Matteo & Nikita

A mai nap számomra is épp olyan fontos kéne, hogy legyen, mint az anyámnak, de valahogy én mégsem tudok örvendeni. Pontosan tudom, hogy ettől a naptól kezdve az életem kész káosz lesz. Bár nagyon szerette volna, ha még az esküvő előtt be költöznénk az új otthonunkba, de biztosítottam arról, hogy én nem fogok. Meg elég jó meggyőző érv volt az is, hogy a menyasszony és vőlegény nem szokta együtt tölteni az esküvő előtti éjszakát, így csak helyeselt és végül mégis csak jobbnak látta, ha a ceremónia után ejtsük meg a beköltözést, hogy aztán eljátszuk a nagy boldog családot. Szerinte eleinte nagyon fontos lenne, hogy minél több időt töltsünk együtt, hogy egy kicsit jobban megismerkedjünk a kialakult helyzettel, szerintem pedig ez az egész eleve egy nagy hülyeség.  Nem is értem, hogy miről beszél igazából. Ha számítana az én véleményem egyáltalán, akkor már sokkal hamarabb közölte volna velem, hogy szerelmes. Talán még azelőtt, mielőtt a jövendőbeli férjének a fiával ágyba nem bújok. Talán akkor mindez most sokkal könnyebb lenne. Bár azt hiszem, hogy akkor sem kérnék abból a kettőből, hiszen nem vágyok sem egy apára, sem pedig egy testvérre. De mit számít az, hogy mit szeretnék. Az a legfontosabb, hogy az anyám most valahol rózsaszín felhők között lebegve, képtelen arra, hogy normálisan gondolkodjon. Oké, arról nem tud, hogy Matteoval ismerjük egymást... elég közelről - és soha nem is szabad megtudnia -, de akkor is... mégis csak két idegen férfi lakására készül költözni, amint vége ennek a viccnek. Honnan ismerheti azt a férfit annyira jól, hogy meg merjen bízni benne? Na és a fia? Messziről látszik rajta, hogy nem százas. Szerencsére hamar lebonyolódott az egész, gyorsan elmondták a sablon szövegeket, amit minden hülyével elismételtetnek, aki eléggé megőrül és házasodni kíván, így most a buli kellős közepén azon gondolkodok, hogy hogyan fogom ki bírni ezt az egészet. Nem az esküvőt. Az a legkönnyebb része talán a dolognak. Sokkal inkább félek attól, hogy azután mi lesz. Már ezen a hatalmas termen is látszik, hogy ezek aztán nem sajnálják a pénzt, elképzelésem sincs, hogy akkor milyen lehet a házuk. Na nem mintha érdekelne. Sem ezek a puccos lámpák a plafon, sem pedig a selyem asztal terítők nem érnek fel a z igazi otthonommal, amihez az egész eddigi életem kapcsolódik. Az a másik, legyen bármennyire is aranyba burkolva, sosem lesz az én otthonom.
Végre sikerül le ráznom magamról néhány rég nem látott rokonunkat, akiknek még a nevét sem tudom, de persze ők egyből megismertek, így unottan nézek körbe, bár én magam sem tudom, hogy miért. Talán a kíváncsiság éppen arra hajt, hogy mivel tölti az idejét a mostohatestvérem, vagy kicsodám. na nem mintha rá lennék kíváncsi. Egyáltalán nem. Csak az érdekel, hogy Ő is annyira pocsékul érzi-e magát, mint én. A vendéglőben, mikor be mutattak egymásnak minket - mintha szükség lett volna rá -, úgy tűnt, mintha Ő is pont annyira vágyna erre a dologra, mint amennyire én. Amint szemem megakad benne, egyáltalán nem csalódok. Természetes, hogy kísérővel van. Már miért is ne lenne? Mégis mit gondoltam? Szerintem Ő úgy cseréli a lányokat, mint más a bugyiját. Remélem, hogy majd nem kell ezentúl mindennap azt néznem, hogy pucér csajok mászkálnak éjjel a konyhába, mert megszomjaznak. Bár azt hiszem, hogy örök életemben inkább a szobámba maradok majd, úgy akkor nem kell zavarjuk egymást. Mert gondolom kapok azért saját szobát. Idegesen fújtatva indulok meg feléjük, nem mintha tudnám, hogy miért, szerencsémre arra van a kijárat is, amely segít eljutni a levegőre, így észrevétlenül elmehetek mellettük és még csak magyarázkodnom sem kell. Amint egyre közelebb érek hozzuk, érzem, hogy  az arcom kezd bele pirulni, de nem törődök vele, csak még jobban megszaporítom a lépteimet, majd úgy téve, mint aki tudomást sem vesz róluk siklok el mellettük, ki a hosszú folyosóra, majd végül a hatalmas udvarra, ami pont olyan giccsesen van feldíszítve, mint odabent a terem. Egy mély levegőt veszek, amit aztán ki is fújok, közben pedig megállok egy szökőkútnál. Talán ez az egyedüli ezen a helyen, ami igazán tetszik.

Matteo & Nikita

Minden igyekezetem ellenére, nem sikerül örülnöm ennek a napnak, még akkor sem, ha látom anyát, akinek fülig érő mosolya van és akinek ezzel az esküvővel egy hatalmas álma teljesült. Még sose láttam Őt férfivel, hiszen ahogy apa lelépett mellőle mikor teherbe esett velem, megfogadta, hogy soha többet nem lesz szüksége egyre sem. Nekem legalábbis mindig ezt bizonygatta. Talán pont ezért esik ez most ennyire rosszul. Hiszen mindeddig csak rám figyelt, csak én voltam az életének a része, ahogyan Ő is nekem az egyedüli volt, akire támaszkodhattam. Most pedig itt vagyok az esküvőjén és nem csak egy apát kapok ajándékba, de mellé még egy testvért is. Amivel lehet, hogy szintén nem is lenne olyan nagy gáz, dehogy épp Matteo legyen az... na ez már szívás. Ennyit a férfi mentes életünkről. Mivel nem volt korábban soha egy apám, fogalmam sincs, hogy hogyan kell kezelnem ezt az egészet. Persze a férfi előtt igyekszem jó pofizni, de ha kettesben vagyunk anyával mindig elmondom, hogy nem akarom ezt az egészet. Őt természetesen nem érdekli, hogy mire vágyok, olyan, mintha elvették volna az eszét. Így kénytelen vagyok bele törődni, és megpróbálni alkalmazkodni ehhez az új helyzethez, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem lesz soha olyan idilli a családi helyzet, mint ahogyan azt anya elképzelte. Egy idegen házat nem tudok az otthonomnak nevezni, ahogyan az idegen embereket sem a családomnak. Nem kértem őket. Ha rajtam múlna, akkor inkább cserélném le őket néhány kutyára, hiszen azok legalább hűségesek. Nem úgy, mint a férfiak legtöbbje. Na nem mintha olyan sokat tudnék a másik nemről, de épp elég az, hogy a valódi apám is lelépett pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rá. Mi a garancia, hogy ez a férfi, aki remélem, hogy nem fogja soha az apámnak képzelni magát, majd másképp fog cselekedni? Bár azt azért remélem, hogy nem akar anya még egy gyereket. Annyira azért nem hibbanhatott meg.
Ezekkel a gondolatokkal suhanok el Mat és a barátnője mellet, úgy csinálva, mintha nem is lennének ott, és amint megtalálom a kijáratot, ami egy kis friss levegőhöz juttat, megkönnyebbülve lépek a szökőkúthoz, ami talán a legtermészetesebb ez a sok díszítés között. Muszáj volt ki jönnöm, mert odabent úgy érzem, hogy megfulladok ettől az egésztől. Nem sokáig lehetek egyedül, mert amint meghallom a hátam mögül az ismerős hangot, automatikusan fordulok meg. Egyedül van, ami nagy szerencse, mert semmi kedvem nézni ahogy enyeleg a barátnőjével.
- Ha rajtam múlna, soha nem futnánk össze. - szólok vissza automatikusan, miközben figyelem, ahogy egyre közelebb jön. - Fogd be, jó? Én nem vagyok a testvéred. - sziszegem fogaim közül, majd ahogy rám fújja a füstöt, fintorogva lépek hátrább tőle. Úgy tűnik, hogy számár vicces ez a helyzet, de majd én gondoskodok arról, hogy na találja ilyen mókásnak. Főleg ne hívjon a testvérének. Már így is kész ideg vagyok, fogalmam sincs, hogy hogyan fogok tudni egy házban lakni vele és az apjával úgy, hogy közben bennem van az a tudat, hogy Ő és én nem olyan rég... Következő mondatára felkapom a fejem, mert mintha bele látott volna a gondolataimba.
- Pedig arra gondoltam, hogy ki íratom valamelyik újságba. - forgatom meg a szemeimet, majd, egy kis időre elfordulok tőle. Hiába minden igyekezetem, nem tudok úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna, vagy mintha nem épp azon lennének a szüleink, hogy tönkre tegyék az életünket. Az enyémet legalábbis biztosan. - Attól félsz, hogy a barátnőd megtudja? Vagy attól, hogy az apád? - nézek végül vissza rá érdeklődve, és valóban kíváncsi vagyok, hogy melyiknek a tudata ijeszti meg jobban. Nem mintha szándékomba állna beszélni arról bárkinek is. Anya csalódna bennem, én pedig azt semmi esetre sem akarom.  

Matteo & Nikita

Az esküvő kellős közepén állva sem értem, hogy hogyan keveredhettem bele ebbe a kellemetlen helyzetbe és elgondolkodok azon, hogy vajon könnyebb lenne-e a gondolat, hogy anyám férjhez megy, ha valaki mást választ párjának? Vagy ha nem ismerném Matteot egyáltalán. Határozottan igen. Persze úgy sem örülnék, hogy egyik percről a másikra új emberek is a családunk részeivé válnak, de minden bizonnyal sokkal könnyebben lenne ezt úgy elkönyvelni, ha nem ismerem azt az embert, aki a testvérem lesz. Komolyan olyan, mint egy rossz vicc. Kinek hiányzik ez? Kinek van szüksége egy olyan testvérre, akinek az a szenvedélye, hogy megfektessen mindenkit, aki az útjába kerül? Engem is. Pedig látszólag jól el van a barátnőjével. Nem is tudom, hogy melyik tény zavar jobban. Az, hogy nem olyan rég el vette a szüzességem, az, hogy egy házban kell laknom vele és úgy tenni, mintha összetartó testvérek lennénk, vagy inkább az, hogy barátnője van? Bár ez utóbbi miért ki kéne zavarjon? Kit érdekel egyáltalán? Remélem, hogy a szobám majd jó messze lesz az övétől, és lehetőségem lesz ki kerülni Őt. Persze csak akkor, ha a szüleink nem gondolják azt, hogy még nehezebbé teszik a dolgunkat és nem találnak ki mindenféle közös családi programokat. Azért jöttem ki, hogy egy kicsit egyedül lehessek és ki szellőztessem a fejemet, na meg, hogy ne lássam azt, hogy rajtam kívül látszólag mindenki boldog és örül a dolognak. Meglep, hogy Mat is ki jött, ott hagyva bent a barátnőjét, de a szavaival egyértelműen az a célja, hogy feldühítsen. Ami sikerül is azt hiszem, mert bár ennél többet nem ártott nekem - nem az Ő hibája, hogy rokonok lettünk -, mégis a puszta jelenléte is elég már ahhoz, hogy ideges legyek.
- Szerencséd, hogy ez anyám élete legboldogabb napja. Máskülönben kapnál egy akkora pofont most, hogy a szemeid helyet cserélnének! - szólok rá, közben pedig mutatóujjammal megbököm a mellkasát, ezzel is tudatva, hogy nem vagyok vicces kedvemben. Nem mintha ilyen agresszív lennék. Egyáltalán nem szeretem az erőszakot, de mégis ahogyan beszél és vigyorog azt érzem, hogy felrobbanok. - Utoljára mondom, hogy ne hívj a testvérednek! - miközben ki hátrálok a füstből, amit erőszeretettel fúj rám, azon gondolkodok, hogy mit találjak ki, hogy le léphessek erről a helyről. Legszívesebben a világból is ki futnék. De hogy nézne már az ki, hogy a menyasszony lánya hagyja itt legelsőnek ezt a helyet? A ceremónia után valami rövid nászútra készülnek így én csak bízok abban, hogy addig is maradhatok egyedül a régi otthonunkban, mert így lesz még pár napom arra, hogy felkészüljek erre az egész hülyeségre, ami még jó pár évig biztosan el fog tartani számomra. Hiszen még az iskolát sem fejeztem be. Mennyi az esélye annak, hogy anya megengedi, hogy hamarabb elköltözzek a csodálatos családi fészekből, ahová egyáltalán nem is vágyok. Matteo megjegyzését elengedem a fülem mellett, mert sajnos igaza van. Ma valóban elég rossz hangulatban vagyok. Általában pedig jobban szoktam örvendeni úgy mindennek, de amióta anya bejelentette, hogy vége a jól megszokott életemnek, valahogy mégsem tudok örülni. Nem is értem, hogy Ő hogy kezeli ezt ilyen nyugodtan? Mégis, ahogyan azt mondja, hogy nem a barátnője az, akivel van, engedek egy megkönnyebbült sóhajt, amit remélem, hogy nem vett észre. Nem tudom, hogy miért örülök annak a ténynek, hogy nincs barátnője, mert amúgy egyáltalán nem kéne, hogy érdekeljen.
- Ha az anyám fülébe jutna, akkor valószínűleg nem élnéd meg a másnapot. - megforgatom a szemeimet, bár valószínűleg, nem csak Őt de engem is életem végéig elzárna valami kolostorba. Anya gondolkodása néha kicsit maradi. Ő úgy gondolja, hogy házasság előtt nem helyes ágyba bújni senkivel, ami igencsak ellentmond annak, hogy én itt vagyok. Mert apával sem voltak házasok. Úgyhogy néha nem igazán értem, hogy mit akar. De talán csak nem akarja, hogy olyan életem legyen, amilyen neki volt, és, hogy olyannal, aki nem értékel. - Én hallgatok róla. Már amúgy sem emlékszem rá. - hazudom a tekintetét kerülve és ismét hátrálok egyet, ezzel a szökőkútnak ütközve. A francba. Remélem most már eleget ki szórakozta magát. A fülem mögé helyezek egy kósza tincset, ami a szemembe lógott és bár minden porcikámmal azon vagyok, hogy tagadjam, hogy tetszik ez a helyzet, érzem, hogy a szívem ki ugrik a helyéről. Aztán ismét fel veszem inkább a morcos szerepét, mert mindaz amit érzek csak illuzió. Ami történt megtörtén már. És soha többé nem történhet meg. Mert valóban az a szőrnyű igazság, hogy testvérek lettünk, ha vér szerint nem is, de akkor is.
- Most az a célod, hogy le itass? - kérdem miközben a pincér is megjön, majd a felém nyújtott poharat bámulom. Nem veszem el rögtön, mert nem tudom, hogy mennyire jó ötlet, de végül mégis magamhoz veszem a poharat miközben mindenféle grimaszt vágok. Nem szoktam nagyon alkohol fogyasztani, így nem tudom mennyire jó ötlet ez, de úgy vagyok vele, hogy egy pohár nagy bajt nem csinálhat. Ahogy azonban egyszerre megissza az egészet, csodálkozva nézem. Olyan, mint provokálni akarna. Miközben egy másik pohárért nyúl, becsukom a szemem, majd én is őt utánozva öntöm magamba az italt. Megborzongok, majd vissza teszem én is az üres poharat, de én nem veszek el másikat.
- Előre figyelmeztetlek, hogy anya miatt megpróbálok veled jól kijönni... - nézek rá, majd zavartan le veszem róla a tekintetem és sóhajtok egyet. Végül ismét rá nézek, és örülök, hogy sötét van, mert érzem, hogy az arcom bele pirul. Az előbb megivott ital miatt biztosan. Tőle biztos nem pirulhatok el. - ... de ha bosszantani akarsz, vagy beleszólni bármibe is, vagy akár át léped a szobám küszöbét, akkor pokollá teszem az életed! - nem tudom, hogy mennyire fog komolyan venni, vagy mennyire gondolom egyáltalán komolyan én amit mondok, de azt hiszem, hogy az ital amit nemrég megittam elég bátorrá tett.

Matteo & Nikita

Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet egyszer velem, hogy az anyám pont annak a srácnak az apjával kell összeházasodjon, akivel nemrég lefeküdtem. Ez nem csak, hogy elég kellemetlen számomra, de bosszantó is. A legrosszabb pedig az, hogy úgy kell tennem, mintha korábban nem ismertem volna Matteot, hiszen normális esetben nem szabadna Őt ismernem. Nem is tudta anya, hogy azon a napon ellógtam bulizni, és azt főleg nem tudhatja meg, hogy hagytam, hogy egy akkor még számomra idegen srác elvegye a szüzességem, amit anya szerint nagy becsben kellene tartani és csak olyan embernek oda adni, aki azután majd megbecsül. Én pedig olyannak adtam oda, aki nem csak, hogy nem tiszteli a lányokat, de még a szüleinknek hála testvérek is lettünk. És még azt várják el, hogy jó pofizva, mindent háttérbe szorítva örüljek ennek a ciki helyzetnek. Oké, anyát meg azt a fickót, akivel össze házasodik megértem... de nem fér a fejemben, hogy Mat miért csinál úgy, mint akit látszólag nem is zavar a dolog, sőt még szórakozik is rajta, mintha ez annyira vicces lenne.
- Igen... azt hiszem, hogy nem ártana, ha félnél. Mert ellenségnek nagyon jó vagyok ám. - próbálom ismét fenyegetni, de nem úgy tűnik, mint aki megijedne, ami nem is csoda, hiszen még én magam sem hiszem el amit mondok, nemhogy Ő higgye el. Vágok egy fintort miközben még egy cigire gyújt rá, és elfordítom róla a tekintetem, de csak addig amíg ismét meg nem szólal. Szándékosan provokál az egyértelmű, így mély levegőt kell vennem, hogy higgadt maradhassak. Hogy fogok én tudni ezzel a bájgúnárral egy  házban lakni? Nagyon remélem, hogy keveset szokott otthon lenni, és, hogy anyáék minél kevesebb közös családi programot terveznek velünk, mert ha ezt fogja csinálni, akkor biztosan, hogy megőrülök majd tőle. A hülye megjegyzését elengedem inkább a fülem mellett, mert tudom, hogy hiába mondanék bármit, ő úgysem venne komolyan. Pedig nagyon szívesen megadnám neki azt a taslit, és ha így folytatja, akkor nem is biztos, hogy megússza. Amint arra b bizonyos éjszakára terelődik a téma, elszégyellem magam. Bár sosem történt volna meg. Talán akkor könnyebb lenne, most ez az egész. Persze eszemben sem lenne elmondani a szüleinknek, meg úgy senkinek, hiszen anya nagyon csalódna, ha megtudná. Én pedig bármennyre is haragszok rá, azt nem akarom, hogy csalódás legyek a szemében. Már akkor halálra volt ítélve ez az egész Mat és köztem  mikor ágyba vitt, hiszen tudtam, hogy csak annyi lesz, de most még jobban. Így valóban az a leghelyesebb, ha elfelejtünk mindent és megpróbálunk alkalmazkodni az új helyzetünkhöz, mert sajnos más választásunk aligha van. Anya és az ő apja elég boldognak tűnnek, kétlem, hogy két nap alatt el fognak válni.
- El tudom képzelni, hogy mennyi mindenkivel lehetett már dolgod. Nyugi. Nekem sem áll szándékomban beszélni a dologról senkivel. És egyáltalán nem azért puffogok. Engem nem érdekelsz semmilyen formában. Sem, mint pasi, sem, mint testvér. - a hajamat babrálva próbálom leplezni, hogy mennyire zavarban vagyok ettől az egész kialakult helyzettől, és mikor valakinek kezd mutogatni reflexszerűen nézek arra én is. Anya és az apja vigyorogva figyelnek, amitől nekem feláll a hátamon a szőr.Főleg, hogy Matteo úgy tesz, mintha tök jó tesók igyekeznénk lenni. Nem nagyon úgy tűnik, mintha azon lenne, hogy megkönnyítse a dolgokat, inkább csak még jobban az agyamra akar menni. Épp ezért is akartam le zárni annyival a témát, hogy nem is emlékszem semmire, mert abban bíztam, hogy veszi a lapot és befogja. De persze  Ő csak dumál, én meg menten agyvérzést kapok.
- Inkább halnék meg, mint veled repetázgassak. - vágom rá a fogaim közül, és próbálom nem egyre kényelmetlenül érezni magam a közelében. - Mond te mindig ilyen vagy? Ez be szokott jönni a csajoknál? Mert engem eléggé frusztrálsz ezzel az önelégült beszólásaiddal. - tényleg kíváncsi vagyok, mert nem tudom, hogy csak velem csinálja-e szándékosan, vagy alapjáraton ilyen a természete?Mert ha az utóbbi, akkor kemény élet vár rám mellette az egyszer biztos. Sosem vágytam egy testvérre, most mégis kaptam. Ráadásul egy olyant, akivel képtelenség jóban lenni. Hogyan lehet elviselni ezt egyáltalán? Ki képes rá? Én egészen biztos, hogy nem. Kicsit hezitálok mielőtt a pezsgős pohárért nyúlok, végül mégis elveszem és őt követve iszom meg azt, amitől a hideg is kiráz. Vele ellentétben azonban én nem  veszek el másikat, mert az alkohol mint tudjuk nincs túl jó hatással rám.
- Inkább ne hívd sehogyan, ha lehet. Így is elég nehéz elviseljelek. - az igazságot megvallva, én magam sem értem, hogy miért vagyok vele ennyire ellenséges, hiszen csakúgy, mint én Ő is csak egy áldozat ebben a helyzetben. A különbség csak annyi, hogy Ő velem ellentétben jól szórakozik az egészen. Mégis kész vagyok felemelni előtte a fehér zászlót és úgy tenni, mint aki elfogadja a helyzetet, de természetesen van ehhez néhány feltételem, mert valahogy nem hiszem el, hogy képesek leszünk testvérekként viselkedni. Ez a szavaival meg is erősíti, ami miatt nem hogy ellazulhatnék egy kicsit, csak még jobban felhúzom magam. Dühösen csapok rá a kezére, mikor az arcomhoz ér és hátrálok egy lépést. Nem értem, hogy hogyan tud valaki ennyire arrogáns lenni. Ugyanakkor elgondolkodtat azzal, amit mond. Igaza van. Az tényleg az Ő háza - nekem biztosan nem kell -, valószínűleg ismer benne minden eldugott kis zúgot. Mi van akkor, ha tényleg be pofátlankodik majd a szobámba? És pont akkor, amikor öltözök, vagy mit tudom én? Egyáltalán lesz saját szobám? Hallottam már olyant, hogy testvérek egy szobán osztoznak. Mi van akkor, ha nekem is egy szobában kell lennem vele? Nem... anya biztosan nem tenne ilyent velem.
- Teszek arról, hogy az én szobámba ne legyen bejárásod! - a hangom még mindig fenyegető, bár fogalmam sincs, hogy mit tehetnék az ellen. Ha szólnék mondjuk anyának, hogy cseréljünk zárat rajta, akkor az lehet, hogy túl feltűnő lenne. De ha meg nem és akármikor ki be fog járkálni, akkor mi a fenét csinálok? Szintén nem árulhatom el anyának, sem az Ő apjának, mert nem akarok árulkodós lenni, és lehet, hogy azzal is feltűnést keltenék. Elég hülye helyzetbe keveredtem, és egyáltalán nem próbál segíteni, hogy könnyebb legyen. Meglepődve nézek rá, miközben következő szavait mondja, és örülnöm kéne annak, hogy csak egy hónap együtt, aztán könnyebben ki tudom kerülni, de valahogy mégsem ugrok ki a bőrömből a boldogságtól. Ezt persze nem kell, hogy tudja, inkább megpróbálok úgy tenni, mint aki élete legjobb hírét hallja.
- Miért nem kezdted rögtön ezzel? Egy hónap is sok idő melletted, de jobban kibírható, mint egy egész élet. - megforgatom a szemeimet, miközben apró léptekkel indulok meg utána. Természetesen eszem ágában sincs megfogni a kezét, inkább magam előtt össze kulcsolva lépkedek. Amint be érünk az agyon díszített terembe, ami jóval meghaladja az én ízlésemet, megállok. - Remélem tudsz táncolni. Nem akarom, hogy a lábamra lépj. Tudod új ez a cipőm... azt hiszem, hogy az apád pénzéből lett véve. - vonok vállat, és bájoson emelem fel a lábamat, de egyértelműen csak azért, hogy Ő is mérgelődjön egy kicsit. Fel sem akartam húzni ezt a cipőt, de mivel anya olyan lelkesen adta át nekem, nem volt mit tennem. Engem nem lehet elvarázsolni ezekkel a számomra értéktelen tárgyakkal.

Matteo & Nikita

Hiába próbálok fejben valami értelmes választ kapni a viselkedésemre, amit Mat felé tanúsítok, egyszerűen nem kapok. Semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy mennyire dühös vagyok arra, hogy anya ilyen lehetetlen helyzetbe hozott. Mert ez a pasi egyébként totálisan bejön, amit próbálok tagadni magamban, de mégis ez a valóság. A rossz része pedig az, hogy az anyám és az Ő apja jóvoltából testvérek lettünk, még ha vér szerint nem is. Akkor is elég gáz úgy nézni rá, ahogyan nem szabadna, s minden bizonnyal jobb elfelejteni azt is, ami köztünk történt nem is olyan régen. Egy kicsit sem próbál segíteni, hogy könnyebb legyen, olyan, mintha szándékosan akarna provokálni, amit még élvez is. Valahol legbelül pedig nekem is nagyon be jön ez a helyzet, de attól még elképesztően dühös vagyok. Nem csak a kialakult helyzetre, hanem rá is. Hiszen valószínűleg akkor sem akarna tőlem ennél többet, ha a szüleink nem házasodtak volna össze. Szóval akárhonnan is nézzük a helyzetet, mindenképpen én vagyok az aki jobban megszívta. Mert nem tudom, hogy amiatt-e, mert anya így nevelt, vagy valami más okból, de én is mindig azt hittem, hogy az, aki majd el veszi a szüzességem feleségül is fog venni. Milyen naiv liba tudok lenni. Hiszen már azon az éjszakán is pontosan tudtam, hogy ennél több nem lesz ebből. Bár akkor még nem gondoltam arra, hogy nemsokára testvérek leszünk. Nem is tudom, hogy melyik helyzet cikibb. Bár egyáltalán nem vagyok agresszív, sőt általában kerülöm is az olyan helyzeteket, amiben veszekedni kell, de annyira fel tudja húzni az agyam, hogy képtelen vagyok nem fel venni a harcias kesztyűmet vele szemben. Bárcsak ne lenne ilyen nagyképű. Akkor sokkal könnyebben menne ez a dolog.
- Te vagy az, aki felcseszel, a hülyeségeiddel. - szólok vissza, és próbálkozok kevésbé hisztérikus lenni, mert igazából azt sem tudom eldönteni, hogy örüljek-e annak, hogy innentől már így vagy úgy, de az életem részévé vált vagy inkább sajnálkozzak, hogy végig kell néznem ahogyan más lányokkal flörtölget, és még csak szavam sem lehet hozzá. Ugyanakkor a közelsége nem túl sokat fog segíteni azon, hogy elengedjem mindazt, ami történt köztünk. Próbálok úgy tenni, mint akit hideg hagy a dolog, aki el is felejtette mindazt, és játszani a vagány csajt, de valójában pont az ellenkezője a valóság. Hogy meddig fogom tudni mindezt elrejteni, az már egy másik kérdés. Megforgatom a szemeimet a színészkedésén, mikor a mellkasához nyúl és úgy tesz, mintha érdekelnék a szavaim. Tudom, hogy csak gúnyolódni próbál, így inkább nem is válaszolok a hülyeségére, mert jobb úgy mindkettőnknek. Csak simán közlöm vele a véleményem a repetáról, ami más körülmények között talán felcsigázna, de a mi esetünkben, sajnos van ami tilos. És ez az lenne. Bár valahogy van egy olyan érzésem, hogy ezt is csak gúnyolódásból kérdezi, épp ezért is válaszolok neki úgy, ahogyan azt megérdemli. A kérdésétől azonban zavarba jövök, ami miatt idegesen kezdem babrálni a hajam és próbálom kerülni a tekintetét is. Egyértelműen nem volt rossz, bár nagyon nem tudom mihez viszonyítani, hiszen mással korábban még nem voltam.
- Nem arról van szó... - hebegem még mindig zavartan, hiszen nem igen tudom, hogy erre mit kéne válaszolnom. Ha azt hazudom, hogy rossz volt, akkor lehet, hogy megsértődik, viszont ha azt, hogy nagyon is jó, akkor még jobban dagadna az egója, én pedig soha nem adnám meg neki azt az örömöt. - Azt hittem, hogy lezárjuk ezt a témát. - teszem hozz végül, és ebből találja ki Ő a helyes választ. Mert én biza nem fogok válaszolni egy ostoba kérdésre. Tudom, hogy pontosan arra játszik, hogy minél kellemetlenebb legyen nekem, ami egészen jól is megy neki, mert legszívesebben itt hagynám ezt az egész mindenséget, amihez amúgy sem volt semmi kedvem. Anya boldog, ami szuper, de mi van akkor az én boldogságommal? Nehéz megjátszanom magam előtte és úgy tennem, mintha a jövendőbeli testvéremmel próbálnék megismerkedni és kialakítani vele egy nevetséges kapcsolatot, ami látszólag nem fog működni, hiába is erőltetnénk. Előttük talán ha megerőltetem magam igen, de másképp nem. Nem szeretném, hogy anya gyanakodni kezdjen, így előtte semmiképp sem lehetek ilyen zavarodott, mint amilyennek jelenleg érzem magam. És mindezt csak azért, mert a  közelemben van. Fintorgok egyet a szavai hallatán, mert egyáltalán nem érdekel, hogy mennyire jön be ez a stílus a többi csajnak. Mert ki tudja hány lehet neki. Undorító.
- Nem akarom megszokni. Remélem, hogy nem szoktad őket haza hordani. Nincs kedvem mindennap a hülye barátnőidet nézegetni. - remélem, hogy egyáltalán nem érti félre, amit mondok, mert abszolút nem vagyok féltékeny. De Isten bizony, ha meglátom, hogy szerre hordja haza a barátnőit, akkor én magam rakom majd ki azokat. Mivel az már az én házam is lesz, nem szeretem az idegeneket. Ezzel nyugtatom legalábbis magam. Mert sokkal könnyebb, mint beismerni azt, hogy zavarna, ha mással látnám, holott semmi jogom ahhoz, hogy bele szóljak ebbe. A testvérem lett, ráadásul még idősebb is.
- Azt jól is teszed. Mert sosem tudhatod, hogy éppen milyen vendégem lesz. A szobám az legyen csak tabu előtted. - én is próbálok olyan magabiztos lenni, mint Ő, mert biza miért ne hordhatnék haza én is fiúkat, ha neki szabad lányokat? Egyszerű erre a válasz. Anya kinyírna, az holtbiztos. Ő viszont ezt nem tudhatja. Hiszen ahogy én nem ismerem az Ő apját, így Ő sem ismerheti anyát. A hírnek, hogy csak egy hónapot kell eltöltenünk egy házban, eldönteni sem tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Egyik felem örül, hiszen sokkal könnyebb lenne, a másik viszont ellenzi, mert valamiért mégis jó lenne a közelében lenni. Bár nem úgy, mint a testvére, de hát ez van. Nem igazán volt ebbe beleszólásom.
- Nagyon vicces vagy, Mat. Örülnék, ha inkább a barátnőd hiányozna, aki odabent lehet, hogy épp rád vár. - ismét megforgatom a szemeimet, mert csak most jut eszembe, hogy nem is egyedül jött. Normális esetben persze a csajt nem szabad, hogy zavarja, hogy épp kettesben beszélgetünk, hiszen testvérként ez tök normális. A mi esetünkben viszont határozottan kínos lesz minden egyes nap, amit egymás társágában kell eltöltenünk. Az én részemről egészen biztos, mert akaratom ellenére is, valahányszor rá nézek, eszembe jut az az éjszaka, aminek sosem szabadott volna megtörténnie. Követem őt a teremig, bár jó magam sem tudom, hogy minek. Mindenképp jó lenne, ha anyáék azt látnák, hogy jól egyezünk, épp ezért is akarok vele táncolni. Hiszen más indokom aligha lehet rá.
- Meglepődnék, ha lenne valami, amihez nem értesz. De majd meglátjuk. - válaszolok miközben a lábaimat mutogatom, hogy megnézhesse, hogy milyen cipőm lett az apja jóvoltából. Mintha erre vágynék. Egy kis pénz, néhány menő, új dolog, és törődjek csak bele ebbe a nevetséges házasságba. A megjegyzésétől vissza is húzom a lábam, hogy ne nézegesse, és ismét érzem, hogy zavarba jövök. Nem tudom megint eldönteni, hogy komolyan mondja-e, vagy megint csak szórakozni próbál rajtam. - Muszáj mindig mindenből viccet csinálnod? - kérdem, majd amint közelebb húz magához, nagyokat pislogva nézek körbe, anyával találkozik a tekintetem, mosolyogva figyel, mintha örülne annak, hogy ennyire jól egyezek az új családtagommal. Végül vissza nézek rá, kissé szégyenlősen, és érzem, hogy bele pirulok. Végül mégis átölelem a nyakát, de csakis azért, mert a táncoláshoz szükséges. A kérdése meglep, és úgy nézek fel rá, mint, aki nem érti pontosan, hogy mire is céloz. Pedig n nem is utálom. Csak... valahogy jobba távolságtartás tőle.
- Én nem utállak. - válaszolok végül, és próbálom a megfelelő magyarázatot keresni a viselkedésemre. Mert való igaz, úgy tűnhet, mintha haragudnék rá. Nem mintha Ő másképpen viszonyulna hozzám. Amióta utánam jött, semmi mást nem csinál, csak rajtam gúnyolódik. - Te hozod ki belőlem, hogy így viselkedjek. Mert arrogáns vagy. Meg nagyképű. - adom meg végül a megfelelő választ, ami egyáltalán nem hazugság, bár az már igen, hogy azt mondjam, hogy nem tetszik a stílusa. Ezt persze nem fogom vele közölni, ha jóban akar lenni velem, akkor gondolkozzon el, hogy milyen viselkedése van.
- Jó. Az én alkum a következő: nem jössz  tényleg be a szobámba, nem próbálod játszani a gondoskodó nagy testvért, és nem hozol haza mindenféle jött ment csajt. Allergiám van az idegenekre. Nem akarom, hogy eltűnjön valamim. - az utolsó mondatomat csak azért tettem hozzá, hogy nehogy azt higgye, hogy érdekel engem még mindig, mint férfi. Pedig valójában nagyon is érdekel. Hiába próbálom rejtegetni saját magam elől is, ez van és kész.

Matteo & Nikita

Ha külső szemmel láthatnám saját magammal, akkor valószínűleg most úgy festhetek, mint a mesékben azok a nagy, zöld sárkányok, akik ha mérgesek füstöt fújnak ki magukból. Még csak ez az első nap, hogy egy család lettünk, hála a szüleinknek, én mégis eltöprengek azon, hogyha már az eleje ilyen nehéz, akkor, hogyan lesz tovább? Egészen mostanáig határozott elképzelésem volt a jövőmmel kapcsolatban, mindig tudtam, hogy mit akarok, Mattel szemben állva azonban teljesen tanácstalan vagyok. Annyira jó lenne, ha az iskolában tanítanák, hogy hogyan kell kezelni az ilyen lehetetlen helyzeteket, bár nem csoda, hogy nem tanítják, hiszen ki hallott még olyant, hogy egy anya pont egy olyan férfinak az apjába szerethet bele, aki elvette a lányának a szüzességét? Még bele gondolni is elég bonyolult helyzet, hát még átélni. És naná, hogy ez is csak velem történhet meg. Mindenképp nehéz lenne elfogadnom ezt a helyzetet, ha Mat helyet egy teljesen idegen állna most előttem akkor is, de így, hogy ismerjük egymást egészen közelről is, azt hiszem, hogy még zavarba ejtőbb. Mintha valami rossz álomba csöppentem volna, amiből képtelen vagyok felébredni. Minderre pedig nem segít rá a nagyképű stílusa, ami talán más körülmények között imponálna, de jelen helyzetben úgy érzem, ha nem lennénk a szüleink esküvőjén éppen, akkor legszívesebben megfojtanám.
- Álmodban! - válaszolok a fogaim közül, és egyre inkább utálom ezt a napot. Meg őt is. Mert nem akarja abba hagyni, és mindenképp azon van, hogy zavarba hozzon. Mintha élvezné is a helyzetet. Az, hogy mg mindig arról az éjszakáról beszélünk, aminek sosem szabadott volna megtörténnie, egyáltalán nem tetszik. Ő akarta, hogy felejtsük el, hogy ne beszéljünk róla, mégis folyamatosan felhozza, egyértelműen csak azért, hogy még inkább bosszanthasson, ami valljuk be,igazán jól megy neki. Szavait hallgatva sóhajtok egyet, és próbálom kevésbé idegesnek mutatni magam, hiszen pont az, amit látni akar, és én meg nem akarok a kedvére tenni.
- Engem meg nem érdekel, hogy neked tetszett-e vagy sem. Többet úgysem fog megtörténni, úgyhogy hanyagoljuk a témát, jó? - nem igazán tudom, hogy hogyan kell kezelni egy srác azután, hogy az megfektetett, mivel, hogy még csak ő csinált velem ilyent, de egyértelműen nem így terveztem akkor éjjel, hogy viszont lássuk egymást. Már akkor is tudtam, hogy nem lesz köztünk ennél több, de mégis könnyebb lenne a szemébe néznék, ha mg mindig csak egy srác lenne a buliból, ahová nem is szabadott volna elmennem. Most viszont már nem csak egy srác, akit könnyen kizárok az életemből, ha ilyen hülyeségekkel akar bosszantani, hanem történetesen olyanok lettünk egymásnak, mintha testvérek lennénk, és még egy házban is kell élnünk, amitől egyre inkább elmegy a kedvem. Főleg ha bele gondolok abba, hogy mi mindent láthatok majd a négy fal között. Többek közt simán előfordulhat, hogy majd fél pucéron mászkál a házban, hiszen az egy családban valahogy természetes, bár én nem tudnám elképzelni, hogy bugyiban flangálnék előtte vagy az apja előtt. De ami még ennél is jobban zavarna az az, ha mindennap látnám ahogyan a csajok hordja haza és a szemem láttára enyelegnek majd. Mint a testvére, nyilván nem szabadna, hogy ez foglalkoztasson, de mint valaki, akit nemrég fektetett meg, határozottan zavarna. A büszkeségemet mindenképp. Ezért is említem meg neki a dolgot, mert az ki van zárva, hogy elnézzem neki.
- Én sem vagyok féltékeny. Tőlem azt csinálsz velük amit csak akarsz. De nem akarom látni őket. Úgyhogy nem tudom... másszanak be az ablakodon vagy valami. Csak egyik se kerüljön az utamba. - nem igazán értem, hogy miért mondok ilyeneket, hiszen valóban nem várhatom el, hogy miattam felbolygassa a megszokott életét, de ahogy ő mondta, alkalmazkodnunk kell. Ami azt jelenti, hogy nem csak nekem kell hozzá, hanem neki is hozzám. Én pedig nem akarom, hogy csajozzon otthon. Az ami biztos. - Lehet, hogy elmondanám nekik én is mielőtt az ágyadba vinnéd őket, hogy mekkora egy nőcsábász vagy és, hogy jól gondolják meg, hogy kinek teszik szét a lábukat. - próbálom ismét fenyegetni, bár nem tudom, hogy ezzel menyit érek el, hiszen akkor este én is voltam figyelmeztetve, és kurvára nem érdekelt. Valamiért mi lányok vonzódunk az ilyen pasikért, bár így, hogy egyre többet beszélünk, eléggé visszataszító a stílusa. Szexi, de nem az esetem. Egyáltalán. Nem is értem, hogy miért zavarna egyáltalán, ha mással látom.Szíve joga. De azt hiszem, hogy a válasz az, amit megtehet más lányokkal, azt velem sosem szabad majd. És ez az, ami igazán bosszant. Hogy úgy kell tennünk, mintha egy család lennénk. Én pedig nem akarok anyán kívül senki mást családtagomnak számítani. Főleg Őt nem.
Fintorgok egyet a megjegyzésén a barátnője kapcsán, és nagyon remélem, hogy nem akarja már az első este, amit abban a házban töltök,  haza hozni a lányt. Nem képzelheti, hogy hagyni fogom? Még nem tudja, hogy milyen bájosan tudok beszélni a felnőttekkel, ha valamit el akarok érni.
Miközben táncolni kezdünk ezúttal bent a  csillogó teremben, több kíváncsi szempárt is érzek magunkon, köztünk a szüleinket is, akik talán a legboldogabbak lehetnek a látványtól. Persze, hiszen fogalmuk sincs arról, ami kettőnk között történt, és arról sem, hogy mindez csak álca. Mert a napnál is világosabb, hogy sosem leszünk olyan testvérek, amilyennek elvárják, hogy legyünk. Ahogy a megjegyzésemen elkomolyodik, értetlenül nézek rá, majd ahogy elneveti magát, megforgatom a szemeimet.
- Hülye! - csattanok fel, megforgatva a szemeimet, és próbálok a táncra is figyelni, de tőle egyszerűen nem lehet. Mindent elviccel, én meg nem értem, hogy hogyan lehet így hozzá állni az élethez. Ha mindennel ezt csinálja, akkor a cége is hamar csődbe megy, nem is tudom, hogy ilyen komolytalanul azt hogyan tudja irányítani. Vagyis anya említett valamit erről, de én nem értek az ilyen cégekhez, meg nem is érdekelnek. Szerintem az a dicsőség, amit az ember egymaga ér el és nem az, ami az ölébe hullik. Meglepődök, hogy azt hiszi, hogy utálom, és próbálom felvázolni, hogy ez amit ki vált belőlem nem utálat, de mégis úgy látom rajta, hogy mindegy mit mondanék, igazából neki úgyis mindegy. Megpróbálok helyette inkább az alkunkra koncentrálni, mert ez eddig a legjobb ötlet, amit a száján kiejtett. Nem tudom, hogy milyen kéne legyen egy igazi testvéri viszony, mivel eddig még nem volt olyanom, de mivel minden kapcsolat a kompromisszumokról szól, így hát felvázolom neki, hogy mi az, amit elvárok tőle a béke kedvéért. Meglepően hamar bólint rá, kivéve az utolsó feltételemre, pedig ha tudná, hogy a háromból az lenne számomra a legfontosabb.
- Nem hiszem, hogy nem bírsz ki egy hónapot anélkül, hogy használd a farkad. Nem hallottál még arról, hogy segíts magadon és az Isten is megsegít? Alkalmazhatnád addig a kezeidet... vagy te menj hozzuk. Vagy mit érdekel. Csak ne hozd haza. Ennyit kértem. - vonom meg a vállam, mert valóban nem kértem, hogy ne szexeljen, csak ha csinálja akkor legalább úgy, hogy titokban. Mert nem vagyok rá kíváncsi. Megdöbbenve hallgatom a következő szavait és tátott szájjal figyelem ahogy elenged, a kezem hamar elkapom mikor azt megcsókolja, körbe nézek, hogy vajon valaki láthatta-e és nagyokat pislogva nézek a barátnője fel, aki már epekedve várja, az lerí róla. Na még mit ne! Egy hirtelen ötlettől vezérelve lépek ismét közel hozzá, és megfogom a csuklóját, mert mindenképp meg akarom akadályozni, hogy a másik lányhoz menjen, akit igaz, hogy nem ismerek, de a látványa is elég ahhoz, hogy égnek álljon a hajam tőle.
- Nem hagyhatsz csak úgy itt, hallod? - szólok rá, talán kicsit hangosabban is mint kellene, így gyorsan megköszörülöm a tokomat. Körbe pillantok ismét, még mindig többet kíváncsian figyelnek minket, de szerencsére anyáék épp nem, ők el vannak a vendégek szórakoztatásával. -  Vagyis... ha belekezdünk valamibe, akkor azt fejezzük be rendesen. Ma velem kell táncolj, mivel nemsokára mi leszünk testvérek, vagy micsodák. Anyáék muszáj, hogy azt lássák rajtunk, hogy mennyire jóban vagyunk. - ezúttal már halkabban beszélek, de a csuklóját még mindig fogom, mert valahogy olyan, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, akkor magamra fog hagyni. Ami nem lenne baj. Csak ne ahhoz a lányhoz menjen, akit a fene sem érti, hogy minek hozta ide egyáltalán.

Matteo & Nikita

Képtelen vagyok elfogadni azt a tényt, hogy bármikor láthatom őt lányokkal enyelegni, és hiába nincs túl sok közöm hozzá, akkor is nagyon nem akarom ezt. Már így is elég vicc ez az egész, amibe a saját szüleink kevertek, nem akarok még azzal is foglalkozni, hogy milyen módszerekkel űzzem majd el azt a sok jött ment csajt, akik végig járják a házat... házunkat. Még a gondolatától is kiráz a hideg. Nem kell nekem sem a puccos házuk, sem pedig az elit életük. Sem apára, sem testvérre nem vágyok, nem értem, hogy anya miért gondolta azt, hogy erre van szükségünk ahhoz, hogy szép nagy családunk legyen. Jól meg voltunk mi ketten is. Minek kellett egyáltalán elmenjek abba a buliba? Ha akkor nem adom be a derekam Mattnek, akkor most nem lennék ilyen kellemetlen helyzetbe és valószínűleg nem zavarna az sem, ha csajokat akar haza hozni.
- Nem én vagyok a kislány! Jelenleg te vagy olyan mint egy gyerek, aki nem tud meglenni a kedvenc játékai nélkül. Most komolyan nehéz megállni, hogy ne használd a farkad otthon? - még a végén azt gondolja, hogy féltékeny vagyok. Pedig egyáltalán nem arról van szó. Csak kicsit sérti a büszkeségemet a gondolat, hogy másokkal etyeg nyugodtan, miközben én ezt el kell fogadjam, mert ugye elvileg testvérek lettünk, így semmi jogom nincs beleszólni a magánéletébe. - Jó, tudod mit? Nem is érdekel. Tőlem aztán annyit fektess magad alá, amennyit szeretnél. - közben még fintorgok is, mert ha elképzelem magam előtt az, ahogyan belópozik valami fruskával egyszerűen felfordul a gyomrom. Épp annyira, mint ebbe a lehetetlen helyzetbe, amiből nincs menekvés most már biztosan, mert hivatalos lett a szüleink között a dolog. Szóval ezt vagy elfogadjuk egymással együtt, vagy kurva nehéz lesz.
A táncparketten próbálok lazítani a felállásomon, mert egyre gyakrabban érzem magamon a szüleink tekintetét, én pedig nem akarom elrontani a kedvüket azzal, hogy egész este duzzogva vitatkozok Matteoval, pedig szinte biztos, hogy ha nem itt lennénk, akkor eddig régen megfojtottam volna valamivel. Hogy tud valaki ennyire beképzelt lenni? Ő kezdi, hogy kössünk alkut, amit én igyekszem is, de ő ebből is gúnyt űz. Pedig nem is kértem olyan túl sok mindent. Csak mg mindig azt, hogy ne hozza haza a barátnőit. Főleg ezt ne, akit kísérőjének hozott, és akiben egyébként semmi szép nincs. A kérdésén zavartan nevetem el magam, és bár legbelül úgy érzem, hogy nagyon is zavar, de ezt biztosan nem mondanám el neki. Nincs az az Isten, hogy még tovább növesszem az egóját, mert már így is akkora, hogy nemsokára senki nem fog elférni tőle ebben a teremben.
- Ne legyél nevetséges. Mégis miért kéne, hogy zavarjon? A te dolgod, hogy mit csinálsz. Csak arra kértelek, hogy kulturáltan tedd, és ne úgy, hogy lássam. Mert engem nem érdekel a szerelmi életed. Fúj. - ismét vágok egy fintort, közben pedig igyekszem nem nézni a szemébe, mert félek, hogy észre veszi rajtam, hogy teljesen mást gondolok amúgy, mint amit mondok. Ahogy magamra akar hagyni, hogy a barátnőjével cseréljen le, semmi másra nem bírok gondolni csak arra, hogy valamilyen formában azt megakadályozzam. Mert nem teheti ezt csak úgy meg. Én nem vagyok valamelyik ócska szeretője, akit akkor hagy faképnél, amikor csak kedve tartja. Talán pont ezektől a gondolatoktól vezérelve fogom meg a csuklóját, mert egyszerűen képtelen vagyok hagyni, hogy azzal a másikkal kezdjen enyelegni a szemem láttára. Látom rajta, hogy váratlanul érte, hogy ezt tettem, nem csoda, mert még saját magamat is sikerült meglepnem vele, de most már mindegy. Csak ki kell magam magyaráznom valahogy úgy, hogy jól jöjjek ki belőle.
- Dehogy hiányzol! - vágom rá nagyon gyorsan, majd a tekintetem egy rövid ideig találkozik a Matt barátnőjével, és azt hiszem, hogy ha a szemeivel ölni tudna, akkor már nem élnék. Ő tűnik az egyetlennek, aki képes felfogni a helyzetünket Mattel, és aki tisztában van azzal, hogy attól amiért a szüleink házasok lettek, mi még egyáltalán nem lettünk testvérek, így azt hiszem, hogy az egyedüli is lehet talán, aki érti, hogy igazából bármi történhetne köztünk, mert nem tennénk vele semmi törvénybeütközőt. Az már egy másik kérdés, hogy nem akarja egyikünk sem, és főleg a szüleink nem hihetnem mást annál, mint amit látnak. Két idegen, akik megpróbálnak jó testvérek lenni.
- Nagyon kár érte. Most őszintén... mit látsz ebben a lányban? Még csak nem is szép. - szúrok még oda egyet, de mégis örvendek, hogy egyenlőre nyert ügyem van. Ahogy a kezét a derekamon érzem, majd pörögni kezdünk, érzem, hogy elmelegedek, mégis ösztönösen ölelem át a nyakát közben, és közben rá vigyorgok a még mindig minket méregető lányra. - Hát még amit nem szeretnék a csajozáson kívül az az, hogy félpucéran mászkálj majd a házban. Tudod ott már nők is fognak lakni, és elég kellemetlen lenne mindenkinek meztelen felsőtesteket látni. Remélem az apádnak sem szokása.. - igazából nincs több alkum, ezt csak most úgy mondtam, mert muszáj volt mondanom valamit, hogy ne menjen vissza a másikhoz, aki minél többet néz, annál jobban idegesít. A következő szavait csak pislogva hallgatom, mert még sosem voltam hotelban. Főleg nem egy fiúval. Hogy mehetnék már egy olyan helyre.
- Anya tutira nem engedi meg. - vágom rá, de ebben a pillanatban már ott is hagy, hogy a szüleinkhez mehessen. Fel sem tűnt, hogy mennyire közel táncoltunk hozzuk. Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy a szüleinkkel beszélget, bár nem állok túl messze tőlük, de a hangos zenétől nem értem mégsem, hogy miről beszélnek. Csak csodálkozva figyelem ahogyan az anyám körül rajongja újdonsült gyermekét, és nem tudom közben eldönteni, hogy ennek most örülnöm kéne-e vagy sem. Csak akkor eszmélek fel, amikor kézen fogva kezd ki húzni a teremből, és még arra sincs időm, hogy legalább elbúcsúzzak anyától, így Mattet követve csak vissza fordulok és intek nekik, ők pedig szinte a boldogságtól kicsattanva intenek vissza.
- Mégis mivel vetted rá az anyámat, hogy megengedje?- hezitálok egy kicsit mielőtt be ülök az autóba, de végül be adom a derekamat. Be csatolom a biztonsági övet és közben Mattet figyelem. Most akkor mi van? Tényleg egy hotelbe megyünk? Ő és én? - Tudod én még sosem voltam hotelben... tényleg saját szobám lesz ott? - kérdem, majd egy kósza tincset ami a szemembe lóg, a fülem mögé rejtek. - Egyszer olvastam valahol... már nem tudom hol, hogy egy hotelben rá törtek egy fiatal lányra, és... ugye ilyen nem történhet? - nem tudom, hogy mennyire hangzik hülyén ez a kérdésem, de egyáltalán nem arra célzok, hogy jobb lenne együtt aludni. Csak még az hiányozna.

Matteo & Nikita

Talán nem rajta kéne levezetnem a bennem felgyűlemlő összes haragot, hiszen ebben a történetben most épp annyira ártatlan, mint én, a szüleink okozták a galibát anélkül, hogy tudnák, hogy mennyire kellemetlen mindez a számunkra. Próbáltam anyát lebeszélni erről az egész őrületről, de úgy tűnik, hogy annyira elvarázsolta az a férfi, hogy nem túl sok esélyem volt érvelni a dolog ellen. Persze talán ha színt vallottam volna arról, ami a valódi okom, hogy az esküvője ellen vagyok, akkor egészen biztos, hogy még arra is képes lenne, hogy elköltözzön velem egy másik városba, és semmiképp sem vinne magával az oroszlán barlangába, hiszen mindig is féltett attól, hogy ne essek egy akkora csapdába, amekkorába ő esett az apámmal. Mégsem tudnám soha elmondani neki mindazt, ami Mat és köztem történt, mert ahhoz túlságosan szégyellem az egészet anyával szembe, akinek a szemében még mindig csak egy törékeny kislány vagyok és azt hiszem, hogy ez nem is fog megváltozni soha. Nem csoda, hiszen egészen a mai napig csak mi ketten voltunk egymásnak. Nem akarok rajta osztozni senkivel.
- Tartsd meg inkább magadnak az opcióidat ha lehet. - fintorogva válaszolok, hogy hatásosabb legyen az, hogy mennyire nem érdekel engem a farka, mert a mi helyzetünkben valóban tilos az, hogy olyan szemmel nézzek rá még valaha, mint akkor éjszaka. A szüleinknek hála egy család lettünk és ez bármennyire is nem tetszik, kénytelen vagyok bele törődni. Különben is valahogy van egy olyan sejtésem, hogy csak ugrat, ha nem lennénk ilyen helyzetben, akkor sem akarna tőlem ennél többet. Hiszen már többször is a tudtomra adta, hogy esze ágában sincs lekomolydoni bárkivel is. Én pedig nem szeretném, hogy valaki csak arra használjon, hogy néha megfektessen, aztán annyi. Szerintem egy lánynak kéne, hogy legyen annyi méltósága, hogy ezt ne engedje meg senkinek. Persze nincs jogom a méltóságról beszélni, hiszen annak tudatában feküdtem le vele, hogy mindezzel már akkor is tisztában voltam. Szóval a probléma legnagyobb okozója valójában én magam vagyok. Mégis könnyebb másokra hárítani, mint szembe nézni mindezzel. Abban remlénykedtem, hogy odabent kevésbé lesz szemtelen, de sajnos tévedtem, mert ő csak még inkább rá tesz a tűzre, nekem pedig minden önuralmamra szükségem van ahhoz, hogy ne képeljem fel. Mert utálom, hogy ilyen nagyképű. Mégsem tehetem, mert a szüleink látszólag örülnek annak, hogy próbálkozunk jóban lenni, én pedig épp a mai napon nem szeretném el venni a kedvüket azzal, hogy már az első nap verekedni kezdünk, mint az igazi testvérek. Azt viszont muszáj kifejtenem, hogy mennyire nem szimpatikus nekem a barátnője. És nem azért, mert féltékeny lennék - ahhoz még egyszer újra kéne szülessen, hogy ilyesmit váltson ki belőlem -, hanem valóban úgy gondolom. Fogalmam sincs, hogy miért akadályoztam meg, hogy a barátnőjéhez menjen, de valószínűleg csak annyi lehet az ok, hogy nem szeretem, ha valaki magamra hagy, főleg egy olyan miatt, mint az a másik. A válaszára vágok egy grimaszt és a lány felé pillantok ismét. A nyelvét nem tudom, hogy használja, de dögösnek semmiképp sem dögös.
- Akkor ezek szerint inkább csak ribanc. - még saját magamon is meglepődök, hogy ilyesmit gondolok valakiről, akit amúgy nem ismerek, hiszen egyáltalán nem vagyok olyan, aki elítélne másokat. De az a Mia egyáltalán nem szimpatikus nekem. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Egyáltalán milyen név az, hogy Mia? Én a macskámat nevezném így. Újból kifejtem az elvárásomat vele szembe, mert mint egy testvér valóban nem lennék kíváncsi a pucér felső testére, azonban a női fantáziámnak lehet, hogy nagyon is szüksége lenne rá. És épp az a  baj, hogy nem szabad olyan dologról ábrándozzak, ami mától hivatalosan is tilossá válik.  
- Mond bele halnál, ha mindenre nem ilyen nagyképűen válaszolnál? - egyszerűen fel nem tudom fogni, hogy hogy lehet valaki ennyire beképzelt, önelégült és bunkó egyszerre. Úgy lehet, hogy amikor odafent ezeket osztogatták, akkor ő mindenkit félre lökhetett az útból, és jutott neki bőven emiatt belőle. A szánalmas pedig az, hogy nekem épp ez a stílusa tetszik annyira. Talán nem véletlenül mondják, hogy az ember mindig arra vágyik, ami elérhetetlen. Ha a szüleink nem szeretnek egymásba, akkor lehet, hogy már régen elengedtük volna azt az éjszakát, és nem lovagolnánk rajta. Talán soha többet nem is találkoztunk volna újból.
Szinte biztos vagyok abban, hogy az anyám úgysem egyezik bele abba, hogy elmenjek vele egy hotelba, értetlenül nézem ahogy olyan bájosan cseverésznek, mintha tényleg elhinnlék, hogy ettől az esküvőtől egy család lettünk, majd amint vissza fordul és a kezemet elkapva húz maga után, meglepődök, hogy anya bele ment. Persze... hiszen testvérek lettünk. Miért is ne mehetnénk együtt hotelbe? Fogadok ha nem ez lenne az álláspont, egy hét szobafogságra ítélt volna amiért egyáltalán eszembe is jutna ilyesmi. Amint elérünk a kocsiig, szófogadóan ülök be, de csak azért ilyen gyorsan, hogy anya nehogy meggondolja magát. Igaz, hogy elképzelésem sincs arról, hogy mit csinálnék vele egy hotelben, de az esküvőt meguntam, szóval még az is jobb lehet, mint itt ücsörögni. Főleg úgy, hogy Mat lelépik.
- Örülök, hogy ilyen jóban lettél az anyámmal. - az utolsó szót jól megnyomom, ezzel is tudatva vele, hogy nem szeretek osztozkodni, és az a nő az én anyám. Az övé pedig sohasem lehet. Hogy lehet egyáltalán mindezt megszokni? Egyáltalán nem szégyellem bevallani, hogy nem jártam még hotelben, hiszen miért is mentem volna én olyan helyre? Nem szoktam férfiakkal titkos légyottokat tartani, házunk pedig volt, így nem volt amiért olyan helyekre járjak. Bekapcsoloma biztonsági övemet miközben hallgatom, ahogyan beszél. Ez mind tök fasza, csak számomra az ilyesmik valahogy értéktelen. Az utolsó mondata inkább az, ami megüti a fülemet, mert már hallottam filmekből is ilyen szerződésekről, mégis elég rossz érzés hallani.
- Sem anyunak, sem nekem nincs szükségünk a hoteletekre. Ne aggódj amiatt, mind a tied lehezt. - vágom rá, mert úgy érzem, hogy ki kell állnom önmagunkért. Ezek még a végén azt hiszik, hogy a pénzük miatt lettünk a családjuk tagja. Pedig mi eddig is tökéletesen elvoltunk. Talán nem palotában, de annál nagyon boldogságban, ami többet ér minden vagyonnál.
Lehet, hogy kicsit érződik a hangomból, hogy igazából nem is vagyok olyan bátor, mint amilyennek teszem magam, de az az igazság, hogy félek a sötétben és az egyedülléttől is. Szóval szinte biztos, hogy nem fogok egyedül lenni semmilyen lakosztályban éjszaka.
- Jó... hát végülis, ha már úgyis egy család lettünk, nem lehet abból baj, ha ott alszok. Persze a két legtávolabbi szobát válasszuk majd természetesen. És az enyémet lehessen kulcsra zárni. - nem mintha attól félnék, hogy álmomba rám mászna, annyira azért tudom, hogy nem tudna kiéhezve lenni, de azért jobbnak tartottam megjegyezni, hogy nálam mindig az óvatosság az első. Zavartan fordulok el a következő megjegyzésén, és nem tudom mire vélni azt.
- Én azért nem mondanám ezt. Mia nem arról tanúskodik, hogy jó lenne az ízlésed. - vágom rá, majd ebben a pillanatban a felőlem lévő tükörben megpillantom az utánunk haladó autót, amelyik egyre közelebb ér hozzánk, és egyértelműen kivehető belőle a Matteo barátnője. Ez most csak valami vicc ugye?
- Mondd te szórakozol velem? Minek hívtad a hülye barátnődet is? - csattanok fel, mert szemmel láthatóan a lány utánunk jön. Annak pedig mennyi az esélye, hogy éppen arra lakjon, vagy arra legyen dolga? Semennyi.

Matteo & Nikita

Akaratom ellenére is beindítja a fantáziámat a megjegyzése, hiszen pontosan értem, hogy mi az az opció, amire céloz. Ugyanakkor azzal is tisztában vagyok, hogy csak azért beszél ilyenekről, hogy még inkább feldühítsen, mert ő is pontosan tudja, hogy az, ami köztünk volt soha többet nem ismétlődhet meg, így én minden bizonnyal az a lány leszek az életében, akivel szigorúan csak egy egyszeri eset volt. Talán bánom ezt egy kicsit, mert néha úgy érzem, hogy túl naiv vagyok, és néha hajlamos vagyok arra, hogy belelássak egyes helyzetekbe olyan dolgokat is, amiket nem szabadna. Pontosan tudtam akkor éjjel is, hogy nem lesz ez ennél több, mégis egy kicsit reménykedtem utána, hogy talán majd ha egyszer újra lehetőségünk lesz találkozni, akkor rá fog jönni, hogy én más vagyok, mint azok, akikkel eddig dolga volt. Az újra találkozást viszont abszolút nem így képzeltem el, és fogalmam sincs, hogy hogyan tudnék megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy olyanok lettünk, mint a testvérek. Még ha vér szerint nem is, de épp elég ok arra, hogy soha többet semmi ne történjen köztünk, és ne nézzek rá más szemmel, hogy a szüleink egybe kötötték az életüket, és ezáltal a miénket is. Túl sok beleszólásunk nem volt ebbe, csak valahogyan alkalmazkodnunk kéne egymáshoz. Már csak arra kéne rájönnöm, hogy mégis hogyan. Meglepődök saját magamon, hogy egy olyan lányról, akit nem is ismerek ilyen véleményem van, hiszen nem vagyok én ilyen abszolút, viszont valamiért nagyon idegesítene ha meglátnám Mattel. Tudom, hogy nincs túl sok jogom ahhoz, hogy megakadályozzam azt, ami szinte elkerülhetetlen, de muszáj megtennem azért mindent, hogy abban az egy hónapban ne lássam őt mással, mert még a gondolata is az őrületbe kerget. Erre egyenlőre még saját magamnak sem tudok magyarázatot adni, hogy miért, csak így érzem és kész.
- Nem is akarok találkozni senkivel a környékedről. Azt hiszem, hogy a baráti társaságunk sosem lesz egy. - ez egyértelmű, hiszen ő nem értheti az én világom, én pedig az övét. Bár ebbe a világba sajnos bele csöppentem hírtelen, aminek azt hiszem, hogy helyettem nagyon sok másik lány örülne, de én valamiért nem tudok. Sosem szerettem a gazdag embereket, mert mindegyikük nagyképű, és azt hiszik, hogy azért mert pénzük van máris övék az egész világ. Uralkodni akarnak mindenki felett, és ez számomra visszataszító. Abban azonban biztos vagyok, hogy én sosem leszek olyan csak amiatt, mert megváltozik egy kicsit az életem. Igyekszem majd ugyanilyen maradni, mert szerintem sokkal gazdagabb egy olyan ember, akinek lelke van, mint az, akinek pénze. Meglepődök ahogyan Matt látszólag nagyon lazán kezeli a szüleinket, és nagyon úgy tűnik, hogy az anyámmal máris ilyen könnyen sikerült megkedveltetnie magát, ami azért egy kicsit rosszul esik, mert anyának csak én lehetek a gyereke. Ilyen téren talán egy kicsit irigy vagyok, de csak azért, mert egész mostanáig sosem kellet osztozkodnom rajta senkivel. Most pedig lett egy férje és egy fia is, emiatt pedig kevesebb ideje marad talán rám. Mondjuk nézhetném a  jó oldalát is a dolognak, mert talán lehetőségem lesz egy kcsit szabadabban élni, és ha Mattel ilyen egyszerűen elenged bárhová, akkor már csak őt kell meggyőzzem arról, hogy néha falazzon nekem, ha mondjuk valahová el akarok menni. Ha azt hiszik vele megyek, akkor máris könnyebb minden.
- Sosem hittem, hogy ezt mondom, de még a végén a hasznomra is válhatsz. - miközben beszélek hozza követem a kocsiig, és egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy érti, hogy miről beszélek, de nem is baj. Ahogy beülök a kocsijába egyre izgatottabbnak érzem magam, ami elég szívás, mert mi nem olyan szándékkal megyünk hotelbe épp, valószínűleg anya is azért bólintott rá ilyen könnyedén, mert neki fogalma sincs arról, hogy mi minden történt már köztünk az újdonsült testvéremmel, na meg persze így nyugodtan kiélvezhetik a nászéjszakájukat is, szóval gondolom, hogy még előnyükre is van, hogy a gyerekek lelépnek. Pompás. Érdeklődve hallgatom ahogy Mat éppen arról mesél, hogy mitől ilyen piszok gazdagok, de valahogy engem ez nem hoz annyira lázba. Elhsiezm, hogy neki ez az élet, de nekem annyira nem. Mégis zavar annak a gondolata, hogy papírt irattak alá az anyámmal. Egy házasság nema bizalomra épül? Akkor meg minek kellenek az ilyen aláírások?
- Számunkra viszont egyáltalán nem az. - vonom emg a vállam, és valahogy érzem, hogy egyáltalán nem a pénz miatt van csak az egész. Mégsem kérdezek rá, mert nem akarok túlságosan barátkozós lenni vele. Ahhoz azt hiszem, hogy még elég sok időnek kell elteljen, hogy más szemmel lássam, mint amilyennek. Sőt, talán először saját magamban kell rendet raknom, hiszen fogalmam sincs, hogy egyáltalán ha rá nézek akkor mit is látok. Mert mindenképp valami olyant, amit nagyon nem szabadna. És pontosan ez a legdűhítőbb az egészben. Hogy képtelen vagyok rá úgy tekinteni, mint egy testvérre, sokkal inkább látom azt a pasit, aki akkor élyen olyan pimasz, de mégis gyengéd volt hozzám. Mivel sosem voltam még hotelben, mindig úgy képzeltem azokat el, hogy egy hatalmas épület, amelyben sok szoba van. Honnan tudhattam volna, hogy külön lakosztályok is elférnek benne? De mivel, hogy felvilágosított, így úgy gondolom, hogy semmi baj nem származhat abból, ha az övében töltjük az éjszakát, hiszen elmondta, hogy több szoba is van benne, szóval simán elférünk benne anélkül, hogy azon veszekedjünk, hogy ki aludjon az ágyban és ki a földön.
- Tudod akárhonnan nézzük ezt az egészet, te még mindig csak egy idegen vagy számomra. Akiről szinte semmit nem tudok, azon kívül, hogy imádod használni a farkad és szeretsz nagyképűsködni. Úgyhogy innen jön az, hogy a szobámat mindenképp be kell zárjam, mert nem tudhatom, hogy mi lakozik benned. - ez csak egy ostoba magyarázat akar lenni, amit egyébként nem is gondolok komolyan, mert az igaz, hogy nem ismerem olyan túl jól, de azt mégis elképzelhetetlennek tartom, hogy erőszakos lenne, vagy ilyesmi. Különben is csak fecsegek most össze vissza azért, hogy leplezzem valamivel azt, hogy mennyire zavarban vagyok a közelében. Sosem adnám meg azt az örömöt enki, hogy lássa, hogy mit vált ki belőlem. Így is épp elég nagy az egója. Szívesen megmagyaráznám azt is neki, hogy miért tűnhet úgy, hogy a barátnőcskéje szálka lenne a szememben, azonban nincs rá időm, mert ebben a pillanatban veszem észre, hogy éppen minket követ kocsival, ami igencsak felviszi bennem a pumpát. Bár tagadja, hogy ő hívta volna, de mégsem tűnik túl meglepettnek. Nem tudom, hogy ezek mit képzelnek? Hogy majd egy másik szobában csendben ülök, amik ők ketten... ki tudja mit művelnek el egymással? Na azt már biztosan nem. Egész úton idegesen dobolok a lábammal és fújtatok, közben pedig elképzelem, hogy hogyan dobjam ki a hotelből, ha az a tervük, hogy hármasban cseverésszünk. Mert az tuti biztos, hogy vagy az a Mia nevű lány fog elhúzni nagyon gyorsan, vagy pedig én, mert így együtt hárman sosem lehetünk. Sehol. Miközben le parkolja a kocsit, csak még idegesebbnek érzem magam, és úgy döntök, hogy rábízom a dolgot, hogy hogyan zavarja el a csajt egymaga. Idegesen figyelem őket a visszapillantó tükörből, közben pedig kikapcsolom a biztonsági övet, mert érzem, hogy mindjárt felrobbanok a látványtól, ahogyan bájosan cseverésznek. Amint azonban meglátom, hogy a lány ki száll a kocsiból, és úgy kezdenek csókolózni, mintha ott sem lennék, dühösen hajolok át a kormányhoz és kezdem nyomni a dudát, hogy egy kicsit észhez térítsem a turbékoló párt. Nagy megkönnyebbülésemre azonban a csaj vissza ül a kocsijába, és elhúzza a csíkot. Szerencséjére.
- Látom tudsz beszélni... meg van még a nyelved. - válaszolok, majd ki szállok a kocsibó és máris mindenfélét elképzelek az esténkről, amit nem szabadna. De könyörgöm... ketten leszünk egész éjjel. Hogyan tudnék csak úgy aludni ettől a tudattól? Végig követem őt először a portáshoz, tisztes távolságban megvárva amig valamiről beszél a nővel, majd ha végez, akkor a szoba felé megyek utána, közbe ide oda mozgatva a fejem, mert soha életembe nem láttam még ilyen menő helyet. Azt hiszem, hogy egyedül ki sem találnék ebből az épületből. Amint a lakosztályába érünk, szinte tátott szájjal nézek ismét körbe, és kezdem megérteni, hogy miért fél attól, hogy lenyúljuk majd az örökségét.
- Klassz ez a hely. - igyekszem nem kimutatni, hogy mennyire csodálkozok, de azt hiszem, hogy az arcomra lehet írva minden. Amint meghoznak egy csomó ételt meg italt, még mindig tátott szájjal figyelek mindent, kközben pedig Matet is, és elgondolkdok azon, hogy hogy lehetne ennyi mindent meg enni és inni egyszerre? Ez tiszta pazarlás.
- Egy hét sem lenne elég, hogy minden elfogyjon. - jegyzem meg a tudtára adva, hogy talán ez egy kicsit túlzás arészéről, majd le ülök a kanapé másik végébe én is. Kicsit kezd vissza térni a szégyenlős énem, mert így, hogy teljesen magunkra vagyunk sokkal kínosabbnak érzem a helyzetet. - Nem vagyok éhes, köszi. Meg szomjas sem. - éhes valóban nem vagyok, az nem hazugság, inni pedig azért nem akarok, mert nem akarom, hogy az alkohol valami olyasmit váltson ki belőlem, amit enm szabadna. Így inkább csak csendben ülök és próbálom felfogni, hogy hogy is kerültem egy ilyen helyre. Az egész életem fenekestől fordult fel egy pillanat alatt.
- Igazából nem vagyok álmos... - szólalok meg, közben pedig le húzom a cipőket a lábamról, amik nélkül teljesen megkönnyebbülök. Egész eddig fel sem tűnt, hogy mennyire kényelmetlenek voltak. Felkucorodok a kanapéra, lábaimat magam alá gyűröm, félre veszek egy kósza tincset ismét a szememből és próbálom nem túl feltűnően bámulni Matteot. - Most miért tűnik úgy, mintha kedvesebb lennél? - tényleg olyan lett hírtelen, mint aki gondoskodni akar a jólétemről. Ez pedig megint összezavar, és még inkább gyűlölöma tényt, hogy testvérek kéne hogy legyünk.

Matteo & Nikita

Meglepődök azon, hogy anya ilyen könnyen belemegy abba, hogy Mattel közösen vonuljunk félre egy hotelbe, mert korábban még azt is alig hagyta, hogy ott aludhassak valamelyik barátnőmnél. Ebből arra merek következtetni, hogy nagyon megbízik az új gyerekében, és komolyan elhiszi, hogy majd olyan testvérek leszünk, akiket elképzelnek. Lehetnénk is persze, ha nem történt volna köztünk meg az, ami. Erről nyílván ha tudna azon nyomban el válna és biztosan a továbbiakban nyomkövetőt tenne rám, hogy a közeljövőben véletlenül se találkozhassunk többet. Mégis van egy olyan megérzésem, hogy talán mostantól lesz esélyem olyan fiatalkort élni, amit eddig sosem hagyott. Már ha Mat hajlandó lesz ebben segíteni, mert abban szinte biztos vagyok, hogy nélküle biztosan nem engedne sehová. Vele sem biztos, de esélyesebb.
- Hát tudod... eddig anya elég szigorú volt velem. És hát arra gondoltam, hogy mivel látszólag téged kedvel és bízik benned, majd néha segíthetnél és mondhatnád azt, hogy veled megyek valahová... mondjuk bulizni. Ha úgy tudja, hogy együtt megyünk biztosan belemegy... - próbálkozok, és igazából nem látom okát, hogy ne tetszedjen neki ez az ötlet. Ő is jól jár, mert amig azt hiszik, hogy rólam gondoskodik, addig mehet valamelyik szeretőjéhez mondjuk. Ami nekem mondjuk lehet már annyira nem tetszene, de amit nem látok, azt nem is bánom. Meg egyébként is, ha sikerül egy kicsit szabadabb legyek, talán lesz alkalmam ismerkedni másokkal, és úgy lehet, hogy sokkal könnyebb lenne megbarátkoznom a ténnyel, hogy az a pasi, aki eddig amúgy a leghelyesebb, akivel életembe találkoztam a testvérem lett. A kocsiban ülve nem azért veszem félvállról amit mesél a hoteleikről, mert ne érdekele, hanem inkább azért, mert nem nagyon tudok ezzel mit kezdeni. Az meg egy kicsit rosszul esik, hogy anyával házasság előtt szerződést írattak alá, mert szerintem az ránk nézve egy kicsit megalázó. Egyáltalán nem vagyunk olyanok, akik a pénzre mennének, anya egészen mostanáig boldogul egyedül is, és szinte mindenem meg volt, amire szükségem lehetett. Ez, hogy hirtelen egy más világba csöppentünk bele csak épp egy kis bónusz, de egyáltalán nem erről szól a házasságuk. Ebben biztos vagyok. Ha nem nevetne azt gondolnám, hogy megsértődött, de úgy tűnik, hogy az egója ilyesmit nem enged meg, szóval nincs gáz. Az meg, hogy barátkozni akar tök jó, csak nekem valahogy nem megy, hogy úgy beszéljünk, mintha nem lenne kellemetlen eza helyzet.
- Bocsi, hogy nekem nem megy ilyen könnyen a barátkozás... veled. - az utolsó szót végül szándékosan teszem hozzá, mert egyébként én tökre barátságos vagyok, hamar nyílok meg az emberek felé, de a jelenléte annyira kényelmetlen a számomra, hogy egyszerűen nem megy vele normálisan a komunikálás. Pedig esküszöm nagyon igyekszem. Mégsem tudok eltekinteni a történtektől, meg attól sem, hogy bizonyos értelemben közös lett az életünk. Sokan lennének most a helyemben azt hiszem, de egyáltalán nem olyan könnyű, mint ahogy azt elképzelik. Közel lenni hozzá és távolságot tartani baromi szar. Talán épp a zavarom miatt beszélek hülyeségeket is, és állítom be őt gonosznak, mert abban bízok, hogy ha más szemmel nézem, akkor sokkal egyszerűbb lesz. De persze igazából meg sem fordulna a fejemben az, hogy okom lenne félni tőle. Nem ismerem az igaz, de azért perverznek mégsem mondanám. A megjegyzése még jobban zavarba hoz, érzem ahogyan az arcom megint kipirosodik, és örülök annak, hogy vezet, mert így legalább nem veheti észre rajtam. És be kell látnom, hogy igaza van. Arról beszélek, hogy zárni akarom előtte az ajtót, közben pedig gondolkodás nélkül ültem be mellé a kocsiba, annak tudatában, hogy épp egy hotelbe tartunk. Kettesben. A kettő igencsak ellentmond egymásnak, és azt hiszem, hogy eddig Ő is rájött arra, hogy a közelsége hozza ki belőlem ezt a sok badarságot. Ez pedig elég ciki a számomra.
- Ez igaz. De ha mégis a közelembe jönnél, akkor tudd, hogy nem állok jót magamért! - kap még egy utolsó figyelmeztetést, hogy ezzel is tagadjam még saját magamnak is, hogy igazából nagyon is szeretném ha a közelembe lenne mindig. És ott is lesz ezután, csak épp nem úgy, ahogy szeretném. Épp emiatt kell ellenségesnek lennem vele, mert ha ilyeneket gondolok el, akkor mindig helyén kell lennie az eszemnek, és inkább beszéljek hülyeségeket, mint olyat csináljak, ami nem lenne illendő. Szerencsémre nem vagyok olyan tökös csaj, aki ráveti magát a fiúkra, így ez talán egy kis előny lehet a számomra, de egyáltalán nem jelenti azt, hogy meg is könnyebbíti a dolgomat. Fogalmam sincs, hogy miért dühít fel annyira, hogy az a Mia nevű lány a nyomunkban van, hiszen joguk van bármit csinálni együtt, amit csak akarnak. Mégis úgy érzem, hogy nem tudnám elviselni, ha mindazt a jelenlétemben tennék meg. Nem szimpatikus egyáltalán a lány, és nem akarok egy levegőt szívni vele... soha. Úgyhogy csak bízni merek abban, hogy nem fogja haza hozni családi ebédekre, mert nem tudom, hogy tudnám-e tűrtőztetni magam. Bizonyára nem, mert amint Mat leparkol és a lány kocsijához lépik, úgy bámulom őket a tükörből, mintha lenne közöm a szerelmi életükhöz. Amint csókolózni kezdenek, fintorgok és érzem, hogy tennem kell valamit, hogy sürgösen hagyják abba. Épp ezért kezdem el vadul nyomni a dudát, és csak akkor hagyom abba, amikor Mia vissza ül az autójába és végre elhúzza a csíkot. Igyekszem nem mutatni azt, hogy mennyire zavart az előbbi mutatványa, miközben kiszállok a kocsiból, és a megjegyzésén elnevetem magam, holott egy kicsit talán igaza van.
- Egyáltalán nem vagyok féltékeny, ne áltasd magad. Csak nem szeretek sokáig várni. - magyarázom ki magam és követem őt, mert igazából nincs más választásom, egyedül aligha boldogulnék ebben az épületben. Szinte csodálkozva nézek körbe miközben a lakosztály felé haladunk, hiszen itt minden annyira gyönyörű. Sosem jártam még ilyen helyen és ez tetszik. Akárcsak a saját lakosztálya, ami elég ízléses, ki sem néztem volna belőle. Bár valószínűleg nem ő rendezte így be és tutira nem is ő takarítja.
- Köszi, de elleszek valahogy. - vonom meg a vállam, mert nem akarom, hogy azt gondolja, hogy szükségem van a hotelére. Nekem amúgy is túl sok ez egyzserre. Jobban örülnék, ha vissza kaphatnám inkább a saját szerény otthonomat. Bár anya azt mondta, hogy azt el akarja adni. Aminek én annyira mondjuk nem örülök, mert mi lesz akkor, ha valami miatt el akarnak majd vállni és el kell mennünk abból a házból? Az utcára kerülhetünk simán. Na de nem én vagyok a felnőtt, anya biztosan tudja mit csinál. Egyébként sem érdeklimostanában a véleményem. Tátott szájjal bámulom azt a rengeteg mindent amit a szobába hoznak, még soha életembe nem láttam egyzserre ennyi dolgot.
- Hogy érted azt, hogy még holnap sem biztos, hogy haza megyünk? - muszáj vissza kérdeznem, mert tényleg nem értem, hogy miből veszi ezt. Úgy tudtam, hogy csak ma éjszakáról van szó, amit megnyertem egyenlőre magamnak, de még egyet nem biztos, hogy megúszok úgy, hogy ne jöjjön vissza az az idegesítő barátnője. Mennyi az esélye annak, hogy egymás után két éjszaka engem választana annak a tudatában, hogy tőlem nem kaphatja meg azt, amit Miától kapna. Meglepődve nézem, ahogyan feláll a kanapéról és mellém rakja a narancslevet, válaszul csak szégyenlősen mosolygok rá, mert egyre inkább nem tudom, hogy hogyan kezeljem őt. Egyik percben nagyképű, a másikban meg egész normális, ez pedig összezavar. A cipőmet le dobva próbálom kényelembe helyezni magam, közben el veszem a narancslevet és iszok belőle egy kortyot, ait vissza is rakok utána a helyére, és fogalmam sincs, hogy hová tűnt belőlem az a nagyszájú, aki az esküvőn voltam. Így, hogy kettesben vagyunk, valahogy minden olyan más most.
- Most ezzel azt akarod mondani, hogy én vagyok a hibás olyankor ha nem vagy kedves? - amint ki mondom ezeket a azsvakat, valaki kopog az ajtón, így automatikusan nézek arra és meglepődve veszem tudomásul, hogy tényleg ruhákat hoznak, amiről az előbb beszélt. És minden bizonnyal tényleg  nekem, mert kétlem, hogy szeretne Mat női ruhákban járkálni. Még mindig csak a kanapén kuporogva figyelem, ahogyan szófogadóan viszik a ruhákat arra, amerre Mat irányítja őket, majd hirtelen távoznak is. Korábban csak a filmekben láttam ilyen jeleneteket. Ez nagyon király.
- Remélem korábban ezek a ruhák nem voltak rajta a barátnődön is. - szólok utána, mert tényleg bízok abban, hogy ezt a cselt nem játsza el minden eggyes csajjal, akit ide hozott. - Én sosem fogom akarni, ne aggódj. - teszem még hozzá, és közben én is felállok, és elgondolkodok azon, hogy vajon, ha én akarnám, akkor valóban kikezdene-e velem, vagy csak azért mondja, hogy cukkoljon ezzel is. Ahogy elhaladok a szobája mellett, akaratom ellenére is észreveszem, hogy nyitott ajtó mellett vetközik, amitől zavartan fordítom el a fejem és meggyorsítom a lépteimet, hogy a lehető leggyorsabban érjek a másik szobába, amin ahogy belépek jó hangosan csapom be az ajtót. Egy kis ideig neki dőlök a csukott ajtónak, sóhajtok egyet  és igyekszem minél hamarabb össze szedni magam, e egyre nehezebb. Végül ellököm magam az ajtótól és kibújok a ruhámból, hogy minél hamarabb felvehessem a kényelmeset. Egy rózsaszín rövidnadrág és egy fehér pántos blúz, ami valóban sokkal kényelmesebb, mint az előbbi volt. A tükörbe nézek és egy kicsit megigazítom a hajamat, majd egy mély sóhaj kíséretében hagyom el a szobát. Amint azonban meglátom Matet félpucéran, nyelek egyet, majd zavartan kapom el megint a tekintetem róla, miközben érzem, hogy ismét vörösödik az arcom. A francba már. Minek kell zavarba hoznia?
- Mit művelsz? Megtennéd, hogy felöltözöl normálisan? - szólok rá ismét egy nagyot nyelve és igyekszem véletlenül sem rá nézni, de nem éppen úgy bírom azt ki, ahogyan szeretném. Basszus.

Matteo & Nikita

Sejthettem volna, hogy nem lesz olyan könnyű rábeszélnem arra, hogy segítsen anyával szemben egy jobb fiatalkort alakítani magamnak, amire egyre jobban vágyok, és szinte biztos vagyok abban, hogy az esküvő annyira nem bolondította el a fejét, hogy engedékenyebb legyen velem. Nem is értem, hogy miért épp Mat az, akire azt gondoltam, hogy majd szivélyesen segít rajtam, hiszen valóban semmi haszna nem származik ebből. Sőt ha nem segít, akkor csak még jobban megnehezítheti az életem, ami úgy tűnik, hogy nagyon is kedvez a számára. Igaza van, egy pillanatra tényleg elgondolkodtam azon, hogy majd éppen Ő lesz az, aki a segítségemre lehetne, de azt látom rajta, hogy viccesnek találja ezt is. Egyértelműen teljesen más életet éltünk eddig, semmi közös nincs bennünk, így nem is várhatom el, hogy megértsen.
- Mondjuk azért, hogy megmutasd, hogy tudsz jó fej is lenni néha. - válaszolok szinte azonnal, mert más nem igazán jut eszembe. Persze meg is zsarolhatnám, hogy azért, mert az ágyába csalogatott, de az elég gyerekes lenne a részemről, mellesleg azt hiszem, hogy tisztában van amúgy is azzal, hogy ha beszélnék arról, akkor az nekem is épp akkora szívás lenne, mint neki. - Persze... mit is vártam?  Majd akkor elszökök. De a te társaságoddal nem kívonok szórakozni. - nem biztos mondjuk, hogy lenne bátorságom ki lógni a házból, de ő ezt nem tudhatja, és talán emiatt ígyinkább rá bólint. Bár látszólag amúgy leszarja, hogy mit akarok. Hiszen neki könnyű. Oda megy és azzal, akivel csak szeretne. Ezzel szemben nekem nem csak a környék ismeretlen, még jogosítványom sincs és az anyám is szigorú, szóval aligha lenne esélyem másra, mint néha vele járjak el valahová, ha egy kicsit ki akarom tombolni magam. Bár fogalmam sincs, hogy az hogyan működhetne egyáltalán. Hogyan lennék képes arra, hogy végig nézzem más lányokkal? Mert számára - amennyire ismerem - a buli leginkább arról szól, hogy minél többet meg tudjon fűzni. Fogalmam sincs, hogy miért ültem be a kocsijába és miértelme, hogy egy hotelben töltsük az éjszakát... ketten, de egyre inkább úgy érzem, hogy nehezen tudok meglenni a közelében. Főleg így, hogy kettesben vagyunk. Kicsivel mégis csak könnyebb volt, amikor a szüleink tekintete folyton rajtunk legelt. Csak nyelek egyet, ahogyan közli velem, hogy biztosan nem ismétlődhet meg köztünk az, ami történt, és bár nem szabadna, hogy rosszul essen, de mégis azt érzem, hogy én valami mást akarok. Nem tudom, hogy mit, de nem akarok a testvére lenni. Ez egyáltalán nem tetszik így nekem.
- Nagyon helyes. - csak ennyit bírok hozzáfűzni, mert úgy érzem, hogy ha még többet beszélek, akkor észre veszi rajtam, hogy mennyire mást szeretnék, mint amit Ő mond és ami helyes lenne. Bár utálom a gondolatot, hogy Mia azt gondolta, hogy velünk tarthat és én majd fogom tartani nekik a gyertyát, ugyanakkor legalább arra jó, hogy másfelé terelje a gondolataimat. Bár amint csókolózni kezdenek, én meg mint valami hülye dudálni kezdek, még inkább tudatosítja bennem, hogy baromira zavar a helyzet. És a megjegyzéseiből ítélve ezt sikerült az ő tudatára is adnom, pedig egyáltalán nem állt a szándékomban.
- Én pont ilyen vagyok, mint amilyennek látsz. Utálom ha valaki eljön velem és közben mással szórakozik. Miával sosem lehetünk barátok, ezt jobb ha észben tartod mielőtt még egyszer a közelembe hozod. - persze azt mondta, hogy a hotelbe nem hívta, én ezt el is hiszem, de az esküvőre igen. A közeljövőben pedig egyáltalán nem áll szándékomban egy levegőt szívni vele. Nem tudom megmagyarázni, hogy mi ez az ellenszenv, amit ki hoz belőlem, de ez van és ki.
Meglepődve pislogok a rengeteg étel és ital láttán, hiszen még igazából azt sem fogtam fel, hogy milyen helyen is vagyok. Olyan, mintha Matet valaki kicserélte volna, és lehet, hogy a tudtán kívül, de mintha fontos lenne számára, hogy jól érezzem magam. A szavai azonban meglepnek, mert fogalmam sincs, hogy hogyan lehetnék képes még egy éjszakát eltölteni vele... kettesben. Bár mondjuk az életünk most már hívatalosan is egybe kötődött, szóval azt hiszem, hogy még nagyon sokszor kell bele törődnöm abba, hogy néha biza kettesben maradunk. És nem úgy, ahogy szeretném, hanem úgy, mint két testvér.
- Azt már nem. Biztosan nem kicsi a ház, ahol élni fogunk... és gondolom van szobájuk...Mit csinálok itt én veled még egy napot? - tudom, hogy mire céloz a szüleinkkel kapcsolatban, bár erre azért nem biztos, hogy kíváncsi lennék. Meg nem is érdekel csak az, hogy sikerüljön megőríznem a hideg vérem a társaságában. Amit egyáltalán nembánok igazából... csak egyre kellemetlenebb. A számomra legalábbis.
- Ha nem lennél néha olyan nagyra magadtól, akkor én is sokkal kevésbé lennék ellenséges. - próbálom még mindig megértetni vele, hogy a vislekedésemet Ő váltja ki belőlem. Leginkább mondjuk már a puszta jelenléte is elég, de ezt mégsem ismerhetem be. Eszem ágában sincs még jobban duzzasztani az egóját. Meglepődök kissé mikor kopognak az ajtón, és azon még inkább, hogy ruhákat hoznak nekem. Hogy a fenébe tudott mindent elintélzni annyi idő alatt, amig a portán beszélgetett? Olyan, mintha már minden rég előre el lenne tervezve. Vagy így működik ez a gazdagoknál? Egyet csettintünk és már érkezik is. Akaratom ellenére is eszembe jut, hogy lehet, hogy nem csak velem kivételez így, hanem igazából talán minden lánnyal, akit fel hord ide. Ezért is merem szóvá tenni a  dolgot, mert egészen biztos, hogy ha ez korábban máson is volt, akkor én fel nem veszem.
- Nahát... igazán jóban lettél az anyámmal. - bárcsak én is elmondhatnám ugyanezt az apjáról, mert sajnos én nem tudok olyan barátkozós lenni, mint ő. Túl sokat nem is beszélgettem vele, és igazából nem is hiszem, hogy a közeljövőben ezen változtatnék. Remélem, hogy majd nem akar apáskodni felettem, mert sosem lesz más számomra, mint egy idegen. Végül mégis úgy döntök, hogy átöltözök, ha már volt olyan kedves ésruhákat hozatott nekem, miközben a szobám felé haladon csak épp egy pillanatra állok meg az övé előtt, mert épp akkor vetközik és én még jobban haragszom most anyára. Amint a nekem szánt szobába érek, igyekszem minél gyorsabban bele bújni a kényelmesebb ruhákba, megigazítom a hajam egy kicsi, és úgy megyek vissza a nappali felé, ahol egy nagyon nyelek, amint megpillantom magam előtt a félpucér mostoha bátyjámat. Próbálom nem túl feltűnően bámulni és minél kevesebbet mutatni abból, hogy mennyire zavarba hoz a látványa, de nem megy ez most túl jól. A megjegyzése pedig még arra is rá segít, hogy elpiruljak, mert igaza van. Valóban láttám ennél többet is belőle, nem kéne, hogy meglepődjek.
- Az egy teljesen más helyzet volt. - tényleg más volt akkor pucéran látni, mint most. Mert akkor még fogalmam sem volt róla, hogy a szüleink házasodni készülnek, és, hogy nekünk az lesz a közeljövőben a sorsunk, hogy testvérként viselkedjünk. Mintha az olyan baromi egyszerű lenne. Még mindig őt bámulom, miközben le ül a kanapéra és a szavait szinte el is engedem a fülem mellett, csak nagyokat nyelve ülök le melléje, és ezúttal sokkal közelebb, mint ahogyan korábban. Véletlenül, mert eskü szeretném tartani a távolságot.
- Nem vagyok a húgod egyáltalán. - emlékeztetem ismét úgy, hogy közben egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem. Talán nekem is innom kéne, mert másképpen nem bírom ezt elviselni. Megvárom amig le teszi a kezéből a poharat, és valami oknál fogva még közelebb csúszok hozzá, és nem tudom, hogy honnan jön a bátorságom, de szájamat az övére tapasztom. Ez egyébként nem helyes tudom...de azt mondta, hogy ha én akarom, akkor ő nem bánná. Én pedig most valamiért nagyon azt érzem, hogy akarom. Utoljára.

Matteo & Nikita

Tévedtem, hogy azt hittem, hogy majd a hasznomra is válhat ez az egész testvéresdi, amihez még mindig nincs kedvem. Sőt, egyenesen utálom a gondolatát is annak, hogy bővült a családunk és Mattel úgy kell majd viselkednünk a szüleink előtt, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne az, hogy testvérek lettünk. Az egész univerzumból nekem épp ő jutott ki erre a szerepre, és még csak nem is törekszik arra, hogy könnyebbé tegye a helyzetet. Olyan, mintha szánt szándékkal akarna minden egyes szavával az őrületbe kergetni. Nem vágytam soha apára, sem testvérre, de úgy vélem, hogy ha valaki más lenne az ők helyükben, akkor sokkal egyszerűbb lenne az alkalmazkodás. Talán épp azért is vagyok ellenséges vele, mert így sokkal könnyebb beletörődni a sorsomba, mert másképp egészen biztos, hogy nem bírnám ki a távolságtartást. Nekem az nem megy, hogy jó pofát vágjak hozzá úgy, hogy közben meg őt akarom. És egyáltalán nem testvéremnek. Nem tudom, hogy ha nem kerültünk volna ilyen helyzetbe, valaha találkoztunk volna-e még, mert ha igen, valószínűleg akkor sem lenne túl sok esélyem nála, de legalább ki tudnám verni a fejemből, mert az anyám mindig azt mondta, hogy akit a szem nem lát, azt a szív elfelejt. Én pedig innentől mindennap fogom látni, és ez pokoli kínos.
- Pedig simán megteszem a segítséged nélkül is. Fogalmad sincs, hogy mennyi mindenre vagyok képes. - egyébként ezt tényleg eltalálta, mert nem vagyok az a lázadó tipus, legtöbbször nagyobb a szám, mint amennyit tenni mernék, de egyre jobban kezd elegem lenni mindenből, utálom, hogy anya még mindig úgy kezel sokszor, mintha egy kislány lennék. Nem tudja elfogadni, hogy felnőttem és élnék már egy kicsit én is úgy, ahogyan a többi fiatal. Mindig azt mondja, hogy ha majd én is anya leszek, akkor meg fogom őt érteni, de én egészen biztos, hogy majd olyan anyuka szeretnék lenni egyszer, aki hagyja szabadon szárnyalni a gyerekét és sosem állít fel neki korlátokat. Mert szerintem semmi rossz nincs abban, ha az ember néha arra vágyik, ami nem a megszokott körülötte. Persze Mat mindezt nem értheti, hiszen nagyon úgy tűnik, hogy az ő élete nem volt soha korlátozva, emiatt fogalma sem lehet arról, hogy mit jelent az, ha valaki más mondja meg helyette mindig, hogy mit csináljon.  Hallottam már több helyen is, hogy az ember sosem fogja elfelejteni azt, aki az első volt számára, és én most nagyon is értem, hogy miért mondják azt. Bármennyire is szeretném az elmémben eltemetni azt az éjszakát, és úgy tenni, mintha sosem történt volna meg, egyszerűen képtelen vagyok rá. Így pedig csak még nehezebb, hogy lényegében épp az anyám az, aki rá segít arra, hogy biztosan emlékezzek mindig, akárhányszor Matre nézek. Persze, ha tudna róla valószínűleg sosem ment volna férjhez az apjához és eddig régen egy zárdába lennék zárva, mert hát mekkora bűn az, ha az ember egy kis ideig boldognak érzi magát.
- Hát azért a te életstílusodat nem biztos, hogy szeretném követni. Hogy nézne már az ki, ha én is naponta más fiúkat hordanék haza? - forgatom meg a szemeimet, mert ha ez szerinte az élettapasztalat, akkor azt hiszem, hogy nem szeretném eltanulni tőle. Valamiért mindig az van, hogy a férfiaknak büszkeség minél több lányt megfektetni, ellentétben velünk lányoknak, akik rögtön el lennénk ítélve. Legtöbbször nem érdekel az emberek véleménye rólam, de azért az fontos számomra is, hogy ha valaki rám néz, akkor ne egy könnyen kapható lányt lásson bennem, hanem valaki olyant, akiért harcolni kell. Persze Matteoval nem úgy tűnt, hogy túl sokat kellett volna fáradoznia, de szerencsére ez csak egyszeri eset volt. És soha többet nem esek senkinek a csapdájába. - Köszi. Ez igazán rendes tőled. De egyenlőre légyszi még a nevét se mondd ki előttem. Mert idegesít. - még mindig nem értem, hogy mi bajom van azzal a Mia nevű boszorkánnyal, de valahogy nem szimpatikus. Már a puszta kinézete is frusztrál, nem beszélve arról, hogy valószínűleg mégis csak több kell legyen Mat számára, mint a többi, ha elhozta magával az esküvőre is. Mi lesz ha az a lány addig csavarja majd a szállakat, hogy végül magába bolondítja Matet? Hogyan tudnám elfogadni, hogy majd közös családi programokra őt is magával hordozza, mert nem bírnak meglenni egymás nélkül? Az teljességgel ki van zárva, hogy elfogadjam.
Meglepődök, hogy mennyi mindent sikerült elintéznie ilyen rövid idő alatt, és még a végén azt gondolnám, hogy figyelmes velem. Ez persze sokkal inkább szerintem csak arról szól, hogy felvágjon előttem, hogy mennyi mindent elér, csak csettintenie kell. Az viszont, hogy lehet, hogy még holnap sem jutunk haza egyszerre hoz lázba és ijeszt is meg. Kettesben lenni vele nem túl könnyű. Persze tetszik az a gondolat, hogy nem lesz anya, hogy bele szóljon abba, hogy mikor megyek és jövök, de a tudat, hogy dolga van már nem annyira jön ben. Ki tudja, hogy a dolga alatt mit ért? Tutira, hogy a barátnőjével akar találkozni.
- Mégis milyen dolgod lesz, ha szabad megtudnom? - úgy kérem számon, mintha bármiféle jogom lenne hozzá. De muszáj megtudnom, hogy mi lehet olyan fontos a számára. - Egyedül unatkoznék itt. Talán elmehetnék veled a dolgodra én is. Úgysem ismerem ezt a környéket, egyedül a végén még eltévednék. - tudom, hogy éppen én voltam az, aki tiltakozni akart az ellen, hogy még egy napot együtt kelljen töltenünk, de ha valóban a barátnőjével akarna találkozni, akkor képes vagyok elviselni őt, csak azt megakadályozzam valahogy. Mert nem akarom azt a lányt mellette. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Csak ez van és kész. Mikor elindul a szobája felé és visszafordul, csak felvonom a szemöldökömet. Azt hittem, hogy ő sem akarja ezt az esküvőt. De mégis úgy tűnik, hogy örül neki. Persze, hiszen minden normális gyerek örül annak, ha a szüleit boldognak látja, de... nem a mi helyzetünkben kéne ujjongani azt hiszem. Végül csak sóhajtok eyget és én is megindulok a nekem szánt szobába, hogy bele bújhassak a ruhába, amit hozatott nekem, mert lássuk be, tényleg sokkal kényelmesebb, mint ebben a göncben lenni, amit az esküvő miatt vettem fel csak. Vissza érve a nappaliba, nyelek egyet ahogyan meglátom, hogy félmesztelenül van, és minden igyekzetemmel azon vagyok, hogy ne bámuljam túl feltűnően, de nem bírom leplezni, hogy mennyire zavarba hoz ezzel. Mintha szándékosan csinálná, pedig direkt megkértem, hogy ne pucérkodjon előttem. Mert így is elég nehéz nekem ez. Végül leülök melléje, érzem ahogyan egyre feszültebb leszek, és hirtelen tapasztom ajkamat az övére, ami nem csak őt, de még engem is meglep. Minden meglepettségünk ellenére, nem taszít el magától, ez pedig ráébreszt arra, hogy rajta kívül jelenleg semmi más nem érdekel. Amint véget ér a csókunk, szégyenlősen fordítom le róla a tekintetem, de nem mozdulok, mintha arra várnék, hogy valami történjen még.
- Baszki... - mondom utána ugyanazok a szavakat, bár sokkal halkabban, mint ahogyan ő, közben pedig próbálom kitalálni, hogy most mégis mi a fenét csináljam? Hogy kezeljem ezt az egész helyzetet? Egy nagyon nyelek, amikor közelebb húz magához, és a szavaira megrázom a fejem, mert pontosan tudom, hogy nem szabad megtörténnie annak, amit annyira akarunk... mert most már úgy tűnik, hogy ő is azt szeretné. Mikor ezúttal ő csókol meg, behunyoma szemeimet, kezemet a nyaka köré fonom, és próbálom megélni a pillanatot, ami egyértelműen tilos lenne. Mégis úgy érzem, hogy mindez most nem érdekelne. Csak ketten vagyunk, és ahogy az előző sem, úgy ez sem derülne ki soha. Az már egy másik kérdés, hogy sokkal nehezebb lenne minden. Amint az ajkaink el válnak egymástól, még mindig a nyakát ölelve próbálom ki találni, hogy mit tegyek, de képtelen vagyok távolságot tartani. És csak akkor jut el a tudatomig igazán, hogy mit tettem, amikor nevetni kezd, és ismét megszólal. Hírtelen húzódok el tőle, állok fel a kanapéról, és zavartan veszem el azt a pezsgős poharat, amiből az előbb ivott, hogy a maradék italt belőle magamba öntsem. Szégyenletemben el tudnék süllyedni a föld alá.
- Én nagyon sajnálom. - motyogom, majd le ülök a kanapé másik végébe, és arcomat a tenyerembe rejtem, mert érzem, hogy nem bírok rá nézni. - Én nem akartam ezt. Nem tudom, hogy mi történt. Sajnálom. Soha többet nem teszek ilyent. - hadarom végig mindezt még mindig úgy, hogy az arcomat elrejtve, mert ilyen kínosan még sosem éreztem magam. Megcsókoltam a mostohatestvérem, akire még csak rá néznem sem szabadna más szemmel, mint az anyám férjének a fiára.

Matteo & Nikita

Még mindig elég nehéz elhinnem, hogy anya annyira megkedvelte az újdonsült testvéremet, hogy elengedett vele egy hotelbe. Persze miért ne engedhetne? Hiszen innentől kezdve valószínűleg elég sokszor lesz az, hogy éppen csak ketten leszünk otthon Mattel, véletlenül sem gondolnának olyanra a férjével, hogy lehetne köztünk másmilyen kapcsolat, mint két testvér. Mert amúgy valóban szinte képtelenség máshogyan nézzünk egymásra, bármennyire is szeretném. Hiába tudom, hogy igazából semmi rokoni kapcsolat nem fűz minket össze, azért úgyis elég durva belegondolni abba, hogy bármi több is lehessen köztünk még valaha. Már csak azt kell valahogy kitalálnom, hogy hogyan kezeljem azokat a helyzeteket, amikor mindenféle jött-ment csajt hord haza. Jelen állásunk szerint nagyon úgy tűnik, hogy nem tudnék csak úgy szemet hunyni afelett, hogy előttem enyelegjen valakivel. Bár egyáltalán nem értem, hogy miért, de a Mia jelenléte is feszülté tett, valószínűleg nem lenne ez másként más lányokkal sem. A legkevesebb jogom sincs ilyent érezni, főleg ahhoz nincs, hogy kisajátítsam. De sajnos az van, hogy még azt sem igazán tudom, hogy egy testvérhez hogyan kell viszonyulni. Annyira új ez az egész helyzet, hogy fogalmam sincs valaha meg fogom-e tudni szokni azt, hogy már nem csak ketten leszünk anyával, hanem kaptam egy apát és egy testvért is magamnak, egyiknek sem örülök túlságosan. Persze jó látni, hogy anya boldog, de mi lesz az én boldogságommal? Mert jelenleg minden érzelem van bennem, csak éppen öröm nincs. Amiatt most egy kicsit talán igen, hogy kettesben vagyunk Mattel, de aztán mégis bennem van az, hogy mindhiába, ha úgy kell csinálnunk, mintha soha semmi nem történt volna köztünk. Mert számára talán az semmiség volt, hiszen minden bizonnyal annyi lánnyal volt már dolga, hogy számolni sem tudja, de az én számomra azért a semminél egy kicsit többet jelentett. Ő volt az első - és egyetlen - fiú, akihez ennyire közel kerültem, és épp emiatt nem olyan könnyű semmissé tennem. Pedig igyekszem.
- Persze, hogyne. Hiszen ezt teszi gondolom egy nagy testvér. - fintorogva vonom meg a vállam, mert még kimondani is szőrnyű, nem, hogy megtapasztalni. Még mindig nem tudom felfogni, hogy hogy tudok ilyen szerencsétlen lenni, hogy az anyám éppen az ő apjába szeressen bele? Ennek most őszintén mennyi az esélye? Finoman próbálom a tudtára adni, hogy a barátnőcskéjéről hallani sem akarok többet, és ez annyira furcsa az én számomra is, hogy legszívesebben itt helyben ásnék egy lyukat és bújnék el. Hogy haragudhatok ennyire valakire, akit nem is ismerek? Mia tényleg nem ártott nekem azon kívül semmit, hogy úgy vigyorgott Mattre, mintha valaki megfizetné érte, mégis olyan haragot táplálok felé, ami már szinte ijesztő még számomra is. Mégis mi közöm van ahhoz, hogy mi van köztük? Normálisan semmi, de mégis úgy érzem, hogy zavar, és, hogy nem akarom.
- Mégis miért kéne féltékeny legyek? Neked sosem volt olyan, hogy valaki már első látásra sem szimpatikus? Mert nálam csak ennyiről van szó. Idegesít a feje és kész. - próbálom kimagyarázni magam a lehető legkevésbé mutatva ki a zavarom, mert valóban azt hiszem, hogy az van, hogy féltékeny vagyok. Csak még arra nem jöttem rá, hogy mégis miért? Mióta be léptünk a lakosztályára egy kicsit úgy tűnik, mintha javult volna a köztünk lévő feszültség, és rájövök, hogy talán nem is lesz olyan szörnyű ez az egész. Végülis úgy tűnik, hogy tud ő kedves is lenni, ha akar. Mert eléggé úgy látom, hogy próbál mindenben a kedvemben járni és mindenkép az a célja, hogy jól érezzem magam, pedig miattam lett oda az estéje Miával is, ami talán sokkal izgalmasabb lenne a számára, mint velem játszani a testvéresdit.
- Gondolom nem tartozik rám, hogy mi az a dolog, amiről meg vagy győződve, hogy nekem biztosan nem tetszene? - tudom, hogy nem kötelessége, hogy beszámoljon, de én kíváncsi vagyok mégis. A bulis ötletére azonban már egy kicsit felcsillan a szemem, mert olyan ritkán van alkalmam kikapcsolódni, hogy egyszerűen szívesen ragadnék meg minden alkalmat. Kezdetben megteszi ha vele megyek, de azért bízok abban, hogy előbb vagy utóbb segíteni fog abban is, hogy egyedül is eljárhassak néha. - Jó, akkor majd inkább megvárom itt amig elvégzed azt a fontos dolgod, aztán menjünk bulizni. De anyát neked kell meggyőznöd. Úgy látom, hogy benned jobban bízik. - nem akarom, hogy az gondolja, hogy megsértődtem azon, hogy jóban lettek anyával, mert pontosan tudom, hogy ha elenged vele az azért van, mert kevésbé tart attól, hogy bajom esik. Csak azt nem értem, hogy mitől is fél pontosan? Sosem leszek olyan lány, aki össze fekszik mindenkivel. Mert gondolom ez a legnagyobb félelme, meg az, hogy rossz társaságba keveredek, de úgy vélem, hogy vagyok elég okos lány ahhoz, hogy meg tudjam vállogatni, hogy ki a nekem való társaság. A rossz dolgok meg egyáltalán nem vonzanak, csak néha szeretném egy kicsit jól érezni magam. Az annyira nem hiszem, hogy nagy bűn lenne.
Átöltözve sokkal kényelmesebben érzem magam, a Mat félmesztelen alakja viszont ismét feszültté tesz, és hiába minden igyekezetem, nem bírok úgy tenni, mintha nem történt volna köztünk soha semmi. Mégis meglepődök saját magamon, hogy én magam csókolom meg, azon pedig még inkább, hogy ő is részt vesz ebben, ráadásul a második csókot már ő maga kezdeményezi. Mi ez az egész? Azt sem tudom, hogy örüljek-e a helyzetnek, vagy inkább elszaladjak a lehető legmesszebb tőle, mert egyértelműen azt gondolom, hogy ez a valami nagyon is tilos köztünk. Csak a második csók után, és a szavai hallatán kapok a fejemhez és húzódok tőle annyira messzire, amennyire csak tudok, és az arcomat elrejtve próbálok szabadkozni, mert az én hibám volt. Egyzserűen nem bírok nem arra gondolni, hogy kettesben vagyunk...ahogyan akkor éjjel is ketten voltunk. Még akkor sem nézek rá, amikor próbál úgy tenni, mintha meg sem történt volna köztünk ez a csók, és csak hallom ahogyan a tévét kapcsolgatja, közben pedig fel nem tudom fogni, hogy hogy jut eszében ebbena helyzetben tévét nézni? Amikor viszont ismét megszólal, óvatosan veszem el kezeimet az arcom elől, kiegyenesedek és félve fordítom felé a tekintetem, mert annyira szégyellek rá nézni, hogy azt elmondani sem tudom.
- Nem hiba. - rázom mega fejem, közben pedig idegesen tördelem az ujjaimat, mert muszáj valamit csinálnom, hogy ne bámuljam őt úgy, mintha maga a jó Isten lenne előttem. - Mi igazából nem vagyunk testvérek. Úgyhogy semmi rosszat nem tettünk. - próbálom nyugtatni leginkább saját magam, de nem nézek rá, csak az ujjaimat bámulom, amikkel még mindig csak azért játszok, hogy könnyitsem a saját helyzetem. Amig beszél idegesen kapkodom a levegőt, mert végülis logikus amit mond, de mégsem. Mégis ki tudná meg a dolgot? Már egyszer amúgy is megtörtént, azzal együtt kell élnünk. Úgy gondolom, hogy ha még egyszer megtörténne sem lenne ennél több baj belőle. Amig csak mi tudunk róla, addig biztosan. Én pedig nem beszélnék, és úgy gondolom, hogy ő sem szívesen. Mert amúgy egyáltalán nem büszkeség ez most egyikünk számára sem.
- A francba ezzel az egésszel! Nem kellett volna ide jönnöm veled. - nem akarom őt hibáztatni az egészért, de úgy talán könnyebb tükörbe néznem majd. Mert megkértem, hogy felöltözve járjon előttem. Ő az idősebb is, vagyis ebből arra következtetek, hogy neki kellett volna több esze legyen, nem? Csak el kellett volna utasítania. Bár az azt hiszem, hogy még cikibb lett volna a számomra. - Ez nekem nem fog menni, Mat. Én nem akarok a testvéred lenni. - nézek rá végül félve és szinte könyörögve, mintha tőle várnám, hogy valahogy megoldja a helyzetet, pedig nagyon is sejtem, hogy neki sem volt valószínűleg túl sok beleszólása a dolgokba.