Nem hiszem el, szégyellem magam. Most először fordul elő velem, hogy... hogy megbuktam. Értem én, hogy kell, az orvosi nyelv a latin, de annyira bonyolult. Meg lehet annyira nem is figyeltem oda, hiszen anyuék itt vannak. Úgy volt, hogy csak egy hétre jönnek el, de mint kiderült az egyből kettő lett. Még mindig dühös vagyok, ezt valahogy ki kell javítanom. Délelőtt tizenegy van, biztosan az irodájában van az új professzor. Elég... értelmesnek tűnt, bár ha nem lenne az, nem lehetne professzor. Kevin már elment dolgozni, és úgy volt, hogy anyáékkal várost nézni megyünk, de ezt nem hanyagolhatom el. Így egy gyors tusolás után hirtelen magamra kapok egy farmert, a fekete csizmám, egy egyszerű felsőt. Hosszú csokoládé színű tincseimet megfésülöm, és már fel is kapom a kabátomat. Szinte majdnem neki megyek anyának ahogy kirontok a folyosóra. -Hé Nikim, hova sietsz ennyire? Nem úgy volt, hogy...- zavartan néz végig rajtam anyám, eszembe jutott, hogy az egyetemen valamit el kell intéznem, ha megjöttem mehetünk is,- nyomok egy puszit az arcára, és már itt sem vagyok. Át kell metróznom a városon, mivel hogy Kevin elvitte az autót. Nekem is van jogsim, de amilyen béna vagyok még tömeg balesetet okoznék, így inkább nem is ülök be a volán mögé, mondjuk... New York lakóinak biztonsága érdekében. Eszembe jut az első találkozó, már az első órán sikerült késnem. Jó, nem sokat, csak pár percet, de a professzor elég precíznek tűnik és nem hinném, hogy azóta megbocsájtotta volna nekem. Mert minden egyes órán elkapom a pillantását, amikor észreveszi, hogy nem figyelek elég sűrűn direkt engem szúr ki a kérdéseivel amikre nem nagyon tudom a választ. Nem vagyok benne biztos, hogy nem amiatt az első alkalom miatt buktatott meg a vizsgán is! Na jó, gyorsan le szidom magam, mert nem tűnik bosszúálló típusnak, de hát sok kétszínű embert ismerek. Meg mondjuk nem is készültem annyira lelkiismeretesen arra a vizsgára, mint ahogyan illett volna. Tehát... a lelkem mélyén tisztában vagyok azzal, hogy itt én követtem el hibát és nem ő. Akármennyire is szeretném rá kenni a dolgot, csak éppen nem lehet. Ahogy megérkezem a megfelelő megállónál le is ugrom a metróról, azt a pár métert az egyetemre szinte futva teszem meg. Ha nem kapom el időben, ki tudja mikor tudok vele beszélni, és ki tudja még akkor is elég bátor leszek-e hozzá. Így hát gondolkodás nélkül futok fel a lépcsőn, ahogy az irodája elé érek, várok pár percet. Szusszanok egyet, megigazítom az össze kócolódott fürtjeimet, majd ráébredek, hogy nem tudom mit kéne mondanom neki. A bocs, hogy elbuktam a vizsgát, de ha lenne kedves megengedni, hogy kijavítsam? Nem... ez olyan, mintha könyörögnék azért, hogy újra megcsináljam, amúgy meg ha olyan jó tanár lenne meg sem kéne kérdeznem, nem? Jajj úgy utálom az ilyen helyzeteket, amikor nem tudom mit és hogyan kellene lépnem. Vagyis azt tudom, hogy beszélnem kell vele, mert az nyilvánvaló, hogy ezt ki kell javítanom, ösztöndíjjal vagyok az egyetemen és eddig egész szépen teljesítettem. Így hát valahogy meg kell győznöm, hogy adjon nekem még egy esélyt, mert amúgy biztosan másodszor sikeresebb leszek. Nem agyalva túl a dolgot, kopogok hármat, majd amikor úgy vélem, hogy kiszólt berontok az ajtón. Úgy gondolom, hogy egyből a közepébe vágok, nincs értelme a köntörfalazásnak. -Elnézést, professzor úr, hogy zavarom, de a... a vizsgámról szeretnék beszélni Önnel.- állok meg az íróasztala előtt,- tudom, hogy nem remekeltem benne, de szeretném ha kaphatnék még egy esélyt arra, hogy kijavítsam. Csak aznap elég szétszórt voltam, ami azt illeti.... nem mintha ez mentség lenne, mert természetesen nem az. De tudja, ösztöndíjas tanuló vagyok, és ez.. Lehúzza a pontjaimat,- mikor befejezem a mondandómat csak akkor pillantok bele zavaróan szép íriszeibe. Keresztbe font kezekkel várom a válaszát, hamár ilyen vehemensen letámadtam.
A vizsgaidőszakban is bejárok gyakran az egyetemre és sok időt is töltök bent. Leginkább azért, mert megvan minden, amire szükségem van: tudok sportolni is és ami még fontosabb: az a hatalmas könyvtár! A munkám nagyon sokban segíti, olyan szakirodalmi tételekhez férek hozzá több nyelven, ami elengedhetetlen jó és komoly munka megalkotásához. Egy egyetemi tanár pedig nem pihenhet, kutatni, publikálni kell, eredményeket felmutatni. Örökös szélmalomharc ez, de minden pillanatát élvezem. Ezért sem meglepő, hogy ma is az irodámban üldögélek, még ha az netán meglepőnek hatna ha tudnák mások, hogy itt is éjszakáztam a kanapén. Egyszerűen fölöslegesnek láttam hazamenni. Miért is mentem volna? Vár otthon valaki? Nem. Szóval inkább pakoltam kaját, ruhát, aztán pár naponta hazamegyek pótlásért. Amúgy meg jól elvagyok itt... igaz egy pár napja már kicsit máshogy, mert osztoznom is kell az irodán Odette-el, ami... nos kissé változtatott a dolgokon. De nincs nagyon időm ezen gondolkodni, mert kopogtatást hallok, így felnézek a vaskos ógörög szótárból. - Szabad! - szólok ki, majd picit igazítok bordó nyakkendőmön, amit ma vettem a világoskék inghez és sötétszürke öltönynadrághoz. A szetthez passzoló zakó pedig a szék támláján pihen most. Be is viharzik egy kissé zaklatottnak, legalábbis felkavartnak látszó fiatal hölgyemény szálldosó gesztenyeszín hajkoronával és indulatoktól csillogó szép nagy, kék szemekkel. Van valami megkapó benne, így kissé előre dőlök asztalomnál könyökeimre támaszkodva és állam ujjaimra támasztva s úgy hallgatom a szóáradatot, amit rám zúdít. Ismerős történet, nem először hallom. Igaz, New Yorkban még nem sokszor, tán ő az első, de Seattle-ben már sok példa volt rá. Amikor Camebridge-ben voltam tanársegéd doktori képzésem alatt ilyet bezzeg senki nem mert! Ott mindenki elfogadta a sorsát. - Nézze, Miss Horváth. - kezdek bele a válaszomba, miután emlékezetem tarsolyában megkerestem nevét. Elég sokan voltak, hiszen évfolyam előadás volt, de ahogy egy jó porosz tiszt tudta katonái nevét, úgy én is tudom. A figyelem, az atyai gondoskodás jele ez. Persze Őt amúgy is megjegyeztem azzal, hogy képes volt az első óráról is késni... és ezen nem segített hogy amúgy nagyon szépen tudott rám pislogni, pláne amikor olyan kérdést kapott, amire nem tudta a választ. - A tettek értelmét az adja meg, hogy következményük van. Súlyuk. Egy sikertelen vizsga is ilyen. Nem csak a tananyagnak van oktató jellege, de magának az egész rendszernek. Kegyed mit tanulna abból, ha elront valamit, majd minden következmény nélkül marad? - vonom fel a szemöldököm. - Arról nem is beszélve, hogy akinek egy lehetősége volt,- merthogy az utolsó vizsgaidőpontot tetszettek mind felvenni-, mit szólna hozzá, ha kegyeddel kivételeznék? Egyikünknek sem hiányzik, hogy mindenféle rossz elképzelés szülessen itt meg, hogy én miért kivételezek kegyeddel különösen azok után, hogy olyan magas arányban kellett idén buktatnom több előadáson is? - folytatom, majd a bögrém után nyúlok, hogy némi rumos kávét töltsek magamba, majd folytassam. - És legyünk őszinték: kegyed egyébként sem szerepelt fényes eredménnyel ebben a félévben, a latin pedig nem egy féléves tárgy, lesz jövőre is a Latin II. kurzus. Kérem ne haragudjon meg rám és ne sértődjön meg, de Én személy szerint többnek gondolom és többre becsülöm kegyedet, minthogy itt ilyen módon "futni hagyjam", aztán majd netán következő félévben is. Azért terhelem Miss Horváth, mert becsülöm. - szavaim után felállok az asztaltól és inkább a bútordarab elé sétálok, hogy a lapjának dőlve hozzá is közelebb kerüljek és úgy nézzek kékségeibe a magam kemény tekintetével. - Ha jól emlékszem kegyed orvosnak tanul ugye? - újabb információ, amire nem is kéne nagyon emlékeznem, én mégis tudom. Újabb adalék, ami az odafigyelés, törődés jele egyébként, ezt a képzetet erősíti. Talán megérti, hogy miért vagyok szigorú.Bár igazság szerint azért nem vagyok messze attól, hogy megkönyörüljek rajta, mert... mert eddig ő a legügyesebb próbálkozó: őszinte, feldúlt, és még csak nem is virgács villogtatással nyitott, hogy elérjen valamit.
Igazából nem is tudom mit várok a dologtól, hiszen... hiszen elég valószínű, hogy elhajt a fenébe azzal, hogy majd ha lesz lehetőségem kijavítom. De nem hagyhatom, hogy ez lerontsa az átlagomat csak azért mert nem készültem fel rá eléggé. Mondjuk az is igaz, hogy a latin és én két külön fogalom. Angolt már általános iskolás korom óta tanulom, ezért sem gondolkodtam rajta amikor itt, Amerikában felajánlották az ösztöndíjat. De hallatszik a magyar akcentusom, főleg ha éppen felhúzom magam. Néha amikor Kevinnel össze kapunk, nos akkor lehet hallani. De vele még veszekedni sem lehet amúgy. Mindig mindent rám hagy, ami annyira nem tetszik. De amúgy tökéletes pasi, kedves, aranyos, és az apja cégénél dolgozik. Nem várja el, hogy aranyifjúként eltartsák, ami igazán imponáló. Jó, nem az a lángoló szenvedély, amit a filmekben lehet látni, de hát az élet nem film. Az ember a biztonság talaján marad, és egy olyan fellángolás minden... csak nem biztonságos ugye? Szeretem a családom, és örülök, hogy a bátyám meglepte a szüleim a repülőjegyekkel, illetve annak is, hogy még pár napig élvezhetem a társaságukat. De őszintén szólva talán jobban hagytam lefoglalni magam velük, és úgy voltam vele ezt a kisujjamból is kirázom. Szomorú, és mérhetetlenül dühös vagyok. Magamra. Illetve az egyetlen ember, akit hibáztatni lehetne, az nem más, mint én, ezzel teljesen tisztában vagyok amúgy. De ezt elrontottam, és a hibákat az ember kijavítja. Ez a professzor talán még sem olyan kőszívű és kemény, mint amilyennek látszik. Akár csinálhattam volna azt, mint a többi korombeli lány, hogy felveszek egy akkorra szoknyát, ami éppen, hogy takarja a fenekem, és a dekoltázsomba bele láthatna, ha lehajolok. De sosem voltam az a fajta lány, és ha a testemmel akarnék érvényesülni az életben... nyilván nem akarnék orvos lenni. És nem is az a szándékom, hogy elcsábítsam... már miért is tenném? A mellett, hogy van vőlegényem, ez etikátlan is lenne! Ahogy meghallom a válaszát talán túl nagy sebbel lépek be az ajtón, de ahogy megállok az asztal előtt, egy pillanatra elbizonytalanodom. Veszek egy mély levegőt, majd mielőtt közbe szólhatna elhadarom amit mondani szeretnék, mert ha tovább várok lehet percekkel később már nem tenném meg. Ahogy elhallgatok csak ekkor engedek meg egy futó pillantást, és kelletlen állapítom meg magamban, hogy a világoskék ing nagyon is... illik a sötét, ónix színű íriszekhez. Alig láthatóan megrázom a fejem, hogy az oda nem illő gondlatot száműzzem a fejemből. Nem is értem, hogy az egyetemi tanárok miért nem nyolcvan éves, ősz hajú, szemüveges bácsik? -Nem maradt következmény nélkül, megtanultam a leckét, többet nem fordul elő, ígérem, csak egy lehetőséget adjon, Uram, bebizonyítom, hogy megérdemlem.... - válaszolok neki, de a hangom egyre halkul, a mondat végére már csak apró motyogás hallatszik. Jézusom! Mit művelek?! Hiszen igaza van, úgy könyörgök, mint egy agyatlan liba, nem, ezt nem tehetem. És őt sem kényszeríthetem ilyenre. Csöndben hallgatom tovább a mondandóját, és nem vagyok teljesen biztos, hogy nem amiatt beszél ilyen keményen mert elkéstem az első órájáról. Vagy... egyébként is ilyen pártatlan tanár, de az igaz, hogy egyetértek vele. És az egyetemen hamar szárnyra kelnek a pletykák, főleg, ha a professzor szemtelenül dögös... -Sajnálom, teljesen igaza van, Mr. Goltz. Nagy hiba volt ide jönnöm és felkeresnem Önt. Végképp nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni senki előtt, igaza van. Csak... egy kicsit kiborultam, nem szeretnék magyarázkodni és nyilván nem is izgatja a magyarázatom. Már miért is izgatná? Csak szerettem volna egy lehetőséget, de talán jól közelítettem meg a dolgot, mert.... -aztán belém fagy a szó, ahogy látom, hogy hátra tolva aszékét feláll és nemes egyszerűséggel sétál az asztal elé. Így csökkentve a távolságot köztünk, érzem a fanyar parfümjének esszenciáját ahogyan felkúszik az orromba. Azzal a lendülettel önként hátrálok vagy két lépést, hogy fent tartsam a távolságot. -Igen, minden vágyam, hogy gyermeksebész legyek egyszer,- mondom neki halkan, majd bele pillantok az íriszeibe és el is veszek bennük,- sajnálom, tényleg nem kellett volna ide jönnöm és rabolnom az idejét, az az igazság, hogy a latinra nem igazán tudok ráérezni, lehet nem is nekem való, kérem tegyünk úgy.. Mintha meg sem történt volna a találkozó,- ajak harapdálva várom a válaszát, nem is tudom mit vártam. Nikoletta nem vagy százas!
Lehet írnom kéne a Vatikánba, hogy kapjon az irodám teljes búcsút, mert az utóbbi időszakban tényleg valami szakrális zarándokhellyé kezd válni. Igaz a diákokat nem feltétlenül nyugtatná meg, ha teljes bűnbocsánatot kapnának azért, mert felkeresik az irodám. Az amúgy nekem nem jönne rosszul... mármint a lelkemnek. Nem, a diákok másfajta bűnbocsánatot keresnek: a felkészületlenség, a lazaság és a potya jegy hiú ábrándjának bűnére való bocsánatot. Tény, hogy tömegesen buktattam a népet, de... nem érdemtelenül. Ha valaki tudta kettesre az anyagot, az bizony meg is kapta és voltak szép jeles feleletek is, mint például Myna az irodalmasoknál! De az igazság az, hogy sokan jártak úgy, mint az irodámba vágódó Niki, aki természetesen ugyan azt akarja, mint a többiek: javítani. Azt mondjuk meg kell hagyni, hogy ügyesen csinálja, mert van benne valami kétségbeesettség, ahogy ilyen viharverten érkezik, selymesnek látszó gesztenyeszín tincsek csapkodnak- és ágaskodnak a levegőbe, elhadart mondanivaló és azok a reménykedő szép kék szemek! Lehet meg tudna velük venni kilóra, ha nem én lennék. És egy részem meg is tudja velük venni kilóra, mert én én vagyok. Ellentmondásos nem? Hiába, valahol a végletek embere vagyok, sokszor úgy érzem, hogy két külön személy él bennem és mikor melyik kerekedik felül. - Megvolt a lehetősége bizonyítani és még meg is lesz, a következő félévben. Nem tragédia, ha egy tárgyat meg kell ismételnie, sok diákkal megtörténik. - adom meg válaszom a kijelentésére talán már picit vigasztaló hangon is, mert nincs annyira kő szívem és ez a kisebb kétségbeesettség azért kikezdi a szilárdságom. De amíg ez csak egyszerű empátiába hajlik át, addig nincs nagy gond. Ha ez lett volna az egyetlen lehetősége ténylegesen, akkor persze átgondoltam volna a dolgot, csakhogy erről szó sem volt.Nem államvizsga volt, még csak nem is valami szigorlat. - Nézze, azzal, hogy bejött még nem tett semmilyen kárt semmiben, annak meggátlása, hogy az említett látszat kialakuljon pedig az én kezemben van. Abban viszont téved, hogy nem érdekli a magyarázata. - nézek mélyen kékségeibe a magam világos szemeivel. - Lehet nem látszik, de érdekel, hogy mi van a diákjaimmal és vannak szempontok, amiket figyelembe veszek. Ha valaki beteg, családi tragédia van a háttérben és az illető jelzi nekem, hogy a lelki vagy testi egyensúlya megborult és nem teljesítőképes, ezt minden körülmények között figyelembe veszem. Ahogy még akár azt is, ha valami elképesztő szerelmi bánata van, mert pont ez az időszak az kegyedék életében, amikor a nagy fellángolások és a nagy csalódások is felégetik a világot és sokszor az válik a legfontosabbá... láttam már diákokat akik úgy érezték, hogy nem tudnak Jack vagy Sarah nélkül élni, aztán még nagyobb hülyeségekre is képesek lettek volna, majd pont én fogom őket mélyebbre lökni? - kicsit belemerültem a dologba, több gondolatom adtam ki és jobban megnyíltam mint kellene, szóval csak megrázom a fejem. Ez a bizonyos fokú emberi kapcsolatok hiányának ékes jele és bizonyítéka. Bár talán most, hogy van egy tanársegéd mellettem, lesz kivel elbeszélgetni ilyen dolgokról is. - Szóval csak azt akarom mondani, hogy senkitől se akarok olyat követelni, amire nem képes. Én pedig úgy gondolom, hogy igenis képes megtanulni rendesen azt az anyagot Horváth kisasszony. - jelentem ki egyszerűen, ahogy kissé helyzetet változtatok, hogy megmozgassam tagjaim, mert jó ideje ültem már az asztal mögött és erre is szükségem van. Az mondjuk picit meglep, hogy ő erre milyen zsigeri reakcióval lép hátrébb csak édeskés illatának pillanatnyi árnyékát hagyva hátra. Ennyire félne tőlem? Ennyire rémisztő lennék? Talán túlzásba vittem kicsit az itteni image építésemet... kezdek ráeszmélni, hogy lehet vannak itt gondok. Ezt át kell még gondolnom. - Szép hivatás. - biccentek. - De erő kell oda is, és összességében mindenkinek, akinek életek vannak a kezében meg kell barátkozni azzal az érzéssel és helyzettel is, hogy nem lehet mindig mindent megmenteni és vannak helyzetek, amiket el kell fogadni. Ezért is mondtam, hogy a bukás is lecke a maga módján. - hangnemem már régen barátságosabb, mint ahogy nyitottam, mert picit azért sajnálom is, pláne, ahogy beismeri, hogy a latinhoz nem érzi a kötődését, vagy a képességeit. - Na, a nap második leckéje: nincs olyan, hogy meg sem történt. Kegyed bejött ide, gondolt valamit és szeretett volna valamit. A dolog megméretett és könnyűnek találtatott, ennyi. Nem lett azzal kevesebb, hogy ezt megpróbálta és én sem fogok úgy tenni, mintha nem járt volna itt. Viszont egy lehetőségre felhívom a figyelmét, ha már idáig jutottunk: ahogy most is bejöhetett beszélgetni erről és nem küldtem el azonnal, úgy az irodám mindig nyitva áll azok előtt a diákok előtt is, akik nem értik az anyagot, vagy segítségre szorulnak. Ahogy ma sem volt szégyen kérnie vagy kérdeznie, úgy máskor sem lesz az és ha akarja, akkor együtt majd megoldjuk, hogy a legközelebbi félév végén már ne a főnévi igenevet nézze állítmánynak a mondatban és megtanulja megkülönböztetni a dativus-t az ablativus-tól, bármennyire is hasonlóak a ragjaik. - most már egy könnyed mosoly is kiül az arcomra, ahogy zárom gondolataim s továbbra is az ő szép metszésű arcát, megragadó tekintetét figyelem.
Már rájöttem: hiba volt ide jönnöm, azt sem tudom miért tettem, vagy... mit vártam a dologtól. Sosem volt kenyerem, hogy azzal akarjam elérni a célomat, hogy bájosan mosolygok valakire. Pedig... most ezt teszem, amiért szégyellem magam. Nem várhatom el, hogy kivételezzen velem, és ami azt illeti nem is várom el. Nem is kellett volna ide jönnöm, ezt már tisztán látom. Sosem tartottam az olyan lányokat sokra akik a formás testükkel akartak elérni valamit, én nem vagyok ilyen, mondjuk bomba testem sincs amivel ezt el akarnám érni. DE orvos akarok egyszer lenni, ami azt jelenti, hogy az eszemmel érvényesülök és mindegy, hogy dundika vagy anorexiás vagyok. A külcsín amúgy is olyan dolog, ami engem sosem érdekelt, senkit sem az alapján ítéltem meg, sohasem. -Mondja ezt Ön, de könnyű dolga van, hiszen maga már tudja amit nekünk még meg kell tanulni,- próbálja viccel elütni a dolgot, ahogy lágyan elmosolyodik. Kezd igazán kínossá válni a dolog, nem is tudom mit gondoltam. De az biztos, hogy jobb lesz lelépnem, hiszen az egyetemen hamar szárnyra kapnak a pletykák. Ez nem hiányzik sem neki, nekem meg aztán pláne. De valahogy ott pislákol még bennem a halvány remény, hogy sikerül meggyőznöm. Viszont abban is biztos vagyok, ha mégis megtudnám győzni az sem tetszene, mert túl könnyen érném el a célom. Nem lenne tiszta a dolog, és nem... ezt nem tehetem magammal, a saját lelkiismeretem miatt, meg ő vele sem. Amúgy sem hiszem, hogy a kedvenc tanítványai közé tartoznék. Pláne azok után, hogy az első el is késtem az órájáról, még ha csak pár percről is van szó. Hallom a hangján, hogy már nem cseng olyan keményen, talán vigasztalni próbál, vagy csak így ráébreszteni, hogy ne dől össze a világ. Csak számomra, ilyen nem fordult elő velem, és határozottan nem is engedhetem, hogy még egyszer megtörténjen. Viszont akár milyen keményen is próbálkozom mégis... semmi nem jön át. Az angol olyan, mintha a második nyelvem lenne, persze van akcentusom, ha kissé felhúzom magam nem is kevés. De... a latin számomra inkább kínai. Tágra nyílt szemekkel hallgatom ahogy azt mondja, hogy igen is érdekli a magyarázatom, mire enyhén felvonom a szemöldököm ahogyan csak úgy ömlenek belőle a szavak. Nem gondoltam volna, hogy ilyen érzékeny.... bár nem is az a legjobb szó rá. Valahogy kételkedem abban, hogy valóban megértené ha valakinek szerelmi bánata van, hogy majd nem kell emiatt vizsgáznia. -Nos... ez kedves Öntől,- halvány mosoly kúszik a szám sarkába,- nos a szüleim Magyarországról pont most vannak itt látogatóban, tudom nem magyarázat, de több időt foglalkoztam velük és kevesebbet a latinnal. De nem akarom, hogy ez enyhítő körülmény legyen. Igaza van, nm volt tisztességes felkeresnem és ilyenre kérni Önt, kérem bocsásson meg nekem ezért. - hajtom le a fejem kétségbeesve és zavaromban. Ahogy közelebb lép én hátrálok, nem azért mert félnék tőle.... vagyis nem olyan módon. Inkább a sötét, Ónix íriszeitől, amibe ha bele pillantok elveszek, kellemes, fanyar, férfias illatától megrészegülök, én szeretek tiszta fejjel gondolkodni. De a közelében valahogy most nem ezt érzem, nem is tudom mi van velem. Amikor megszólal kicsit büszkeséggel tölt el a gondolat, hogy képesnek tart rá. -Igen, tudom, tisztában vagyok vele, nem szokásom megfutamodni, és szeretem a kihívásokat, de latin.... az teljesen más.- mosolygok rá kedvesen. Majd hirtelen felragyog az arcom a gondolattól ami felötlött bennem, el is felejtem miért hátráltam, hirtelen előtte termek. -Esetleg, ha van egy kis ideje néha... akkor talán korrepetálhatna, magán órákat adhatna nekem. Nem ingyen kérem, fizetnék érte, vagy kitakarítanám az irodáját, bármi, kérem professzor úr, a következő vizsgán át szeretnék menni,- ibolyakék íriszeimet reménykedve és csillogva fúrom a sötét lélektükrökbe.
- És az nem merül fel kegyedben, hogy egyszer én is megtanultam és voltam diák! - nevetem el magam könnyedén ezen a naivnak hangzó kis állításon, amit itt prezentál nekem. Senki sem születik ilyen tudással, ezért meg kellett dolgozni bizony. Ilyen az élet. Sok kihívást és meglepetést tartogat s valamelyest erről is beszélek Nikinek meg arról, hogy miként viszonyulok ezekhez. Valamennyi hitetlenséget látok az arcán, de ez nem lep meg. Csak egy, meglehetősen nagy létszámú kurzusra járt hozzám, ennek alapján meg rólam és a módszereimről még nem alkothatott teljes képet. Bár azt már tudja, hogy szigorú és következetes vagyok. Ez is haladás. - Nem hiszi el teljesen, látom. - rázom meg a fejem. - Pedig nem nagyon szokásom hazudozni, pláne nem diákoknak. Itt nyilván nem arról van szó, hogy óriási kivételezésben részesül az illető, de akit komoly csapás ér, annak adok esélyt arra, hogy jobb teljesítőképességgel nézzen szembe mondjuk egy megmérettetéssel. Ha valaki mondjuk gyászol, de mégis képes bejönni egy vizsgára, amit felvett, azzal elnyeri a tiszteletem és az esélyt, hogy egy alkalmasabb időpontban vizsgázhasson. - magyarázok még picit, majd hallgatom az ő magyarázatát. Na, ez bár lehet megterhelő, de semmi esetre sem súlyos eset és maximum aránytévesztésnek nevezhetjük. - Értem és valóban ezzel nem is nagyon tudna rávenni véleményem megváltoztatására. Bocsánatkérésre pedig nincs szükség, ezt az egészet egyszerűen elnézem, semmi rossz nem történt. - legyintek. Jó, azt mondhatjuk, hogy az időmet rabolta vele, de jelenleg nem sietek sehova, így erről sincsen szó. A bukás is eléggé nyomasztja, mert lelkiismeretes lánynak látszik, miért tornyoznék még erre problémákat? Nem lenne értelme és fair sem lenne. - Miért lenne más? Csak egy nyelv, ráadásul nem is annyira logikátlan nyelvtani szerkezetű mint az angol, amit amúgy igen jó szinten beszél. Ezért is meglepő kicsit, hogy egy logikai úton jobban tanulható kihívást okoz. - felvetem a korrepetálás lehetőségét amit el is fogad, de amit mond mellé, attól egyszerűen nem tudom megállni, hogy ne nevessek fel és el ne üssem a dolgot egy viccel. - Kísértésbe hoz a kilátás, hogy szobalánynak öltözve takarítsa az irodám, amíg dolgozom, de... - állom pillantását s az én szemeim az előző kijelentésnél azért huncut fénnyel csillantak meg egy pillanatra. - De erre semmi szükség. Hetente hatvan percem van rá, hogy korrepetáljam. Ingyen. Majd azzal megfizeti, hogy kiváló gyerekorvos lesz és ártatlan életeket fog menteni. - teszek pontot a kérdés végére. - És ha ez volt minden, akkor szerintem mára végeztünk kisasszony. - teszem hozzá még egy könnyed mosollyal, hogy minden bizonnyal útjára engedhessem és én visszakerülhessek az asztal mögé dolgozni.
Mélyen bólogatva hallgatom a szavait, valóban igaza van, de nem merült fel bennem. Meg amúgy is vannak dolgok, amikhez nem árt az életben ha van érzékünk. Sok mindent meg lehet tanulni, ez tény. De van, hogy van érzékünk és van, hogy nincs. Ez a latin számomra olyan, mintha kínai nyelv részét képezné. Általában mindent nagy szenvedéllyel csinálok ami felkelti az érdeklődésemet, de ha valami nem hoz lázba, akkor még erőszakkal sem tudom rá venni magam arra, hogy érdekeljen. -Igen, de minden sokkal könnyebb, ha az embernek érzéke is van hozzá,- válaszolok neki halkan, hangot adva a gondolataimnak. Mert hát igazából így is gondolom, ha nem lenne érzéke hozzá, nem tudná olyan nagy átéléssel tenni a dolgát és nem a hivatásának tartaná... csupán egy szakmának. Úgy lehet vele, mint én az orvosival, számomra ez inkább hitvallás, szent elköteleződés, mintsem egy szakma kitanulása. -Hát mi tagadás, csak annak hiszek, amit már megéltem, nem rosszindulatú vagyok, csak...- mellékesen megvonom az egyik vállam,- én ilyen vagyok. Természetesen gondolom, hogy nem az, és látszik magán milyen komolyan is veszi a dolgát. Ami igazán inspiráló, kevés ilyen embert ismerek. És kevés olyan tanárt, aki valóban így viszonyulna a diákjaihoz.- halvány mosoly költözik a szám sarkába, ahogy rápillantok. De nem bírok pár percnél tovább farkasszemet nézni vele. Valamiért halvány pír költözik elefántcsontszínbe vont bőrömön. -Lehet ezt most nem hiszi el, de én... tényleg nem szeretem a könnyen megszerezhető sikereket, nem is értem mi ütött belém. Vagyis, de. A kétségbeesés, de megígérhetem, hogy ez többet soha nem fordul elő,- válaszolom neki, de van egy olyan érzésem, hogy nem fog nekem hinni. Vajon hány... diák próbálkozhatott nála ilyennel, és a legtöbb olyan szoknyába ami nem bíz sok mindent a képzeletre. Fiatal, életerős férfi, biztos, hogy nem én lennék akit megsajnálna, ha csinál ilyet. Anyám szerint minden férfi egyforma. -Az angolt már nyolc éves korom óta tanulom, így nem volt olyan nehéz, a gyerek fogékonyabb rá, mint egy húsz éves, Mr. Goltz. - elvörösödöm ahogy felvázolja a helyzetet, hogy milyen lenne ha tényleg szobalánynak öltözve takarítanék nála. Sajnos nem az, hogy lázba, hogy felháborodom a kijelentésén, mert ő tanárom, mert idősebb tőlem, mert nekem vőlegényem van... sokkal izgalomba hozz. Pár pillanatig állom a pillantását. -Igen, igaza van, és köszönöm, majd szóljon mikor alkalmas a korrepetálás, nekem... úgy is dolgom van,- azzal olyan gyorsan menekülök el, hogy még megszólalni sincs ideje.
***pár nappal később***
Az elmúlt napok elég húzósak voltak, anyáék is haza mentek, a tanár úr azóta még nem szólt a korrepetálás miatt. Lehet nem is baj, olyan furcsa volt a helyzet az irodájában, főleg azok a pillantások, a huncut fény ami olykor megcsillant éjsötét lélektükreiben, amitől azonnal bizseregni kezd a gyomrom körül valami. Nem! Az egyetem miért nem tud alkalmazni, öreg, hetven év körüli aggastyánokat? Vagy így akarnak tesztelni minket, hogy mennyire bírunk ellenállni a kísértésnek? Nem mintha ez történt volna, de... valahogy furcsa volt. Este nyolc körül valószínűleg csak én leszek az egyetem uszodájában, így nyugodtan kiereszthettem a gőzt. Vagy úszni szoktam, vagy felpattanok a motoromra, ha le akarom vezetni a feszültséget. Ahogy belépek az uszodába nyugodtan állapítom meg, hogy egyedül vagyok, villám gyorsan dobom le magamról a fehér plüssköntöst. Majd rögtön bele is ugrom a vízbe, hagyom, hogy körbe öleljen, lenyugtasson, miközben teszek pár kört. Egyre gyorsabban, és intenzívebben, de úgy érzem mintha az enyém lenne az egész, mintha csak a víz, meg én léteznénk. Amikor már annyira kiszárad a szám, hogy érzem kell pár csepp víz, kimászom a medencéből, hosszú, fenekemig érő gesztenye színű tincseimből kicsavarom a vizet. Nem érzem magam zavarban, hogy a fehér-farmerkék együttes bikini már zavarba ejtően tapad rám nedvesen... Egészen addig a pillanatig amíg rá nem jövök, hogy nem vagyok egyedül. -Öhm... azt hittem egyedül leszek,- csak ennyit vagyok képes kinyögni, ahogy idegesen kapok a fürdőlepedőm után.
- Tény, hogy nyelvet tanulni olykor érzékhez is kötődik, illetve ha valakinek jó a matematikai készsége, a logikája, annak is sokszor könnyebb a dolga. - bólogatok, mert ezzel egyet tudok érteni. Alapvetően megértem én Nikoletta problémáját, nincs is egyedül vele. De attól még a munkámat el kell végeznem, ráadásul én azt lelkiismeretesen szoktam. - Csak már kialakította a véleményét rólam és az annyira azért nem hízelgő. Megértem. Az én helyzetemben szükség van keményebb eszközökre korom miatt és azért is, mert ősztől tanítok csak itt, szóval a kemény bánásmód ami megteremti a tiszteletet. Nem bánom, ha félnek tőlem, csak legyenek engedelmesek. - csavarom ki picit enyhén a végére a néhai Tiberius imperator mondását. Na nem nagyon, csak, hogy illeszkedjen a mondandómhoz. És megtettem azt a szívességet is, hogy kimondtam, amit Nikoletta gondolt, de valószínűleg nem nagyon mert. Még akkor is, ha egyébként a maga módján dicsérni próbál, amire azért nem nagyon szolgáltam rá. Lehet ezért pirul el? Ennek tudom be, mert mi más oka lenne rá egyébként? - Nem ismerem mg kegyed annyira, hogy el tudjam dönteni, mennyire kedveli a könnyű sikert. De hitelt adok szavainak, mert megpróbálhatott volna belibbenni ide valami igen csábító öltözetben, hogy szépségével varázsoljon el, mégse tette. - jelentem ki egyszerűen, mert az tény, hogy szép leányzó Niki, csinos pofi, ragyogó kék szemek, egészen tetszetős. Akár meg is próbálhatott volna visszaélni vele. Nem lenne ritka, sem meglepő alapvetően. Az persze más kérdés, hogy igazán sokra nem ment volna vele az én esetemben. Bár azért kellett volna hozzá önuralom, ezt is elismerem... - Azért ez nem ilyen egyszerű, nyelvészeti szempontból a kegyed anyanyelve és az angol elég távol állnak egymástól, egy gyerek aki még saját nyelve nyelvtani világának sem ura, egy teljesen idegen rendszert valahol nehezebben is fog fel... amíg a saját nyelvén se tudja, hogy mit jelent egy többszörösen összetett alárendelői mondatrendszer, hogyan is lenne képes ezt idegennyelven megérteni? - tárom szét a karjaimat. - De kegyed szorgalmas volt már akkor is, ez ebből kiderült. - teszem hozzá egy könnyed mosollyal. Azért a megjegyzésemen elvörösödik s ez egyszerre tetszik, másrészt meg... vészcsengőt is szólaltat meg a fejemben. Az a baj, hogy vadász vagyok s nem is olyan rég majdnem bajba sodort ez a tény. Így megérzem a "gyengeséget" a vad szagát, de egyszersmind el is kéne gondolkodnom. Merthogy pirul, de nem kéri ki magának, nem tesz megjegyzést. Mintha még picit sietősebben szedné a levegőt is s a pupillája is tágult volna... lehetséges, hogy izgatta a tréfám? Ezt nem tudhatom meg biztosan, de újabb bizonyítékot ad mellé, mert olyan gyorsan slisszol el, mintha meggyújtották volna a nadrágját. Én pedig magamra maradok a gondolataimmal. Seattle-ben már megvolt a magam kialakult rendszere, nem nagyon érdekeltek a kísértések, de most egy új városban... szerencse, hogy megvan már a törzshelyem, a Vivid és Salome biztos fog segíteni a "krízisen". És végül nem csinálok majd semmi hülyeséget...
***pár nappal később***
Továbbra sem szűnt meg az a rendszer, hogy sok időt töltsek az egyetemen. Egyszerűen nélkülözhetetlen az itteni könyvtár az új kutatásom elkészítéséhez, így gyakorlatilag már-már beköltöztem s ezt az is segíti, hogy az egyetem infrastruktúrája egészen jól ellátja az igényeimet. Tudok az egyetemi büfében élelemhez jutni, a konditerem is jó, mostanában az egyetemi football csapattal edzek együtt leginkább, vagyis egy időben. Jó fej srácok, meg kell hagyni, egész közvetlen már a viszonyom velük. És persze úszni is el tudok járni az egyetemi uszodába. Azt leginkább munka után szoktam, hogy felfrissítsem és kitisztítsam a tudatomat, helyre rakjam gondolataimat. Mondjuk ez azt is jelenti, hogy olykor-olykor rajtam felülkerekedő alkoholfogyasztási problémáimnak nem hódolhatok, de ennyi belefér, van önuralmam. De akkor is le kéne állnom ezzel. Majd. Egyszer. Most inkább elhagytam az irodám vállamon a sporttáskámmal, hogy a sötét campuson átvágva menjek az uszodába s az oktatói kedvezményt igénybe véve vásároljam meg havi bérletem, aztán az öltözőbe vezetett az út, ahol átvettem a megszokott elegánsabb ruhadarabjaim a fehér sportos fürdőnadrágra, magamhoz vettem az úszósapkám és az úszó szemüveget, mindezt a törölközőmbe hajtva, majd így slattyogtam ki a medencetérbe, hogy ott aztán a hűs vizű versenymedence partján valami nyári üdítőital reklámba illő jelenetsor fogadjon,a hogy egy barna szépség facsarta a vizet hosszú hajából s én legeltethetem fakó kék szemeimet kicsit az ő bájain... szinte tökéletesnek látszott, pláne ahogy a medencetér éjjeli megvilágításában meg-megcsillant vízcseppektől tarkított, selymesnek látszó bőre. - Nyugalom, ez egy uszoda... de ha zavarom, el is mehetek. - jegyzem meg, ahogy látom Niki ideges mozdulatát, merthogy ő az a nimfa, akit eddig csodáltam s akit a sors úgy látszik önuralmam megerősítőjének, vagy végleges lerombolójának szán. Törölközőm a motyómmal azért ledobom az egyik műanyag ülőkére lazán, ami a medence mellett húzódik körbe s ahol az edző vagy versenyző úszók szoktak ülni és várakozni. Én mondjuk nem próbálom magam takargatni, mert minek is, hisze ez egy uszoda, ahogy mondottam volt. Igen,a diákom, de egy strandon is találkozhatunk nyáron s akkor se lenne más a látvány igazából. Úgyhogy meg kell ezzel barátkozni. Meg a késztetéssel is, hogy közelebb lépjek és elkezdjem becserkészni. Pedig jó lenne... még ő is élvezné. - De ha nem zavarok, akkor akár úszhatunk is! Sőt, ha van kedve egy játékra, még verseny is lehet. - villantok könnyed mosolyt, míg agyam egy területe hevesen dörömböl, hogy bizony a másik résznek elmehetett a józansága, hogy ezt mondtam. De nincs ebben végül is semmi ugye? Elvégre csak úszásról van szó. Az meg még csak kontaktussal se jár.
Kezdőlap
