Nagyon nehéz feladat behatárolni és kifejteni a jellemem lényegét, hiszen más az, melyet a híveim előtt mutatok, s teljesen más a saját valóm. Ők egy békés és türelmes embert látnak maguk előtt, aki meghallgatja őket, feloldozza őket bűneik alól, s aki lelküknek támaszt nyújthat. Mégis, nagy próbatél megtartanom ezt a jól komponált összképet, hiszen én is ember vagyok, nem reagálok közömbösen a világ dolgaira, ezáltal az érzéseim sem csorognak bennem olyan gördülékenyen. Sok olyan személyhez van szerencsém, kik a közelében sincsenek az igazi hitnek, csupán próbálnak valami kapaszkodót keresni fakó, boldogtalan életüknek, s hogy a bűntudatuk alól valaki felmentse őket. Nehéz feladat központi egyénnek lenni, ki felé ennyi temérdek az elvárás, azonban mindig is igyekeztem a cél felé kapaszkodni, s a nagy összképet látni magam előtt, nem megragadni a részleteknél. Sokan tartják úgy pedig, hogy az Úr a részletekben rejlik, azonban az apróságok könnyen terelhetnek tévútra. Sajnos velem is megtörtént már életem során, hogy magukkal rántottak a mélybe a bűnök. Vágytam, vágyakoztam. Őrülten és kimondatlanul, mintha mindig is ott pattogna bennem egy apró szikra, mely egy monumentális tűzoszloppá képes nőni, ha megfelelő hatás éri. Nem könnyű úgy létezni eme halandó testben, hogy kizárjam belőle az ösztönöket, hiszen én magam is a férfiak közé születtem, s bármennyire is akarom, teljesen még nem tudtam magamból kiirtani a bujaság mérgező magvait. A múltamban az alkohol is kísértésbe vitt, hiszen képes volt csillapítani háborgó gondolataim tengerét, így túlságosan is függővé tettek a nyugalmas, gondtalan, mámoros esték. A Gonosz azonban mindig akkor környékez meg, mikor megrendül a hitem. Fáj bevallani még önmagamnak is, de akadnak ilyen időszakok az életemben, mikor nem csak az Úr létét kérdőjelezem meg, hanem minden mást is ezen a világon. Jelenleg New York, ez az új környezet ad erőt ahhoz, hogy tovább folytassam, amit eddig elkezdtem, s hiszem is, hogy oka volt annak, hogy az Úr idevezetett, viszont jelenleg a lelkem megint a Halál völgyének árnyékában jár, s rettegek attól, hogy újra megtörök. Főleg, hogy talán ez lesz az utolsó törésem... S végleg elkárhozok.

“Nem távozom el tőled, s nem hagylak magadra.”
[ Zsidók 13:5 ]

Ha anyám görcsösen kapaszkodott volna eme gondolatba, talán tudta volna türtőztetni azon késztetését, mely annyira a szabadság felé húzta. Sokat töprengek a mai napig azon, hogy vajon mi járhatott a fejében, mikor az alig pár hetes testem elkezdte rongyokba bugyolálni? Mit érezhetett, mikor kilépett a lakásból az őszi alkony hűvös, deres óráiban, én pedig még halkan szuszogtam a karjaiban? Mi ösztönözhette arra, hogy az alig pár kilós testet, melyet kilenc hónapig táplált, csak úgy ott hagyja a templom ajtaja előtt? Annyi gondolatom volt már, melyekben szülőanyámat próbáltam védeni, s olyan indokokat elképzelni, melyek alátámasztják a tettét. Aztán mikor ujjbegyem óvatosan kúszik végig az arcom balját hosszában szelő hegen, mely oly’ régen még a templom előtt vérbe áztatta a rongyaimat... Akkor jövök rá mindig, hogy csak saját magamat kergetem az őrületbe az anyámról alkotott téveszméimmel. Ő maga volt az Ördög.


„Hát elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem.”
[ Ésaiás 49:15 ]

Az Úr adott erőt ahhoz, hogy a gyermeki éveimben ne hullajtsak annyi fájdalmas könnycseppet, mikor magányosnak éreztem magam a dísztelen, színtelen szobámban a többi gyermekkel. Sokszor vágytam anyai érintésre, lágy és melengető szavakra, vagy csak arra, hogy valaki édesen borzolja meg kusza tincseimet. Epekedtem a szeretet után, a földi, emberi érzések után, melyeket az idősebb lelkészekben képtelen voltam meglelni. Ahogy pedig teltek és múltak az évek felettem, úgy kezdtem el megérteni a tanításokat. Az Úr az egyetlen, ki megérintheti a szívem.


“Isten a menedékünk és az erőnk, nagyszerű támaszunk a szorongattatásban.”
[ Zsoltárok 46:2 ]

Nagyon nehéz volt árvaként felcseperedni. A katolikus iskola komor falain belül eleinte bizakodva ültem be a padok mögé, szívni akartam magamba a tudást, de a sok gúny, lelki és fizikai bántalom borzalmassá tette azokat az éveket. Pedig akkor még azt hittem, hogy mindenki olyan, mint én. Hogy mindenki békére és szeretetre törekszik, és senki sem akar fájdalmat okozni embertársának. Nagyot kellett csalódnom, mégis minden egyes alkalommal kezdtem megérteni valamit. Akkor jött az utolsó nagy döbbenés, mikor repedt bordákkal feküdtem a fehér, rideg kórházi szobában, s a fájdalom széthasított belülről: rengeteg eltévelyedett lélek van e világon, akiknek csak utat kellene mutatni. Sokakat elhagytak, megbántottak, átvertek és megcsaltak, gyűlöltek és megvetettek, és mindenki csak védelmezni próbálja önmaga épségét. Ha ezeknek az embereknek valaki megmutatná a helyes utat, valaki meghallgatná lelkük fájdalmait, talán ez a világ is sokkal jobb hely lehetne?


“Kérlek benneteket, én, aki fogoly vagyok az Úrban, hogy éljetek méltón ahhoz a hivatáshoz, amelyet kaptatok.”  
[ Efezus 4:1 ]

Az elhatározásaim olyan erősek voltak, hogy a felismerés pillanatától kezdve arra törekedtem, hogy én mutathassam az utat a kóbor és bűnös lelkeknek. Szerencsémre, ha nem ragadtak magukkal a sötétség felé nyúló gondolataim – mert én is ember vagyok, egy tisztátalan lélek -, akkor nagyon hamar rögzült minden a fejemben, s ezt kihasználva az egyetem berkeiben képeztek lelkésszé. Ezek az évek kellemesek voltak, hiszen olyan emberekkel ismerkedtem meg nem csupán az iskolában, hanem a kollégiumban is, akik remek gondolatokkal és tapasztalatokkal jutalmaztak meg. Ez a része fényes volt és csodás, de sajnos a sötétség mindenhol felbukkan, ahol nem kívánatos. Erőszak, mocsok, bűn... Még köztünk, lelkészek között is ott él a gonosz, s ezt személyesen tapasztaltam, mikor az egyik esti órám után szemtanúja voltam annak, hogy egy fiatal, elsőéves fiút molesztált az egyik nagyhírű tanítónk, akire mindig is felnéztem, s ittam a szavait. Nehéz volt elhinni, hogy ennyi év után lépett tévútra, de nem tarthattam csukva szemeimet. Az Atya így megízlelhette a hűvös rácsok érintését, hiszen bevontam a rendőrséget ebbe az ügybe. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen ember járjon köztünk, ugyanakkor próbáltam őt visszaterelni a helyes ösvényre, mikor meglátogattam őt a börtönben. Fájdalmas volt hallani, mikor három hét után öngyilkos lett, s úgy éreztem, hogy ebben az én kezem is bőven benne volt... Hiszen ő maga írta le ezt az utolsó kéziratában.


“Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram.”  
[ Zsoltárok 42:2 ]

Az elkövetkezendő heteket átjárta a kétely és a gyötrelem. Az volt az egyetlen szerencsém, hogy ezekben az időkben végeztem az egyetemen, így nem kellett már soká’ elviselnem azt a közeget. Kín volt az ottani templom kövét taposni, s borzalmas volt visszahúzódni a kollégiumi szobámba. Annyira lesújtott az Atya halála, amitől csak még magányosabbnak éreztem magam, hogy még mindig szégyenfolt az életemben, de tévútra léptem. Elcsábított a Gonosz más emberek karjaiba, s megízleltette velem az alkohol bőséges és mámoros hatását. Egy kicsit könnyebb volt a lelkemnek, mikor mások aludtak el a mellkasomon, ahogy az is, mikor az ital ringatott álomba. Ugyanakkor mégis a bűntudat facsart ezek miatt... Nem is emlékszem már tisztán, hány hetet öleltek át eme bűnös tettek, de egy valamit tudok, amit a mai napig próbálok mélyen titkolni saját magam elől is tán: az emberi élvezetek varázslatot hoztak számomra.


„Ha nincsen vezetője, szétesik a nép, a sok tanácsadó sikerre viszi ügyét.”  
[ Példabeszédek 11:14 ]

Nagyon nehéz volt meglelnem a helyes utat, de végül az Úr megmutatta, mit kell tennem. A pár hetes bűnözést hosszas vezeklés követte, s újra sikerült kilépnem a fénybe egy magányos, porlepte texasi kisvárosban. Az ottani lelkészt magához szólította az Úr, így szükségük volt a helyieknek egy új lelkipásztorra. Az elkövetkezendő tíz esztendőmet ebben a forró, sivatagi városkában töltöttem, s igyekeztem minél szorosabb köteléket megalkotni köztem és a helyiek között. Rengetegen hajlottak a bűn irányába, melyet én gyökerestül téptem ki belőlük, s irtottam ki az utolsó mocskos gondolatukat is. S miközben én harcoltam a saját démonaimmal, melyek egyre gyakrabban kísértettek meg, addig egyre inkább istenítették a nevem az emberek. Én nem vágytam luxusra, nem vágytam pénzre, s a türelmem is végtelen volt. Nekem bárki bármit elmondhatott. Ezáltal olyan szörnyű titkok birtokába is sikerült jutnom, melyeknek továbbadása a rendőrségnek egy hatalmas akadályba ütközött: a fogadalmamba.


“Boldog az, a kinek hamissága megbocsáttatott, vétke elfedeztetett.”
[ Zsoltárok 32:1 ]

Márpedig Ő boldog volt. A mosolya olyan csodálatosan festette be sápadt orcáját, melyen megtapadt a pír, hogy ennél szebb látvány még sosem tárult a szemeim elé. A hangja mennyei dallam volt füleimnek, s mikor suttogott, akkor szinte minden porcikám vele együtt suttogott. Ismét bűnbe estem. A Gonosz megint próbára tett, hiszen az a lány csak nekem árulta el, hogy a rejtélyes tűzeseteket, amik a várost sújtották akkoriban, azokat bizony Ő okozta. Szinte láttam a lángokat azokban a kéklő íriszekben, láttam ott mélyen elveszni a sötétséget abban az ártatlan lányban, aki annyira megdobogtatta a szívem, mint soha senki. Itt léptem csak igazán tévútra, hiszen az emberi érzéseim elködösítették teljesen az elmém, így szemet hunytam a tettei felett, megértettem őt és Isten nevében megbocsátottam. Ígéretet tett nem egyszer, hogy visszafojtja a lángjait, s nem gyújtogat többet, de ekkor már késő volt, hiszen a Legfőbb Gonosz szolgálatába állt, aki rajta keresztül próbált engem is magához csábítani. Mikor erre rájöttem, már késő volt. A templomunk eddigre porrá égett, mely maga alá temette Őt is.


“De a kik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!”
[ Ésaiás 40:31 ]

Nem volt tovább maradásom abban a kisvárosban, hiszen akkora tűz keletkezett, hogy amaz szinte mindent magával ragadott. Mi volt ez, ha nem egy Isteni jel? Tovább kellett mennem, új embereknek kellett utat mutatnom, s visszaterelnem őket a bűn mezeiről. Városról városra jártam évekig, tanítottam, okítottam, meghallgattam és segítettem. A történelem pedig mintha ismételte volna önmagát, hiszen míg a közösség imádta a lelkészt, addig az a bizonyos lelkész még mindig harcolt a lelkét ostromló démonokkal. Előkerült újra az ital, a templomokban gyorsabban fogyott a bor, s olykor különös hangok szűrődtek ki esténként a parókiáról is. Nehezen birkóztam meg a magánnyal, mely egyre jobban elhatalmasodott rajtam, így erős hullámvölgyekbe kerültem, melyek között a mai napig botladozok, s egyre nagyobb gödrökbe lépek.


“Az Úr, irgalmas és kegyelmes Isten, nem hagyja a bűnöst büntetlenül, megbünteti az atyák álnokságát a fiakban, és a fiak fiaiban harmad és negyedíziglen.”
[ Mózes 34:6 ]

És ha Atyám és Anyám bűnei zubognak az ereimben? Ha örökségül a bűnt kaptam csupán tőlük? Ezek az egyre többször rám törő gondolatok megrengették a hitem. Nehéz volt mások felé mosollyal fordulni, s nehéz volt meghallgatni őket. Állandóan csak azon agyaltam, hogy vajon tényleg létezik Isten, vagy az egész életem egy hatalmas hazugságon alapult? Talán eddig értelmetlen volt minden, és csupán egy ostoba, hamis próféta vagyok, aki eddig azt hitte, hogy Isten nevében beszél? Pedig akkor, pár hónappal ezelőtt... Végre megvilágosodtam, hiszen... Isten... Végre válaszolt! Azokban a sötét időkben hallottam meg a hangját először, de nem utoljára...


“Mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős.”
[ Korinthus 12:10 ]

Az Úr ismét megmutatta a helyes utat, s ezúttal végre hegyvidékes részre értem az életem szakaszában, s kiléptem újra a fényre. Nem akartam többet vándorolni, meg akartam ismét telepedni egy helyen, bízva abban, hogy segíthetek másokon. Így jutottam el ajánlás útján Queens egy barátságos negyedébe, ahol a templom mellett közvetlenül egy szerény szállást is kaptam.
Milyen érdekes, hogy az emberi akarat mennyi mindent képes felülírni. Olyan hazugságokat kreálunk saját magunknak, melyeket még mi magunk is elhiszünk, s próbáljuk szépen elrejteni a világ és önmagunk elől is a saját hitetlen, őrült valónkat. Mert ott van a nagy kérdés: Isten valóban válaszol, vagy a modern orvoslás nyelvén szólva mentális problémákkal küzdök...?

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Érdekes és egyben izgalmas témát boncolgatsz az előtörténeteddel, melyet nagyon szépen felépítettél, részletesen elmesélve az életének főbb eseményeit. Kivételesen jó ötlet volt megmutatni az egyházzal és úgymond a papsággal járó sötét titkokat is, amikről mindannyian tudjuk, hogy léteznek, de sajnos nem beszélünk eleget róla. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy merre fog alakulni a mi lelki vezetőnk élete, hogy mennyire engedi elgatalmasodni a sötét oldalát a jó felett és mennyire marad meg benne az az elhivatottság aminek köszönhetően évekkel ezelőtt a papi hivatást választotta.
Jeremiah atya élete egyáltalán nem volt könnyű sem pedig zökkenőmentes, úgy felnőni, hogy annak a tudata mindig velünk marad, hogy elutasítottak a szüleink, nem lehet könnyű. Egy kisgyermeknek mindennél nagyobb szüksége van a szeretetre, a törődésre és az, aki ezt nem kapja bizony, egy egész életre magával cipeli a lelki sérüléseket. Talán neked az egyetlen kiút a teljes sötétségbe burkolózás elől az Istenhez menekülés volt. Kérdés, hogy ez meddig elég ahhoz, hogy elnyomd a felszín alatt szunnyadó éned?
Színt és rangot admintól kapsz majd, addig is menj foglalózz hiszen várnak rád a nyájad tagjai, a megmenteni való lelkek. Jó játékot kívánok

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!