Matteo & Nikita

Álomomba sem gondoltam volna, hogy egyszer majd ilyen hülye helyzetbe fogok kerülni a saját anyám miatt. Hiányzik a régi életem, amikor csak ketten voltunk. Nem azért mert ne lenne jó ennyire közel lenni Mathez, hanem épp azért, mert annyira nehéz ez. Hiába igyekszünk távolságot tartani és megjátszani, hogy milyen jó testvérek vagyunk, egyáltalán nem akar könnyebb lenni. Nekem legalábbis biztosan nem, Mat talán egy kicsivel jobban kezeli ezt. Persze, hiszen ő megtehet bármit. Oda megy ahová akar, és akkor amikor kedve tartja. Nekem pedig alkalmazkodnom kell mindenkihez, bár igaz, hogy talán anyának jót tesz ez a házasság, mert a szigorából azért elég sokat hagyott el. De ennél több hasznom nem igazán van ebből a házasságból, sőt még mindig utálom, hogy rossz férjet választott magának. Nem mintha bajom lenne a Mat apjával, nekem nem ártott, sőt igyekszik azon lenni, hogy jól érezzem magam ebben az új helyzetben, de akkor sem tudom elfogadni őt, sem a házasságukat. Csak beletörődtem, mert nem igazán van más választásom. Kicsit érzem, hogy bele pirulok a kérdésébe, mert pontosan ez a helyzet. De ezt tudhatná. Hiszen annyi csaj ugrálja körül, hogy minden ujjára jut kettő is, ha azt szeretné. Ez pedig egyáltalán nem tetszik nekem.
- Nem arról van szó, csak... - csak de. Nem is fejezem be a mondatomat, mert amúgy fogalmam sincs, hogy mit kéne válaszoljak. Csak zavartan veszem le róla a tekintetem egy kis ideig, mert nem akarom, hogy én legyek az, aki még jobban megnöveli az önbizalmát. Hiszen pontosan tisztában van ő azzal, hogy milyen hatással van a lányokra. Engem persze nem ilyen könnyű lenyűgőzni, és simán meglehet, hogy már régen elengedtem volna ezt a dolgot, ha ne lenne mindennap a közelembe. Bár nem tudhatom, hiszen rajta kívül sosem voltam senkivel. Honnan tudhatnám, hogy mi lett volna akkor, ha nem leszünk hírtelen testvérek? Néha azt érzem, hogy komoly a közeledése felém, máskor pedig azt, mintha csak szórakozna velem. Összezavar, és attól rendesen mérges leszek, hogy ennyire könnyen képes más karjába lökni, miközben én olyan lelkesen kampányoltam azért, hogy ne költözzön össze Miaval. Sőt... annak örülnék a legjobban, ha szakítana vele. Nem akarom, hogy semmilyen formában az élete része legyen. Ő pedig simán oda lök a barátja elé.
- Én nem vagyok olasz, így ha valamit a fejembe veszek, akkor ahhoz tartom magam. Szóval azt csinálok, amit akarok. És nem érdekel, hogy neked arról mi a véleményed. - de talán érdekelne, mert semmi mást nem szeretnék csak látni rajta, hogy egy kicsit is, de zavarja, ha mással lát. Ami jelenleg nem úgy tűnik. Nekem pedig emiatt egyre több kedvem lesz Nickhez, aki egyébként is tetszik nekem, csak valamiért még nem érzem azt, amit akkor, ha Mattel vagyok. Talán csak az lehet az oka, hogy Nick és köztem még semmi olyasmi nem történt, ami a mostohatestvérem és köztem. Ez még így fejben is elég érdekesen hangzik. Mégsem gondolom azt, hogy van joga velem így viselkedni. Egyszer akar, máskor pedig nem, így én is bizonytalan leszek, mert sosem tudom, hogy hogyan kéne vele viselkednem. Akkor igen, ha valaki más is van a közelünkben, de ilyenkor, ha kettesben vagyunk, akkor nem tudom eldönteni, hogy mennyit engedhetek meg éppen magamnak. Nem akarok hisztisnek tűnni, de abban a pillanatban ahogyan kimondja, hogy arra vár, hogy megjöjjön a fű igazi hatása, hogy nyitni tudjon felém, megsértődök. Mert én tiszta fejjel is tudom, hogy mit akarok tőle mindig, ő miért ilyen bizonytalan? Vissza szeretnék menni a szobámba, hogy ott nyugtassam le magam, de megszédülök, és abban a percben ahogyan a testvérem ismét megcsókol, minden mást elfelejtek azonnal. Nem értem, hogy miért bonyolítjuk ezt ennyire, mikor jól is érezhetnénk magunkat. Egymással. Amint az ágyra kerülök, egyre biztosabb leszek abban, hogy most nem fogok kihátrálni, mint legutóbb és csak reménykedek abban, hogy ő sem egy újabb játékot játszik velem.
- Miért? Milyen az, amikor önmagad vagy? - nézek rá kíváncsian és tényleg érdekel. Szeretném megismerni őt. Még annál is jobban, mint amennyire eddig azt engedte. Megdöbbenve hallgatom, amiket mond, mert igaz, hogy azt szeretném tényleg, ha megpróbálnánk kialakítani egy olyan kapcsolatot, amire még gondolni is elég furcsa, de egy kicsit azért elbizonytalanodok. Mert mondjuk, hogy működne és még eltitkolni is tudjuk majd, de mi lesz akkor ha valami miatt össze veszünk? Ez nem lesz olyan, hogy szakítunk és soha többé nem látjuk egymást. Mert egy család lettünk. Mégis minden porcikám azt akarja, hogy megpróbáljuk. Ennél többet úgysem veszíthetünk.
- Mert ha nem lennénk testvérek, akkor el vinnél randira? - pislogok rá nagyokat és így csak még jobban bosszant ez az egész. Vajon akkor is érdekelném őt, ha még mindig csak két idegen lennénk? - Tudod azért van ennek egy jó oldala is. Például bárhová elmehetünk együtt, még csak senkinek gyanús sem lesz. Csak épp arra kell vigyáznunk, hogy hogyan viselkedünk majd egymással... - próbálom a jó oldaláról megközelíteni, mert egyébként legalább nem kell titokban találkoznunk soha. Az már egy másik kérdés, hogy mennyire nehéz lesz visszafognom magam mások előtt. Vagy ha épp a szemem láttára akar valaki rá mászni úgy, hogy közben még szólni sem szólhatok, mert nem vagyok más csak a kishúga.
- Szóval... akkor olyanok leszünk, mint egy pár?  Csak mások ezt nem láthatják. - állapítom meg, bár még mindig nem tudom, hogy ugyanarról beszélünk-e. Esküszöm nem vagyok hülye, csak valamiért olyan furcsa erről beszélni. Mondjuk az egész helyzet olyan nem normális körülöttünk, de azt hiszem, hogy ettől izgalmas.
- Tudod, hogy nem úgy értettem. - forgatom meg a szemeimet, mert amúgy senkit sem várok, és remélem nem is jön senki, hogy elrontsa a pillanatot. - Így hogy látszólag sikerült megoldanunk a problémánkat, talán ismét  fontolóra vehetnéd az össze költözést Miaval... - jegyzem meg óvatosan és reménykedek abban, hogy ezzel nem rontok el semmit. De ha a barátnője mindig a nyakán lesz, akkor hogyan fogunk találkozni? Mármint a vörös feje nélkül. És nem úgy, mint két testvér.

Matteo & Nikita

Annyira szeretnék gondolatolvasó lenni néha, hogy ne kelljen többet azon rágódnom, hogy vajon mi az ami a Mat fejében jár. Mert egyszer úgy viselkedik, mintha nem számítana, hogy testvérek vagyunk, máskor pedig épp az ellenkezője. Minden próbálkozásom ellenére sem sikerül megértetnem vele, hogy mi az amit szeretnék. Sőt igazából azt még én magam sem igazán tudom. Felfogom, hogy tilos máshogy néznünk egymásra, azt is értem, hogy a szüleink nem díjjaznák, ha kitudódna, hogy volt közünk egymáshoz, és abban is biztos vagyok, hogy ha kiderülne bármi is, az akár a házasságuk végét is jelenthetné. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretném, hogy elválljanak, hogy a köztünk lévő akadály eltűnjön, ugyanakkor sajnálnám anyát. Nagyon nem vall rám az önzőség, mostanában pedig egyre jobban az kezdek lenni. Magamanak akarom Matteot, ami eléggé beteges már azt hiszem. Főleg, hogy fordított esetben még mindig nem vagyok biztos abban, hogy így van-e. Van amikor azt érezteti velem, hogy ő is többet lát bennem, mint egy csajt, akinek el vette a szüzességét, vagy épp egy kistestvért, máskor pedig olyan, mintha csak megtűrne, mert nincs más választása. Kicsit össze ráncolom a szemöldökömet a szavait hallva, mert olyan, mintha össze tévesztene saját magával. Talán az igaz, hogy ha a szüleink nem házasodtak volna össze sokkal könnyebben magam mögött hagyom azt az estét, így egy kicsit nehezebb, de egészen biztos, hogy nem tudtam volna úgy tekinteni rá mint egy egyszerű srácra. Mondták, hogy az első alkalom felejthetetlen lesz majd, és bár én az én első alkalmam nem úgy képzeltem el, hogy egy házibuli alkalmával történik meg, kicsit romantikusabbra terveztem, de attól még gondoltam arra a pillanatra addig is, amig nem tudtam meg, hogy milyen sorsot szántak nekünk a szüleink. Utána aztán még többet kattogott rajta a fejem. Ezt nem tudom csak úgy kitörölni onnan olyan könnyen, mint ő.
- Mert olyan sok sráccal volt már dolgom, hogy letudjam annyival, hogy csak egy este volt. Ha nem lennénk testvérek vagy micsodák, akkor is nehezen felejteném azt el. Csak így egy kicsit nehezebb, hogy mindennap látlak. - még mindig nem vagyok hajlandó elengedni a saját igazamat és csak remélem, hogy ezt nem érti félre és nem találja ki, hogy még hamarabb elköltözik, hogy ne kelljen őt látnom. Mert egyáltalán nem erre céloztam, és ezt szerintem ő is fogja tudni. Mert nagyon is örülök a közelségének mindig... még akkor is, amikor bosszant a  viselkedésével. Csak épp nagyon nehéz úgy tenni, mintha minden normális lenne körülöttünk. Holott semmi sem az. Félek is attól, hogy anyuék előtt majd miattam fogunk lebukni, mert nekem egyáltalán nem megy olyan ügyesen a rájátszás, mint neki. Sosem tudtam hazudni, főleg anyának nem, és emiatt igen nagy erőfeszítésembe kerül előttük úgy viselkedni Mattel, mint ahogyan a tetsvérek szoktak.
- Jó. Legyen. Ha valami olyant csinálok majd esetleg, ami neked nem fog tetszeni, akkor jusson eszedbe ez, amit mondasz. Mindenki azt csinál, amit akar. - nem zsarolni akarom, vagy bármi, túl gyerekes sem akarok lenni, de annyira bosszant, mikor így beszél. Pedig igaza van amúgy. Egyikünknek sincs köze a másik életéhez ennél több. Épp ezért is gondolkodok el rajta, hogy talán majd hamarabb adjam be a derekamat Nicknek, mint tervezem. Mert a felejtéshez ahhoz van szükségem, hogy megtapasztaljak valami újat. És mivel Matet ez egyáltalán nem érdekli, sőt szándékosan lök a karjaiba, akkor megadom, amit akar. Csak valahogyan múljon már el ez a hülye érzés, ami bennem van.
Miközben arról beszél, hogy meg akar csókolni, ismét elő jön belőlem az a vágyakozás, amit iránta érzek, és felkészülök arra, helyette viszont, mint aki csak szórakozik épp, a homlokamra kapok egy puszit, ami elég kínosan érint. Nem értem, hogy miért kelt bennem reményt, ha aztán azt vissza is veszi könnyedén? Próbálok nem ideges lenni, de egyre nehezebben tudom elrejteni a csalódottságomat és azt, hogy a fűtől várja azt, hogy megtegye velem azt, amit szeretnék, kihozza belőlem ismét a hisztérikus kislányt. Pedig azt szerettem volna, hogy a mai napunk tökéletesen teljen.  Mint mindig ilyen helyzetben Miat hozom fel, majd morcosan állok fel mellőle az ágyból azzal a céllal, hogy magára hagyjam a sok hülyeségével együtt, de megszédülök, így a szekrénybe kapaszkodva vagyok kénytelen megtorpanni. Megpróbálok lassabban lélegezni és nem elbőgni magam amiatt, hogy egyre jobban úgy érzem, hogy szórakozik velem, de amint közelebb jön hozzám, és magához húz, ismét elfelejtek mindent. El engedem a szekrényt óvatosan és felpillantok Matre egy nagyon nyelve. A szavait hallva szeretném a képébe vágni, hogy szórakozzon a barátnőjével és ne velem, de nem ad időt megszólalni és amint az ajka az enyémhez ér szó szerint elveszek tőle. Ismét nem érdekel sem a barátnője, sem Nick, sem a szüleink. Sőt még az sem, hogy meg fogjuk-e bánni, vagy sem. Meg akarom élni a pillanatot, és minden mást kizárni a fejemből. Átölelve a nyakát hátrálok az ágy felé hagyva neki, hogy irányítson, közben pedig egyre jobban érzem, hogy milyen szabálytalanul zakatol a szívem. Amint el veszi a száját az enyémről, zihálva keresem a tekintetét és nem tudom, hogy a felém mondott szavaiban merjek-e hinni, vagy majd ismét ki fog hátrálni, mint aki jól szórakozik az egésszen. Mert mióta Jason el ment ezt csinálja. Egyszer közel húz magához, azután ellök.
- Nem csak ma akarom, hogy önmagunk legyünk. - válaszolok szinte alig hallhatóan, mert nem tudom, hogy ez az egész működhetne-e, de meg akarom próbálni. Anyáék előtt lehetünk testvérek, de ha nincsennek a közelünkben, nem akarom, hogy úgy kelljen viselkednünk. Most már még annyira sem. Sőt... szeretném ha Mia is el tűnne a  képből. Végleg. Ezt persze nem fogom most elő hozni, mert nem szeretném ezzel elrontani a pillanatot. Amint az ágyban találom magam alatta, ismét nyelek egyet, mert nagyon úgy tűnik, hogy nem fog kihátrálni. Vagyis remélem. Én biztosan nem leszek még egyszer olyan hülye, mint a hotelben. A kérdésére bólintok és még ilyen biztos sosem voltam magamban.
- Ugye megint nem csak hülyéskedsz velem? Ma senki más nem lesz csak mi, igaz? - kérdem tőle nagyokat pislogva, mert egy kicsit félek attól, hogy ugyanazt fogja tenni, mint az előbb azzal a homlok puszival. Bele kapaszkodok még szorosabban a nyakába, hogy ne húzódhasson el tőlem és minél közelebb kerüljön hozzám, aztán számat az övére tapasztom, mert ezúttal nem fogadom el a visszautasítását. Ma biztosan nem. Hogy holnap mi lesz, azt pedig majd meglátjuk. Egyenlőre a jelen az, ami számít.

Matteo & Nikita

Utálom, hogy bármit is mondok, megvédi Miat, mintha valami elmebeteg lennék, akitől nagyon is szükséges megóvni. Kíváncsi lennék, hogy vajon engem is így pártol-e ha Mia mond valami rosszat rólam. Mert tutira ő sem kedvel engem, ami mondjuk nem is baj, nincs szükségem a barátságára. Sőt igazábólajelenlétére sem, úgyhogy nagyon remélem, hogy Mat soha többé nem fog maj kitalálni semmiféle közös programot, ahol el kell viselnünk egymást. Talán Mianak sokkal könnyebb, mert látszik rajta, hogy bármire képes, hogy boldoggá tegye Matteot, de valószínűleg ha megtudná, hogy annak ellenére, hogy testvérek lettünk a pasijával, azért sokkal többet is csináltunk mi már annál, amit mutatni próbálunk kívülre. Abbana  percben ahogyan el űzte az osztálytársamat, azt gondoltam, hogy mivel kettesben leszünk nem kell megjátszanunk magunkat annyira, de nagyon úgy néz ki, hogy még mindig képes bármire, hogy ne történhessen köztünk semmi, ami a társadalom szemében elítélendő lenne. Végül válasz helyett csak sóhajtok, mert nincs mit mondanom többet. Ha azt gondolja, hogy majd épp Mia lesz az, aki boldoggá tudja őt tenni, akkor hajrá. Hiába mondok bármit, bárhogyan is toporzékolok, úgyis az van, amit fejben eldöntött, hogy jó lesz majd. És még rám mondja, hogy makacs vagyok. Na persze.
A füves cigi teljesen újdonság nekem, a csókja viszont egyáltalán nem, és még jobban felbátorít arra, hogy mindent elkövessek amiatt, hogy csak mára ismét mi legyünk... mintha a szüleink nem lennének házasok és bármit megtehetnénk. Arra gondoltam, hogy sokkal könnyebb lesz majd, minél jobban telik az idő, de rá kellett ébrednem, hogy csak még inkább bele keveredtem ebbe az egész hülye érzésbe. Szinte epekedek utána és azért, hogy megpróbáljunk többek lenni egymásnak, mint amik vagyunk.
- Azért, mert testvérek vagyunk. Tudom. Felfogtam. - sóhajtva ülök fel az ágyon, és még mindig nem értem, hogy miért hiszi mindenki azt, hogy testvérek lennénk, és, hogy soha nem szabad köztünk semminek történnie. Semmi közünk egymáshoz azon kívül, hogy a szüleink alá írták azt a papírt. Önzőség rosszat kívánnom a saját anyámnak, sosem akarnám, hogy bolodgtalan legyen, de így meg én vagyok az. Soha nem fogom tudni elfogadni az új családtagjainkat, mert nem akarom őket. Legalábbis nem ebben a szerepben.
- Ahogyan mi sem tehetünk arról, ami azon az estén történt. Mert nem tudtuk, hogy ez fog ránk várni. Úgyhogy ha kiderülne, még csak joguk sem lenne elítélni. De te létezel Mat. És ez olyan kurva nehéz. - nem tudom, hogy a cigi-e az oka annak, hogy ilyeneket beszélek, mert, egyáltalán nem vall rám ez. Szinte már könyörgök azért, hogy valahogy ugorjunk át ezen a tesós dolgon és felülve az ágyon idegesen döbölök a lábammal. Mert egyre kínosabbnak érzem a viselkedésem, főleg mikor még szinte kérlelem, hogy a kedvemért ne költözzön össze Miaval. Hát ki vagyok én, hogy ebbe bele szóljak? Szíve joga ott és azzal élni, akivel akar, csak épp az a baj, hogy nem biztos, hogy én ezt el tudom viselni. Csak az vígasztal, hogy már nincs sok hátra a suliból, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy a lehető legmesszebb fogok Egyetemre menni innen. Mert másképp nem tudom ezt elviselni, hiába igykeszem. A szavai szinte szíven ütnek. Szó szerinte ő az aki a Nick karjaiba taszít. A célom az lenne, hogy bosszankodjon miatta, hogy érezze azt őis, amit én érzek ha őket Miaval együtt látom, de helyette csak lazán ilyeneket mond. Kínomban el is nevetem magam, mert nem értem, hogy hogy kerülhettem egy ilyen helyzetbe.
- Látom semmivel sem tudlak meggyőzni. Mindegy. Csinálj csak amit akarsz a hülye vörös barátnőddel. Én pedig megoldom magam a szerelmi életem. Köszi. Nincs szükségem sem az apád jóváhagyására, sem a tiedre ahhoz, hogy kivel randizgassak. - a haragom és a makcsságom az, ami ismét felszínre hozza azt a Nikit, aki valójában vagyok, mert utálom ezt az érzelgős, mindjárt elsirom magam énem. Mat is csak egy srác a sok közül. Kit érdekel, ha nem lesz köztünk soha többé semmi? Igaza van. Nem sokat tehet az ellen, hogy Nickel randizgassak, ahogyan én sem tehetek semmit Mia ellen, de legalább örülnék ha úgy tenne, mint akit zavar, és megint nem úgy beszélne, mint ahogyan a nagytestvérek. Bár saját magamnak megfogadtam, hogy nem hagyom elő jönni többet az érzékeny énem, de amiket mond egyszerűen ki váltják belőlem. Amint az állam alá nyúlva közelebb hajol hozzám, nyelek egyet és szememet végig az ajkain tartom arra várva, hogy megcsókoljon és elfelejtsünk mára mindent, de helyette csak a homlokam puszilja meg. Dühösen sütöm le a szemeimet miközben hallgatom a szavait, és egy kicsit megalázónak érzem most ezt. Főleg, hogy úgy beszél, mintha én lennék az oka a távolságtartásának. Amint befejezi a mondandóját, igyekszem vissza tartani a könnyeimet, amik eléggé lefolyni készülnek és elnevetem magam. Ezt jól meg csináltad Niki! Lejárattad saját magad.
- Minek szórakozol velem? Egyszer akarsz, egyszer nem. Gyere közelebb, menj távolabb. Mia így, Mia úgy. Ha olyan a kedved csókolózhatunk, az rendben van. Ha meg én akarok valamit, akkor jössz az ilyen hülyeségekkel. Döntsd már el végre, hogy mit akarsz! - talán feleslegesen dühöngök, mert valóban az a helyes, amit ő akar, de akkor meg minek hitet el velem közbe valami mást, ami miatt reménykedhetek? Amint meggyújta a következő cigit, csak még jobban felmérgelődök és úgy pattanok fel mellőle az ágyból. Nem leszek olyan, akit azért akar megcsókolni, mert nem tiszta az elméje. A hirtelen felállásom miatt és valószínűleg a fű hatására is, meg a hirtelen felidegesedésem miatt megszédülök, így csak belekapaszkodok az ágy mellett lévő szekrény sarkába, szabad kezemmel pedig megsúrolom egy kicsit a szemeimet, mintha arra várnék, hogy ettől majd sokkal jobb lesz.
- Át kéne hívd Miat inkább. Hogy mikor megjön az igazi hatása, vele szórakozz! - lassan mondom ki a szavakat, és ha nem érezném magam ilyen pocsékul, akkor most valószínűleg itt hagynám egyedül gondolkodni és magamra zárnám a saját szobám ajtaját, hogy ma többet ne is lássam. Mert olyan, mintha valami macska egér játékot játszanánk.

Matteo & Nikita

Nagyon úgy tűnik, hogy sikerült rá beszélnem arra, hogy segítsen a lógásban, így holnap nem csak annyit nyerek az egésszel, hogy megúszok egy rossz jegyet, hanem vele tölthetem a délelöttöt is. Ennek mondjuk nem szabadna különösebben jelentősége legyen, de én mégis örülök neki. Mert akármennyire is nem egészséges másképpen néznem rá, az én szememben még mindig az a srác, aki azon az estén az ágyba csalt és aki még mindig piszok jóképű, de semmiképp sem egy testvér. Tévedés volt azt gondolnom, hogy az idő megoldja ezt az egész zavaros helyzetet, mert minél inkább telnek a napok, én annál jobban gyűlölöm ezt az egészet. Kivéve ilyenkor, amikor a szüleink nincsennek itthon. Ez a hlelyzet így nagyon is tetszik, és egyáltalán nem bánom, hogy elűzte az osztálytársam. Az egyedüli reményem talán mégis Nick maradt, aki talán idővel - ha valóban komolyan a szándékai felém -, elfeledteti velem ezt az őrületet, és képes leszek majd egyszer bele törődni a sorsomba. Bár egyenlőre erre elég kevés esélyt látok. Nem igazán tudom, hogy neki pontosan mi is acélja Miaval, meg, hogy miért éppen ő az akit a barátnőjének fogadott, de utálom ezt a gondolatot és ha rajtam múlna, akkor biztosan száműzném egy lakatlan szigetre a vörös fejével együtt, hogy soha többé ne találkozhassanak. Mert kurvára zavar, még akkor is, ha nem túlsok közöm van a kapcsolatukhoz. Idegesen kezdek fújtatni, ahogyan ismét a Mia védelmére kel, és kicsit olyan, mintha szándékosan akarna a Nick karjába taszítani. Mintha bármit is változtatna a dolgokon az, hogy éppen alakulóban van egy kapcsolat félém. Mintha arra vágynék. Nick csak azért lett az életem része, mert megígértem, hogy az első pasit felszedem, aki felfigyel rám... ő volt az. Meg amúgy is azt gondoltam, hogy bosszanthatom vele Matet, de nagyon úgy tűnik, hogy tévedtem.
- Kedves... ja persze. Láttam rajta, hogy csak azért visel el, mert azt gondolja, hogy a testvéred lettem, és előtted akar felvágni. Én sosem leszek vele kedves, még a te kedvedért sem. És köszi, hogy mondod, mert így még azért is találkozok Nickel. Sőt... ahányszor csak tehetem mindig vele töltöm majd a szabadidőmet. - a hangom kicsit hisztérikussá válik, ami tökéletesen kimutatja a sértődöttségem, és ezt egyáltalán nem is akarom elrejteni előle. Had lássa csak, hogy mennyire bánt engem ez az egész. Mi a jó abban a Miaban? Nem is olyan szórakoztató társaság. Kicsit sikerül elterelődnie a gondolataimnak a füvezéssel, és mintha kevésbé lennék feszült is, bár ez nem változtat azon a tényen, hogy forog velem a világ és olyan érzésem van, mintha meg lennék részegedve. De hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tetszik ez az egész helyzet. Főleg miután Mat megcsókol, bennem pedig még inkább eltűnik azzal minden aggódalmam. Mert kettesben miért ne lehetnénk önmagunk? Amint elfordul tőlem, és bocsánatot kér, ismét olyan, mintha megpróbálná felállítani kettőnk közé azt a láthatatlan falat, amit egyáltalán nem akarok engedni. Talán ezért is támaszkodok rá a mellkasára és még mindig igyekszem úgy tenni, mintha normális lenne mindez, ami kettőnk között történik. Végülis nem kell, hogy testvéreknek gondoljuk magunkat csak azért, mert a szüleink egymásba szerettek. Abban a percben ahogyan az arcomat jobban felfedi azzal, hogy félre simítja a hajam, érzem, hogy bele pirulok, a szavai pedig egyáltalán nem segítenek azon, hogy elmúljon a zavarom. Fogalmam sincs, hogy miért hozza fel azt az estét, de ennyi idő után is sikerül bele borzongnom, ha vissza emlékszem rá.
- Most sem adhatsz többet úgy tűnik. - sóhajtok, mert kettőnk közül azt hiszem, hogy őt sokkal jobban vissza tartja a szüleink házassága. Én simán el tudnám engedni a dolgot legalább ilyenkor, amikor kettesben  vagyunk. Bár valahol legbelül sejtem, hogy mi váltja ki belőle ezt a viselkedést, mégis mintha valami mást választ várnék. Valami logikusabbat. Mert az ami köztünk történt nem a mi hibánk. Hanem a szüleinké, akik el titkolták előlünk az érzéseiket. Talán ha sokkal hamarabb be mutatnak minket egymásnak, akkor nem lennénk ilyen helyzetben és az az este sem történt volna meg.
- Ez annyira butaság. Mi nem követtünk el semmi helytelent. Most sem. Persze tudom, hogy nem tapsolnának meg, és egyáltalán nem mondanák azt, hogy csak így tovább, nem is akarnám elmondani nekik soha, de nem helyes, hogy miattuk el kell szenvednünk ezt az egész hülye helyzetet. Bárcsak elválnának. - tudom, hogy nem szép dolog ilyent mondanom, hiszen örülnöm kéne annak, hogy végre boldogságra talált az anyám, mert nagyon is megéremli, de akkor sem tudom elfogadni. Végül mégis csak felülök az ágyon, hátat fordítva neki, és még én magam sem hiszem el, hogy kimondom azokat a szavakat, amikre eddig csak gondoltam. De tényleg nem tudnám elviselni, ha össze költözika barátnőjével. Azt még igen, hogy elköltözik... de nem így. Abban a percben ahogy magához húz, érzem, hogy még szaporábban kezd verni a szívverésem, és így csak még biztosabb leszek abban, hogy szükségem van rá. Bár az okát még mindig nem igazán értem.
- Én pedig abba fogok bele örülni ha a családi programokra Miaval együtt fogsz megjelenni. Te is tudod, hogy ha Nick-el bármi is úgy alakulna, én nem találkozhatnék vele bármikor, főleg nem hozhatnám magammal haza még csak vacsorákra sem. Mert anya életem végéig szobafogságra ítélne. Neked lehet, hogy ez így kurva könnyű lesz, de nekem nem. - ismét sóhajtok és próbálom vissza tartani az egyre jobban készülődő könnyeimet. Hova lett az az erős jellemem, ami még az esküvőn megvolt, azóta pedig mintha csak úgy felszívódott volna?
- Örülök, hogy téged ennyire nem zavar, hogy a haveroddal randizgatok. - még mindig buflis a hangom, mert nem tudom, hogy miért tudja ezt ilyen könnyen venni, miközben engem megőrjít a tudat, valahányszor tudom, hogy Miaval találkozik. Talán ebben kéne néhány leckét adnia, hogy megtanuljak én is ennyire félválról venni egyes helyzeteket. Egy kicsit elhúzódok tőle, de csak annyira, hogy rá tudjak nézni, és miközben beszél, egyre inkább össze zavarodok. Én tényleg nem értem, hogy most mi az amit szeretne.
- Akkor csak csókolj meg, jó? Nem akarok ma többet sem Miaval, sem Nickel foglalkozni. Sőt még a szüleinkkel sem. Mintha csak mi lennénk. - megvonom a vállam és mozdulatlanul figyelem arra várva, hogy megtegye amit mondott és úgy, mintha rajtunk kívül nem lenne senki más.

Matteo & Nikita

Minden erőmmel azon vagyok, hogy valahogy meggyőzzem arról, hogy miért lenne fontos a segítsége ahhoz, hogy holnap ki hagyhassam az iskolát. Ami egyébként sem olyan túl nagy ügy. Nem én lennék az első, aki ilyent tesz. Ugyanakkor abban is biztos vagyok, hogy a segítsége nélkül is megoldanám, mert ennyire elszánt talán még sosem voltam. Mindig is arra törekedtem, hogy jó legyen a magaviseletem és a lehető legjobb a tanulmányi átlagom is, épp ezért nem tartom túl nagy tragédiának azt, ha egy napot ki hagyok az iskolából valami gyors lefojású betegségre hivatkozva. Csak épp abban kell reménykednem, hogy Jason bosszúból nem fog beköpni, mert biza ha holnap nem jelentkezek, arról az okára az egyedüli lesz, aki tudni fog. Még ő sem biztos, hogy megússza a rossz jegyet, mert azt a házit ketten kellett volna megírnunk. Tudom, hogy neki megy egyedül is, de akkor is egy páros feladat lett volna. Ha Mat el nem ijeszti. Nem mintha bánnám. Csak így tartozik azzal, hogy valahogy ki is húzzon a bajból.
- Oké. Megértettem. De nem fogunk lebukni. A suliból egyik tanárom sem gyanakodna, hogy lógok, mert képzeld csak, minta diák vagyok. Kivéve ha Jason nem árul majd be. De vele majd beszélek valahogy. - biztos vagyok abban, hogy ha anya megtudná, akkor mindkettőnknek annyi lenne, de nem akarok így hozzá állni ehhez. Talán sosem fog kiderülni, és akkor feleslgesen aggódunk emiatt. Ha meg mégis... akkor is biztos, hogy kitalálhatunk valamit. Igaz, hogy anya mindig arra tanított, hogy bármilyen problémám van az iskolában, vagy bárhol, akkor először hozzá forduljak, hogy segíteni tudjon, de ezt nem igazán tudnám hogy közölni vele. Meg egyébként sem olyan nagy tragédia mindez. A diákok 98 százaléka ellóg a suliból, ha valami ilyesmi történik vele. Szóval semmi gond nem lehet ebből biztosan. Hangosan sóhajtok, és meg is bánom, hogy közöltem vele, hogy randizni fogok, mert nagyon úgy látom rajta, hogy meg fogja gondolni magát és emiatt majd nem segít. Ezt pedig nem is értem. Mitől másabb az, amit ő csinál Miaval, mint az, amit én akarok Nickel?
- Az az allergiás viszketésem még mindig meg van, elég csak a nevét hallanom. És hiába próbálod kimagyarázni, pontosan ugyanaz a helyzet. Úgyhogy holnap miután randizni megyek, letudhatjuk majd azzal, hogy kvittek vagyunk. - mert biza eszem ágában sincs le mondani arról, hogy jobban megismerjem a barátját. Nem tudom egyenlőre azt, hogy neki mi a célja velem, de bármi is legyen, mindenképp jobb, mint ebben a csapdában ragadva maradni. Mert így hogy ennyire közel vagyok Mathez és mégis távol, egyre mélyebben érint. Ahogyan az is, hogy épp azt tervezi, hogy össze költözik a barátnőjével, amint megszabadul tőlem. Szóval igazából semmi köze ahhoz, hogy én kivel és mit csinálok majd. Meglepődök az ötletén, és egyenesen nevetségesnek is tartom azt. Hogy is képzeli el, hogy majd csak jópofát vágok annak megint, hogy Mia látványosan mászik rá, mint valami pióca? Biztos, hogy nem fogom még egyszer végig csinálni azt, amit azon a bulin is. Annyi nekem bőven elég volt a vörös fejéből.
- Gondolod, hogy én kíváncsi vagyok a nyálas kapcsolatotokra? Egyáltalán nem! - és igyekszem épp olyan csúfondáros lenni, mint ő. Mert ebben egyet értünk legalább. Egyikünk sem kíváncsi a másik szerelmi életére. Csak azt nem értem, hogy miért. Köztünk úgysem lehet soha ennél több, mint ami most van. Úgyhogy annyira mindegy, hogy éppen ki mellett próbálunk vígaszt találni. Felesleges tagadnom, hogy egy kicsit félek attól, amit csinálni szeretne, hiszen még sosem füveztem. De nagyon tetszik az, ahogy biztosít arról, hogy vigyázni akar rám. Csak épp az a baj, hogy a hangsúlyából inkább azt érzem, mintha a védelmezése inkább amolyan testvéri lenne. Pedig azt valahogy másmilyennek szeretném.
- Elméletileg de. - megvonom a vállam,  mert azt hiszem, hogy gyakorlatilag valami sokkal másabb viselkedésnek örülnék inkább. Csak azt nem tudom, hogy miért. Főleg így, hogy kettesben vagyunk feleslegesnek tartom ezt a színjátékot. Mert akárhogy próbálkozunk nem fog menni, hogy testvérként nézzünk egymásra. Nekem biztosan nem.
- Akkor meg ne próbálkozz. Legalább ilyenkor ne. - tudom, hogy hülyeség, amit elvárnék tőle, és sokkal jobb lenne, ha én is inkább próbálnék úgy tenni, mintha elhinném, hogy a húga vagyok, de nem tehetek róla, egyszerűen nem megy, Nem is akarom, hogy menjen. Mert nincs szükségem még mindig arra, hogy a testvére legyek. Arra sem, hogy ő az enyém legyen. Csak Mat és Niki akarok lenni, akik azon az estén is voltunk. Mielőtt a szüleink felbolygatták az egész életünket.
Nem nagyon tetszik ez a füvezés dolog, főleg amiatt nem, mert annyira nagyon köhögtet, de azt akarom, hogy a füsttel együtt eltűnjön a fejemben lévő összes gondolat is, és ne kelljen azon rágódnom, amin nem tudok változtatni. Csak egyszerűen meg akarom élni az ilyen pillanatokat és azt úgy, hogy közben ne aggódjak amiatt, hogy mit hoz a holnap. Mert kit érdekel, ha a jelen nagyon is jó? Főleg abban a pillanatban ahogy maga mellé húz és megcsókol, ezzel egy kis ideig elfeledtetve velem azt, hogy mennyire is szar helyzetben vagyunk. Amint azonban elfordul tőlem úgy látom, hogy bizonytalan és, hogy nem tudja még mindig eldönteni, hogy az amit tett helyénvaló volt-e. Ha azt vesszük, hogy vérszerint semmi közünk egymáshoz, akkor nagyon igen, ha meg azt, hogy a szüleink házasok, akkor egyértelműen nem. Elég egy bonyolult helyzet. A bocsánatkérésére nem tudok másképp reagálni csak úgy, hogy megnyugtatom arról, hogy semmi nagy baj nem történt. Vagyis olyasmi nem, amit már nem csináltunk volna korábban is. A mellkasára támaszkodva figyelem, miközben egy újabbat húzok a cigiből, ami még mindig nem esik túl jól, így hamar vissza is nyújtom azt neki. Az, hogy cukinak tartom enyhe kifejezése annak, amit valójában gondolok, és az ajkamba kell harapjak, hogy véletlenül se csússzon ki a számon semmi meggondolatlanság. Mert valójában sokkal többet látok benne, mint cukiság, amit ha a képébe mondanék valószínűleg túl nagyon növelne az egóján, amit angyon nem szeretnék. Ahogy a hajam a fülem mögé simítja, érzem, hogy bele vörösödök, és képtelen vagyok nem elveszni a tekintetében. A szavait hallva pedig érzem, hogy a szívverésem is egyre szaporább kezd lenni. Hogyan is felejthetném el azt az estét? Csak bólintok, mert még mindig azt érzem, hogy bármikor megismételném vele azt, ami akkor történt. Az arcomra ki ül a döbbenet, és nem tudom eldönteni, hogy őszintén beszél-e vagy csak a benne lévő fű hatására mond ilyeneket. Hiszen ha anya nem megy hozzá az apjához, valószínűleg soha nem is találkoztunk volna többet. Vagy ki tudja.
- Ez azért vicces, mert nekem csak egy srác voltál, akitől tudtam, hogy ennél többet úgysem kaphatnék. - vallom be, mert valóban ez az igazság. Azon a bulin volt lehetőségem körbe érdeklődni mielőtt hagytam, hogy elcsábítson. És felvilágosítottak arról, hogy neki sosincs barátnője. Nem hittem egyáltalán, hogy majd épp én leszek az, aki ezen változtathatna. Most meg már mindegy. Mert tilosban járunk. - De ha többet akarsz tőlem, mint az az egy este, akkor... miért viselkedsz velem így? - jó, tudom, hogy miért, de mégsem. Mert titokban is tarthatnánk mindent mások előtt. Csak azt akarom, hogy bármi islegyen köztünk, ne legyen más az életében. Még mia sem. Vele amúgy sem illik össze. - Kérlek... ne költözz el innen. És főleg ne hagyd, hogy Mia hozzád költözzön. - kérlelő tekintettel nézem, majd elhúzódok tőle, hogy felülhessek az ágyon hátat fordítva neki. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy mennyire kikészít az a tudat, hogy ha össze költözik a baátnőjével, akkor soha többet nem lesz esélyünk erre... mire is? Hiszen semmit sem csinálunk most sem.

Matteo & Nikita

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett ahogyan elijesztette Jasont. Persze sajnálom szegényt, mert elég jól ismerem, tudom, hogy semmi hátsó szándéka nem lett volna, de sokkal jobban érzem magam így, hogy Mattel kettesben maradtunk. Fogalmam sincs mondjuk, hogy mihez kezdünk így a helyzettel, mert kurvára nincs kedvem olyan dolgokat csinálni, amit a testvérek csinálnának. Jól tudom, hogy nem lehetek olyan lány, aki minden ilyen helyzetet kihasználva mászik majd rá, de nagyon nehéz úgy tennem, mintha soha semmi nem történt volna köztünk. Fogalmam sincs, hogy ő hogyan kezeli ilyen jól ezt. Vagy csak úgy tesz, vagy pedig - ami a legvalószínűbb -, tényleg semmit nem jelentek számára, csak annyit, hogy az apja feleségének a lánya vagyok, akit el kell, hogy viseljen.
- A neve Jason. Nem Potter. És eszem ágában sincs ezzel elé állni anyának. - jó hülye lennék. Ha megtudná, hogy a szeretett mostoha fia füvezik,valószínáleg nem hagyná, hogy ennyi időt töltsek vele. Ezt nem kockáztatnám meg. Mert nem csak jól érzem magam a társaságában, de egy kicsit szabadabb is vagyok, anya szinte bárhová elengedne vele. Azt hiszi biztonságban vagyok. Még csak nem is sejti, hogy az, ami köztünk van mennyire más, mint amilyennek ők azt hiszik. Bár még mindig utálom ezt a családosdi játékot. Nem mintha azt szeretném, hogy az anyám az új férjével ne legyen boldog, csak minél többet látom őket együtt, annál inkább érzem, hogy valóban komoly a helyzet mindkettejük részéről. Nem csak egy fellángolásról van szó és egy elhamarkodott döntésről. Valóban szeretik egymást. Ez pedig persze  szép és jó... csak éppen nekem annyira nem kedvező. Még sosem lógtam a suliból és valószínűleg most sem tenném meg, de mivel nem tudtam együtt működni Jasonnel, akinek a szünetben valószínűleg nem lesz kedve ide adnia a háziját, hogy én is lemásolhassam, így jobb, ha be sem megyek. Egy nap nem a világ.
- Fogalmam sincs. Mondanám, hogy neked adom egy heti zsebpénzem cserébe, de azt hiszem, hogy arra nincs szükséged. Szóval igazából te semmit nem nyersz. De én annál többet. Megkímélsz egy rossz jegytől. - nem tudom, hogy mi mást szeretne, de ha alkudozni akar, vagy elvárni cserébe bármit, akkor hajlandó lennék megtenni. Csak valahogy segítsen megúsznom a holnapi napot a suliban. Értetlenül nézek rá, ahogyan hirtelen változik meg a hangja, és nem igazán tudom hová tenni ezt a dolgot. Mégis mi baja van azzal, ha találkozok Nickel? Nem ezt beszéltük meg? Neki van barátnője, nekem is lesz valakim. Hogy könnyebben tudjunk alkalmazkodni a testvéres helyzetünkhöz, ami számomra még mindig elég kellemetlen.
- Ha az emlékezetem nem csal, pontosan ezt csináltad velem te is. El vittél vásárolni, hogy el üsd az idődet addig, amig a hülye barátnőddel találkozhatsz. Nem értem, hogy mi a bajod most. - nagyon remélem, hogy nem kezd a szüleink után ő is megbolondulni és ennyire véresen komolyan venni a nagy testvér szerepét. Az anya szigorúsága után, még csak egy gondoskodó testvér hiányzott az életemből. De komolyan. Értetlenül nézem, ahogyan egy teljesen absurd ötlettel áll elő, és nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy csak ugratni akar. Miféle őrültség már ez? - Most gondolom csak viccelsz. Neked el ment az eszed! Biztos nem fogok soha többet időt tölteni Miaval! Ráadásul nektek van pár év előnyötök... én csak most ismerkedek Nickel... vagyis, kettesben szeretnék előbb vele lenni, aztán ha kiderül, hogy merre halad a kapcsolatunk bele megyek abba, hogy négyesben menjünk el akárhová.. - próbálkozok, mert szívesen el mennék abba a házba, amit mondott, de csak úgy, hogy nem jön velünk sem Mia, sem Nick. De ezt persze hülye lennék közölni vele. A barátja pedig amúgy is tök jó fej. Meg helyes is. Miért akarja el venni tőlem az esélyt, hogy próbálkozzak. Nem igazságos, hogy ő bármikor Miaval lehet, sőt... még össze költözni is akar vele, tőlem pedig elvárná, hogy úgy éljek itt, mint Teréz anya. Na persze.
Látom, hogy tökéletesen szórakozik rajtam, de nem törődök vele. Had nevessen csak. Az pedig már teljesen mindegy, hogy ki hibájából nem jött össze a közös tanulás Jasonnel. Sokkal jobb így. Meg azt hiszem szórakoztatóbb is, amit tervez, mint a biológia házi megoldása, amihez eleve semmi kedvem nem volt, de hát valahogy már ki kell bírnom az utolsó évemet a suliból. Kicsit perszebennem van a félelem, hiszen sosem füveztem, azt sem tudom, hogy mire számíthatok majd utána, de valamiért képes vagyok elhinni Matnek azt, hogy nem lesz tőle semmi baj. Annyian csinálják azt amúgy is...
- Most megint úgy beszélsz, mint egy gondoskodó nagy testvér... - megforgatom a szemeimet, mert nem akarom, hogy csak egy huicát lásson bennem, akiről gondoskodnia kell, mert ez így normális egy családban. Lehet, hogy így van, csakhogy mi nem leszünk soha egy család. Mert nekem még mindig nincs szükségem erre. Az én családom csakis anyából áll, és azt hiszem, hogy sosem fogom tudni elfogadni őket. Persze az tetszik, hogy bármikor tölthetek időt Mattel... csak épp jobban szeretném az időnket mással tölteni és úgy, hogy ne érezzük kínosnak ha véletlenül mondjuk elcsattanna egy csók köztünk.
Szinte kővé dermedek, ahogyan az ajkunk egymáshoz ér és a magába szívott füstöt így átadja nekem. Csak annyit ér el vele, hogy még jobban azt akarjam, ami tilos lenne köztünk. Kifújom azt a füstöt, és hirtelen olyan, mintha a köztünk lévő minden feszültség pillanatok alatt szállt volna el a füstel együtt. Ha ez kell ahhoz, hogy sokkal jobban ki tudjunk jönni, akkor minden nap beszívok ha kell.
- Pedig nekem nagyon úgy tűnt, hogy élvezettel viselkedsz velem úgy, mintha a testvéred lennék. - kicsit elhúzom a számat fintorogva, majd végül bele szívok a cigibe, ami azonnal meg is köhögtek, talán túl nagyon húztam belőle. Azonnal a víz után nyúlok, hogy egy kicsit megkönnyebbüljek tőle és mielőtt el vehetné a kezemből a cigit még egyet azért húzok. Nem isolyan vészes ez. Csak kicsit olyan, mintha meg lennék részegedve. De a jó az benne, hogy akaratom ellenére is vigyorgok, és egyre inkább szeretném folytatni azt, amit a hotelben abba hagytunk. Elhiszem, amit mond a szédülésről, de azért néhány másodpercig becsukom a szemeimet, és próbálom ismét a tudtára adni, hogy biztosan nem vagyunk testvérek, mikor kettesben vagyunk legalábbis nem kell úgy viselkednünk. Épp elég az, ha a szüleink elhiszik ezt az ostoba színjátékot. Ahogy maga mellé húz érzem, hogy egyre hevesebben kezd dobogni a szívem, és az, hogy megcsókol csak még nagyobb izgalomba hoz. A szavaira ismét vigyorogni kezdek, de nincs időm válaszolni, mert a következő percben megint a számra tapassza az övét. Basszus. Persze, hogy nem tesznek ilyet a testvérek... áldott szerencse, hogy mi nem vagyunk azok. Szinte rosszul esik, hogy csak rövid ideig tart, olyan, mintha ismét eszébe jutott volna, hogy ez amit csináltunk nem helyénvaló. Sóhajtok mikor bocsánatot kér, majd testhelyzetemen változtatva közelebb fekszem hozzá, kezemmel a mellkasára támaszkodva veszem ki a kezéből a cégit.
- Semmi baj. - motyogom, majd ismét szívok egyet, ami ismét megköhögtet, de legalább segít abban majd talán mindkettőnknek, hogy feloldódjunk. - Tudod... nagyon cuki vagy mikor így viselkedsz. Biztosan jó testvér lennél, ha lenne olyanod, de... légyszi ne rajtam gyakorold ezt a szerepet. - vissza nyújtom a cigit és próbálok uralkodni magamon, mert nem akarok a szemében olyan lány lenni, mint a többi. Nem akarom, hogy rajtam is csak annyit lásson, hogy megfektethet bármikor és bárhol. Én annál szeretnék több lenni, bár erre sajnos azt hiszem, hogy túl sok esélyünk mondjuk nem lenne. Addig legalábbis biztosan, amig a szüleink férj és feleségként élik a világukat.

Matteo & Nikita

Egy kicsit lelkiismeretfurdalásom lesz Jason miatt, aki nem élve azzala lehetősággel, amit Mat felkínált neki, csak lelépett, és én tudom, hogy megharagudott amiatt, mert nem álltam ki mellette, pedig az én vendégem volt. A leghelyesebb az lett volna, ha megszólítom a mostohatestvérem, és megnyugtatom az osztálytársamat, hogy semmi olyasmi nem fog történni, amit Mat neki mondott, mert csak a száját jártassa, de... képtelen voltam arra, hogy ne használjam ki ezt az alkalmat, ami csak úgy lehet jó, ha kettesben maradunk. Jason pedig majd megbékél. Fogalmam sincs, hogy mit fogok tenni holnap, de valahogy úgy vagyok vele, hogy inkább csak a pillanatra szeretnék koncentrálni. Jelenleg pedig nagyon is örülök annak, hogy holnap ki tudja meddig kettesben is lehetünk. A szüleink nélkül. Anya annyira megbízik az új fiában, hogy eszébe sem jutna, hogy az egyáltalán nincs rám olyan jó hatással, mint azt szeretné. Bármennyire is kellemetlen beismernem, de még mindig sokkal többet látok a mostohatestvérembe, mint szabadna. Azt gondoltam, hogy csak viccel Jasonnel is és, hogy arra megy ki az egész, hogy elűzze innen, de mégis úgy tűnik, hogy komolyan gondolja a füvezést. Az bele férne a nagytestvér szerepébe, hogy füvezni tanítson engem, az meg nem, hogy ha ellógok egy napot valahogyan igazolja a hiányzásaimat. Hagyjuk már a hülye kifogásait. Annyi pénze van, hogy sosem fogy el... meg valószínűleg ismeretsége is. Nem hiszem, hogy olyan nagy gondot okozna igazolnia valahogyan egy napomat. Mert nem szoktam amúgy lógni, de rossz jegyet se szeretnék kapni, mert már amúgy is elég gyengén állok biológiából. Meg abban sem vagyok biztos, hogy képes leszek ezek után a Jason szemébe nézni.
- Gondolod, hogy kevésbé nyírna ki az anyám, ha azt megtudná, hogy elűzted az osztálytársam azzal, hogy fűvel kínáltad? - valószínűleg szívrohamot kapna, ha megtudná, hogy a drága új gyereke mivel kínálgatja a kisebbeket. Úgy gondolom, hogy amiket felvázolt nekem az imént csupán csak ostoba kifogások, mert ha igazán akarna valami hasznosat tenni értem, akkor megtenné. - Nem gond. Szívesebben unatkozok veled együtt, mint rossz jegyet kapjak. Szóóval... a délelött nagy részét biztosan veled töltöm. Aztán megyek randizni. - teljesen biztos vagyok abban, hogy ezt akarom, még az sem érdekel, hogy utána milyen következményekkel kell majd szembe néznem. Állok elébe mindennek. Persze Matet sosem keverné bajba, ha mondjuk anya rá jönne egyszer, hogy ellógtam egy napot. Nem köpném be, hogy őis tudott róla. Felesleges emiatt aggódnia. Nem értem, hogy mire célozgat, mert természetesen csak a tanulás volta  célom Jasonnel. Bármennyire is hihetetlen, de nem akarok megbukni. Muszáj valahogy át vésznelnem az utolsó évemet a suliban.
- Egyáltalán nem érdekel sem Jason, sem a biológia. De esélyem lett volna egy jó jegyet szereznem, amire eléggé szükségem lett volna. - de mégis fontosabb, hogy az időmet kettesben az új testvéremmel töltsem. Ezt persze nem mondom hozzá, csak gondolom. - Pedig egy kicsit te tehetsz róla. Mert amúgy miattad ment el Jason...de nyugi. Nem haragszom rád emiatt. - megforgatom a szemeimet miközben beszélek, és közben még mindig nem hiszem el, hogy milyen programja van mára velem. Én igazán nem tudok rajta eligazodni. Egyszer ellenséges, máskor pedig pont úgy viselkedik, mintha tök normális kapcsolat lenne a miénk. Én pedig nem tudom eldönteni, hogy most igazából mi jóban vagyunk-e vagy sem? Érzem ahogy bele pirulok attól, amit mond, bár kicsit kétérlemű a szava. Azt, hogy édesnek tart lehet  értelmezni szenvedélyesen is... viszont úgy is, hogy cukin édes. Az meg nem akarok lenni... mert pont olyan, mintha valaki a kisterstvérét tartaná ilyennek.
- Jó... hát végülis én hiszek neked. Meg hát olyan rossz nem lehet egy kicsit nevetni és elfelejteni minden hülyeséget. - vonom meg a vállam, és valóban így is gondolom. Bár azt hiszem, hogy eljutottam arra a szintre, hogy nekem bármilyen közös program megfelel kettesben vele. Remélem, hogy elég lesz ahhoz majd amit tervez, hogy azt is elfelejtsem majd, hogy épp arra készül, hogy össze költözzön majd a barátnőjével. Mert számomra ez az opció még mindig nem elfogadható. Végül mégis a szobájában csak leülök az ágyra, és nemtörődve azzal hogy be csukja az ajtót, csak végig őt figyelve várom, hogy most mi is fog történni. Hírtelen olyan érzés fog el, mintha valami nagyon tilosat csinálnánk és ez izgalommal tölt el. Hiszen már az elég veszélyes, hogy kettesben legyünk egy szobában, nem hogy még ott füvezzünk is. Miközben bele szív, kicsit félve teszem fel neki a kérdésem, bár fogalmam sincs, hogy minek. Mit számít, hogy ma kik leszünk egymás számára, ha holnap a szüleink előtt ismét folytatnunk kell majd a színjátékunkat? Nagyokat pislogva nézem ahogy először köhécsel attól, amit magába szívott, majd megmeredek, amint közelebb hajol hozzám, és a száját az enyémre tapasztva adja át a füstöt. A szívem hevesebben zakatol, és annyira szeretném tudni, hogy most mit kéne tennem. Amint elhúzódik tőlem ösztönösen fújom ki magamból azt, amit belém fújt és igyekszem nem mutatni a zavaromat, amit ez a helyzet okozott bennem. El veszem tőle a felém nyújtott cigit, de csak bámulom azt mindaddig amig beszél. Azt hittem, hogy a kérdésem miatt dühös lesz, de úgy tűnik, hogy ma kivételesen jó kedve van. Talán tényleg ennek az izének köszönhetően.
- Csak hogy rá jöttél erre.- felelem vigyorogva, mert ez tény... sosem lehetünk tetsvérek. Végül én is bele szívok, de azt hiszem, hogy sikerül egy kicsit nagyobban húznom belőle, mint kellett volna, mert érzem, hogy szó szerint mellbe vág a füst. Köhécselni kezdek, de rohamosan, ami nem akar elmúlni, így a szabad kezemmel a víz után nyúlok, hogy a lehető legtöbbet megigyak belőle. Megkönnyebbülve sóhajtok, amint elmúlik a tikácsolásom, és rá vigyorgok utána Matre.
- Nagyon mellbevágó érzés. - felelek kérdésére végül és szívok egy újabbat, de ezúttal sokkal kisebbet. Ez is megköhögtet, bár nem annyira mint az előbbi, de végül csak vissza nyújtom azt Matnek, mert azt hiszem, hogy nekem ez nem megy. - A szédülés tőle mennyire normális? - kérdem még mindig vigyorogva, bár nem értem, hogy mit tartok olyan nevetségesnek a helyzeten, de valamiért tényleg olyan, mintha sokkal jobb lenne a kedvem. - Azt hiszem, hogy tényleg nem lehetünk tetsvérek. A nagy tesók nem hagynak ilyesmit a kisebbeknek. - még mindig széles a vigyorom, de annál őszintébbek a szavaim. Mert kész röhej az, hogy testvérek lehetnénk.

Matteo & Nikita

Talán egy kicsit bosszantani akarom azzal, hogy felhozom a barátját, mert amúgy eszem ágában sem lett volna beszámolni neki semmiről, de egyszerűen felbosszant a viselkedésével. Azzal pedig még jobban, hogy látszólag hidegen hagyja. Még mindig azt gondolom, hogy túl naiv vagyok, mert minden apró jelből azt hiszem, hogy többet lát bennem ő is, mint egy testvér. Hülye vagyok azt hinni, hogy egy ilyen pasinak éppen én lehetnék az esete. Még akkor sem lehetnék ennél több soha, ha nem lennének házasok a szüleink. Mert van neki egy Miája, akivel nagyon úgy tűnik, hogy tényleg komolyak a szándékai, bár ha egy kicsit is közeledne hozzám, ez egyértelműen nem érdekelne engem. De azóta az este óta tartja a távolságot, és ezt egyre nehezebb elfogadnom. Az egyedül mentsváram ebből a hülye helyzetből Nick, aki valószínűleg szintén csak kihasználni akar, de sokkal helyesebb lenne miatta depresszióba esnem, mint a mostohatestvérem miatt, akire talán még más szemmel rá néznem sem szabadna. Anya ha megtudná szinte biztos, hogy soha többé nem lenne kedve rá bíznia engem. Épp ezért nem derülhet ki sosem, mert valahol legbelül nagyon is tetszik ez a helyzet, még akkor is ha olyan, mintha csak egy féltő nagytestvér lenne. Büszke kéne legyek magamra, hogy elértem, hogy félre vonuljon és békén hagyjon minket, de mégis, mint valami idióta úgy megyek utána a szobájába, fogalmam sincs, hogy milyen célból. De azzal amiket mond annyira összezavar, hogy még arra is ráveszem magam, hogy hagyjam a tanulást és Jasont is. Mert bármire is utaljon Mat, én azt akarom, hogy használjuk ki az alkalmat, hogy a szüleink ma nem lesznek itthon.
- Az. Mert neked barátnőd van. - az, hogy ott van neki Mia sokkal nagyobb akadály kéne legyen, mint ez a hülyeség, hogy testvérek lennénk. Nem leszünk azok soha, nem értem, hogy miért nem érti. Az már egy másik dolog, hogy a szüleink nem díjjaznák, hogy mást is tudnánk csinálni, mint amit egy testvérpár, sőt csináltunk is. Valószínűleg ők is nagyon felfújnák ha kitudódna, pedig ez annyira marhaság. Egy hülye papír miatt nem leszünk vér szerinti rokonok, szóval én egyáltalán nem tartanám bűnnek, ha egy kicsi mást is bele vinnénk a kapcsolatunkba. Hülyeség tőlem az, hogy a tanulás és Jason helyett inkább a testvéremhez köthető kihívást válasszam, de mégis elküldöm az osztálytársam és ezzel vállalva annak a kockázatát, hogy holnap a suliban rossz jegyet is kaphatnék. Valahogy ez most nem érdekel. Kicsit meglepődök, hogy Jason mérgesen válaszol, mert még sosem láttam őt dühösnek, de az még inkább meglep, hogy Mat is felbukkan és egy olyan eszement ötltettel áll elő, ami egyértelmű volt, hogy a minta diáknak nem fog tetszeni. Kicsit viccesnek találom, hogy fülét farkát behúzva dönt úgy, hogy lelépik, valószínűleg érzi, hogy a testvérem hangsúlyából hallatszik, hogy nem haverkodni szeretne vele. Nem akadályozom meg, hogy elmenjen, mert így legalább megkönnyíti a dolgom. Vagy még nehezebbé teszi, mert gőzöm nincs, hogy most mit kéne kezdenem ezzel a helyzettel. Ismét kettesben maradtunk, ami nem tudom, hogy hová fog vezetni. Felvonom a szemöldökömet, mert tényleg nem értem, hogy mi a célja. Most valóban velem akar füvezni? Én azt sem tudom, hogy azt hogy csinálják, még csak látni sem láttam ilyesmit.
- Vaaagy... holnap kihagyhatnám a sulit. Te meg majd igazolhatnád a hiányzásaimat, és így még anya sem tudja meg. - egy nap hiányzásból nem hiszem, hogy nagy baj lenne. Majd legfeljebb írok Nickolasnak, hogy máshol találkozzunk és ne a suli előtt. Nem olyan nagy tragédia ellógni egy napot szerintem. Legalább megúszok egy rossz jegyet. Pontosan értem, hogy miről beszél, de valahogy nem érdekel, hogy mit és hol baszunk el. Csak a pillanatnak akarok élni és úgy tenni, mintha nem lenne holnap. Amikor pedig felkel a nap, akkor ki találom a többit és szembe nézek a következményekkel is. Bár nem mintha tudnám, hogy mi sül ki ebből a napból.
- Úgy nézeki ki, mint akit érdekel a biológia? Szerinted minek küldtem el Jasont? - ha egy kicsit is komolyan venném a feladatot, akkor valószínűleg az osztálytársam még mindig itt enne, a szobámban gubbasztanánk és már régen meg lenne oldva a feladat legalább fele. De ez most nem lényeges. - Én még sosem szívtam semmi olyasmit... az nem veszélyes? - kicsit kínosnak érzem, hogy ilyesmit kérdezek, de még bulizni sem nagyon volt eddig lehetőségem eljárni, nem hogy bármit is elszívjak. Nem mintha félős lennék... szeretek kipróbálni bármit. Főleg ha azt együtt tehetem Mattel úgy, hogy senki nem zavar meg közben benne.
- Egyértelműen a második opció jöhet szóba. Nem fogok egyedül ücsörögni a szobámba. - ezen még gondolkodnom sem kellett túl sokat, mert egyértelmű a válaszom és az is, hogy mint valami pincsi kutya úgy megyek ismét utána. Le ülök az égyra és zavartan figyelem, mert annyira más ilyenkor mikor kettesben vagyunk. - Figyelj, Mat... az nem lehetne, hogy ma ne legyünk testvérek? Én nagyon utálom azt. - megint hülyének érzem magam, de senki nem lát minket. Felesleges megjátszanunk magunkat.

Matteo & Nikita

Kivételesen őszinte vagyok azzal, hogy felhozom Nicket, bár nyílván nem akarom szétteni neki a lábam ilyen rövid ismeretség után, de az nem jelenti azt, hogy ne szeretnék tőle többet. Mert amúgy tök helyes pasi, csak abban még nem vagyok biztos, hogy elég is ahhoz, hogy elterelje a figyelmem Matről, akinek bárkilye szívesebben lennék, mint a testvére. Nem tartom fairnek, hogy amiatt, hogy bevágódjon az anyámnál máris számon kér, mert tanulni akarok. És valóban semmi más tervem nem lett volna ma Jasonnel. De persze nekem még ezt sem lehet csendben megtenni, mert mindenki azt hiszi, hogy jogában áll bele szólni az életembe, amiből amúgy egy van. Mégis úgy élek mindig, ahogyan mások várják azt el. A sok nyomástól, amit rám raknak, meg az anya bizalmatlansága véget, egyre inkább érzem azt, hogy szeretnék végre kiszakadni a szürke hétköznapjaimból és leszarva mindenki akaratát olyan dolgokat szeretnék tenni, amiket még sosem próbáltam.
- Úgy gondolod? Képzeld... azóta is mindennap beszélünk telefonon. Holnap suli után pedig találkozni is fogunk. - ezt nem akartam eddig az orrára kötni, mert egyáltalán nem tartozik rá, de ő hozza ezt ki belőlem. Miért kéne nekem bárki után is loholnom? Anya arra nevelt mindig, hogy én legyek az, akiért futnak, és mindig legyen bennem annyi tartás, hogy ne maradjak olyan ember életében, aki azt nem akarja, hogy ott legyek. Nick pedig tökéletes ahhoz, hogy a segítségemre legyen. Másképp egészen biztos, hogy megőrülnék. Minél tovább leszünk tetsvérek, annál nehezebben viselem, pedig az elején pont az ellenkezőjét gondoltam. Azt hittem, hogy sokkal könnyebb lesz majd. De nem az. És utálom, hogy azóta az este óta ennyire tartja tőlem a távolságot. Oké, ez valahol így helyes, de akkor is kurva szar érzés. Bezzeg Mia akkor kapja meg amikor csak akarja, és úgy ahogyan szeretné. Mikor a szobájába vonul és úgy tűnik, hogy végre békünk hagy, örülnöm kéne, mégis valami hülye oknál fogva azt érzem, hogy muszáj utána mennem. Hiába mérgesített fel, egy aprócska részem azt akarja, hogy mlég egy kicsit zavarja az, hogy Jasonnel kettesben vagyunk. Még ha csak az anya kérését is akarja teljeseíteni csupán és semmi más nincs is a háttérben.
- Remek. Még épp egy szófogadó testvérre volt szükségem, aki képes bármire, hogy az apját boldognak lássa. Nagyszerű. Tényleg. - én is örülök annak, hogy anya boldog, de annak egyáltalán nem, hogy éppen az a férfi mellett. Nincs persze semmi bajom a mostohaapámmal, ő is mindent próbál megtenni azért, hogy az otthonomnak érezzem ezt a házat, de mégsem tudom elfogadni a helyzetet amibe bele csöppentem. Matnek sokkal könnyebben ment elfogadnia az anyámat, mint nekem az ő apját. Azt hiszem, hogy ez sosem fog nekem igazán menni, minden igyekezetem ellenére sem. Nem értem, hogy miért baj az ha én próbálkozok fiúknál, miközben neki ott van Mia, aki nekem egyáltalán nem szimpatikus, és ha lehetne jogom bele szólni a kapcsolatukba, akkor egészen biztos, hogy már rég eltűnt volna a képből.
- Nem lenne muszáj kibírnod... kibírnunk... - tudom, hogy hülyeség az, amit mondok, nem is értem a lényegét, de még mindig nem látok akkora nagy bűnt abban, ha nem csak tetvérek leszünk. Mert igazából csak két idegen vagyunk, akiket nem köt össze a vér. Csak az a hülye papír, amit a szüleink írtak alá. Tudom, hogy majd megint csak visszautasítás fogok kapni, hogy megint elmondja, hogy hol a helyem és a képembe fogja vágni azt is, hogy barátnője van. De akkor meg ne beszéljen úgy, mintha látna bennem többet egy kistestvérnél. Fontos lenne jó jegyet szereznem biológiából, mert nem áll túl jól a szénám belőle, Jason pedig a tökéletes pár a feladathoz, mert ő meg mindenben jó, mégis azt érzem, hogy muszáj elküldenem, hogy kettesben maradhassak Matteoval. Félek, ha vissza megyek a szobámba tanulni, ő el fog menni, és akkor oda mindennek. Bár nagy reményeket nem fűzök már semmihez, de azért jó lenn kettesben lenni vele. Sóhajtva állok fel az ágyból, hogy a nevemet kiáltó osztálytársamhoz menjek, aki a folyóson tanácstalanul áll, valószínűleg nem mert benyitani a bátyám szobájába. Megpróbálom megértetni vele, hogy nem az én hibám, tényleg Matre akarom kenni, de nem igazán tetszik neki. Hallatszik a hangján, hogy dühös, ami valahol érthető is. Én is az lennék a helyében. Nyitnám is a számat, hogy azt mondjam, hogy mindegy, akkor tanuljunk, ha idáig eljött, de hirtelen fordulok meg, amint meghallom a Mat hangját. Nem is vettem észre, hogy utánam jött. Értetlenül hallgatom a szavait, mert nem igazán tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e, vagy csak szívatni akarja Jasont. Az osztálytársamra pillantok, akin egyre jobban látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát, én pedig rendesen megsajnálom őt.
- Én mondtam, hogy egy őrült. - a tekintetem bocsánatkérő, de attól reménykedek mégis, hogy inkább el megy, mert mára ennyi elég volt belőle. Majd valahogy meg lesz csinálva az a feladat is. Szünetben mondjul. Bár őt ismerve tutira megcsinálja egyedül és még be is köp majd, hogy egyáltalán nem voltam együttműködő. Hát ez van akkor.
- Inkább megyek. Nekem fontos, hogy jó jegyet kapjak. Niki nem kell kikiísérned sem. Kitalálok magam. - vállat vonok, és érzem, hogy holnapra megbánom, hogy ilyen fogadtatásban részesítettem, de jelen pillanatban nem is igazán érdekel. Sarkon fordul, a szobámba megy, hogy össze szedje a dolgait, és amint onnan kijön, dühösen néz ránk, aztán szinte futólépésben megy le a lépcsőn és távozik. Tényleg lelkiismeretfurdalásom lesz miatta.
- Tényleg van füves készleted? - fordulok ismét Mat felé, bár igazából mindegy is, mert én nem szeretném kipróbálni azt. - Remélem tudod, hogy most megharagudott rám és holnap be is fog köpni majd. Hogy miattam nem sikerült megcsináni a feladatot, ami páros lett volna. - megvonom a vállam, mert igazából most a legkisebb gondom is nagyobb ennél. - Mit is kéne amúgy mi még megbeszéljünk? - bőven lenne amit. De azt a  témát kerülni szoktuk általában. Bár lehet, hogy ezt is csak úgy mondta.

Matteo & Nikita

Nagyon feldühít minden egyes szava és az, hogy úgy viselkedik, ahogy nem akarom, hogy viselkedjen. Mint egy nagy testvér, aki kötelességének érzi megvédeni a kisebbet. Utálom még a gondolatát is annak, hogy olyanok kell legyünk, mint egy boldog család. Nem akarok a testvére lenni és azt sem szeretném, hogy akárhányszor anya rám küldi valami hülyeséggel ő szófogadóan a nyomomban legyen. Mintha nem tudnék helyes döntést hozni én magam is. Az egyik börtönből a másikban csöppentem, a különbség annyi, hogy itt sokkal rosszabb lennem, mert gyűlölök úgy lenni a Mat közelében, hogy közben tudom soha többé nem történhet meg köztünk az, ami korábban. Mintha valami idétlen filmbe csöppentem volna, aminek a főszereplője lettem. Hogy lehetek ennyire peches? Életemben először tetszik egy srác, akivel bár tudom, hogy más körülmények között sem lehetne köztünk ennél több, de a szüleinknek hála még azt a kevés esélyt is elvették tőlem. Bezzeg Mia bármikor és bárhogy megkaphatja. És mégis úgy érzi, hogy joga van bármit is számon kérni rajtam.
- Ha tovább csesztetsz ezzel a hülyeséggel, akkor nem őt, hanem valaki mást hívok ide éjszakára. A barátodat mondjuk. Nicket. - nem tennék ilyent, nem akarok könnyen kapható lenni, de ő kezdi. Hülyeségeket beszél, ami miatt azt érzem, hogy nekem is hülyén kell viselkednem. Eddig azt gondoltam, hogy a segítségemre lenne, de ahogyan viselkedik még abban is kételkedek, hogy nem árulna el anyának is, csakhogy ő győzzön. Már amúgy is kezd kitúrni, és jobb gyereke lett az anyámnak, mint én. Pedig engem nevelt fel és nem őt. Azt sem tudom, hogy mi miatt haragudjak rá jobban. Meg az egész világra is.
- Mert te aztán biztos sok könyvtárat látogattál. - fújtatok durcásan, mert még mindig úgy gondolom, hogy neki könnyű. Az ölébe pottyant minden, amiről más még csak álmodni sem merne, megkaphatja bármelyik lányt, akire csak rá néz, és tőlem azt várja, hogy egy könyvtárban tanuljak és utána haza érve a szobámba gubasszak, mint valami apáca. Még mit nem! Hát hülyének nézeki ki? Vagy olyannak, aki nem kap jobbat Jasonnél? De komolyan. Kedves srác meg minden... csak egyáltalán nem az esetem. Csak a jó ég tudja, hogy minek megyek utána a szobájába, mikor végre nyugton is lehetnénk, de valamiért azt érzem, hogy nem zártuk még teljesen a beszélgetésünket. A szobájában az ajtónak dőlve mégis olyan ostobának érzem magam. Olyan, mintha szaladnék utána. Vagyis lényegében azt teszem, de nem akarom, hogy ő is ezt lássa. Nagyon rosszul esik, hogy a viselkedése még mindig nem annak tudható be, mert esetleg féltékeny lenne, hanem csak még jobb színben akar feltűnni. És ezt még a képembe is mondja.
- Nyugi. Máris jobb gyereke lettél, mint én. - nem akarok irigykedni, nem szokásom, de amióta csak egy családdá váltunk anya sokkal jobban szót ért Mattel, mint velem. Olyan, mintha megkönnyebbült volna egy kicsit, mert mindig van aki szemmel tart. Mintha szükségem lenne nekem arra. Azt reméltem, hogy a férje majd eltereli a gondolatát rólam egy kicsit, de tévedtem. A szavai mégis rávesznek, hogy közelebb menjek hozzá, bár semmiféle célom nincs. Csak egyszerűen ez tűnik helyesnek. Utálom, hogy annyira közel vagyunk egymáshoz és mégis távol. Miért nem lett inkább a Mia testvére? Bár nem lenne szükségem semmilyen magyarázatra én mégis szükségét érzem, hogy közöljem, nem érdekel Jason. Meg amúgy más sem igazán, de ezzel nem fogom még nagyobbra növeszteni az egóját. A szavai azonban összezvarnak, és nem értem, hogy miért zavarná, ha előtte bármit is csinálnék? Ő ragaszkodik ennyire ehheza legyünk testvérek hülyeséghez. Sosem leszünk azok.
- Nekem miért kell végig néznem ha mondjuk a hülye barátnőddel vagy? - nem igazságos egyáltalán amit csinál. Engem még bulizni is elrángatott Miaval, és mégis elvárja, hogy nekem ne jusson ki a szórakozás. Nagyokat pislogva hallgatom, és nem mondok semmit csak csendben figyelem,ahogy szeretné, és közben azt várom, hogy csináljon már végre valamit. Sóhajtok végül egy nagyon, mert eszembe jut, hogy a másik szobában az osztálytársam épp rám vár, nekem meg nincs kedvem most sem hozzá, sem a tanuláshoz. De hogyan legyek olyan bunkó, hogy elküldjem?
- Nem akarom megbántani. Ő rendes fiú és a kedvemért eljött idáig. - sóhajtok és tényleg ahhoz lenne kedvem, hogy valamilyen indokkal haza küldjem, de mennyire hinné el,  hogy az új testvérem, akita sors küldött nekem, nem akarja itt látni? Már miért ne akarná? Semmi rosszat nem is tett. Felvonom a szemöldököm a megjegyzésén, bár nem úgy tűnik, mint aki viccelne, de mégis nevetnem kell. Egyáltalán nem néz ki olyannak, akit érdekelne a biológia.
- Persze. Én meg ezt el is hiszem. - forgatom meg a szemeimet, bár nem mintha nem szeretnék szívesebben biológiázni vele, mint az osztálytársammal, aki ebben a percben kezdi kiabálni a nevem, valószínűleg azért, mert nem mer utánnam jönni és megunt rám tovább várni. Tudom, hogy bunkóság így magára hagyni egy vendéget, de mit tegyek, ha a testvéremhez most több kedvem van, mint hozzá? Magamban mormogva állok fel végül Mat mellől,az ajtóból még vissza pillantok rá, aztán ki lépek a szobájából, hogy valahogy elrendezzem ezt az egész ügyet, ami már nekem kezd kellemetlen lenni.
- Figyelj Jason... mi lenne ha a suliban megcsinálnánk a feladatot inkább? Matteo ma egy kicsit meg van bolondulva... - nézek rá bocsánatkérően, és látszik rajta, hogy egyáltalán nem tetszik ez neki. Nekem sem, mert nem szoktam így viselkedni. De mit csináljak? Csak nem ehessük meg hárman a kaját, amit Mat akar rendelni...
- Minek rángattál akkor ide? Azt mondtad a te testvéredtől lehet tanulni.. - a kedves Jason hirtelen vált át gormobává, de még ez sem zavar, csak menjen minél előbb. Tudom, hogy neki fontos, hogy jó jegyet kapjon, de nekem meg az fontos, hogy kettesben lehetek ma itthon Mattel.

Matteo & Nikita

Látszik az osztálytársamon, hogy mennyire nem érti, hogy mi ez az egész, és, hogy őszinte legyek én sem igazán. Anya szokásához híven túllött a célon azzal, hogy ránk küldte a jóképű testvéremet, de Mat sem jobb semmivel. Csak békén kéne hagynia minket, mert anya úgysem jön ma haza. Szóval igazából tök mindegy lenne, hogy mit csinálnék a szobában Jasonnel. Nem mintha lenne bármi más célom vele azon kívül, hogy megoldjuk a feladatot, amihez semmi kedvem, de örömmel hitetném el Mattel az ellenkezőjét, mert imádom látni rajta amikor dühöng, mert nem az van, amit akart. Ki lépve a szobából és őt hallgatva egyáltalán nem tartom igazságosnak azokat amiket mond. Miért van az, hogy ő megtehet bármit és én semmit? Neki lehet annyi barátnője, amennyit akar, nyúlhat annyi bugyiba amennyibe nem szégyell, és én máris rossz leszek amiatt, mert tanulni akarok azzal a fiúval, akit amúgy nem is én választottam magam mellé. Fogadjuk ha egy lánnyal jövök haza, akkor egy szava sem lenne. Sőt még felszedni is megpróbálná. Ezért nem akarom, hogy egy barátnőm se jöjjön ide. Sem osztálytársam. Sem senki, aki lány. Nem mintha az én ismerőseimre lenne szüksége ahhoz, hogy bármikor csajozhasson, ha ahhoz tartja kedve. Még mindig nem értem, hogy miért vonz annyira az egész jelensége. Hiszen egy tuskó, aki azt hiszi, hogy azért mert jóképű, bármit megtehet.
- Addig megyünk el ameddig csak szükséges, hogy jó jegyet kapjunk. - ebből aztán értsen csak azt, amit akar. Meguntam bizonygatni neki az igazamat. Úgy tűnik, hogy képtelen elhinni, hogy vannak rendes fiúk is, akik nem arra mennek, hogy megfektessenek, sőt olyan lányok is léteznek, akik nem teszik szét mindenkinek a lábukat. Én nem vagyok egyáltalán olyan, mint a sznob ismerősei, bár az igaz, hogy sok mindenre lennék képes azért, hogy kiverjem őt a fejemből és könnyebbé tegyem a dolgomat. De nem Jason ehhez a megfelelő személy. Monduk az a srác a buliról talán van annyira helyes és szórakoztató, hogy átgondoljam. - Ha tovább húzód az időnket, akkor kénytelen lesz még az éjszakát is itt töltenie, mert sosem végzünk. - sóhajtok, bár egyáltalán nem gondolom komolyan. De ha már ennyire nem hiszi el, hogy semmi rossz szándék nincs bennünk, akkor legalább bosszankodjon. Mert amúgy is megtehetném, ha akarnám. Ő nekem senkim ahhoz, hogy az engedélyére legyen szükségem. Nem tudom, hogy mennyire gondolja komolyan azt, hogy az ő felügyelete mellett kéne tennünk bármit is, de először viccesnek tűnik a gondolata, aztán minél többet beszél, annál inkább érzem azt, hogy komolyak a szvai. A társaságának mondjuk talán örülnék, ha kettesben lehetnénk. De ha Jason el megy, akkor valószínűleg ő is. Vagy csak be ül a szobájába, én meg maradok a sajátomban, mert nem tehetünk semmit együtt azon kívül, hogy megpróbáljuk elfogadni a szomorú valóságot: minden tiltakozásom ellenére még mindig olyan, mintha a testvérem lenne.
- Mivel itt lakom sajnos, ide kell hoznom. Hol tanuljak vele szerinted? - tárom szét a kezeimet, mert ő annyira komolyan beszél. Neki van egy olyan hely, ahová félre vonulhat ha elege van mindenből, de nekem nincs ezen az egy szobán kívül. - Most az a legnagyobb bajod, hogy nem hozhatsz haza lányokat? Tényleg nagyon sajnállak... - eddig egész jól tartja a megállapodásunkat, ami jó, mert nem akarom látni őt senkivel, viszont nem igazságos, hogy ezt fel is rója nekem. Miért olyan nehéz egy hónapot kibírnia csajozás nélkül? Vagyis csajozik attól... mert Miatól sosem fogunk megszabadulni igazán. Mit vár még tőlem nem értem. Elfogadtam, hogy barátnője van - vagy legalábbis próbálkozok -, ő pedig nem fogadja el, hogy egy fiúval tanulok, mert azt hiszi, hogy attól amitől a nagy testvérem lett és anya folyamatosan rá bíz, joga is van bele szólni bármibe is. Mikor ki dühöngi magát és végre békén hagyva minket a szobájába megy, megnyugvást kéne érezzek. De helyette csak bosszant az, hogy talán tényleg nem érdekli, hogy mit fogunk csinálni. Azt se tudom, hogy mit csinálok. Egyszer örülök, hogy haza jött, máskor meg nem. Mégis vissza küldve a szobámba Jasont úgy döntök, hogy utána megyek, bár fogalmam sincs, hogy mit is akarok. Amint a szobájába lépek és szinte azzal egyszerre repül a telefonja is, egy kicsit meghökkenek, de végül csak az ajtónak dőlve bambán bámulva őt próbálok magyarázkodni, hogy igazából mit is keresek itt. Bár gőzöm nincs.
- Tényleg nem zavarna egy kicsit sem ha azt csinálnánk amit akarnánk? - csak egy kicsit idegesít, hogy ilyen könnyen hagyná, hogy ha akarnám megtegyem azt, amire gondol. Most lenne az a pont, hogy ki kéne menjek innen nagyon gyorsan, mert teljesen egyértelmű, hogy csak én vagyok az, aki a másikban kicsit többet lát, mint egy testvért. Ő csak alkalmazkodik, és igazából leszarja, hogy kivel és mit csinálok. Nekem is azt kéne tennem. Megvonom a vállam a kérdésére, mert fogalmam sincs még mindig, hogy mit keresek itt. Annyi fiú lenne, aki értékelne, tudom, hogy titokban Jasonnek is tetszem, csak túl szégyenlős, hogy bevallja, én mégis a csodára várva még mindig nem mozdulok.
- Ha oda megyek hozzád, akkor békén hagysz majd... - ismétlem azt amiket mond és tanácstalanul nézem. Jó ötlet ez egyáltalán? Miért nem jön inkább ő ha valamit szeretne? Nyelek egyet végül és óvatos léptekkel indulok meg felé, és próbálom elhessegtetni az elmémből azokat a  gondolatokat, hogy bármi többet is akarjak tőle. Ugyanakkor tudom, hogy ma ketten leszünk csak... ha Jason valahogy el megy, akkor szinte bármit csinálhatnánk és senki meg sem tudja. De tudom, hogy megint csak elutasítani fog, mert szerinte nagyon nem helyes. Szerintem sem mondjuk ami azt illeti. Végüll csak le ülök mellé az ágyba és megérintem a vállát. - Tényleg nem akarok tőle semmit. Most már tanulni sincs igazából kedvem. - ismerem be, és fogalmam sincs, hogy mit tegyek, hogy Jason minél hamarabb elmenjen és valahogy egyedül boldoguljon a feladattal. Ami mondjuk nem is olyan nehéz neki biztosan. Csak nem akarom, hogy megharagudjon. Viszont én nem tudok így tanulni most már. Ez egészen biztos. - Inkább ki találok valamit, hogy el menjen, bár egészen biztos, hogy nem fog neki tetszeni. De legalább nem kell majd tovább felvigyáznod ránk. - megvonom a vállam, mert fogalmam sincs, hogy mi lenne a leghelyesebb. Szinte biztos vagyok abban, hogy amint Jason el megy, le esik egy teher a válláról, és büszkén mondhatja el anyának, hogy a problémát elhárította. Neken pedig akkor nem lesz sem házim, sem pedig Mat.

Matteo & Nikita

Miközben Matet figyelem, eldönteni sem tudom, hogy a féltékenység beszél-e belőle, vagy inkább ennyire nagyon bele jött a nagy testvér szerepébe. Az utóbbit valahogy jobban elhiszem, és ez nem nagyon tetszik. Egyszer már mintha megkértem volna arra, hogy ne tegye ezt. Eddig sem volt testvérem, aki aggódjon értem, és ezután sem lesz rá szükségem soha. Egy kicsit mégis örülök annak, hogy foglalkozik velem, legyen bármi is az oka. Még akkor is, ha dühítő ahogyan viselkedik. Szegény Jason szinte megszólalni sem mer, talán épp ezért éreztem úgy, hogy a védelmére kell kelnem. Látszik rajta, hogy nem tud mit kezdeni a helyzettel, zavarban van. Persze... hiszen azt feltételezik rólunk, hogy valami mást készülünk csinálni épp és a tanulás csak egy kifogás. Most komolyan? Ha más lenne a tervem, akkor valószínűleg egy másik fiút hozok haza helyette és még csak anyának sem szóltam volna róla. Tudtam, hogy ma nem lesznek itthon, én voltam a hülye, hogy szóltam Jasonről. Ha nem teszem, akkor ő semértesíti Matet és már réges rég neki kezdhettünk volna a feladatnak. Már nyitanám is a szám, hogy ismét az osztálytársam védelmére kelljek, de mint aki hirtelen bátorságra kap, megelőz.
- Nem vagyunk egyformák. - válaszolja kicsit félénket, idegesen a könyvet bújva, mintha félne rá nézni a mostohatestvéremre. Helyette végülfelnéz rám, és mintha a tekintetéből azt lehetne kiolvasni, hogy meg tudja védeni saját magát. Én nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, de kettőnk közül azt hiszem, hogy én tudom, hogy hogyan kell kezelni Matet. Bár először nem akarok ki menni beszélni vele, de végül mégis felállok, mert ahhoz, hogy békén hagyjon minket muszáj beszélnem vele. Vagy legalábbis ezzel álltatom magam. A valóság azonban az, hogy ki akarok használni minden egyes alkalmat, hogy kettesben lehessük. Amint ki érek a szobából ismét elő veszem az ellenséges énem, amit muszáj néha alkalmaznom, mert másképpen nagyon nehéz meglennem a közelében.
- A két dolog teljesen más. - rázom meg a fejem, mert úgy hiszem, hogy össze kever saját magával. - Én teljesen más okból hoztam őt haza, mint te hoznál haza lányt. Persze mehettünk volna hozzá is, de kistestvérei vannak, akiktől nem lehet tanulni. Azt gondoltam, hogy az én nagy testvéremtől jobban lehet... - minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne gyengüljek el, bár igazából nem is értem, hogy minek magyarázkodok. Sokkal jobb lenne ha azt hinné, hogy ugyanazt akarom csinálni, amit ő. Had mérgelődjön, mert nekem is pont olyan rossz érzés mikor a tudtomra adja, hogy Miaval találkozik, akit minden igyekezetem ellenére sem vagyok képes megkedvelni. Az elképzelésén, hogy hogy és milyen körülmények között kéne tanuljunk, csak nevetni kezdek, látva rajta azonban a komolyságot hamar abba is hagyom. Nem tűnik úgy, mintha jól szórakozna és nem beszélne komolyan.
- Azt hiszem, hogy túlságosan is bele éled magad a nagytesó szerepébe... - motyogom és kizártnak tartom, hogy az amit elképzel működjön. Hogy lehet tanulni úgy, hogy közben ő is ott van. Még szegény Jason is úgy meg van szeppenve ettől az egésztől, hogy szerintem még neki is gondot okozna az odafigyelésben a Mat jelenléte. És akkor magamról nem is beszélek. - Te teljesen meghibbantál! - abban reménykedtem, hogy legalább ő a segítségemre lesz egy szabadabb élethez, de nagyon úgy tűnik, hogy anya megfertőzte teljesen. Miért hiszi azt mindenki, hogy jogukban áll bele szólni a dolgaimba? Nem vagyok gyerek, tudom, hogy mi a helyes és mi nem. Eddig csak anya volt, aki a túlzott aggódásával az őrületbe kergetett, most pedig társult hozzá egy apa és egy testvér is. Kinek hiányzik mégis ez? Mikor lesz végre nyugodt az életem? Szerintem ha rajtuk múlik sosem. Egy lomondó sóhajjal reagálom le azt, ahogyan ököllel a falba csap, bár nem igazán értem, hogy ez mire is volt jó. Jason is ki jön a szobából, aki semmit nem ért az egészből, mondjuk nem csoda, mert még én sem igazán tudom, hogy mi ez az egész. Mégis csak könnyedén vágom rá, hogy azt is teszem majd, amit akarok, mert ő édes kevés ahhoz, hogy megakadályozzon benne. Mégsem tudok csak úgy sarkon fordulni és vissza menni a szobámba, ás azt sem szeretném, hogy Mat félre vonuljon. Valahol legbelül nagyon is tetszik ezt, amit csinál, legyen bármi is az oka. Jason egyre türelmetlenebb, ami nem meglepős, hiszen  az osztályból ő az, akinek mindenkinél fontosabb a jó jegy. Meglepődve nézek Matre, aki szó szerint megfenyegeti Jasont, az osztálytársam pedig csaka  földet bámulja és látom rajta, hogy alig várja, hogy a macsó testvérem végre felszívódjon.
- Te vagy hülye! - szólok rá még mindig nem kedvesen, és csalódottan nézek utána. Mert az, hogy magunkra hagy ismét azt bizonyítja, hogy semmit sem jelentek a számára, csak egy kistestvért, pedig egyáltalán nem akarom azt a szerepet én betölteni az életében.
- Mi lenne ha neki kezdenél? Én meg addig beszélek vele, mert egészen biztos nem fog minket békén ahgyni. - nézek rá a fiúra, akinek még mindig nem tetszik ez az egész, de végül mégis csak bólint és vissza megy a szobámba. Nekem pedig fogalmam sincs, hogy mi a célom, de gondolkodás nélkül lépek be a Matébe, be csukom az ajtót és neki dőlök annak. Még sosem voltam a szobájába, emiatt pedig feszült leszek. Na meg azt sem tudom, hogy mit keresek itt igazából.
- Én csak... - szólalok meg majd el is hallgatok, mert gondolkodnom kell. Azt nem mondhatom, hogy jobban tetszene, ha valahogy haza tudnánk küldeni az osztálytársam és kihasználjuk, hogy miénk a ház egész napra. -...szóval én csak meg akarok győződni arról, hogy biztosan nem zavarsz ma meg többször. - nyelek egyet, mert még én is hallom, hogy mennyire bénán hangzik ez a kifogás.

Matteo & Nikita

Egyszerűen nem értem, hogy anya miért csinálja ezt. Abban a percben ahogy meghallom, hogy Mat haza ér, szinte biztosra vettem, hogy neki köszönhető az egész, mégis megpróbálok úgy tenni, mint akit nem érdekel és nagyon bíztam abban is, hogy Matnek is van annál több esze, hogy nem ül fel az anyám paranoiájának, aki szerint ha valaki kettesben van egy fiúval, akkor abból mindenképp csak az sülhet ki, amit elképzel. Tényleg olyan nehéz elhinni, hogy tanulni szeretnénk? Mintha olyan lány lennék, aki naponta hord haza fiúkat. Igyekszem nem kimutatni az osztálytársamnak azt, hogy mennyirebosszant, hogy ilyen dilis családom van, hogy ne vegyem el a kedvét a biológiától, mert neki azt hiszem, hogy sokkal fontosabb a jó jegy, mint nekem. De amint Mat benyít az ajtón, már szinte látom, hogy ebből a tanulásból semmi sem lesz. Mert én nem tudok így koncentrálni. Képtelenség. Amint megszólal érzem, hogy ideges leszek, mert ilyen a világon nincs. Egyszer akarok tényleg a házifeladatra összpontosítani és akkor is az új testvéremmel kell foglalkoznom. Ami mondjuk lehetne tök jó is, nyílván nem érdekelne a lecke, ha más szerepet töltenénk be egymás életében. Megforgatom a szemem a válaszán, hiszen persze, hogy be akar minden alkalommal vágódni anyánál. Miért van az, hogy azt érzem, hogy az a nő, aki felnevelt, jobban bízik az új gyerekében, akit még rövid ideje ismer csak, mint bennem? Szegény Jason próbál magyarázkodni, de amilyen választ kap cserében el is hallgat és idegesen néz rám, mintha azt várná, hogy zavarjam el már végre.
- Képzeld... mindenki nem azért jár tanulni lányokhoz, hogy máris lekapja róluk a bugyijukat. - kelek az osztálytársam védelmére, mert gőzöm nincs, hogy szokott-e csajozni, vagy van-e barátnője, de valahogy nem tűnik olyan fiúnak. Meg nem is érdekel amúgy, mert az én célom tényleg csak a tanulás lenne. Végül sóhajtva adom át az ölemben lévő könyvet a fiúnak, és hagyom is magára a szobába, hogy a lehető leghamarabb letudjuk ezt a beszélgetést, aminek nem tudom, hogy mi értelme is van.
- Mi nem okés, Mat? Mit tegyek, ha Jason lett a társam ehhez a feladathoz? - tárom szét kezeimet, mert nem értem, hogy mi ebben olyan nagy dolog. Mégis mit gondol mi mást csinálhatnánk a tanuláson kívül? Ahogy odéb taszít a szobámtól a sajátja felé, érzem, hogy gombóc nő a torkomban, mert akármilyen bűn is beismrenm, de tényleg szívesebben lennék most vele kettesben. És nem azért, hogy játszuk a testvéresdit. Az valamiért nem áll jól nekünk. Felvonom a szemöldökömet miközben beszél, majd amint végez a mondandójával nevetni kezdek. Túl komolyan veszi a nagytestvér szerepét azt hiszem.
- Most csak viccelsz gondolom... - el is komolyodok, mert egyáltalán nem tűnik úgy, mint aki nem beszélne komolyan. - A szobámban fogunk tanulni, mert máskor is mindig ott tanulok. De nélküled szeretnénk ha nem baj. - nem azért zavarna az ha beül közénk, mert bármiben is megakadályozhatna, hiszen nem tervezek semmit csinálni. De... hogy tanuljak úgy, hogy közben ott van velünk egy légtérben? Biztosan megőrült. - Nem csinálok hülyeséget. Most komolyan Mat... mi közöd hozzá? - nem értem tényleg, hogy mit akar elérni. Neki ott van Mia, meg még ki tudja hány másik lány, akivel szórakozhat, az teljesen rendben van, anyáék is simán engednék, hogy haza hordjon bárkit, én meg nem tanulhatok kettesben egy osztálytársammal, hogy nehogy véletlenül valami más is kisüljön belőle. Szinte megdöbbenve, kimeresztett szemekkel nézem, ahogyan a falba üt egyet, és nem tudom hová tenni ezt a helyzetet. Jason is ki néz a szobából, látszik rajta, hogy nem igazán érti, hogy mi történik idekint, ami nem csoda, hiszen én sem, mégis ahogyan Mat megszólal újból tanácstalan leszek. Ez most szó szerint azt jelenti,, hogy csináljunk amiat akarunk? Vagy azt inkább, hogy véletlenül se próbáljuk meg.
- Köszi... azt is fogunk csinálni. Az engedélyed nélkül is. - szólalok meg inkább csak dacból, mert téved ha azt hiszi, hogy majd az ő kedvéért elküldöm az osztálytársam. Jason türelmetlenül áll a szobám előtt rám várva, de én még mindig csak Matet bámulom, mintha meg akarnám győzni magam, hogy tényleg békén fog hagyni. Amit amúgy nem is akarok igazából.