál tartok, az egyenlő azzal, hogy otthon is megtalálható. De hát basszus, miért turkál a húgom az elrejtett cuccaim között?
- Még nem. Szerintem egyből ki is basznának a suliból, ha ez kiderülne – pillantok fel egyre nehezebben véve a levegőt. Lehet, hogy sokan szednek időnként be valamit, de attól még a függések indok lehet a kirúgásra. Szerencsére ez nem annyira elit iskola, szóval nem tudom, ha innen kirúgnának, nem tudom melyik gimi venne át, de mindegy is, mert nem akarok idáig eljutni, éppen ezért vagyok óvatos.
Teljes testem összerándul a gondolattól, hogy a húgom szétszúrná magát és ez nála hosszas vívódás maradna az életben. Egyszerűen nem férek meg egy dimenzióban ezzel a gondolattal, így mintha csak reménykednék abban, hogy a szemem elé tárulkozó fiktív képek eltűnnek az elmémből, előre görnyedten beletúrok a hajamba.
- De honnan tudjam, hogy ki a megbízható? Aki segít és nem eltávolít a többiektől? - Elvisznek rehabra? Akkor a húgomat tényleg elveszítem, mert anyáék nem figyelnek rá. Már vagy öt éve én viszem suliba, olyan vagyok neki, mint valami második apuka, pedig nem annyira sokkal vagyok idősebb nála.
- Bocs, ne úgy értsd, hogy tőled várom a választ ezekre, csak tényleg fogalmam sincs, hogy merre kellene elindulnom. - Még csak vigasztalást sem várok tőle.
- Már az is segít, ha csak meghallgatsz. - Érzem magamon is, hogy egyre ingerültebb vagyok, ezért szeretném tisztázni, hogy ez nem ellene és nem miatta van. A tőlem megszokottal ellentétben nem vagyok túl stabil érzelmileg, igazából ezért sem akartam vele sokat találkozni az elmúlt időszakban.
Némán nyelek egyet, amikor ismét az iskolapszichológust veszi elő, én sem tudnék mást, aki alkalmas lenne a feladatra, de tényleg félek, hogy annyira súlyosnak látna, hogy elküld mittudoménhová. Talán a félelmem nem is a kirúgás, hanem az, hogy szembe állítanak a ténnyel, hogy esetleg mennyire súlyos helyzetbe kerültem már most, én meg nem akarom elhinni, hogy beteg vagyok. Nem jön ki hang a számon, csak bámulom a leveleket a földöm. Ki akarom mondani, hogy oké, benne vagyok, menjünk el a pszichológushoz, de fizikailag (igazából mentálisan) gátolva érzem magamat, hogy ezt megtegyem, így csak bólogatni kezdek miközben ismét lenyelem az energiaitalos nyálamat.
Üresnek érzem a lelkemet, mintha a szél és átfújna rajtam, csak ülök és hallgatom Cassidy szavait. Annyira de annyira nem bírok meglenni magamban, a szorongás rettegéssé válik, a rettegés pedig szorongássá, viszont érzem, hogy nem tehetem meg, hogy ellenkezek vele, mert azzal önmagamnak és neki is ártanék. Én pedig tényleg ki akarok keveredni ebből a szarból.
- Oké... - jön meg a hangom, de szinte csak suttogok, miután összeszedem valamennyire magamat és rá pillantok egyfajta elhatározásként. - Lökj be a pszichológushoz! - Tök mindegy mikor teszi, sosem fogom akarni és sosem fogom egykönnyen hagyni magam, de vele szemben sem tehetem már meg azt, hogy nem küzdök a gyógyulásért.
- Nehezen találok megoldást arra, hogy miért ne érezzem ezt az én hibámnak - vallom be őszintén az aggályaimat. Oké, tegyük fel, nem az én hibám, de akkor is nehéz lenne elszámolnom a saját bűntudatommal. Ha még lenyelem azt, hogy magamat elcseszem, az oké, talán sikerülhet, de a húgommal szemben érzett bűntudatomra, ha csak rágondolok is széttép az ideg és elfog a pánik. Viszont nem szeretném még ezzel is terhelni őt, úgyhogy újfent bólogatni kezdek, mert ez úgy fest könnyebb, mint megszólalni értelmesen jelen körülmények között.
- De oké, értem. Én… - lendítem kezemet és kvázi széttárom karjaimat, mondván, hogy fogalmam sincs, hogyan és mikor fogok elindulni, de azért felfogtam a kijelölt utat. - én megpróbálom, jó? Megpróbálom - suttogom el a végét szinte fáradtan a sok érzéstől és próbálom tudatosítani magamban, hogy ez most egy fogadalom tőlem magamnak a változásra.
Kezem szorításától már megmelegedett az energiaital megmaradt része, de most kivételesen nem jut eszembe, hogy megihatnám a maradék kortyokat, inkább végigkövetem tekintetemmel, ahogyan Cassidy csomagolni kezd. Hátradőlök a padon és csak némán próbálom emészteni a beszélgetésünket, meg amennyire lehet élvezni a napsütést.
- Mennyi az idő? - jut eszembe a következő óra annak láttán, hogy Cassidy pakolni kezdett, viszont nem vagyok ennyire tehetetlen, szóval előveszem a telefonomat. Amint a képernyő felvillan, látom, hogy van pár üzenetem, amivel nem akarok most foglalkozni. Amúgy is megszokták már, hogy nem vagyok egy nagy chatelős, pláne most. De legalébb még nem csengettek be órára.

Aston & Cassie

Soha nem volt testvérem és nem is gondoltam bele komolyabban abba, hogy szükségem lehetne egyre a jövőben. Ha teljesen őszinte voltam önmagammal, akkor elégedett voltam az életemmel. Nem volt bajom Bronxal, kedveltem, mivel az otthonom volt. Vad, ami illik hozzám, a nagyszájú Cassidyhez, aki még, ha nem is feltétlenül képes rá, de azért mindenkit megpróbál a sarokba rakni. Nyilván az egyik hátulütője a dolognak a magasságom volt, nem túl könnyű negyvenöt kilós és alig százhatvanöt centis lányként megváltani a világot, de a szüleim mindig arra biztattak, hogy legyek önmagam és álmodjak nagyot, mert megérdemlem. Hogy ha arra vágyok, az egész világ az enyém lehet, én pedig titkon voltam annyira elkényeztetett és akaratos, hogy tényleg magamnak akarjak mindent.
Emiatt az első pofon az életben gyakorlatilag akkor ért, mikor Aston és én barátok lettünk. Tudtam, hogy ő nem feltétlenül olyan srác, mint amilyenek az emberek legtöbben az ő korában, mégis jóba akartam lenni vele. Nyilvánvalóan nem számoltam egyéb olyan dolgokkal, ami neki az élete része és talán a szüleimnek sem mondtam el mindent róla – egyelőre – de mindenképp segíteni akartam neki. A tény, hogy ő egyszerűen eltűnik olyan volt, amitől kivert a frász. Nem akartam arra gondolni, hogy esetleg baja eshetett, mert nyilvánvalóan jobban megrázna, mint sokakat a suliban, ha tényleg történne vele valami. Egyikünk sem volt a társaságok kiemelkedő tagja, én egy viszonylag átlagos szerepet töltök be a jobb tanulók között, akik néha elengedik magukat és nem teljesítenek mindig kiemelkedően. Nincsenek balhéim, talán néha nem értek egyet a tanárokkal, néha visszapofázok nekik, de komoly gondot még sosem okoztam senki életében. Talán ettől egy kicsit szürkébbnek számítok az átlagnál, de legyen, vállalom.
- Akkor gyere ide – csak elmosolyodtam és kitártam felé a karjaim, hogy ténylegesen fogadni tudjam, ha megölelne. Jelen helyzetben nyilvánvalóan dühös voltam és aggódtam érte, de ugyanakkor jobban örültem annak, hogy egyáltalán felbukkant és úgy néz ki, mint aki viszonylag épségben van. Szerencsém van, mivel mind a két szülőm nagyon gyengéd, valamit pedig nekem is átadhattak ebből, mert olykor megnyilvánul. Még akkor is, ha az esetek nagy részében azért én is tudok pukkancsként viselkedni.
- Ilyenkor jól tud esni, meg van benne hús, kenyérkocka és napraforgómag is, szóval tartalmasabb, mint amilyennek tűnik – mosolyodtam el – Bár biztos viccesebben néznék ki, ahogy egy fél disznóval küzdök.
Valójában sosem voltam az a típusú lány. Nem tudtam biztosra, hogy mennyire hízok könnyen, mert sokszor jellemző rám a válogatás, ami miatt nem igazán eszek meg úgy igazán sok mindent. Ez pedig ahhoz vezet, hogy nem is eszem túl sokat, mondhatni a sztereotip nőies étkezést képviselem, ha akarom, ha nem. Nyilvánvalóan nem könnyek között fogyasztok el egy finom hamburgert, ha arról van szó, de a mindennapi étkezésem inkább mondható egészségesnek és áll zöldségekből, mint olyan ételekből, amiket az ember csak a bűnözés miatt fogyaszt.
- Egyébként, te nem vagy éhes? – jelen helyzetben nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kezében tartott energiaital az egész napi ételbevitele akar-e lenni, vagy pontosan mi a helyzet vele. Összességében arra jutottam, hogy szívesen meghívom egy mekire, ha arról van szó, talán én is bevernék most egy sajtburgert. Meg nem utolsó szempont, hogy a fizikaórámat el akarom lógni, a partneremet sem kedvelem túlzottan.
- Valójában biztos nem tartana három napig, bár elég sok játékunk van – magam sem tudtam pontosan mennyi időbe telne az összeset végig játszani – Ha jössz, akkor apa biztos el akar majd menni horgászni is. Hiányzol neki, mindig azt mondja, hogy az olyan kis nyafkákkal, mint amilyen én vagyok, ilyeneket nem lehet csinálni.
Miközben fesztelenül csacsogtam neki, próbáltam felmérni, hogy milyen a hangulata, meg alapvetően rontok vagy javítok rajta azzal, hogy próbálok úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. Az biztos, hogy mindannyian nyugodtabbak lennénk, ha a hétvégét inkább nálunk töltené, és nem valamelyik furcsa, kettyós haverjával lógna. Nyilván nem fogom megmondani neki, hogy nem szimpatikusak azok a drogosnak kinéző srácok, de a magam véleménye attól még meglehet. Annyira nem vagyok mérges rá, hogy elkezdjem egyesével, hangosan félkegyelműnek titulálni azokat, akikkel együtt lóg. Véleményem szerint jobb társaság kellene neki, de alapvetően nem élem az ő életét. És nem, nem magamtól vagyok ilyen bölcs, burkoltan kikérdeztem a szüleimet a dologról és ők mondták azt, hogy ez a helyes döntés. Ha rajtam múlt volna az egész, akkor talán a hajánál fogva rángattam volna haza, miután megtaláltam és üvöltöznék egy sort. Szerencsére apa észrevette, hogy valami nem oké velem, és mielőtt gondolatban komolyabb terveket találtam volna ki, megkérdezte azt, hogy mi jár a fejemben.
- Megbeszéltük – még kezet is nyújtottam neki, hogy hivatalossá tegyük a dolgot – Úgyis jobban szeretek apával lenni.
Nem mintha bármi gond lenne az édesanyámmal, de köztudottan apás lány voltam, ami miatt szegénynek csajos programokat kellett csinálnia velem. Ennek általában az volt a vége, hogy jött velünk anya is, mivel szeretett rólunk fényképeket készíteni, meg neki tudott folyamatosan arról panaszkodni, hogy mennyire nehéz velem ilyenkor, mert egyáltalán nem érti, hogy a mai lányok miért rajonganak, pedig neki is van egy.
Egészen hamar eltűnt a mosoly az arcomról, ami korábban még ott volt. Pontosan tudtam, hogy bizonyos témákat nem lehet örökké halogatni, emiatt pedig fel kellett tennem azokat a bizonyos kérdéseket, amik baromi kellemetlenül hatottak. Magam sem tudtam, hogy mi lenne a jó válasz ezekre, emiatt egyszerűen csak halkan felsóhajtottam és pár pillanatig a salátámat néztem, aztán inkább a focipályát kezdtem el bámulni, meg ahogy kivonulnak azok a srácok, akik között a kiszemeltem jelenleg nem volt ott.
- Talán ezért nem kellene többet zacskókat tartanod otthon – magam is meglepődtem azon, hogy mennyire nyugodt volt a hangom, már-már úgy hangzott, amit mondtam neki, mintha egy igazi felnőtt lennék – Próbáltál beszélni az iskolapszichológussal? Talán neked is segítene, de ezt abba kell hagynod a húgod védelmében is.
Ki tudja, hogy az a kislány mennyire erős lelkileg és esetleg mi lesz a vége a dolognak. Nem akartam azokra a bizonyos képekre gondolni, amit az iskolai drogprevenciós előadáson mutogattak nekünk. Ez megint egy olyan szituáció volt, ahol nem tudtam elvonatkoztatni attól, amit én éreztem. Ha engem megijesztettek az ilyen helyzetek, valamiért azt gondoltam, hogy mindenki más is hasonlóan érez.
- Nem basztál el mindent – magam sem tudtam, hogy pontosan mit kellett volna mondanom, de ezt valamennyire komolyan gondoltam – Amíg csak szív, addig nem olyan nagy a baj. Jobb, mintha szétbökte volna a vénáját. Csak ezen a ponton már muszáj segítséget kérned egy olyan felnőttől, aki megbízható, és tényleg tud tenni valamit érted.
Magam sem tudtam, hogy miként kellene a további gondolataimat tálalni annak érdekében, hogy ne legyen mérges, vagy csalódjon bennem, mert jelen helyzetben az volt a legfontosabb, hogy ki tudjon mászni ebből az egész helyzetből.
- Először tényleg keresd fel az iskolapszichológust. Ha nem akarsz egyedül menni, akkor én is veled tarthatok – tudtam, hogy milyen megítélése van annak, ha valaki próbál segítséget kérni, de több ötletem ezen a ponton már nem volt. Ha szépen kérem, nem fog változni semmi, ha elverem az sem segít rajta. Ha üvöltözök vele, akkor lehet csak olajat öntök a tűzre.
- Az, hogy be tudod ismerni a problémát már nagy dolog. Ez az első lépés – magam sem tudom, hogy pontosan honnan vettem a bölcsességeimet jelenleg, de majdhogynem büszke voltam magamra, amiért viszonylag okos dolgokat mondtam neki – Sokkal rosszabb lenne, ha nem éreznéd úgy, hogy hibáztál. Innentől kezdve már csak arra kell koncentrálni, hogy ezt ki tudd javítani. Ha szükséged van rám, én úgyis melletted állok.
Óvatosan mosolyodtam el, mivel nappal szemben ültem és nem viseltem sok sminket, valószínűleg a szeplőim virítottak az arcomon, amik a nyáron mindig hangsúlyosabbak voltak. Ahelyett, hogy tovább tömtem volna magamba a salátámat, ráraktam a dobozra a tetejét és azt úgy raktam a táskámba, mint aki komolyan készülődik valahova.

1 252 szó || outfit

Minden osztálynak megvan a menő magja. Azok a fiúk, akik nagy darabok és sportosak, azok a lányok, akik szeretnek bulizni és minden szórakozásban benne vannak a maguk tíz centis magassarkújukkal. Vannak a stréberek, akikkel csak azért ajánlott jóban lenni, mert ők segítenek, hogy megcsináld azokat a tantárgyakat, amiken nélkülük az életben nem tudnál átmenni, meg amúgy is, addig jó, amíg a tanár bugyuta kérdéseire ők válaszolnak és nem hallatszódik be kintről a tücsökciripelés is. És akkor van a harmadik kategória. A "fura" kategória. Azok, akiket nehéz hova tenni, jó fejek is, de vagy drogos a csávó, vagy csak olyan érthetetlen hobbija van, hogy megközelíteni sem lehet. Vagy akik alig járnak iskolába, netán csak nem szeretnek minden pillanatban inni és bulizni, dugni, hanem inkább elmennek cserkésztáborba, körbeutazzák a világot, állatmenhelyen dolgoznak és tán még csendesek is. Én ebbe a fura kategóriába tartozok, de itt is egészen középen helyezkedek el. Én vagyok az a nyers fazon, aki mindenkinek megmondja a tutit, ezért pedig az osztálytársak nem tudják eldönteni, hogy most amúgy állati jófej vagyok, vagy egy bunkó paraszt. Egész jól kijövök mindenkivel, egy-két kosaras fekán kívül nincsenek ellenségeim.  
Ha Ezra az, akivel bazdmeggel vigasztaljuk egymást, akkor Cassidy ennek az ellentéte. Tudom jól, hogy nála azért más magatartást veszek fel, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy meghazudtolnám önmagamat. Neki szavak kellenek, mint a legtöbb lánynak és ez rendben van, leszámítva, hogy nem vagyok a szavak és érzések embere. De talán illene mondanom valamit, ha már az elmúlt hetekben szkippeltem mindenkit a társaságomból, beleértve őt is.
Nem tudom, mi lenne helyénvalóbb, ha pofán verne, vagy hogy ilyen kedves legyen, mint amilyen most próbál lenni. Aggasztó kicsit, megfordul a fejemben, hogy a kedvesség mögött ott van minden indulata és csak az én válaszomtól függ, hogy kirobban-e belőle, vagy sem. Ergo jót válaszolok a kérdésére, vagy sem? Fingom sincs, mit kellene felelnem az ölelésére, de nem szokásom túlgondolni a dolgokat, meg az akaratomtól eltérően sem szeretek cselekedni, így hát egyenes az út.
- Igen - felelem alig hallható hangon. Kényelmetlen szituáció, főleg, hogy esélyt sem hagy, hogy ne rá nézzek, de ezáltal hazudni sem tudok. Szükségem van egy ölelésre, igen, szóval, ha engedi...
De talán mindegy is. Nem a panaszkodásé a főszerep, én csak azt akartam, hogy minden olyan legyen, mint régebben. Elfelejthetnénk a történteket és csak újra együtt zabálhatnánk, én a megszokott szendvicsemet, ő meg a salátáját. Leszámítva azt a bökkenőt, hogy ezúttal még egy szendvicset sem tudtam összerakni reggel magamnak. Megvonom a vállamat, én nem állítom, hogy salátával nem lehet jól lakni, csupán azt, hogy nekem még nem sikerült.
- Minden kétséget kizárólag jobb egy adag saláta ebédre, mint egy energiaital. Főleg, ha szereted a salátát és szívesen is eszed. - Nem érzem azt, hogy veszekednem kellene vele. Ha valamikor, akkor most inkább nem baszogatom azzal, hogy nyugodtan egyen több szénhidráttartalmú kajákat is, mert baromi vékony. Ehelyett viszont belekortyolok az imént szisszéssel kibontott noname energiaitalomba, amit még a sarki dohányboltban vettem reggel, mert ez volt a legolcsóbb. Annyira nem is szeretem az ízét, de ha nincs sok pénz a zsebben, a szemét is tud finom lenni.
- Három napon át tartó társasjátékozás? - Amúgy szeretek társasozni, csak nem három napon keresztül. Ujjam hegyével az ital nyitóját kezdem pöcögtetni, miközben enyhén ránehezedek könyökömmel a lábamra és nézem, ahogy a szél egy letört ágat próbál arrébb tessékelni a járdáról, csak éppen gyenge hozzá. Én is túl gyenge vagyok ahhoz, hogy beköltözzek Cassidyékhez ilyen időszakomban, de tudom, hogy nem szabad nemet mondanom. Se vele nem tehetem ezt, sem pedig magammal. Szükségem van erre a kicseszett társasozásra, hogy egy kicsit kiszellőzzön a fejem, meg amúgy is, mit csinálnék helyette? Feltehetőleg Ezrával szívnám a füvet a folyóparton.
- Tök jó lenne - fogadom el a meghívást egy kósza mosollyal, ami mostanság baromi ritka az arcomon. - De én leszek anyuddal, mert ha mi ketten lennénk ellenük, akkor ledokumentálnának minket a következő Schumacher - Jean Todt párosnak és mindenki unná már, hogy szétnyerjük magunkat. - Bírom Hasleréket, de félek, hogy ezúttal csalódást fogok okozni nekik már pusztán a fizikai állapotommal. Na meg, eléggé szemétnek érzem magam, hogy más családjához menekülök, miközben az enyém éppen megsemmisíteni kívánja az otthon fogalmát. De néha én is lehetek önző.
Hallottam a kérdését, nem feledkeztem meg róla, de vagyok olyan szemét, hogy belekapaszkodjak a mentőtémába és úgy tegyek, mintha megfeledkeznék a családomra tett kérdésről. Iszok újra a cukros-koffeines energiaitalból.
- A húgom is elkezdte... - nyögöm ki végre pár percnyi feszült mozgolódás után. Nem akartam erről beszélni, de a helyzet otthon - amire Cassidy amúgy rákérdezett - eléggé nem rózsás és ezúttal nem a szüleim a hibásak.
- Valószínűleg megtalálta a zacskót a szobámban. - Tudom, hogy tudja, vagy legalábbis sejti, hogy milyen zacskóról beszélek. Ami viszont a feltételes módot illeti... egészen biztosan ez történt, hiába nem beszéltünk róla még kettőnk között sem. Megremeg az energiaital az egyre görcsösebb ujjaim között, szóval inkább beleiszok újra. Nem várok én semmi támogatást Cassidytől, sőt, felőlem ordíthat is, nekem csak valami épeszű megoldás kell, hogy amit elcsesztem, azt miként tehetném jóvá. Más épeszű emberben nem tudok megbízni ennyire. - Ezúttal tényleg mindent elbasztam, Cassidy! - sóhajtom végül és látszólag magam sem tudom eldönteni, hogy ránézzek, vagy tőle el. Némi tétlenkedés után mégis csak megkísérlek a szemébe nézni.

Aston & Cassie

A magam részéről világ életemben elmondhattam magamról azt, hogy szerencsés voltam. Szerető környezetben nőttem fel, a szüleim pedig normális nevelést adtak nekem. Persze egy-egy alkalommal előfordult az, hogy mondjuk beszóltam a tanáraimnak, ha nem értettem velük egyet, vagy – mint akár a múltkor is csináltam – elmentem tetováltatni magamra valamit, amit persze a szüleim elég hamar megtudtak. Mivel Amerikában nem nehéz hamis személyihez jutni, én pedig vérbeli Bronx-i lány voltam, aki ráadásul egy kicsit sem elit, Brooklyn-i gimnáziumba jártam, lényegében könnyűszerrel hozzájutottam az irathoz egy felsős segítségével. Azért otthon mindez sokkal veszélyesebb kísérlet lett volna, én pedig se szex-el, se a vesémmel nem szívesen fizettem volna egy darab okmányért.
Nagyon kikaptam a szüleimtől a tetoválásért az első nap, de a másodikon már ők maguk kérdezgettek arról, hogy miért csináltattam, miért erre költöttem el a nyáron, nagy nehézségek által megkeresett pénzemet. Mit jelent nekem, ki vett rá, kihez köthető az ötlet. Végül, miután mindent elmeséltem a dologgal kapcsolatban, úgy döntöttek, hogy megértenek, és apa száján az is kicsúszott, hogy szép lett a tetoválásom. Emiatt pedig talán egy pillanatig képes voltam magamban kijelenteni azt, hogy utálom anyát és apát, de hamar rájöttem, hogy ez valójában nem igaz… Én vagyok a világ legszerencsésebb embere, a legszerencsésebb szülőkkel.
A legjobb barátom már nem volt ilyen helyzetben. Pont ez világított rá minden alkalommal, hogy az én édesanyámnak és apukámnak aranyból van a szíve, mivel folyamatosan ugyanazt mondták nekem: Aston jó fiú, oda kell figyelnem rá, hogy ne kallódjon el. Talán mások – egyébként egy kicsit jogosan is – azt mondták volna, hogy ne barátkozzak vele, mivel olyan dolgokba is belerángathat, amiből nehezen, vagy éppenséggel sehogyan sem tudok kimászni. Viszont az én szüleim mindig próbáltak az életre nevelni, én magam pedig a suliban minden évben elvégeztem az önvédelmi tanfolyamokat, amiért veszélyes környéken éltünk. Emiatt anya és apa nyugodtak voltak, én pedig vigyázhattam a legjobb barátomra… Akiről fogalmam sincs, hogy hova keveredett el most.
Mindenesetre baromira meglepett, amikor lépéseket hallottam magam mögül, egészen elkerekedő szemekkel néztem hátra. Jelen helyzetben nem voltam teljesen biztos abban, hogy akkor most mit kellene tennem. Néha úgy éreztem, hogy a kiabálással talán tudok segíteni azon, hogy összeszedje magát, de nem akartam folyamatosan ordítani vele. Én magam is tudtam, hogy ez egyáltalán nem megoldás, szóval igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra annak ellenére is, hogy ijesztően nyúzottnak tűnt. Örültem neki, hogy egyáltalán volt szerencsém látni őt.
- Szükséged van egy ölelésre? – magam is meglepődtem azon, hogy mennyire lágy hangon szóltam hozzá. Előfordult már az, hogy tényleg kiabáltam vele, és a földön húzva próbáltam biztonságos környezetbe – sokszor a lakásunkba – cipelni őt, de amikor az arcára néztem, akkor hirtelen gondterheltnek láttam. Éppen ezért is simítottam a tenyeremet a bőrére és emeltem feljebb a fejét, közben pedig próbáltam úgy helyezkedni, hogy a szemébe tudjak nézni – Hé, itt vagyok. A végén még valaki azt hiszi majd, hogy egy perverz vagy és a lábamat nézed.
Elég egyértelmű volt az, hogy viccelek, az arcomon a mosolyom barátságos és vidám volt annak ellenére is, hogy nagyon aggódtam érte. Ennyit meg kellett adnom neki, hiszen talán haragudtam rá, mikor nem jött az elmúlt időszakban, de miközben őt figyeltem az elmúló, soha vissza nem térő pillanatokban, valami folyamatosan azt súgta nekem, hogy ő már megbűnhődött amíg nem járt suliba… Én pedig nem vagyok önkéntes igazságszolgáltató. Most arra lehet szüksége, hogy mellette legyek.
- Az a cél, hogy vékony maradjak – jelentettem ki határozottan – Egyébként szeretem a salátát. És nem gondolom, hogy az egészségesebb lenne, vagy több benne a kalória. Ha így van, akkor kérlek oszd meg velem is.
Mosolyogva böktem a fejemmel az energiaital felé, amit alapvetően én nem fogyasztottam, mivel a szüleim nagyon szerették a törökkávét és egy ideje már engem is megkínáltak vele reggelente. Azt már inkább nem is teszem hozzá, hogy elő szokott fordulni velem az is, hogy édesapámmal rágyújtok az erkélyen, ha anya nem látja, mert apa annak a híve, hogy inkább vele csináljam, mint a háta mögött. Azt hiszem kifejezetten liberális szüleim vannak, ennek fényében pedig szégyenérzet nélkül tettem fel a fiúnak a következő kérdést.
- Minden rendben van otthon? – nem voltam benne biztos, hogy igazat fog mondani, ezért folytattam – Anya és apa társasjátékozni akarnak a hétvégén, párosan. Azt mondták, hogy nyugodtan hívjalak át, és maratont tarthatunk, három naposat. Lenne hozzá kedved? Egyedül nem olyan vicces ellenük menni.


705 szó || outfit

Néha jó lenne, ha anyám, vagy apám lekeverne nekem egy méretes és fájdalmas nyaklevest, már szinte várom, hogy megtegyék, hisz virít rólam és a szobámon is, hogy nem igazán vagyok a dolgok magaslatán, csúcs vagyok, de nem a csúcson, hanem lehet életem mélypontján. Bár Ezra mondta, hogy mindig van lejjebb, ami kurvára bíztató volt, csak valahogy nem tudtam őt komolyan venni, tekintve, hogy ezen szavak elhangozta után nyújtott át nekem egy adag kokaint, én pedig válaszként csak a pénzt helyeztem markába. Nagyapám autószerelő, nagy motorspecialista, bár inkább hobbi ez neki, mint igazán munkának érezné, engem meg szívesen lát mindig. Ismeri anyámékat és úgy gondolja, hogy addig sem az ő példájukat követem, míg neki dolgozok, így hát nem is kell az otthoni bűzt szagolnom, miközben saját pénzem is akad... vagy hát akadna, csak az utóbbi egy hónapban jócskán zuhanásnak indult a pénztárcám súlya. Nem tudom, hogy kerültem ilyen mélyre, gyorsan történt, pedig csak egy átlagos buliként indult, ahol előkerült némi illegális szer is.
El kellett telnie legalább négy-öt hétnek, miután egyáltalán észbe tudtam kapni és be tudtam ismerni magamnak, hogy konkrétan drogfüggővé váltam. Szerencsére a gimiben eddig ezt kevesen tudják, úgyhogy a tanárokig sem jutott el, már csak az kellene, akkor biztosan egyből kivágnának a francba. Nem vagyok olyan jó ebben, mint Ezra. Ezra már évek óta szedi és bár totál be van lassulva a hülyéje, de mindenki természetesnek veszi ezt nála, én meg itt vagyok a haverjaként, annyira nem kellett jövőbelátónak lenni, hogy megjósoljuk, na vajon az én szervezetem meddig marad tiszta. De nem rá fogom, mivel ő sosem kínált, vagy erőltette rám. Én kértem, én kattanttam be egy ponton túl, aminek meg is van az oka. Hogy mi? Erre inkább csak mosolygok. Na vajon mi? Szülők, Natalie, a gimi...
Nem feledkeztem meg Cassidyről egyik ebédnél sem, de az elmúlt időszakban nem mertem a szemébe nézni, pont azért mert általában a tanórák után nem igazán voltam kezelhető állapotban és ez meglátszott a délelőtti viselkedésemen, kinézetemen is. Talán a tanárok és az osztálytársak többsége nem tudja, csak sejti, hogy mi van velem, Cassidynél nyilvánvalóan nincs mit letagadnom. Beismerni viszont nem volt még bátorságom, nem csak neki, hanem magamnak sem, viszont most, ma érkeztem el arra a ponrta, hogy ha nem kezdek el valamit összekaparni a régi énemből, akkor elveszíthetem őt, magamat, meg a jövőmet is. Ráadásul lenne itt még valaki... a húgom.
Nem én vagyok az osztály menője, nem vagyok se sportember, se informatikai guru, engem javarészt csak az Aston srácnak tartanak a furcsa haverjaival, aki sokat logol egy szurkolólány (Natalie) után, de sosem közelíti meg annyira, hogy abból legyen is valami. Ezek után, ilyen állapotban pedig tényleg nem fog már összejönni a lehetőség, tekintve, hogy Nat is összejött egy focistával, én meg örülök, ha nem látok kettőt mindenből.
Nem állítom, hogy segélykiáltásként ülök le a semmiből felbukkanva Cassidy mellé a padra, én inkább próbálok belekapaszkodni abba a barátomba, aki nem egy barom - mint Ezra -, hajlandó is talán még velem szóba állni - nem mint Mark -, és normális is - nem mint a szüleim. Nem fogok semmit sem kérni tőle, csak azt szeretném, hogy ne küljön el melegebb éghajlatra. Úgy kellett nekem a lány társasága, hogy azt szavakba önteni sem lehet.
Nem agyaltam azon, hogy vajon lebasz-e vagy sem, azonban egy kicsit meglep, hogy nem. Nem azért, mert nem ezt vártam volna tőle, hanem inkább azért, mert totál megérdemelném. Hosszú csend után végül részben felé fordítom arcomat, de tekintetem a salátáján ragad, nem bírok a szemeibe nézni.
- Ne haragudj! - Biztosan érti, hogy azért mondom ezt, mert nem jöttem ide a megszokott módon az elmúlt napokban. Meg azért is mivel eléggé elhagytam önmagamat, ami miatt részben elvesztette a társát.
- Amúgy, már így is elég vékony vagy, nem kellene mindig salátát enned - bökök a kajájára, hiszen attól még, hogy nem jöttem vele ebédelni, láttam, hogy rendszerint csak ezen a nyúlkaján él. Nem tudom elhinni, hogy ezzel jól lakik, de én inkább nem mondok semmit, hiszen csak egy energiaitalt hoztam magammal, amit most előre görnyedve fel is bontok.

Aston & Cassie

Alapvetően nem szeretem az esőt… Viszont kivételt képeznek a nyári záporok, amikor a fülledt időt megtölti az esők utáni friss illat, amikor egy kicsit lehűl a levegő, de a szél tikkadtan fújdogál. Ez az idő volt a kedvencem; hiába gyűlöltem, hogy az alapvetően egyenes hajam ilyenkor szénaboglyává változott. A reggeli készülődés közben ez volt az a dolog, ami megszépítette a napomat. A hajamat praktikusan egy kócos kontyban fogtam össze a fejem tetején, hiszen amúgy is túl hosszú volt ahhoz, hogy ebben az időben el tudjam viselni leengedve. A sminket sem vittem túlzásba ilyenkor, csak a kötelező szemceruzámat használtam, ami a világ legkevésbé praktikus dolga volt, hiszen egész nap nézegetnem kellett magam a hajkefémhez erősített tükörben. A fekete szín sem volt a legjobb választás, hiszen csak ide-oda maszatoltam az egészet és nap végére jobban hasonlítottam egy pandamacira, mint egy lányra. Mindez mégsem érdekelt túlzottan, ahogyan az sem, hogy nyáron a szeplőim valósággal világítottak az arcomon. Ezeken a napokon a különböző magazinokhoz kapott szájfényem használata is megengedett volt, ami igazából az első óra előtt lekopott, de mégis… Mindig azt mondtam anyának, amikor mondta nekem, hogy nem kellene hasonlókat használnom, hogy hiába nincs értelme, legalább van valami a számon, amikor kiteszem a lábamat a házból.
Ezeken a napokon nem tudtak parancsolni nekem a szüleim. Én nagyon tiszta elképzeléssel rendelkeztem a külsőmmel kapcsolatban. Hiába mondták azt nekem, hogy egyes dolgok nem állnak annyira jól, én ennek ellenére viseltem őket csak mert divatosak, vagy egész egyszerűen nekem tetszett az, amit láttam. Éppen ezért is, most egyszerre éltem fiús és lányos korszakomat is, tehát kedveltem a túlméretezett ruhadarabokat, ugyanakkor az erős sminket is. Mindezek természetesen befolyásolták az iskolai státuszom. Olyan lány voltam, akit nem sokan vettek észre, ez pedig nem éppen az én előnyömre szolgált, sokkal inkább a legjobb barátoméra, akivel már évek óta együtt számoljuk a szülinapokat. Sosem volt közöttünk romantikus kapcsolat és én magam sem tudtam, hogy mindezen akarnék-e egyáltalán változtatni. Jelenleg biztosan nem. Astonnek egyre inkább kezdtek eldurvulni a drogproblémái, ezért a saját érdekemben kellett volna őt elkerülnöm… Viszont mégsem voltam képes a sorsára hagyni a fiút. Három hete, hogy egyetlen nap sem ebédelt velem az iskolánk tankertjében, ahol volt egy közös padunk, a bokrok mögött. Én mindennap türelmesen vártam rá, a mellettem levő üres székhez is csak akkor engedtem odaülni valakit, amikor már a tanár szólított fel arra, hogy ne szabotáljam a csoportmunkát.
A mai nap nem volt sok közös órám a fiúval, ezért pedig kissé idegesen szorongattam az éthordó dobozom, amibe az anyukám által gondosan elkészített salátát őrizgettem. Van egy fiatal cuki tanársegédünk, aki készségesen segített azon, hogy ténylegesen hűtőbe kerüljenek a zöldségeim és a joghurtos öntetem. Elég volt pár édes pillantás és egy kedves mosoly. Ha jobban belegondolok, talán nem bánnám azt, ha elkapna a szertárban, de ezeket a gondolatokat határozottan megtartottam magamnak.
Tíz perce vártam a fiúra, aki nem érkezett. Mindig ugyanakkor találkoztunk itt. Keveset ettem az utóbbi időben, mert egy hetünk sem volt már az év végi bálig, amire bomba formába akartam magam hozni, ezért három hete, mindennap csak salit hoztam az iskolába. Mondanom sem kell azt, hogy már éhes voltam, ami frusztrálttá tett, mert szívesebben nyomtam volna magamba legalább egy Bigmac méretű hamburgert ennél a cuccnál, de egy olyan fiú hívott el a bálra, aki előtt nem lehet hasam a múlt héten vásárolt ruhámban.
Dühös voltam Astonre, amiért megint nem jött. Már jó ideje nem beszélgettünk semmilyen platformon sem, és az sms-ekre sem válaszolt. Én éppen ezért is döntöttem úgy, hogy nem várom meg őt az ebéddel. Már annyira éhes voltam, hogy meg is feledkeztem az öntetről és anélkül kezdtem el belapátolni az ételemet. Mivel makacs vagyok, most már csak azért sem tettem rá, majd jó lesz holnap. Amúgy is, az igazi fitness guruk meg a szurkolólányok mindig öntet nélkül és mentes ásványvízzel eszik a salátát. Hús nélkül persze. Én ennyire nem voltam mazochista, szóval anya rakott panírozott csirkedarabokat a zöldségek közé.
Még az étel felénél sem jártam, amikor a szemem sarkból érzékeltem, hogy valaki helyet foglalt mellettem. Egy salátadarab félig kilógott az ajkaim közül – mivel mohó vagyok és túlságosan tele volt a szám, amikor egy újabb adagot nyomtam bele – amikor a fiúra pillantottam. Egyszerre öntött el a megkönnyebbülés, voltam rá nagyon dühös és szerettem volna megölelni őt. Mert itt van, ugyanakkor mérges voltam rá amiért ennyi időre képes volt eltűnni.
Némán rágtam tovább a számban az ételt, közben pedig a koktélparadicsomokat szurkálva próbáltam eldönteni azt, hogy most mitévőnek kellene lennem. Felpofozzam, vagy megkérdezzem, hogy jól van-e? A kis ritmikus mondókám az utóbbira jött ki, így amikor lenyeltem az ételt a számban, ismét a fiúra emeltem a tekintetem és lágy hangon szólaltam meg. Tőlem különösen szokatlanul lágy hangon.
- Akarsz beszélni róla? – ennyit tudtam csak mondani neki. Mert ha most nekirontok, akkor minden bizonnyal csak rosszabb lesz az egész neki. Ha pedig itt hagy, és már én sem tudok odafigyelni rá, akkor tényleg nem marad mellette senki.


810 szó || outfit